Ismene és Etelka

ISZMÉNÉ
Megtettem én is azt, mit ő: mindenben egy
Szándék vezet, s a büntetést is vállalom.

ANTIGONÉ
Csakhogy vállalni nincs jogod, mivel te nem
Jöttél velem, s én nem közösködtem veled!

ISZMÉNÉ
De most, hogy bajba jutsz, nem restellek veled
Hajózni egy hajón a szenvedés felé.

Sofokles (Kr.e. 497? – 405?): Antigone (Kr.e. 441)

Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása

Antigone[1] húga, a keserves származású Ismene a jó ügyért harcolni óvatosságból nem akaró, de a harcosoktól lelki-erkölcsi közösséget megtagadni képtelen, vívódó hős egy korai típusa, felmutatva a görög művészet különleges érzékenységét és megfigyelő erejét, és akinek sok későbbi utóda akadt az irodalomban, mint amilyen Drda (1915 – 1970) 1946-ban kiadott novellájában a nemesen, de kissé didaktikusan megformált Vyšší princip, Magasabb szempontból tanár úr[2]. Mai írásomnak Ismene csak az egyik, a generikus, nembeli szála. 1821-ben Ismene nevet adott egy Peruban őshonos amarilliszfélének, a pókliliomok, más néven perui nárciszok nemének Richard Anthony Salisbury (1761 – 1829). Perui pókliliomról is tudunk ugyanebből a nemből:

A kétféle Boszporusz – 2.: a másik. A tündöklő királyság

… És most a Boszporuszok meséjét Aiskhylosszal (Kr.e. 525 – 456) folytatom ott, ahol tegnap dramaturgiai trükkel félbeszakítottam:

PROMÉTHEUSZ
…
Amerre szűk kaput nyitott a tengerár,
a kimmer földszoroshoz érsz, bátran haladj
el ott s a Maiótiszt keresztülgázolod.
Az átkelés emléke majd örökre él
az emberek között: a Boszporosz neve
innét ered. S te mégy tovább és elhagyod
Európa földjét s Ázsiába érkezel.

Leláncolt Prométheusz (Kr. 479 v. után)
Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása (1965)[1]

Érdektelen véleményem szerint bámulatos. Mi történik itt a szemünk láttára (fülünk hallatára)? Prometheus igazítja útba a tehénné vált Iót, ez világos. Csakhogy merre? A Meótisz (Azovi-tenger) térsége felé, azaz a másik, az északi Boszporuszhoz, szokásosabb transzliterációval Boszporoszhoz. Nem a „szokásos”, az Ázsiát Európától elválasztó csatornához, amely a Földközi-tengert kapcsolja össze a Fekete-tengerrel, hanem amely a Fekete-tengert az Azovi-tengerrel. És ehhez fűzi ilyenként a jól ismert névmagyarázatot.

A kétféle Boszporusz – 1.: a kétféle kimmerek

Ió fellép, tehén-alakban, homlokán szarvval, riadt tekintettel

IÓ
Mily föld ez? A népe milyen? Kit kell
látnom e szirthez kötve, amint rá
szél ostora csap?
Mi a bűn, amiért szenvednie kell?
Bújdosva hová
tévedtem el én, nyomorult lány?
Jaj, jaj,
fulánkot engedett belém a bőgöly,
s Argoszt látom megint, a Föld szülöttét,
ezerszemű pásztoromat, segíts meg, ó, Zeusz!
…

PROMÉTHEUSZ
…
Amerre szűk kaput nyitott a tengerár,
a kimmer földszoroshoz érsz, bátran haladj
el ott s a Maiótiszt keresztülgázolod.
…

Aiskhylos (Kr.e. 525 – 456): Leláncolt Prométheusz (Kr. 479 v. után)
Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása (1965)[1]

A Fekete- és Márvány-tengert összekötő Boszporusz jelentése „tehéngázló”, melyet a Zeusz által elcsábított, majd Hera elől menekülő, tehénné változtatott Io zaklatott sorsa magyaráz. Erről a zaklatott sorsról Ál-Apollodoros (Kr.e. 180? – 120?)  Mitológiájának II. könyve 1. fejezete is beszámol:

Héra bögölyt küldött a tehénre, aki először a róla elnevezett Ión-öbölhöz ért, majd Illűrián át a Haimosz-hegységet maga mögött hagyva keresztülment a thrákiai szoroson, amelyet azóta Boszporosznak hívnak. Innen Szkűthiába, majd a kimmerek földjére ért.

