A pirauru, Baiame és a brolga-daru

Minden a neveléstől függ

…
SZÓKRATÉSZ: Látod, drága Adeimantosz, nem is kívánunk tőlük olyan sokat és nagyot, mint gondolná valaki, sőt szinte semmiséget, feltéve, hogy az úgynevezett „egyetlen nagy dolgot” megszívlelik, ami nem is „nagy dolog”, csak „elégséges”.

ADEIMANTOSZ:És mi légyen ez?

SZÓKRATÉSZ:Az oktatás és a nevelés; mert ha jó neveléssel fegyelmezett férfiakká lesznek, mindezt könnyen belátják; sőt mást is, amit egyelőre mellőzünk: az asszonyszerzés, a házasság, a gyermeknemzés rendjét, hogy tudniillik mindezt, amennyire lehet – a közmondás szavával – a barátok köztulajdonává kell tennünk.

ADEIMANTOSZ: Csakugyan ez volna a leghelyesebb.
…

A nő- és gyermekközösség az őröknél, és ennek előnyei

SZÓKRATÉSZ: …ezek a nők valamennyi férfi őr közös tulajdonává lesznek, külön egy nő sem élhet együtt egy férfival, a gyerekek is mind közösek, tehát sem a szülő nem ismerheti a maga gyermekét, sem a gyermek a szülőjét… Világos, hogy eztán már csak a lehető legszentebb házasságot engedjük meg, a szent házasság pedig a leghasznosabb.

GLAUKÓN: Mindenképpen.
…

Platon (Kr.e. 427 – 347): Az állam.
Jánosy István (1919 – 2006) fordítása (1988)[1]

^{Bacciarelli (1731 – 1818): Sokrates Alkibiadest tanítja (1776-77)}

Alfred William Howitt (1830 – 1908) ausztrál antropológus 1889-ben megjelent Further Notes on the Australian Class Systems, További észrevételek az ausztrál osztályrendszerekről című rendkívül alapos, de laikusok számára is élvezetes cikkében, azok után, hogy felpanaszolja az értetlenséget és a folyamodványaira süket füleket, saját 1883-as tanulmányát idézve beszámol bizonyos őslakos társadalmak házasodási törvényéről, a mottó értelmében bizonyos fokig „plátói” piraururól, amennyiben Sokrates (Kr.e. 469 – 399) fenti intelmeit átfutjuk Platon bátyjaihoz. A törzsi nagytanács, a dieri rendeli egymáshoz a férfiakat és nőket, melynek további részleteit a kiemelkedő magyar etnológus, Bodrogi Tibor (1924 – 1986) munkájából, a hatvanas években írt Mesterségek, társadalmak születéséből ismerhetjük meg. Az elsőre ridegnek, szigorúnak tűnő rendszer lényege a többnejűség, mely nem vezet az ilyen módszerrel élő társadalmak szokásos nehézségeihez, ugyanis párhuzamosan többférjűséget is jelent. A meghatározott rend értelmében vendéglátogatások alatt a férj a fivérei feleségét, feleségeit is saját házastársának tekintheti mint „második kategóriájú” feleséget. Bodrogi szerint néhány szerző ezt a csoportházasság maradványának tekinti, mások ellenben úgy gondolják, az intézkedés lényege az, hogy a rokoni kapcsolatok ápolása közben a látogatónak ne kelljen ínséget szenvednie.[2] Ugyanakkor az ausztrál őslakosok határozott tilalmat állítanak „a közeli vér keveredése” elé. Howitt olyan etnikumot is megemlít, mely házassági rendszere esetenként eltér a pirauru-elvtől, és egyéni döntéseken nyugszik.

Demokritos kútja. A Pál utcai fiúk nagy Pásztora írta az első magyar nyelvű Lenin-verset

The ways of God in Nature (as in Providence) are not as ours are: Nor are the Models that we frame any way commensurate to the vastness and profundity of his Works; which have a depth in them greater than the Well of Democritus.

Joseph Glanvill (1636 – 1680): Against Confidence in Philosophy, And Matters of Speculation. (1676)[1], A filozófusi magabiztosság ellen, továbbgondolásra szánt írások

Poe (1809 – 1849) modernítő átfogalmazásában és egy szó betoldásával A Descent into the Maelström (1841), A Maelström poklában mottójában:

The ways of God in Nature, as in Providence, are not as our ways; nor are the models that we frame any way commensurate to the vastness, profundity, and unsearchableness of His works, which have a depth in them greater than the well of Democritus.

