A Paropamisos és a paropamizádok

„Hindukus” szavunk perzsa eredetű, ezen a nyelven a mintegy 800 km-es, északkelet-délnyugati irányú hegyláncot, mely az Amu-darja és az Indus völgyeit választja el észak, illetve dél felől, هندوکش‎-nak (hindukus) mondják. A Hindukus keleten a Kína-Pakisztán (Kasmír)-Afganisztán hármaspontjánál támasztja a Pamírt, majd Pakisztánon át Afganisztánba futva utóbbi nyugati vidékén alacsonyabb láncokká töredezik.[1] Legmagasabb csúcsa a maga 7690 méterével a pakisztáni Tiricsmir:

Rheithron Ithakában és az élők világában

νηῦς δέ μοι ἥδ᾽ ἕστηκεν ἐπ᾽ ἀγροῦ νόσφι πόληος,
ἐν λιμένι Ῥείθρῳ ὑπὸ Νηίῳ ὑλήεντι.

Ὅμηρος (αι VIII. π.Χ.): Ὀδύσσεια, A[1]

neus de moi hed’ hesteken ep’ agru nosfi poleos,
en limeni Rheithro hypo Neio hylmenti.

Bárkám meg kint áll, várostól távol, a parton,
Rheithron-öbölben, az erdős-lombos Néion alján.

Homeros (Kr.e. VIII. sz.): Odysseia, I.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása

Devecseri Gábor is magáévá teszi azt a felfogást, hogy Odysseus leírásában Neion egy ithakai hegy a várost kiszolgáló kikötő felett, ami így Hyponeion, „Neion alatti”. Egy-egy várost vagy térséget kiszolgáló kikötőt ma is ἐπίνειον-nak (epineion) mondanak a görögben, de kalandos lenne a két szó rokonságára következtetni. A kikötő szava ugyanis szó szerint „hajó felettit” jelent a ναῦς, naus, „hajó” szó alapján.[2] Hettie Putman Cramer és Makis Metaxas 2013-ban közzétett, The unique ‘harbour of Rheithron’ in Homeric Ithaca, A homerosi Ithaka egyedi Rheithron-kikötője című tanulmánya számos szebbnél-szebb filológiai vizsgálatot vonultat fel, például megkérdőjelezi, hogy Neion valóban hegy lenne.[3] A Rheithronnak köznévi változatát is használja Homeros az Odysseia VI. énekében: ὦκα λίπον ποταμοῖο ῥέεθρα, oka lipon potamoio rheethra, vagyis Devecseri fordításában elhagyták a folyót nekifutva[4]. A fordítás nem adja vissza a költői szóhalmozást. A ποταμός, potamos folyót jelent, a ῥεῖθρον, rheithron, ῥέεθρον, rheethron általában vett „folyó vizet”[5] – mintha egy magyar versben azt olvasnánk, „folyó folyó”. A Nagy Sándorra (Kr.e. 356 – 323) mint kontinensek összekapcsolójára is utalást tevő, extatikus, egyben roppant terjedelmű Alexandra a trójai háború utóéletét beszéli el. Általános felfogás szerint Lykofron (Kr.e. 320? – ?) tragikus költő munkája, de Elizabeth Kosmetatou 2000-ben Lykofronnak a Kr.e. II. század első felében élt hasonnevű unokájára gyanakszik[6]. A mű 738. szakaszában Odysseus Rheithron óvó kikötőjében talál menedéket, Neion (Neriton) szirtjei alatt.[7] Ez legalábbis egy példa arra, amint Homeros utalását Neionra már az ókorban is hegyként értelmezték.

Három jó (?) király – 2.: III. Attalos Filometor Euergetes

Τευθρανίδης, ὦ κλῆρον ἀεὶ πατρώιον ἴσχων,
κέκλυθι μηδ’ ἄμνηστον ἀπ’ οὔατος ὕμνον ἐρύξῃς,
Ἄτταλ’, ἐπεί σεο ῥίζαν ἐπέκλυον Ἡρακλῆος
ἐξέτι Λυσιδίκης τε περίφρονος, ἣν Πελοπηίς
Ἱπποδάμη ἐφύτευσεν ὅτ’ Ἀπίδος ἤρατο τιμήν.

