Sztálin címkéhez tartozó bejegyzések

Romain Rolland meggyőzése és meggyőződése

VADIER, ricanant.

La République ne sera libre, la République ne sera pure, que quand la République ne sera plus.

Romain Rolland: Danton, Acte III (1901)[1]

VADIER (gunyosan)

A köztársaság nem lesz addig szabad, a köztársaság nem lesz addig tiszta, mig a köztársaság el nem pusztul.

III. felvonás.
Sebestyén Károly (1872 – 1945) fordítása (1920)[2]

A kitűnő neveltetésben részesült Romain Rolland fiatalon zenei tanulmányokat folytatott, így nem is meglepő, hogy nagyon hamar kialakult elkötelezettsége és vonzalma az egyetemes és egységesnek látni kívánt európai kultúra iránt, ezen belül, szintén érthetően, különösen a német zeneművészet iránt. A Sorbonne első zenetörténeti doktorátusát 1895-ben mindamellett más tárgyban írta Histoire de l’Opéra in Europe avant Lully et Scarlatti (Az európai opera története Lulli és Alessandro Scarlatti előtt)[3] címmel. 1892-ben vette feleségül Clotilde Bréalt (1870 – 1946), akitől tíz gyermektelenségben töltött házasév után, 1901-ben vált el. Az elvált asszony a következő évben ment feleségül Alfred Cortothoz (1877 – 1962), aki oldalán haláláig kitartott.[4]

Bővebben…

Reklámok

Nkrumah és a nkruma

Nem azért vagyok afrikai, mert Afrikában születtem, hanem mert Afrika született bennem.

Kwame Nkrumah (1909? – 1972)[1]

Afrika vagyok,
A holnap földrésze!

Sékou Touré (1922 – 1984): Afrika. Harcias versek, 1960[2]

a mottók szerzői

Nkrumah nézetei, műve, egész élete olyan szerteágazó és kitűnően dokumentált, hogy ezúttal is értelmetlen lenne ezzel, vagyis a „lényeggel” foglalkoznunk. Így az életművet csak háttérként használjuk kisebb történelmi, biológiai, irodalmi és nyelvi vizsgálatainkhoz. Bővebben…

Híradások a halálról

Trois grands lys Trois grand lys sur ma tombe sans croix
Trois blancs lys poudrés d’or que le vent effarouche
Arrosés seulement quand un ciel noir les douche
Majestueux et beaux comme sceptres des rois…

Apollinaire (1880 – 1918): Le suicidé (1900 – 17)[1]

Három szép liliom jeltelen síromon
Három aranyporos liliom mit a szél ver
S nem öntöz csak az ég zord zápora vizével
Három büszke jogar tündöklik csillogón…

Az öngyilkos. Rónay György (1913 – 1978) fordítása[2]

Muszorgszkij (1839 – 1881) A halál dalai és táncai című ciklusát 1875 és 1877 között komponálta Golenyiscsev-Kutuzov (1848 – 1913) verseire. (A költő 1873-tól volt jó barátja.[3]) A megrázó mű mindig is az orosz fatalizmus dédelgetett kedvence volt. Muszorgszkijnak nem volt kenyere a hangszerelés, így többen úgy gondolták, leghelyesebb lenne zenekari kísérettel ellátni a dalciklust. Sosztakovics (1906 – 1975) nem volt megelégedve az eredménnyel, ezért 1962-ben a maga kezébe vette az ügyet. Nemcsak meghangszerelte a művet, de ki is bővítette azt. Az eredményül kapott sötét tónusú kompozíció, ha lehet, az eredetinél is drámaibb hatású.

Bővebben…

Újabb hősök, újabb hősi énekek: kiszolgálni sem könnyű

И ворчит Илья сердито:
          ”Ну, Владимир, что ж?
     Посмотрю я, без Ильи-то
          Как ты проживешь?”

Алексей Константинович Толстой (1817 – 1875):
Баллады, былины, притчи (1870). Илья Муромец[1]

Felfortyan hát bőszen Ilja:
„Mi van, Vlagyimir?!
Lássuk csak, hogy mire futja
Neked nélkülem!”

