Természettudomány kategória bejegyzései

Az orbáncfű kvantumkémiája

THESEUS

The iron tongue of midnight hath told twelve:
Lovers, to bed; ’tis almost fairy time.

Shakespeare (1564 – 1616): A midsummer’s night dream, V / 1 (1595)[1]

THESEUS

Tizenkettőt szólt a vasnyelvü éjfél. –
Alunni, hívek; szellemóra ez.

Szentivánéji álom, V / 1. Arany János (1817 – 1882) fordítása (1863)[2]

A középiskolai leíró kvantumkémia mindaddig szép, amíg magyarázatnak nem gondoljuk. Ha az energiaminimum elvére hivatkozva legalább főbb vonalakban el nem meséljük, az egyes leíró „szabályok” miért éppen olyanok, amilyeneknek látjuk azokat, hasznosíthatatlan ismeretet adunk át a tanulóknak. Ezúttal csak az alapfogalmakra lesz szükségünk.
A főkvantumszám egy-egy elektronpálya méretére utal. Itt rögtön hozzá kell tegyük, ebben az értelemben egy-egy „pálya” egy-egy elektron adott, pl. 90%-os valószínűségű tartózkodási helyét jelenti.

A mellékkvantumszám a pálya alakját írja le, a mágneseskvantum-szám ennek irányultságát, végül egy-egy elektronhullám forgási irányultságát, mely minden előbbi párosítás esetén kétféle lehet, spinkvantumszámnak mondjuk, mely értékét + ½-nek, illetve – ½-nek „tekintjük”.[3] A mellékkvantumszámokat sorban az s, p, d, f betűkkel jelöljük egy olyan régi korból, amikor színképelemzéssel különítették el ezeket a pályákat. George Downing Liveing (1827 – 1924) és sir James Dewar (1842 – 1923) – a termosz feltalálója – az 1870-es években írt közös cikkeikben a kirajzolódó színkép alapján az s pályát a sharp, „éles”, a p-t a principal, „fő”, a d-t a diffuse, „szórt” szavak kezdőbetűjéből alkotta. Az f a fundamental, „alap-” szó kezdőbetűje, Arno Bergmann (1882 – 1960) 1907 körüli ötletéből.[4] Ezeket az elnevezéseket tartotta meg a leíró kvantumkémia is.

