Mit csináljon Brutus?

Paweł Działyński (1560 – 1609), 1597-ben az akkor hivatalosan huszonnyolc éve fennálló Rzeczpospolita nagykövete az Egyesült Tartományokban (Hollandiában) a hírek szerint elegánsan öltözködő, szellemes társalgó volt. A híreket I. Erzsébet (1533 – 1603) kapta, azzal együtt, hogy a lengyel diplomata az ő udvarába készül látogatást tenni. A királynő nagy várakozással nézett az esemény elébe.

^{Veronese (1528 – 1588) vagy követője: II. Bajazid (1447 – 1512)}

A sonka, a szemhéj és a kékfarkúak

Tárzus

ossa uides rerum uacuis exucta medullis,
respice quid moneant leges, quid curia mandet,
praemia quanta bonos maneant, quam fulmine iusto
et Capito et Tutor ruerint damnante senatu,
piratae Cilicum.

Juvenalis (50? – 130?): Satura VIII[1]

Nézzd a régi velő ki vagyon már szíva Királyok’
Tsontjaiból. Vi’sgáld a’ bölts törvény mire serkent,
A fejedelmi tanáts mit kiván , melly jutalom vár
Jókra , mi retténetes villámmal tsapta-le Tarsus’
Rablóit Capitot ’s Tútort a súlyos itélet…

NYOLTZADIK SZATIRA.
Kis János (1770 − 1846) fordítása (1825)[2]

Legutóbb, álságos homállyal, az ógörög σκάζειν, skazein, „sántítani” etimológiájánál hagytam félbe az írást. A szó forrása az azonos jelentésű indoeurópai (s)keng- gyök[3], ennyi önismétlés elkerülhetetlennek tűnik.
Nem lehet célom az indoeurópai eredet szétáradását feltérképezni. Minden valamire való efféle gyök a legfélelmetesebb alakváltozások után a mai emberiség tekintélyes hányada szókincsébe beleivódik. (A mi legősibb nyelvrétegünk „mentes” a hatás alól.) Maga a gyök a „sántítani” értelmen túl a „dönteni” értelmet is hordozza, amit a sántító ember sajnálatosan kevéssé délceg járásmódja indokol. Azonban ahogy a leszármazottakat böngésszük, egy igazi, témánkba vágó érdekességet találunk: számos további előgermán fejlemény közt a skinkót, melynek jelentése „comb”, „lábszár”. Ugyanígy az angol „lábszár”, a shank is ebből az indoeurópai tőből alakult, de az előgermán skinko, „comb”, „lábszár” skanko alakján[4] keresztül.[5]

Az ófelnémet scinco leszármazott már „combra” szűkül[6], amiből a mai német Schinken, „sonka” származik[7]. De a skinkóból vagy leágazásából erednek a dán és norvég skinke, „sonka” szavak is.[8] (Ki tudja, talán az étkezési szokások valamely szakavatott kutatója, hogy sonkát egyes népek esetleg lábszárból is el tudtak képzelni…) A mi „sonka” szavunk a felsőnémet schunke, középnémet schonke megfelelő alakok átvételének eredménye.[9]

Zeugmák tatárjárással – ahogy ez lenni szokott

Nem árulok el titkot azzal, hogy a szónoklattan legrafináltabb eszközei nem a látványelemek mesteri felvonultatásai, hanem az elhallgatások, tudományosan szólva detractiók. A reticentia, más nevein interruptio, aposiopesis vagy közbeszakadás egy gondolat elhallgatása. Vagy tudatos költői eszközként, a pótlást az olvasóra bízva:

Kendé bizony az árnyéka!
Mert olyat mondok, hogy még a…

Arany János (1817 – 1882): A fölemile (1854)[1]

– ilyenkor a reticentiát aktívnak mondjuk, vagy valamely tilalom szorítja a szónokba vagy költőbe a gondolatot (a passzív reticentia esete). A percursio a rövidítésnek (brevitasnak) az a formája, amikor bővebb kifejtés marad el egy rövid, emlékeztető felsorolás kedvéért:

Élet? halál? átok, vagy áldás lesz?

