Schiller címkéhez tartozó bejegyzések

Don Carlos és Izolda

Mindig is ott lebegett egy kis párhuzam Trisztán és Izolda, valamint Don Carlos (1545 – 1568) és Valois Erzsébet (1545 – 1568) egyaránt (de másképp) fiktív szerelmi történetei között. Gottfried von Strassburg († 1215?) 1210 körül írt Tristan und Isoltja, Trisztán és Izoldája, amint Adrian Stevens 1990-ben rámutat, a krónikai elbeszélés igényével íródott, de a történelmi párhuzamok legfeljebb sejtelmesek.[1] A Don Carlos-történet szereplői létező történelmi személyek ugyan, csak éppen kevés számú történetileg is igaz mondat akad benne. Wagner (1813 – 1883) cselekménye (WWV90) 1859-re készült el. Verdi (1813 – 1901) Don Carlosát a kilenc hónapig tartó próbálás és a látványos színpadra állítás dacára is vértelennek tartották. 1867. március 11-ei párizsi ősbemutatóját a párizsi Császári Operában[2] 662 nappal követi a Barna könyv, Cosima Wagner (1837 – 1930) naplójának megnyitása. (Szentestére, harmincegyedik születésnapjára tervezte, de ez újév napjára tolódott, mert Luzernben nem kapott megfelelő üres példányt.) A naplóból megtudjuk, Wagner mennyire csodálta a Don Carlost. Idős korában eljátszással egybekötött felolvasásokat is tartott belőle, mindvégig gondosan kerülve Verdi nevének kiejtését (ezzel a névvel máskor is különösen ökonomikusan bánt). Hódolata megállt Schiller (1759 – 1805) sokáig csiszolt, 1787-re befejezett remekművénél.[3] Bővebben…

Reklámok

Sestos hősei


»Ich erkenn’ euch, ernste Mächte!
Strenge treibt ihr eure Rechte,
Furchtbar, unerbittlich ein.
Früh schon ist mein Lauf beschlossen;
Doch das Glück hab’ ich genossen,
Und das schönste Loos war mein.
Lebend hab’ ich deinem Tempel
Mich geweiht als Priesterin;
Dir ein freudig Opfer sterb’ ich,
Venus, große Königin!«

Und mit fliegendem Gewande
Schwingt sie von des Thurmes Rande
In die Meerfluth sich hinab.
Hoch in seinen Fluthenreichen
Wälzt der Gott die heil’gen Leichen,
Und er selber ist ihr Grab.
Und mit seinem Raub zufrieden,
Zieht er freudig fort und gießt
Aus der unerschöpften Urne
Seinen Strom, der ewig fließt.

Schiller (1759 – 1805): Hero und Leander (1801)[1]


„Ismerlek, komor hatalmak!
Léptek – és a vér megalvad:
hull a könny – és nincs remény.
Gyorsan véget ért a pályám,
de a boldogság volt pálmám,
és a legszebb sors enyém.
Élve templomod papnője
voltam, tömjén-füstölő,
s mint víg áldozat halok meg,
Vénus, nagy királyi nő!”

S a torony szélén megállva,
lendül már, lobog ruhája,
mint a mélység csillaga.
S birodalmára hajolva,
a szent holtakat sodorja
Isten, s ő a sír maga.
Zsákmánya fölött derülten,
úszik a nagy vízen át,
s a mérhetetlen urnából
önti örök folyamát.

Héró és Leánder. Gulyás Pál (1899 – 1944) fordítása[2]

