Ménesi út

A ~ kultúrtörténeti szempontból a Gellérthegy egyik legfontosabb útja. Története teljesen feldolgozatlan.[1]

1

3

7

9/a

11-13

12

16

19

21

23/a

26

27

31

33

35

36

37

39

40

41

44

45

49

51

53

55

57/a

57/b

59/b

62

63-65

69

70

71

74

75

76

77

77/a

77/b

79

81

82

83/a

85/a

85/b

87

98

102

104

Kalandnak kicsi, betűnek sok, ha valaki a Ménesi úti portyájáról számol be, de akadnak zamatos mazsolaszemek a kissé, meglehet, kiszikkadt kalácsban. Néhány illusztrisabb ház képe, reményem szerint, oldani fogja az esetlegesen itt feltűnő ny. olvasó önvédelmi, spontán unalmát. A galériában megtekinthető képek túlnyomórészt tőlem származnak, az építés adatai, ha másképpen nem jelzem, a Hungaricana informatív adatbázisából[2].
A Szentimreváros területnév kegyeleti. 1930-ban határozták el a XI. kerület mint közigazgatási egység létrehozását. Az átszervezések 1934-re fejeződtek be, onnan 1950-ig (!) a kerület neve Szentimreváros volt. Ma a Gellérthegy és Kelenföld egy-egy kis egybefüggő darabjára használják[3], és ilyenként nem emelkedik önálló rangra. Ha azonban különálló területnek tekintjük, akkor a Gellérthegytől hosszasan éppen a Ménesi út választja el: a páros oldal teljes egészében, a páratlan az első 5 házszámig tartozik a Szentimrevároshoz. (Ez utóbbi kis bevezető szakaszon az utcanévtábla Gellérthegyet jelöl meg.)
1893-ban jelölték ki az utat, mely 1929-ig viselte mai nevét. Akkor Nagyboldogasszony útját javasolták új névnek, melynek elfogadásáról a korabeli sajtó így számol be:
Azonnal hatalmas, mai fogalmaink szerint teljesen szabad sajtópolémia bontakozott ki, melyben az ott lakók tiltakoztak a leggúnyosabban. Bangha Béla József Nepomuki János (1880 – 1940) jezsuita szerzetes társadalmi és tudományos szemléjében, a Magyar Kultúrában Pezenhoffer Antal (1893 – 1973) atya védte meg a hivatalos álláspontot.
Horváth Füsi Józsefnek (1909 – 1960) egy apadó sajtószabadságú korban, 1946-ban a Budapestben volt szabad kifejtenie indulatos és pontatlan álláspontját:
De az új név hivatalosan a sztálinizmust is túlélte, a Ménesi út csak 1953-ban kapta vissza eredeti nevét.[4]

Néhány divatszó megtámadása

Tegnap, arisztokratikusan, egyetlen közhelyet néztem meg kicsit közelebbről, mint ahogy szükséges. Ma a sort „oligarchikusan” néhány továbbival folytatom, tudományos ábécésorrendben. Bővebb kitekintésnek, az efféle munkák tömegeire tekintettel, nem látom értelmét.

agyfasz
Az agyfasszal nem születünk, azt ki-ki úgy kapja menet közben. Használata alapján azt gyanítom, valamiféle gutaütés, azaz agyvérzés, esetleg az általánosabb stroke lehet, de mindenképpen valamely agyi történés. (A gyógyászattudományban az agyban csak kártékony események történhetnek, más szóval, szintén a szóhasználatuk szerint, „pozitívek”.) Modern használatban először nyomtatásban Vágvölgyi B. András épületes, gondolatébresztő kritikájában olvasom a Vasárnapi Hírek egy 2016-os számában A haza, amit Quentin épít címmel az Aljas nyolcas (The Hateful Eight, 2015) című filmalkotásról. Természetesen maga a rendező, Quentin Tarantino kapja Magyarországon az első agyfaszt nyomtatásban (ha nem tévedek). Quentin Tarantinóval az esetleges ny. olvasó találkozhatott egy vérfagylaló blogbejegyzésemben.

Kis Prae-poszt, Richard Strauss-szal

Már írtunk Szentkuthy Miklós (1908 – 1988) húszévesen elkezdett, 1934 májusában megjelent második regényének, a Prae-nek egy otromba fogadtatásáról Nagykállói Kállay Miklós (1885 – 1955) tollából a Nemzeti Újságban, egy héttel a megjelenés után. Sőt, a kritikus utána sem eresztette a témát. Néhány napra rá az újság kísérő hetilapjában, a Képes Krónikában már hozzáteszi hars értékeléséhez: olykor mégis meglepő költői víziókra, képekre talál (feltehetőleg tovább jutott az olvasásban), és amikor a könyörületes író a mindaddig teljesen tagolatlan áradathoz egy kis füzetben tartalommutatót bocsát ki, abba is beleköt. Szentkuthy ezt rezzenetlen arccal fogadta. Más kérdés, hogy amikor pár hónappal később, de még mindig abszurd rövidségű idő elteltével, szeptember 16-án a Nyugatban[1] a méltán tisztelt irodalomtörténész, Halász Gábor (1901 – 1945) rövid, de értő és alapvetően méltató értékelésében azt írja a regényről,

persze idegállapotból remekmű is születhetett volna, nemcsak élvezetes diagnózis. De az ötoldalak lélegzetelállító tűzijátékát ötvenoldalas sötétségek követik és az indokolatlan túlméretezés csak ront a helyzeten, a legbátrabb olvasókat is megfélemlíti[2],

ez nemcsak bántó, de végkövetkeztetésében kétségkívül találó is.