Arany János: Magányban (1861)[2]

A kétféle fekete

…qui nigrum in candida vertunt…
Juvenalis (50? – 130?): Satira III (102-129)[1]

…A’ feketét tudják elváltoztatni fejérre…
III. szatíra. Kis János (1770 − 1846) fordítása (1825) [2]

Amint – átfogólag – barnából is kétféle van kultúrtörténetünkben, meleg és hideg, meglepő módon ugyanez a feketére is áll. A latin niger a „fénylő”, már-már „meleg” fekete, az éjfekete, krampusz-, szén- és szurokfekete. Átvitt értelemben gonosz és baljóslatú. Feltételezések szerint az indoeurópai nokwts, „éjszaka” az őseredet[3], mint a görög νύχτα, nykhta, latin nox, német Nacht, angol night, orosz ночь „éjszaka”-szavak esetén, hogy csak néhányat soroljunk.[4] Térjünk rá a hűvösebb, a matt és tompa feketére, a latin aterre. Mely a tűzből származik. (Az „éter” szónak a görög αἰθήρ, aiter, azaz „felső levegő” alapján szintén van köze a tűzhöz, amint arról korábban, N. barátom ösztönzésére, már beszéltünk.)

Búelterelő posz-t

Méhek és pillangók végső zavarban kerimbózsáltak a megcsonkított, özvegy lombok körül, néha le-lecsapódtak a földre, ahol kupacokba gyűlt a lenyírt virág, egy pöször nagy zengéssel a Gizi borzas hajába akadt, mintha valami lángba szállt volna bele…

Babits Mihály (1883 – 1941): Hatholdas rózsakert[1] 

Dávid Ilona, Psota Irén (1929 – 2016) anyja ellenőrizhetetlen forrás szerint talált gyerek volt, aki vezetéknevét megtalálójáról, egy malmosról kapta.[2] Amint a Színes Rádió- és televízióújság 1994-ben írja, ijedtében Psota Irén is magyarosított, néhány évig a Dávid Irén név reprezentálta őt a színlapokon, de aztán megdühödött és visszapsotásodott.[3] Az „ijedelem” itt a vezetéknév nem kellően „művészi” csengésének szólt, de a végső belátás azt mutatja, a művésznő felismerte az eredeti vezetéknévből sugárzó erőt. A Psota, Pszota családnévre régóta vannak adataink. Csorba Béla a 2005-ben megjelent nagyszabású Családnévkutatás és telepítéstörténet című tanulmányában már 1808-as iratokban feltűnő, szlovák származású Pszotákat említ.[4] A „nyomorúság” jelentésű cseh és szlovák psota szó a pesből („kutya”) ered (a szokásos „-ság”, „-ség” képzéssel „kutyaság” értelemben).[5] És bár családnevek körében nem egyedülálló ez a hangulat, látjuk a Pórok példáján, ne engedjünk a könnyű magyarázat csábításának! Prohászka János (1887 – 1970) 1950-ben Pszota nevű településről beszél.[6] Adamóczi és vittenczi Borovszky Samu (1860 – 1912) teljességében csak 1914-re megjelent monumentális munkájában, a Magyarország vármegyéi és városaiban a mai szlovák Závadáról, az akkori Érújfaluról így ír: A községhez tartozik Csengőd-puszta, mely azelőtt Pszota néven volt ismeretes.[7] (Csengőd-pusztát ne keverjük a kiskunsági Csengőd pusztával.)