Νίκανδρος ὁ Κολοφώνιος (αι II. π.Χ.): ύμνος στον ’Aτταλο[1]

Teuthranides, o kleron aei patroion hiskhon,
keklythi med’hamneston ap’huatos hymnon erixes,
Attal’, epei seo rhizan epeklyon Herakleos
exeti Lysidikes te perifronos, hen Pelopeis
Hippodame efyteusen hot’Apidos herato timen.

Nikandros o Kolofonios (ai II. p.X.): hymnos ston ’Attalo

Teuthranosi sarj, te ki mindörökké bírod atyáid örökét,
Halld himnuszom, és ne száműzd feledésbe füledtől,
Attalos, mert hallám, Herakles és
Bölcs Lysidike utóda vagy, és így Argost megnyerő,
Hippodameiát elnyerő Pelopstól eredsz.

Nikandros: Himnusz Attaloshoz

A Πέργαμον, Pergamon helynevet előgörög eredetűnek gondolják és a πύργος, pyrgos, „torony”, „őrtorony”, „erőd” szóra igyekeznek visszavezetni.[2] Maga a πύργος, pyrgos először Homerosnál (Kr.e. VIII.) bukkan fel. Például itt:

Αἴας δ᾽ ἐγγύθεν ἦλθε φέρων σάκος ἠΰτε πύργον
χάλκεον ἑπταβόειον…

Ἰλιάς, H[3]

Aias d’engythen elthe feron sakos eute pyrgon
khalkeon heptaboeion…

Ilias, E

S Aiász jött közelébe, torony-nagyságu paizzsal,
hétbikabőrü, rezes volt ez…

Ilias, VII.

Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[4]

Ugyanebben az énekben egy további feltűnését magának Aiaxnak jelzőjeként már idéztem. Ugyanott említettem a πύργος, pyrgos ködbe vésző eredetét. (Vannak, akik az urartui burgana, „oszlop”, „oltár”, „alap” szót sejtik mögötte, míg mások a Burg, „vár” szó csodás elterjedéséhez kötik.)[5]

A két Telmessos – 2.: birodalmak malomkövei közt

A lykhiai (vagy lykiai) Telmessos csavaros történelme szolgál annyi tanulsággal, hogy a szerfelett rövid kissorozat lezárásaképpen szinte kizárólag ezzel foglalkozzak. (Akik abban hisznek, hogy Lykhia neve az ógörög λῠ́κος, lykos, „farkas” szóból származik[1], azok természetesen Lykiának írják, hiszen a χ és a κ két külön hang. A feltételezésnek nincs alapja, ugyanis az elnevezés hettita eredetű.)
A hettitákkal rokonságban álló, indoeurópai luvik a Kr.e. III. évezred második felében érkeztek a mai Anatóliába, és a teljes bronzkorszakban, azaz további kétezer éven át ők uralták a régiót. Ami akkor igazán óriási szó, ha a térképre nézünk. A mai Törökország déli felét foglalták el, a rokon hettiták ehhez képest lényegesen szűkebb területen éltek tőlük észak-keletre, az akkori görögök geopolitikai és kulturális hatása pedig elhanyagolható a későbbi eredményeik mellett.

^{Kızılırmak}

A leghosszabb török folyó, a Kızılırmak felső folyásánál kialakult hettita kultúra az övékénél erőteljesebb és maradandóbb. Sok adatot éppen a hettita rovásírással készült kőtáblafeljegyzésekből ismerünk meg róluk. Országuk neve például Luvia. De saját hieroglifáik is voltak, melyeket legalább Kr.e. 2000-től használtak 1400 éven át, és ilyenképpen ez az első fennmaradt indoeurópai írásos nyelv.[2]
Az egységesnek tekinthető etnikum késő bronzkori felbomlásával jött létre többek között a nyelvüket megöröklő Lykhia a mai Teke-félszigeten, mely Attaleia (a turisztikailag szintén igen népszerű mai Antalya) nyugati felét is magába foglalja.

A két Telmessos – 1.: álmok, jóslatok

THERE should have been a poet in our company to describe that charming little bay of Glaucus, into which we entered on the 26th of September, in the first steamboat that ever disturbed its beautiful waters.