Horváth Judit fordítása[2]

Van azonban egy másik ilyen nevű hely a glóbuson, mi több, hosszú időn át virágzó királyság:

Erigon, Erigone: hajnal, esthajnal, tavasz

Csak abban látszik nyelvészi közmegegyezés, hogy a „kora reggel” ógörög szava, az ἦρι, eri indoeurópai eredetű, a tételes visszavezetések eltérők.[1] Az, hogy számos földrajzi név előtagjában feltűnik, vélhetőleg összefügg az ógörögök hajnalhoz fűződő vonzalmával. Így például az ’Εριγ ώνban (Erigon)[2], a paeon folyó nevében Makedóniában.

^Erigon

A mák békésebb tegnapjai

Семь лет мак не родил – и голода не было.[1]
Hét évig nem termett a mák, éhség mégsem volt.
orosz közmondás

Tegnapi rövid észrevételemben a mák szelíd felhasználásáról jelentettem be a kétrészes sorozat mai záró darabját. Mint ott olvasható, a mákot Nyugat-Európában elsősorban szemeinek olajáért termesztették. Nem valószínű, hogy a korai felhasználók tisztában voltak a mákolaj egészségjavító hasznával, de érdemes ezt egy kicsit közelebbről is megvizsgálni, hiszen a hidegen sajtolt mákolaj diadalútja a mai napig töretlen. Ez az olaj ásványi anyagokban. például vasban is gazdag, utóbbi révén kitűnő vérképző, továbbá vitaminokban, ilyenképpen akik nem vigyáznak alakjukra, haszonnal fogyaszthatják. Ugyanakkor olykor allergiás, sőt anafilaktikus tünetekhez vezet: csalánkiütésekhez, torokduzzadáshoz, nehézlégzéshez, hasmenéshez.[2] Hétköznapi körülmények között a bódító anyagoktól teljesen mentes mákszemek[3] legfontosabb felhasználásakor ettől nem kell tartanunk.

Empúszák, Empusák

Xanthiast alakító színész az eltörpülő Herakles mellett egy Kr.e. 350-340 közötti görög vázán

Ξανθίας
ἀλλ᾽ οὐκέτ᾽ αὖ γυνή ’στιν, ἀλλ᾽ ἤδη κύων.

Διόνυσος
Ἔμπουσα τοίνυν ἐστί.

Ξανθίας
πυρὶ γοῦν λάμπεται
ἅπαν τὸ πρόσωπον.

Διόνυσος
καὶ σκέλος χαλκοῦν ἔχει;

Ξανθίας
νὴ τὸν Ποσειδῶ, καὶ βολίτινον θάτερον,
σάφ᾽ ἴσθι.

Διόνυσος
ποῖ δῆτ᾽ ἂν τραποίμην…

Ἀριστοφάνης (446? π.Χ. – 386): Βάτραχοι (405 π.Χ.)[1]

Xanthias
all’ uket’ au gyne ’stin, all’ hede kyon.

Dionysos
Empusa toinyn esti.

Xanthias
pyri gun lampetai
hapan to prosopon.

Dionysos
kai skelos khalkun hekhei;

Xanthias
ne ton Poseido, kai bolitinon thateron,
saf᾽ histhi.

Dionysos
poi det’ han trapoimen…

Aristofanes: Batrakhoi

 

Xanthias
De nem leány most már, hanem kutya.

Dionysos
Úgy hát lidércz.

Xanthias
Az arcza legalább
Tűz-láng merőben.

Dionysos
Hát a lába réz?

Xanthias
Poseidon uccse! s a másik ganaj. Tudod hát?

Dionysos
Most hová bújjak?

Aristofanes: Békák
Arany János (1817 – 1882) fordítása
(megjelent 1885-ben)[2]