—Joseph Glanville.[2]

Isten útjai a természetben, akár a gondviselés terén, nem a mi útjaink; nincs az az emberi modell, amely a legkevésbé is érzékeltetné művének, mely mélyebb, mint Démokritosz kútja, nagyságát, mélységét és kikutathatatlanságát.

Joseph Glanvill

Pásztor Árpád (1877 – 1940) fordítása (1934)

Joseph Glanvill sajátos, „kettős énű” filozófus és anglikán kanonok volt Worcesterben – és 1672-től II. Károly (1630 – 1685)  káplánja –, aki egyfelől a gondolkodás és hit kérdéseiben erősen eltért az általa bírált bigott szemlélettől, másfelől meggyőződéses hitet táplált szellemek, boszorkányok létezése iránt, és a lélek preegzisztenciáját vallotta.[3] Talán a Bölcsesség könyve egy versrészlete alapján. Az apokrif könyv nem része a protestáns Ószövetségnek, az anglikánban azonban 1885-ig benne állt.[4] Ez a bizonyos versrészlet a teológiai közvélekedés alapján a lélek előzetes létezéséről tanúskodik[5]:

Tehetséges ifjú voltam ugyan, és jó lélek jutott részemül,
vagy helyesebben, mivel jó voltam, tiszta testhez jutottam.

Bölcs8:19-20[6]

---

^{Dosso Dossi (1489? – 1542) – Battista Dossi (1490 – 1548): Demokritos (Kr.e. 460? – 370?), 1540}

Demokritos atomista filozófus, aki a „nevető” melléknevet kapta a vidámság fontosságát valló nézeteiért, nagy hatású, termékeny író volt, akinek művei azonban csak másodkézből, utalásokban maradtak fenn. Kútjáról és annak mélységéről – úgy tűnik – nem számolnak be antik források. Meglepő módon, a Thomas Bayly Howell (1767 – 1815) jogász által összeállított, állami bűnperek iratait tartalmazó kötetben a skót John Elphinstone, Balmerino lordja (†1649) 1634-es csalási ügyének periratai között világos utalás szerepel arra, hogy Platon (Kr.e. 427 – 347)  szerint az igazság, méltányosság, hasznosság mind mélyre vannak rejtve Demokritos húzókútjában. Platon összes műveiben ugyan hiába is keresnénk az utalást[7], a jogi érvelés súlyt helyez arra, hogy precízen latinul is idézze Platon „véleményét”.[8]

---

^{II. Jacob de Gheyn (1565 – 1629): Filips van Marnix (1538? – 1598), Sint-Aldegonde heerje (p.m.)}

A „kútfő” némi bizonyossággal visszafejthető.

Kalandra fel!

A χαραδριὸς, kharadrios a mai görögben a lilefélék családjába tartozó bíbicet jelenti, de ehhez hosszú, érdekes utat kellett befutnia. Nekiugrunk.

bíbic

Odák és visszák, ódák és palinódiák

A Tisza partján uj kalászok érnek
de e kalász mind könnyű, magtalan,
veti fejét, engedve, bármi szélnek
s szegényes, bár ragyog, mint vertarany.
Az ily kalászok vaj kenyérig érnek?
s nem száll toklászuk léggé nyomtalan?
S ha áll is szűrüt sok meddő kalászom,
be bús lesz első őszi takarásom!
…

