Servius címkéhez tartozó bejegyzések

Ianus diadalútja

Ianus görög előzmény és párhuzam nélküli római isten, és legalább a gyakran emlegetettek körében ilyenként egyedülálló. Vannak azonban, akik párhuzamokat találnak közte és egy etruszk isten, Culcans között. Joseph Campbell (1904 – 1987) elmélete szerint a rómaiak vallásos kultuszainak a legtávolabbi múltba vesző alapja a ház körüli és háztartásban segítő istenek tisztelete, mely, bővülő körökben, össznépi szertartásokká és teljes hitvilággá emelkedett. Egyes felfogások szerint Ianus tisztelete ezekben az ősi időkben gyökeredzik, az „árkád”, „ajtó” jelentésű ianua szóról[1] kapta nevét mint a ház bejáratának őre. Az ianua feltehetőleg a messze ágazó indoeurópai hey-, „menni” gyök leszármazottja.[2] James George Frazer (1854 – 1941) azonban úgy tartja, maga az ianua szó származik Ianus nevéből. Érvelése szerint a nyugati „bejárat”, „kapu” szavak olyan formai egységet mutatnak a megfelelő angol door szóval, hogy ennek ianua alakú leágazása elképzelhetetlen. Ianus alakja mindenesetre innen spiritualizálódott: az érkezés és távozás őréből a vég és a kezdet, azaz újrakezdés kétarcú (bifrons) istene lett.

XVIII. századi olasz Ianus-márványszobor az Ermitázsban

XVIII. századi olasz Ianus-márványszobor az Ermitázsban

Bővebben…

Aventinus

Vergilius (Kr.e. 70 –  Kr.e. 19) az Aeneis VII. énekében megénekli, hogy a latinok királyát – neve szinte ajkainkra tolul: Latinus – apja, Faunus távoli susogása arra inti,

Ó, gyerekem, ne kivánd lányod láncolni latinhoz.

Így jut lánya, Lavinia, az atyja birodalmában, Latiumban alapított Laurentium városának úrnője a számukra idegen Aeneas kezére. Az emiatt kirobbant háborúskodást Vergilius részletesen ismerteti. Boccaccio (1313 – 1375) 1361-es De mulieribus clarisa (Dicső asszonyokról) XLI. fejezete Laviniáról szól. Lavinia elővigyázatosan egy erdő rejtekébe húzódik vissza megszülni házasságuk posztumusz gyümölcsét, tartva Aeneas Creusától származó fia, Ascanius bosszújától. Emiatt a gyermeket Julius Silviusnak (†Kr.e. 1110?) nevezték.[1] Julius családi alapú név, magát Ascaniust Julusnak is hívták. Ennek döntő szerepe van az eposz létrejöttében. Julius Caesar (Kr.e. 100 – 44), következésképpen vérrokona és fogadott fia[2], a mű megrendelője, Augustus császár (Kr.e. 63 – Kr.u. 14) magát Aeneas leszármazottjának tekintette[3]. Julius Silviusnak, akinek alakja már-már kezd kibontakozni a mondavilágból, a mellékneve utalás születési helyére: a silva latinul „erdő”. Titus Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) a Róma története I. könyve 3. fejezetében mintha nem akarná feszegetni a kényelmetlen részleteket. Azt mondja, a szerinte Ascaniustól származó Silvius a véletlen folytán az erdőben jött a világra. Utódai Alba Longa trónján mind viselték ezt a melléknevet. Egy kései leszármazottját, Romulus Silviust (†Kr.e. 854?) – 101 évvel a „nagy” Romulus híres városalapítása előtt –, Kis Ferencné (1916 – 1962) fordításában, villámcsapás érte, és így közvetlenül Aventinusra szállt a királyság. Emezt egy dombon temették el, mely ma része Róma városának, s az ő nevét viseli.[4]

Szent Szabina (†126)-székesegyház az Aventinuson

Szent Szabina (†126)-székesegyház az Aventinuson

A városalapító testvére, Remus az Aventinust választotta székhelyéül, és vannak magyarázatok, melyek szerint az akkori madárjóslatokról (aves: „madár”) kapta nevét a domb.[5] Bővebben…