Aristofanes nemcsak a Békákban, hanem a Kr.e. 390-ben írt Nőuralomban is, bár ott köznévi formában említi Empusát, illetve egy empúszát, ott egy sebhelyekkel, kelésekkel borított nőalakként[3]. (Arany János értelmezését elfogadva természetesen a Békákban is köznévként szerepel az empúsza.) Filostratos (170? – 250?) Τὰ ἐς τὸν Τυανέα Ἀπολλώνιον, Ta es ton Tyanea Apollonion, azaz A tyanai Apollonios élete címmel könyvet írt a nagy utazóról és filozófusról. Ennek II. fejezete 4. szakaszában szerepel, hogy Apollonios (15? – 100?) a Kaukázusban járva szembetalálkozik egy alakváltó empúszával, de úgy szabadul meg tőle, ahogy tanácsolták neki: csúfolni kezdi, erre az sikoltva menekül.[4] A IV. fejezet 25. szakaszában nagy terjedelemben beszámol egy korinthosi lamiáról, az empúszákhoz hasonló lidércről, aki áldozatát szabályosan felhizlalta, mielőtt nekilátott volna vérük szívásához, majd teljes bekebelezésükhöz.[5] (Filostratos, többször tapasztaltuk, kedveli a csodalényeket, de a görög racionalizmus híveként ezekről igyekszik a lehetőségekhez képest tárgyszerű leírással szolgálni.) Peter J Allen és Chas Saunders kipróbált elriasztásnak mondja a ”Clompy Bumpy Clumpy!”-t („trappoló, döcögős, csámpás!”) – vagyis az empúszák angol nyelvterületen is adventívek – arra az esetre, ha hálószobánk ablakán keresztül próbálna behatolni. Felvették ugyanis azt az életmódot, hogy (vélhetőleg különösen kiéhezett) férfiakat szerelmi szándékkal megkörnyékezik, majd vérükből táplálkoznak.[6] (Vagyis a leegyszerűsítő szemléletű utókor alakjukat egybemossa a lamiáékkal.) Borges (1899 – 1986) az Empusát, illetve az empúszákat nem veszi fel az 1957-ben kiadott Livro dos Seres Imagináriosba (Képzelt lények könyve), igaz, a velük rokon természetű lamiákat annál szívesebben.[7]

Csodalények: nincs más előre, mint hátra

Brian Cummings történész csacsi öreg medvéjének (endearingly batty – engedtessék meg ennyi fordítói szabadság) nevezi id. Pliniust (23 – 79)[1], de csak részben adhatunk neki igazat. A hangvételben semmiképp, a tartalomban is csak mérsékelten. Id. Plinius hatalmas műve, A természet históriája keveri, sőt, sajnos, mesterien elegyíti a tudományt, a mítoszt és a babonát, és „babonás” fejezeteiben is megesik, hogy nem szögezi le teljes egyértelműséggel: lehet, hogy forrása hisz effélékben, de őt nem lehet megtéveszteni. Cummings bírálatát igazolja a mű VII. könyvének 2. fejezete.
Ebben a terjedelmileg roppant szakaszban különféle csodás embertípusokat számlál össze a nagy historikus, miután leszögezi, ne gondoljuk, hogy kizárólag a szittyák hódolnak az emberevés szokásának. A kyklopsok említésével máris az arimaszpoknál vagyunk, akik ugyan embert nem esznek, de ugyanúgy egyetlen szemet viselnek homlokuk közepén, mint a kyklopsok. Róluk már a Kr.e. VII. században élt Haristeas is beszámol, ahogy ezt id. Plinius maga is említi, sőt Herodotos (Kr.e. 484? – 425) is. A Történelem IV. könyvében szkeptikus hangon szól Ázsia vad szörnyeiről és különös népeiről. A szittyák területén élő arimaszpok az aranyat őrző griffek közelségében élnek, nevük, Herodotos szerint, a szittyák ἄριμα, harima, „egy” és σπου, spu, „szem” szavából tevődik össze.[2] Valami hiba csúszhatott a szómagyarázatba, mert ezt a népet az újkori történészek beazonosították és egyszeműségét nem látták bizonyítottnak. A név Vilém Tomášek (1841 – 1901) szerint az irániban „vad lovas népet” jelent, mellyel élesen szemben áll Karl Viktor Müllenhoff (1818 – 1884) elmélete, aki iráni eredetből a „szelídített lovas nép” változat mellett száll síkra. Carl Johann Heinrich Neumann (1823 – 1880) viszont úgy tudja, a szó a mongolban „hegylakót” jelent.[3] Az arimaszpok és a griffek viszonya, olvassuk a két görög auktorra hivatkozó id. Pliniusnál, ellenséges: a griffek aranyat bányásznak, amire az arimaszpok foga fáj. Nemhiába írja Aiskhylos (Kr.e. 525 – 456) a Leláncolt Prometheusban:

PROMÉTHEUSZ
…
A megnyúlt orrú griffeket kerüld ki, Zeusz
dühös kutyáit és az egyszemű lovas
arimaszposzok hadát; az alvilági rév
mellett, aranypatak körül tanyáznak ők.
Közel ne menj!…

Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[4]

A fejezet számos további csodalénye közül semmiképpen ne hagyjuk említetlenül néhány zamatosat. A vagy a Kr. e. III., vagy I., vagy Kr.u. az I. században élt, talán nikaiai születésű Isigonos életműve mára nem maradt fenn[5], de id. Plinius őt idézi, amikor a Borysthenesen, azaz Dnyeperen túli terület lakóinak sajátos szokásáról beszél: előszeretettel használnak ivóserlegként koponyákat. Értelemszerűen a Dnyeper alsó folyásánál élhetnek ezek a népek, hiszen úgy tűnik, a felsőt az ókoriak id. Plinius fő forrása, Herodotos idején még nem ismerték.[6]

a Dnyeper

Ki tudja, talán az antikvitásokban felmutatott jártassága vezette arra az ötletre később Alboin (526 – 572) longobárd királyt, hogy apósa, Cunimund (†567) gepida király koponyáját használja erre a célra.[7] Vagy mit szóljunk a gyerekkoruk óta fehér hajú, tengerzöld szemű albánokhoz, akik sötétben jobban látnak, mint világosban? Itt természetesen Kaukázusi Albánia lakosairól van szó.[8] De egy-egy szó vagy félmondat nem elég jó néhány csodalény jellemzéséhez. Rájuk később térünk vissza. Tulajdonképpeni tárgyunkhoz értünk: azokhoz az emberekhez, akik lábfeje fordítva áll a megszokotthoz képest. Ez geometriailag több lehetőséget is megenged, ezért pontosítsunk: (szigorúan) gondolatban forgassuk el a lábfejet a lábszárcsont körül 180°-kal. 

Egy szél megszelídül

Jó szelet is küldött számukra bagolyszemü Pallasz,
jólfúvó Zephüroszt, mely a borszinü tengeren át zúg.

Homeros (Kr.e. VIII. sz.): Odysseia, II
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Rembrandt (1606 – 1669) (?): Pallas Athene vagy Fegyveres portréja 1655(?)

A négy égtáj szeleinek kisebb istenségeit, a Ἄνεμοι-t (Hanemoi, „szelek”) Eos hajnalistennő szülte a csillagok atyjának, Astraiosnak, aki történetesen a férje is volt; és bár mindannyian kicsinek születünk a természet rendeléséből, a négy szél legalábbis hatalomban továbbra is kicsi maradt, mivel Zeus parancsa a szelek ura, Aiolos alá rendelte őket.[2] Figyelemre méltó, hogy a kérdés elvitathatatlan szakértője, a Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodos csak három gyermek születését említi ebből az alkalomból az Istenek születésében:

Asztraiosznak erőslelkű szeleket szül a Hajnal:
tisztító Zephürosz, Boreasz, sebesen tovaszálló,
és Notosz, istennő istentől szülte e hármat.

Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[3]

A negyedik, Euros (fizikai értelemben is vehető) státusa bizonytalan: a keleti és a délkeleti szél istenének is tartják. Jelentősége kisebb volt testvéreiénél, őt ritkábban hívták segítségül a tengerészek.[4]

Adamantios Korais (1748 – 1833) szélrózsája az antik szóhasználatokkal (1796?)

Homeros azonban mindannyiukat felvonultatja, amikor Odysseus tutajának kalamitásait írja meg az V. énekben. Szintén Devecseri Gábor fordításában:

…így hányták a tutajt a futó szelek erre meg arra:
s hol Boreásznak dobta Notosz, hogy kényire hordja,
hol Zephürosznak az Eurosz, hogy kergesse előre.[5]

Hippokrene

Kezdjük a dalt immár Helikón Múzsái nevével!
Ők lakják e hegyet, Helikón magas, isteni ormát,
kék, ibolyásszínű forrás partján kicsi lábbal
járják táncukat és oltára körül Kroniónnak.
Ők miután Hippukréné, Permésszosz avagy szent
Olmeiosz vize gyöngéd tagjaikat mosogatta,
rendbeszedik szép tánckarukat Helikón magas ormán,
édes vágyat kelt ez a kar, dobbannak a lábak.

