ENOBARBUS … Age cannot wither her, nor custome stale Her infinite variety: other women cloy The appetites they feede, but she makes hungry, Where most she satisfies. For vildest things Become themselues in her, that the holy Priests Blesse her, when she is Riggish.
Shakespeare (1564 – 1616): THE TRAGEDIE OF Anthonie, and Cleopatra. II / 2 (Folio 1, 1623) 1606?[1]
ENOBARBUS … E nőnek kor nem árt; a megszokás Örök varázsát nem koptatja el. Más nő keblén a vágy, ha jóllakott, Elalszik; itt új vágyra gyúl; mivel E nőn a rút is oly dicső, hogy a Pap is megáldja, míg bujálkodik!
Giovanni Battista Tiepolo (1696 – 1770): Antonius és Kleopatra találkozása (1746-47)
Most, amikor VII. Kleopatra Filopator (Atyaszerető, esetleg: Atyja által szeretett), röviden: Kleopatra (Kr.e. 70? – 30) körül napi politikai indulatok hullámzanak[3], nem a terelés szándékával, amire szerény eszközeimmel amúgy sem vállalkozhatnék, újólag az „Enobarbus”-problémára is felhívom az esetleges ny. olvasó figyelmét.
Franciaország még nem jutott el odáig a divatban, hogy, mint az angol nemesség, ócska papucsokkal és régi facipőkkel dobálja meg az uj házasok postakocsiját, Churchill emlékezetére, Marlborough vagy Malbrouck emlékezetére, akit esküvője napján meg akart verni dühös nagynénje, ami szerencsét hozott neki. A mi nászszertartásainkon még nem szerepel a facipő és a papucs, de türelem, ha a jó izlés terjed, erre is rákerül a sor.
Victor Hugo (1802 – 1885): A nyomorultak (1862). VII-VIII. kötet. Ötödik rész: Jean Valjean. Hatodik könyv: Fehér éjszaka. I. 1833 február 16. Éber László (1871 – 1935) és Csillay Kálmán (1863 – ?) fordítása (1930)[1]
A cerkóffélék családjába tartozó szavannacerkóf (más néven afrikai zöld majom) nemzetséget, tudományos nevén a Chlorocebust John Edward Gray (1800 – 1875) állította fel 1870-ben. A név megfejtése nem igényel furfangos észjárást. Az előtagot adó χλωρός, khloros ógörög szó jelentése „halványzöld”[2], a –cebus utótag ógörög eredetije a hosszúfarkú majmokat jelölő κῆβος, kebos[3] szó.[4] Az Afrika szavannáin elterjedt hat faj kicsiny átfedésű élettereit mutatja egy hatszerzős, 2013-as tudományos cikk[5]ábrája.[6] A cerkóffélék erősen szociális hajlamúak, de más fajok, így a szintén „családtag” páviánok közelségét is kerülik, sőt – ami a például a szavannacerkófokat illeti – legszorosabb nemzetségbeli rokonaikét is. Szavannai életmódjuk csak annyit jelent, hogy nem az erdőket lakják, szívükhöz természetesen közel állnak a vízforrások, azaz a folyópartok, mocsarak, és táplálékforrásként az erdőszéleket sem vetik meg.[7] A szavannacerkófok hat faja közül az egyik mindjárt a „szavannacerkóf” névre hallgat, de a többi is az, bizonyos jelzőkkel: Malbrouck-, Bale-hegységi, déli, sárgahasú és tantalus-.
A fácánfélék családjába tartozó fürjet a latinban, amint már láttuk, coturnixnak mondják. A szó a régebbi, a madár hangját utánzó quocturnix lágyulása.[1]Eredetileg Linné (1707 – 1778) a madarat a siketfajdok nemébe sorolta Tetrao coturnix néven[2], de a fürjekre 1791-ben Pierre Joseph Bonnaterre
(1752 – 1804) új nemet vezetett a taxonómiába[3], így azóta a fürj tudományos neve Coturnix coturnix. Az eurázsiai alfaj, a Coturnix coturnix coturnix névadójának tiszteletből Linnét tették meg[4], noha csak a középső név származik tőle.
eurázsiai fürj
Eredetileg a Coturnix nembe sorolta 1833-ban William Henry Sykes
(1790 – 1872) ezredes a pirostorkú sziklafürjet. Vizsgáljuk ezúttal ez utóbbit közelebbről!
