Vallástörténet kategória bejegyzései

Beethoven hárfái

Erdogant a német kormány, közvetítőn keresztül, azzal bízta meg, hogy tulajdonítsa el Beethoven (1770 – 1827) 1809-ben komponált Esz-dúr („Hárfa”) vonósnégyesének (op.74) nagy értékű kéziratát a krakkói Jagelló Egyetemről, és juttassa azt vissza eredeti német birtokába. Egyetlen árulkodó betű azonban felkeltheti esetleges ny. olvasóim gyanakvását: a megbízott vezetékneve nem Erdoğan, sőt, keresztneve is van, nem is akármilyen: Gunther, és az általunk legutóbb (a Beethoven-évfordulón) emlegetett London Vonósnégyes másodhegedűse – volt. Csak volt, mert egy radikális ötletátvitel után (anyagi megszorultságában inkább a maga számára lopta el a kottát) Gunther Erdogan egy terrortámadásban életét vesztette. Gondolhatnánk. De ez a történet Janet White Beethoven’s String Quartet Opus 74 ‘The Harp’, Beethoven Esz-dúr („Hárfa”) vonósnégyese (op.74) című regényének alapgondolata, mellyel a szerzőnő tavaly elnyerte a BookLife 5000 $ jutalmazású[1] díját.[2]
Bővebben…

In nomine

And if I did, what then?
Are you aggriev’d therefore?
The sea hath fish for every man,
And what would you have more?’

„Ha megtettem, mi van?
Most izgulsz miatta?
A tengerben mindnek van hal,
Akkor még mit akarsz?”

Gascoigne (1535? – 1577)[1]

Gascoigne csípős nyelvű, és ahogy az akkoriban dívott, kalandos életű költő volt. Tanult ember létére már fiatalon gazdálkodni kezdett, amihez nem értett. Két év börtönt kapott adósságaiért. Később I. (Hallgatag) Orániai Vilmos (1533 – 1584) alatt is szolgált zsoldosként. Első jelentős műve 1566-ban Ariosto (1474 – 1533) 1508-ban írt I suppositi, Az elcseréltek című vígjátékának angol fordítása Supposes címen, ami alapul szolgált Shakespeare (1564 – 1616) 1594-es Makrancos hölgyéhez. Egy másik híres fordítása vagy átültetése 1573-ból ókori és reneszánsz nagyságok műveiből A Hundreth sundrie Flowres bounde vp in one small Poesie, Száz apró virágszál egy kis kötetbe fűzve[2], amelyet egyesek durvának tartottak. Ő nem, később is kiadatta.[3] Bennünket ez alkalommal mégis csak egyetlen kifejezésalkotása érdekel 1576-os nagyszabású leírásából The Princely Pleasures, at the Court at Kenilworth, Fejedelmi élvezetek a kenilworthi udvarban címmel. Bővebben…

Lásd a tetted, a magad és a kötél végét!

Mikor az igazságszolgáltatás státusában elérte a tizedik rang-osztályt és apjától egyenruhákra pénzt kapott, Iljics Iván Sarmernál varratott magának ruhát, óralánczára felakasztott egy kis érmet, azzal a felirással, hogy ”respice finem”, elbucsúzott eddigi főnökétől, megebédelt barátjaival Dononnál s új, divatos utazó-táskával, fehérneművel, ruhákkal, borotváló és egyéb toilette-eszközökkel és egy plaiddel, a melyet a legelőkelőbb boltban vásárolt, elutazott a vidékre, új állomására, a melyet apja közbenjárására kapott a kormányzótól, mint külön megbizással és meghatalmazással ellátott hivatalnok.

Tolsztoj (1828 – 1910): Iljics Iván halála (1886), II. fejezet
Szabó Endre (1849 – 1924) fordítása (1893)[1]

A respice finem, „lásd a végét”, bővebb alakjában quidquid agis, prudenter agas et respice finem, bármit cselekszel, tedd okosan és nézd meg, mi lesz a vége[2] évszázadok intelméül szolgált. A XIX. században „a régi görögök” és Cicero (Kr.e. 106 – 43) azt a szerepet játszották a hivatkozásokban, mint ma a „brit tudósok”. Az ellenőrzés lehetősége csekély volt, így az utókor (egy fele) arra a „meggyőződésre” jutott, hogy ezúttal is Cicero a bölcs intés forrása.[3]