Hesiodos: Istenek születése
Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[1]

Houasse (1645? – 1710): A múzsák megmutatják Hippokrenét Pallas Athenének

Lóitató Budapest XII. kerületében

A Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodos egyik főművének legelejét látjuk, melyben, mint az invokáció egyik legősibb formájában a múzsákat emlegeti. Ez alkalommal a Helikon-hegy bűvös forrásával, Hippokrenével foglalkozunk. Bár a forrás nevének megfejtése nem nehéz: ἵππου κρήνη, hippu krene, „lóforrás”[2], ez alapján valamiféle „lóitató” eredetre gyanakodhatnánk, a mitológia igazsága erősebb. Mely nélkül kiszikkadna évezredek művészetének ihlete. Keletkezésére nézve szorítkozzunk a szikár tényekre, amelyekről sokan, például Strabon (Kr.e. 64? – Kr.u. 24?), az egyik legnagyobb görög geográfus a Földrajzi feljegyzések VIII. könyve VI. fejezete is beszámol. Történt ugyanis, hogy Pegazus, mikor lendületet vett a Helikonra kaptatáshoz, patájával úgy rúgta meg az egyik sziklát, hogy abból (ehhez illő néven) Hippokrene, a tisztavizű forrás fakadt.[3] És bár a következő évezredek mint a költői ihlet forrására tekintenek rá[4], kezdjük áttekintésünket egy tragikus eseménnyel, mely itt történt. ΕΙΣ ΛΟΥΤΡΑ ΤΗΣ ΠΑΛΛΑΔΟΣ, Eis lutra tes Pallados, azaz Pallasz fürdőjéhez című nagyszabású himnuszában Kallimakhos (Kr.e. 305? – 240?) az eset leírását balladai hangot megütve kezdi:

Újabb fényutak

Az ember a kövér lucernában taposott, s ment előre. Nyugodtan ment, nem gondolt arra, hogy a lucerna sír a csizmája alatt. A lucernaszárak letörtek a lépésre, s haldokolva hanyatlottak, de az ember ily csekélységre nem gondolt.

Móricz (1879 – 1942): A kutya[1] (1926 és 1933 között)

Az, hogy egy és ugyanaz a Vénusz bolygó jelentkezik az égbolton egyszer mint Esthajnalcsillag, görögül Ἓσπερος, Hesperos („este”), latinul mint Hesperus vagy Vesper, másszor mint Hajnalcsillag, Εωσφόρος, Eosforos („hajnalhozó”), illetve Eosphorus vagy Lucifer, a sátán tegnap vizsgált sorsára utaló frivol szóhasználattal nem „esett le” azonnal a görögöknek, ám a két hozzárendelt istenalak az idők során szép csendben összeolvadt.[2] Afroditével természetesen nem. A Földről nézve legfénylőbb bolygóra a Vénusz nevet csak a késő XIII. századtól kezdték használni[3], legalábbis mai ismereteink szerint. A napnyugtát kísérő Esthajnalcsillag neve alapján mondták a „nyugati” Itáliát a görögök, Hispániát a rómaiak Hesperiának. A latin szó indoeurópai eredetű, a wes-pero-, „este” gyökből fejlődött[4], latin folytatásából pedig a mi „vecsernyénk”.

A kova és az istenek születése

αἶψα δὲ ποιήσασα γένος πολιοῦ ἀδάμαντος
τεῦξε μέγα δρέπανον καὶ ἐπέφραδε παισὶ φίλοισιν·
(aipsa de poiesasa genos poliu adamantos
teuxe mega drepanon kai epefrade paisi filoisin)

Ἡσίοδος: ΘΕΟΓΟΝΙΑ (Hesiodos: Theogonia)[1]

Forthwith she made the element of grey flint
and shaped a great sickle, and told her plan to her dear sons.

Hugh Gerard Evelyn-White (1884 – 1924) fordítása[2]

Szürke acélt hoz gyorsan létre, belőle az első
sarlót elkészítve, övéinek ily szavakat mond…

Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[3]

Amikor nemrég annak részleteibe bocsátkoztunk, miképpen jött világra az égi Afrodite, azaz Urania, nem terjedt ki figyelmünk az összes körülményre, hiszen az messzire sodort volna bennünket akkori vizsgálatunk tárgyától. Most először megnézzük, hogy jutott hozzá Kronos a sarlóhoz, amellyel zsarnoki, kannibál atyját, Uranost ivartalanította.

Dárius kofferje és újabb büntetések

a római Szent Péter-bazilika narthexe

CHARLES

In memory of her, when she is dead,
Her ashes, in an urn more precious
Than the rich-jewel’d coffer of Darius.

