Az „inhatékony”-tól a „hol van helyileg?”-ig

Vannak szó- és kifejezészombik, amelyek még átmeneti időre sem enyhülést hoznak, mint vígabb testvéreik, például a „vegyes felvágott”, hanem elsőre hallva is beleborzongunk a korba, amely életre hozta ezeket az ismeretlenből. Rendszerint Kádár (1912 – 1989) korát gyanúsítjuk homunculuscsinálással, de ez olykor igazságtalan.
Felületes szemlélő számára úgy tűnhet, az „inhatékony” szó nem szocialista eredetű. Ranschburg Pál (1870 – 1945) idegosztályos főorvos, akivel Ranschburg Jenő (1935 – 2011) 2007-ben cáfolja esetleges rokoni szálait[1], 1934-ben ezt írja:

Kelen, de most Béla: három (?) nyom

Kelen Béla életmódja kissé rejtőzködő. Nem mintha nem lett volna jól ismert társasági figurája a Kádár-kornak. De magánéletének részletei, amint az pártmunkásokhoz illik, homályban maradnak. Arcvonásai ugyan mutatnak rokonságot az övével megegyező nevű röntgenológus professzoréval, indirekt bizonyossággal megállapítható, hogy sem hozzá, sem Korvin Ottóhoz (1894 – 1919) nem fűzték rokoni szálak, akinek bátyja pedig Kelen József (1892 – 1939) népbiztos, sztálini áldozat volt, és unokaöccse, unokahúga, sógornője is mind-mind Kelen volt.[1] Ha ugyanis lenne köztük családi kapcsolat, az nem maradt volna homályban a szocializmus alatt (de utána sem).

• 

  Kelen Béla (1870 – 1946) röntgenológus és Kelen Béla (1920 – 1994) pártmunkás

A csermelyléptű idő és a III/III

Az idő nyeritett akkor azaz papagályosan kinyitotta a
szárnyait mondom széttárt vörös kapu
…
én KASSÁK LAJOS vagyok
s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.

 Kassák (1887 – 1967):
A ló meghal a madarak kirepülnek (1922)[1]

Hallom, Deutsch Tamás a „csermelyléptű idő” kifejezést használta. A hír meglepett, de rövid utánajárás kimutatja, hogy amit a hír állít, igaz:

A kérdező Bayer Zsoltot is mintha kissé váratlanul érné a fordulat. Nem garantálhatom, hogy meglepetésünk „forrása” azonos, a magamét tudom: a kifejezést eddig kizárólag Para-Kovács Imrétől láttam. A Hócipőben 2009-ben ezt írja A bunkóság forradalmának három mérföldköve című elemzésében:

Ménesi út

A ~ kultúrtörténeti szempontból a Gellérthegy egyik legfontosabb útja. Története teljesen feldolgozatlan.[1]