Alekszej Tolsztoj:
Balladák, bilinák, példázatok. Ilja Muromec

Legutóbb Sosztakovics (1906 – 1975) műveiről szólva megemlékeztünk a Szovjet Művészet 1949. decemberi számának egy cikkéről, mely a Szovjet Zeneművészek Szövetségének elnöke, Tyihon Nyikolajevics Hrennyikov (1913 – 2007) december 7-ei beszédének За новый подъем советской музыки, A szovjet zene újabb felemeléséért című utánközlése (és melynek kivonata már 15-én megjelent a Népszavában). A beszédnek kétségkívül legfontosabb része Sosztakovicsnak az az évben komponált Dal az erdőkről (op.81) című oratóriumának lekezelő és álságos hangú méltatása. Az SzK(b)P februári határozatának „lefordítása” azonban sok más aktuális kérdéssel is foglalkozott, például az elkanászodott Loksin (1920 – 1987) legfrissebb alkotásával. Mielőtt belemennénk a zamatos ügy részleteibe, ismerkedjünk meg Loksin életének főbb állomásaival.


Bővebben…

Az erő és az erdő dalai

Да, Мы Ленина, Сталина премя…

Igen, mi, Lenin, Sztálin törzsökéből…

Jevgenyij Aronovics Dolmatovszkij (1915 – 1994): Dal az erdőkről, 1949

Да, Мы Ленинской партии премя…

Igen, mi, a lenini párt törzsökéből…

Ismeretlen cenzor a XX. századból: Dal az erdőkről, 1956

A hivatalos december 21-ei (vagy a valóságosnak tűnő december 18-ai[1]) Nagy Születésnapot Füst Milán (1888 – 1967) hangulatos, de legalábbis hangulatot teremtő lírai költeménye előlegezi meg a Népszava 1949. december 15-ei számában, elhelyezkedése szerint mintegy bevezetve a cikket, mellyel ma bővebben foglalkozunk:

Bővebben…

Prokofjev és utolsó szimfóniája

Mikor Prokofjev 1918. májusában úgy gondolta, inkább külföldön próbálna szerencsét, Anatolij Vasziljevics Lunacsarszkij (1875 – 1933) közoktatásügyi népbiztos ezt a választ adta neki:

Ön forradalmár a zenében, mi forradalmárok vagyunk a valóságban. Együtt kellene működnünk. De ha Amerikába kíván menni, nem állok az útjába.

Sztravinszkij (1882 – 1971) ismert nyilatkozata, melyben saját maga után a legnagyobb kortárs orosz zeneszerzőnek (az ő érett kori műveivel máskülönben nem rokonszenvező) Prokofjevet mondta, valamelyest visszhangozza azt az esetet, amikor az angol zeneművész, Philip Cipriani Hambly Potter (1792 – 1871) kérdésére, hogy ki Beethovent (1770 – 1827) leszámítva a legnagyobb élő zeneszerző, a megkérdezett Beethoven Cherubinit (1760 – 1842) jelölte meg[1]. A világos párhuzam a válasz „biztonsága”: mindkét zeneszerző olyan „másodikat” jelölt meg, akivel alapvető stiláris okokból nem álltak konkurenciában.
Akármennyire is rá szegeződött a világ szeme, felmerülhet, miképpen fordulhatott elő, hogy Prokofjev hosszú időn át ki-be látogatott nem kevéssé veszélyes hazájába, míg végleg haza nem települt. Magyarázatul azt adják meg forrásaink, hogy nem állt szemben a rendszerrel, mi több, a zeneművészet „utazó nagykövete” volt; más kérdés, hogy 1939 után ilyen funkcióra nem volt szükség többé (és azt követően Prokofjev soha nem is ment külföldre).[2] Ráadásul Prokofjev san franciscói útja nem volt sikeres, mi több, bántotta őt, hogy még mindig „fenegyereknek” tekintik, ami tizenöt évvel korábban még igaz volt, addigra azonban már, a maga szavaival, a háta mögött hagyta. Sztravinszkij gigászi tehetsége addigra mozdíthatatlanul beágyazódott, vele képtelen volt felvenni a versenyt. 1929-től a későbbi korok embertelenségeihez viszonyítva türelmesnek mondható Lunacsarszkijt elmozdították posztjáról, és a zenei élet irányítását a RAPM (Российская Ассоциация Пролетарских Музыкантов, Proletár Zenészek Oroszországi Egyesülete) vette át. Akkor még nem lehetett sejteni, hogy a kulturális életet ekkortájt behálózó hasonló irányító szervek brutalitása éppen az egész rendszer végső elfajulásának előhírnöke. Ezt Prokofjev sem vette észre, a mindenfelől jelentkező kritikusi értetlenség rovására írta, de a nemtelenül támadó magatartás annak ellenére folytatódott, hogy otthoni barátai védelmükbe igyekeztek venni őt. A tragikus sorsot ért Vszevolod Emiljevics Mejerhold (1874 – 1940) – mindhiába – egyenesen „a mi előretolt nyugati helyőrségünknek” nevezte őt. (Akaratlanul is bizonyos alappal.) De ezek a jelek nem tántorították el az egyre mélyebb honvágytól szenvedő Prokofjevet a végleges hazatéréstől. Végtére is, aki a nyugvópontot, a biztonságot keresi az életben, szembesülve például a párizsi közönség napról napra változó szeszélyével[3], vágyakozásában hajlamos éppen a biztonsági kockázatok jeleit elhessegetni magától. És bár a harmincas évek elejétől a Keresztény Tudomány (Christian Science) híve lett, melyhez élete végéig ragaszkodott, ez nem akadályozta meg abban, hogy hazatérve, a túlélés érdekében, tömegdalok sokaságával[4], Sztálint (1878 – 1953) dicsőítő pohárköszöntővel (Zdravica, op.85, Sztálin 60. születésnapjára) ne vegye ki részét az általános elnyomásból.