Pomona szerelme és kártevője: a harkály

A latin picus, „harkály” szót az azonos értelmet (is) viselő indoeurópai (s)peik- gyökig sikerül visszavezetni[1], de reményeink megcsalnak bennünket, ha abban bízunk, hogy az angol megfelelő, a woodpecker is ide vezetne[2]: a pecker a picker, „szedegető” egy módosulata, annak viszont, még csábítóbb megjelenése dacára, se a latin, se az indoeurópai őshöz nincs köze[3]. A másik értelme az indoeurópai gyöknek a „szarka”, amelyből azonban az ilyen értelmű latin pica szó származik.[4] Nem hiába hívja fel a két latin szó közti különbségre a figyelmet az internet védőszentje, Sevillai Szent Izidor (560 – 636) Etimológiái XII. könyve VII. fejezetének 47. szakaszában.
Talán mondanunk sem kell, hogy a mondavilágba vesző kultúrtörténet hallani sem akar efféle szőrszálhasogatásokról, és erőteljes izomzattal ugrik a történelemmel elegyes mese területére. (Tényleg csak a képzavar kedvéért fejeztem így ki magam.) Maga Sevillai Szent Izidor, amellett, hogy pókerarccal beszámol a harkály csudatételéről: az általa lakott fába vert szög nem marad ott sokáig, mert természetfeletti erők kimozdítják helyéből (ma ezeket az erőket „fizika” néven foglaljuk egybe, érintőlegesen utalva a harkály ütései keltette rezonanciákra), és amely erővel a szarka nem bír, Kronos ~ Saturnus fiát, Picust teszi meg névadónak, aki a madárnak jóslásokhoz vette hasznát. [5] Mindenekelőtt nézzük meg közelebbről ezt a fiúgyermeket.  Bővebben…

Hattyúk és tavaik

Nehéz elképzelnünk, hogy az akkor már befutott, az erős mezőnyben is egyik legnagyobb élő orosz zeneszerző, Csajkovszkij (1840 – 1893) mai füllel hallgatva lenyűgözően dallamgazdag műve, az 1875-76-ban komponált, a Moszkvai Nagyszínházban 1877-ben bemutatott Hattyúk tava nem aratott sikert. Bővebben…

Antifrázisok

Ám hire járt, sarjak kelnek majd trójai vérből,
Így hallotta, akik megdöntik a tyrusi várat;
És hogy a
párkák azt szőnék: ez a harcra kiváló,
Szélesen országló faj egész Libyát leigázza.

valaszto

Vergilius (Kr.e. 70 – Kr.e. 19): Aeneis, I.

Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[1]

valaszto

1-karpati

kárpáti hiúz

A hiúzok Lynx nemét Robert Kerr (1755 – 1813) 1792-ben vezette be a taxonómiába[2] a fenséges macskaféle latin neve alapján, mely a görög λύγξ, lynx szóból ered. Id. Plinius (23 – 79) ismertetőjével és ettől eltérő szóhasználatával a büdösbencéről szólva már találkoztunk. Az általunk már vizsgált indoeurópai lewk- gyök („fény”) leágazásaival már szintén foglalkoztunk. Villogó szemei alapján, továbbá a sötétben látási képessége miatt azt feltételezik, a hiúz görög-latin neve is ennek az indoeurópai gyöknek a szülötte.[3] Chaucer (1343? – 1400) szavaival az 1374 körül írt Boece-ban:

 valaszto

If that men hadden eyghen of a beeste that highte lynx, so that the lokynge of folk myghte percen thurw the thynges that withstonden it. valaszto

Ha az embernek olyan bestiaszeme lenne, mint a hiúznak, akkor keresztülláthatna minden akadályon.valaszto

Mindezek dacára az általunk is sokszor idézett nagy kutató, az „indoszkeptikus” Robert Stephen Paul Beekes hangtani alapon elveti a nyelvfejlődésnek ezt a lehetséges vonalát. A latin megnevezéssel egybeesik a mai angol szó, de másfele Európában kisebb-nagyobb változásokon ment keresztül. Az ófelnémetben például luhs, a litvánban lušis.[4] De a latin-angol lynxet is a lox szó előzte meg.(A mi „hiúz” szavunk eredete ismeretlen.[5]) Ha tehát Beekes álláspontját fogadjuk el, a lynx magyarázata a luxból elhibázott. De még mindig kevésbé abszurd, mint a lucus a non lucendo. Bővebben…

Új kötelességek

Paul Valéry (1871 – 1945): La ceinture

…Cette ceinture vagabonde
Fait dans le souffle aérien
Frémir le suprême lien
De mon silence avec ce monde…

Az öv

…A kósza öv suhogva szálldos
Az esti lég leheletében
Megrázza végső kötelékem
Csendem mely odafűz még e világhoz…

Szabó Ferenc fordítása [1]

Kötelékekkel, szövevényekkel már foglalkoztunk, ezúttal, kisebb általánosításokkal, a kötelezettségekkel fogunk. Az indoeurópai bheue-, „lenni”, „lakni” gyök az alapja az óangol bondának, „háztulajdonosnak” és az óskandináv boandinak, „szabad parasztnak”, ám a középangolban ezt már a földbérlőkre használták, az angol-latin bondagium pedig „szolgaság”, a bondage „megkötöttség” a rabszolgaságig menően.[2] A puszta létezés (mely egykor lakást is magába foglalt) így vált rabsággá a nyelv könyörtelen, de észszerű fejlődésében. Az angol „férj”, husband szóban (és a husbandryban, melynek jelentése „gazdaság”, „jószággondozás”) a „ház” és a még korai, „lakó” értelmű band olvad egybe[3], és itt ne tűrjünk célozgatásokat az utótag „rabszolga” irányába tett természetes fejlődésére. Ugyanakkor az indoeurópai gyök szelíd, mondhatni filozofikus fejlődési ágat is talált magának az angol létige, a be irányában.[4]  Bővebben…