Nyúlpástétom és magány

Accablé de paresse et de mélancolie,
Je resve dans un lict ou je suis fagoté,
Comme un lievre sans os qui dort dans un pasté,
Ou comme un Dom Quichot en sa morne folie…

Marc-Antoine Girard, sieur de Saint-Amant (1594 – 1661):
Le Paresseux (1631)[1]

Legyűr már a lustaság és mélakór,
Ágyamhoz kötve ímhol ábrándozom,
Mint valami csonttalan nyúlpástétom*,
Vagy mint unott őrületű Donkihót.

*) verbatim mint kicsontozott nyúl a pástétomban

Saint-Amant szabadura: A lusta

nyúlpástétom és Ménard (1862–1930): Magány

A XVII. század hatalmas francia költőcsapatából Saint-Amant szabadura abszurd és őszinte verseivel emelkedik ki. Dolgos protestáns kereskedő-tengerész családból származott (bátyja egészen Jáváig eljutó matróz, apja tengerészből lett sikeres üvegkereskedő), melyben az unalom, a lustaság ábrázolását, versbe foglalását bizonyára semmiféle kitörő lelkesedés nem fogadta. De Saint-Amant, ha anyagilag nem is, de térbelileg hamar levált a családjáról. Örökölve a világjáró hajlamot ifjú korában, lehetőségei teljében, nagy európai utazásokat tett. Iskolázottsága természetesen kitűnő volt, ő mégis azzal kérkedett, hogy még a klasszikus nyelveken sem beszél. A művelt világban ez nemcsak bemutatkozás, de azonnali búcsú is volt akkortájt, de ő effélével nem törődve mégis utat talált magának a szellemi élet felső köreihez.

A passacaglia tüze

Úgy ítéli a zenetudomány, a passacaglia elterjedésének kezdetén, a XVII. századi Spanyolországban rossz hírű, vélhetőleg ennek megfelelően kellően tüzes (¾ ütemű) tánc volt. Neve eredetéről megoszlanak a vélemények. Az egyik iskola tanítása szerint az olasz passo di gallo, „kakaslépés” áll a hátterében[1] (és így képet alkothatunk a tánc jellegéről is), míg az alternatív hipotézis szerint már a spanyol eredeti, a pasacalle is megmagyarázza a szó jelentését, mely a pasar, „lépni” és calle, „utca” szavakból olvadt össze.[2] A rossz hírű tánc azonban beszivárgott az udvarokba is. A legrangosabb szerzők kezdtek vele foglalkozni.

Frescobaldi (1583 – 1643) szülővárosa, Ferrara 1600-ban

Panaszok a mélyben

Olykor-olykor apró, de sokáig élő zeneszerzői fogásokra látunk példát. Van, amikor olyan apró a fogás, hogy még becézik is, mint az általunk már vizsgált passus duriusculus esetén. Ma olyan eszközt nézünk meg közelebbről, melynek egy változata kis leegyszerűsítéssel a passus duriusculus részének tekinthető.

Beethoven és kései szeretői

Virginia Woolf (1882 – 1941)

Az „intermediátor”, Beethoven (1770 – 1827) hatása 2020-as halálozási évfordulójáig sem vesztett erejéből, és nem különösebben kockázatos megjósolnunk: nem is fog. Ami nem jelenti azt, hogy ez a hatás minőségében is változatlan volt az évszázadok folyamán. Az érzékenyebb (értőbb?) fülekre, többször hoztunk fel rá példát, in statu nascendi jegeces borzadályként hatott, mert az ember első találkozása ezzel az élménnyel nélkülözte az összehasonlítási alapot. A felkavart hullámokat, melyeket az életünkbe hozott, fokról fokra alakítottuk át magunkban éltető forrássá. Halála és életünk között mintegy félúton a lelkileg sérülékeny Virginia Woolfra még azt a forgószélszerű hatást gyakorolta, mint Tosztoj (1828 – 1910) kicsit korábbi, 1889-es Kreutzer-szonátájának[1] hőseire.

In nomine

’And if I did, what then?
Are you aggriev’d therefore?
The sea hath fish for every man,
And what would you have more?’

„Ha megtettem, mi van?
Most izgulsz miatta?
A tengerben mindnek van hal,
Akkor még mit akarsz?”