Ha két atom között kovalens („együttes erejű”) kötés jön létre, az azt jelenti, hogy a legkülső elektronjaik felhője egymást közös alakzatokká formálják. Ha a kötésben egy-egy s alakzat olvad egymásba, az így kialakult erős kapcsolódást σ-, ha egy-egy p-alakzat, akkor az ennél gyengébb kapcsolatot π-kötésnek nevezzük. Egyes kötés mindig σ-kötés, ezt „kívánja” az energiaminimum elve. Az így létrejött „forgási ellipszoid”-felhő az atomok közti térben jön létre. Itt egy második ilyen alakzat taszításával zavarná az elsőt, így a kvantumkémiai „húzd meg – ereszd meg”-ben a többes kötések további kötései már π-kötések. A közönséges O2-molekula kettős kötése közül az egyik tehát σ-, a másik π-kötés. Ezt az oxigénmolekulát triplett oxigénnek nevezzük a következő magyarázat alapján. Friedrich Hund (1896 – 1997) egy leíró „szabálya” alapján egy-egy atom alhéjai (adott főkvantumszámhoz és mellékkvantumszámhoz tartozó lehetséges elektronjai) úgy épülnek ki, hogy ott a lehető legkevesebb legyen az egymást semlegesítő spinkvantumszám.[5] (Ennek magyarázata szintén energetikai, de mélyebb elemzést igényelne.) Úgy képzelhetjük el, hogy egy-egy alhéj egy-egy villamoskocsi kettős ülésekkel, melyeket az utasok úgy töltenek fel, hogy először ki-ki egy kettős ülésre ül, amíg van szabad, és csak akkor ülnek le valaki mellé, ha más választásuk nincs. A lényeg az, hogy a spinek meghatározott rendben alakulnak ki atomokon, molekulákon belül. Egy-egy molekula spinkvantumszámát úgy kapjuk, hogy az összes benne részt vevő elektron spinkvantumszámát előjelesen összeadjuk. Az így kapott S összegből képezik a spin-multiplicitás névre hallgató 2S + 1 képletet (talán a gépírókra is tekintettel, hogy elkerülhessék az ügyetlen ½-eket). A közönséges oxigénmolekulában a spinek előjeles összege 1, így alakul ki a 3-ra (2 × 1 + 1) utaló „triplett” elnevezés. Az oxigénmolekula esetében azonban előfordulhat az a ritka jelenség, hogy mindkét kötés σ-kötés.[6] Az így létrejövő, nagy energiájú molekula instabil[7], és hajlamos tripletté alakulni. (Talán mondanunk sem kell, hogy a szingulettben az eredő spin 0, így a multiplicitás 1). Egy Carl Julius Fritzsche (1808 – 1871) által leírt reakcióról az utókor kimutatta, hogy szingulett oxigén volt a reagens. A szingulett oxigén természetesen nemcsak úgy „magától” fordul elő. Több reakciót is ismerünk, melynek során ez az „ajzott” oxigénmolekula létrejön.[8] Ugyancsak szerepet játszik a fotoszintézisben.[9]
Az elmúlt napok „eseményeit” figyelve nem lepődünk meg annak hallatán, hogy az orbáncfűfélék családjának illusztris faja, a (közönséges) orbáncfű maga is képes erre a kisebb csodára, mi több, áldása, átka egyaránt ebből vezethető le.  Bővebben…

Reklámok

A kalinca-ínfű és őstörténete

kalinca-ínfű

A kalinca-ínfű, ha leszámítjuk észak-amerikai bevezetését, egy egybefüggő nagy tömbben Európa mérsékelt klímáján, Észak-Afrikában és az arab világban él.[1] Utak, vetések szélén találjuk, világossárga virágjai a levelek hónaljában nyílnak (ettől az anatómiai kategóriától, úgy látszik, nem szabadulunk). Teája izzasztó és izgató, reumás panaszokra javasolják, illata rozmaringos. Se szeri, se száma a név tájnyelvi változatainak. Egyik forrásunk többek között efféléket sorol fel: „csermulya”, „fenyőfű”, „földi fenyő”, „földi tömjénfű”, „kalinka”, „köszvényfű”, „mezei” vagy „vadciprus”.[2] Bővebben…

Nagy- és napszerű virág, szentek és hónaljak

orbáncfű

A mai alkalommal is kuszán szövevényes lesz a cselekmény, több szál fut össze nehezen követhetően, a szokásos gyakorlatunkhoz képest azzal a fokozati különbséggel, hogy még vadabb, még ijesztőbb következtetéseket fogunk levonni. Középpontba ezúttal az orbáncfűfélék családjának Linné (1707 – 1778) által felállított orbáncfű nemzetsége[1] kerül. Bővebben…

Szkolopendrák túlereje

A Dardanelláktól délre húzódik Troad (ma Biga) ősi kultúrájú félszigete, azon Hisszarlik híres dombja, ahol a dúsgazdag kereskedő és műkedvelő régész, Heinrich Schliemann (1822 – 1890) kezdett ásatásaihoz 1871-től, boldogsággal töltve el a Kr.e. VIII. évszázadban élt Homeros újkori csodálóit, merész következtetéseivel felháborítva a régészet tudós művelőit. Ha ezek a következtetések inkább vágyszerűek is, mintsem tudományos igazságok, Schliemann vitatott művének örökre maradandó részei azok a rétegek, amelyeket feltárt. Ha a legmagasabban elhelyezkedőt, a IX-et azon az alapon nem is soroljuk oda, hogy a kései római idők maradványai (Kr.e. 85-tól), a maradék nyolc[1] is mind „nagy idők tanúja”. Schliemann az alulról másodikba, a Kr.e. 2500-2300 közöttibe helyezi Priamos korát.[2]