A katicabogárfélék (Coccinellidae) családja olyan sikeres, hogy csak egyetlen fajuk, a hétpettyes katicabogár is teljesen belepi a Földet, az Északi sarkkört és az Antarktiszt leszámítva.[1] Az alapszót, a katicabogarak nemének nevét, a Coccinellát[2], „skarlátpiroskát” Linné (1707 – 1778) vezette be, amint erről már beszámoltunk. A katicabogárfélék „sokszínűségét” mutatja, hogy a családot az entomológusok kénytelenek voltak alcsaládokra bontani. Egy forrásunk szerint ezek a következők: szerecsenkata-formák, félbödeformák, katicaformák, bödeformák, szerecsenböde-formák, ortáliaformák, kerekbödice-formák, soroslótiszformák. Elriasztásul pirossal szedtem az illegitim alcsaládneveket, amelyeket magam fordítottam a megfelelő névadó fajok hivatalos neve[3] alapján, már amennyiben találtam ilyent. Bővebben… →
Az alkoholos erjedés Joseph Louis Gay-Lussac (1778 – 1850) által feltárt egyenlete értelmében
C6H12O6 → 2 CH3-CH2-OH + 2 CO2 + hő,
szavakban: a cukor etil-alkohollá és szén-dioxiddá bomlik hőfejlődés kíséretében. Ezúttal (és átmenetileg) a szén-dioxid fejlődésére összpontosítunk. Bővebben… →
A spermaceti hasznáról már megemlékeztünk. A Shakespeare által emlegetettet nem véletlenül nem találjuk a hasznok listáján. Lévay József súlyosabb, a Shakespeare által használt szóhoz inkább ragaszkodó, óvatosabb Vas István enyhébb leiterjakabba fut. A parmacitie Shakespeare-nél ugyanis „pásztortáskát” jelent.[4] Hővér helyesen jellemzi az élettani hatását. (Ugyanebben a jelenetben beszél Hővér olyannyira vészt jóslóan a seregélyről, melyről szintén írtunk már.) Bővebben… →
Már foglalkoztunk kifacsarodott szállóigékkel. Hozzáillesztünk eddigi sovány gyűjteményünkhöz még három tudatosan vállalt kifacsarást, mindet az érett Nietzsche (1844 – 1900) részéről. Ha valaki a szócsavarásokat baljós előjelként tekinti a szócsavaró elméjének jövőjére nézve, a tudomány által alá nem támasztott nézetet vall, de esetünkben mégis rátapintana a szomorú igazságra. Nietzsche első két idézendő műve „utolsó békeévében”, 1888-ban íródott, amennyire egy súlyos fejfájásokkal, hányingerrel, szédüléssel és szegénységgel zsúfolt, alapvetően szomorú és magányos időszak tekinthető egyáltalán békésnek. Messziről indulunk. Bővebben… →
…az Avernus-tó vizét hurokként fonja körbe
és gyors vizét Kokytos zúdítja bele…
a kalkhysi Lykofronos (Kr.e. III.sz.): Alexandra[1]
Wilson (1714 – 1782): Az Avernus-tó (1765 körül)
Az ifjú Händel (1685 – 1759) itáliai körútja egyik apokaliptikus csúcsteljesítménye az 1708 húsvét vasárnapján bemutatott Feltámadási oratórium (La resurrezione, HWV47), második oratóriuma. Az ambiciózus librettót Carlo Sigismondo Capece (1652 – 1728), a hányattatott sorú, száműzetését éppen Rómában töltő Mária Kazimira Lujza (Marysieńka, 1641 – 1716) lengyel és litván fejedelmi ágyas, majd királyné udvari költője írta.[2]
Róma, Palazzo Ruspoli (1699). Itt mutatták be 1708 húsvét vasárnapján a Feltámadási oratóriumot
