Mathurin Jacques Brisson címkéhez tartozó bejegyzések

Aranykák szóeredete

Tam gratumst mihi quam ferunt puellae
Pernici aureolum fuisse malum,
Quod zonam soluit diu ligatam.

Catullus (Kr.e. 84? – 54): Carmen IIb[1]

Úgy örülnék, mint elcsábított
Lányka, midőn az aranyalma
megnyitja sokáig zárt szűzi ölét.

Tuka Gábor fordítása (2004)[2]

Képtelenség egy valamirevaló római verset annak minden ízében lefordítani, de itt meg kell jegyezni, hogy a carmenben a „régi történet” elcsábított lánykája (mellesleg Catullus az „aranyat” is becézi) félreismerhetetlenül a Hippomenes által elnyert Atalanta.[3]

Frank közvetítéssel előgermán eredetű a középkori latin troppus, „csorda”, „nyáj”, „madársereglet”. Az előgermán ős vagy a þurpą, „csapat”, „falu”, vagy a þruppazþrubą, „csoportosulás”, „fürt”.[4] (A þurpą-ból fejlődött a német Dorf, „falu”.[5]) A középkori latin értelemben valószínűleg a szó kicsinyítésével alakult ki a francia troupeau.[6] Az ennek rövidülésével kialakult troupe szót az angol is átvette.[7] A németbe a szó Trupp (a magyarba innen „trupp”) alakban átkerülve már „cirkuszi társulat”, „színtársulat”, „katonai egység” jelentést vett fel.[8] Az olasz troppo, „túl sok”, „túlzottan” is a troppus leszármazottja.[9] Szusszanásképpen egy Allegro ma non troppo:

Bővebben…

Madársors a Bermudákon

Amint egy magát Ben Johnsonnak valló szerző írja, sir George Somers (1554 – 1610), a Virginia Társaság admirálisa a Sea Venture, Tengeri Vállalkozás flottavezető hajón szenvedett Bermudánál hajótörést, de a többi, Virginiába érkező hajó híradásával ellentétben egyetlen ember sem vesztette életét a katasztrófában. Somers lett Bermuda, az első angol koronagyarmat kormányzója, így a sziget egy ideig az ő nevét viselte. Akkortájt Bermudát Virgineolának nevezték. Mind magát Virginiát[1], mind Virgineolát a szüzességét deklaráló I. Erzsébetről (1533 – 1603)[2] keresztelték el[3]. Ám a nevet kiszorította felfedezőjéé, Juan de Bermúdez († 1570) kapitányé. Ha elfogadjuk a feltételezést, hogy a kapitány 1503-ban fedezte fel a szigetet, akkor a sós tengeri levegő különösen jó hatást gyakorolt az egészségére, hiszen a dicsőséget 67 évvel túlélte.[4] Bermúdez kapitány a saját állítása szerint először 1515-ben számolt be II. (Katolikus) Ferdinándnak (1452 – 1516) az „indiai” útjáról. A maga részéről a szigetet Garza néven emlegeti, nyilvánvaló összefüggésben hajója nevével: La Garça, A gém.[5] Egy későbbi leírásában a kapitány hivatkozik az 1515-ös beszámolóra, majd a sziget és környéke faunájának részletezésében szemmel látható élvezetet talál a repülőhalak és a kormoránok leírásában, valamint a szigeten nagy tömegben élő vaddisznókéban. J. Maxwell Greene 1901-ben publikált BERMUDA (alias SOMERS ISLANDS). HISTORICAL SKETCH., Bermuda (másképpen Somers-szigetek). Történeti vázlat című összefoglalójában hozzáteszi, hogy a Bermudák körüli nagyszámú hajótörést ezek a vaddisznók okozták, ugyanis óriási volt az érdeklődés, amelyet az ember irántuk tanúsított. (Az érdeklődés nem zoológiai természetű volt.) Az összefoglaló nagyban támaszkodik sir John Henry Lefroy (1817 – 1890) vezérőrnagy 1877-79 között két kötetben kiadott visszaemlékezéseire.[6]
Az esetleges ny. olvasó talán még emlékszik rá, hogy a legutolsó, tegnapelőtti bejegyzés a megkérdőjelezhetően kalandos életű John Smith (Smyth, 1579? – 1631) kapitánnyal és a virginiai pályafutását bemutató The Generall Historie of Virginia, New-England, and the Summer IslesVirginia, Új-Anglia és Bermuda egyetemes története című, 1624-ben kiadott visszaemlékezésével foglalkozott. Ott tett ígéretemhez híven most ennek a műnek egy madártani fejezetével foglalkozom, mely a 

THE FIFTH BOOKE.