A görög Τροία, Troia városnév anatóliai eredetű, és ez a forrás a hettita nyelvben is kimutatható, ahol Truisának mondták.[3] Hisszarlik neve „kis erődöt” jelent. Ezt a nevet a VIII. réteg korszakába eső hellenisztikus kor katonai jelenlétéről kapta, bár a közeli Csiblak faluban Aszarliknak mondják, ami „romtelep” jelentésű.[4] (Talán megegyezhetünk egy „Várromban”.)

Hisszarlik dombja

Figyelmünk azonban most a félsziget ehhez közeli egykori városa, Rhoiteion felé fordul. Bővebben…

X. (Bölcs) Alfonz cselekedetei és mondása

Nem görcsös „átkapcsolási” igyekezet vezérel, amikor tegnapi zenei témánkat összehozom a mi figyelmünket eddig is többször felkeltő X. (Bölcs) Alfonz (1221 – 1284) udvarában 1250 és 80 között összeállított, négyszáznál is több galiciai éneket vagy hangszeres darabot tartalmazó Cantigas de Santa Maria (Mária-énekek) című, jórészt a galiciai „főváros”, Compostela zarándokainak Mária-élményeit feldolgozó gyűjteményével, ami a király kétségkívül legnagyobb művészeti hozzájárulása az egyetemes európai zenekultúrához saját gazdag életművén belül is.[1] Wagner (1813 – 1883) a gyűjteményt nem ismerte, a hangulati rokonság mégis szívhez szóló:

Akik a „Bölcs” epitheton helyett a „Tanultat” javasolják[2], nyilvánvalóan nem a nagy király bölcsességét vitatják el. A spanyol Sabio kétségkívül „bölcset” jelent – ma; másik jelentése azonban valóban „tanult”, és a nyelvfejlődés szívesebben mozdul a „tanult”-ból a „bölcs” felé, mint fordítva.  Bővebben…

Jegeltnyakú pompály és egyéb nyelvgyötrők

Tegnapi kisebb körültekintésünkben szerepet kapott a porvafélék családjába tartozó szalonnaporva. Mindenekelőtt ennek neve eredetét tisztázzuk, aztán nyelvújítóink vadcsapásaira merészkedünk.  Bővebben…

Gombászó farontók

Csodálatos, hogy egy ilyen nyomorult féreg hogyan tud sok ezer tallérra rúgó kárt okozni! 

Linné (1707 – 1778) a göteborgi hajógyárban tett látogatásának tapasztalatairól[1]

hajófúróbogár

A nagy rendszerező itt az általa tüzetesen vizsgált hajófúróbogárról emlékezik meg. A farontóbogár-félék családjának ez a nagy sikerű egyede nem az elkészült hajót támadja meg, hanem a gyártásához használt már hántolt vagy még álló tölgyet. A trópusokon a fákat gyakran óriási, 4 centimétert is elérő bogarak rontják, mint amilyen például ugyanebben a családban a szintén Linné által leírt Atractocerus brevicornis. A beszédes nemzetségnév előtagja, az άτρακτος, atraktos „orsót”, „nyilat” jelent, a -cerus végződés a taxonómiában „-szarvú” (a görög κέρας, keras, „szarv” szóból)[2]. De a fajnév végződése ugyanígy „-szarvú” (csak mint főnév), úgyhogy egybeolvasva: „orsószarvú rövidszarvú”.