Gascoigne (1535? – 1577)[1]

Gascoigne csípős nyelvű, és ahogy az akkoriban dívott, kalandos életű költő volt. Tanult ember létére már fiatalon gazdálkodni kezdett, amihez nem értett. Két év börtönt kapott adósságaiért. Később I. (Hallgatag) Orániai Vilmos (1533 – 1584) alatt is szolgált zsoldosként. Első jelentős műve 1566-ban Ariosto (1474 – 1533) 1508-ban írt I suppositi, Az elcseréltek című vígjátékának angol fordítása Supposes címen, ami alapul szolgált Shakespeare (1564 – 1616) 1594-es Makrancos hölgyéhez. Egy másik híres fordítása vagy átültetése 1573-ból ókori és reneszánsz nagyságok műveiből A Hundreth sundrie Flowres bounde vp in one small Poesie, Száz apró virágszál egy kis kötetbe fűzve[2], amelyet egyesek durvának tartottak. Ő nem, később is kiadatta.[3] Bennünket ez alkalommal mégis csak egyetlen kifejezésalkotása érdekel 1576-os nagyszabású leírásából The Princely Pleasures, at the Court at Kenilworth, Fejedelmi élvezetek a kenilworthi udvarban címmel.

Élet Purcell nélkül

Eljátszom a gondolattal. Barna, viharos napok után egyszer anélkül érek haza a hivatalból, hogy a kaput csak nagy ügyeskedések árán tudnám kinyitni, hónaljammal egy hatástalan esernyőt szorongatva, és amikor tekintetem az utcafrontra néző postaládára esik, így szólok magamhoz: miért is ne nyitnánk ki a mosolygó ég tiszteletére. Benne egy csontszáraz, de szemmel láthatólag napok óta ázott levél az Acsády-Veress – Fux Ügyvédi Irodától. Az első kötőjel rövid, a második hosszú. Találkozót szerveznek köztem és váratlanul felbukkant egypetéjű ikrem közt. Létezéséről sejtelmem sincs, és elsőre a levél sem győz meg erről. Aztán elgondolkodom. Ha testvért írnak, gyanús. De ha olyan ember vallja magát egypetéjű ikremnek, aki a hasonmásom, az legalábbis megér egy találkozást.
Ölelések után ott szorongunk egy belvárosi teázó kerek asztalkájánál. Mindketten angolul szorongunk, érthető okokból. Tamásnak hívják, éppúgy, mint engem. Eredetileg ugyan Zoltán volt, de ezzel a keresztnévvel odakint nem boldogult. Ikerkutatók örömére ő is hivatalnok, és idehaza sincs kolbászból a kerítés, akárcsak Denverben. Egyikünk sem szereti a labdajátékokat, és tizennyolc éve két nap különbséggel jártunk Ericében. Ő később, így néhányan nem is értették, mi húzott vissza olyan hirtelen. Ő is most érti meg. A furcsa az, hogy ez az első öt percben kiderül. Nekem gyerekkoromban volt beóm, neki most van. Anyagi helyzetünk hasonló, de csak eddig a pillanatig, mert a szülői örökség rá eső része kicsit az ő javára billenti a mérleget. Tiltakozik, de közlöm vele, nagyobb rész járna neki, a számkivetettnek. A háttértörténet szerint szüleink nagy szegénységben, nehéz időnkben egyikünket előbb vidékre ajánlották ki egy szoptatós dajkához, utána egy segélyszervezet gondjaira bízták. – Mi zsidók… – kezdi egy mondatát ikertestvérem, mire eltűnődöm. Sosem gondoltam, hogy zsidó lennék, és egyáltalán: milyen állítás lehet érvényes a zsidóság teljességére? Nem tudom meg. Elbambultam, ő már a következő mondatnál tart a közállapotokról, repatriáláson tűnődik. – De mondd csak – fordul hozzám egyszeriben –, figyelsz te rám egyáltalán? Mit dudorászol itt egyfolytában?
Összerezzenek. – Mit is… Vihar. Vihar. Purcell. – Purcell? Az meg kicsoda?