1

3

7

9/a

11-13

12

16

19

21

23/a

26

27

31

33

35

36

37

39

40

41

44

45

49

51

53

55

57/a

57/b

59/b

62

63-65

69

70

71

74

75

76

77

77/a

77/b

79

81

82

83/a

85/a

85/b

87

98

102

104

Kalandnak kicsi, betűnek sok, ha valaki a Ménesi úti portyájáról számol be, de akadnak zamatos mazsolaszemek a kissé, meglehet, kiszikkadt kalácsban. Néhány illusztrisabb ház képe, reményem szerint, oldani fogja az esetlegesen itt feltűnő ny. olvasó önvédelmi, spontán unalmát. A galériában megtekinthető képek túlnyomórészt tőlem származnak, az építés adatai, ha másképpen nem jelzem, a Hungaricana informatív adatbázisából[2].
A Szentimreváros területnév kegyeleti. 1930-ban határozták el a XI. kerület mint közigazgatási egység létrehozását. Az átszervezések 1934-re fejeződtek be, onnan 1950-ig (!) a kerület neve Szentimreváros volt. Ma a Gellérthegy és Kelenföld egy-egy kis egybefüggő darabjára használják[3], és ilyenként nem emelkedik önálló rangra. Ha azonban különálló területnek tekintjük, akkor a Gellérthegytől hosszasan éppen a Ménesi út választja el: a páros oldal teljes egészében, a páratlan az első 5 házszámig tartozik a Szentimrevároshoz. (Ez utóbbi kis bevezető szakaszon az utcanévtábla Gellérthegyet jelöl meg.)
1893-ban jelölték ki az utat, mely 1929-ig viselte mai nevét. Akkor Nagyboldogasszony útját javasolták új névnek, melynek elfogadásáról a korabeli sajtó így számol be:
Azonnal hatalmas, mai fogalmaink szerint teljesen szabad sajtópolémia bontakozott ki, melyben az ott lakók tiltakoztak a leggúnyosabban. Bangha Béla József Nepomuki János (1880 – 1940) jezsuita szerzetes társadalmi és tudományos szemléjében, a Magyar Kultúrában Pezenhoffer Antal (1893 – 1973) atya védte meg a hivatalos álláspontot.
Horváth Füsi Józsefnek (1909 – 1960) egy apadó sajtószabadságú korban, 1946-ban a Budapestben volt szabad kifejtenie indulatos és pontatlan álláspontját:
De az új név hivatalosan a sztálinizmust is túlélte, a Ménesi út csak 1953-ban kapta vissza eredeti nevét.[4]

Pixisből pixisbe: a szocializmus szakaszváltásai

A Szabad Nép első száma (az illegalitásban) Rózsa Ferenc (1906 – 1942) főszerkesztésével 1942. február 1-jén jelent meg Schönherz Zoltán (1905 – 1942) vezércikkével[1] (Szabad nép – szabad országban címmel az élen.) A pártlap elkötelezetten sztálinista volt, amint ez ebből a vezércikkből is kétséget kizáróan kiderül:

Pártlapunk neve jelképezi azt a történelmi feladatot, amely elé a politikai fejlődés a magyar népet és annak hivatott vezetőjét – a KMP-t – állította. Ezt a történelmi feladatot Sztálin elvtárs ismerte fel és foglalta szavakba elsőnek, amikor a német-szovjet háború kitörésekor bejelentette, hogy most Európa elnyomott nemzeteinek szabadságharca következik a közös elnyomó, a fasiszta reakció ellen. A reakció sötét erőinek elsöprése szabaddá teszi az utat Európa demokratikus fejlődése előtt, amely ezen a kontinensen végképp kiküszöböli a népek erőszakos elnyomását és a háborút. A KMP Sztálin elvtárs útmutatása alapján…

Az első szám egy további írása profetikusan vetíti előre az 1940-től Moszkvában élő Rákosi Mátyás (1892 – 1971) leendő történelmi szerepét. A cikk címe: Pártunk hős vezetőjének, Rákosi Mátyás elvtársnak lelkes üdvözletünket küldjük. Fogadjuk, hogy bátorságunkkal és odaadó munkánkkal akarunk vezetőnkhöz méltónak mutatkozni! Az év májusában jelent meg a negyedik szám, amikor a rendőrség felgöngyölítette a szerkesztő-terjesztő hálózatot. (Talán mert négy szám anyaga már meggyőző bizonyítékegyüttes volt a haditörvényszék számára.) A kivégzett Schönherz és a feltehetőleg agyonkínzott Rózsa[2] halála után a csak 1944 szeptemberétől újrainduló pártlapot (letartóztatásáig) Horváth Márton  (1906 – 1987) szerkesztette, aki aztán 1948 és 1951 között a legdogmatikusabban szolgálta ki a rákosizmust a szerkesztőbizottság élén. 1953-tól 1956-ig, a forradalom alatti megszűnésig harmadszor is ő irányította a lapot.[3]

Vörös és fekete: Zöld

A mi népünk munkájával, harcaival testvéri egységben a világ valamennyi szabadságszerető népével méltó lesz arra, hogy a Szovjetunió dicső zászlaját követve felsorakozzon a béke nyolcszázmilliós hadseregében.