THE GENERALL HISTORIE OF THE BERMVDAS, now called the Summer Iles, from their beginning in the yeere of our Lord 1593. to this present 1624. with their proceedings, accidents and present estate.

ÖTÖDIK KÖNYV

A BERMUDÁK, mostani nevükön Somers-szigetek EGYETEMES TÖRTÉNETE, a mi Urunk 1593-as évének kezdetétől a jelen 1624-ig, előzményeivel, eseményeivel és jelen állapotával

című könyvben található. Ebben az olvasó pillanatok alatt eljut a Cahowes. The Tropicke Bird and the Pemblicos presagements, A bermudai viharmadarak. A fehérfarkú trópusimadár és a kis vészmadár előrejelzései című fejezetig.

bermudai viharmadár

bermudai viharmadár

Bővebben…

A kék fú rejtélyei

Többféle elképzelés kialakult a kék fűről. A művészet állásfoglalása:

nyugat-amerikai kékfű

nyugat-amerikai kékfű

A botanika meglátása szerint a kékfű (egybeírva), pontosabban a nyugat-amerikai kékfű a perjefélék családjába tartozó fűféle. Nem szabad összekevernünk az Egyesült Államok keleti részében fekvő Kentucky államot (a lótenyésztés sikerén keresztül) felvirágoztató réti perjével (ugyanebből a családból), angol nevén Kentucky bluegrass-szal, „Kentucky-i kékfűvel”, mely Kentucky állam becenevének is

réti perje

réti perje

alapja (Bluegrass State, „Kékfűállam”).[1] A kék fú esete más. Mibenléte kitalálásához a fantázia önmagában kevés.
Egy sokat idézett forrás a szultánytúkok nemébe (Porphyrio) az afrikai, az azúr, az amerikai szultántyúkot, a takahét, a kék fút és több kihalt fajt sorolja. A Porphyrio nemet Mathurin Jacques Brisson (1723 – 1806) állította fel 1780-ban.[2] A név alapja a latin porphyrio, azaz a szultántyúkokhoz hasonlóan a guvatfélék családjába tartozó lápityúkok megnevezése, ez pedig a görög πορφύριον, porfyrion latin nyelvű megfelelője. Nem vitás, hogy ezt a madarat bíbornak (πορφύρα, porfyra) látott színe miatt nevezték így.[3]

fehérmellű lápityúk

fehérmellű lápityúk

Ellen Elizabeth Facey 1988-ban megjelent Nguna Voices. Text and culture from Central Vanuatu (Ngunai hangok. Szöveg és kultúra Közép-Vanuatuból) című kötetében beszámol a résdob születéséről. Történt pedig, hogy egy cukornádat vágó helybeli víg kopácsolást hallott. Észrevette, hogy egy madár adja a hangot egy szárat ütögetve. Napokig önfeledten táncolt, majd elhatározta, utánozni fogja a madár zenéjét. Neki jobban sikerült, mint Szigfridnek.

A helyiek nyelvén tapesunak mondott madárról 2017-ben Zalka Csenge Virág deríti ki – aki a könyvet egy doktori disszertáció kiterjesztésének tartja –, hogy magyarul pedig (megmagyarázhatatlan okból) a „kék fú” névre hallgat.[4] (Nicholas Thieberger tudomása szerint a madárnak a taraját mondják tapesnek azon a nyelven.[5])

a kék fú egyik alfaja: seistanicus

a kék fú egyik alfaja: seistanicus

Zalka Csenge Virág megjegyzése tettre sarkallja az esetleges ny. olvasó egyszemélyes nyomozó hatóságát. Bővebben…