Szicíliai Diodoros és a sör

ἔστι δέ τις Νύση, ὕπατον ὄρος, ἀνθέον ὕλῃ,
τηλοῦ Φοινίκης, σχεδὸν Αἰγύπτοιο ῥοάων…

Hesti de tis Nyse, hypaton horos, hantheon hyle,
telu Foinikes, skhedon Aigyptoio roaon…[1]

Ott áll egy magas hegy, Nysa, erdei virulnak,
Távoli főn haza földjén, Nílusnak vize mellett.

Homerosi első himnusz Dionysosról

Ferri (1634 – 1689): Bacchus (Dionysos)

Ferekydes (Kr.e. 480? – ?) tanúsága szerint a νῦσα, nysa szó „fát” jelentett, és ez szép összhangban áll az idézett himnusszal. Forrásunk szűkszavúan annyit mond Dionysos nevének eredetéről, hogy a „népszerű névmagyarázat” a δίεμαι, diemai, „sietni” és Nῦσα, Nysa szavakat olvasztja eggyé, minthogy a hegy nimfái, a nysiádok a Hera haragja elől rejtegetett kisdedet itt táplálták.[2] De akik odafigyelve lapozzák tegnapi nyomozásunk hőse, Szicíliai Diodoros (Sikeliotes, Kr.e. 90? – 27?) Könyvtárát, ennél egy kicsit többet is mondhatnak. 

Mesék egy császár haláláról

Publius Cornelius Scipio Aemilianus Africanus Minor Numantinus (Kr.e. 185? – Kr.e. 129) bonyolult nevével már találkoztunk mint a Maximilián keresztnév egyik „ősforrásával”. Politikai sikerei csúcsán érte a váratlan halál álmában. A tegnap említett nagy történetíró, Ammianus Marcellinus (330?  – 400?) a Római antikvitások XXV. könyve 10. fejezetében párhuzamba állítja végzetét Iovianus (331 – 364) császáréval. Amint tegnap ígértük, ma ezzel a végzettel foglalkozunk.

Haydn utolsó ideje

A papa (ismét bot nélkül) felkelt, ivott egyet a Soult által sarkantyúpengetve kínált pohárból és ravasz mosollyal odaült a zongorához. A Gotterhaltét játszotta.

Szentkuthy Miklós (1908 – 1988):
Doktor Haydn, III., Bécs. „Guten Abend, Herr Haydn!”[1]

Haydn (1832 – 1809) „utolsó jelentős művének” mondják az 1803 júniusában befejezetlenül, két tételesen maradt d-moll vonósnégyest (op.103 HobIII:83)[2], melynek különösen első, dalformájú tétele remekmű a maga nosztalgiába hajló, Haydnra nem valló hangvételével:

Valójában minden jel arra mutat, hogy élete hátralevő közel hat évében Haydn már egyáltalán nem komponált, jelentéktelen művet sem. Ma Haydn utolsó éveit tekintjük át röviden. 

Szerencsétlen és szerencsés hajózások

Sőt a kétségbeesett hajómról is azt mondom: „glückliche Fahrt” – szerencsés utazás – és a kormányosnak egy jelzőt adok: „ruhige Bootsmann” – az én szenvedésem vonuljon szinte sejthetetlen és láthatatlan háttérbe: maradjon helyette a polgári „bon voyage”, hiszen a legnagyobb művészek úgyis tudják, hogy harmonikus műalkotás ennél többet nem bír el. Ha őszinte lennék: elnyelne a káosz, viszont a mélyérzésű olvasó a legszürkébb szavak mögött is sejti kedélyem legkeservesebb viharait.

Szentkuthy Miklós (1908 – 1988): Arc és álarc (1962),
Kilencedik fejezet[1]

Goethe (1749 – 1832) 1796-ban egy kisebb jelentőségű pályatársának, Friederike Helene Ungernek (1741? – 1813) meleg hangú levélben köszöni meg a tőle kapott Zelter (1758 – 1832)-dalokat, melyeket a zeneszerző az ő verseire írt, és hozzá is teszi, hogy ezek után nem tudja magát visszatartani dalok publikálásától az az évi, Schiller (1759 – 1805) által kiadandó Musenalmanachban (Múzsa-évkönyv).[2]

A Priáp és izmusa

Vere rosa, autumno pomis, aestate frequentor
spicis: una mihi est horrida pestis hiemps;
nam frigus metuo et vereor ne ligneus ignem
hic deus ignavis praebeat agricolis.

