Bevezetés és így nem találta fel az uborkaegyenesítőt a vasút atyja. Egy rendkívül eredeti rendszer

Általánosan elterjedt nézet szerint a Számok könyve 11. fejezete 5. versében a választott nép így panaszkodik:

Visszaemlékezünk a halakra, amelyeket ettünk Égyiptomban ingyen, az ugorkákra és dinnyékre, a párhagymákra, vereshagymákra és a foghagymákra.[1]

Ha ismereteinket frissítendő felütjük a Tóra megfelelő igehelyét, a fordítási kísérleteink mind kudarcot vallanak. Az angol szöveg természetesen a magyarral esik egybe, hiszen mindkettő a Vulgatára támaszkodik:

recordamur piscium quos comedebamus in Ægypto gratis: in mentem nobis veniunt cucumeres, et pepones, porrique, et cæpe, et allia.[2]

A sokatmondóan hangzó mai héber מלפפון, melafefon, „uborka” nem szerepel a szövegben.[3] (Sokat mond, mivel latinul a sárgadinnye melopepo, ami az ógörög μηλοπέπων,  melopepon átvétele.) Yissocher Frand rabbi 2022-es elemzése alapján ez nem véletlen. Idézi Yaakov Kamenetsky rabbi tudományosan megalapozott álláspontját, mely szerint itt valóban a zsidó nép panaszáról (is) esik szó az élelmek miatt, ám nem azok hiánya aggasztja őket (egy olyan élethelyzetben, amikor mannát kapnak), hanem a friss rendszabályok az étkezésről. (Így értelmet kap az is, hogy a halat Egyiptomban „grátisz” kapták: nem „ingyen”, hanem korlátozás nélkül.) A régi bölcsek (a Hazal) nézetét is idézi, amely szerint itt valóban nem egyes élelmek miatt panaszkodnak, hanem egyes családi nehézségeik miatt.[4] Semmi meglepő nincs abban, hogy az évezredek múlása rányomja bélyegét a szent szövegek fordításaira, mindenesetre a Számok könyvére mint forrásra az uborka korai élvezetére nem hagyatkozhatunk.

Boldog Hrabanus Maurus, Vivaldi, I. Szent István és hamisítások tömege

Bizonyos keresztnevek könnyen érthető okokból járnak együtt, néha eggyé is olvadnak, mint a Josemaria, a Giambattista vagy a szintén Keresztelő Szent Jánosra (Kr.e. 7? – 29) és az egyúttal az elsőként hívott Szent András (†70?) apostolra is emlékező Gianandrea[1], de gyakorta külön maradnak: Ján Nepomuk, Francisco Javier. A legnépszerűbb keresztnév ebben a típusban minden kétséget kizáróan a Giovanni Paolo vagy Jean-Paul. Franciaországban ez a népszerűség megdöbbentő ívet ír le, mára visszazuhant az 1900-as szintre. A két szent, aki neve eggyé olvad a keresztnévben, Szent János (†363?) és Szent Pál (†363?), akiket a szent hagyomány testvérpárnak és Nagy Konstantin (272 – 337) lánya, Konstantina (307? – 354) eunuchjainak tekint.[2] Keresztény hitükért Nagy Konstantin unokaöccse, Julianus Apostata (331 – 363) titokban lefejeztette őket, de ennek közvetlen oka ismeretlen.[3] A hitvalló Szent Pammachius (350? – 410?) konzul[4] a keresztényüldözések befejeztével a Celio-hegyen templomot emelt a földi maradványaik fölé.[5]

Szent Kozma (†303?) és Szent Damján (†303?) arab földön született ikerpár volt. Orvostudományukkal, melynek gyakorlásáért nem fogadtak el pénzt, a kilikiai Ege városának lakóit segítették, és mivel keresztények voltak, egyúttal a kereszténység elterjedésén is buzgólkodtak. Így estek áldozatául a Diocletianus (244 – 311)-féle keresztényüldözésnek.[6] Cosmas Damian Asam (1686 – 1739) benediktbeuerni születésű barokk képzőművész keresztnevei tanúskodnak arról, hogy a társvértanúknak együttesen is fennmaradt a neve.

^{Az alteglofsheimi kastély mennyezetfreskója: Apollon diadala (1730)}

Malom!