Erdei Ferencné Majlát Jolán (1917 – 1991) olvassa fel táviratát Sztálin (1878 – 1953) generalisszimuszhoz a Magyar Békekongresszuson (1950. november 4)[1]

1937. március 15-én népi írók kezdeményére alakult az 1848 örökségét felvállaló, progresszív Márciusi Front.[2] Bizonyára az alapítók sem vették rossz néven, hogy különféle Egyetemi Körök baloldali ifjai azonnal csatlakoztak. Köztük volt Debrecenből Losonczy Géza (1917 – 1957)[3], Zöld Sándor (1913 – 1951)[4], Újhelyi Szilárd (1915 – 1996)[5], Budapestről Donáth Ferenc (1913 – 1986)[6]. Bár korábban a moszkvai irányítású, változó köntösben feltűnő szocialista párt mindent elkövetett, hogy sajtótermékekre, mozgalmakra, egyletekre, önképző körökre rátelepüljön, nem okvetlenül kell ilyen napi politikai motívumot keresnünk ezeknek a fiataloknak a részéről, annál is inkább, hogy fiatal koruk miatt még kevésbé lehettek puszta bábok a nagy külföldi bábmesterek kötelén, és a magyar pártélet különben is szétzilált állapotban volt. Ettől függetlenül konfliktusok robbantak ki a népi írók és a baloldali ifjak között. Az előbbiek csoportja ugyanis a Szovjetunióban is veszélyt érzett a magyarság jövőjére, és ezért szőrmentén óvott a „pánszlávizmus” veszélyeitől. Donáth Ferenc azonban átlátott a szitán és fellépett ez ellen. Horthy (1868 – 1957) rendőrsége, láttuk ezt hasonló példákon, örömmel fogadta az efféle mozgalmakat, mert koncentrálva látta bennük a lehetséges baloldali ellenállást. Mindamellett érdeklődésük túlságosan zaklatóra sikerült, amit a laza szövésű és belső ellentétektől is szabdalt csoport nem bírt el: a következő évben formálisan feloszlottak.[7] 

Rabság, egyenlőtlenség, Kovács

VII. TÖRVÉNYCIKK

a demokratikus államrend és köztársaság büntetőjogi védelméről.

Megjelent az 1946. évi Országos Törvénytár 1946. évi március hó 23-án kiadott 3. számában
…

1. § (1) Bűntett miatt büntetendő, aki az 1946:I. törvénycikkben megalkotott demokratikus államrend vagy demokratikus köztársaság megdöntésére irányuló cselekményt követ el, mozgalmat vagy szervezkedést kezdeményez, vezet vagy azt lényeges anyagi támogatásban részesíti.

(2) Bűntettet követ el az is, aki az (1) bekezdésben meghatározott mozgalomban vagy szervezkedésben tevékeny részt vesz vagy azt előmozdítja.

…

5. § Bűntett miatt büntetendő, aki olyan cselekményt követ el, amely közvetlenül arra irányul,

a) hogy a köztársasági elnököt életétől, testi épségétől, személyes szabadságától vagy alkotmányos hatalmától megfossza,

b) avagy jogellenes módon arra kényszerítse, hogy alkotmányos hatalmát meghatározott irányban gyakorolja vagy ne gyakorolja.

…

8. § (1) Vétséget követ el, aki az 1. és 5. §-okban meghatározott valamely cselekményről, mozgalomról vagy szervezkedésről hitelt érdemlő tudomást szerez és erről a hatóságnak, mihelyt lehetséges, jelentést nem tesz.