Ez azonban mai eszközökkel cáfolható.[4]
Bővebben…

A béke és jóakarat elágazásai

Frank J. Hanna III vállalkozó a Martin Bodmer (1899 – 1971) által alapított genfi könyvtártól megvásárolt egy papiruszt[1], melyet – családi alapítványán keresztül – 2007-ben a Vatikánnak adományozott. XVI. Benedek pápa ezért a Nagy Szent Gergely (540? – 604)-rend nagykeresztjének lovagjává nevezte ki.[2] Az ilyenképpen Hanna-papirusz néven is emlegetett irat keletkezésének idejéről viták zajlanak, de bizonyos szűkebb konszenzus 225 körülire teszi. A görög nyelvű dokumentum a János-evangélium részleteivel együtt a Lukács-evangélium töredékét tartalmazza. Ez a Lukács-evangélium legrégebbi ismert forrása. Bővebben…

Eltűnés és villámlás

Időről-időre egyszerű zeneszerzői ötletekre példákat hozunk fel. Ha ezer ilyet ellesnénk vagy kitalálnánk, akár Clementi (1752 – 1832) epigonjává is válhatnánk valamekkora tehetség birtokában, a kellő szorgalommal. Ezúttal a dallamátadás egy fortélyát lessük el. Bővebben…

Szent fűcsomók és botok a görög-római világban

Titus Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) legrégibb ismert nemzetek közti szerződésnek mondja azt, amelyet Tullus Hostilius (Kr.e. 710? – 642) római király kötött Mettius Fufetius (†Kr.e. 673) Alba Longa-i diktátorral egy figyelemre méltó ügyben. Döntő háború előtt álltak, és előre tisztázták a békefeltételeket, vagyis hogy a harcban győztes fél lesz az uralkodó a teljes régióban. Titus Livius a szerződés előkészületeinek kezdetét így írja le:

Valamennyi szerződés más-más feltételekkel, egyébként mindegyik egyformán jön létre. Akkor, amint halljuk, így történt, és ennél régebbi szerződést nem ismer senki. A fetialis kérdést intéz Tullus királyhoz: „Megparancsolod-e nekem, király, hogy az albai nép pater patratusával szerződést kössek?” És mikor a király parancsot ad: „Szent füveket kérek tőled, király”, mondja a fetialis. Mire a király: „Vedd a tiszta füvet.” A fetialis a fellegvárból tiszta gyepfüvet hoz.

A római nép története a város alapításától, I. könyv, XXIV. fejezet. Kis Ferencné (1916 – 1962) fordítása[1] Bővebben…

Dionysos és a denevérek

Pyramus és Thisbe Shakespeare-nél (1564 – 1616)[1], a feleségét és annak szeretőjét leleplező Vulcanus, más nevén Lemnius, akiről Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordításában írva vagyon,

Lemnius ekkor ivor kapuszárnyát tárta ki tágra,
s hívta az isteneket; míg ők lekötözve feküdtek,
rútul; azonban eképpen rút vágy lenni egy éppen
nem szomorú isten; nevetett rajuk erre; sokáig
volt ez a történet kedvelt rege köztük az égben,

Tintoretto (1518 – 1594): Venus, Vulcanus és Mars, 1550

Tintoretto (1518 – 1594): Venus, Vulcanus és Mars (1550)

vagy a Berninit legalább egy matrac erejéig megihlető antik alkotás, az itt emlegetett Hermaphroditus, mind egyetlen nagy ívű dramaturgiai fogásba sűrűsödik Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) Átváltozásainak IV. könyvében. A „mese a mesében” ősi módszere alapján. Ezúttal nem a mesékre, hanem a mesélőkre figyelünk.

Bernini (1598 – 1680): talapzat az antik Alvó Hermaphroditus szobra alá, 1620

Bernini (1598 – 1680): talapzat az antik Alvó Hermaphroditus-szobor alá (1620)

