Zab: rövid hozzáfűznivalók

Sir David Attenborough 2022-ben töltötte be 96-ik születésnapját, és ugyanebben az évben került a boltokba legújabb sorozata, a Zöld bolygó. Ennek ötödik, utolsó epizódjának megnézését, melynek címe Az emberek, hosszasan halogattam. Nem mintha ne látnám be gonoszságunkat, igen, így írva, idézőjelek nélkül, többes szám első személyben, de ahogy a jóból, úgy a rosszból is megárt a sok, különösen ha mind a gonoszsággal, mind annak bírálatával természetes mértéktartásunk megsértésével szembesülünk. Óvatosságom teljesen alaptalannak bizonyult. Az epizódot lezáró rövid „werkfilmben” maga Attenborough mondja el, hogy ez volt az alapelképzelésük, de a filmkészítés közben az emberi jóságnak és segíteni akarásnak akkora tömegével találkoztak, hogy a lebilincselő sorozat végkicsengését erre változtatták, nyilván a példaadás felmutatásának szándékával és a figyelem felhívásának biztosabb talapzaton álló reményével.
Izraelben forgatva Attenborough bemutatja a perjefélék családjába tartozó hélazab toklászának „ugyancsak különleges” viselkedését. Két hosszú és megtört, első látásra jellegtelen és értelmetlen szálat látunk a növény kalászának felső végződésénél. A kiszáradás és benedvesedés természetes ütemétől igazgatva ez a két szálacska lábként működik, amely a magvat eltávolítja az anyanövény közeléből. Attenborough hozzá is teszi, az ember számára az a kinemesítési irány volt kívánatos, amely kiiktatja a magvaknak nemcsak a spontán kiszóródását, de az elvándorlását is.

Paraziták egymás közt

A tudomány és ismeretterjesztés határmezsgyéjén alkotó óriásoknak, mint amilyen a nevében is nagy Olaus Magnus (1490 – 1557) vagy Athanasius Kircher (1601 – 1680) – függetlenül attól, hogy egyetértettek volna-e ezzel a besorolással – ma is élnek méltó utódaik, mint amilyen David Attenborough vagy Morten Andreas Strøksnes – függetlenül attól, hogy egyetértenek-e ezzel a besorolással. És természetesen élnek tudósok is, akik az ismeretterjesztést is hivatásuknak tekintik: Richard Dawkins, Csányi Vilmos vagy Tuomas Aivelo.
Aivelo Loputtomat loiset című, először 2018-ban napvilágot látott hatalmas és már-már totalitást célul kitűző kötete a parazitizmusról Bába Laura többnyire gördülékeny (de helyenként sajnos mégis „el-elakadó”) fordításában 2021-ben jelent meg (Végtelen paraziták – a cím tükörfordítás).

Élet a csonthéjon innen és túl

A növények magánéletében, sir David Attenborough 1994-ben megjelent könyvében[1], mely még ebben az életműben is kimagasló, a szerző leszögezi a különben nem meglepő tényt (ezért is elégszem meg a hányaveti utalással), hogy egy növény igazán nagy tápértékű „testtájéka” a mag, és a nektár nem több cukrozott víznél, mely a beporzást elősegítő csábító. (Persze, teszi hozzá Attenborough is, például a lepkék vagy kolibrik számára a nektár még így is jelentős energiaforrás.) Nem is csoda, hogy a mókusfélék családja elsősorban a magvakra pályázik, de mint mindenevők nem vetik meg a gyümölcshúst sem. Ha elnézzük egy-egy mókus kedvenc növényeinek listáját, azt látjuk, mi, emberek is vígan elélnénk rajtuk.[2] A mókusfélék családjába tartozik a japán óriásrepülőmókus is, amelynek elsőre kissé megrendítőnek tűnő szaporodási szokásába már beleütközhetett az esetleges ny. olvasó (vagy Attenborough műveinek odaadó tanulmányozója). Takeo Kawamichi nemcsak a reprodukció részleteinek kutatója[3], de 1995-ben feltárta a faj táplálkozási szokásait is. Ebből mindenesetre kiderül, hogy fogyasztásának zömét, mintegy harmadát magvak teszik ki, ami levelekkel és tobozokkal kibővülve összesen az étrend háromnegyede, ami még jelentősen kibővül virágokkal is az év első felében. A gyümölcsök részaránya jóval 10% alatt van.[4] De ha valaki úgy gondolná, a mókus egyoldalú haszonélvezője a növényországnak, tévedne. Például Tajvanban megfigyelték, hogy egy pillangósvirágú növény, a Mucuna macrocarpa olyan területen is termést hoz, amelyen hagyományos beporzója, egy nektárszívó denevér nem él. Kiderült, hogy két mókusfaj, a csinos tarkamókus és egy csíkosmókus (Tamiops maritimus) végzi a beporzást.[5] A haszon azonban ezen túlmutat.