Az előadás, sőt, előadássorozat anyagi fedezetét Francesco Maria Marescotti Ruspoli márki (1672 – 1731) teremtette meg, nem kímélve a költségeket. Az akkori mércével gigászi zenekarban huszonegy hegedű, négy brácsa, öt-öt cselló és nagybőgő, két trombita, négy oboa és egy harsona megszólalását tervezték, de ezt Händel még kiegészíttette egy fuvolával, két blockflötével, egy fagottal és egy viola da gambával, vélhetőleg úgy, hogy az arzenál bizonyos hangszerei közül többet is megszólaltatott egy-egy muzsikus. Ruspoli márki ezerötszáz példányban kinyomtatta a szövegkönyvet.[3] A darabban szereplő Angyal névrokona, Arcangelo Corelli (1653 – 1713) vezette első hegedűsként a zenekart. Mária Magdaléna szerepét a kor neves szopránjára, Margherita Durastantira (1685 – ?) bízták, de az éber XI. Kelemen (1649 –1721) azonnal tiltakozott. Pápai rendelete kategorikusan tiltotta nők fellépését. Így a bemutató után a szerepet különböző híres castratók énekelték.[4]
Mint oratorikus műveknél ez megszokott, a Resurrezionét gyakran kezdőszavairól emlegetik: Disserratevi, o porte d’Averno (Táruljanak ki az Avernus kapui). A lenyűgöző indításban szereplő Avernust vizsgáljuk meg közelebbről. Bővebben… →
Jobb ingerelni a kölyök oroszlánt, Mint a halálra sebzett öregét.
Shakespeare: Antonius és Cleopatra (a megrövidült magyar változatban a III. felvonás XI. színe). Szász Károly (1828 – 1905) fordítása[2]
Tarquinius Superbus († Kr.e. 495)
A római társadalom legsorsfordítóbb váltására Kr.e. 509-ben került sor. A hetedik és legzsarnokibb királyuk, Tarquinius Superbus („Gőgös”) ellen hajtottak végre sikeres felkelést. A népharag közvetlen kiváltója a király és családja ellen az volt, hogy a király harmadik, legkisebb fia, Sextus erőszakot tett egy előkelő családba tartozó szűzön, Lucretián († Kr.e. 509?), aki ezt követően önkezével vetett véget életének.
Az erőszaktétel történelmi hitelessége kérdéses, mindamellett a történet nagy hatást tett az európai kultúrára. A fiatal Shakespeare is hatalmas (1855 soros) költeménybe foglalta 1594-ben The Rape of Lucretiacímmel[3] (Lucretia meggyalázása – több magyar fordítása is van[4]) – ha lehet mondani, a vers egyetlen hibája a túlzó, szinte barokkos részletezés.
Az így kialakult fiatal köztársaságnak szembe kellett néznie a felbátorodott környező latin népek ellene irányuló összefogásával. Mikor az ingadozó Praeneste – ma: Palestrina, az azonos nevű zeneszerő (1525? – 1594) szülővárosa – átállt a rómaiakhoz, a fegyveres összeütközés elkerülhetetlenné vált.
a mai Praeneste: Palestrina
Sor került a köztársaság első nagy csatájára a Regillus-tónál. Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) a Róma története I. könyvében úgy állítja be, hogy a római sereg csak a helyszínen értesül róla: a dictator áll szemben a diktátorral. Seregük vezénylő tábornoka Aulus Postumius (Albus Regillensis) dictator, és híre megy, hogy az elűzött Tarquinius Superbus a latinok oldalán fordul szembe velük. Innen már kevés biztatás is elegendő, fényes győzelmet aratnak.
Laureti (1530? – 1602): Csata a Regillus-tónál
Az elűzött király el tud menekülni, Caerébe vagy Cumae-be visszavonulva, elszegényedve tengeti utolsó évét.[5] A római nép határozott királyellenessége ezzel megrendíthetetlenné vált.
