Természettudomány kategória bejegyzései

Kalandra fel!

A χαραδριὸς, kharadrios a mai görögben a lilefélék családjába tartozó bíbicet jelenti, de ehhez hosszú, érdekes utat kellett befutnia. Nekiugrunk.

bíbic

bíbic

Bővebben…

Reklámok

Iboga: a halottlátás bokra

Bergzabern

Bad Bergzabern

A művészekben, tudósokban bővelkedő, rajnai palotagrófsági (ma: rajna-vidék-pfalzi) Bergzabern (ma: Bad Bergzabern) eredetéről XVI. századi magyarázók megpróbálták bebizonyítani, hogy római eredetű, sőt még római nevet is kreáltak mellé: Tabernae Montanae. Tény, hogy magát a Rajna-vidéket megszállták a rómaiak, de a városka római eredetéről nem maradtak fenn bizonyítékok.[1] A „taverna” szó eredetével már foglalkoztunk; ha egy-egy római település nevében megjelent, az legfeljebb áttételesen utalt mai tavernákra és azokhoz kapcsolódó tivornyákra: katonai táborokat („sátrakat”) jelöltek ezzel a szóval.[2]
A bergzaberni Conrad Hubert (1507 – 1577) teológus, a strassburgi (ma: strasbourg-i) Tamás templom vikáriusa 1540-ben kiadott, Allein zu dir, Herr Jesu Christ (Csak benned bízom, Jézusom[3]) kezdetű himnuszára írt korált dolgozta fel Bach (1685 – 1750) 1724-ben egy kantátája (BWV33) nyitókórusában[4]:

Bővebben…

59

bor– Hány milliárd embert? Hetet? Vagy van az már nyolc is? Hány nálad szerencsétlenebbet sértesz ezzel a nyafogással, édes fiam? Mi az, hogy mi az, hogy milliárd? Minden ebéd után megiszol egy pohár vizet. Egymilliárd nap alatt ez egymilliárd pohár víz. Belegondolni is iszonyú. Nézd csak meg, igen, igen, nézd csak meg ezt a nénit itt veled szemben az ülésen! Pedig ez még egy úgynevezett jobb vidék! Persze aligha láthatod azokat a részleteket a csukaszürke könnyfüggönyödön át, amiket én, úgyhogy legjobb, ha elmesélem. Mélyen barázdált arc, a homlokon középen depresszív redő. És mégsem nyafog, eszébe sem jut! Vagy szippants egy jó mélyet, de ne így, könyörgöm, ne szörcsögve, mert a tüdődbe megy, úgyhogy, látom, ezt is nekem kell elmesélnem. A néni mellett kuporgó bácsiból itt velem szemben csak úgy dől az alkohol! Ő is túl van élete zenitjén, ahogy elnézem… Alkohol?! Jézus az égben… Na persze ha ti ott naphosszat tutáliber-málibert danolásztok a mackós óvodában, akkor aztán várhatom, hogy valami természettudományos ismeretet magadra szedj! Ha az alkánok homológ sorában egy-egy hidrogénatomot hidroxilgyökkel helyettesítesz, a telített alkoholokhoz jutsz. És főkánok nincsenek, csak alkánok, ez nem hivatal, hanem tudomány, készpássz. Igen, igen, a bácsi telített, sőt tömény alkoholt vett magához, remélhetőleg etanolt. Az alkohol és a búbánat pedig kéz a kézben jár, csak azt nem tudod, melyik vezeti a másikat. Helyes, hallom, felhagytál zsaroló sírásoddal, csak tudnám, miért zendített rá a néni is, a bácsi is… Én vagyok itt egyedül normális?! Vagy mi. Gyere gyorsan, ott várnak már a kőmacik az óvoda kapujában, fenn ne maradjunk a villamoson!