Az ember életét a farontóbogarak ősi időktől keserítik. Amikor id. Plinius (23 – 79) a fák általa ismert számos betegségét írja le A természet históriája XVII. könyve 37. fejezetében, közülük a „férgesedést” Antoine Laurent Apollinaire Fée (1789 – 1874) az ormányosbogár-félék családjába tartozó betűzőszú kártételének tudja be[3] (a bogár régi szép magyar neve „fenyőhernyó[4], bár itt talán a lárvára gondoltak).

betűzőszú és műve

Fontos azonban megkülönböztessük az élő és a halódó vagy holtfákba belekötő linnéi „nyomorultakat”, ha mint világosan látjuk is a hajófúróbogár példáján, egyes esetekben nehéz lenne határt vonni. Az utóbbiak az élet természetes körforgásában döntően „hasznos” szerepet játszanak[5], ha nem igazságtalan az emberközpontú szemlélet ilyen összetett élettani folyamatok említésekor. Polifiletikus, azaz genetikailag inhomogén csoportjukat „szaproxilofágnak” nevezik (a görög σαπρός, sapros, „rothadt” előtaggal – noha elemi iskolás tananyag a rothadás és korhadás világos elkülönítése –  , majd a már jól ismert folytatással egybeolvasva: „rothadt fák[6] evője”). Magyarországot ha el nem is kerülik, nálunk észrevehetően ritkábban bukkannak fel, mint környékünkön.[7]
De ha a rovar képtelen a cellulóz megemésztésére, akkor miért alakít ki galériákat az utódnemzedék számára a fák szijácsaiban és gesztjeiben? Oda táplálni a lárvákat nyilván nem térhet vissza.

a fatörzs régiói

Előbb ismerkedjünk meg a szépirodalom állásfoglalásával, mely meglehetősen pontos képet ad a történésekről a sötétben:  Bővebben…

Bagira ugrani készül

 ”…—I have it!” said Bagheera, leaping up.

Kipling (1865 – 1936): The Jungle Book (1894). Mowgli’s brothers[1]

– megvan! – szólt Bagira felugorva.

A dsungel könyve. Maugli testvérei. Mikes Lajos (1872 – 1930) fordítása (1923)

George Williams Peckham (1845 – 1914) és Elizabeth Maria Gifford Peckham (1854 – 1940)

A dzsungel könyve 1894-ben jelent meg, és akkora hatást tett a kor jeles arachnológus házaspárja, George Williams Peckham és Elizabeth Maria Gifford Peckham rá két évre már négy póknemzetségnek adott nevet az ugrópókok családjában a mű szereplőire alapozva, formai-jellembeli hasonlóságra a legkisebb tekintet nélkül:

póknemzetségek: Akela, Bagheera, Messua, Nagaina

A mára 25 fajra zsugorodott „dzsungel”-csoport[2] egyetlen képviselőjére irányítjuk a figyelmünket, melynek fajneve éppen az ihlető mű írója, Kipling nevéből ered: a Bagheera kiplingire. Ez a különösen ravasz faj ugyanis javarészt elállt a ragadozástól. Belenyúlt egy bámulatra méltó együttélésbe, méghozzá a jelek szerint átütő sikerrel.  Bővebben…

Straß, strassz és Strasbourg

mimikri az ásványvilágban: álgyémánt

Forrásunk szerint a szó szerinti fordításban „rajnai kőnek” mondható francia caillou du Rhin, angolul Rhinestone onnan nyerte nevét, hogy a Rajna menti Strasbourgban fedezték fel az ólomüveget, majd csiszolták azzal a céllal, hogy a köznép számára elérhetetlen gyémántot valamilyen hasonló csillogású ékszerrel helyettesítsék, mégpedig a XVII. század végén.[1] Ezúttal azonban nem árt kis kétellyel fogadjuk a történteknek ezt az ismertetését.  Bővebben…