Vergilius (Kr.e. 70 – Kr.e. 19) (?): Priapeia, I.[1]

Őszre gyümölcsöt, nyárra kalászt, tavaszodva virágot
oly sokan aggatnak rám: csak a tél iszonyú.
Mert rémít a hideg, s – isten-létemre – ijesztő,
hogy tüzifául hord majd el a lomha paraszt.

Priapus-versek I. Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[2]

Vergilius sokat foglalkozik (a görögösen szólva) Priapos tiszteletet parancsoló alakjával – ezzel függhet össze, hogy (olykor) neki tulajdonítják a stilárisan nem rá valló Priapus-verseket.[3] Priapos szüleiről széles körű népi találgatások bontakoztak ki a görög hitvilágban.[4] A leggyakoribb változat szerint anyja Afrodite – apaként a törvényes hitves, Hefaistos nem merül fel –, és Hera, a házi tűzhely őre, aki Paris ítélete miatt amúgy is megorrolt Afroditére, a szerelemistennőn végigsimított varázslatos kézmozdulatával elérte, hogy a gyermek különös torzszülöttként jöjjön a világra.

Nagy-nagy türelem

jezsuiták I. (Nagy) Akbar (1542 – 1605) udvarában

A mong szó egyesek szerint „bátrat” jelent a régi mongolok nyelvén, melyből a nép neve is származik – mára ennek a szónak nincs nyoma.[1]

Ben Jonson kismonológja

…some-time it was necessary, he should be stop’d…

…olykor szükség volt megállítani őt…

Ben Jonson Shakespeare-ről (1564 – 1616),
Timber: or, Discoveries made upon men and matter
(Silva rerum et sententiarum,
Tár, avagy Megfigyelések emberekről és dolgokról, postumus kiadás)[1]

Blyenberch (1575 – 1624): Ben Jonson (1572 – 1637)

Ben Jonson idézett kései művében maga magyarázza el régi szerzők hajlamát arra, hogy azonos tárgyban írt elmélkedéseiket olyan, ma inkább – bár nem ugyanabban az értelemben véve – „antológiának”
(„virágoskertnek”) nevezett gyűjteményekben tegyék közzé, melyek műfaját maguk az „erdő”, latinul silva szóval illetik. (Nyilvánvaló példékkal: „Szilveszter”[2] és Transylvania, azaz „Erdély” szavaink is ezt a latin eredetet őrzik.) A timber Jonson idejében, akárcsak ma a wood, egyszerre jelentett erdőt és faárut; ma már csak ez utóbbit. Jonson kortársa, Monteverdi (1567 – 1643) is szerzett ilyen gyűjteményt, a hatalmas terjedelmű Selva morale e spiritualét („Erkölcsi és szellemi tár”).

A görög kórusról

A bristoli Isten dicsősége-katedrális kórusa

A görög dráma fogalmainak egyik legnagyobb – finoman fogalmazva – átértelmezése, hogy a kar vagy kórus vigyázzállásban, görögösnek elképzelt fehér öltözékben áll a színpad hátterében, hogy megtegye kommentárjait. Valójában a görög kórus tánckar volt. 

Händel és Savoyai Jenő

George-ot íróasztalánál fogadta – nagy volt – az írószék is nagy volt; az izgága törpét, Szavojai Jenő herceget – hadd túlozzunk kicsit, egyébként minek volna komédiás az ember – George éppenhogy észrevette: néha babák vagy elfelejtett női alsóruhák hevernek így fotelok karfáin.[1]

Szentkuthy Miklós (1908 – 1988): Händel

James Quin (1693 – 1766)

„Regényes életrajzában” Szentkuthy Miklós részletesen beszámol egy velencei találkozóról az ifjú Händel (1685 – 1759) és Savoyai Jenő között, melyet a neves angol színész, James Quin szájába ad. Ez a találkozó teljes egészében fikciónak mondható a következő rövid oknyomozás eredményeképp.

Ollapotrida

A Bernouilli (sic)-stílus térré szökő végtelen viszonytömeg; a mágnes-stílus az egység alkalmazása; a biológiai sejt-potpourri az álszámok érvényesülése.

Szentkuthy (1908 – 1988): Prae

„…az egész könyv szellemi divatoknak, burleszk ötleteknek, érzéskizsigerezések titáni ollapotridája…”

Nagykállói Kállay Miklós műbírálata a Nemzeti Újságban

Szentkuthy  második regényét, a mintegy ezerkétszáz oldalas, az első kiadásban szakaszok és fejezetek nélkül hömpölygő Prae-t húsz évesen kezdte írni egy kockás füzetbe, és 1934 májusában jelentette meg.

Az ámbráscet visszaszól

Szentkuthy Miklós (1908 – 1988)

Szentkuthy Miklósnak  nemcsak stílusvilága, de megjelenése is egzotikus volt. Nem írhatjuk a véletlennek vagy eredeti vezetéknevének, a Pfisterernek a rovására – tévedések és spekulációk elkerülése végett nem zárójelbe tettem –, hogy, amint a Frivolitások és hitvallások című kötetben elmeséli, gimnazista korában a fizéter gúnynevet kapta. Maga (a 194 centis) Szentkuthy a hasonlóságot tagadja, különösen szájkörnyéken.