Babits Mihály (1883 – 1941): Palinódia (1908)
Nyugat, 1913 / 6

Tekintsünk most el a „vaj kenyér” verstani döccenőjétől, mely nem a „vajas kenyér”, hanem a „vajh kenyér”, „vajon kenyér” megtévesztő rövidülése, amint azt a Czuczor-Fogarasiból megtudjuk.[1] A kesernyés hangú versben Babits a költészet forradalmárai miatt aggódik. Természetesen nem tudjuk meg a versből, személy szerint kinek a forradalmi lendülete aggasztja a Tisza partján. Nem valószínű, hogy Juhász Gyuláé (1883 – 1937), aki ugyan a magyar líra megújítója, de a ma száz éve meghalt Ady Endre (1877 – 1919) elkötelezett híveként sem forradalmár. Valószínűbb maga Ady mint célpont – a Tisza jó százhatvan kilométerrel elkerüli Nagyváradot, de Adyt ezer szál fűzi Szegedhez. Egy másik „palinódiában”, Ady Endrének címmel, 1911-ben Babits leírja ambivalens viszonyát Adyhoz. Ez a vers közvetlenül „a” Palinódia után következik az 1945-ben az özvegy, Török Sophie (1895 – 1955) által sajtó alá rendezett első Babits-összkiadásban. A Palinódiát Kardos Pál (1900 – 1971) irodalomtörténész is így értékeli, és Ady-utalása alapján Babits Adyhoz akkoriban fűződő érzéseit „tétovának” mondja.[2] De tegyük hozzá, Babits szimbólumrendszere azt a feltételezést is megengedi, hogy általában beszélt a „nagy magyar (vidéki) valóságról”. Igazságtalanok lennénk, ha a Fogarason megírt vers[3] hangvételét konzervatívnak mondanánk, inkább az (elnyűtt szóval) „értékmegőrzési” vágyat halljuk ki belőle. A Nyugatban a vers nyolc évvel keletkezése után jelenik meg ezzel a bevezetővel:

A tizenharmadik ember

The hills tell one another, and the listening
Valleys hear…

Blake (1757 – 1827): To Spring.[1] In: Poetical Sketches, 1783

A hegyek beszélik s a figyelő
Völgyek hallják…

A tavaszhoz.[2] Költői vázlatok.
Szabó Lőrinc (1900 – 1957) fordítása (1959)

Sound the flute!
Now it’s mute.
Birds delight
Day and night.
Nightingale
In the dale,
Lark in the sky,
Merrily,
Merrily, merrily to welcome in the year…

Blake: Spring.[3] In: Songs of Innocence, 1789

Flóta, mind
Szólj megint!
Szárny-öröm,
Fény-özön;
A madár
Völgybe’ jár,
Fölsuhan
Vidoran,
Vidoran, vidoran, mig az év ráköszön…

Tavasz.[4] Az ártatlanság dalai.
Weöres Sándor (1913 – 1989) fordítása (1959)

A légykapófélék családjába tartozó fülemüle vagy csalogány egyes vélemények szerint éppen ma, zöldcsütörtökön szólal meg (amikor, másfelől, kegyes ember friss zöldséget eszik, részben a jó termés reményében is)[5], mások a Muravidéken Márk (14? – 68?) evangelista napjához, április 25-éhez kötik azt a népi megfigyelést, hogy ha ekkor hallgat a fülemüle, akkor változékony lesz a tavasz[6]. (Tekintve, hogy a Muravidék a nyugati egyházhoz tartozik, és itt a húsvétvasárnap lehető legkésőbbi időpontja éppen Szent Márk napja[7], a két nézet egyidejű elfogadásával sem jutunk logikai feladvány lehetőségéhez.) Márpedig senki sem jár jól, ha hallgat a fülemüle: agytekervényei olyan bámulatos konstrukciót alkotnak, hogy hangterjedelme és repertoárja kimagasló az énekes madarak világában.[8] És mivel a sokféle dallam elfütyülésének csak úgy van kitapintható értéke, ha azokat a madár meg is tudja fejteni, ez lehetőséget teremt a számára a minél tökéletesebb elrejtőzéshez, így a túléléshez.

Égi utak→ Ezra Pound ←a suszter és kaptafája

William Hazlitt (1778 – 1830) nyílt levele William Giffordhoz (1756 – 1826) 1819-ből. Címlap

„Ön méltán nyerte el az ultrakrepidariánus kritikus nevet” – szól Hazlitt nyers bírálata

Hazlitt önarcképe és Hoppner (1758 – 1810) portréja Giffordról

Konfuciusz (Kr.e. 551 – 479) nem hagyott hátra műveket, ám tanítványai 論語, Lun jü, azaz Beszélgetések és beszédek címmel összefoglalták gondolatait. Egy harmadik századból fennmaradt kéziratig nyúlnak vissza a mai fordítások, melyben Konfuciusz Ce-kung (Kung mester) néven szerepel. A kínai hivatalnokvilágtól a lehetőség szerint magát távol tartó, filozófiájában és gesztusaiban röviddel Sokratest (Kr.e. 469 – 399) megelőlegező, ám költőiségével sokkal inkább a preszókratikusokat idéző bölcs és jó humorú tanító alakja körvonalazódik ebből a kis gyűjteményből. Hamvas Béla (1897 – 1968) 1943-ban megjelent fordításában (Kung mester beszélgetései) Konfuciusz Kung mester néven szerepel, de nem következetesen. Miért-miért nem, más változatban is felmerül a neve. Egy híres, szép mondását (V / 12) Hamvas így értelmezi:

