VIII. Bonifác címkéhez tartozó bejegyzések

Dante és a császár

A II. Hohenstaufen Frigyes római császár (1194 – 1250) és a Szentszék feszült viszonyáról, majd a császári címben őt követő fiáról, IV. Konrádról (1228 – 1254) már írtunk. Ez után hosszú interregnum állt be egészen 1273-ig. Ennek a legkevésbé sem a pápák vonakodása volt az oka a császárkoronázástól. Nem lett volna sok módjuk vonakodni, ha a német fejedelemségek ki tudtak volna állítani egy legalább általuk egységesen elfogadott, erős német királyt. Erre azonban nem voltak képesek. Közel két évtized állandó belvillongással, a központi hatalom szétforgácsolódásával telt, majd amikor feltűnt egy ambiciózus, de csekély birtokokkal és befolyással rendelkező jelölt, Habsburg Rudolf (1218 – 1291), kompromisszumosan megválasztották, és annak sem lett akadálya, hogy annyi év után a római császári tisztet is betöltse. A Habsburg-ház erősödése is szerepet játszhatott abban, hogy a fejedelmek bizalma néhány császár után ismét egy gyengének ígérkező, kis és helyileg-nyelvileg elszigetelt birtokú luxemburgi gróf, az ilyenképpen német királlyá választott VII. Luxemburgi Henrik felé fordult.[1]

A hét választófejedelem megszavazza Henriket. Balduineum, 1341

Bővebben…

Reklámok

A Priáp és izmusa

Vere rosa, autumno pomis, aestate frequentor
spicis: una mihi est horrida pestis hiemps;
nam frigus metuo et vereor ne ligneus ignem
hic deus ignavis praebeat agricolis.

Vergilius (Kr.e. 70 – Kr.e. 19) (?): Priapeia, I.[1]

Őszre gyümölcsöt, nyárra kalászt, tavaszodva virágot
oly sokan aggatnak rám: csak a tél iszonyú.
Mert rémít a hideg, s – isten-létemre – ijesztő,
hogy tüzifául hord majd el a lomha paraszt.

Priapus-versek I. Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[2]

Vergilius sokat foglalkozik (a görögösen szólva) Priapos tiszteletet parancsoló alakjával – ezzel függhet össze, hogy (olykor) neki tulajdonítják a stilárisan nem rá valló Priapus-verseket.[3] Priapos szüleiről széles körű népi találgatások bontakoztak ki a görög hitvilágban.[4] A leggyakoribb változat szerint anyja Afrodite – apaként a törvényes hitves, Hefaistos nem merül fel –, és Hera, a házi tűzhely őre, aki Paris ítélete miatt amúgy is megorrolt Afroditére, a szerelemistennőn végigsimított varázslatos kézmozdulatával elérte, hogy a gyermek különös torzszülöttként jöjjön a világra. Bővebben…

Róma, 1600. február

…O come e vero ch’ella e una Pece ch’imbratta, un Fango che tiene et una Polvere che accieca.

Agostino Manni (1548 – 1618): Rappresentatione di anima et di corpo[1]

…Ó, mennyire igaz, hogy (az evilági élet) szurok, mely beszennyez, sár, mely ragad, por, mely elvakít.

A test és a lélek megjelenítése


Pascomi in alta impresa;
e bench’ il fin bramato non consegua,
e ’n tanto studio l’alma si dilegua;

basta che sia sì nobilmente accesa ;
basta ch’alto mi tolsi,
e da l’ignobil numero mi sciolsi.

Giordano Bruno: De l’amore[2]

Fösvény idő, vak buzgalom, komiszság,
Irigység, pimaszság, gonosz szerencse,
S mi csak tévelygés, düh és durvaság van:

Gyengék, hogy egem elhomályosítsák,
Erőtlenek fátylat vonni szememre,
Nem tehetik, hogy szép napom ne lássam.

A szerelemről. Hegyi György átköltése[3]


Februári megemlékezéssorozatunk utolsó napja az 1600-as római szentévhez kötődik.

A szentévet mint különleges bűnbocsánati búcsút a gyakorlatiasan gondolkodó VIII. Bonifác pápa (1235 – 1303) hirdette meg 1300-ra. VI. Kelemen pápa (1291 – 1352) állapította meg a ciklus hosszát 50 évben 1350-ben. A jubileumi megemlékezések sorát tovább sűrítette VI. Orbán pápa (1318 – 1389) és II. Pál pápa (1417 – 1471) 33, illetve 25 évre. XIII. Gergely pápa (1502 – 1585) kísérlete a ciklus 15 évre leszállítására nem lett maradandó.[4]

Róma képzőművészeti eseményei 1600-ban, VIII. Kelemen pápa (1536 – 1605) finanszírozási rendszerében olyannyira gazdagok voltak, hogy erről Rome 1600: the City and the Visual Arts under Clement VIII (Róma, 1600: a város és a képzőművészetek VIII. Kelemen alatt) címmel Clare Robertson külön könyvet is írt.[5]  Bővebben…