A venetói Rovigóból származó, de Urbinóban működő érett reneszánsz kori keramikus, Francesco Xanto Avelli (1486? – 1582) életéről keveset tudunk, noha bőséges életműve maradt ránk. Fennmaradt jegyzői jelentés szerint 1530-ban alkotótársaival munkaszövetségre léptek, hogy kedvezőbb fizetést érjenek el. Életének egy hosszú szakaszában az általa készített tálakat kézjegyével látta el, ami akkoriban szokatlan volt, és feltehetőleg munkaügyi szorgoskodása vezetett ide: 1530-től a nagyobb műhelyfenntartók feketelistára tették, és így közvetlenül kellett megkeresnie kenyerét. Ilyen esetekben nagyobb gondot kell fordítani a szerzői jogok védelmére. 1532-ben a Pucci család számára készített dísztála a sestosi lány történetét dolgozza fel. Emlékeikben elbizonytalanodók számára a tál hátoldalán feleleveníti az esetet, és forrását, id. Pliniust (23 – 79) is megjelöli. Kicsinyített képünket kattintással erősen ajánlott felnagyítani, mert a hullámzó teljesítményű művész remekművét ismerhetjük meg benne. A reneszánsz mester alakkidolgozása elnagyolt, de a kompozíció egysége, a színvilág és a láttató erő feledteti ezt a hátrányt. Ráadásul ügyesen gondot fordított a tányér mélyedésének beleszámítására a perspektívába, és a forma kedvéért (hiszen még egy gazdag családról sem feltételezhető, hogy efféle dísztálat rendeltetésszerűen használjon) a tányér peremén a „rezonőröket” helyezi el. Azaz ha történetesen az étel elfedné a fő témát, a nézőnek ne támadjon kellemetlen érzése, hogy félig kerül (merül) bele az eseményekbe.[3] Bővebben…

Testvériség és viszály (Kotzebue)

Populo, qui stultus honores
Saepe dat indignis, et famae servit ineptus,
Qui stupet in titulis et imaginibus.

Horatius (A.Ch. 65 – A.Ch. 8): Satirae I / 6 (A.Ch. 35?)[1]

a’ nép, a’melly buta, ’s gyakran
Méltatlant felemel, ’s szemvesztő fényre fejet hajt,
Czimereken ’s neveken bámúl.

Virág Benedek (1752 – 1830) fordítása (Szatírák Horátiusból, 1820)[2]

Nemrég írtunk a kalandos életű Kotzebue-ról (1761 – 1819). Ott ismertetett erőszakos halála nem volt derült égből villámcsapás: hosszan tartó gyűlölethullám előzte meg. A reformáció 300. évfordulóján, 1817-ben Eisenachban tartott Wartburgfest (Wartburgi Ünnep) alkalmával könyveit égették el.[3] A Wartburgfesten jelen volt későbbi gyilkosa, a jénai diáktestvériség tagja, Karl Ludwig Sand (1795 – 1820) is.[4] A drámaíró Kotzebue népszerűsége azonban még ekkor is töretlen. Bízvást kijelenthetjük Kerényi Ferenc (1944 – 2008) 1987-ben megjelent nagyszabású, kritikai levélválogatása alapján (A vándorszínészettől a Nemzeti Színházig), a reformkori Magyarország legnépszerűbb kortárs külföldi drámaírója volt. Bővebben…

Fajákok és fajankók

Homeros (Kr.e. VIII. sz.) a kalandszövés meghaladhatatlan mestereként pontosan tudja, hogy minden kalandtörténet legszebb és legemlékezetesebb része a viszontagságok legyűrése utáni békés megnyugvás. Ezért Odysseiájában különböző ürügyekkel megszaporítja ezeket az időket, melyek közül az egyik legfelemelőbb a főhős hosszas, mesés pihenése a fajákok földjén. Bővebben…

Szerelmi és szerelemgyűlölő delíriumok

Chlorisnak számos ógörög lányt hívtak.[1] Tekintsünk most el az emberi lényektől, és fordítsuk figyelmünket közülük mai hősnőnkre, a nimfára, aki az elíziumi mezőkön élt, és ő vált a rómaiak Flora istennőjévé, ahogy arról Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) is megemlékezik a Fasti (Római naptár) V. könyvében:

Chloris eram quae Flora vocor: corrupta Latino
nominis est nostri littera Graeca sono.
Chloris eram, nymphe campi felicis, ubi audis
rem fortunatis ante fuisse viris.
[2]

Flora vagyok, Chloris voltam. Nem tudta a latin száj
mindenben helyesen mondani a nevemet.
Chloris voltam, nympha a boldogság mezején, hol
Boldogan élt egykor régen az emberi nem.

Gaál László (1891 – 1964) fordítása[3] Bővebben…

Szerencsétlen és szerencsés hajózások

Sőt a kétségbeesett hajómról is azt mondom: „glückliche Fahrt” – szerencsés utazás – és a kormányosnak egy jelzőt adok: „ruhige Bootsmann” – az én szenvedésem vonuljon szinte sejthetetlen és láthatatlan háttérbe: maradjon helyette a polgári „bon voyage”, hiszen a legnagyobb művészek úgyis tudják, hogy harmonikus műalkotás ennél többet nem bír el. Ha őszinte lennék: elnyelne a káosz, viszont a mélyérzésű olvasó a legszürkébb szavak mögött is sejti kedélyem legkeservesebb viharait.