Most is arca elé tartja legyezőjét, hogy oda ne lásson ez életveszélyes mutatványra, s csak a közönség tapsaiból figyelte meg, hogy most van a kettős malom, most csúszik alá apja derekán a fiú; most indul meg az őrült repülés a tengely körül két ember hosszában.
Egyszer aztán a tapsot egy általános elszörnyedés hörgő zúgása váltó fel a közönségnél, melyet száz meg száz nősikoltás követett.

Jókai (1825 – 1904): Szerelem bolondjai (1868). Jöjj hát![1]

A hagyományos malomipar kihalásával a feledésbe mennek egyes szakszavai. Példa erre az egyszerű malommal szembeállított kettős malom, melyet kettős kerék hajtott kettős malomkővel, mint megtudjuk Dobrossy István (1946 – 2015) Miskolc írásban és képekben című forrásmunkája 1997-ben kiadott 4. kötetéből.[2] A „kettős malom” németül eredetileg Fickmühle, „csúszó-” vagy „dörzsmalom” értelemben. De jaj, a Fick eredeti jelentése, mely a malomipari szakszó ihletője is lehetett, csak nem ment feledésbe… Mint főnév azt a testrészt jelenti, mellyel a Ficken nevű műveletet hajtják végre. Angol megfelelője ismerősebben cseng. Bizonyára diszkrét jelentése okozza, hogy eredete kideríthetetlen. 1795 és 1965 (!) között nem jelent meg angol egynyelvű szótárakban.[3] A Fickmühlét így, érthetően, kiszorította egy másik alak, a Zwickmühle, melynek előtagja immár nélkülözi a hím tagjelleget, és egyaránt jelentheti a „kettőst” és egy kétujjas műveletet, a „csípést”. Ez utóbbi alaknak „dilemma” származtatott értelme is kialakult (a Fickmühle „kutyaszorító” értelemben is használatos[4]), és mindketten jelölik a malomjátékot.[5] Feltehetőleg innen ered a magyar „malom” szó is a játékra, melyet bővebben „kettős malomnak” is mondanak. A nyelvi fejlődés ugyanakkor oda vezetett, hogy a pennsylvaniai németben a Fickmiehl, „dörzsmalom” az „ix-oxot” (tic-tac-toe-t) jelenti.[6]

A longobárd királyság emelkedése és bukása

A vinnileket a hagyományos magyarázat alapján hosszú szakállukról nevezték el longobárdoknak vagy langobárdoknak, amit nem zárhatunk ki, de a törzs, germán lévén, Odint vallotta főistenének, akinek a longbärtr, „hosszú szakállú” az egyik mellékneve volt. Wilhelm Bruckner (1870 – 1952) az 1895-ben írt Die Sprache der Langobarden (A longobárdok nyelve) című műve bevezetőjének 6.§-ában azon a véleményen van, hogy a szvévek leágazásai[1], de Karl Müllenhof (1818 – 1884) úgy tartja, az ingaevon törzscsoportba tartoznak, és előtörténetük szorosan összefonódik Jütland népeiével.[2] A Rothari (616? – 652) longobárd király által 643-ban kibocsátott törvénykönyv, az Edictum Rothari (Rothari rendelete) előszavaként szolgáló történelmi összefoglaló a longobárdokat mindenesetre „skandináv”, azaz északi eredetű népeknek mondja. Velleius Paterculus (Kr.e.19 – 31) a Róma története II. könyve 106. fejezetében a longobárdokat minden más germánnál vadabbaknak mondja.[3] Ahogy Tacitus (56 – 117) a Germania 40. fejezetében jellemzi őket:

Ezzel szemben a langobardokat csekély számuk teszi híressé: igen sok és igen erős törzs övezi őket, ezért nem engedékenységgel, hanem a harc és a veszély vállalásával gondoskodnak biztonságukról.

Borzsák István (1914 – 2007) fordítása[4]

Alberich, Oberon és a nagy rejtély

Nie hat ein deutscherer Musiker gelebt, als Du![1]

Wagner (1813 – 1883): An Weber’s letzter Ruhestätte auf dem Friedhof zu Dresden am 15. Dec. 1844

Soha nem élt nálad németebb muzsikus!