Cordon bleu háromszor

(M. Martin) était d’une grande force aux échecs, et regardait jouer quand il ne jouait pas lui-même. Il arriva une fois qu’une vive discussion s’étant élevée entre deux joueurs sur la prise d’une pièce, la galerie appela M. Martin pour qu’il jugeât le coup. Un des adversaires, voyant s’approcher le petit homme dont il ne pensait pas être connu, crut devoir entrouvrir négligemment sa redingote pour laisser voir un cordon bleu. La chose expliquée, Martin regarde le grand seigneur: Vous avez tort, monsieur le duc, dit-il: reboutonnez-vous.

baronne de Bawr (1773 – 1860): Mes souvenirs (1833)[1]

Martin úr erős sakkjátékos volt, és szívesen kibicelt, amikor éppen nem játszott. Egyszer, amikor két játékos között élénk vita bontakozott ki egy bábu leütéséről, a környezők Martin urat hívták döntnöknek. Az egyik küzdőfél, meglátva a közelítő kis embert, akit nem ismert fel, szükségét érezte egy lezser mozdulattal megnyitni frakkját, hogy így feltárja kékszalagját. Miután elmagyarázták Martin úrnak az állást, az ránézett a nagyúrra: nincs igaza, herceg – szólt –, begombolkozhat.

Bawr bárónő: Emlékeim

III. Anjou Henrik (1551 – 1589) szomorú végzetéről már mesélt itt egy rövid feljegyzés. Egy forrás arra hivatkozik, három fontos életesemény: születése, lengyel (1573) és francia (1574) trónra lépése egyaránt pünkösdre, azaz a Szentlélek kiáradására esett, és ez buzdította fel katolikus lelkét a Szentlélek-rend megalapítására – és egyesítésére a XI. Lajos (1423 – 1483) által 1469-ben alapított Szent Mihály-renddel – 1578 szilveszterén. Jean Meeus algoritmusával ellenőrizve[2] – mellyel az adott év húsvétja dátumából a pünkösd vasárnapjáét 49 hozzáadásával indukálom – a lengyel trónra lépés kétségkívül pünkösd hétfőjére esett (még a kedd is pünkösd volt akkortájt), a francia meg egyenesen pünkösdvasárnapra, de a szeptemberi születés, akárhogy is forgatjuk, kakukktojás. Annyi azonban elmondható, amint az az említett rövid feljegyzésben is olvasható, hogy a katolikus uralkodó engedményeket tett a hugenottáknak, és a nemtelen hatalmi viszályokban veszítette életét is. Sebhelyes Henrik (1550 – 1588), Guise hercege, akit a viszályok során később a király ölet meg hitszegő módon, 1576-ban megszervezi a király elleni Katolikus Ligát.[3] Így a Szentlélek-rend megalapításának gondolatáról azt a másik kegyes elméletet is megkérdőjelezhetjük, hogy ezzel a gesztussal igyekezett III. Henrik egységfrontba tömöríteni a katolikusokat a hugenották ellen. Célja hatalma, megbecsültsége megerősítése lehetett. A rend tagjának lenni nagy kitüntetésnek számított. Tagjai eleve a harmincötödik (hercegek és a király esetén huszonötödik) életévüket betöltő nemesek köréből kerültek ki, hierarchiájuk, melynek élén maga a király állt, egyszerre legfeljebb száz rendtagot számlálhatott.[4] 1791-ben a Nemzetgyűlés, kevéssé meglepő módon, a monarchia összes rendjével egyetemben feloszlatta. Az emigrációba vonult későbbi XVIII. Lajos (1755 – 1824) őrizte a lángot, melyet azonnal lángra is lobbantott a királyság restaurálásakor 1814-ben. Erre aztán újból sort kellett kerítenie, mert a száz napra visszanéző Napóleonnak (1769 – 1821) gondja volt a rend újbóli feloszlatására. 1830-ban Lajos Fülöp (1773 – 1850) ugyan nem oszlatta fel, de el sem ismerte, így a Szentlélek-rend létalapja megszűnt.[5] Hivatalos vezető nélkül Európa egyik legelőkelőbb rendjéből nosztalgikus játékszer lett.