Caligula (12 – 41)
Jó fél évezreddel később, amint Suetonius megemlíti császárokról írt életrajzaiban, a teljhatalmú Caligulaegy alkalommal önfeledten eljátszadozott egy zsákmányolt koronával, de a környezetét elnézve jobbnak látta nem magára ölteni tréfából.[6] De hagyjuk ezúttal az amúgy is bizonytalan történelmi tényeket, és fordítsuk innentől figyelmünket a megkérdőjelezhetetlen legendák világára.
Hanyatt fekve ólomtáblát tartott mellkasán, klistéllyal, hánytatókkal tisztította beleit, nem fogyasztott gyümölcsöt s a hangra ártalmas ételeket…
Suetonius: Nero. Kis Ferencné (1916 – 1962) fordítása[2]
Elhatározták a soványító kúrát. A császár örömest magára vette minden gyötrelmét és lelkiismeretesen megtartotta. Azokat az ételeket, melyeket kedvelt, föl se tálaltatta az asztalnál, többször napokig nem evett semmit, csak este ivott egy korty forró vizet. Ha pedig lakomán vett részt, nyomban evés után tollal csiklandozta garatját, hogy hányjon. Majd a hánytatót állandóan ott tartotta asztalán egy serlegben és minden falatra kortyintott egyet. Az orvos később allövetet is rendelt. Ezt az egyiptomi papok készítették, az ibiszek és gólyák példája után, melyek hosszú csőreikkel tisztogatják magukat.
Kosztolányi (1885 – 1936): Nero, a véres költő. Orvosok a betegágynál[3]
34Az Úr így beszélt tovább Mózeshez: „Vedd az illatszereket: a stóraxot, ónixot, galbanumot, a szagos füveket és tiszta tömjént – mind egyenlő arányban –, 35és készíts belőle illatáldozatot, illatos keveréket, amilyet a kenetkészítők csinálnak.
Exod30[1]
A mózesi tömjén receptjét látjuk a legbiztosabb forrásból; ahol: Bővebben… →
ELSŐ FEJEZET Petronius délfelé ébredt fel, s mint rendesen, most is nagyon fáradt volt. Az előző napon Nerónál volt lakomán, amely a késő éjszakába nyúlt. Egy idő óta egészsége kezdett megromlani. Ő maga mondta, hogy reggelenként szinte dermedten ébred, a gondolatait nem bírja összeszedni. De a reggeli fürdő s a hozzáértő rabszolgák által végzett gondos masszázs fokozatosan felfrissítette lomha vérének keringését, őt magát felébresztette, magához térítette, s annyira visszaadta erejét, hogy az elaeothesiumból, vagyis a fürdő utolsó terméből már szellemileg felüdülve és vidáman csillogó szemmel, teljes életkedvvel, megifjodva, elegánsan, mintegy újjászületve távozott, s oly utolérhetetlen volt, hogy maga Otho sem vetekedhetett vele, egyszóval valóban az volt, aminek nevezték: arbiter elegantiarum.
(Gaius, Caius v. Titus) Petronius Arbiter az Arbiter, bővebben arbiter elegantiarum, vagyis a választékosság mestere melléknevet vagy Tacitustól (56 – 117), vagy magától Nero császártól (37 – 68) kapta. Nero udvarának megbecsült alakja volt, a császárt lenyűgözte finom stílusa, amit ő is, és nyomában sok alattvaló is utánozni kezdett, a testtartását is beleértve. Az újkorban sokan tisztelettel emlékeznek meg írói vénájáról (vénájával még találkozunk), de egyetlen fennmaradt töredéke, a Satyricon valószínűleg hamisítvány – 1450 körüli kéziratban maradt fenn, mely a XVII. században vált ismertté, és bár témaválasztása, a Nero-kor émelyítően szabados, felszínes társasági élete akár a szerzősége mellett is szólhatna, stílusa alapvetően idegen Petronius koráétól. Más forrás arra, hogy a töredék tőle származna, nincs, mint a kézirat megjelölése a szerzőségéről. A Fellini-Satyricon (1969) csodálatos hűséggel ragadja meg a mű hangulatát, hangvételét.
…sed et plumbeam chartam supinus pectore sustinere et clystere 
SUNYIVERZUM 
.jpg){kind=link}