Wagner: Weber végső nyughelyénél a drezdai temetőben, 1844. december 15-én

Az abisszális mélység, a testet öltött fekete szín, a világuralomra törő akarat inkarnációja maga a törpe nibelung, Alberich Wagner 1874-re befejezett tetralógiájában (WWV86). Saját témája (motívuma) nincs, a bosszú és az átok dallamaiba burkolódzik, disszonanciaként üti fel fejét a természetben. Ez utóbbi vonása erősen emlékeztet Liszt (1811 – 1886) Mefisztójára az első változatában 1854-re befejezett Faust-szimfóniában (S108)[2].

Vivaldi hullám- és nem-hullám-természete

A barokk hullámokról általánosságban és átfogóan írni reménytelen próbálkozás lenne. Dacára minden fuocónak és fiammának, terrának és pratónak, ventónak és zeffirettónak, a barokk legotthonosabban a vízben mozog, ez a legkedvesebb őseleme. (Mondhatjuk ezt azzal együtt, hogy rokonszenve a víz lakóira nemigen terjed ki. Az őselemek lakói: halak, vakondokok, főnixek mind elbújhatnak az ég madarainak átütő barokk sikerei mögött.) Vivaldi (1678 – 1741) 1725-ben kiadott op.8-as Il cimento dell’armonia e dell’inventione („A harmónia és találékonyság erőpróbája”) sorozatában a Négy évszak után azonnal tengeri vihar sújt le az RV253-as Esz dúr hegedűversenyben[1]:

Újabb kalamitások: a kadmium

μητέρα τ᾽ Οἰδιπόδαο ἴδον, καλὴν Ἐπικάστην,
ἣ μέγα ἔργον ἔρεξεν ἀιδρείῃσι νόοιο
γημαμένη ᾧ υἷι: ὁ δ᾽ ὃν πατέρ᾽ ἐξεναρίξας
γῆμεν: ἄφαρ δ᾽ ἀνάπυστα θεοὶ θέσαν ἀνθρώποισιν.
ἀλλ᾽ ὁ μὲν ἐν Θήβῃ πολυηράτῳ ἄλγεα πάσχων
Καδμείων ἤνασσε θεῶν ὀλοὰς διὰ βουλάς…

Ὅμηρος (αι VIII. π.Χ.): Ὀδύσσεια, Λ[1]

metera t’Oidipodao hidon, kalen Hepikasten,
e mega hergon herexen aidreiesi nooio
gemamene o yhii: o d’hon pater’ exenarixas
gemen: hafar d’anapysta theoi thesan anthropoisin.
all’ ho men en Thebe polyerato halgea paskhon
Kadmeion henasse theon holoas dia bulas…

Homeros (Kr.e. VIII.sz.): Odysseia, XI.

S Oidipusz anyját is láttam, gyönyörű Epikasztét,
őt, aki rettenetes dolgot tett balgatag ésszel:
nőülment a fiához; az ifjú megölte az apját,
és így vette el; ámde az istenek ezt fölfedték.
S ő szeretett Thébájában gyötrődve uralgott
kadmoszi népe fölött; vészt mértek az istenek őrá…

Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

a sárkányölő Kadmos

Theba legendás alapítójának, Kadmosnak a nevével már találkoztunk, amikor az internet védőszentje, Sevillai Szent Izidor (560 – 636) álláspontjáról írtunk, ami szerint Foinikos, Kadmos testvére adja Fönícia nevét. Κάδμος, Kadmos neve előhellén eredetű.[3] A legendára építve nevét a thebaiak megnevezésére is használták καδμεῖος, kadmeios formában[4], mi több, Theba fellegvárának neve is Καδμεία, Kadmeia[5]. Itt és most azonban jobban érdekel bennünket, hogy a görögök καδμεία, kadmeia, κᾰδμῐ́ᾱ, kadmia, κᾰδμήᾱ, kadmea névváltozatokkal egy Theba környéki ércet jelöltek.[6]

Kadmeia: a thebai fellegvár

Apró bolondozás

Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,

mint fák tövén a bolondgomba
(igy van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.