Richelieu bíboros (1585 - 1642) négy portréje Champaigne (1602 - 1674) két olajfestményén 1642-ből és 1633-40 között

Richelieu bíboros (1585 –1642) négy portréje Champaigne (1602 – 1674) két olajfestményén 1642-ből és 1633-40 között

A rend tagjai öltözetének fontos kelléke lett az András-kereszttel ékesített, bal vállról (egyházi rendtagok esetében stólaszerűen) átvetett kék szalag, a cordon bleu. Bővebben…

Fakúszok, csuszkák, álfakuszok, álcsuszka

A konvergens evolúció gyakran tesz egymástól nagy távolságra és egymástól elszigetelten élő, rendszertanilag szintén nagyon távoli kapcsolatban álló fajokat egymáshoz megjelenésben vagy életmódban hasonlóvá. Ilyen például a szajkók és álszajkók esete.

szajkó és énekes álszajkó

szajkó és énekes álszajkó

A varjúfélék családjába tartozó szajkó nemet, tudományosan a „csivitelő” jelentésű Garrulát Mathurin Jacques Brisson (1723 – 1806) 1760-ban állította fel[1], míg a napmadárfélék családjába sorolt álszajkóét, a Garrulaxot René Primevère Lesson (1794 – 1849) 1831-ben[2]. Az új nemnév -ax végződése „hasonlító”, „ahhoz közelítő” értelmű.[3] Bővebben…

A légy evői, kapói és vadászai

Az igazi legyek családja bőrében sem szívesen lennék, amennyien fenekednek rájuk a madarak osztályából. (A sasoktól, tudjuk meg a régi rómaiaktól, legalább nyugtuk van.[1]) A madarak némelyike odáig megy ebbéli buzgalmában, hogy az az ornitológusoknak is sok, és ezt a szokásukat feltüntetik a madár nevében is. Természetesen az is előfordul, hogy mindössze a habitusuk leírásában említik. Álljanak erre példaként a számtalanból Vajda Péter (1808 – 1846) általunk is többször idézett Cuvier (1769 – 1832)-fordításában a todifélék családjába tartozó tódok:
Elkél egy kis fogalommagyarázat. Bővebben…

Drongók

Forrásunk huszonöt fajt sorol fel a drongófélék családjába tartozó drongónemben[1] (a szám változó, másutt például huszonhatot látunk). A fajok jelentős része nem fenyegetett.[2] Ennek okait nézzük meg egy kicsit közelebbről.
Bővebben…

Barátokból gyerekek az ember- és madárvilágban. Mesék és valóságok

fátyolos pipra

fátyolos pipra

Johannes Christoph Moderegger 2000-ben megjelent Modefotografie in Deutschland 1929-1955, Divatfotográfia Németországban 1929-től 1955-ig című könyvében több elméletet is felhoz a „maneken” (vagy „manöken”) szó eredetére. Az egyik szerint Fra Bartolomeo szerzetes 1503 körül egy kelmékbe öltözött fabábut készített egy Mária-ábrázolásához.

Fra Bartolomeo (1472 – 1517): Mária megjelenik Szent Bernát előtt Szent Benedek és Szent János evangélista társaságában (1504)

Fra Bartolomeo (1472 – 1517): Mária megjelenik Szent Bernát előtt Szent Benedek és Szent János evangélista társaságában (1504)

Erre felfigyelt másod-unokatestvére, Tonio udvari szabómester, aki ruhák bemutatásához manichino néven alkalmazta a találmányt. Ennek a szónak az eredete mindenesetre sajátságos. A latin manus, „kéz” kicsinyítéseként keletkezett a manica, ami ugyanebben az alakban az olaszban „ruhaujj”, és ennek további kicsinyítése a manichino, a ruhaujj végződése a csuklótól. Emlékezzünk csak „mandzsetta” szavunkra, mely azonban francia-német közvetítéssel érkezett hozzánk.[1] Az olasz szót aztán „bilincs” értelemben is használták.[2] A latin manus, „kéz” szót nem tekintik a bizonytalan eredetű „mancs” ősének[3], de a „mancsova” alak a börtönszlengben, összefüggésben a „,manccsal”, szintén „bilincs”, és áthallás után ugyanilyen értelmű a „mandzsetta” is.[4] Ha így áll a dolog, akkor Tonio szabómester bizonyára ruhaujjak bemutatására használta a manichinót, de az később a „próbababa” és „bábu” jelentést is felvette (a „fabáb” olaszul manichino di legno)[5]. Egy másik elmélet szerint Mária Antónia (1755 – 1793) kalaposnője, Marie-Jeanne Rose Bertin (1747 – 1813) találta fel a próbababát, és a holland „kisfiú”, maneken szó alapján nevezi a francia az ügyes alkalmatosságot mannequinnek. Ismét mások azt mondják, ilyen célú fabábokat már a XVII. századtól alkalmaztak Európa-szerte. Aztán a próbababa életre kapott, és divatbemutatókon állt elő képességeivel.[6]