Csengőd-puszta és Csengőd puszta

a vannulói bivalygazdaság

Pusztaságokat hajlamosak vagyunk értéktelennek tekinteni. A dél-olasz helybeliek Vannulo egykori pusztaságának nevét is a terület „nullaságával”, „értéktelenségével” magyarázzák, de ez csak a kietlenséghez fűződő, ma is fennmaradó érzelmeiket mutatja, etimológiának (az egyetlen l alapján), hűen a vidéket naggyá tevő mozzarellaüzemhez, „konyhainak” mondható. „Puszta” szavunk szláv eredetű, a szlovák pustý az egyik közvetítő. A szláv megjelenítések az előszláv pustъ, puszt, „üres” szóra mennek vissza[8], vagyis semmi közük a peshez, a „kutyához”. A Borovszky által előidejűnek mondott Pszota helymegjelölés származhatott a helyi magyarok „puszta” szavából félrehallással vagy hangzóátrendezéssel. Fordítva is elképzelhető: ha már egyszer úgyis pusztaság a terület, miért is ne magyarosíthatnánk a máskülönben „nyomorúság” jelentésű Pszotát (Csengőd-) pusztára? Legvalószínűbb azonban a párhuzamos nyelvfejlődés. Nyugodtan kizárhatjuk annak lehetőségét, hogy a két név egymástól elszigetelten formálódott hasonlóra. Az mindenesetre biztosra vehető, hogy az 1808-as tót Pszota családnevek eredete valamely helységnév, talán éppen Borovszky Csengőd-pusztája, Pszota. Sipos Ferenc ökörködését arról, hogy a Psota nevet először egy keletír krónikás viselte, mert uralkodója újabb és újabb post scriptumokat, utóiratokat követelt tőle[9], hagyjuk az út szélén.

Kifacsart szállóigék

Már foglalkoztunk kifacsarodott szállóigékkel. Hozzáillesztünk eddigi sovány gyűjteményünkhöz még három tudatosan vállalt kifacsarást, mindet az érett Nietzsche (1844 – 1900) részéről. Ha valaki a szócsavarásokat baljós előjelként tekinti a szócsavaró elméjének jövőjére nézve, a tudomány által alá nem támasztott nézetet vall, de esetünkben mégis rátapintana a szomorú igazságra. Nietzsche első két idézendő műve „utolsó békeévében”, 1888-ban íródott, amennyire egy súlyos fejfájásokkal, hányingerrel, szédüléssel és szegénységgel zsúfolt, alapvetően szomorú és magányos időszak tekinthető egyáltalán békésnek. Messziről indulunk.

Bolerók

Ravel (1875 – 1937) Bolerójának felszabadító befejezését látjuk, ha rákattintunk a kottaképre. Ahhoz túlságosan népszerű, hogy bele is hallgassunk. Maga a szerző úgy nyilatkozott, mesterművet alkotott, csak hát, sajnos, zene nincs benne.[1] Tartsuk ezt tiszteletben. Őrjítőnek persze őrjítő, különösen az 1928-as ősbemutató közönségének, amely legfeljebb a dinamikai fokozást hallva reménykedhetett abban, hogy egyszer véget ér a darab. Egy hölgy nem is bírta idegekkel, ”au fou! au fou!” („ez őrült! ez őrült!”) kiáltással kis híján összerogyott, amit Ravel jólesően nyugtázott. („Valaki megértette a darabot!”)[2] 

Sólet

Sólet, ékes égi szikra,
Elysium lánya, te!
Zengené a Schiller-óda,
Ízlelt volna sóletet csak.

Heine (1797 – 1856): Sabbath hercegnő
Molnár Imre fordítása[1]

sólet

A sólet az egyik legősibb étel az ember kultúrtörténetében. Induktív érveléssel: annyi országban terjedt el, annyi név- és receptváltozattal, hogy már ez a tény önmagában is gyanút kelt; ez természetesen szoros összefüggésben áll azzal, hogy hagyományos zsidó eledelről van szó. A magyar sólet és a nyugatabbi területeken ismert tsholnt vagy cholent mindamellett erősen eltér.

cholent

Hódolat

eurázsiai hód munka közben

Az eurázsiai hódot a tudomány a Castor fiber néven emlegeti.[1] A tudományos nevet Carl von Linné (1707 – 1778) adta 1758-ban[2] a Systema Naturae (A természet rendszere) című művének X. kiadásában.  Mindkét szó latin, mindkét szó azt jelenti: hód.

a munka gyümölcse a Rábca partján

Kissé tágabb összefüggésbe helyezzük a különös szóképzést, kiterjesztve figyelmünket a dioskurok egyikére, az eunuchokra és a gesztenyére, nem kihagyva Norma kavatináját.