Bővebben…

Sajtócivakodás a békeszerződés árnyékában

Hogy pontosan mikor alakult újjá Csehszlovákia a második világháborút követően, az államjogi-hivatali szempontok háttérbe szorultával legfeljebb szimbolikusan jelölhető meg. Egy ilyen lehetséges időpont április ötödike, a kassai kormányprogram kihirdetése, mely a német és magyar kisebbséget kollektív felelőssé tette és célul tűzte ki a homogén cseh-szlovák nemzetállam létrehozását. Edvard Beneš elnök (1884 – 1948) dekrétuma alapján a magyarságot, annak háború alatt is lojális 3%-át leszámítva, megfosztotta állampolgárságától.[1] A Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SzEB[2]) nyomására 1946. február 27-én Nagy Ferenc (1903 – 1979) miniszterelnök aláírta azt a lakosságcsere-egyezményt, amelynek értelmében ahány Magyarországon élő szlovák önkéntesen Csehszlovákiába költözik, annyi magyart Csehszlovákia Magyarországra utasíthat. Csehszlovák bánatra azonban a vágyott kétszázezres önkéntes helyett csak hetvenháromezer jelentkezett. Ezt követően belföldi kísérleteik arra irányultak, hogy a többi ott lakó magyart „önkéntes” távozásra bírják, külföldi kísérleteik pedig arra, hogy kitelepítési követeléseiket eddig a létszámig nemzetközileg elismert módon kiterjeszthessék.[3] Beneš elképzelése az volt, hogy Csehszlovákia 1939-es felbomlásához a nagyszámú nemzetiség aktív közreműködésére is szükség volt, és ennek akarta elejét venni rendelkezéseivel.[4] Magyarországon érthető aggodalommal figyelték az elszakadt kisebbség helyzetét. A magyar külpolitika egyik fő célkitűzése (valamennyi politikai erő részéről) az újból elszakadt, leginkább a felvidéki magyarság sorsának emberségessé tétele volt. A miniszterelnökségi államtitkár ezekben az időkben az akkor kisgazda Balogh István (Balogh páter) volt. A későbbiekben a Rákosi (1892 – 1971) politikáját leghűségesebb kiszolgáló és közvetítő békepap lett[5], akire azonban az Államvédelmi Hatóság mégiscsak gyanakodva nézett, mert Mindszenty iránti rokonszenvet vélt felfedezni kijelentéseiben, ezért átmenetileg vidékre „száműzték”.[6]

Békészek. Dagi, azaz Balogh István (1894 – 1976) a magyar békepapi mozgalom alapítójának, Horváth Richárdnak (1906 – 1980) „békejobbján”. Horváth Richárd pátert harmadmagával a vatikáni Zsinati Kongregáció 1958-ban kiközösíti: „a több mint fél évvel korábban kiadott egyházi tilalom ellenére folytatták politikai működésüket. Nevezettek nem bírhatnak semmiféle egyházi hivatalt és javadalmat, szentségeket nem szolgáltathatnak ki, nem járulhatnak szentségekhez, sőt hirtelen halál esetén egyházi temetésben sem részesíthetők”. A kiközösítésekről a magyar sajtó nem adhatott hírt.

