A Paropamisos és a paropamizádok

„Hindukus” szavunk perzsa eredetű, ezen a nyelven a mintegy 800 km-es, északkelet-délnyugati irányú hegyláncot, mely az Amu-darja és az Indus völgyeit választja el észak, illetve dél felől, هندوکش‎-nak (hindukus) mondják. A Hindukus keleten a Kína-Pakisztán (Kasmír)-Afganisztán hármaspontjánál támasztja a Pamírt, majd Pakisztánon át Afganisztánba futva utóbbi nyugati vidékén alacsonyabb láncokká töredezik.[1] Legmagasabb csúcsa a maga 7690 méterével a pakisztáni Tiricsmir:

Ismene és Etelka

ISZMÉNÉ
Megtettem én is azt, mit ő: mindenben egy
Szándék vezet, s a büntetést is vállalom.

ANTIGONÉ
Csakhogy vállalni nincs jogod, mivel te nem
Jöttél velem, s én nem közösködtem veled!

ISZMÉNÉ
De most, hogy bajba jutsz, nem restellek veled
Hajózni egy hajón a szenvedés felé.

Sofokles (Kr.e. 497? – 405?): Antigone (Kr.e. 441)

Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása

Antigone[1] húga, a keserves származású Ismene a jó ügyért harcolni óvatosságból nem akaró, de a harcosoktól lelki-erkölcsi közösséget megtagadni képtelen, vívódó hős egy korai típusa, felmutatva a görög művészet különleges érzékenységét és megfigyelő erejét, és akinek sok későbbi utóda akadt az irodalomban, mint amilyen Drda (1915 – 1970) 1946-ban kiadott novellájában a nemesen, de kissé didaktikusan megformált Vyšší princip, Magasabb szempontból tanár úr[2]. Mai írásomnak Ismene csak az egyik, a generikus, nembeli szála. 1821-ben Ismene nevet adott egy Peruban őshonos amarilliszfélének, a pókliliomok, más néven perui nárciszok nemének Richard Anthony Salisbury (1761 – 1829). Perui pókliliomról is tudunk ugyanebből a nemből:

Omán és Maszkat: határok a mesék birodalmával

Vadi Ghul, Omán

Klaudios Ptolemaios (90? – 168?) a 150 körül befejezett Geográfiája VI. könyve 7. fejezetében az Arab-félszigetet tárgyalja. Nagyon kevés ennyire átfogó antik munkát ismerünk, azok azonban bőven ontják magukról a leírásokat és természetesen magukat a helyneveket. De hogy azok a helynevek valóban az eredeti szerzőtől származnak? A Geográfiát hosszas lappangást követően,  Maximos Planudes (1255? – 1305?) bizánci teológus és grammatikus 1295-ben találta meg a Konstantinápoly melletti Khora kolostorban, ahol tanított is[1], melyről másolatot készített és latinra is lefordította. Planudes örömében egy 47 soros hexameterben ünnepelte meg a sikeres találatot. A művet II. Andronikos Paleilogos (1259 – 1332) császárnak ajánlotta.[2] Nemcsak annyit mondhatunk, hogy ez a fordítás lett a későbbi Geográfia-kiadások alapja.[3] Planudes alkotói munkássága jelentősen hozzájárult a görög kultúra és nyelv tiszteletéhez Európában.[4] Maga a Geográfia azonban sokkal később vált Európa-szerte megbecsült forrásmunkává, akkor, amikor Jacopo d’Angelo (1360? – 1410) 1409-10-es latin fordítása megjelent Firenzében. (1475-ös vicenzai kiadása is ismert.[5]) Egy-egy földrajzi névnek Ptolemaios munkássága óta bőven volt alkalma torzulást szenvednie a hozzá nem férhető eredeti szöveghez képest. Ptolemaios munkájának legmaradandóbb része a hosszúsági és szélességi körök ma is (és ma is ugyanabban a mértékrendszerben) használt rendszere, bár a hosszúsági körök nyugati vonatkoztatási rendszerát természetesen nem Greenwichbe helyezte (hanem az antikvitásban közkedvelt legendás Boldogok szigetére[6] az Atlanti-óceánban). Művéhez térképeket is készített, melyekről, különösen ezek másolási nehézségeiről, úgy vélte, lényegesen kevésbé megbízhatók magánál a szövegnél. Egyetlenegy sem maradt fenn az eredeti térképei közül, de a későbbi kiadók súlyt helyeztek rá, hogy a leírások alapján térképek is kerüljenek a kiadásokba.[7] Így Jacopo d’Angelo térképeit a középkor egyik legkiválóbb kartográfusa, a bencés Nicolaus Germanus (1420? – 1490?) korrigálta a mű 1486-os ulmi kiadásában.[8]