Thackeray (1811 – 1863): Notes Of a Journey From Cornhill To Grand Cairo (1846).
X. Telmessus — Beyrout[1]

KELLETT volna legyen a társaságunkban egy költő, hogy leírja Glaucus elbűvölő öblét, melybe szeptember 26-án érkeztünk az első gőzhajóval, amely valaha felzavarta gyönyörűséges vizeit.

Útinapló Cornhilltől Nagy-Kairóig.
X. Telmessos – Bejrút

A két Telmessosról manapság keveset beszélünk. Nem így az antikvitásban. Mindkettőnek megvolt a maga nem is kicsi jelentősége. Érdekes módon mindkettőt emlegették a jósaikról. De hol is feküdt ez az egykor jelentős két város?
A történelmileg fontosabb Telmessos – melyet Thackeray is meglátogatott – Lykhiában emelkedett a Földközi-tenger partján. Ma a dél-anatóliai Fethiye áll a helyén, Attaleiától (a turisztikailag szintén igen népszerű mai Antalyától) mintegy 140 km-re délnyugat-nyugatra a „török Riviérán”. Strabon (Kr.e. 64? – Kr.u. 24?) a Földrajzi feljegyzések XIV. könyve III. fejezetében ezt a Telmessost hegyfokként jellemzi, mely kikötővel is bírt. Id. Plinius (23 – 79) A természet históriája V. könyvében a 28., Lykhiáról szóló fejezetben mint határvárosról ír szűkszavúan Telmessosról.[2]

^Fethiye

Az antigonidák végnapjai – befejezés

Tegnapelőtt az antigonidák színre lépésével foglalatoskodtam abból a célból, hogy előkészületeket tegyek a végnapjaik bemutatására.

Az antigonidák végnapjai – bevezetés

Ókori színház romjai Perinthosban. A legnagyobb feltárt thrák színház

Szicíliai Diodoros (Sikeliotes, Kr.e. 90? – 27?) a Könyvtár VII. könyve XVII. fejezetének 1. szakaszában azt írja, Makedónia első királya Karanos, Herakles egyenes ági leszármazottja volt. Sok történész van ezen a véleményen, így Theopompos (Kr.e 378? – 320?), akinek fő műve, a II. Fülöp uralmát leírni célzó, de a teljes görög történelmet számba vevő 58 kötetes Filippika[1] ugyan elveszett (akárcsak a többi műve), de sokan idézik, így ezt a genealógiát is[2]. Ugyanígy Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) is készpénznek veszi monumentális művének (A római nép története a város alapításától) XLV. könyve IX. fejezetében.[3] De említhetjük e ponton Alexandriai Szent Kelement (150? – 215) is, ő is ezt a változatot teszi magáévá.[4] A mitikus figura puszta létezése sem garantált. Kevésbé bizonytalan szereplő a makedón történelemben a Kr.e. VII. században élt I. Makedón Perdikkas, jóllehet őt is Herakles leszármazottjaként tisztelték, hiszen a közfelfogás szerint nem más, mint Karanos dédunokája. Amint Herodotos (Kr.e. 484? – 425) a Történelem VIII. könyve 137. fejezetében írja, az illír földön át érkező ifjú Perdikkas és két fivére a lebaiai királynál szolgált állatgondozóként. A jelek szerint a királyság nem lehetett különösebben hatalmas, mert maga a királynő sütötte a szolgák ételét. Perdikkas cipója rendszeresen a szokásos kétszeresére dagadt. Ezt a királynő jelentette a férjének, aki ebben előjelet látott. Azonnal kiutasította országából a három fiatalt, akik a fizetségüket kérték. A füstelvezetőn át éppen besütött a Nap. Erre a király, mintha csak isteni sugallat érte volna, kijelentette: ez a béretek, éppen ennyit érdemeltek! Perdikkas azt felelte: elfogadjuk, ó, király, a napfényt a bérünkként. Lehajolt, késével körberajzolta a padlóra vetett fényt, majd háromszor a keblébe merítette a sugarakat. Őt nevezi meg Herodotos a makedón birodalom megalapítójának.

