Sztálin címkéhez tartozó bejegyzések

Liszenko tanítása

Teljes képet természetesen nem alkothatunk a szovjet-orosz biológiatudomány történetéről, de semmiképpen sem hagyhatjuk ki tegnapi villainünk, Trofim Gyenyiszovics Liszenko (1898 – 1976) fontosabb elképzeléseinek ismertetését, mert enélkül elsikkadna ismertetésünkből a Liszenko-ügy, azaz szovjet-orosz tudománypolitika egyik legszégyenteljesebb fejezete, a Liszenko-diktatúra.  Bővebben…

Reklámok

A biológia és a Gazda

Marx, Engels, Lenin és Sztálin társadalomfejlődésről szóló tanításainak legmesszebbmenő következményei és előrejelzései kezdtek megvalósulni a szovjetek földjén.

Szergej Ivanovics Vavilov (1891 – 1951):
A szovjet tudomány harminc éve[1] (1947)

Cserenkov-sugárzás

A szovjet fizikai optika atyja, idézetünk szerzője Pavel Alekszejevics Cserenkovval (1904 – 1990) együtt egy radioaktív környezetnek kitett vizes palackban megfigyelték azt a sugárzást, melyet Oliver Heaviside (1850 – 1925) teoretikusan már 1888-ban előre jelzett, és amelyért aztán Cserenkov 1958-ban megosztott fizikai Nobel-díjat kapott Ilja Mihajlovics Frankkal (1908 – 1990) és Igor Jevgenyjevics Tamm-mal (1895 – 1971). (Az utóbbi két fizikus 1937-ben fogalmazta meg a tudományos magyarázatot.[2]) Az effektus alapját ma már kisiskolások tanulják: a radioaktív sugárzás során kiszabaduló nagy sebességű részecskék nem léphetik át ugyan a fény sebességét, de elég gyorsak lehetnek ahhoz, hogy sebességük meghaladja a fény sebességét valamely közegben, például vízben. Ilyen közegbe érkezve a közeg molekuláinak elektronjait aktivizálják, melyek alapállapotukra kék fény kibocsátásával térnek vissza.[3] (Helyileg olyan mikrokörnyezetet alakítanak ki, melyben a fény aktuális sebessége lehet nagyobb az alapközegben lehetségesnél, de éppen ennek az átalakulásnak a visszafordulása idézi elő a Cserenkov-sugárzást.)
Szergej Ivanovics Vavilov már 1932-ben tagja volt a Szovjet Tudományos Akadémiának. 1945-től haláláig annak elnöke is volt, Sztálin-díjat négyszer kapott: 1943-ban, 46-ban, 51-ben és 52-ben. Tudományos eredményein túl népszerűsítő tudománytörténeti írásai is megjelentek. Pályaívét nem roppantotta meg bátyjának, Nyikolaj Ivanovics Vavilovnak  tragikus sorsa sem. Vizsgáljuk meg ezt közelebbről.  Bővebben…

Ököl marok ellen

A kulák kulák marad, listával vagy lista nélkül.[1]

Rákosi Mátyás (1892 – 1971)
az MDP nagy-budapesti pártaktíva-értekezletén
(1953. július 11)

A Ludas Matyi karikatúrája 1949. szeptember 30-án. Sándor Károly (1915 – 1960) rajza

– Minden napra egy rémség – sóhajthat fel esetleges nyájas olvasónk a tegnapiak után. Ugyanis mára sem ígérhetünk vidámabbat. Kulákokról, társadalmi szintű -talanításukról mondunk pár szót rövid nyelvi vizsgálódásunk megkezdése előtt. „Társadalmi veszélyükre” mi sem jellemzőbb, mint hogy olyan országokban is, amelyekben irányító tömegben soha, de a harc tetőpontján szórványosan sem éltek, állandó beszédtémát adtak ők is, az ellenük folyó igazságos békeharc is. Rákosi Mátyás 1953-ban kiadott Válogatott beszédek és cikkek című gyűjteményes kötetének tárgymutatójában a „kulák” természetesen önálló címszó, de alá is bontják: „- elleni harc”. Jelezve, hogy fontos tudományos szocialista kategóriáról van szó.[2] Bővebben…

Vörös és fekete: Zöld

A mi népünk munkájával, harcaival testvéri egységben a világ valamennyi szabadságszerető népével méltó lesz arra, hogy a Szovjetunió dicső zászlaját követve felsorakozzon a béke nyolcszázmilliós hadseregében.

