Alberich, Oberon és a nagy rejtély

Nie hat ein deutscherer Musiker gelebt, als Du![1]

Wagner (1813 – 1883): An Weber’s letzter Ruhestätte auf dem Friedhof zu Dresden am 15. Dec. 1844

Soha nem élt nálad németebb muzsikus!

Wagner: Weber végső nyughelyénél a drezdai temetőben, 1844. december 15-én

Az abisszális mélység, a testet öltött fekete szín, a világuralomra törő akarat inkarnációja maga a törpe nibelung, Alberich Wagner 1874-re befejezett tetralógiájában (WWV86). Saját témája (motívuma) nincs, a bosszú és az átok dallamaiba burkolódzik, disszonanciaként üti fel fejét a természetben. Ez utóbbi vonása erősen emlékeztet Liszt (1811 – 1886) Mefisztójára az első változatában 1854-re befejezett Faust-szimfóniában (S108)[2].

Reklámok

Vivaldi hullám- és nem-hullám-természete

A barokk hullámokról általánosságban és átfogóan írni reménytelen próbálkozás lenne. Dacára minden fuocónak és fiammának, terrának és pratónak, ventónak és zeffirettónak, a barokk legotthonosabban a vízben mozog, ez a legkedvesebb őseleme. (Mondhatjuk ezt azzal együtt, hogy rokonszenve a víz lakóira nemigen terjed ki. Az őselemek lakói: halak, vakondokok, főnixek mind elbújhatnak az ég madarainak átütő barokk sikerei mögött.) Vivaldi (1678 – 1741) 1725-ben kiadott op.8-as Il cimento dell’armonia e dell’inventione („A harmónia és találékonyság erőpróbája”) sorozatában a Négy évszak után azonnal tengeri vihar sújt le az RV253-as Esz dúr hegedűversenyben[1]:

Újabb kalamitások: a kadmium

μητέρα τ᾽ Οἰδιπόδαο ἴδον, καλὴν Ἐπικάστην,
ἣ μέγα ἔργον ἔρεξεν ἀιδρείῃσι νόοιο
γημαμένη ᾧ υἷι: ὁ δ᾽ ὃν πατέρ᾽ ἐξεναρίξας
γῆμεν: ἄφαρ δ᾽ ἀνάπυστα θεοὶ θέσαν ἀνθρώποισιν.
ἀλλ᾽ ὁ μὲν ἐν Θήβῃ πολυηράτῳ ἄλγεα πάσχων
Καδμείων ἤνασσε θεῶν ὀλοὰς διὰ βουλάς…

Ὅμηρος (αι VIII. π.Χ.): Ὀδύσσεια, Λ[1]

metera t’Oidipodao hidon, kalen Hepikasten,
e mega hergon herexen aidreiesi nooio
gemamene o yhii: o d’hon pater’ exenarixas
gemen: hafar d’anapysta theoi thesan anthropoisin.
all’ ho men en Thebe polyerato halgea paskhon
Kadmeion henasse theon holoas dia bulas…

Homeros (Kr.e. VIII.sz.): Odysseia, XI.

S Oidipusz anyját is láttam, gyönyörű Epikasztét,
őt, aki rettenetes dolgot tett balgatag ésszel:
nőülment a fiához; az ifjú megölte az apját,
és így vette el; ámde az istenek ezt fölfedték.
S ő szeretett Thébájában gyötrődve uralgott
kadmoszi népe fölött; vészt mértek az istenek őrá…

Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

a sárkányölő Kadmos

Theba legendás alapítójának, Kadmosnak a nevével már találkoztunk, amikor az internet védőszentje, Sevillai Szent Izidor (560 – 636) álláspontjáról írtunk, ami szerint Foinikos, Kadmos testvére adja Fönícia nevét. Κάδμος, Kadmos neve előhellén eredetű.[3] A legendára építve nevét a thebaiak megnevezésére is használták καδμεῖος, kadmeios formában[4], mi több, Theba fellegvárának neve is Καδμεία, Kadmeia[5]. Itt és most azonban jobban érdekel bennünket, hogy a görögök καδμεία, kadmeia, κᾰδμῐ́ᾱ, kadmia, κᾰδμήᾱ, kadmea névváltozatokkal egy Theba környéki ércet jelöltek.[6]

Kadmeia: a thebai fellegvár

Apró bolondozás

Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,

mint fák tövén a bolondgomba
(igy van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.