Ekkor azonban még, legalább is látszólag, élesen szemben állt a szocialistákkal. Balogh a magyar kisebbségek érdekeinek erőteljes szószólója volt.


Nem hagyható szó nélkül, hogy számottevő nemzetközi tiltakozás nem kísérte, amint 1946. januárjától 1948-ig legalább száznyolcvanötezer németet (akkori szóhasználattal: svábot) Magyarország telepített ki. A hangulatkeltés jóval korábban elindult. A Nemzeti Parasztpárt elnökhelyettese, Kovács Imre (1913 – 1980) 1945. április 22-én így ír a Szabad Szóban:

Magyarországon azonban jelentős tiltakozást váltanak ki az intézkedések. Nemcsak Mindszenty József bíboros (1892 – 1975), Shvoy Lajos székesfehérvári püspök (1879 – 1968) és más egyházi méltóságok, de a kulturális élet színe-java is sorompóba lépett Fenyő Miksa (1877 – 1972) és Parragi György (1902 – 1963) kezdeményezésére. Zászlóbontó tiltakozásuk a Magyar Nemzet 1946. január 18-ai számában jelent meg, erősen felbőszítve Nagy Imre (1896 – 1958) belügyminisztert, aki a magyarság nemzeti és nemzetközi érdekeinek sérelmére hivatkozva büntetésül tizennégy napra betiltotta az újságot.[7]


Gyöngyösi János (1893 – 1951) külügyminiszter 1945-ben

Közelgett a párizsi (korabeli írásmóddal: párisi) békekonferencia, melynek első ülését 1946. július 29-ére tűzték ki. Gyöngyösi János kisgazda külügyminiszter rendkívül diplomatikus március 16-ai nyilatkozata az előkészületekről azt sejteti, hogy nem fűz reményt a határok Magyarországra nézve csak egy kicsit is kedvező meghúzásához, ellenben nagy teret szentel a magyar kisebbségek sorsának.[8] A konferencia hivatalos döntéshozatali mechanizmusa röviden a következő volt. Az 1919-20-as párizsi békekonferenciával ellentétben itt csak a győztes huszonegy hatalom vesz részt, de döntéseiket a Kümtnek, azaz a Külügyminiszterek Tanácsának jóvá kell hagynia. A Kümt a „leggyőztesebb” öt hatalom (az Egyesült Államok, Franciaország, Kína Nagy-Britannia és a Szovjetunió) külügyminisztereiből álló testület volt, mely már jóval a békekonferencia előtt megkezdte működését az öt vesztes országgal kapcsolatos vitatott ügyekben. Az öt vesztes ország Bulgária, Finnország Magyarország, Olaszország és Románia (Németország az idő szerint politikailag nem létezett). Ettől függetlenül a vesztesek delegálhattak küldötteket, akik elmondhatták véleményüket, sőt, a küldöttek csapatán túl nem tiltották meg egyéb személyek tanácskozási, „kijárási” lehetőségeit. Magyarországról a „lobbisták” soraiban látjuk a miniszterelnök Nagy Ferencet (más ország nem képviseltette magát ezen a szinten) és Gerő Ernő (1898 – 1980) akkori közlekedésügyi minisztert. Gerő feltehetőleg abban reménykedett, hogy szót érthet Komintern-beli egykori főnökével, Dimitrij Zaharovics Manuilszkijjal (1883 – 1959), aki a szovjet küldöttség tagja[9] volt. Boldizsár Iván (1912 – 1988), a magyar delegáció tagja visszaemlékezéseiben rámutat, hogy a konferencia működése egy további informális szabállyal is kiegészült. Azt a javaslatot, amelyet a konferencia hoz meg és átadja jóváhagyásra a Külügyminiszterek Tanácsának, előzetesen maga a Külügyminiszterek Tanácsa teszi meg. A Kümt 1946. május 7-ei ülésén valamennyien egyetértettek a bécsi döntések semmisségével. A tanács amerikai tagja James Francis Byrnes (1882 – 1972) külügyminiszter volt, aki nemcsak a külügyeket irányította, de Harry Spencer Truman (1884 – 1972) elnök legfőbb geopolitikai tanácsadója is volt (és így az ő tanácsa döntött a két atombomba ledobásában is).[10] A május 7-ei ülésen Byrnes azt vetette fel, hogy a bécsi döntések semmisnek nyilvánítása mellett fontoljanak meg egy olyan határt Magyarország és Románia között, amely kedvezőbb a magyar lakosság számára, mint a tervbe vett visszaállítás. Ekkor azonban a szovjet küldöttség tiltakozott, és alkut kötött Byrnesszel, aki elállt a javaslatától. A párizsi békekonferencia ezt már mint kész tényt kapta. A magyar delegációt a külügyminiszter, Gyöngyösi vezette, aki lehetőséget kapott a magyar álláspont ismertetésére. A hosszasan csiszolt beszéd iránti érdektelenség megalázó volt. A terem csak félig-harmadáig telt meg.[11] A brit delegációt az admiralitás első lordja minőségében vezető Albert Victor Alexander, Hillsborough későbbi vikomtja, majd earlje (1885 – 1965) tüntetően újságot olvasott. Bővebben…