Maláj mesék és még véresebb valóságok

^{Johor egyik madárfaja, a fácánfélék családjába tartozó rulrul}

26 Joktán pedig nemzé Almodádot, Sélefet, Hacarmávethet és Jerákhot.
27 Hadórámot, Úzált és Dikláth.
28 Obált, Abimáélt és Sébát.
29 Ofirt, Havilát és Jóbábot. Ezek mind a Joktán fiai.
30 És vala ezeknek lakása, Mésától fogva Séfárba menve a napkeleti hegyekig.
1Móz10[1]

Ofir Noé kései leszármazottjaként vélhetőleg azt a helyet választotta megélhetésül, amelynek neve szintén Ofir. És ha elfogadjuk ezt az összekapcsolást, akkor ez a hely a felsorolás észjárásának megfelelően valahol Mésától keletre helyezkedik el; Mésa pedig, hasonlóan, a történelmi moábita király, a Kr.e. IX. században élt Mésa nevét viselheti. Az elzászi Frederick Augustus Klein (1827 – 1903), az anglikán Egyházi Missziós Társaság Közel-Keleten térítő tagja 1868-ban a Holt-tenger keleti partján, Dhibanban (a bibliai Dibonban) felbecsülhetetlen értékű felfedezést tett. Megtalálta Mésa Kr.e. 850 körül emelt sztéléjét, amelynek felirata nagy hűséggel esik egybe[2] a Királyok II. könyve 3. fejezetének leírásával az Izraelből kiszakadt moábiták és Izrael harcáról. Hitelességéhez nem fér kétség, bár egyes utalásait („leszármazottja” helyett a „fia” szót használja a keleties stílushoz hűen) átmenetileg megkérdőjelezték.[3] Mind a kő, mind a „kimenekítése” előtt készített vázlat a feliratáról ma a Louvre büszkesége.[4]
Az ettől a településtől tehát vélhetően keletre eső Ofirról és kincseiről, leginkább az aranyáról számos említés esik az Ószövetségben. Például:

Zeugmák tatárjárással – ahogy ez lenni szokott

Nem árulok el titkot azzal, hogy a szónoklattan legrafináltabb eszközei nem a látványelemek mesteri felvonultatásai, hanem az elhallgatások, tudományosan szólva detractiók. A reticentia, más nevein interruptio, aposiopesis vagy közbeszakadás egy gondolat elhallgatása. Vagy tudatos költői eszközként, a pótlást az olvasóra bízva:

Kendé bizony az árnyéka!
Mert olyat mondok, hogy még a…

Arany János (1817 – 1882): A fölemile (1854)[1]

– ilyenkor a reticentiát aktívnak mondjuk, vagy valamely tilalom szorítja a szónokba vagy költőbe a gondolatot (a passzív reticentia esete). A percursio a rövidítésnek (brevitasnak) az a formája, amikor bővebb kifejtés marad el egy rövid, emlékeztető felsorolás kedvéért:

Élet? halál? átok, vagy áldás lesz?