Pomona szerelme és kártevője: a harkály

A latin picus, „harkály” szót az azonos értelmet (is) viselő indoeurópai (s)peik- gyökig sikerül visszavezetni[1], de reményeink megcsalnak bennünket, ha abban bízunk, hogy az angol megfelelő, a woodpecker is ide vezetne[2]: a pecker a picker, „szedegető” egy módosulata, annak viszont, még csábítóbb megjelenése dacára, se a latin, se az indoeurópai őshöz nincs köze[3]. A másik értelme az indoeurópai gyöknek a „szarka”, amelyből azonban az ilyen értelmű latin pica szó származik.[4] Nem hiába hívja fel a két latin szó közti különbségre a figyelmet az internet védőszentje, Sevillai Szent Izidor (560 – 636) Etimológiái XII. könyve VII. fejezetének 47. szakaszában.
Talán mondanunk sem kell, hogy a mondavilágba vesző kultúrtörténet hallani sem akar efféle szőrszálhasogatásokról, és erőteljes izomzattal ugrik a történelemmel elegyes mese területére. (Tényleg csak a képzavar kedvéért fejeztem így ki magam.) Maga Sevillai Szent Izidor, amellett, hogy pókerarccal beszámol a harkály csudatételéről: az általa lakott fába vert szög nem marad ott sokáig, mert természetfeletti erők kimozdítják helyéből (ma ezeket az erőket „fizika” néven foglaljuk egybe, érintőlegesen utalva a harkály ütései keltette rezonanciákra), és amely erővel a szarka nem bír, Kronos ~ Saturnus fiát, Picust teszi meg névadónak, aki a madárnak jóslásokhoz vette hasznát. [5] Mindenekelőtt nézzük meg közelebbről ezt a fiúgyermeket.  Bővebben…

Dögevő méhek

A genfi entomológus, Louis Jurine (1751 – 1819) 1807-ben kiadott Nouvelle Méthode de Classer les Hyménoptères et les Diptères. Avec figures (A hártyásszárnyúak és kétszárnyúak osztályozásának új módszere, ábrákkal) című művében, melyet idősebb lánya, Christine Jurine (1776 – 1812) illusztrált[1], egy helyen ezt olvassuk:

La seconde renferme les espèces qui constituent mon genre trigona, lesquelles ont une organisation si différente de celle des abeilles, qu’il me semble impossible de pouvoir sans confusion les réunir sous la même bannière générique.

A második azokat a fajokat foglalja magába, melyek az én Trigona nemzetségemet alkotják, melyek szervezete olyan mértékben különbözik a méhekétől, hogy előttem lehetetlennek tűnik fel zavar nélkül ezeket egyetlen nem zászlaja alá vonni.

Ma már a méhfélék családja alá soroljuk az árvaméhek nemzetségcsoportjába tartozó Trigonákat. Az árvaméhek szomorú hangulatú jelzője arra utal, sőt, néha így is nevezik ezt a csoportot, hogy fullánktalanok.

És bár Jurine magyarázata a mai tudományos leírásoknál szubjektívebb hangú, követi azt a tartózkodó hagyományt, hogy nem indokolja elnevezését.[2] A nemzetség azért viseli az ógörög τρίγωνος, trigonos, „háromszögletű” szóra visszavezető újlatin nevét, mert szeme alatt (a rovartani szóhasználatban az „alsó parokuláris régióban”) kiterjedt háromszögű alakzat rajzolódik ki[3].

Ha esetleges nyájas olvasónk él a gyanúperrel, hogy nem ezért hozzuk szóba a nemzetséget, akkor jó nyomon van.  Bővebben…

Realgár: férfias gyógy- és pusztító erő

Károly a levélre mutatott. Homais elolvasta. Tehát arzenikumot vett be.

– Nos – folytatta a gyógyszerész – akkor hát meg kellene ejteni a vegyelemzést.

Mert tudta, hogy a mérgezések eseteiben vegyelemzést szoktak csinálni.