Fél Edwárd és a mutyi

Genti kézirat

A tewkesburyi csata 1471. május 4-én, melyben Lancasteri Edwárd herceg (1453 – 1471) életét vesztette (egyetlen angol trónörökös, aki harcmezőn halt meg)

GLOSTER

On me whose all not equals Edward’s moity

Shakespeare (1564 – 1616): Richard III (1591? 1592?), I/2[1]

GLOSTER

Hozzám, ki fél Edwárddal fel nem érek…

III. Richárd, I/2. Vas István (1910 – 1991) fordítása[2]

A III. Richárd kedvenc tárgyaink közt szerepel, korai kiadásainak specialitásairól is volt módunk beszélni. Ha eltekintünk Shakespeare szabad időkezelésétől, utalások alapján – Gloster (1452 – 1485) Lancasteri Edwárdot, mint közli velünk, negyedéve rosszkedvében kardja hegyére tűzte – megállapíthatjuk, hogy 1471 augusztusában járunk ekkor. A monológját vérfagylalóan bravúros párbeszéd előzi meg közte és az általa Edwárd herceg megölésével özveggyé tett Neville Anna (1456 – 1485) között, melynek során akkora sikerrel állítja Annát, leendő feleségét a maga oldalára, hogy ezen maga is meglepődik. Anna távoztával ugyanilyen bravúrral sorolja a maga ellen szóló érveket, melyek egyike az, amit idéztünk. Bővebben…

Kolbászfa is van

Mi emberek, kik felkapaszkodtunk az uborkafára, nagyon sokáig megvetettük a szenet. Illendő, hogy vezekeljünk.

Kosztolányi Dezső (1885 – 1936): Szén (1917)[1]

Az uborkafát kifejezetten azok kifigurázása kedvéért teremtette a népnyelv, akik bizonytalan alapon, bizonytalan jövővel másztak fel (kapaszkodtak fel, kaptak fel) fátlan szárán a szerény magasba.[2] Ilyenképpen veszélyes leiterjakab az angol cucumber tree-t „uborkafának” fordítani. Nézzük csak az angol testvért közelebbről!

Bővebben…

Az ösztörű kivirágzik

Nem tudom, Odinnak asztalához űl-e,
Kit felakasztottak magas ösztörűre,
Sátorom elébe, törvény szava nélkül,
Ronda repesőknek útálatos étkül.

Arany János (1817 – 1882): Buda halála (1864).
Harmadik ének. A tanács visszája[1]

Az ösztörü vagy ösztörű ágas-bogas karó, melyen gabonát szárítottak (és hogy éppen fordítva, el ne ázzon az esőben, tetejére kalácsot, azaz jókora szalmacsomót húznak), de mint a Czuczor-Fogarasi összegyűjti, a legkülönfélébb mesterségeknek megvolt a maguk ösztörűje. A mészárosok például „a feltagolt húst akgatják” rá. Szófejtésük szerint az ösztörű az „áradozó vizet öszvetereli”. (A magyar nyelv szótárát 1862 és 74 között adták ki. Figyelemre méltó, hogy a mottónkban idézett Buda halálára már hivatkoznak.)[2] 1912-ben már pontosan tudták, hogy ez az etimológia délibábos, és hogy a szó szláv eredetű. 1912-ben a Nyelvtudományi Közleményekben Horger Antal Albert (1872 – 1946), rövidebben Horger Antal, kicsit részletezőbben Az egyetem fura ura a szláv jövevényszavak között említi, de hangtani következtetéseit élesen visszautasítja Asbóth Oszkár (1852 – 1920)[3] – aki azoknak az Asbóth (Asboth) Oszkároknak a számát gyarapítja, akik nem találták fel a helikoptert[4]. Feltűnő, hogy a szófejtésnek mind a kreatív, mind a konzervatív ágában kimagasló orosz nyelvtudomány sem adta látványos jelét annak, sikerült volna megfejteniük a megfelelő szláv szavak, például a cseh ostrev eredetét.[5] Czeglédi Katalin levezetése azonban, melyet az ágasfából indít, és a karókból épített gát fogalmán keresztül egyebek mellett a szigetig eljut – amelynek szláv szavai az azonos értelmű indoeurópai strow- gyökre támaszkodó előszláv ostrovъ-ból[6] fejlődtek[7] – azt hivatott illusztrálni, hogy az alaki hasonlóságok befolyásolhatták a szófejlődést.[8]
A neves természetjáró, főgimnáziumi tanár Róth Márton (1841 – 1917)[9] 1891-ben a magas-tátrai Oszterva- (Ostrva-) hegy nevéről azt írja, származhat meredek, „éles” (szlovákul: ostrý) lejtőjéből, de nem zárja ki, hogy az ösztörű (szlovákul: ostrva) az eredet, melyen a szlovákok lóherét szárítottak. Ez utóbbi kézenfekvőnek tűnik azok után, hogy megemlíti, a valóban „háromoldalú tákolmányra” emlékeztető küllemű Tompa- (Tupa-) hegyet is mondták korábban Osztervának.[10] És arról se feledkezzünk meg, hogy ezeket a gigászi csúcsokat a kedveskedő népnyelv előszeretettel keresztelte el a maga szókincséből kiindulva. Látjuk ezt a Szénaboglya (Senná kopa) példáján is.[11]