Dalí (1904 – 1989): Maneken – Man Ray (1890 – 1976) felvétele Ernst (1891 – 1976) Szürreális manekenjéről

Dalí (1904 – 1989): Manöken – Man Ray (1890 – 1976) felvétele Ernst (1891 – 1976) Szürreális manökenjéről (1938)

Bővebben…

Fürjek és téglák

A fácánfélék családjába tartozó fürjet a latinban, amint már láttuk, coturnixnak mondják. A szó a régebbi, a madár hangját utánzó quocturnix lágyulása.[1] Eredetileg Linné (1707 – 1778) a madarat a siketfajdok nemébe sorolta Tetrao coturnix néven[2], de a fürjekre 1791-ben Pierre Joseph Bonnaterre
(1752 – 1804) új nemet vezetett a taxonómiába[3], így azóta a fürj tudományos neve Coturnix coturnix. Az eurázsiai alfaj, a Coturnix coturnix coturnix névadójának tiszteletből Linnét tették meg[4], noha csak a középső név származik tőle.

eurázsiai fürj

eurázsiai fürj

Eredetileg a Coturnix nembe sorolta 1833-ban William Henry Sykes
(1790 – 1872) ezredes a pirostorkú sziklafürjet. Vizsgáljuk ezúttal ez utóbbit közelebbről!

pirostorkú sziklafürj

pirostorkú sziklafürj

Bővebben…

A hárpia, avagy a Harpia harpyja

Hárpiákkal mindannyiunk találkozott már. Mi az Aeneis III. énekében; kultúrtörténeti szerepük felbecsülhetetlen, a költői igazság világában a pizzát is nekik köszönhetjük. A vágómadárfélék családjába tartozó hatalmas sas, a hárpia nem véletlen egybeesés révén kapta nevét. Síkvidéki esőerdők lombkoronájának magasából tanulmányozza közelgő étkezésének szereplőit Mexikótól egészen Észak-Argentínáig: törpe selyemmajmot, a hokkóformák alcsaládját, a lajhárok alrendjét, de nem veti meg a papagájfélék családjának különféle arapapagájait sem. (Él bennem a gyanú, hogy kitartó megfigyeléssel észrevennénk, minden állatot bekebelez, amit élőhelyén talál. Természetesen a legyet leszámítva.)

a csuklyásmajomfélék családjába tartozó törpe selyemmajom és a hokkófélék családjába (és a hokkóformák alcsaládjába) tartozó nagy hokkó

a csuklyásmajomfélék családjába tartozó törpe selyemmajom és a hokkófélék családjába (és a hokkóformák alcsaládjába) tartozó nagy hokkó

Panama nemzeti madara és büszke címerállata.[1] Az utóbbi fél évszázadban életterük felétől megfosztották a fajt[2], de a rendelkezésükre álló terület még így is olyan hatalmas, hogy mindössze fenyegetettség-közelinek minősítik kilátásait (a mai világban ez nem hangzik rosszul).[3] Egyedszámukat 2009-ben 20 ezer és 50 ezer közé tették, ami a teljes tudományos bizonytalanság jele.[4] Bővebben…

Párducszerű leopárd Amerikában

Que muera conmigo el misterio que está escrito en los tigres. Quien ha entrevisto el universo, quien ha entrevisto los ardientes designios del universo, no puede pensar en un hombre, en sus triviales dichas o desventuras, aunque ese hombre sea él.

Borges (1899 – 1986): El Aleph (1949). La escritura de Dios[1]

Haljon velem a jaguárokra írt titok. Aki szembenézett a mindenséggel, aki belelátott a mindenség lángoló szándékaiba, az nem gondolhat egyetlen emberre, annak köznapi boldogságára vagy balsorsára, még ha ő maga volna is az az ember.