Bővebben…

Hangyautánzó pókok, ezúttal is a görögök érintésével

Alexandriai Szent Kelemen (150? – 215) 195 körül írta a Προτρεπτικὸς πρὸς Ἕλληνας, Protreptikos pros Hellenas, azaz Buzdítás a görögökhöz című forrásmunkáját – nevezhetjük annak, hiszen számos görög szokást innen ismerünk. Jakab Attila joggal kifogásolja, hogy a magyar fordítás szövegtestében a προτρεπτικὸς, protreptikos olykor „intelemként” jelenik meg[1], de ezt a jelentésárnyalatot az ógörög szó is magában hordozza, hagyományos angol szava, az exhortation meg különösen, mely „buzdításon” túlmenően „korholást” is jelent. A II. könyvben Alexandriai Szent Kelemen szemgyönyörködtető bőségben ismertet regionális görög kultuszokat (nem buzdítólag, még csak nem is intőleg vagy korholólag, hanem lebeszélőleg). Thessaliában, írja, hangyákat tisztelnek, mert tudomásuk szerint ősatyjukat, Myrmidont Zeusz hangya képében nemzette Eurymedusával.[2] A Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodosnak tulajdonított, erősen hiányos formában fennmaradt[3] Asszonykatalógus (53. töredéke) másképp tudja. Zeus és Aigina nimfa természetes fia, Aiakos unatkozott egymagában az anyjáról elnevezett bájos, de elhagyatott szigeten. Mikor az istenek és emberek atyja látta bánatát, a sziget összes hangyáját férfiakká és széles csípőjű nőkké változtatta. (A hangyák eltűnését követő ökológiai katasztrófáról nem esik említés.) Így lettek a myrmidonok, a hajózás mesterei, a vitorla feltalálói.[4] Erre a változatra építi Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) a sajátját. Az eredetit azzal bővíti ki, hogy a szigetet pestis néptelenítette el. Az Átváltozások VII. könyvben Aiakos így beszél erről:

Ritka remek terebélyes tölgy magasult a közelben,
mit Jupiternek szenteltek, dodonai magból;
itt eledelt gyűjtő hangyákat hosszu csapatban
láttam, amint roppant terhük cipelik pici szájjal,
és a fakéreg ráncai közt ösvényüket őrzik.
Számukon ámulok, és »Legjobb atya, adj ugyanennyi
polgárt
, « így szóltam, »s kiürült falaim teletöltsed.«

Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[5]

Ovidius tehát életben tartja a hangyákat. (A legjobb atya kegyesen teljesíti fia kívánságát. Lehetetlen nem észrevennünk az elnéptelenedés rémétől rettegő görög nép vissza-visszatérő álmát az elnéptelenedést csodás eszközökkel visszájára fordító égi hatalmakról.) A myrmidon nép aztán ide-oda költözött Aiginából Thessaliába. Hűségesen követik Aiakos unokáját, Akhilleust Trójába.[6] Mikor viszály robban ki Akhilleus és az akháj fővezér, Agamemnon közt Bryseis rabnő miatt, és emiatt Akhilleus hazatéréssel fenyegetődzik, Agamemnon az I. énekben gúnyosan így felel:

Hát csak eredj haza bárkáiddal s embereiddel,
mürmidonoknak légy ura, én veled úgyse törődöm,
és haragodtól nem félek…

Devecseri Gábor fordítása [7]

A μύρμηξ, myrmex, „hangya” ógörög szót egyesek indoeurópai eredetűnek tartják. Erre nem hajlandó Ernest David Klein (1899 – 1983), aki alternatív megoldásként eredetül az ógörög μόρμος-t (mormos, „rettegés”) vezeti le. A gátlástalan, kérdéseket nem feltevő követő alakja a XVII. századi Angliában már annyira ismert volt, hogy külön szóval emlegették: myrmidon.[8]
Másfelől… A gőgös Arakhnével és bűnhődésével, azaz pókká válásával már foglalkoztunk. A két nevet Alexander McLeay (1767 – 1848) olvasztotta Myrmarachnévé 1839-ben. Jó oka volt rá.
Bővebben…

Barokk illatok

Legutóbbi bűzbirodalmi túránk, a bakszagok vizsgálata után a sors nem engedi a vásári élcelődést. Bach-szagokat nem vizsgálhatunk. Bach (1685 – 1750) ezt az ingert nem szerepelteti műveiben, az illatok forrásairól, tömjénről és mirháról természetesen szó esik a háromkirályokra tett utalások alkalmával, így az 1724-ben komponált BWV65-ös kantátában

és a Karácsonyi oratórium (BWV248) 1735 vízkeresztjére komponált hatodik kantátájában[1]. Ha édes illatokkal keresünk megnyugvást, Händellel (1685 – 1759) ezúttal jobban járunk.
Brockes (1680 – 1747) szövegei a barokk zeneszerzés számára bőséges ihletforrások. Minden kétséget kizáróan a Keiser (1684 – 1739) számára írt passiója, a Der für die Sünde der Welt gemarterte und sterbende Jesus (A világ bűneiért szenvedő és életét adó Jézus) mind közül a legnagyobb hatású, számunkra is megkerülhetetlenül. Keiser még az évben meg is írta oratóriumát.

