Természettudomány kategória bejegyzései

Gombalakás

Ha a szimbiózis, kölcsönös előnyszerzési vonása miatt, nem is produkál olyan vérfagylaló rémeseteket, mint a parazitizmus, melynek példáival sokat találkoztunk, egyes biokémiai megoldásai mégis érdekessé teszik számunkra, műkedvelők számára is. Bővebben…

Reklámok

A bűz alvilága

Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak

Babits (1883 – 1941): Újabb versek (1934-1937).
Ősz és tavasz közt[1]

Már tettünk látogatást a bűz birodalmában, úgyhogy lelkileg valamelyest felvérteződhettünk a bűz alvilágába bocsátkozáshoz. Nem saját testünk alvilágára célzunk ezúttal. Sokszor említettük már a széklet markáns illatát okozó indolt és szkatolt. Nyilvánvaló szelekciós előnyt jelentett – elsősorban a mindenevő és a húsevő emlősök körében – a bélflórák számára, hogy erőteljes szaggal tartsák távol a termelőt és a végterméket, ugyanígy az undor kialakulása a bélflórának otthont adó állatot segítette a fertőzésveszélyes anyag felismerésében és elkerülésében. A párhuzamos fejlődés vezetett a szkatol és indol mai szomorú népszerűtlenségéhez (bár az illatszeripar óriási hígításban ibolyapótlékként és fűillatként veszi hasznukat). Ám ma a szemetesládák alvilágába hatolunk.

Bővebben…

Újabb Napok és Holdak: George Boole és a rozsólis

Mark Sittich von Hohenems Altemps bíboros (1533 – 1595) Boys (1530? – 1593?) Hohenemsi ünnepi asztal című képén (1578)

Mark Sittich von Hohenems Altemps bíboros 1573-ban kezdte építtetni Sextus Quintilius Maximus († 182) consul villája romjain[1] a ma a Rómához közeli Monte Porzio Catone területén álló palotát, melyből XIII. Gergely pápa 1582-ben már ki is hirdethette Inter gravissimas, Legsúlyosabb (kötelmeink) között kezdetű naptárreformját. A pápa nyári rezidenciájául szolgáló pompás palota neve az egyházfő sárkányos címerére tekintettel lett Mondragone.

a Mondragone palota Monte Porzio Catonében

XIII. Gergely pápa (1502 – 1585) címere a Szent Péter-bazilikában

Lehetséges, hogy ebben a palotában találta meg a nagy matematikus (akinek nevével az Excel felhasználói naponta találkoznak), George Boole posztumusz veje, a nagy lengyel forradalmár, Michał Habdank-Wojnicz a később felvett vezetéknevéről elnevezett, ma már ismeretlen szerző által 1404 és 1438 között Észak-Itáliában lejegyzett Voynich-kéziratot.

George Boole (1815 – 1864) poszthumusz vejével, Michał Habdank-Wojniczcsal (1865 – 1930)

„Lehetségest” mondunk, hiszen Wojnicz antikvárius (itt: könyvkereskedő) volt, így a kézirat forrásául különböző alkalmakkor különböző helyszíneket jelölt meg. Mindenesetre ezt az állítását tartják a legvalószínűbbnek, hozzátéve, hogy minden bizonnyal Peter Jan Beckx (1795 – 1887) jezsuita generális „menekítette” oda a kéziratot a Risorgimento elől[2], mivel az épület akkor jezsuita birtok volt.[3]

kereklevelű harmatfű a Voynich-kéziratban

A rejtjeles kézirat arról nevezetes, hogy más középkori, titkosírással feljegyzett iratokkal ellentétben, időről időre felreppenő hírek dacára, azt valószínűsíthetjük, egyetlen szavát sem sikerült még megfejteni.[4] Azt a hatalmas szellemi kincset elnézve, melyet a kézirat illusztrációi hordoznak, el kell vessük azt a gyanút, hogy maga a szöveg nem egyéb puszta halandzsánál. A gazdag növényábrázolásból ezúttal egyet veszünk közelebbről is szemügyre: a Denis Barthel által kereklevelű harmatfűként azonosított növényt.[5]