^{a Mucuna macrocarpa és beporzói: csinos tarkamókus és egy csíkosmókus (Tamiops maritimus)}

Akiknek savanyú a hering

Könnyeket ígérek.
Az esetleges ny. olvasó különböző pontokon már szembesülhetett a bűz legyűrhetetlen hatalmával foglalkozó bejegyzésekkel. Rettenetben azok nem érnek fel azzal, ami most következik: ezúttal ugyanis a bűz nem elrettentő erő, ellenkezőleg, furcsa pszichoszomatikus jelenségeken keresztül, boldogság forrása. Előbb erről néhány szót.
A mazochizmus hatásmechanizmusa nem az, hogy a benne szenvedőben valami átfordult volna. A különféle sérelmekre agyunk csillapító, enyhítő hormonok kibocsátásával válaszol, és a folyamatok merész, ördögi mederben tartásával kialakítható, hogy a mérleg ez utóbbi felé billenjen. A kapszaicin élvezete a mazochizmus egyik enyhe típusa. Felteszem, a bűz iránti undorra válaszul kibocsátott vegyületek elválasztása ugyanígy manipulálható. Ebben a hitemben megerősít, hogy a bűzkibocsátó ételek fogyasztói dicsérettel emlegetik a szóban forgó étel ízét, de nem mennek odáig, hogy ezt az élvezetet a legfőbb jók közé sorolják. Itt az történhet, hogy a bűzön áthatolva, az első falatokig eljutva diadalmaskodnak a „mentőhormonok”, és ezek szépséges emlékezete a mellékkörülmények (az íz, a konyhaasztal terítőjének mintázata stb.) megszépítését is magával hozza.
Fő célom egyetlen ilyen étel bemutatása, kis bevezetővel a zsáner néhány hasonló egyéb szereplőjével.

A magyar étkezéskultúrában ezt a Pálpusztai sajt képviseli. Jellegzetes bukéját ugyanattól a (vöröses elszíneződést okozó) rúzsflóráról kapja a kérgében[1] – merthogy ez a baktérium levegőkedvelő, és csak a felszínen marad életben –, amely a nap végi lábszagot is okozza, és amelyet a bűzborz is felhasznál vegykonyhájában, továbbá a záptojás illatának kialakításában is szerepe van[2].

Mestersége: színészpók

Az ugrópókfélék családjába tartozó színészpók gyakori Észak-Amerikában és Európában[1], sőt, már Oroszország-szerte, Közép-Ázsiában, Grönlandon, Argentínában és Nigériában is felütötte a fejét, de a Süticsapat 18. tételét, mely szerint a Himalájában hatezer méter magasságban „egyes madárfajokon és a barna varangyokon kívül élnek még színészpókok is”[2], marcangoló kétellyel fogadjuk. Abban a magasságban madarak és varangyok nem folytatnak életvitelszerű tevékenységet. Barnák sem.

Így nem búj szuhart a szuharbújó

szuharbújó

A szuharbújókkal már találkoztunk, amikor különleges hangzású magyar madárnevek forrásait kutattuk. Tegnapi rövid szuhar-észrevételünkben ígéretet tettünk rá, hogy a szuhar  „bújóival” is foglalkozni fogunk.
A szuharbújók nemének 62 faja (és számtalan alfaja) közül egyikük neve kiemelkedik csodálatos tömörségével: szuharbújó. Mint a képen félreérthetetlenül látható, rovarokkal táplálkozik[1] (nemtársaival együtt). Ibériában, Olaszországban, Észak-Afrikában és a szubszaharai területeken, Dél-Ázsiában és Észak-Ausztráliában elterjedt, veszély szerencsére nem fenyegeti a jövőjét.[2] Az egész nem természetesen jóval nagyobb területet belakik, például Ausztráliában, de az Amerikákra még így is csak szórványosan jutnak.[3]
A név története kalandos.

Drongók

Forrásunk huszonöt fajt sorol fel a drongófélék családjába tartozó drongónemben[1] (a szám változó, másutt például huszonhatot látunk). A fajok jelentős része nem fenyegetett.[2] Ennek okait nézzük meg egy kicsit közelebbről.

Antidarwini ötletek

A világ világosodását nemcsak abból látjuk, hogy esténként több a fény, mint kétszáz éve, hanem, számtalan kiábrándító ellenpélda ellenére, a belső világosság nagyobb erejéből is. Ma már egy elemi iskolás is észreveszi Schopenhauer (1788 – 1860) csattanósan megfogalmazott érvelésének hibáját az 1836-ban kiadott Über der Willen in der Natur (Az akaratról a természetben), melyet 1839-ben a Norvég Királyi Társaság nagy aranyérmével jutalmaztak[1].