Szentkuthy Miklós (1908 – 1988): Arc és álarc (1962),
Kilencedik fejezet[1]

Goethe (1749 – 1832) 1796-ban egy kisebb jelentőségű pályatársának, Friederike Helene Ungernek (1741? – 1813) meleg hangú levélben köszöni meg a tőle kapott Zelter (1758 – 1832)-dalokat, melyeket a zeneszerző az ő verseire írt, és hozzá is teszi, hogy ezek után nem tudja magát visszatartani dalok publikálásától az az évi, Schiller (1759 – 1805) által kiadandó Musenalmanachban (Múzsa-évkönyv).[2]

Bővebben…

Halak belső élete

Und als der Koch den Fisch zertheilet,
Kommt er bestürzt herbeigeeilet
Und ruft mit hocherstauntem Blick:
”Sieh, Herr, den Ring, den du getragen,
Ihn fand ich in des Fisches Magen,
O, ohne Grenzen ist dein Glück!”

Schiller (1759 – 1805): Der Ring des Polykrates (1798)

S a szakács, hogy felhasította
a halat, riadtan futott a
trónhoz, kiáltva boldogan:
„Nézd, uram, gyűrűd megtaláltam,
benne volt a nagy hal hasában,
óh, szerencséd határtalan!”

Polükrates gyűrűje. Szabó Lőrinc (1900 – 1957) fordítása[1]

Samos

A Kr.e. VI. századi perzsa belvillongások a birodalom határvidékén is kaotikus viszonyokat teremtettek. Az érdekszférában feléledtek a hatalom szerelmeseinek ambíciói. Bővebben…

Villámbejegyzés a fulguráról

(Vivos voco. Mortuos plango. Fulgura frango.)

Festgemauert in der Erden
Steht die Form aus Lehm gebrannt.
Heute muß die Glocke werden,
frisch, Gesellen, seid zur Hand!

Schiller (1759 – 1805): Das Lied von der Glocke[1] (1799)

Vivos voco. Mortuos plango. Fulgura frango.

Földbe ásva és agyagba
Égve áll a forma már.
Elkészüljön a harang ma!
Fel, fiúk, a munka vár!

Ének a harangról. Rónay György (1913 – 1978) fordítása[2]

1-andrei_rublev_russian_posterSchiller versének hű megfelelője a mozivásznon Andrej Arszenyjevics Tarkovszkij (1932 – 1986) Andrej Rubljovról († 1430?) készített filmjének 1423-24-ben játszódó zárójelenete a harangöntésről[3]: mindkét megjelenítés a hit, a tenni akarás, a reménység eposza és részletező bemutatása. Vannak, akik Schiller versének mottóját („Az élőket hívom. A holtakat siratom. A villámokat megtöröm.”) magának Schillernek tulajdonítják, ami kegyes túlzás. A harangok nemes veretű szokásos felirata jóval régebbi keletű. A schaffhauseni Mindenszentek-székesegyház tiszteletből Schillerről elnevezett harangján ez áll:

VIVOS VOCO MORTUOS PLANGO FULGURA FRANGO MISERERE DOMINE POPULO QUEM REDEMISTI SANGVINE TUO ANNO DOMINI M CCC L XXXVI.

2-schillerAzaz a „szokásos” invitáláson túl még irgalmat kér Urunktól a népének, melyet vérével váltott meg. A felirat 1386-ból származik. Távolról sem ez az első megjelenése. A karoling reneszánsz idejéből származó Szent Nagy Károly (742 – 814) – kapituláré már 789-ben megemlékezik egy harangról, melyen ez a felirat áll.[4]  Bővebben…

A parancsolás tudománya

Vergilius (Kr.e. 70 – Kr.e. 19) Aeneisének VI. énekében Aeneas atyjának, Anchisesnek a szelleme az alvilágban jövendölést mond az oda lemerészkedő főhősnek az akkor még nem is létező római nép nagyságáról, melyben elismeri, más népek élethűbb ércszobrokat alkotnak, márványból szinte megszólaló arcokat, jobb ügyvédeik és csillagászaik is lehetnek, ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj.[1] Ezzel Anchises áttételesen Nagy-Britannia sorsát is megjövendölte, ha hihetünk a britek előromantikus fantáziájának, mellyel magukat Brutustól (Kr.e. 85 – Kr.e. 42) származtatják. Brit uralkodók parancsosztó mesterségét fogjuk áttekinteni elkerülhetetlenül sok idézettel és egy kevés szintén elkerülhetetlen történelmi háttérrel. Bővebben…