Flaubert (1821 – 1880): Bovaryné (1857), III / VIII
Ambrus Zoltán (1861 – 1932) fordítása (1907)[1]

A „mérgek királya”, a „királyok mérge”, hogy ebben a lakrimális témában az évszázadok frivol hangján szólaljunk meg, az arzén, népszerűségét nemcsak megbonthatatlanságának, színtelenségének, ízetlenségének és szagtalanságának köszönheti[2], hanem annak is, hogy hajlamos felszaporodni a szervezetben, és így, ételmérgezéshez külsőleg amúgy is hasonló végzetes hatását az előkóstolók azonnali, figyelemfelhívó halála nélkül, apró adagokban adagolva is kifejtheti. Kiváltképp oxidja, a fehér arzén, az arzén-trioxid, As2O3. Egytized gramm már halálhoz vezethet. Kultúrtörténete e minőségében impozáns. Ugyanakkor megfelelő körülmények között vannak, akik egyre emelkedő adagokkal magukat hozzászoktatják jelenlétéhez, mert hitük szerint az arzén megerősíti szervezetüket. Svájci hegylakók heti egy vajas kenyérrel szeretik fogyasztani ebből a célból. Végül már a gyengék halálos adagjának tripláját is elviselik.[3] Az arzén a sejtek anyagcseréjét kezdi ki. Nagy adagban a gyors halált hányás, vérnyomásesés, kóma előzi meg[4], lassú, például szennyezett ivóvízen át történt mérgezések sűrűn vezetnek rákhoz, szív- és keringési károsodásokhoz[5].
Mindamellett a svájci pásztorok szokása nem puszta hiedelmen alapul.

1800-ban lólepra ellenszeréül javasolják az arzénes tapaszt:

Végy realgárt, más néven arzént és disznó jól kiklopfolt szalonnáját; olajjal dolgozd egybe enyhe lángon; majd, miután a ló fejét egyenesen a tűzhely fölé vontad, kend be az érintett helyet tollal, két óra hosszáig áztatásnak kitéve azt; majd főzz ki bojtorjángyökeret vizeletben, és azzal mosd le a kenetet; majd bevégezvén adj a lónak húst a javából, hogy kitartásra buzdítsad és bátorítsad; és mindezt végezd el hat napig másnaponta.[6]

realgár

Ha ez nem is győz meg bennünket elsőre az arzén gyógyhatásáról, gondoljunk Paul Ehrlichre (1854 – 1915), aki azt vallotta, célzott arzénadagolással a legmakacsabb kórokozók ellen is felvehető a harc[7], és ebből kiindulva fejlesztette ki 1910-re a vérbaj ellen hatékonyan alkalmazott Salvarsanját. (Mint mondta, nincs ebben rendkívüli: hét év kudarcot egy pillanat szerencse követett.)[8] (Jól sejtjük: a gyógyszer neve a latin salvare, „megmenteni” és a német Arsenik, „arzén” összeolvasztásával: „megmentő arzén”.[9])
De azok után, hogy az arzén egy fontos ásványával, az auripigmenttel már megismerkedtünk, ma figyelmünket az arzénes tapasz receptjében imént olvasott másik fontos arzénásvány, a realgár felé fordítjuk.  Bővebben…

Illatos út a kacsamájig

– Amint az idő haladt, a hideg kacsamáj vagy a szalonna, amit az ember hirtelen harapással elfogyasztott reggeli után: nem éreztette már hatásait, akkor a magamfajta ember búcsút mondott Solcnak, a csaposlegénnyel és kasszírnővel való érdeklődésnek, esetleg a borbélyhoz vette útját, amely nélkül egy igazi belvárosi délelőtt lyukas marad, vagy pedig, ha estéjét baráti körben szándékozott eltölteni, a borotválkozást fenntartotta arra az időre, amikor a borbélyüzletek már záráshoz készülődnek. 

Krúdy Gyula (1878 – 1933): A zsebóra (1927)[1]

Az erdőirtások miatt egyre nehezebb sorsú cibetmacskaféle, a binturong Délkelet-Ázsiában éli éjszakai életét (állatkertekben leginkább szunyókálva látják a nyitvatartási időben).