Ha egyszer a lódög kinyitja a száját…

…upon the brash
turnip-hearted skunk cabbage
slinging its bunches leaves up
through the chilling mud.

Mary Oliver: Skunk Cabbage

…a hetyke
fehérrépa szívű büdös káposzta
felköti csomós leveleit
a hideg sáron át.

Büdös káposzta. Gyukics Gábor fordítása[1]

Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy az élővilág fejlődésének jellegzetes típusa az, amikor egy-egy biokémiai reakció „mellékhatása” „fő hatássá” válik a túlélés érdekében. Valamelyest ebbe a típusba sorolható az ingerületátadó kálium-nátrium-pumpa átalakulása makroszkopikus elektromos szervekké, amint ezzel már foglalkoztunk. Nem fellengzős az élet egyik alapjának tekintenünk az energiagazdálkodás megszervezését, melyben a sejtek mitokondriumai játsszák az irányító szerepet. Az ott lejátszódó bonyolult biokémiai folyamatok egy része szinte szükségképpen hőtermelő, és bizonyos esetekben az élőlény éppen ezt fordítja a maga javára. Ennek két fő típusa közül az egyik a termogenin („hőtermelő”) nevű enzim működése a mitokondriumban. A hidrogén kationjai (azaz a protonok) áramlásának kifinomult kialakítása olykor megköveteli, hogy egy részük visszakerüljön a mitokondrium mátrixába, azaz alapanyagába. Az egyik ilyen áramlást a termogenin irányítja, és a kísérő reakciók hőtermeléssel járnak. Termogenin található például a téli álmot alvó emlősök barna zsírszövetében.[2] Ilyen kiegészítő megoldásokhoz nyúl a természet vegykonyhája, ha a szükség úgy hozza. Bár megállapították, hogy a burgonyában hasonló mechanizmus működik, a növények alapvetően egy másik reakciót aknáznak ki erre a célra, melyet egy alternatív oxidáz nevű enzim irányít az oxidációs folyamatok katalizálásával.[3] Ez a vegyület csak növényi mitokondriumokban fordul elő. De miért is szükséges egy növény számára a meleg? Természetesen hirtelen érkező hideg idő átvészeléséhez is szüksége lehet ilyen eszközökre, leginkább azonban a virágzás olykor nagyon bonyolult folyamatai kívánják meg az állandó hőmérséklet fenntartását legalább néhány napon át. Néhány száz ilyen fajt ismer a botanika jelenleg mintegy tíz családba sorolva. Roger Seymour, a növényi hőtermelés kutatója a kontyvirágfélék családjába (Araceae) tartozó elefántfül-filodendronon érezte először a hatást. A kertbe ültetve a virág tövénél 30-36°C fokos hőmérsékletet is mért. A virág őt nemcsak hőmérsékletével emlékeztette arra, amire ferde fantáziájú olvasóimat.

elefántfül-filodendron: más, mint aminek látszik

A tűz tövisei, bogyói és atkái

He said Divine Xyster used spiderwebs to stanch the flow of blood, which came from a chest full of small reddish spiders brought along for the purpose. The priest had only to reach in a stick and twirl it to bring out a handful of the stuff.

Sarah Micklem: Firethorn[1]

Azt mondta, az isteni Xyster pókhálót használ a vérzés elállítására, melyek egy pirosas pókokkal teli ládából származnak, amit e célból hoz magával. A pap csak belenyúl egy pálcával, hogy megpödörve egy maréknyit kihúzzon belőle.

Tűztövis

A rózsafélék családjába tartozó tűztövisről már Pedanios Dioskorides (40 – 90) is ír a Gyógyászati anyagok I. kötetének 122. fejezetében. A növényt ὀξυαχάνθης, hoxyakhantes néven említi. A név megértéséhez ne tévesszük szem elől, hogy az ógörög ὀξύς, hoxys jelentése „éles”, a második tagszó pedig a szintén ógörög ἄκανθα, hakantha szóból származik. Ez ott és akkor általános értelemben „tövises virágot” jelentett a ἀκή, hakhe, „tövis” és a ἄνθος, hanthos, „virág” összetételeként.[2] Leírása alapján forrásunk látszólag különféle újkori beazonosításokat említ meg, valójában ezek mind ugyanarra az egyetlen növényre utalnak, csak az idők során rárakódott különféle tudományos nevekkel. Ezek sorát, kevéssé meglepően, Linné (1707 – 1778) indítja[3], a tűztövisek nemének mai elnevezése (Pyracantha) Max Joseph Roemer (1791 – 1849) nevéhez fűződik.[4] (Az elnevezés előtagjának, a pyr-nek az eredetét már volt alkalmunk vizsgálni.)
A tűztövis Délnyugat-Európában és Délnyugat-Ázsiában őshonos. Sűrű sövényt alkot. Nagy tömegű, élénkvörös „almácskái” (egyszerűbben: bogyói) miatt, különösen hogy ezzel madarakat vonz a kertbe, dísznövényként, sőt, szoliterként, azaz a kertben kiemelt szerepű, helyű ékesítésként ültetik.[5]

a jó kertész jutalma: a légykapófélék családjába tartozó tonkini vízirozsdafarkú örvendezteti meg látogatásával