^{II. Fülöp (Kr.e. 382 – 336) arany larnaxja (halotti urnája) a verginai ásatásokból, fedelén a verginai nappal}

Makedónia királyi jelképe így a Nap lett, melyet egy régészeti lelet alapján verginai napnak hívnak. A jelkép megmagyarázása mindamellett ennél bonyolultabb. Az ábrázolások ágainak előforduló számaiból (8, 12, 16) különféle következtetéseket spekulálnak ki azok jelentésére.[5]
A homályos kezdetből azonban legközelebb röviden átugrom a Napnál is világosabb végre. Előtte még meg kell pendítsem, hogy noha vannak, akik egy házba számítják a húsz egymást követő uralkodót, például Livius, ez nem állja meg a helyét. Nagy Sándor (Kr.e. 356 – 323) halála után a Makedónia feletti uralom II. Fülöp félkegyelmű fattyára, azaz Nagy Sándor féltestvérére, születéskori nevén Arrhidaiosra, atyja után felvett nevén III. Fülöpre (Kr.e. 359? – 317) szállt[6], akit a hadsereg emelt tisztségbe, és csupán báburalkodó volt. Báb-, illetve babauralkodóként látott munkához halála után Nagy Sándor vélhetőleg posztumusz fia, IV. Sándor (Kr.e. 323? – 309). De ahogy félnagybátyját, úgy őt is meggyilkolták.[7]

Halszag a köbön: búcsú a szeleukidáktól

A bőség érzetét felidéző lencse, bab, borsó[1], mák, sokpikkelyű hal népszerű hagyományos karácsonyi-szilveszteri-újévi eledelek, egyikük-másikuk egyéb társult hiedelmekkel[2]. Erről jut eszembe a szeleukidák végső ideje.

Omán és Maszkat: határok a mesék birodalmával

Vadi Ghul, Omán

Klaudios Ptolemaios (90? – 168?) a 150 körül befejezett Geográfiája VI. könyve 7. fejezetében az Arab-félszigetet tárgyalja. Nagyon kevés ennyire átfogó antik munkát ismerünk, azok azonban bőven ontják magukról a leírásokat és természetesen magukat a helyneveket. De hogy azok a helynevek valóban az eredeti szerzőtől származnak? A Geográfiát hosszas lappangást követően,  Maximos Planudes (1255? – 1305?) bizánci teológus és grammatikus 1295-ben találta meg a Konstantinápoly melletti Khora kolostorban, ahol tanított is[1], melyről másolatot készített és latinra is lefordította. Planudes örömében egy 47 soros hexameterben ünnepelte meg a sikeres találatot. A művet II. Andronikos Paleilogos (1259 – 1332) császárnak ajánlotta.[2] Nemcsak annyit mondhatunk, hogy ez a fordítás lett a későbbi Geográfia-kiadások alapja.[3] Planudes alkotói munkássága jelentősen hozzájárult a görög kultúra és nyelv tiszteletéhez Európában.[4] Maga a Geográfia azonban sokkal később vált Európa-szerte megbecsült forrásmunkává, akkor, amikor Jacopo d’Angelo (1360? – 1410) 1409-10-es latin fordítása megjelent Firenzében. (1475-ös vicenzai kiadása is ismert.[5]) Egy-egy földrajzi névnek Ptolemaios munkássága óta bőven volt alkalma torzulást szenvednie a hozzá nem férhető eredeti szöveghez képest. Ptolemaios munkájának legmaradandóbb része a hosszúsági és szélességi körök ma is (és ma is ugyanabban a mértékrendszerben) használt rendszere, bár a hosszúsági körök nyugati vonatkoztatási rendszerát természetesen nem Greenwichbe helyezte (hanem az antikvitásban közkedvelt legendás Boldogok szigetére[6] az Atlanti-óceánban). Művéhez térképeket is készített, melyekről, különösen ezek másolási nehézségeiről, úgy vélte, lényegesen kevésbé megbízhatók magánál a szövegnél. Egyetlenegy sem maradt fenn az eredeti térképei közül, de a későbbi kiadók súlyt helyeztek rá, hogy a leírások alapján térképek is kerüljenek a kiadásokba.[7] Így Jacopo d’Angelo térképeit a középkor egyik legkiválóbb kartográfusa, a bencés Nicolaus Germanus (1420? – 1490?) korrigálta a mű 1486-os ulmi kiadásában.[8]