hegyek a Magas-Tátrában: Oszterva, Tompa, Szénaboglya

Bővebben…

Hermes és smaragdzöld csillogások

Nem mint te Hermaon, ’s mint Hebe aranyhajával,
Nem mint boldog lakód, lethei szent virány,
Borítva láttam ott az ifjút glóriával,
’S plátói lélekként fellengett a’ leány.

Kölcsey (1790 – 1838): Ideál (1813)

A Merkúr meteorológiai viszonyairól ad hírt forrásunk. Tekintve, hogy térfogata is, tömege is csak mintegy 5 és fél%-a a Földének[1], valamint hogy a Naphoz legközelebb keringő bolygó, légköre meglehetősen vékony. Hidrogénből, héliumból, oxigénből, nátriumból, kalciumból, káliumból és vízből áll, és annak megértéséhez, hogy ezek az összetevők miért nem esnek vadul egymásnak, azt kell tudnunk, hogy a légköri nyomás a földiének egykvadrilliomoda, azaz a molekulák találkozása ünnepszámba megy (de még a Merkúron is vannak ünnepek, amit a légköri vízpára bizonyít). A Nap sugárzása, azaz az átadott hő szerepet játszik ugyan a légkör ritkaságában, de feltételezik, hogy annak anyagai eleve a napszélből származnak. A hőmérséklet mintegy 430° C és -170° C között ugrál attól függően, éppen süti a Nap a mért felületet vagy sem. Bővebben…

Lebegő nőalakok a kettős császár körül

Születésem és halálom: ennyi a teljes élettörténetem.

II. Napóleon, halála közeledvén

Daffinger (1790 – 1849): II. Napóleon (1811 – 1832), Reichstadt hercege, osztrák egyenruhában

A Tuileriák kertjébe vonszolt száz ágyú üdvlövése köszöntötte Napóleon első és egyetlen törvényes gyermekének megszületését a palotában. A párizsiak lélegzetüket visszafojtva számlálták a lövéseket. Huszonkettő! Az üdvrivalgás felülmúlhatatlan volt. Ha az ágyúk a huszonegyedik lövésnél elhallgatnak, az lánygyermeket üdvözölt volna. (De a tömeg nem.) A kertben Sophie Blanchard (1778 – 1819) emelkedett a magasba hidrogéntöltésű ballonján, a charlière-en[1], Jacques Alexandre César Charles (1746 – 1823) találmányán, hogy onnan szórja szerte az örömhírt bejelentő cédulákat. Bővebben…

A disznóparéj és a császár

A tegnap emlegetett francia nyugat-indiai Martinique szülötte a viharos életű Marie Josèphe Rose Tascher de La Pagerie (1763 – 1814), későbbi nevén Joséphine (de Beauharnais) császárné. A forradalom alatti viszontagságait kipihenve az országot irányító nagyságok közeli ismerőse lett, így a francia direktórium befolyásos alkotmányőréé, Paul François Jean Nicolas-é, Barras vikomtjáé (1755 – 1829), akinek a révén megismerkedett Napóleonnal (1769 – 1821). Napóleon maga is népszerű, sokat megélt szerető volt, Joséphine mégis villámcsapásként hatott rá.[1] 1796-ban házasodtak össze.[2]