Erdei Ferencné Majlát Jolán (1917 – 1991) olvassa fel táviratát Sztálin (1878 – 1953) generalisszimuszhoz a Magyar Békekongresszuson (1950. november 4)[1]

1937. március 15-én népi írók kezdeményére alakult az 1848 örökségét felvállaló, progresszív Márciusi Front.[2] Bizonyára az alapítók sem vették rossz néven, hogy különféle Egyetemi Körök baloldali ifjai azonnal csatlakoztak. Köztük volt Debrecenből Losonczy Géza (1917 – 1957)[3], Zöld Sándor (1913 – 1951)[4], Újhelyi Szilárd (1915 – 1996)[5], Budapestről Donáth Ferenc (1913 – 1986)[6]. Bár korábban a moszkvai irányítású, változó köntösben feltűnő szocialista párt mindent elkövetett, hogy sajtótermékekre, mozgalmakra, egyletekre, önképző körökre rátelepüljön, nem okvetlenül kell ilyen napi politikai motívumot keresnünk ezeknek a fiataloknak a részéről, annál is inkább, hogy fiatal koruk miatt még kevésbé lehettek puszta bábok a nagy külföldi bábmesterek kötelén, és a magyar pártélet különben is szétzilált állapotban volt. Ettől függetlenül konfliktusok robbantak ki a népi írók és a baloldali ifjak között. Az előbbiek csoportja ugyanis a Szovjetunióban is veszélyt érzett a magyarság jövőjére, és ezért szőrmentén óvott a „pánszlávizmus” veszélyeitől. Donáth Ferenc azonban átlátott a szitán és fellépett ez ellen. Horthy (1868 – 1957) rendőrsége, láttuk ezt hasonló példákon, örömmel fogadta az efféle mozgalmakat, mert koncentrálva látta bennük a lehetséges baloldali ellenállást. Mindamellett érdeklődésük túlságosan zaklatóra sikerült, amit a laza szövésű és belső ellentétektől is szabdalt csoport nem bírt el: a következő évben formálisan feloszlottak.[7]  Bővebben…

Rabság, egyenlőtlenség, testvériség

Egy szellemi értelemben kétszáz éves, szervezetileg mintegy negyedszázados múltra visszatekintő társaság vajon visszariad-e a működéstől, ha egy történelmi fordulóponton, 1946-ban a titkos szervezkedést is, az arról szerzett passzív tudomást is törvény bünteti? 1946-ról elsőre nem gondolnánk, hogy nagyszabású fordulatot ígért, mégis, Nagy Ferenc (1903 – 1979) kisgazda miniszterelnököt Sztálin (1878 – 1953) az év áprilisában arról tájékoztatja, „a megszálló csapatokat rohamosan kivonják Magyarországról”. Kár lenne figyelmen kívül hagynunk ezt a közlést, ami utóbb csapdának bizonyult: több politikai erő felbátorodott a jobboldalon, és ez katasztrófába torkollt. Elsőként a háború után újjászervezett Magyar (Testvéri) Közösség katasztrófájába, de ez valóban csak a kezdetet jelentette. Bővebben…