Bővebben…

Macskafélék homályban

ibériai hiúz

A világ legritkább faja a macskafélék családjában az ibériai hiúz. Nagy erők mozdultak meg a megmentésére[1], de az első lelkesedés után, 2008-ban, amikor számuk 200-ra apadt, megkongatták a vészharangot. A beltenyészet következtében a faj genetikailag meggyengült. A kutatók előrejelzése szerint nagy valószínűséggel a kihalás várt rá.[2] Ám 2016-ra a gondos tenyésztés hatására számuk megduplázódott.[3] Mára a státusa: „megmenekült a kihalástól”.[4] Bővebben…

Újabb szó Kalypsóról

Ó, miatyánk, Kronidész, fejedelmek legmagasabbja,
hát ha a boldog olümposziaknak már ez a kedves,
hogy házába a bölcs Odüszeusz hazatérjen, elérjen,
küldjük el akkor az Argoszölő Hermészt, a vezérlőt
Ógügié szigetére, hogy ott kijelentse azonnal
annak a szépfonatú nimfának: biztos a döntés,
tűrőlelkü Odüsszeusz már haza kell hogy eredjen…”

Homeros (Kr.e. VIII. sz.): Odysseia, I.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Meseírók, színpadi szerzők, filmrendezők a lehetetlennel próbálkoznak, ha az Odysseiát (vagy az Iliast) akarják elénk tárni: Homeros elbeszélő művészetének lényege – Wagneréhez (1813 – 1883) hasonlóan – az elbeszélés maga. Prospekciók, retrospekciók mesteri szövedékét olvassuk, a kalandok nagyobb részéről beszámolókból értesülünk. A tényleges történés egyszerű és áttekinthető. „A főhős odaérkezik, elmondja, majd útnak indul.” Az Iliasban szűk kilenc évet ugrunk át, az Odysseiában Kalypso tengeri nimfa szigetén, Hogygién Odysseus hét évet tölt el, melyről csak szűkszavú utalásokból tudunk.

Böcklin (1827 – 1901): Odysseus és Kalypso (1883)

Mottónk az eposz legelején hangzik el, Pallas Athene kéri Kronos fiát, azaz Zeust, vessen véget Kalypso zsarnokságának, ha azt akarja, Odysseus hazaérjen. (Így is lesz.) A nimfa örök társul próbálja megnyerni magának az ellenálló hőst, fogságában tartja, és vágya csak nőttön-nő iránta. Amikor Hermestől megtudja, az olymposiak nem tűrik tovább viselkedését, busás úti ellátmánnyal bocsátja el Odysseust. Odysseus kitartását Homeros nem kérdőjelezi meg, a mai olvasóban mégis ébrednek bizonyos kételyek. Tekintve, hogy Helios bosszúja elől menekült, Odysseus akár menedéknek is felfoghatta a kényszerpihenőt. Ez pedig mérsékeli a dac erejét. Bővebben…

Kakaó és kókusz

Or stretch’d amid these orchards of the sun,
Give me to drain the cocoa’s milky bowl,
And from the palm to draw its freshening wine!

Thomson (1700 – 1748): The Seasons. Summer (1735)[1]

Vagy nyújtózva a Nap gyümölcsöseiben
Add a kókusz csészéjét, tejét szürcsölnöm,
És a pálmából frissítő bort vennem!

Az évszakok. Nyár

Samuel Johnson (1709 – 1784) 1755-ben megjelent A Dictionary of the English Language (Az angol nyelv szótára) című, évszázadokig meghatározó műve nem veszi fel a kókusz címszót. Erre jó oka van: ha megnézzük, mit ír a kakaóról, ugyancsak meglepődünk. Bővebben…