a kastély Malmaisonban

Közösen szerették meg a ma Párizshoz tartozó Malmaison kastélyát, melyet 1799-ben (Napóleon egyiptomi hadjárata idején[3]) Joséphine meg is vásárolt. Joséphine itt töltötte élete hátralevő tizenöt évét, császárnéként 1804-től, 1809-től pedig, címének fenntartásával, elvált császárnéként. (Napóleon, bármennyire is szerette Joséphine-t, minden áron törvényes utódot akart, akivel Joséphine nem tudta őt megajándékozni.)[4] Miután a hanyatló csillagú nagyúr a négy éves fia, a rövid uralmú II. Napóleon (1811 – 1832) javára 1815-ben lemondott, nem teljesen önként ebbe a kastélyba húzódott vissza. Nem indokolatlan halálfélelmében innen próbálta kieszközölni az ideiglenes kormány fejétől, egykori bizalmi emberétől, Joseph Fouchétól (1759 – 1820), hogy engedjék Amerikába hajózni, természetesen mindhiába.[5] Bővebben…

A kormányzó és tűzvirágai

agyamba nyilalt, hogyha majd 
egyszer letörve, elfakulva, 
az aggkor nyugalomra hajt, 
gondolok-e a titkos éjre 
s elém tűnik-e majd igézve 
e híd, e hab, e tűz-virág

Kosztolányi (1885 – 1936): A hídon (1906)[1].
Négy fal között. Lámpavilágnál

Szemben tegnapi véres madagaszkári történetünkkel, Fort-Dauphin kormányzója, Estienne de Flacourt (1607 – 1660) kínhalálba torkolló hányattatásaival, úgy tűnik, a vele körülbelül egy időben, de jó 14 ezer kilométerrel nyugatra kormányzó Louis de Louvilliers Poinci élete jóval nyugodtabb volt. Még a legalapvetőbb életrajzi adatait sem sikerült felkutatnom, és ez jó jel. A Francia Nyugat-Indiák kormányzójára nézve. Itt mindjárt tisztáznunk kell a közép-amerikai régió szűkebb egységeinek egymáshoz fűződő fogalmi viszonyát. A holland, francia, spanyol ajkú karib-tengeri szigetek alkotják a Nyugat-Indiákat, az angol ajkúakból formálódott a Karibi Szövetség. A keleti Kis-Antillák néhány szigete, mint például Guadelupe és Martinique tartozott a francia közösséghez. Mások még finomabb megkülönböztetéssel élnek.[2] Ismét mások szinonimaként használják a „karibi” és „nyugat-indiai” jelzőket, és elkülönítik az angol ajkú karibieket.[3] A helyzet tehát nem egyszerű. Mindamellett megvan a maga máig ható történeti jelentősége annak, hogy szoros politikai kapcsolatok fűzték egymáshoz a különálló szigetek csoportjait.

Martinique

Poinci nagy figyelmet fordított a régió flórájára, és így egy különösen lenyűgöző megjelenésű fát, a térségben honos, a pillangósvirágúak családjába tartozó pompás pillangófát Joseph Pitton de Tournefort (1656 – 1708) francia botanikus poincianának nevezte el. Ehhez tartotta magát később Linné (1707 – 1778), aki a növénynek a Poinciana pulcherrima, „a legszépségesebb poinciana” tudományos nevet adta.

pompás pillangófa

Bővebben…

A kormányzó és szilvája

I. Erzsébet (1533 – 1603) 1600. december 31-én ruházta fel jogokkal kiváltságlevelében az így megalakult Angol Kelet-indiai Társaságot, később nevén Brit Kelet-indiai Társaságot.[1] Rá két évre, Nassaui Móric orániai herceg, holland helytartó, más szóval kormányzó (1567 – 1625) alatt a holland országgyűlés, a Staten Generaal keresztülvitte 1598-as elképzelését, hogy a kormány hatalmi szóval egyetlen szervezetbe olvasszon (és, az angol mintára, ideiglenes monopóliumjoggal ruházzon fel) három indiai-óceáni társaságot, és ilyen módon létrehozza a Holland Kelet-indiai Társaságot.[2] Újabb két év elteltével, vagyis 1604-ben IV. (Jó) Henrik francia király (1553 – 1610) – fejének kalandos utóéletével már foglalkoztunk – a holland kereskedők lukratív fordulóiról értesülve hasonló francia társaság alapítása mellett dönt, de országában a kapitalizmus még gyermekcipőben járt a vetélytársaikkal összevetve. A szükséges szervezés sokáig húzódik, és a Napkirályt (1638 – 1715) 1664-ben merkantilista pénzügyminiszterének, Jean-Baptiste Colbert-nek (1619 – 1683) kell meggyőznie az akkor már működő Francia Kelet-indiai Társaság feltőkésítésének hasznáról.[3] Ezek a társaságok a kiváltságok fejében országaik érdekeit is védték állomáshelyeiken, ha kell, katonailag is, és senki sem akadt, aki hatásosan szavát emelhette volna olykor erőszakos intézkedéseikkel szemben. Bővebben…