Liszenko tanítása

Teljes képet természetesen nem alkothatunk a szovjet-orosz biológiatudomány történetéről, de semmiképpen sem hagyhatjuk ki tegnapi villainünk, Trofim Gyenyiszovics Liszenko (1898 – 1976) fontosabb elképzeléseinek ismertetését, mert enélkül elsikkadna ismertetésünkből a Liszenko-ügy, azaz szovjet-orosz tudománypolitika egyik legszégyenteljesebb fejezete, a Liszenko-diktatúra.  Bővebben…

A biológia és a Gazda

Marx, Engels, Lenin és Sztálin társadalomfejlődésről szóló tanításainak legmesszebbmenő következményei és előrejelzései kezdtek megvalósulni a szovjetek földjén.

Szergej Ivanovics Vavilov (1891 – 1951):
A szovjet tudomány harminc éve[1] (1947)

Cserenkov-sugárzás

A szovjet fizikai optika atyja, idézetünk szerzője Pavel Alekszejevics Cserenkovval (1904 – 1990) együtt egy radioaktív környezetnek kitett vizes palackban megfigyelték azt a sugárzást, melyet Oliver Heaviside (1850 – 1925) teoretikusan már 1888-ban előre jelzett, és amelyért aztán Cserenkov 1958-ban megosztott fizikai Nobel-díjat kapott Ilja Mihajlovics Frankkal (1908 – 1990) és Igor Jevgenyjevics Tamm-mal (1895 – 1971). (Az utóbbi két fizikus 1937-ben fogalmazta meg a tudományos magyarázatot.[2]) Az effektus alapját ma már kisiskolások tanulják: a radioaktív sugárzás során kiszabaduló nagy sebességű részecskék nem léphetik át ugyan a fény sebességét, de elég gyorsak lehetnek ahhoz, hogy sebességük meghaladja a fény sebességét valamely közegben, például vízben. Ilyen közegbe érkezve a közeg molekuláinak elektronjait aktivizálják, melyek alapállapotukra kék fény kibocsátásával térnek vissza.[3] (Helyileg olyan mikrokörnyezetet alakítanak ki, melyben a fény aktuális sebessége lehet nagyobb az alapközegben lehetségesnél, de éppen ennek az átalakulásnak a visszafordulása idézi elő a Cserenkov-sugárzást.)
Szergej Ivanovics Vavilov már 1932-ben tagja volt a Szovjet Tudományos Akadémiának. 1945-től haláláig annak elnöke is volt, Sztálin-díjat négyszer kapott: 1943-ban, 46-ban, 51-ben és 52-ben. Tudományos eredményein túl népszerűsítő tudománytörténeti írásai is megjelentek. Pályaívét nem roppantotta meg bátyjának, Nyikolaj Ivanovics Vavilovnak  tragikus sorsa sem. Vizsgáljuk meg ezt közelebbről.  Bővebben…