József Attila (1905 – 1937): Karóval jöttél (1937)[1]

Sokszor írtunk már az előszláv nyelvről, de ennek mibenlétére idáig nem tértük ki. Fejlődése egy Kr.e. 1500 körül beszélt hipotetikus elő-balti-szláv nyelvből indulhatott, bár ennek az ősnyelvnek Antanas Klimas (1924 – 2016) a puszta létezését is elvitatja[2]. Magának az ekkor a mai Lengyelországtól Fehéroroszországig terjedő régióban élt, kétségkívül létezett előszláv népnek[3] a nyelvéről semmi bizonyos nem állítható. Az ős-előszláv nyelv a mintegy Kr.u. III. századig terjedő korszak nyelve. Ennek a szakasznak a végén kerültek a szlávok fizikai közelségbe a gótokkal. Az első szláv szavak az ősi németbe ekkor kerültek át, de ahogy Saskia Pronk-Tiethoff rámutat, ez a kapcsolat az V. századtól megszakadt. Leszámítva a népmozgásokkal együtt járó nyelvkeveredést, a következő fontos hatás a nyugati nyelvekre a VIII-IX. században következett be, amikor az avar uralomtól megtisztított, szlávok lakta Karantániát (a későbbi Karintiát, Krajnát és Szájerországot magában foglaló területet[4]) Szent Nagy Károly (742 – 814) birodalma őrgrófságává emelte.[5] Az előszláv (protoszláv) nyelvfejlődési szakaszt a VI. századig számolják, a karantán hatás már középszláv.[6] Ezek a nyelvi alakulatok egytől-egyig rekonstruáltak hangtani és egyéb vizsgálatok alapján, mivel írásbeli emlékeik nem maradtak fenn. Az első dokumentált szláv nyelv az óegyházi szláv (régi nevén óbolgár), Todd B. Krause és Jonathan Slocum kb. 850 és 1100 közé helyezi mint önálló alakulatot.[7] A késői Kijevi Rusz (és utódbirodalmai) nyelve az ókeleti szláv a X-XIV. században, melynek leszármazottja a ruszin, a fehérorosz, az ukrán és az orosz nyelv.[8] Ennyit rövid bevezetőül mai témánk, a „bolond” szó fejlődése elé.

Dél és kelet

Fragonard (1732 –1806): Aurora istennő legyőzi az éjszakát

Aristoteles (Kr.e. 384 – 322) a Meteorológia II. kötetének 5. fejezetében arra a következtetésre jut, hogy mivel kell lennie egy területnek, mely úgy viszonylik a déli sarkhoz, mint a mienk az északihoz, világos módon az ottani széljárás és egyebek is megfelelkezésben állnak a mienkkel. A görög szimmetriaérvelés klasszikus példája, megszívlelendő és elvetendő elemekkel. A terület létezését az okfejtés nem magyarázza, függetlenül attól, hogy legalább is valami hasonló valóban létezik. Aristoteles puszta szava elég volt ahhoz, hogy a déli föld eszméje megragadjon a gondolkodókban.

Villámbejegyzés a fulguráról

(Vivos voco. Mortuos plango. Fulgura frango.)

Festgemauert in der Erden
Steht die Form aus Lehm gebrannt.
Heute muß die Glocke werden,
frisch, Gesellen, seid zur Hand!
…
Schiller (1759 – 1805): Das Lied von der Glocke[1] (1799)

Vivos voco. Mortuos plango. Fulgura frango.

Földbe ásva és agyagba
Égve áll a forma már.
Elkészüljön a harang ma!
Fel, fiúk, a munka vár!
…
Ének a harangról. Rónay György (1913 – 1978) fordítása[2]

Schiller versének hű megfelelője a mozivásznon Andrej Arszenyjevics Tarkovszkij (1932 – 1986) Andrej Rubljovról († 1430?) készített filmjének 1423-24-ben játszódó zárójelenete a harangöntésről[3]: mindkét megjelenítés a hit, a tenni akarás, a reménység eposza és részletező bemutatása. Vannak, akik Schiller versének mottóját („Az élőket hívom. A holtakat siratom. A villámokat megtöröm.”) magának Schillernek tulajdonítják, ami kegyes túlzás. A harangok nemes veretű szokásos felirata jóval régebbi keletű. A schaffhauseni Mindenszentek-székesegyház tiszteletből Schillerről elnevezett harangján ez áll:

VIVOS VOCO MORTUOS PLANGO FULGURA FRANGO MISERERE DOMINE POPULO QUEM REDEMISTI SANGVINE TUO ANNO DOMINI M CCC L XXXVI.