A Varázsfuvola folytatásai

1 Labirintus

A német tündérmesék hosszú időn át tartó népszerűsége semmiképpen sem Mozart (1756 – 1791) életének utolsó évében komponált Varázsfuvolájával (K620) vette kezdetét: addigra a librettista, Emanuel Schikaneder (1751 – 1812) már bőven válogathatott források közül.

Csak a két legfontosabbat megemlítve, írójuk a ma 206 éve meghalt Wieland (1733 – 1813) és veje, August Jacob Liebeskind (1758 – 1793) evangélikus lelkész.

2 Dschinnistan

gonosz keleti főpap – illusztráció a Dzsinnisztánból

Az 1789-re befejezett Dschinnistan (Dzsinnisztán) egyik főszereplője egy Sarastrót megelőző, igaz, kissé gonosz főpap. Az 1786-ban kiadott Lulu, oder die Zauberflöte (Lulu, avagy a varázsfuvola) címében szereplő hős Horászán fővárosából, Mehruból származik.[1] A történet egybecseng Schikaneder szövegkönyvével, de egy nagy csavarral. Amit ma a dramaturgia ravasz fordulatának érzünk, vagyis hogy sokáig úgy gondoljuk (öt-hat évesen, amikor először látjuk az operát), az Éj Királynője a pozitív főhős, a gyermekrabló Sarastro a negatív, amíg ennek ellenkezőjére fény nem derül, valójában lehet a sietség szülötte. Liebeskind eredeti darabjában semmi efféle dramaturgiai fordulat nincs[2], de Schikaneder szabadkőműves céljainak jobban megfelelt a Gonosz Nő és a Nemes Férfi alakjának didaktikus szembeállítása. Ilyenképpen aztán oldotta Liebeskind tartós ellenszenvét rivális vallások papjai iránt. A „mesés Kelet” toposza nagyon is beleillett a szabadkőműves ideológiába; ennek lehetett szerepe az ezen alapuló mesék hirtelen elterjedésében.   Bővebben…

A gazella évszázadai

…Und der Knabe ging zu jagen,
Und es treibt und reißt ihn fort,
Rastlos fort mit blindem Wagen
An des Berges finstern Ort;
Vor ihm her mit Windesschnelle
Flieht die zitternde Gazelle.

Schiller (1759 – 1805): Der Alpenjäger [1]

…S ment az ifjú a hegyekbe,
Hajtja, űzi őt a vágy
Fáradatlan, messze, messze,
Éjsötét szurdékon át;
Lépte zaján zerge retten
S fut a szélnél sebesebben.

Schiller: Az alpesi vadász
Rónay György (1913 – 1978) fordítása[2]

Az Alpokban nem él gazella, Schiller korában sem élt. Rónay György értő fordításában zergeként szerepel. A két állat nyilvánvaló különbözősége és különbsége dacára meglehetősen közeli rokonok (mindketten a tülkösszarvúak családjába tartoznak), de ami a valóságban Rónay Györgyöt inspirálhatta, az az Apostolok cselekedetei 9. fejezetének részlete a Szent Péter által feltámasztott Tábitháról[3]:

36Joppéban pedig vala egy nőtanítvány, névszerint Tábitha, mely megmagyarázva Dorkásnak, azaz zergének mondatik: ez gazdag vala jó cselekedetekben és alamizsnákban, melyeket osztogatott.

1 Raising_of_Tabitha_Masolino_da_Panicale_1425

Masolino da Panicale (1383? – 1447?): Tábitha feltámasztása (1425)

3 zerge_tatra

zerge

valaszto

A tábitha káldeus nyelven gazellát jelent[4], a dorkas ógörögül őzet is, gazellát is[5]. Az Észak-Afrikánan élő dorkászgazella (Gazella dorcas) a nevébe sűríti a régi görög és mai nemzetközi nevet. De nézzük közelebbről a gazella szót.

Bővebben…