Zeugmák tatárjárással – ahogy ez lenni szokott

Nem árulok el titkot azzal, hogy a szónoklattan legrafináltabb eszközei nem a látványelemek mesteri felvonultatásai, hanem az elhallgatások, tudományosan szólva detractiók. A reticentia, más nevein interruptio, aposiopesis vagy közbeszakadás egy gondolat elhallgatása. Vagy tudatos költői eszközként, a pótlást az olvasóra bízva:

Kendé bizony az árnyéka!
Mert olyat mondok, hogy még a…

Arany János (1817 – 1882): A fölemile (1854)[1]

– ilyenkor a reticentiát aktívnak mondjuk, vagy valamely tilalom szorítja a szónokba vagy költőbe a gondolatot (a passzív reticentia esete). A percursio a rövidítésnek (brevitasnak) az a formája, amikor bővebb kifejtés marad el egy rövid, emlékeztető felsorolás kedvéért:

Élet? halál? átok, vagy áldás lesz?

Arany János: Magányban (1861)[2]

Händel igazságos háborúiról

Nincs az az esztétika, amely képes lenne kezdeni valamit azzal, ami egy műalkotás láttán vagy hallatán elsőként és azonnal nyilvánvaló még a gyerek számára is: az alkotó átszellemültsége vagy unott rutinja. Ismert dallamfordulat egy zeneműben nem igazítja el a behaviorista és a pozitivista kritikust. Beethoven (1770 – 1827) alkotóművészete tetőpontján, a kései vonósnégyesekben készakarva alkalmaz idézetszerű mozaikkockákat anélkül, hogy ezt bárki is „rutinnak” hallaná. Nagy példaképe, Händel (1685 – 1759) megítélése a maga és mások áradásszerű visszaidézéseivel kétségkívül bonyolultabb, amint erre a blog már sokszor figyelmeztette esetleges ny. olvasóját. Magunk előtt látunk egy roppant hajókoffert, Händel „Google”-ját, amibe rendszeresen bele-belenyúlt emlékezetfrissítésképpen, legkivált túláradóan gazdag ifjúkori itáliai terméséért.
Így aztán, tudományos mérce híján, énekes művekben nehéz megítélni, a szövegíró vagy a szerző teszi-e árnyalttá a figurát, és melyiküknek tulajdonítsuk a mű olykor erőteljes propagandisztikus célját, hatását. A szöveg eligazító támpont, de ha nem hat kellő erővel megzenésítőjére, a librettista minden erőfeszítése kárba vész, finomságai nyilvánvalóan érdektelenné válnak. Egy tudományos megközelítésben nem jelenthető ki, hogy a zeneszerző ezen és ezen a ponton azonosult a karakterrel. De ez egy blog. Mely bátran megállapítja, hogy Händel fontos pontokon igenis képes volt a jók és gonoszok fehér-fekete világából kilépni. Az 1726-ban írt Alessandróban (HWV21) a minden korban csodált Nagy Sándor (Kr.e. 356 – 323) „keleten magára szedett” őrült megalomániájának is (próbálta megismertetni a makedónokkal a térdre borulást[1]) fontos szerep jut a dramaturgiában.[2] A címszereplő első felvonásbeli áriájában nemcsak halhatatlanságot vindikál magának, de magát Zeus fiának is nyilvánítja.

De ez mégis ritkaság az életműben.

A szörny-, ember- és állatvilág Efialtesei

Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta.

Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint démonokat mutogassuk be őket.

Ephialtes nem volt démon. Bizonyosan mellőzte Pausanias valami hivatalosztásnál, vagy tán egy thesbiai legyőzte az olympi játékokban; tán gazdag özvegyet akart elvenni, s az elutasította a kezét; vagy lehet, hogy Epikur követője volt, s nem volt hozzá elég pénze, talán a hitelezői szorongatták, s az archonok nem voltak pártfogói. És aztán Xerxes biztatta, hogy ha elfoglalhatja Hellászt, megteszi szatrapának Tesszália felett. Bizonyosan így volt. 