Útifű és balhafű / útifű vagy balhafű

Könnyű égnek nekivág,
éren át és réten át,
száll a bürökgémorr, sőt,
hasítja a levegőt,
lentről nézi őt:
lándzsás útifű,
borzas turbolya,
folyondárszulák,
s a bús májmoha.
Repül, de hova?
Repül, de hova?

Csukás István: Virág-mondóka[1].
A felidézett toronyszoba (1977)

A nagy orosz botanikus, Pavel Fjodorovics Gorjanyinov (1796 – 1865) növénycsaládok rendszerezésére összpontosított[2], de 1834-es kreációja, a Psylliaceae, azaz balhafűfélék nem járt szerencsével: beolvasztották Antoine-Laurent de Jussieu (1748 – 1836) 1789-es Plantaginaceae-jébe, azaz útifűféléibe.[3] Az „átok” nem szállt le a családról. Ebbe sorolták, számos egyéb mellett, teljesen érthetően, Linné (1707 – 1778) több nemzetségét, így a Plantagót, azaz az útifüveket.[4] Ezt a nemzetséget öt alnemzetségre osztották, ezek egyike az ugyanilyen nevű alnemzetség, egy másik pedig a Psyllium, balhafű.[5] Ha ezek után arra számítanánk, hogy az útifüvek az útifüvek alnemzetségébe, a balhafüvek a balhafüvek alnemzetségébe tartoznak, súlyosan megkeserülnénk naivitásunkat.

homoki útifű

A Plantago arenaria, tükörfordított magyar nevén homoki útifű például a balhafüvek alnemzetségét gyarapítja.[6] Ennek társnevéről, az „ebfejű balha fűről” Natter-Nád Miksa (1893 – 1982) ír A herbárium növényeiben 1962-ben.[7] És akkor a hétköznapi szóhasználatról még nem is beszéltünk. „Útifű” néven közönségesen nem az egész linnéi nemzetséget emlegetjük, hanem speciálisan a lándzsás útifüvet, „balhafű” néven pedig a balhafüvek alnemzetségébe sorolt Plantago afrát, szó szerint véve „afrikai útifüvet”. Ez utóbbi tudományos név egy korábbi szinonimája (a kismillióból) betetőzi a zűrzavart: Plantago psyllium.[8] (Az ember komolyan elgondolkodik, itt is nem véletlenül egy anarchista keze munkál-e a színfalak mögött.)

„az” útifű és „a” balhafű

egyiptomi útifű (egyiptomi balhafű, indiai balhafű)

A lándzsás útifű többek között valóban Észak-Afrikában őshonos[9], míg az egyiptomi útifű Nyugat-Ázsiában és Indiában; hogy ne legyen nyugodt az álmunk, megemlítem, hogy ezt a fajt „egyiptomi balhafűnek” (és egy fokkal érthetőbben „indiai balhafűnek”) is nevezik.[10] A keveredés „nemzetközinek” mondható. De vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről az alnemzetségek néveredetét!
Bővebben…

Királyok két gyümölcse: mangosztán és mangó

Szentatyám, gyerünk, ne zavarjunk össze mindent. Vörösmarty kristálytiszta szavakkal elkérte Guttmanntól a gumiguttit. 