Károlyi: a Legnagyobb és a százpercentes marxista

valasztoMiután Fernand Vix (1876 – 1941) átnyújtotta a magyar területi egységet súlyosan veszélyeztető jegyzékét, Berinkey Dénes (1871 – 1944) kormánya haladéktalanul benyújtotta lemondását. Berinkey rövid ideig ügyvezetőként, majd hivatalosan is az őszirózsás forradalom kormányának élén állt, Nagykárolyi gróf Károlyi Mihály Ádám György Miklós (1875 – 1955) utódaként, aki az államelnöki szerepet töltötte be ettől kezdve. A lemondás mögötti szándék az volt, hogy Károlyi megőrzi államfői posztját, a szociáldemokratákat kéri fel kormányalakításra Kunfi Zsigmond (1879 – 1929) vezetésével (és nemzeti ellenállást szervez az antant döntése ellen). Ám ekkor a szociáldemokraták háttérmegállapodást kötöttek a börtönbe zárt leninistákkal, és miután (egyes vélemények szerint) Károlyi titkára, Kéri Pál (1882 – 1961) aláhamisította az államelnök aláírását a hatalomátadásról szóló dokumentumra, Károlyi magyarországi pályafutásának hosszú időre vége lett.[1] (Kéri Pál szerepét valószínűtleníti, hogy az emigráció megbecsült figurája lett.) Akik nemcsak spirituális, de történeti értelemben is úgy képzelik, Károlyi mint politikus itt befejezte működését, a történtek ilyen alakulása láttán Károlyit a leninisták ellenlábasaként tisztelik és üdvözlik. Ez a beállítás azonban több mint megtévesztő. Bővebben…

Rajk perei és árnyai

Rajk László (1909 – 1949) mozgalmas életútjából csak a legszükségesebbekre szorítkozunk, és még így is hosszabb lesz bevezetőnk, mint (keserves szófordulattal) a tárgyalás. Rajk huszonegy évesen csatlakozott az illegalitásban működő munkásmozgalomhoz. Nagy aktivitással, több országban megfordulva végezte munkáját, többek között a spanyol polgárháborúból is kivette részét. A német megszállást követően Földi Júliával (1914 – 1981) együtt letartóztatták. (1945-ben házasodtak össze.) Rajk Földi Júlia ellen vallott a kihallgatásán, Pető Andrea történész megállapítása szerint azért, mert saját személyének megőrzését különösen fontosnak tartotta a párt számára. Horváth Miklós történész úgy tudja, Rajkot éppen a bátyja, a Szálasi (1897 – 1946) kegyeiben álló Rajk Endre (1899 – 1960) készletgazdálkodási kormánybiztos bejelentésére tartóztatták le a nyilasok.[1] Bővebben…

Az ember szegfűvel

Asztalomon őrzöm fényképét
Az embernek a fehér szegfűvel –
Akit a hajnal szürkületében
Keresőlámpák fénykörében
Lelőttek.
Jobbjában szegfűt tart,
Mely mintha a görög tenger
Maroknyi fénye lenne.

Nâzım Hikmet (1902 – 1963) verse
a Советская женщина-ban (A Szovjet Nő, 1952. április)[1]

1918. november 24-én alapították meg Kun Béla (1886 – 1938?) vezetésével Budapesten a Kommunisták Magyarországi Pártját, mely Központi Bizottságának elnöke lett. Pár nappal korábban hívta életre a Vörös Ujságot, miután egy héttel a pártalapítás előtt hazatért Moszkvából.[2] A pártalapítást az ő vezetésével még november 4-én, Moszkvában készítették elő.[3] Bővebben…

Frank Castorf Bayreuthban

Wagner (1813 – 1883) 1848 és 1874 között komponált monumentális tetralógiája, A nibelung gyűrűje (WWV86) Wagner korának élénk nibelung-kutatásának okvetlenül legértékesebb gyümölcse.

a Nibelung-ének C kézirata (Donaueschingen, 1220-50)

Szigfrid halála a Nibelung-ének K kéziratából (bécsi piarista kézirat, 1480-90)

Az alapul vett (és alaposan átformált) Nibelung-ének első írásos emléke a XIII. század elejéről származik[1], több epizódja szoros párhuzamban áll a szintén akkoriban lejegyzett Edda-énekkel. Nem vitás, hogy maguk az énekek jóval korábbiak. Mint már megpendítettük, a történet meglepő hasonlóságot mutat a leírt változat előtt bő hatszáz évvel korábban, 591-re befejezett Historiae (Korunk története) című, Tours-i Szent Gergely (538 – 594) által írt nagy jelentőségű művel, abban is Tours-i Szent Gergely kortársának, Austrasiai Brünhildének (543? – 613) rémtörténeteivel. Sőt, mint láttuk, Brünhilde és a Nibelung-ének Brünnhildéje halála is hasonló, bár ez értelemszerűen nem szerepelhetett Tours-i Szent Gergely történetírásában. Bővebben…