Händel kisebb Te Deumai

Vouchsafe, O Lord to keep us this day without sin…[1]

Bűntől e nap őrizz minket…[2]

Vouchsafe, O Lord to keep us this night without sin…[3]

Bűntől ez éjen őrizz minket…

Te Deumokról már beszéltünk, megemlítve, hogy eredetük távolba és ködbe vész. Szövege egyes részletei más liturgiai alkalmakba is beszivárogtak, ha kell, alkalmi változtatással. Mint példáink is mutatják, ha már olyan rövid idő volt hátra a napból, hogy kevéssé volt valószínű bűnbe esni, a rugalmas böjti vecsernye inkább bűntelen éjszakáért könyörgött. Joseph Sargent zenetörténész nyilvánvalóan emlékezetből idézi Händel (1685 – 1759) egy Te Deumát, amikor az „éjszakai” szövegváltozatot említi, miközben nyomtatásban nem messze említésétől ott áll az eredeti szöveg is a „nappali” változattal.[4]

Nehéz futam

Monteverdi (1567 – 1643) általunk már említett Selva morale e spirituale („Erkölcsi és szellemi tár”) című monumentális gyűjteményének (melynek kezdőszava olaszul „erdő”, és így a műfaj közvetlen rokonságban áll az antológiával, melynek jelentése „virágfüzér”) 1641-ben kiadott Crucifixusa (Megfeszítették) lefelé kúszó, nehéz futamtípusa nagy utat járt be a zene történetében.

Bach (1685 – 1750) Weinen, klagen, sorgen, zagen (Sírni, keseregni, aggódni, csüggedni, BWV12) kezdetű kantátáját 1714 húsvét utáni harmadik vasárnapjára írta, tehát nem a húsvéti időszakra. A különféle szöveges forrásokból táplálkozó kantáta nyitókórusának versét Bach egyik legfontosabb szövegírója, Salomo Franck (1659 – 1725) költötte.[1]

A dallamvonalat Bach az 1724-től lényegében haláláig csiszolgatott h-moll mise (BWV232) Crucifixusában használja újra, azaz, Monteverdihez hasonlóan, a húsvéti misztérium megjelenítéseként.

Az ősforrásról azonban Bernhard Paumgartner (1887 – 1971) 1966-ban különös következtetésre jut.

Hymen és a kalózok

I have just now bin at Mr. Handel’s operetta, at which were the King and all the St. James’s royall family and a very good house. I don’t think it mett with the applause it deserves, as I think there are a great many good songs in it…

Épp’ most voltam Händel uram operettjén, amelyen jelen volt a király és a teljes királyi palota, nagyon szép házzal. Nem hiszem, hogy azt az elismerést kapta, amelyet megérdemel, mert szerintem nagyon sok jó ária van benne…

Thomas Harris (1695 – 1801) öccsének, James Harris-nek (1709 – 1780), 1740. november 22

A Szent Jakab-palota (a királyi család lakhelye) 1763-ban Bowles (1712 – 1767) képén

We have had nothing new yet but the Operetta of Hymen, in my opinion the worst of all Handel’s Compositions, yet Half the songs are good.

Semmi újat nem kaptunk, leszámítva egy operettet Hymenről, szerintem Händel legrosszabb művét, bár az áriák fele jó.

Charles Jennens (1700 – 1773) James Harris-nek, 1740. december 29[1]

Csak egyetlen pillanatra időzzünk el annál a ténynél, hogy Händel jeles grammatikus és képviselő barátjának, James Harris-nek a Händelért szintén rajongó bátyja, Thomas Harris Purcell (1659 – 1695) halálának évében született, és 106 évesen, Lortzing (1801 – 1851) születésének évében halt meg.
(Nemcsak a bemutató közönsége, de a korabeli lapok is operettnek nevezték a darabot annak rövidsége miatt. Semmi köze a később híressé váló műfajhoz.)
Händel (1685 – 1759) a virágzó 1738-as évben komponálta két legnagyobb ószövetségi oratóriumát: május 22-étől a Sault (HWV53), melynek első két részének vázlata a harmadik körvonalaival együtt augusztus 15-ére lett kész, míg a teljes mű szeptember 27-én öltött formát, október elseje és november elseje között az Izrael Egyiptombant (HWV54).

Alberich, Oberon és a nagy rejtély

Nie hat ein deutscherer Musiker gelebt, als Du![1]

Wagner (1813 – 1883): An Weber’s letzter Ruhestätte auf dem Friedhof zu Dresden am 15. Dec. 1844

Soha nem élt nálad németebb muzsikus!