A bogyók nemcsak madarak figyelmét keltik fel. 1957-58-ban Arizonában számos bejelentés érkezett arról, hogy háziállatok olykor igen nagy tömegű bogyóját jóízűen elfogyasztották, megállapították, hogy mérgezési tünetek nem léptek fel, ugyancsak azok a kisgyerekek is ép bőrrel megúszták a természetbúvárok életét felpezsdítő kalandot, akik ennél lényegesen kisebb mennyiséget vettek magukhoz a gyümölcsből. Ugyanakkor, előlegezi meg második témánkat a jelentés, aggodalomra adhat okot, ha a kisgyerekek a bogyóval együtt az ott lakó piros pókokat is bekapják.[6]
De mik is ezek a piros pókok? És mit keresnek növényeken? Itt egy kicsit alaposabban kell körülnézzünk.

A pintyő

A Szarvas Gábor (1832 – 1895) által alapított Magyar Nyelvőr XXXVIII. évfolyamában, 1909-ben Korányi Emil joghallgató kisebb horderejű tudakozódását olvashatjuk. Kezébe került Az Ujság egy 1908-as száma, mely beszámol róla, hogy a keleti és nyugoti pályaudvar előcsarnokában és valószinüleg sok más vasúti állomáson is mérlegeket állítottak fel egy művészeti szempontból sikerültnek alig mondható oroszlánszáj alatt a következő felírással:

Szörnyek szétáradása

Általánosan elfogadott nézet szerint az emberiségre a bajt Pandora zúdította a szelence felnyitásával, azaz a tudni akarással. Más népek elképzelései ennek változatai.

Petrucci: Bűnbeesés

Ám a szelence nem volt üres. Vajon mi döntötte a bajt magára a világra? A választ nem könnyű megadni. Az alábbi egyszerűsített (ám nehezen áttekinthető, avagy, más megfogalmazással, könnyen áttekinthetetlen) leszármazási sor alapján amondó vagyok, a döntő pillanat az volt, amikor az aranykardú, jóvágású fiatalember, Khrysaor egybekelt tulajdon nagyanyjával, a tengeri szörny (jelentésű) Ketóval, és nászukból megszületett Ekhidna, a szörnyek ősanyja.

A mitologikus szörnyekkel aztán a taxonómusok népesítették be az élők világát. Vonzalmukkal trójai hősök iránt már találkoztunk. Ezúttal a sötét oldal képviselői körében nézünk körül.

A pávián-rejtély

Az Északkelet-Afrikában élő galléros pávián, Papio hamadryas hamadryas. (Amadryasról, a fában élő driádról és gyermekeiről, az amadryadokról sok élőlényt neveztek el tudományosan, melyekből ezen kívül kettő bizonyult maradandónak: egy lepkenemzetség és egy boglárkaféle, a Hamadryas argentea.)

A páviánokat hagyományosan öt fajba sorolják[1], ám ezt többen vitatják [2]. Ha magyarázatot akarunk találni a mai időkben szokatlanul széleskörű elterjedtségükre, Attenborough számos beszámolója alapján, intelligenciájukon és rendkívüli fizikai erejükön túlmenően, a különösen erős családi és olykor keményen erőszakos közösségi egyben tartást, összetartást sejthetjük emögött.[3] De nézzük a pávián nevének eredetét.

Arany bóbitákról

Déli-Georgia. A Brit Korona tagja

David Attenborough Élet a fagyban [1] című sorozatának második részében (Beköszönt a tavasz) olyan különleges viselkedést mutat be (és hagy spekulatív magyarázat nélkül), ami mellett nem mehetek el szó nélkül. Először „káderezzük le” a két főszereplőt és a mellékszereplőt. Utóbbi csak mint szerény összehasonlítás jelenik meg a színpadon.

A rakomány-kultusz és tudománya

SECOND LORD (a magyarban: ELSŐ FŐÚR[1])
Throca movousus, cargo, cargo, cargo.

ALL (MIND)
Cargo, cargo, cargo, villiando par corbo, cargo.

Shakespeare (1564 – 1616): Minden jó, ha vége jó (1600 körül), IV/1[2]

Vanuatu, Tanna

Az angol cargo, rakomány szó eredete a spanyol cargo, teher szó közvetítésével a messzi latin carricare, „a szekér megrakása” kifejezésig vezethető vissza.[3] Shakespeare halandzsaként használja, következő példánkban azonban a legeslegkonkrétabb jelentésére fogunk hagyatkozni.