Boarov: a szocializmus mellékszála

Than Mór (1828 – 1899): Tököly Popovics Száva (1761 – 1842)

Tököly Popovics Száva (1761 – 1842) sikerrel megvédett De causa et fine civitatis (Az állam létezésének oka és célja) című disszertációjával az első szerb jogi doktor lett. Kiemelkedően sokat tett a magyarországi szerbségért, különösen a délszláv tanulóifjúságért. 1838-ban a Veres Pálné utcában felépíttette és közösségi célokra fordította a Tökölyánumot.[1]

 

Tökölyánum

1948 július 10-ének éjszakáján az ott lakó délszláv kollégisták különös zajokra figyeltek fel. Bővebben…

Hegedűs egy minszki háztetőn

Az idő elszállt,
Nem irgalmaz,
Ami elmúlt.
Az ágak már
Utunkra hajoltak…

Fefer: Ifjúság[1]

Alekszej Mihajlovics Granovszkij (1890 – 1937)

Slojme Mihajlovics Mihoelsz nehéz korszak nagy színésze volt. Alekszej Mihajlovics Granovszkij színésztársulatából alakult 1920-ban a Московский Государственный Еврейский Театр[2], azaz Moszkvai Állami Zsidó Színház, ismert betűszóval a GOSZET, melynek Mihoelsz vezető színésze lett, majd amikor Granovszkij 1928-ban úgy döntött, Németországban folytatja tovább életét, őt nevezték ki az igazgatójának is.[3] Chagall (1887 – 1985) hosszú időn át a legszorosabban együttműködött a színházzal, pannókat festett. Maga a festő is csak később, 1973-ban tudta meg, hogy a színház 1950-es felszámolását követően a műveit megőrizték.[4]

Chagall: Hegedűs a háztetőn (a GOSZET számára, 1920)

A Hegedűs a háztetőnt Chagall három változatban festette meg: 1912-ben, 1920-ban és 1923-24-ben. A téma legkorábban 1908-ban jelenik meg a Halott című képen: a gyertyákkal körülölelt ravatal felett a háztetőn hegedűs játszik. De a szintén 1924-ben festett Halál című képén egy gyászmenetnek a hegedűs szintén a háztetőn hegedül, és ehhez Chagall hozzáfűzte, utalva a mondásra, „…mint hegedűs a háztetőn…”. Az 1920-as változatot Chagall a színház számára készítette. Vityebszkben, Chagall kora ifjúságának helyszínén a hegedűs ott játszott minden sorsfordulónál, és ahogy a mondás tartotta, az élet olyan, mint a hegedűs játéka a háztetőn: csiholj elő egy kedves dallamot anélkül, hogy kitörnéd a nyakad.[5] Sólem Áléhem (1859 – 1916) az 1894-ben írt Tóbiás, a tejesemberben ehhez címszereplőjén keresztül még hozzáfűzi: a hagyomány és haladás közt is úgy ingadozunk, mint hegedűs a háztetőn.[6] Bővebben…

A borzalom árnyoldala

Tudod, ki az igazi mártír ebben az országban? Péter Gábor, az a mártír!

Gobbi Hilda, posztumusz interjú a Nők Lapja 1988. augusztus 13-i számában[1]

 (a forrást nem ellenőriztem)

A zsidó orvosok pere, amely Sztálin (1878 – 1953) halála miatt nem jutott el megtervezett végkifejletéig, és így a sztálini rendszer természetrajzának szokásos bemutatásai során viszonylag kis figyelmet kap, a valóságban nemcsak minden koncepciós per közül a legbrutálisabb lett volna, ha végigviszik, de még a kezdő szakasza is telve az árulások, kínzások, gyilkosságok, az antiszemitizmus minden középkori sötétségével. A hosszú kidolgozási időszakban ugyanis arra is megpróbáltak gondot fordítani (hiszen a II. világháborút követő korban a külvilág figyelme inkább ráirányult a rendszerre, mint azt megelőzően), hogy a koncepció átfogóbb, stabilabbnak tűnő legyen, mely nemcsak a Szovjetunió népeinek okulására szolgál, hanem a nemzetközi munkásmozgalom és a vele szövetséges társutasok teljes csapatának is. Bővebben…

Zsivago doktor rémtörténete

A rab ember mindig eszményíti a rabságát.