Karinthy (1887 – 1938): Tanár úr kérem (1916). Elkéstem[1]

Angkor romjai szerzetesekkel

Ian Nathaniel Lowman tanulmányában Kambodzsa korai történetének elemzésekor rámutat arra, hogy az Angkor központú kulturális-politikai közösség uralkodói a IX-XV. század között az isteni és emberi vonásokkal egyaránt felruházott mitikus hős, Kambu leszármazottainak tekintették magukat, országukat pedig ennek megfelelően Kambu leszármazottainak földje, azaz Kambujadesa néven emlegették.[2] Hosszú út végállomásaként a portugál Camboja és francia Cambodge alakok közvetítették az eredeti szót a mai országmegnevezésekhez.[3] Az ördögfűfélék családjába tartozó mangosztán nemzetség egyes fajainak, így a festő mangosztánnak vagy a malajálam മുണ്ട്, muntu neve alapján „mundunak” nevezett faj[4] narancssárgás-barnás gyantáját származási helyéről, Kambodzsáról nevezik gamboge-nak.[5] A faj tudományos neve Garcinia xanthochymus. A fajnév jól felismerhetően a görög ξανθός , xanthos, „aranysárga” és χυμός, khymos, „folyadék” összetételeként áll elő.[6] A buddhizmus egy ősi ága, a théraváda, szanszkritül स्थविरवाद, sthaviravada (a स्थविर , sthavira, „idős” és वाद , vada, „tan” összetételeként: „az idősök tana”, „az idősöktől tanult tan”[7]) Buddha szavai közül a középutat teszi meg tanítása legfontosabb elemének: azt a középutat, mely egyaránt távol tartja magát a túlzott élvezetektől és az önsanyargatástól.[8] Ez a középút egyben „arany középút” is: a théraváda szerzetesei köntösüket a gamboge meleg aranysárga színével színezik.

gumigutti és pora

De a gumiguttafa, a Garcinia gummi-gutta vagy újabb nevén Garcinia cambogia[9] gyantájából, a gumiguttiból (szó szerint  a latinból: „gumicsepp”) ugyancsak kivonnak sárga festékanyagot (és lakkot is készítenek belőle).[10] Egy forrásunk szerint (tévesen) a két név két külön fajt takar.  Bővebben…

Sári Pál fiának ki vonta félre a száját?! – a guta és a szépasszonyok

György ijedve hátrál, oda van egészen:
E csapás utósó szélütése lészen

Arany János (1817 – 1882): Toldi (1846).
II. ének, 14. vers[1]

Bugát Pál (1793 – 1865) nyelvújító lendülete vonta el az orvosi szóhasználatban „bénulás” jelentésűvé vált „hűdés” szót a „szélhűdésből”, abbéli tévedésében, itt a nyelvújításban vele azonos értelművé tett „szélütés” „ütésének” mintájára önálló szó kapcsolódott az előtaghoz. Erről azonban nincs szó: a „szélhűdés” a „bűnhődés” mintájára formált szó, azaz annak a következménynek a tömör megfogalmazása, hogy valakit a szél megütött.[2] Ahogy Márai (1900 – 1989) írja az Anschlussról:

idegesen neszelte minden ember, aki nem volt egészen hűdött vagy süket.

Hallgatni akartam (1950)[3]

A „szélhűdni” eredeti jelentése azonban „őrjöngeni”.[4] Az eredeti és a később szerzett jelentés azonban, bár egymást értelmileg kizárják, fogalmilag mégis rokon. A szél ártó, de legalábbis befolyásoló hatása húzódik mindkét nyavalya, az őrjöngés és a szélütés mögött is. Bővebben…

Antropomorf sárkánytan: a mandragóra

Kapj el hullócsillagot,
Ejtsd meg az alraunát,
Találd meg: mi elmúlott,
Ki metszett ördögpatát…

John Donne (1572 – 1631): Dal

John Donne Dalának[1] első négy sora is elég ahhoz, hogy kitaláljuk, analógiáit arra hozza fel, milyen nehéz női hűséget találni. Ez a „horizontszűkülés” mégis kissé kiábrándító a hol bizarr, hol mélyen érző sorok után, melyeket a zeneirodalom nem hagyhat kihasználatlanul. A King’s Singers egykori énekese, Bob Chilcott nemes feldolgozásában:

A burgonyafélék családjába tartozó alrauna vagy mandragóra kultúrtörténetének legkiválóbb és legodaadóbb feltárásai után a jó ízlés mindennél szigorúbb tilalmába ütközik ezek megismétlésének gyerekes kísérlete. Ezért a terület vizsgálatát a lehető legrövidebbre korlátozzuk, kizárólag a legfontosabb tényekre összpontosítva, hogy tulajdonképpeni célunkhoz, a nyelvi vizsgálódásokhoz közelebb kerülhessünk általa. Bővebben…