Azaz a „szokásos” invitáláson túl még irgalmat kér Urunktól a népének, melyet vérével váltott meg. A felirat 1386-ból származik. Távolról sem ez az első megjelenése. A karoling reneszánsz idejéből származó Szent Nagy Károly (742 – 814) – kapituláré már 789-ben megemlékezik egy harangról, melyen ez a felirat áll.[4] 

Verdi és Händel

a Boszporusz (és környéke) térképe 1740-ből

Händel (1685 – 1759) nem áll nagy természetjáró hírében, mint Beethoven (1770 – 1827) és az utána következő zeneszerző-nemzedékek sora. Ez nem jelenti azt, hogy a kezébe került természetleírásokat ne a legszínesebb „festőművészettel” jelenítette volna meg, melyek felsorolásszerű számbavétele is sok oldalt töltene meg. Különös szeretetet tanúsított a növényvilág iránt. A zöldellő táj látványa vagy emléke kiemelkedő művek megalkotására ihlette. Ezúttal négy „Verdi”-operaáriáját nézzük meg közelebbről.

Banalitások

BANCBANUS

A magyar békében is viseli a páncélt.

Grillparzer (1791 – 1872): Urának hű szolgája (Treuer Diener seines Herrn, 1830)[1]

A „banális” szó a hadba szólító parancs ófrancia szavából, a banból ered, melyet a szintén francia banal közvetített. A banal a földesúri birtokon a fizetség ellenében közös használatra szánt „közhelyeinek”, mint amilyen például a malom, összefoglaló neve volt az írásba adott jog alapján, és ahogyan a „közönség” és „közönségesség”, úgy kapcsolódott össze fogalmilag a banal és banalité (banalitás).[2] A ban előgermán eredetű szó, akkori alakja bannan, „bejelent”, „parancsol”, „tilt”. Az ófranciába az óskandináv banna, „elátkoz”, „tilt” közvetítéssel került. Az óangolban is hasonló értelmű szóként jelent meg, mint az ófranciában, ám Angliában később megőrizte eredeti értelmét is: „tilalmi rendelet”, „tilalom”. Az óírben bann „törvényt” jelent.

Császárok, pápák és a Fiútól

I. (Jámbor) Lajos (776 – 840)

I. (Jámbor) Lajos római császár három fia 843-ban megkötötte a Verduni szerződést, mely sok évtizedes viszály és háborúság forrása lett. Ennek értelmében a Frank Birodalmat felosztották maguk között: a Nyugati Frank királyság ura II. (Kopasz) Károly, a Keleti Frank Királyságé Német Lajos, Észak-Itáliát és a korábbi birodalom középső területeit I. Lothár, apja császárrá szentelt utódja kapta meg.

A verduni szerződő felek, azaz I. (Jámbor) Lajos fiai: I. Lothár (795 – 855), Német Lajos (804? – 876), II. (Kopasz) Károly (823 – 877)

Hősök és állatok az Iliászból

 És hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből,
nagyhírű Hektór máglyája köré seregeltek.
Majd miután oda gyűltek s együtt volt valamennyi,
máglyatüzét oltván legelőször lángszinü borral
végig, ahol csak a tűz pusztított, ennek utána
tiszta fehér csontját testvérei, társai szedték
össze kesergés közt, s arcukról hullt a kövér könny.

Homeros (Kr.e. VIII.sz.):Iliász
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Az Iliász dicsőségét nemcsak a hősei hirdetik mindörökké, de azok az állatok is, amelyeket tisztelettől indítva biológusok róluk neveztek el. Vizsgáljuk három szereplő sorsát, és ezzel párhuzamosan a nevüket viselő állatokat.

Amis, Amiles és Szent Egyed

‘No mai þer go non oþer gile
To bring þat traitour doun?’
‘ȝis dame’ he seyd ‘bi seyn Gile.’

„Nincs rá fortély már semmi,
Leleplezni az árulót?”
„De! Szentegyedbe kell menni!”

Amis és Amiloun

Ha elképedünk Shakespeare (1564 – 1614) Troilus és Cressidájának (1602) hátborzongató és abszurd borzalmain, akkor mit szóljunk a lovagkori irodalom egyik legnépszerűbb eposzához, az Amis és Amileshez?[1] Első felbukkanása Rodulfus Tortarius (1063? – 1122?) feltehetőleg 1090-ben írt hatalmas terjedelmű műve.[2]