Arany János: Magányban (1861)[2]

Enguri

Khorsos, Khobos, avagy Enguri

A Kr.e. IV. században írt Ál-Skylax-periplusz (körutazás) szerzőségét egy kétszáz évvel korábbi Skylaxnak tulajdonították, akit a két kor közt élt Herodotos  (Kr.e. 484? – 425)  is említ, ám a téves hivatkozók lebuktak, mert a mintegy 9000 szavas mű számos ponton a Kr.e. IV. századi görög állapotokat mutatja be. Így szerzőjét, a hamisítók iránti tiszteletből, Ál-Skylaxnak mondja a történészközösség.[1] Ennek a blognak esetleges ny. olvasói jól emlékeznek rá, ezek a peripluszok milyen fontos szerepet játszottak a nagy görög kor navigációjában és a görögség kiterjedésében a szélrózsa minden irányába. Ál-Skylax Gibraltárból indulva végtelenjelet ír le, ha nem is a megszokott kalligráfiával: a Földközi-tenger északi partján hajózik, a Barátságtalan- (mai, unalmasabb nevén: Fekete-) tengeren az óramutató járásának megfelelően jár körbe, majd Kis-Ázsia és Észak-Afrika tengervizén zárja a kettős hurkot.

A híres zanzibári eper

Az első század közepén, amint arról az obszidián útjait taglalva már beszámoltunk, egy görög ajkú egyiptomi kereskedő már elkészítette a Περίπλους τῆς Ἐρυθράς Θαλάσσης-t (Periplus tes Herytras Thalasses, Eritreai tengeri körutazás).[1] Ennek 15. fejezetében Μενουθιάς, Menuthias néven kellő precizitású beszámolót ad egy szigetről ahhoz, hogy ezt az újabb korokban Zanzibárként azonosítsák.[2] Klaudios Ptolemaios (90? – 168?) a 150 körül befejezett Geográfiája IV. könyvének 8. fejezetébe szintén felveszi.[3] A „Zanzibár” név eredetéül leggyakrabban a perzsa زنگی‎, zangi, „fekete bőrű” és بار‎ , bar, „part” összetétele merül fel.[4]

kókuszos bableves

Mint az egy történelmi „átjáróháztól” elvárható, konyhaművészete a különböző hatások alatt tökélyre emelkedett. Megtaláljuk itt a paradicsommal és fűszerekkel ízesített kókuszos bablevest, a polentára emlékeztető ugalit, a polip curryt és a zanzibári pizzát.[5] Az epret nem. Az epres daiqurit ugyan ízesnek mondják, de nem becsülik nagyra.[6] (Nem állíthatjuk, hogy ez a világszerte fogyasztott ital zanzibári specialitás lenne.) Megjelenése alapján meglehetősen giccses ízűnek képzelem.

epres daiquri

X. (Bölcs) Alfonz cselekedetei és mondása

Nem görcsös „átkapcsolási” igyekezet vezérel, amikor tegnapi zenei témánkat összehozom a mi figyelmünket eddig is többször felkeltő X. (Bölcs) Alfonz (1221 – 1284) udvarában 1250 és 80 között összeállított, négyszáznál is több galiciai éneket vagy hangszeres darabot tartalmazó Cantigas de Santa Maria (Mária-énekek) című, jórészt a galiciai „főváros”, Compostela zarándokainak Mária-élményeit feldolgozó gyűjteményével, ami a király kétségkívül legnagyobb művészeti hozzájárulása az egyetemes európai zenekultúrához saját gazdag életművén belül is.[1] Wagner (1813 – 1883) a gyűjteményt nem ismerte, a hangulati rokonság mégis szívhez szóló:

Akik a „Bölcs” epitheton helyett a „Tanultat” javasolják[2], nyilvánvalóan nem a nagy király bölcsességét vitatják el. A spanyol Sabio kétségkívül „bölcset” jelent – ma; másik jelentése azonban valóban „tanult”, és a nyelvfejlődés szívesebben mozdul a „tanult”-ból a „bölcs” felé, mint fordítva. 