Filológia: fenék, sőt…

Friedrich August Wolf (1759 – 1824)

II. (Nagy) Frigyes (1712 – 1786) Poroszországának kultúrapártoló légkörében és támogatásával kerülhetett sor arra, hogy Friedrich August Wolf Hallében megkezdhesse a mai értelemben vett filológia szellemi megalapozását (a φιλολογία, filologia görög szó a tudás, érvelés szeretetét jelenti). A filológia tudománya eleinte szigorúan az antik irodalom és nyelv tanulmányozásával foglalkozott, még az „ősnyelv” megtalálását is célul tűzte ki.

A következő generációhoz tartozó August Böckh (1785 – 1867), akinek neve onnan is ismerős lehet nekünk, hogy részt vállalt Mendelssohn (1809 – 1847) 1841-es, Antigone című kísérőzenéje (op.55) szövegkönyvének megformálásában (és két évre rá önálló tanulmányt is írt Antigonéről), arra tett kísérletet, hogy a tudomány kereteit kitágítsa. Álláspontja szerint a szövegvizsgálaton túl az antik kultúra teljességével kellene foglalkozni. Az ennek során elkövetett pontatlanságokat ellenfelei, például Johann Gottfried Jakob Hermann (1772 –1848) az egész álláspont megkérdőjelezésre használták fel. A két szembenálló filológiai ágat Wortphilologie-nek és Sachphilologie-nek nevezték el, azaz „szófilológiának” és „dologfilológiának”. Hasonlóan heves filológiai vita bontakozott ki a század második felében általános felfogás szerint akkor, amikor Nietzsche (1844 – 1900) 1871 decemberében publikálta első kötetét Die Geburt der Tragödie aus dem Geiste der Musik (A tragédia születése a zene szelleméből) címmel[1], melyet ma jobban ismerünk az 1886-os kiadás címe alapján: Die Geburt der Tragödie. Oder: Griechenthum und Pessimismus (A tragédia születése, avagy a görögség és a pesszimizmus).[2]

Ám egészen más megvilágításba helyezi a történteket James Q. Whitman.

A gyilkos zászpa

fehér zászpa

76. Az Udvari króniká-ban a következő részletek olvashatók betegségéről: Daisziosz* hónap tizennyolcadik napján a fürdőszobában aludt, mert lázas volt. Másnap fürdő után hálószobájába ment, és a napot Médiosz társaságában kockajátékkal töltötte, majd este megfürdött, áldozott az isteneknek, egy keveset evett, és egész éjszaka lázas volt… Huszonnegyedikén magas láza volt, és úgy kellett odavinni az oltárhoz, hogy áldozzon; ekkor a legmagasabb beosztású vezéreknek megparancsolta, hogy tartózkodjanak a királyi udvarban…

77. … Mérgezésre közvetlenül a halála után nem gondolt senki, de öt évvel később, állítólag besúgás alapján, Olümpiasz többeket kivégeztetett, és a már régebben meghalt Iolasz hamvait kiszóratta sírjából, mintha ő adta volna be a királynak a mérget. Némelyek azt állítják, hogy a gaztett elkövetését Arisztotelész sugalmazta Antipatrosznak, és általában azt mondják, hogy a méreg tőle származott; valami Hagnothemiszre hivatkoznak, aki ezt állítólag Antigonosz királytól hallotta; a méreg jéghideg víz volt egy Nónakrisz közelében levő sziklás hegyből, amelyet könnyű harmat alakjában fogtak fel, és egy szamár patájában tartottak; semmi más edénybe nem lehetett ugyanis eltenni, mert mindent szétrágott, annyira savas és hideg volt. De legtöbben az egész mérgezést koholmánynak tartják, és erre azt a nem csekély bizonyítékot hozzák fel, hogy a hadvezérek közt támadt civódás miatt a holttest néhány napig megfelelő ellátás nélkül hevert egy fülledt levegőjű, nedves helyen, mégsem látszott rajta a feloszlás semmi jele, tiszta és friss maradt…

*) itt júniusnak feleltethetjük meg

Plutarkhos (46? – 127?): Párhuzamos életrajzok – Nagy Sándor
Máthé Elek (1895 – 1968) fordítása[1]