Erre aztán Ephialtes azt mondta, hogy gyűlöli a hazáját. Pedig nem igaz – csak jól akart belőle lakni.

Jókai (1825 – 1904): A kőszívű ember fiai. Ephialtes[1]

Efialtes nem volt egyedül. Ezúttal nem gaztettére, hanem puszta nevére célzok. Találkoztunk már a messze földön elismert bíborfestőnővel, Arakhnével, aki mintájául istenek túláradó jókedvét vette, melyet az emberi mérce már nem tud követni, és így érte el büntetését: Pallas Athene pókká változtatta (hogy eztán nagyobb hasznot hajtson). Egyik „epizódjában”

Téged, Neptunus, haragos bika-képben az aeol
lányra ki törsz, hímez; s az Aloidákat Enipeus
képében nemzed…

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások, VI.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

A máj okozta podagrát, bogos köszvényt, forrázást és égetést egyaránt gyógyító képzeletbeli csodanövényre, a pantagruelionra, melynek hatásait, nyilvánvalóan id. Plinius (23 – 79) stílusát parodizálva, Rabelais (1494? – 1553) ismerteti, féltékenyek lesznek az olymposiak:

megijednek vala az olympusi istenek és így szóllának: Pantagruel keservesebb gondot ád nékünk, ez növevény használatjával és erejével, mint egykoron az Aloidák.

Gargantua és Pantagruel II / 51 (1532).
Benedek Marcell (1885 – 1969) fordítása (1954)

Skandalum és skalár, Szkander és szkander

– Bolondok! Hát nem tudjátok, hogy tegnap éjjel még, a nagy skandalum után, kidobtam a kocsmámból a részeges krakélert!

Jókai (1825 – 1904): Szeretve mind a vérpadig
XII. A Krethi és Plethi[1], 1882

Végre Európa és Ázsia is az enyém lesz! Jaj a kereszténységnek, mert elveszítette kardját és pajzsát!

— Nagy Hódító Mehmed szultán (1432 – 1481)[2], 1468 (?)

Az indoeurópai skand-, „ugrani” gyök szolgál alapul az ógörögök σκάνδαλον, skandalon, „csapda” szavához (mely aztán „kísértés”, „megbotránkoztatás” értelmet vett fel). Az összefüggést akkor értjük meg, ha szem előtt tartjuk, hogy a σκάνδαλον, skandalon eredetileg nem maga a csapda szava volt, hanem annak egy részéé, a rugós csapdaravaszé.[3] Mi a rugó „életerejét” a rúgással állítjuk párhuzamba[4], az angol ajkúak a „szökelléssel”, mint ahogy a kikelet szökellését is: a tavaszt, az ugrást és a rugót egyaránt a spring szóval jelölik meg[5]. A latin scandere, „felhágni”, „felmászni” alakulat egy lehiggadófélben levő nép szolidabb adaptációja, mely mellett azonban ott élt a ógörög jelentést továbbvivő scandalum. Ebből aztán ugyanúgy elvonatkoztatott értelmek bomlottak ki, mint amilyen az „akadály”, „kísértés”.

Urio hallgatása közben

A Te Deum laudamus, Téged, Isten, dicsérünk igen régi, legalább a IV. századig nyomon követhető ókeresztény himnusz, melyet már 1000 körül kezdtek nemzeti nyelvekre fordítani.

A legrégebbi fennmaradt magyar változat 1526-ból való, a Peer-kódexben található. A kódex a nevét a régiséggyűjtő Peer Jakab (1750 – 1792) piarista áldozárról kapta, akinek 1787-ben a birtokában volt.[1]

Egyházi és világi ünnepléseknek egyaránt része volt a Te Deum eléneklése, és mind a mai napig ünnepek alkalmával adják elő.[2]