Az Andamán- és Nikobár-szigetek rejtelmei

Bár maguk az andamánok és nikobárok, érthetően, gazdag történelműnek mondják hazájukat, a Bengáli-öbölben húzódó Andamán- és Nikobár-szigeteket, a világ többi részén élőknek meglehetősen szórványos ismereteik vannak erről. Genetikai vizsgálatok a heterogén andamán népesség egy törzsét, a dzsaravákat olyan afrikai eredetű etnikumnak mutatják, mely mintegy 60 000 évvel ezelőtt hajózott oda őshazájából. (Jelentős különbség mutatkozik a két szigetcsoport népcsoportjai között.) Az első európai érintkezések idején a nikobáriak nyelve khmer volt. Tárgyi emlékek Kr.e. 800-ról mutatják kultúra jeleit. A XI. században tamil erők foglalták el a teljes szigetcsoportot, mely tengeri támaszpontul szolgált a számukra a Szumátra elleni felvonuláshoz. A XVIII-XIX. században a legváltozatosabb európai gyarmatosítások terepévé vált a térség. Dánia négyszer foglalta el és négyszer menekült ki onnan az ott szerzett malária miatt. Az egyik űrt kihasználva holland segítségre támaszkodva Mária Terézia (1717 – 1780) közös osztrák-magyar kontingenst indított útjára Nikobárba. Egy ideig Magyar György volt a helyőrségparancsnok.[1] Dánia azonban visszaszerezte fennhatóságát, melyet végső kivonulása után pénzért értékesített a Brit Koronának. A britek fegyenctelepként kívánták hasznosítani a birtokot (andamáni területen rövid időre 1790-ben ezt már megtették). 1858-ban Port Blair néven alapították meg a büntetőtelepet (ez ma a szigetcsoport fővárosa). A britek érzéketlen brutalitását jellemzi, hogy bennszülötteket ősi környezetükből kiragadva a calcuttai állatkertben mutogattak. A brit jelenlét sok helyi törzs körében elterjesztette a tüdőgyulladást, a himlőt és az influenzát, ami az amúgy is csekély, néhány ezres összlétszám nagy részének halálához vezetett. A II. világháború alatt sem várt rájuk különb sors a japán megszállás idején: kollaboráció vádjával százával irtották a bennszülöttek maradékát.[2]

A pirosvállú csiröge és Fönícia

Így azután, édes fiam, én tőled nem akarnék
hátramaradni, de még úgy sem, ha az isten igérné,
hogy viruló fiatallá tesz, ráncom kisimítja:
mint voltam, mikor elhagytam szépasszonyu Hellászt,
hogy ne civódjam apámmal, Amüntór Ormenidésszal:
mert ő feldühödött énrám egy széphaju lányért,
kit szeretett, s közben feleségét semmibe vette,
édesanyámat; anyám folyton kért, térdem ölelve,
háljam el azt a leányt, hogy majd megutálja az aggot:
megtettem, hallgatva reá. Sejtette apám ezt
rögtön, s szörnyü Erínüszeket kért sűrü imával,
hogy tőlem született fiusarj sose üljön a térdén.
Átkos imáit meg célhoz segitette az isten,
Zeusza a földmélynek s riadalmas Perszephoneia.

Homeros (Kr.e. VIII.sz.): Iliász IX
Devecseri Gábor (1907 – 1970) fordítása[1]

---

A pirosvállú csirögével, másik nevén vörösszárnyú gulyamadárral már találkoztunk, amikor a harisról írtunk. Területvédő hajlama olyannyira túlfejlett, hogy nála nagyobb állatok kiűzését is megkísérli, mint például az emberét vagy a lóét. Tizenöt éves példányát is megfigyelték, bár ez a madárvilágban nem mondható rendkívülinek. Egy-egy hím egy-egy párzási időszakban olykor tizenöt nőstényt is felügyel átmeneti ideig, bár, mivel háremtartásról nem számolnak be forrásaink, ez egyúttal a nőstények promiszkuitásáról is árulkodó adat (hogy a politikai korrektség rovására ezúttal a logikai korrektséget preferáljuk). A csirögefélék családjának fajai rendszerint kitűnnek színpompás tollazatukkal.