József Attila (1905 – 1937): Karóval jöttél (1937)[1]

Sokszor írtunk már az előszláv nyelvről, de ennek mibenlétére idáig nem tértük ki. Fejlődése egy Kr.e. 1500 körül beszélt hipotetikus elő-balti-szláv nyelvből indulhatott, bár ennek az ősnyelvnek Antanas Klimas (1924 – 2016) a puszta létezését is elvitatja[2]. Magának az ekkor a mai Lengyelországtól Fehéroroszországig terjedő régióban élt, kétségkívül létezett előszláv népnek[3] a nyelvéről semmi bizonyos nem állítható. Az ős-előszláv nyelv a mintegy Kr.u. III. századig terjedő korszak nyelve. Ennek a szakasznak a végén kerültek a szlávok fizikai közelségbe a gótokkal. Az első szláv szavak az ősi németbe ekkor kerültek át, de ahogy Saskia Pronk-Tiethoff rámutat, ez a kapcsolat az V. századtól megszakadt. Leszámítva a népmozgásokkal együtt járó nyelvkeveredést, a következő fontos hatás a nyugati nyelvekre a VIII-IX. században következett be, amikor az avar uralomtól megtisztított, szlávok lakta Karantániát (a későbbi Karintiát, Krajnát és Szájerországot magában foglaló területet[4]) Szent Nagy Károly (742 – 814) birodalma őrgrófságává emelte.[5] Az előszláv (protoszláv) nyelvfejlődési szakaszt a VI. századig számolják, a karantán hatás már középszláv.[6] Ezek a nyelvi alakulatok egytől-egyig rekonstruáltak hangtani és egyéb vizsgálatok alapján, mivel írásbeli emlékeik nem maradtak fenn. Az első dokumentált szláv nyelv az óegyházi szláv (régi nevén óbolgár), Todd B. Krause és Jonathan Slocum kb. 850 és 1100 közé helyezi mint önálló alakulatot.[7] A késői Kijevi Rusz (és utódbirodalmai) nyelve az ókeleti szláv a X-XIV. században, melynek leszármazottja a ruszin, a fehérorosz, az ukrán és az orosz nyelv.[8] Ennyit rövid bevezetőül mai témánk, a „bolond” szó fejlődése elé.

Dél és kelet

Fragonard (1732 –1806): Aurora istennő legyőzi az éjszakát

Aristoteles (Kr.e. 384 – 322) a Meteorológia II. kötetének 5. fejezetében arra a következtetésre jut, hogy mivel kell lennie egy területnek, mely úgy viszonylik a déli sarkhoz, mint a mienk az északihoz, világos módon az ottani széljárás és egyebek is megfelelkezésben állnak a mienkkel. A görög szimmetriaérvelés klasszikus példája, megszívlelendő és elvetendő elemekkel. A terület létezését az okfejtés nem magyarázza, függetlenül attól, hogy legalább is valami hasonló valóban létezik. Aristoteles puszta szava elég volt ahhoz, hogy a déli föld eszméje megragadjon a gondolkodókban.

Villámbejegyzés a fulguráról

(Vivos voco. Mortuos plango. Fulgura frango.)

Festgemauert in der Erden
Steht die Form aus Lehm gebrannt.
Heute muß die Glocke werden,
frisch, Gesellen, seid zur Hand!
…
Schiller (1759 – 1805): Das Lied von der Glocke[1] (1799)

Vivos voco. Mortuos plango. Fulgura frango.

Földbe ásva és agyagba
Égve áll a forma már.
Elkészüljön a harang ma!
Fel, fiúk, a munka vár!
…
Ének a harangról. Rónay György (1913 – 1978) fordítása[2]

Schiller versének hű megfelelője a mozivásznon Andrej Arszenyjevics Tarkovszkij (1932 – 1986) Andrej Rubljovról († 1430?) készített filmjének 1423-24-ben játszódó zárójelenete a harangöntésről[3]: mindkét megjelenítés a hit, a tenni akarás, a reménység eposza és részletező bemutatása. Vannak, akik Schiller versének mottóját („Az élőket hívom. A holtakat siratom. A villámokat megtöröm.”) magának Schillernek tulajdonítják, ami kegyes túlzás. A harangok nemes veretű szokásos felirata jóval régebbi keletű. A schaffhauseni Mindenszentek-székesegyház tiszteletből Schillerről elnevezett harangján ez áll:

VIVOS VOCO MORTUOS PLANGO FULGURA FRANGO MISERERE DOMINE POPULO QUEM REDEMISTI SANGVINE TUO ANNO DOMINI M CCC L XXXVI.