Csodalények: nincs más előre, mint hátra

Brian Cummings történész csacsi öreg medvéjének (endearingly batty – engedtessék meg ennyi fordítói szabadság) nevezi id. Pliniust (23 – 79)[1], de csak részben adhatunk neki igazat. A hangvételben semmiképp, a tartalomban is csak mérsékelten. Id. Plinius hatalmas műve, A természet históriája keveri, sőt, sajnos, mesterien elegyíti a tudományt, a mítoszt és a babonát, és „babonás” fejezeteiben is megesik, hogy nem szögezi le teljes egyértelműséggel: lehet, hogy forrása hisz effélékben, de őt nem lehet megtéveszteni. Cummings bírálatát igazolja a mű VII. könyvének 2. fejezete.
Ebben a terjedelmileg roppant szakaszban különféle csodás embertípusokat számlál össze a nagy historikus, miután leszögezi, ne gondoljuk, hogy kizárólag a szittyák hódolnak az emberevés szokásának. A kyklopsok említésével máris az arimaszpoknál vagyunk, akik ugyan embert nem esznek, de ugyanúgy egyetlen szemet viselnek homlokuk közepén, mint a kyklopsok. Róluk már a Kr.e. VII. században élt Haristeas is beszámol, ahogy ezt id. Plinius maga is említi, sőt Herodotos (Kr.e. 484? – 425) is. A Történelem IV. könyvében szkeptikus hangon szól Ázsia vad szörnyeiről és különös népeiről. A szittyák területén élő arimaszpok az aranyat őrző griffek közelségében élnek, nevük, Herodotos szerint, a szittyák ἄριμα, harima, „egy” és σπου, spu, „szem” szavából tevődik össze.[2] Valami hiba csúszhatott a szómagyarázatba, mert ezt a népet az újkori történészek beazonosították és egyszeműségét nem látták bizonyítottnak. A név Vilém Tomášek (1841 – 1901) szerint az irániban „vad lovas népet” jelent, mellyel élesen szemben áll Karl Viktor Müllenhoff (1818 – 1884) elmélete, aki iráni eredetből a „szelídített lovas nép” változat mellett száll síkra. Carl Johann Heinrich Neumann (1823 – 1880) viszont úgy tudja, a szó a mongolban „hegylakót” jelent.[3] Az arimaszpok és a griffek viszonya, olvassuk a két görög auktorra hivatkozó id. Pliniusnál, ellenséges: a griffek aranyat bányásznak, amire az arimaszpok foga fáj. Nemhiába írja Aiskhylos (Kr.e. 525 – 456) a Leláncolt Prometheusban:

PROMÉTHEUSZ
…
A megnyúlt orrú griffeket kerüld ki, Zeusz
dühös kutyáit és az egyszemű lovas
arimaszposzok hadát; az alvilági rév
mellett, aranypatak körül tanyáznak ők.
Közel ne menj!…

Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[4]

A fejezet számos további csodalénye közül semmiképpen ne hagyjuk említetlenül néhány zamatosat. A vagy a Kr. e. III., vagy I., vagy Kr.u. az I. században élt, talán nikaiai születésű Isigonos életműve mára nem maradt fenn[5], de id. Plinius őt idézi, amikor a Borysthenesen, azaz Dnyeperen túli terület lakóinak sajátos szokásáról beszél: előszeretettel használnak ivóserlegként koponyákat. Értelemszerűen a Dnyeper alsó folyásánál élhetnek ezek a népek, hiszen úgy tűnik, a felsőt az ókoriak id. Plinius fő forrása, Herodotos idején még nem ismerték.[6]

a Dnyeper

Ki tudja, talán az antikvitásokban felmutatott jártassága vezette arra az ötletre később Alboin (526 – 572) longobárd királyt, hogy apósa, Cunimund (†567) gepida király koponyáját használja erre a célra.[7] Vagy mit szóljunk a gyerekkoruk óta fehér hajú, tengerzöld szemű albánokhoz, akik sötétben jobban látnak, mint világosban? Itt természetesen Kaukázusi Albánia lakosairól van szó.[8] De egy-egy szó vagy félmondat nem elég jó néhány csodalény jellemzéséhez. Rájuk később térünk vissza. Tulajdonképpeni tárgyunkhoz értünk: azokhoz az emberekhez, akik lábfeje fordítva áll a megszokotthoz képest. Ez geometriailag több lehetőséget is megenged, ezért pontosítsunk: (szigorúan) gondolatban forgassuk el a lábfejet a lábszárcsont körül 180°-kal.