A Párhuzamos életrajzokban Nagy Sándor (Kr.e. 356 – 323) – nem véletlenül – Julius Caesarral (Kr.e. 100 – 44) szerepel együtt. Plutarkhos idejében már nyilvánvaló volt a két ember történelemformáló hatásának párhuzama, ha ez természetükre nézve nem is állapítható meg maradéktalanul. A szokatlanul hosszú idézet első szakaszával, melynek mintegy felét el is hagytam, azt céloztam bemutatni, Nagy Sándor utolsó napjait nagy részletességgel feljegyezték ugyan, mégis viszonylag keveset sikerül megtudnunk betegsége lefolyásáról. Udvari krónikák írása elterjedt szokás volt, ezek eredetijei rendszerint mára nem maradtak fenn. Nagy Sándor udvari krónikáit Εφημερίδες-nek (Efemerides) nevezik[2], mely a görög ἐφημερίς, efemeris többes száma. Értelme szerint „napló”, „napról napra”; a görög szó az ἐπ(ί), ep(i), „-ért”, „-ra” és az‎ ἡμέρα, emera, „nap” egyesítése.[3] Valamivel később Arrianos (86? – 160?) a Nagy Sándor felvonulásában hasonlóan írja le az eseményeket, és ő is kortárs forrásra, Aristobulosra († Kr.e. 301?) hivatkozik. Egyúttal azt is megtudjuk, Nagy Sándor korábban is hajlamos volt a magas lázra.[4] Úgy tűnik, Nagy Sándor halálakor senki sem gyanakodott mérgezésre, de ez a motívum a halála után öt évvel, láthatólag belpolitikai okokból, felmerült. A későbbi történetírók azonban átlátnak a szitán, és képzelgésnek minősítik a gyilkosságról szóló mendemondákat. Valóban nehéz is hitelt adni a Nagy Sándornak szamárpatában felkínált erős savról, melyet ő nyugodtan lenyel anélkül, hogy ezt az ott állók életükkel meg ne fizetnék.

A kalydoni vadkan anyja

…
σῦν τ᾽ ἀνδροκτόνον ἐν νάπαις
Κρεμμυῶνος ἀτάσθαλόν τε
Σκίρωνα κατέκτανεν·

…
és Kremmyon völgyeiben a gyilkos
vaddisznót, csakúgy, mint a szilaj
Skyront, legyőzte.

Bakhylides (Kr.e. 518? – 452): Az athéniekhez: Theseus. 18. óda (4. ditirambus)[1]

a görög világ három híres vaddisznaja: a kalydoni, a krommyoni és az erymanthiai

A kalydoni vadkan és győzői szomorú sorsának fürkészése után méltó, hogy közelebbről is megismerkedjünk a nemes állat anyjával, Faiával, a krommyoni kocával.

Gömbök és görögök

Az élet egy egész napos őrszolgálatra hasonlít:
mire megpillantjuk a fényt, már át is kell adnunk a helyünket.

(Szofista Antifon, Kr.e. V – IV. sz.)

de Valenciennes (1750 – 1819): Cicero (Kr.e. 106 – 43) Kr.e. 75-ben megtalálja Arkhimedes (Kr.e. 285? – 212) sírját (1787)

Gyerekkorunk csodált elemi gömbtérfogat-számítási mintája:

– az ábrán látható módon helyezzünk egymás mellé egy r sugarú félgömböt és egy olyan r sugarú, r magasságú hengert, melyből – amint az ábrán – felülről kivágtunk egy r sugarú, r magasságú kúpot. Minden szereplő test forgástest. Az utóbbi (bal oldali) test térfogatát megkapjuk, ha a henger térfogatából kivonjuk a harmad akkora kúptérfogatot. Az eredmény 2r³π/3. Most messük el a két testet vízszintesen y magasságban. A bal oldali test keresztmetszete körgyűrű, melynek külső sugara r, belső sugara y, így területe (r² – y²) π. A félgömb keresztmetszete kör lesz, melynek ugyanekkora a területe, hiszen Pythagoras (Kr.e. 570? – 495) tétele értelmében sugara négyzete megkapható egy derékszögű háromszög átfogója négyzetéből (r²) kivonva az ismert másik befogó négyzetét (y²). De ha két testet egyenlő magasságokban elmetszve ugyanakkora területű keresztmetszeteket kapunk (tételeztük fel gyerekfejjel, ám mégsem alaptalanul), a két test térfogata megegyezik. Vagyis a teljes gömb térfogata, egybecsengően a függvénytáblázatok képleteivel, 4r³π/3.