Alapvetően gyümölcsevő, de meg-megdézsmálja a friss hajtásokat és tojásokat, sőt, éhségében kisebb rágcsálókat és madarakat is elfogyaszt. Boldogságának és aggodalmának jellegzetes hanghordozással adja tanújelét, de forrásunknak azt a kitételét, hogy sarokba szorítva „gonoszul viselkedhet”[2], kissé emberközpontúnak érzem. Izmos farkát kapaszkodásra is használja[3], amiből megfejthetjük a nevét. Az egyik maláj szóváltozatban a neve benturung[4], ennek utótagja a turun, „leereszkedni”[5] (és talán nem lövünk mellé túlságosan: ez a „függeszkedéssel” állhat kapcsolatban). A faj első tudományos igényű megfigyelője és leírója, egyben a tudományos fajnév, a binturong bevezetője, sir Thomas Stamford Bingley Raffles (1781 – 1826) 1821-ben[6] találkozott a binturonggal a Malajziához tartozó Fűszer- vagy Maluku-szigeteken (ahol binturungnak nevezik)[7]. A nemnév mellett se menjünk el szó nélkül. Az Arctictis szót az ógörög ἄρκτος, harktos, „medve” és a ἴκτις, hiktis, „menyét” szavakból illesztette össze Coenraad Jacob Temminck (1778 – 1858) 1824-ben, és ebbe a nembe sorolták (egyetlen fajként) Raffles binturongját.[8] Ez a névadás jól mutatja a tanácstalanságot, amit az állat külalakja vált ki szemlélőiből. Angol társneve bear cat, mely magyarul „medvemacska”, és mi is emlegetjük ezen a néven is. Ezúttal azonban hátsó felének egyetlen kis tájékára összpontosítunk. Bővebben…

Mesék egy császár haláláról

Publius Cornelius Scipio Aemilianus Africanus Minor Numantinus (Kr.e. 185? – Kr.e. 129) bonyolult nevével már találkoztunk mint a Maximilián keresztnév egyik „ősforrásával”. Politikai sikerei csúcsán érte a váratlan halál álmában. A tegnap említett nagy történetíró, Ammianus Marcellinus (330?  – 400?) a Római antikvitások XXV. könyve 10. fejezetében párhuzamba állítja végzetét Iovianus (331 – 364) császáréval. Amint tegnap ígértük, ma ezzel a végzettel foglalkozunk. Bővebben…

Földi almák, földi oroszlánok és az azulén

FALSTAFF
Peace, good pint-pot; peace, good tickle-brain. Harry, I do not only marvel where thou spendest thy time, but also how thou art accompanied: for though the camomile, the more it is trodden on the faster it grows, yet youth, the more it is wasted the sooner it wears.

Shakespeare (1564 – 1616):
King Henry IV, Part 1, II / 4 (1596-97?)[1]

FALSTAFF
Csitt, jó sörkanna! Csitt, jó butella! Henrik, nem csak azt nem foghatom meg, hol fecsérled az időt, de azt sem, kiknek társaságában. Mert jóllehet a szegfű annál gyorsabban nő, minél inkább tiporjuk, de az ifjúság annál hamarabb elkopik, minél inkább pazaroljuk.

IV. Henrik, 1. rész, II / 4
Lévay József (1825 – 1918) fordítása[2]

Az őszirózsafélék családjába tartozó néhány fajt hozunk szóba rövidesen. A cickafarkról (és kapcsolódásáról Akhilleushoz) már kerítettünk alkalmat beszélni, és bár van külön „illatos” nevű faja a nemzetségnek, a közönséges cickafark illata is mámorító, legalábbis a másféle szagokon nevelkedett városi embernek. Éppen ezért most elsősorban az illóolajára, pontosabban annak egyik összetevőjére fogunk „koncentrálni”. Bővebben…