Shakespeare (1564 – 1616): King Henry VI, part I, I/6[1]

KÁROLY

Emlékeűl, ha meghalt, hamvait
Sokkal becsesb urnába teszszük el,
Mint Dárius dús ékszer-doboza…

VI. Henrik I. rész, I/6. Lőrinczi Zsigmond (1841 – 1871) fordítása[2]

Tegnapi bejegyzésünk etimológiai bevezetőjében érintettük a pedagógusszakmát (jobb szóval pedagógushivatást), korábban pedig régi korok tanítómestereinek hű barátját, a nyírfavesszőt, vagyis a tudás fáját. Ezek után a régi értelemben vett eugenetika egy másik támaszát vizsgáljuk meg, nem a módszer iránti rokonszenvtől indíttatva, hanem különös kultúrtörténeti leágazásai miatt.

A hantmadár története

az Oenanthe nemzetség egy faja: tarkalevelű vízi mételykóró (Oenanthe aquatica)

A szardonikus mosoly halálos görcsét kiváltó sáfrányos mételykóróval már foglalkoztunk; tudományos nevét is megemlítettük: Oenanthe crocata. A nemzetségnevet Linné (1707 – 1778) adta 1753-ban.[1]

---

Annál érdekesebb, hogy erre öt évvel egy állatnemet is Oenanthénak nevezett el, és távolról sem alaptalanul.[2] 

A fácán-folyó

Ókeanoszt Téthüsz megajándékozta folyókkal,
szülte a Neiloszt, Alpheioszt és Éridanoszt is,
Sztrűmónt, Maiandroszt és szülte a szépvizü Isztroszt,
Phasziszt és Rhészoszt s az ezüstszínű Akhelóoszt,
Nesszoszt és Rhodioszt és Heptaporoszt s Haliakmónt,
Grénikoszt és Aiszéposzt, Szimoeisz folyamistent,
Péneioszt, Hermoszt, szépséges Kaikosz árját,
Szangarioszt meg a nagy Ládónt és Parthenioszt is,
isteni Euénoszt, Ardészkoszt és a Szkamandroszt.

Hesiodos (Kr.e. VIII.sz. első fele): Istenek születése (Kr.e. 700 körül)
Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[1]

Sült fácán céklával és kétféle fügével

Mai ismereteink szerint Hesiodos fenti idézetében fordul elő először a Fasis folyó neve, mely, sok későbbi forrás alapján a ma Rioninak nevezett 327 kilométer hosszú folyóval azonosítható, amely a Kaukázusban ered és a Fekete-tengerbe ömlik. Más szerzők a mai Donnal azonosítják, így a miletosi Hekataios (Kr.e. 550? – 476?); arra azonban nincs adat, hogy bárki tudatos vizsgálat alapján változtatott volna a folyó azonosításán.[2]

Antigone és daru

…a mélyben, legbelül,
A lányra bukkanunk, nyakán hurok feszül,
Úgy függ: kötélnek szép fátylát sodorta meg.
Haimón beléje kapaszkodva földre rogy,
Siratva Alvilágra szállt menyasszonyát,
Elátkozott nászágyát, atyja tetteit.
Ez, megpillantva őket, feljajdul, s bemegy,
S hangos panasszal így szólítja meg fiát:
“Szerencsétlen te, mit teszel, minek vagy itt?
Miért akarnád önmagad megrontani?
Mint istenhez könyörgök, jer velem, fiam!”
De ő atyjára vad tekintettel mered,
Szót sem felel, hanem némán arcába köp,
És kardját két marokra fogja ellene,
Ezt fürgesége menti meg, s akkor szegény
Fiú dühében önmagát pusztítja el;
Saját keblébe mártja fegyverét s a lányt
Magához vonja elhaló karjával is.

Sofokles: Antigone (Kr.e. 441)

Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása

Sofokles (Kr.e. 497? – 405?)

Anouilh (1910 – 1987)

Antigone sorsát Anouilh is feldolgozza azonos című, a megszállt Franciaországban 1944. február 6-án bemutatott különös prózadrámájában. Különösnek mondom, mert ugyan általánosan elismert tény, hogy ilyen tárgyú mű megírása és előadása önmagában is tiltakozás volt az absztrakt és a konkrét zsarnokság ellen, mégis Kreon sokrétű alakjában bizonyos fatalista törvénytisztelet is felmerül motívumként –felerősítve a Sofokles darabjában már elmondott érveket –, és ugyancsak felerősíti Kreonnak az antik drámaelődből származó beállítását, hogy Antigone valójában szántszándékkal keresi a halált, anyja, egyben nagyanyja, Iokaste sorsát alapul véve.