A Grand Canyontól a molibdénig

Miután a Louisiana Purchase, azaz „Louisiana megvétele”[1] alkalmából az Egyesült Államok területe mintegy megkétszereződött, amint már írtunk róla, Thomas Jefferson (1743 – 1826) elnök helyesnek látta az Egyesült Államok mai középső területére expedíciót küldeni (Lewis – Clark Expedíció)[2], hogy legalább utólag bizonyítsa, az állam nem járt rosszul a vásárlással. Hiába tudott nagyszerű eredményeket felmutatni az expedíció, 1869-ben még mindig óriási fehér folt terpeszkedett Colorado táján a térképen annak jeleként, hogy még mindig nem sikerült feltárniuk a térséget. John Wesley Powell őrnagy, aki az északiak oldalán harcolva egy lövés áldozataként fél karját elveszítette, tizedmagával expedíciót szervezett a wyomingi Zöld folyóról indulva, hogy a helyenként életveszélyes sodrású Colorado folyón lehajózva feltárják a folyó által kivájt Grand Canyont.

a Grand Canyon és a Colorado folyó

Bővebben…

A mohaállatoktól az emberig

Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid…

Füst Milán (1888 – 1967): A magyarokhoz (1930 körül)[1]

mohaállatok

A mohaállatok törzsét Christian Gottfried Ehrenberg (1795 – 1876) állította a tudomány rendszerébe 1831-ben. A hatalmas állatcsoport tagjai vízben élnek, sós vizekben, édesekben is szép számmal. A mintegy kétszázötvenmillió éve véget ért paleozoikumból is maradtak fenn leletek[2], vagyis ezek az életrevaló teremtések meglehetősen rég óta lakják bolygónkat.

pleisztocén kori mohaállat-kövületek

Bővebben…

Akhilles és az aszpirin

Menalcás
Sarjura jó az eső, a gidáknak a fák csemetéje,
Ellős juhnak a fűz hajlós galya, nékem Amyntás.

Vergilius (Kr.e. 70 – Kr.e. 19): III. ekloga
Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[1]

A fűzfafélék családjába tartozó fűz nemzetség latin és egyben tudományos neve Salix. Ez utóbbit Linné (1707 – 1778) adta a nemzetségnek.[2] (A salix szó valamely szubsztrátnyelvből ment át a latinba, nem indoeurópai leszármazott.[3]) Nagyon rég óta tudja az ember, hogy levelében, kérgében gyógyerő van: a fa egy alkoholos glükozidot, szalicint termel, mely szervezetünkben szalicilsavvá alakul át.[4] Johann Andreas Buchner (1783 – 1852) 1828-ban vonta ki fűzfából a szalicin keserű, sárga kristályait (az értelemszerű elnevezés is tőle származik).

fűzből kivont szalicin

Bővebben…

Ádáz hatások

Fajszi Ányos Pál (1756 – 1784): Barcsaynak (1782)[1]

Pázmándi Horvát Endre (1778 – 1839): Árpád, XI. könyv (1831)[2]

Nyermeghi Barna Ignác (1822 – 1894):
Szilágyi, III. (1846)[3]

Irodalmunkban mély nyomot hagytak az „ádázkodók”. Elsőre talán meglepően az „átkoz” mint az „áldkoz” alakulata az „álddal” áll szoros eredeti összefüggésben. Az isteneknek szánt, onnantól érinthetetlenné váló tárgy vagy ember alakja és sorsa az összekötő kapocs (lásd Jefte leányát a feltehetőleg a Kr.e. VIII. században írt Bírák könyve XI. fejezetében, akit szűzen kell megőrizni a feláldozásáig[4]).

Láthatjuk ugyanezt a fogalmi összekapcsolódást a latin sacer, „szent” és „átkozott” példáján is. Az átkozódás egy neme az ádázkodás, legalább is nyelvi eredet dolgában. Sőt, a külső szemlélő olykor ma sem tudja megkülönböztetni az átkozódót az ádázkodótól.

Bővebben…

Az obszidián útjai

Az obszidián kultúrtörténete beláthatatlan: a kőkorszakból már egymillió-hétszázezer évvel ezelőttről maradtak fenn leletek.[1] Kiválóan megmunkálható anyag, pattintással marokkövek, fegyverek célnak megfelelő precizitású példányai állíthatók elő belőle. A mai Irak, Irán, Törökország területéről számos leletről tudunk.[2] Egy észak-amerikai válfaját apacskönnynek nevezik (harcban a legyőzetés elől öngyilkosságba menekült férfiakért hullatott könnyek megszilárdult maradványa, mint mondják).[3]

apacskönnyek

Teotihuacanban (a XIV. századi azték hódítók nyelvén: „Az istenek születési helye”[4]) nagy tételben dolgozták fel az obszidiánt; ennek rituális okai is lehettek, mert mint Borhegyi István Ferenc (1921 – 1969) elmélete megállapítja, Teotihuacanba tömegesen zarándokoltak vallási okokból.[5] Bővebben…

Ne gyakorolj nyomást a harlekinkaticára!