 Az Alef. Isten betűje
Hargitai György fordítása (1998)[2]

Az évtízezredes maja kultúra[3] sokistenhitű mitológiájában érthetően fontos szerepet kap a jaguár. Különféle megjelenési formáiban megfigyelhető az elvonatkoztatás íve, a rekonstrukciók iránti kellő óvatosság fenntartásával: a térség megkérdőjelezhetetlen csúcsragadozója éjszakai vadász, így előbb az éjszaka isteneként tisztelték[4], majd a Föld alá bukó Napét. Jaguáristenből így lett az alvilág ura. A maják alvilága is lánggal lobog, így a jaguár a tűz, majd a háború istenévé vadult. A jaguár bőrét kizárólag az uralkodó viselhette.[5] A sokáig nomád életmódot folytató aztékok XI. századra összeálló, erőteljes hieratikus-militáris társadalma a maja kultúra és hiedelemvilág számos elemét átvette, ami nem is csoda, hiszen a két kultúra Közép-Amerikának majdnem ugyanazon a területén utolsó évszázadaiban együtt élt.

jaguárharcos

A katonailag aktív, terjeszkedő aztékok keményen és arisztokratikusan szervezett társadalmában különösen előkelő helyet foglaltak el a sas- és jaguárharcosok. Mindkettejük harci öltözéke a megfelelő ragadozó megjelenésére emlékeztetett. A legyőzött ellenség csatatéri megölését „szakmai hibának” tekintették: a harcos tartozott a legyőzöttet az áldozati helyre hurcolni. A megtiszteltetés magas fokát jelentette, hogy a jaguárharcos részt vehetett az áldozati szertartásban.[6] (Itt hosszabb ismertetés is olvasható annak meghagyásával, hogy nem idézhetünk belőle.[7]) Bővebben…

Szalonkák sárral és anélkül

Votre salaire? dit le Loup,
Vous riez, ma bonne commère.
Quoi ! Ce n’est pas encor beaucoup
D’avoir de mon gosier retiré votre cou!

La Fontaine (1621 – 1695): Le Loup et le Cigogne.
Dans Les Fables choisies, mises en vers, I. (1668)
après Esope (av. J.-C. 620? – 564) & Phèdre (av. J.-C. 15? – ap. J.-C. 55?)[1]

„Tessék!
Még kérni valód is akad!
Hát, gólya néne, nem fizetség,
Hogy visszahúztad torkomból nyakad!
Menj, háládatlan, rút alak:
Aztán többé ne lássalak.”

A farkas és a gólya.
Válogatott mesék verses formában, I.,
Aisopos és Phaedrus nyomán.
Kosztolányi Dezső (1885 – 1936) fordítása (1916)[2]

Percy Bolingbroke St John (1821 – 1889) Young Naturalist’s Book of Birds: ANECDOTES OF THE FEATHERED CREATION (Ifjú természetbarátok madaras könyve: adomák a tollas világból) című könyvének első kiadása 1838-ban látott napvilágot Londonban (húzzuk alá: a szerző tizenhét éves korában). Legalábbis az „új kiadás” adomái között szerepel a halszálka-eltávolító gólya néne félreértése arról, hogy életmentő munkájáért fizetség jár. Mutatis mutandis: ott a történetben a nagyúr a kutyafélékről átvált a macskafélékre, maga az állatok királya, halszálka helyett jókora csont áll az életfunkciók útjában, a gólyát pedig a guvat cseréli le (mindketten saját családjuk névadói). Az ifjú szerző azonban megengedi, hogy talán egy másik „családalapító” madár, a szalonka részesíti elsősegélyben a megszorult megrendelőt.[3] Valamennyi felmerülő madár alkalmas lenne a feladat ellátására csőre adottságai folytán. A történet utolsóként említett szereplője ad lehetőséget tegnapi kisebb ismertetőnk természetes folytatására Alexander Wilson (1766 – 1813) madarairól, melyek közül egyet, annak kiterjedt kapcsolatrendszerére tekintettel, ez úton, külön kell említsünk a maga idejében.  Bővebben…

A parányi ökörszem, az ember és valamelyest a kvézál előtör barlangjából

Süt még nap a nyáron!