Paszternak: Zsivago doktor, II. kötet, 16. rész, 7. fejezet[1]

Paszternak az 1903 és 1929 között játszódó Zsivago doktort 1948 és 1955 között írja. Mind a cselekmény, mind annak megírása, ha érinti is Sztálin (1878 – 1953) virágkorát, annak klasszikus korszakát kikerüli. A nagyregény művészi értékeinek megítéléséhez nem hagyhatjuk figyelmen kívül egy akkora irodalom, mint az orosz, erőteljes ábrázolás- és bölcseletkultuszát, mely legalább is a Nyugatra sosem a „meséjével” hatott, hanem a lelkével. A mű valódi értékét természetesen nem szabad összetévesztenünk a Doktor Zsivágóéval, a belőle 1965-ban készített érzelgős amerikai-brit filmével (és különösen annak kísérőzenéjével)[2]. Az orosz irodalom a mai napig is vonzódik a nagyregény műfajához, egy olyan világirodalmi környezetben, mely már eltolja magától. A Zsivago doktor a legmélyén konzervatívabb a műfajánál is: a legszentebb orosz hagyományhoz, a tárgyilagossághoz és érzékenységhez nyúl vissza, egy olyan, hivatalosan érzéketlen korban, amelyben a tárgyilagosság népellenes bűncselekménynek számított. Ennek megfelelő volt fogadtatása is a hivatal részéről. A Novij Mir 1956-ban azzal utasította vissza, hogy rágalmazza a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat. Paszternak szerét ejtette, hogy műve Olaszországba kerüljön, ahol 1957-ben ki is adták. Egy éven belül tizennyolc nyelven volt hozzáférhető.[3] 1958. október 23-án, délután három után húsz perccel a stockholmi Nobel Könyvtár olvasótermében Österling (1884 – 1981) annyit mond: Paszternak. Bővebben…

Egy az ötvennyolcezer-kilencvennyolcból (A költő)

A bíbortól, a mártírok mezítlen
Testétől, míg lelkedbe nem hatol
Fehérlő csábításuk, fuss el innen,
Az éjsötét boltozatok alól!

Gumiljov: A padovai dóm[1]

Baka István (1948 – 1995) fordítása

1-padova

Padova, dóm

2-kovalevszkij

Kovalszkij-erdő

1918 és 1953 között a Szentpétervárhoz közeli Kovalevszkij-erdő mélyén ötvennyolcezer-kilencvennyolc embert lőttek agyon. A puszta évszámokból is gyaníthatóan nem kizárólag a sztálinizmus évtizedei alatt. Az áldozatoknak egy 2001-ben ott emelt emlékmű ad tiszteletet.[2]
Az áldozatok egyike volt Gumiljov. Sorsa, talán azért, mert a finom stílusú költő nem Sztálin (1878 – 1953), hanem Lenin (1870 – 1924) áldozata volt, kevésbé foglalkoztatta a szocializmus elfajulásának tanában hívő utókort. Bővebben…

Sztálin Szibériában

Не помните ли фамилию Кобы? Привет, Ульянов
Nem emlékszik Koba családnevére? Üdvözlettel, Uljanov

Lenin (1870 – 1924) levele Grigorij Jevszejevics Zinovjevhez
1915. augusztus 3-án

Большая просьба: узнайте фамилию Кобы.
Nagy szívességre kérem: tudja meg Koba családnevét!

Lenin levele Vjacseszlav Alekszejevics Karpinszkijhoz (1880 – 1965)
1915. november 9-én[1]

Mi történhetett, hogy a bolsevik frakció régi harcosának, Sztálinnak (1878 – 1953) a családneve ennyire elhomályosult a mozgalom vezetőinek emlékezetében? A magyarázat nem korlátozódhat Lenin egészségi állapotára, hiszen a levelek keltezéséből azt olvassuk ki, három hónap kevés volt Zinovjevnek, hogy a maga emlékezetébe idézze. Hosszú sora van ennek, mely azonban nem annyira unalmas, mint a Krátkij kursz, azaz az SzK(b)P rövid története. Bővebben…