(2) Az előbbi bekezdés alapján nem büntethető a tettes vagy részes hozzátartozója (Btk. 78. §).[1]

A Donáth György (1904 – 1947) vezette Magyar Testvéri Közösség általunk tegnap tárgyalt bűnperével kapcsolatban az idézett törvényi hely alapján megállapíthatjuk, hogy a szervezkedésben részt vevők a köztársasági államforma megdöntését nem tervezték, de a fennálló államrendnek ellenálltak, így tettük okvetlenül mérlegelésre szorul. A Kisgazdapárt prominensei tudtak a társaság létezéséről és bizonyos elképzeléseiről. Feltehető, hogy Szent-Miklósy István (1909 – 1992) már említett, megsemmisítésre ítélt „hadparancsáról” nem volt tudomásuk, mely a Horthy-korszakkal jogfolytonos katonai hivatali struktúrát „parancsolta meg”, a német megszállás és a „hadparancs” közt eltelt időszak kinevezéseinek „felülvizsgálatával”[2]. A Kisgazdapártnak sem eszmeileg, sem mint a közjogilag legjelentősebb kormányzóerőnek nem állt érdekében a Horthy-rendszer restaurálása. Ha a köztársaságra leselkedő veszélyt tapintanak ki abból, amit megtudtak, eminens érdekük a közösség ellen fellépni. Ez az indirekt érv egy tisztességes kivizsgálásban szintén szerephez juthatott volna.
A probléma az, hogy a kivizsgálás tisztességtelen volt.

Rajk perei és árnyai

Rajk László (1909 – 1949) mozgalmas életútjából csak a legszükségesebbekre szorítkozunk, és még így is hosszabb lesz bevezetőnk, mint (keserves szófordulattal) a tárgyalás. Rajk huszonegy évesen csatlakozott az illegalitásban működő munkásmozgalomhoz. Nagy aktivitással, több országban megfordulva végezte munkáját, többek között a spanyol polgárháborúból is kivette részét. A német megszállást követően Földi Júliával (1914 – 1981) együtt letartóztatták. (1945-ben házasodtak össze.) Rajk Földi Júlia ellen vallott a kihallgatásán, Pető Andrea történész megállapítása szerint azért, mert saját személyének megőrzését különösen fontosnak tartotta a párt számára. Horváth Miklós történész úgy tudja, Rajkot éppen a bátyja, a Szálasi (1897 – 1946) kegyeiben álló Rajk Endre (1899 – 1960) készletgazdálkodási kormánybiztos bejelentésére tartóztatták le a nyilasok.[1]

Boarov: a szocializmus mellékszála

Than Mór (1828 – 1899): Tököly Popovics Száva (1761 – 1842)

Tököly Popovics Száva sikerrel megvédett De causa et fine civitatis (Az állam létezésének oka és célja) című disszertációjával az első szerb jogi doktor lett. Kiemelkedően sokat tett a magyarországi szerbségért, különösen a délszláv tanulóifjúságért. 1838-ban a Veres Pálné utcában felépíttette és közösségi célokra fordította a Tökölyánumot.[1]

Tökölyánum

1948 július 10-ének éjszakáján az ott lakó délszláv kollégisták különös zajokra figyeltek fel.

A borzalom árnyoldala

Tudod, ki az igazi mártír ebben az országban? Péter Gábor, az a mártír!

Gobbi Hilda, posztumusz interjú a Nők Lapja 1988. augusztus 13-i számában[1]

 (a forrást nem ellenőriztem)

A zsidó orvosok pere, amely Sztálin (1878 – 1953) halála miatt nem jutott el megtervezett végkifejletéig, és így a sztálini rendszer természetrajzának szokásos bemutatásai során viszonylag kis figyelmet kap, a valóságban nemcsak minden koncepciós per közül a legbrutálisabb lett volna, ha végigviszik, de még a kezdő szakasza is telve az árulások, kínzások, gyilkosságok, az antiszemitizmus minden középkori sötétségével. A hosszú kidolgozási időszakban ugyanis arra is megpróbáltak gondot fordítani (hiszen a II. világháborút követő korban a külvilág figyelme inkább ráirányult a rendszerre, mint azt megelőzően), hogy a koncepció átfogóbb, stabilabbnak tűnő legyen, mely nemcsak a Szovjetunió népeinek okulására szolgál, hanem a nemzetközi munkásmozgalom és a vele szövetséges társutasok teljes csapatának is.