Ököl marok ellen

A kulák kulák marad, listával vagy lista nélkül.[1]

Rákosi Mátyás (1892 – 1971)
az MDP nagy-budapesti pártaktíva-értekezletén
(1953. július 11)

A Ludas Matyi karikatúrája 1949. szeptember 30-án. Sándor Károly (1915 – 1960) rajza

– Minden napra egy rémség – sóhajthat fel esetleges nyájas olvasónk a tegnapiak után. Ugyanis mára sem ígérhetünk vidámabbat. Kulákokról, társadalmi szintű -talanításukról mondunk pár szót rövid nyelvi vizsgálódásunk megkezdése előtt. „Társadalmi veszélyükre” mi sem jellemzőbb, mint hogy olyan országokban is, amelyekben irányító tömegben soha, de a harc tetőpontján szórványosan sem éltek, állandó beszédtémát adtak ők is, az ellenük folyó igazságos békeharc is. Rákosi Mátyás 1953-ban kiadott Válogatott beszédek és cikkek című gyűjteményes kötetének tárgymutatójában a „kulák” természetesen önálló címszó, de alá is bontják: „- elleni harc”. Jelezve, hogy fontos tudományos szocialista kategóriáról van szó.[2] Bővebben…

Vörös és fekete: Zöld

A mi népünk munkájával, harcaival testvéri egységben a világ valamennyi szabadságszerető népével méltó lesz arra, hogy a Szovjetunió dicső zászlaját követve felsorakozzon a béke nyolcszázmilliós hadseregében.

Erdei Ferencné Majlát Jolán (1917 – 1991) olvassa fel táviratát Sztálin (1878 – 1953) generalisszimuszhoz a Magyar Békekongresszuson (1950. november 4)[1]

1937. március 15-én népi írók kezdeményére alakult az 1848 örökségét felvállaló, progresszív Márciusi Front.[2] Bizonyára az alapítók sem vették rossz néven, hogy különféle Egyetemi Körök baloldali ifjai azonnal csatlakoztak. Köztük volt Debrecenből Losonczy Géza (1917 – 1957)[3], Zöld Sándor (1913 – 1951)[4], Újhelyi Szilárd (1915 – 1996)[5], Budapestről Donáth Ferenc (1913 – 1986)[6]. Bár korábban a moszkvai irányítású, változó köntösben feltűnő szocialista párt mindent elkövetett, hogy sajtótermékekre, mozgalmakra, egyletekre, önképző körökre rátelepüljön, nem okvetlenül kell ilyen napi politikai motívumot keresnünk ezeknek a fiataloknak a részéről, annál is inkább, hogy fiatal koruk miatt még kevésbé lehettek puszta bábok a nagy külföldi bábmesterek kötelén, és a magyar pártélet különben is szétzilált állapotban volt. Ettől függetlenül konfliktusok robbantak ki a népi írók és a baloldali ifjak között. Az előbbiek csoportja ugyanis a Szovjetunióban is veszélyt érzett a magyarság jövőjére, és ezért szőrmentén óvott a „pánszlávizmus” veszélyeitől. Donáth Ferenc azonban átlátott a szitán és fellépett ez ellen. Horthy (1868 – 1957) rendőrsége, láttuk ezt hasonló példákon, örömmel fogadta az efféle mozgalmakat, mert koncentrálva látta bennük a lehetséges baloldali ellenállást. Mindamellett érdeklődésük túlságosan zaklatóra sikerült, amit a laza szövésű és belső ellentétektől is szabdalt csoport nem bírt el: a következő évben formálisan feloszlottak.[7]  Bővebben…

