Charles Burney címkéhez tartozó bejegyzések

Händel kisebb Te Deumai

Vouchsafe, O Lord to keep us this day without sin[1]

Bűntől e nap őrizz minket[2]

Vouchsafe, O Lord to keep us this night without sin[3]

Bűntől ez éjen őrizz minket…

Te Deumokról már beszéltünk, megemlítve, hogy eredetük távolba és ködbe vész. Szövege egyes részletei más liturgiai alkalmakba is beszivárogtak, ha kell, alkalmi változtatással. Mint példáink is mutatják, ha már olyan rövid idő volt hátra a napból, hogy kevéssé volt valószínű bűnbe esni, a rugalmas böjti vecsernye inkább bűntelen éjszakáért könyörgött. Joseph Sargent zenetörténész nyilvánvalóan emlékezetből idézi Händel (1685 – 1759) egy Te Deumát, amikor az „éjszakai” szövegváltozatot említi, miközben nyomtatásban nem messze említésétől ott áll az eredeti szöveg is a „nappali” változattal.[4] Bővebben…

Reklámok

Haydn utolsó ideje

A papa (ismét bot nélkül) felkelt, ivott egyet a Soult által sarkantyúpengetve kínált pohárból és ravasz mosollyal odaült a zongorához. A Gotterhaltét játszotta.

Szentkuthy Miklós (1908 – 1988):
Doktor Haydn, III., Bécs. „Guten Abend, Herr Haydn!”[1]

Haydn (1832 – 1809) „utolsó jelentős művének” mondják az 1803 júniusában befejezetlenül, két tételesen maradt d-moll vonósnégyest (op.103 HobIII:83)[2], melynek különösen első, dalformájú tétele remekmű a maga nosztalgiába hajló, Haydnra nem valló hangvételével:

Valójában minden jel arra mutat, hogy élete hátralevő közel hat évében Haydn már egyáltalán nem komponált, jelentéktelen művet sem. Ma Haydn utolsó éveit tekintjük át röviden.  Bővebben…

Rejtelmek ha zengenek Mozart első itáliai útján

A man who has not been in Italy, is always conscious of an inferiority, from his not having seen what it is expected a man should see.

James Boswell (1740 – 1795): Life of Johnson[1]

Aki nem járt Itáliában, kisebbrendűségi érzéstől szenved amiatt, hogy nem látta azt, amiről elvárható, hogy lássa.

Doktor Johnson (1709 – 1784) élete 

Mozart három itáliai útja mind az ifjúkorára esik, apja, Leopold (1719 – 1787) aprólékos és tökéletes szervezésében. Salzburg azokban az időkben erőteljesen támogatta zenészeinek, elsősorban természetesen énekeseinek itáliai tanulmányútjait, az itáliai zene bemutatását a számukra, oktatásuknak mintegy lezárásaként. A gyermek Mozart esete természetesen más volt. Oktatásának lezárása nem merült fel. A „bemutatás” nem elsősorban az itáliai zeneművészet bemutatását jelentette az ő számára, éppen ellenkezőleg: az ő bemutatását az olasz zenei világnak és társadalomnak, és, korabeli kifejezéssel, a Grand Tour, „nagy út” megszervezésével az itáliai kultúra bemutatását a legfogékonyabb szellemi korát élő Mozartnak. Johnson idézett mondásának szellemében. Bővebben…

Nők, akik nem mérgezték férjeiket

Forrásaink megértően fogadják a régi korok férjgyilkosságon (matricídiumon) kapott feleségeiről szóló lesújtó statisztikai adatokat. Mentő körülményként hozzák fel a nők alárendelt szerepét a házasságban, hozzáértve, hogy a fordított műveletet, az uxoricídiumot, érthetően, kevés férj követte el, hiszen a torz társadalmi viszonyok folytán a feleségeket már meg sem kellett ölni, anélkül is alig éltek.[1] Minél magasabb társadalmi osztályokat figyelünk, annál jellemzőbbnek tűnik a férjgyilkosság, így ezt a gáláns érvet fenntartásokkal kell fogadjuk. A megkínzott feleségek különösen a mérgezést tartották alkalmas büntetésnek, ezen belül is a lassú halált, mely eltereli a figyelmet a méregcseppek adagolójáról, sőt, mivel lehetőséget ad a haldokló férjnek időben megszabadulnia a bűnei terhétől, jótékony eutanáziának is tekinthette a kegyes hitvestárs az eljárást. A feleségek megmentőjeként számon tartott Giulia Tofana († 1651?) életrajzában annyi csodás elem bukkan fel, hogy Mike Dash alapos oknyomozása kellett a fontosabb részletek feltárásához. A méregkeverőnő Aqua Tofana nevű, színtelen, kissé opalizáló cseppjeit nem a szenvedő feleségek, hanem a kisvártatva szintén szenvedő férjek vették be a tudtukon kívül (actio in distans). A gyógyír összetételéről alkotott elképzelések jól tükrözik, hogy két korszak határán vagyunk. A feltételezett összetevők között ott találjuk a gyújtoványfüvet, a kőrisbogarat, a tátikát, köldökfű-tinktúrát (aqua cymbelaria), a beléndeket, őrült ember köpetét (az aranykor szellemében), illetve, másfelől, a szublimátot, az ólom sóit, az arzénoxidot és az antimont (haladjunk a korral). Maga Mozart (1756 – 1791) is úgy képzelte, Aqua Tofanával mérgezték meg ellenségei, de ez a feltételezés alaptalan.[2] Mike Dash éles szemmel észrevette a legendás történetek eltéréseinek igazi okát. A feltételezésekkel ellentétben Giulia Tofana már 1651 körül meghalt, minden bizonnyal háborítatlanul, ám halálát követően lánya és egyéb bizalmasainak hálózata vitte tovább az ipart több évtizeden át, mígnem egy állhatatlan özvegy a gyóntatófülkében kifecsegte a titkot. Több változatban él a bravúros leleplezés története is.

1 Mikulas

A hálózatban dolgozó klerikusok nem álltak bíróság elé, és a méreg tehetős felhasználói szerencsére bizonyítani tudták, hogy a szert pupillatágítás céljából szerezték be (a beléndek ilyen úton hat a bella donnákra), illetve egyszerűen felmutatták a díszes kiállítású, drága üvegcsét, melyben a Mikulás, Bari Szent Miklós (270? – 343) csodatévő erejű csontolaját forgalmazták kegyesen, egyházi vonalon, legalábbis szegény gazdagok így tudták, tévesen.[3] Bármekkora megértést is tanúsítsunk matricid hajlamú feleségek iránt, mélyebb rokonszenvet kell táplálnunk azokkal szemben, akiket ártatlanul vádoltak meg férjük megmérgezésével. Az ő listájuk is terjedelmes; három illusztris szereplő sorsát nézzük meg kicsit közelebbről. Bővebben…