Wagner: Weber végső nyughelyénél a drezdai temetőben, 1844. december 15-én

Az abisszális mélység, a testet öltött fekete szín, a világuralomra törő akarat inkarnációja maga a törpe nibelung, Alberich Wagner 1874-re befejezett tetralógiájában (WWV86). Saját témája (motívuma) nincs, a bosszú és az átok dallamaiba burkolódzik, disszonanciaként üti fel fejét a természetben. Ez utóbbi vonása erősen emlékeztet Liszt (1811 – 1886) Mefisztójára az első változatában 1854-re befejezett Faust-szimfóniában (S108)[2].

Csattanós befejezés

Bach (1685 – 1750): a legkésőbb 1722-re elkészült V. (G-dúr) francia szvit (BWV816) gigue-je

---

1557-ben adott ki egy táncgyűjteményt Estienne du Tertre Suyttes de bransles, azaz Branle-ok füzérei címmel. A bran(s)le a „rázásból” eredő francia népi tánc (a shake előfutára).[1] Ez a „szvit” szó első megjelenése a zenetörténetben, de du Tertre a füzéreit nem szánta egységes kompozícióknak.

Peuerl (1570 – 1625?) 1611-ben kiadott Newe Padouan, Intrada, Dantz, und Galliarda (Új paduanák, intradák, táncok és galliardok) című „füzéreit” tekintik az első igazi szviteknek, azaz egységes kompozíciós keretbe foglalt stilizált táncoknak.[2]

A forma hamar népszerűvé vált, elsőként a stilizálás klasszikus honában, Franciaországban. Dieupart (1667 – 1740) 1701-ben megjelent Hat szvitje már az elvonatkoztatás végkifejleténél tart:

A szvitekben többé-kevésbé állandósult táncfajták szinte mindegyike „nemzetközi”. A tánc nem ismert határokat, minden nemzet hozzátette a magáét. A cél mégis „páneurópai”, azaz az egyes nagy európai népek zenéjének, ezen keresztül a szerző sokoldalú képességeinek bemutatása. Az allemande „német”, a sebes iramú courante „francia” (bár corrente formájában olasznak is tekintették), a méltóságteljes sarabande szintén hol „francia”, hol „olasz”, a siciliano értelemszerűen „olasz”, a bourrée „francia”, a gigue „angol”.
Maradjunk ez utóbbinál.  (Vagy inkább egészítsük ki egy korábbi futólagos megjegyzésünket.)

Húsvét ünnepére: Grave és Brio

súlypát

Az indoeurópai gvere- gyök egyebek mellett „nehezet” jelent. A „súlyos” mint „nagy súlyú”, „tekintélyes” lett az alapja a szanszkrit guruhnak, akit mi „guruként” emlegetünk[1]. Ebből származik a görög βάρος, baros, „súly” és βαρύς, barys, „súlyos”.

Egy este a tűzkutyával

Mai (teljesen súlytalan) kitekintésünkben régebbi korok kényelmi „intézkedéseinek” kevés és egymáshoz lazán kapcsolódó rekvizitumát futjuk át, függetlenül attól, hogy az áttekintett tárgyak némelyike orosz hercegeknél csekélyebb társadalmi sikerű rétegeket nemigen vett körül.

Händel vizigótjai (a Balaton érintésével)

Hol arabok vad csodái egyben
Gótok zord, sötét árnyképeivel
Írják sorát az énekeseknek,
Menj, onnan meríts – int a hegy-szellem:
Hallom, én, gyermek – hallom s engedelmeskedem.

Sir Walter Scott (1771 – 1832): The vision of Don Roderick; a poem.
(Don Roderick látomása. Költemény, 1811)[1]

Händel (1685 – 1759) első teljesen olasz nyelven írt operájával, az 1707-ben bemutatott Rodrigóval (HWV5) már találkoztunk. A darab keletkezéstörténete és témája megér egy kis függeléket a már leírtakhoz.

Aurangzeb és az Aureng-Zebe

How vain is virtue, which directs our ways,
Through certain dangers to uncertain praise.

Milyen utat ad a hiú erény?
Csalóka remény, de biztos a veszély.

Dryden (1631 – 1700): Aureng-Zebe[1]

IV. Nicolas de Larmessin (1684 – 1755): Aurangzeb nagymogul (1618 – 1707)