Imputet ipse deus nectar mihi; fiet acetum,
Et Vaticani perfida vappa cadi.

Martialis (38? – 104?): Epigrammatum, Liber XII / XLVIII[1]

Isten töltene bár nektárt nekem, úgy is ecet
Válna az, amelynél a vatikáni se jobb.

Epigrammák, XII. könyv, 48.
Csengery János (1856 – 1945) fordítása[2]

A harlekinkatica mindaddig élte nyugodt, katicaszerű életét Japánban és Kelet-Kína egyes pontjain[3], amíg a levéltetvek ellenségei (akik nem biológiai ellenségei voltak, bár indíttatásuk biológiai volt) az 1980-as, 90-es években úgy nem döntöttek, hogy Észak-Amerika keleti partvidékén is meghonosítják[4]. Nyugat-Európában hasonló elhatározásra jutottak, onnan 2008-ban Magyarországra is átterjedt. Az invázió kártétele nagy: a katicák megsínylik jelenlétét, sőt, a bortermelők is. Martialis mintha csak az ő panaszukat énekelte volna meg a mottónkban. (Népszerűségének az sem használ, hogy allergiás megbetegedések forrása, különösen ha elárasztja a lakást.) De amíg eljutunk odáig, nézzük meg a harlekinkatica nyelvi összefüggéseit. Bővebben…

A frangipáni és a frangipane

fehér frangipáni vagy lillavadi

1493-ban a jeles itáliai botanikus, Mutio Frangipani a Nyugat-Indiákra látogatott. Menetrendszerű járatok híján akkortájt erre csak Kolumbusz Kristóf (1451? – 1506) hajóján keríthetett sort. Antigua partjaihoz közelítve a matrózok bűvös illatot éreztek. Frangipani felvilágosította őket, hogy az illat forrása a „Plumeria Alba”. Így a virágot, majd az illatanyagát róla nevezték el. Így tájékoztat bennünket a történtekről 1894-ben Ebenezer Cobham Brewer (1810 – 1897) a Dictionary of Phrase and Fable-ben (Szólások és fabulák szótára). Bővebben…

Bors, radír és piperkőcök (vegyészek aranykora)

fekete bors

Hippokrates (Kr.e. 460? – 370?) Az akut betegségek életrendjéről című munkája XI. fejezetében különféle szirupokat javasol tüdőgyulladásban szenvedőknek. Az első gyantás husáng és toboz attikai mézben, a második istenfa mézecetben, a harmadik bors és fekete hunyor főzete.[1] Ezekben az összeállításokban az óvatos utókor már egyiket sem alkalmazza, mindamellett némely összetevő gyógyerejét nem vitatja el. A fekete bors gyógyhatásait ma is tiszteljük, és ezek között valóban ott van a légutak tisztítása és a meghűlés gyógyítása (és egyebek, például javítja az emésztést, fogyaszt és egyes bőrbetegségekre is jó).[2] Bővebben…

A vanádium különös útja

Az indoeurópai wen-, „vágyakozni” gyök ugyancsak termékenynek bizonyult az évszázadok folyamán. Szanszkrit leágazásról is tudunk, de ezúttal a nyugati fejlődésvonal köti le figyelmünket. Sok egyéb mellett ebből ered az óangol wynn, „élvezet” és winnan, „győzni”, melyből az angol win, „győz” (lám, mi a vágy titokzatos tárgya), a német Wonne, „gyönyör”, a latin veneratus, „tisztelt” és Venus szerelemistennő neve.[1] De hogy lesz ebből vanádium? Lássuk. Bővebben…