A magyar nyelv különösen gazdag olyan madarak neveiben, amelyek nemhogy Magyarországon, de Európában sem honosak, és a történelmi ismeret sem hozta közel hozzánk, mint például a struccot vagy az albatroszt. Ezeknek a neveknek egy része a madár életmódjára utal kisebb-nagyobb leleménnyel: „tüskebujkáló”, „szuharbújó”, „víztaposó”, „hernyófaló”, más részük a tudományos vagy az angol, ritkábban más nyelvű elnevezés magyar hangrendbe illesztése: „csukár”, „frankolin”, „noddi”, „mejnó”, „asztrild”, „tangara”, „timália”, „trupiál”. Ám elvitathatatlanul azok a legszebbek, melyek az adott faj, nem vagy család esetében önálló szóként (például a hangutánzás szándékával) tűntek fel, mint a „kuhi”, „fú”, „csiröge”. Ha ez utóbbiak eredetét firtatjuk, meglepő fordulatot tartogat számunkra a Herman Ottó (1835 – 1914) által alapított Aquila („Sas”) madártani folyóirat 105-106. évfolyamában a Környezetvédelmi minisztérium Természetvédelmi Hivatalának hivatalos tájékoztatója (A Nyugat-Palearktiszban előfordult madárfajok magyar nyelvű névjegyzéke). A magyar szavak születése mögött értelemszerűen nem a nép szóalkotási kedve húzódik meg, de nem is a nyelvújítás idejéből származó egységes koncepció hozta létre a szócsoportot. Különféle írásos, de nem hivatalos hagyományok alapján (mint például a Brehm-könyv múlt század eleji fordítása!) előbb Keve András (1909 – 1984) állította össze a jegyzéküket, majd miután azt ifj. Tildy Zoltán (1917 – 1994) önkényesen átírta, Schmidt Egon tett rendet a listában. Végül 2000-ben előttünk áll a hivatalos megnevezések jegyzéke.[2] A „pirosvállú csiröge” mindenesetre kedvesebb szóalkotás az amerikai red-winged blackbirdnél („vörösszárnyú fekete madár”).

---

pirosvállú csirögék vonulása

A madár besorolása Linnétől (1707 – 1778) származik. A tudományos név Agelaius phoeniceus.[3] A latin nemnév a görög ἀγελαῖος, agelaios, „társas”, „csoportos” alakulata.[4] (Gyanítom, a madár magyar társneve, az alig használt „vörösszárnyú gulyamadár” a „gulyajáró” mintájára abból a hamis feltételezésből fakadt, hogy a gulyajáróhoz hasonlóan a pirosvállú csiröge is gulyák nyomában járva szedné össze betevő falatját, és ezt mutatná ilyen alapon a nemnév.) Valójában a pirosvállú csiröge, bármennyire autonóm lélek is, ha területének védelme forog kockán, költözködéskor hatalmas rajokba verődik, sőt, csatlakozik más fajok rajaihoz.[5] Nagyobb rejtélyek vannak azonban a fajnévben.

---

Dél és kelet

Fragonard (1732 –1806): Aurora istennő legyőzi az éjszakát

Aristoteles (Kr.e. 384 – 322) a Meteorológia II. kötetének 5. fejezetében arra a következtetésre jut, hogy mivel kell lennie egy területnek, mely úgy viszonylik a déli sarkhoz, mint a mienk az északihoz, világos módon az ottani széljárás és egyebek is megfelelkezésben állnak a mienkkel. A görög szimmetriaérvelés klasszikus példája, megszívlelendő és elvetendő elemekkel. A terület létezését az okfejtés nem magyarázza, függetlenül attól, hogy legalább is valami hasonló valóban létezik. Aristoteles puszta szava elég volt ahhoz, hogy a déli föld eszméje megragadjon a gondolkodókban.