Rabság, egyenlőtlenség, testvériség

Egy szellemi értelemben kétszáz éves, szervezetileg mintegy negyedszázados múltra visszatekintő társaság vajon visszariad-e a működéstől, ha egy történelmi fordulóponton, 1946-ban a titkos szervezkedést is, az arról szerzett passzív tudomást is törvény bünteti? 1946-ról elsőre nem gondolnánk, hogy nagyszabású fordulatot ígért, mégis, Nagy Ferenc (1903 – 1979) kisgazda miniszterelnököt Sztálin (1878 – 1953) az év áprilisában arról tájékoztatja, „a megszálló csapatokat rohamosan kivonják Magyarországról”. Kár lenne figyelmen kívül hagynunk ezt a közlést, ami utóbb csapdának bizonyult: több politikai erő felbátorodott a jobboldalon, és ez katasztrófába torkollt. Elsőként a háború után újjászervezett Magyar (Testvéri) Közösség katasztrófájába, de ez valóban csak a kezdetet jelentette. Bővebben…

Károlyi: a Legnagyobb és a százpercentes marxista

valasztoMiután Fernand Vix (1876 – 1941) átnyújtotta a magyar területi egységet súlyosan veszélyeztető jegyzékét, Berinkey Dénes (1871 – 1944) kormánya haladéktalanul benyújtotta lemondását. Berinkey rövid ideig ügyvezetőként, majd hivatalosan is az őszirózsás forradalom kormányának élén állt, Nagykárolyi gróf Károlyi Mihály Ádám György Miklós (1875 – 1955) utódaként, aki az államelnöki szerepet töltötte be ettől kezdve. A lemondás mögötti szándék az volt, hogy Károlyi megőrzi államfői posztját, a szociáldemokratákat kéri fel kormányalakításra Kunfi Zsigmond (1879 – 1929) vezetésével (és nemzeti ellenállást szervez az antant döntése ellen). Ám ekkor a szociáldemokraták háttérmegállapodást kötöttek a börtönbe zárt leninistákkal, és miután (egyes vélemények szerint) Károlyi titkára, Kéri Pál (1882 – 1961) aláhamisította az államelnök aláírását a hatalomátadásról szóló dokumentumra, Károlyi magyarországi pályafutásának hosszú időre vége lett.[1] (Kéri Pál szerepét valószínűtleníti, hogy az emigráció megbecsült figurája lett.) Akik nemcsak spirituális, de történeti értelemben is úgy képzelik, Károlyi mint politikus itt befejezte működését, a történtek ilyen alakulása láttán Károlyit a leninisták ellenlábasaként tisztelik és üdvözlik. Ez a beállítás azonban több mint megtévesztő. Bővebben…

Rajk perei és árnyai

Rajk László (1909 – 1949) mozgalmas életútjából csak a legszükségesebbekre szorítkozunk, és még így is hosszabb lesz bevezetőnk, mint (keserves szófordulattal) a tárgyalás. Rajk huszonegy évesen csatlakozott az illegalitásban működő munkásmozgalomhoz. Nagy aktivitással, több országban megfordulva végezte munkáját, többek között a spanyol polgárháborúból is kivette részét. A német megszállást követően Földi Júliával (1914 – 1981) együtt letartóztatták. (1945-ben házasodtak össze.) Rajk Földi Júlia ellen vallott a kihallgatásán, Pető Andrea történész megállapítása szerint azért, mert saját személyének megőrzését különösen fontosnak tartotta a párt számára. Horváth Miklós történész úgy tudja, Rajkot éppen a bátyja, a Szálasi (1897 – 1946) kegyeiben álló Rajk Endre (1899 – 1960) készletgazdálkodási kormánybiztos bejelentésére tartóztatták le a nyilasok.[1] Bővebben…

Az ember szegfűvel

Asztalomon őrzöm fényképét
Az embernek a fehér szegfűvel –
Akit a hajnal szürkületében
Keresőlámpák fénykörében
Lelőttek.
Jobbjában szegfűt tart,
Mely mintha a görög tenger
Maroknyi fénye lenne.

Nâzım Hikmet (1902 – 1963) verse
a Советская женщина-ban (A Szovjet Nő, 1952. április)[1]

1918. november 24-én alapították meg Kun Béla (1886 – 1938?) vezetésével Budapesten a Kommunisták Magyarországi Pártját, mely Központi Bizottságának elnöke lett. Pár nappal korábban hívta életre a Vörös Ujságot, miután egy héttel a pártalapítás előtt hazatért Moszkvából.[2] A pártalapítást az ő vezetésével még november 4-én, Moszkvában készítették elő.[3] Bővebben…