Azaz a „szokásos” invitáláson túl még irgalmat kér Urunktól a népének, melyet vérével váltott meg. A felirat 1386-ból származik. Távolról sem ez az első megjelenése. A karoling reneszánsz idejéből származó Szent Nagy Károly (742 – 814) – kapituláré már 789-ben megemlékezik egy harangról, melyen ez a felirat áll.[4] 

Verdi és Händel

a Boszporusz (és környéke) térképe 1740-ből

Händel (1685 – 1759) nem áll nagy természetjáró hírében, mint Beethoven (1770 – 1827) és az utána következő zeneszerző-nemzedékek sora. Ez nem jelenti azt, hogy a kezébe került természetleírásokat ne a legszínesebb „festőművészettel” jelenítette volna meg, melyek felsorolásszerű számbavétele is sok oldalt töltene meg. Különös szeretetet tanúsított a növényvilág iránt. A zöldellő táj látványa vagy emléke kiemelkedő művek megalkotására ihlette. Ezúttal négy „Verdi”-operaáriáját nézzük meg közelebbről.

Banalitások

BANCBANUS

A magyar békében is viseli a páncélt.

Grillparzer (1791 – 1872): Urának hű szolgája (Treuer Diener seines Herrn, 1830)[1]

A „banális” szó a hadba szólító parancs ófrancia szavából, a banból ered, melyet a szintén francia banal közvetített. A banal a földesúri birtokon a fizetség ellenében közös használatra szánt „közhelyeinek”, mint amilyen például a malom, összefoglaló neve volt az írásba adott jog alapján, és ahogyan a „közönség” és „közönségesség”, úgy kapcsolódott össze fogalmilag a banal és banalité (banalitás).[2] A ban előgermán eredetű szó, akkori alakja bannan, „bejelent”, „parancsol”, „tilt”. Az ófranciába az óskandináv banna, „elátkoz”, „tilt” közvetítéssel került. Az óangolban is hasonló értelmű szóként jelent meg, mint az ófranciában, ám Angliában később megőrizte eredeti értelmét is: „tilalmi rendelet”, „tilalom”. Az óírben bann „törvényt” jelent.

Császárok, pápák és a Fiútól

I. (Jámbor) Lajos (776 – 840)

I. (Jámbor) Lajos római császár három fia 843-ban megkötötte a Verduni szerződést, mely sok évtizedes viszály és háborúság forrása lett. Ennek értelmében a Frank Birodalmat felosztották maguk között: a Nyugati Frank királyság ura II. (Kopasz) Károly, a Keleti Frank Királyságé Német Lajos, Észak-Itáliát és a korábbi birodalom középső területeit I. Lothár, apja császárrá szentelt utódja kapta meg.

A verduni szerződő felek, azaz I. (Jámbor) Lajos fiai: I. Lothár (795 – 855), Német Lajos (804? – 876), II. (Kopasz) Károly (823 – 877)

Hősök és állatok az Iliászból

 És hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből,
nagyhírű Hektór máglyája köré seregeltek.
Majd miután oda gyűltek s együtt volt valamennyi,
máglyatüzét oltván legelőször lángszinü borral
végig, ahol csak a tűz pusztított, ennek utána
tiszta fehér csontját testvérei, társai szedték
össze kesergés közt, s arcukról hullt a kövér könny.

Homeros (Kr.e. VIII.sz.): Iliász
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Az Iliász dicsőségét nemcsak a hősei hirdetik mindörökké, de azok az állatok is, amelyeket tisztelettől indítva biológusok róluk neveztek el. Vizsgáljuk három szereplő sorsát, és ezzel párhuzamosan a nevüket viselő állatokat.

Amis, Amiles és Szent Egyed

‘No mai þer go non oþer gile
To bring þat traitour doun?’
‘ȝis dame’ he seyd ‘bi seyn Gile.’

„Nincs rá fortély már semmi,
Leleplezni az árulót?”
„De! Szentegyedbe kell menni!”

Amis és Amiloun

Ha elképedünk Shakespeare (1564 – 1614) Troilus és Cressidájának (1602) hátborzongató és abszurd borzalmain, akkor mit szóljunk a lovagkori irodalom egyik legnépszerűbb eposzához, az Amis és Amileshez?[1] Első felbukkanása Rodulfus Tortarius (1063? – 1122?) feltehetőleg 1090-ben írt hatalmas terjedelmű műve.[2]

Narancs

Flynt (sz. 1978): Narancsszeletek

Esturmi, frere, jo vei paens venant ;
Lé lur chevals par sunt si coranz,
Pur quinze liwes tuz jurz aler brochanz,
Pur plus cure ja ne lur batera flanc.

Esturmi bátyám, látom a pogányt jőni,
Lovaik annyira sebesek,
Hajthatják őket tizenöt mérföldet,
Lágyékuk még csak meg sem remeg.

Vilmos-ének