Honnan ered a szivárvány?

a Wrangell-St.Elias Nemzeti Park Alaszkában

A szivárvány tudományos magyarázatával mai ismereteink szerint Aristoteles (Kr. e. 384 – 322) foglalkozott először. A fénytörés fogalma és a színek keletkezésének akár csak hozzávetőleges ismerete nélkül egy efféle magyarázat fizikai ereje csak csekély lehet. Aristoteles hatalmas rábeszélő apparátust, ugyanakkor a filozófiaitól távol álló, világos, tudományosra emlékeztető nyelvet használ. Törekvése, hogy pontos megfigyelésekből (kettős szivárványok, elhelyezkedésük, holdszivárvány) ésszel felfogható módon racionális következtetésekre jusson, mindenképpen mintául kellett volna szolgáljon követőinek, akik azonban leginkább a tekintélyére apelláltak, józan kritika nélkül.

Betelgeuse: kéz vagy hónalj?

A szuperóriások tömege legalább tíz Nap-tömeg, átmérőjük úgy százszor, fényességük tízezerszer nagyobb a mi barátságos Fókuszunkénál.[1] A sárga szuperóriás fázis egy-egy nagy tömegű csillag életének jellegzetes, pillanatszerű (ezer éves léptékű), nagy változásokat előidéző szakasza.[2] Kr.e. 200 körül kínai csillagászok sárgának látták az impozáns méretű Betelgeusét, amiből arra lehet következtetni, hogy a viszonylag fiatal, tízmillió éves óriáscsillag akkor mehetett át a fázison.[3] Hogy több ezer éves szövegekben felbukkanó állat- és növényneveknek milyen élőlény felel meg, esetenként sokkal nehezebb kérdés, mint ugyanez domborzati elemekről, hegyekről, folyókról, de még itt is nagyobb a bizonytalanság, mint a csillagokban. Ettől függetlenül a bizonyosság még itt sem teljes, sokszor terhelik fordítási hibák is a századok egymásnak átadott neveit.

Dublin és Döbling

Klaudios Ptolemaios (90? – 168?) 150 körül befejezett Geográfiájának II. könyve a mai Dublint Eblana város néven említi.[1] Ugyanakkor Walesi Gerald (Giraldus Cambrensis, 1146? – 1223?) a Topographia Hibernicában (Írország leírása) azt állítja, három dán királyi testvér egyikeként a várost egy bizonyos (amúgy a valóságban nem létező) Amelaus alapította.[2] Amint a Dublin Penny Journal 1832 június 30-ai számában megjelent szerkesztőségi cikk helyesen megállapítja, az ír főváros nevének népi etimológiája az Avellana – Eblana – Dublana vonalon keresztül nyilvánvaló kronológiai okokból elbukik.[3] De mi is a helyes szófejtés?

Dublin és folyója, a Liffey

Berillium: amint a mennyben, úgy a földön is

„Az ötödik sárdonix; a hatodik sárdius; a hetedik krizolitus; a nyolczadik berillus; a kilenczedik topáz; a tizedik krisopráz; a tizenegyedik jáczint; a tizenkettedik amethist.”
Ján.Jel 21:20[1]

A mennyei Jeruzsálem kőfalának díszeivel már foglalkoztunk a karneol vizsgálatakor. A berillus, mai nevén berill évezredek óta ismert és becsült féldrágakövek és drágakövek[2] családja, bár a közös felépítés csak részlegesen volt ismert az ókori természettudósok előtt. Tagjait ide kattintva nézhetjük végig. Vegytanilag valamennyien berillium-alumíniumszilikátok, a Be₃Al₂(SiO₃)₆ képlet szerint. Rajtuk kívül a krizoberill, berillium-alumíniumoxid, BeAl₂O₄, illetve a bertrandit, azaz berillium-szilíciumoxid-hidroxid, Be₄Si₂O₇(OH)₂ és a változó összetételű mangánszilikátos bussyit a berillium legfontosabb ércei.

krizoberill, bertrandit, bussyit