Gazdag Erzsi (1912 – 1987): Hull a hó[1]

A királykafélék családjába tartozó sárgafejű királykával már találkoztunk. Nemzetségbeli társával, a tüzesfejű királykával holtversenyben a legkisebb magyarországi madarak, testhosszuk 5 centiméter körül mozog.[2]

sárga- és tüzesfejű királyka

De a majdnem kétekkora (9 centiméteresre növő) ökörszem (a róla elnevezett családból) is igen előkelő helyet foglal el a kicsiségi sorrendben.

ökörszem

(A sárgafejű királykával is, az ökörszemmel is találkoztunk már.)

Az ökörszem étrendje vegyes, Európa egészét, Ázsia nagy részét, Északnyugat-Afrikát és Észak-Amerikát lakja. De közvetlen otthona, a fészke az, ami miatt ma szóba hozzuk.  Bővebben…

Veréb

…Az ébredő kert harmattól vizes.
Veréb csiripel a szemét fölött,
alatta rongyos, véres sebkötők.

S a szűk lépcsőn, hová a sok beteg
remegve vet sötét tekintetet,
a hajnali árnyban valaki les.

Kosztolányi (1885 – 1936): Kórházból – 1. Nyolc óra tájt (1907)[1]

A II. századi Diogenianos Grammatikos[2] nagyszabású Λέξις παντοδαπή-je (Lexis pantodale), azaz Összefoglaló szótára több hasonló görög szótár kompilációja. A mű alapul szolgált az V-VI. században élt Alexandriai Hesykhios Συναγωγὴ Πασῶν Λέξεων κατὰ Στοιχεῖον, Synagoge Pason Lexeon kata Stoikheios, Minden szó ábécésorrendben című, nagyzolónak ható című, de valóban roppant (ötvenezernél is több szócikket tartalmazó) főművéhez.[3] Ezeknek a szavaknak egy része Alexandriai Hesykhos idejére már kikopott a használatból. A szótárat lapozgatva a következő, szívünkhöz közel álló szóba ütközünk:

robillos: basiliskos ornis

Bővebben…

A paka, a pakarána, a kapibara és az üregi nyúl

inseritur huic loco fabula: immolante rege Ueientium uocem haruspicis, dicentis qui eius hostiae exta prosecuisset, ei uictoriam dari, exauditam in cuniculo mouisse Romanos milites ut adaperto cuniculo exta raperent et ad dictatorem ferrent. sed in rebus tam antiquis si quae similia ueri sint pro ueris accipiantur, satis habeam: haec ad ostentationem scenae gaudentis miraculis aptiora quam ad fidem neque adfirmare neque refellere est operae pretium.

Livius (A.Ch. 59 – A.D. 17): Ab Urbe condita 5:21, 8-9[1]

Helyénvaló, hogy itt elmondjunk egy történetet. Mikor Veii királya áldozatot mutatott be, a jós kijelentette: azé lesz a győzelem, aki kivágja az áldozati állat belső részeit. Ennek a hallatára az alagútban várakozó római katonák kitörtek a folyosóból, elragadták és a dictatorhoz vitték a belső részeket. Persze, ilyen régi történetnél megelégszem azzal, ha azt elfogadják belőle igaznak, ami valószínű. Olyan események ezek, amelyek inkább illenek a csodadolgoknak örülő színházi közönséghez, mint a valóságos történelembe, s nem éri meg a fáradságot, hogy megerősítsük vagy megcáfoljuk őket.

A római nép története a város alapításától. V. könyv, XXI. fejezet, 8-9. szakasz
Muraközy Gyula (1892 – 1961) fordítása[2]

A cuniculus szót Livius „vájat”, „alagút” értelemben használja, de korában „csatorna” jelentésben is felmerült. Ibér-keltibér eredetet gyanítanak a hasonló értelmű közvetlen előd, az ógörög κύνικλος, kyniklos[3] mögött. Minekutána ebbe a nyelvi családba tartozik a baszk untxi, „nyúl” is (sőt a mozarab conchair, „agár”, talán átemelt értelemben a nyúlról, melyet hasonló sebességgel üldöz), nem világos, legalábbis nyelvi értelemben, mi volt előbb: az „üreg” vagy a „nyúl”, tehát hogy melyik kapta a nevét a másikról.[4] Bővebben…