A nagy terjedelmű szöveget, mint forrásunk írja, legalább tíz német zeneszerző megzenésítette.[2] Köztük van Händel is, aki 1715-16 táján írta meg rá oratóriumát (HWV48), melyet feltehetőleg 1719-ben mutattak be először Hamburgban.

Az idézett szövegrész Bach 1724-ben komponált János-passiójában (BWV245) is megjelenik. Felépítése, dallamvilága erősen emlékeztet Händelére:

Bach jól ismerte Händel oratóriumát, többször elő is adta Lipcsében, sőt, egy pasticcióba is belegyúrta hét számát. De ezekre az előadásokra 1746-tól kezdődően került sor[3], és nem biztos, hogy Bach Händel művét már 1724 nagyhetében is ismerte. Ennek a Brockes-műnek azonban nincs köze mai tárgyunkhoz, és csak azért említettük futólag, mert kihagyhatatlan, ha Händel Brockes-recepciójáról beszélünk. Bővebben…

Egy különös János-passió

Nem tudom, mi vagyok, nem az, amit tudok,
semmi és valami, kis pont és kör vagyok.

Angelus Silesius (1624 – 1677): Arkangyali vándorrészlet

Szabó Lőrinc (1900 – 1957) fordítása[1]

A rendkívüli szellemi képességekkel megáldott francia Guillaume Postel (1510 – 1581), bár nézetei hol misztikusak, hol merészek voltak, közmegbecsültségnek örvendett kortársai körében. Navarrai Margit (1492 – 1549) megbízásából afrikai és közel-keleti utakat tett, ahol kitűnő érzékkel nagy értékű iratokat gyűjtött. Térképet is készített[2] (áttekinthetősége misztikájához fogható). Róla írt, 1981-ben kiadott monográfiájának a szerző, Marion Leathers Kuntz (1924 – 2010) a GUILLAUME POSTEL. Prophet of the Restitution of All Things. His Life and Thought (GUILLAUME POSTEL. A mindenek újjáteremtetésének[3] prófétája. Élete és gondolatai) címet adta. Guillaume Postel nem egyszerűen teológus volt. Kuntz megítélése szerint több volt annál, már-már illik rá a prófétai jelző. Guillaume Postel katolicizmusához nem fér kétség, de a pápaság visszaéléseit ostorozva elvitatta Róma jogát az egyház vezetésére.[4] Ő az, akiről a továbbiakban nem beszélünk. Erre jó okunk van. Bővebben…

Mimózák, ártatlanok és elkeseredett küzdelem

A Károli-biblia így fordítja a Deuteronomium egy versét:

Csinálék azért ládát sittim-fából, és faragék két kőtáblát is, az előbbiekhez hasonlókat; és felmenék a hegyre, és a két kőtábla kezemben vala.[1]

Ugyanez az ökumenikus bibliafordításban:

Csináltam hát egy ládát akácfából, aztán kifaragtam két kőtáblát, olyanokat, mint az előzők voltak, majd a két táblával a kezemben fölmentem a hegyre.

5Móz10:3[2]

Ugyanezt a különbséget látjuk a fa bibliai megjelenésének minden pontján a két fordításban.[3]
Az Ószövetség egy későbbi igehelyén ezt olvassuk:

És majd azon a napon a hegyek musttal csepegnek és a halmok tejjel folynak, és a Júda minden medre bő vízzel ömledez, és forrás fakad az Úrnak házából, és megöntözi a Sittimnek völgyét.

Joe3:18[4]

Ugyan nem lenne helyes, ha a fordítás a szóeredet alapján adná meg a magyar nevet, forrásunk rámutat, hogy a sittim-fa valóban kedveli a vádikat, azaz a patakok által kivájt völgyeket, így biztosra vehetjük, hogy az Ószövetségben oly nagy szerepet kapó völgy és a fa neve valamiképpen összefügg.
Bár a régi bibliafordításokat időről időre revideálják, Károli Gáspár (1529? – 1591) eredetileg is a „sittim-fa” („Sittim fa”) alakot használja.[5] Aligha tehetne másként. A pillangósvirágúak családjába tarozó akácfát nemcsak Mózes, de ő sem ismerhette. Bővebben…

Hasonlítsunk 5%-ig az ürülékre, avagy festmények és lepkeszárnyak

Edmund Brisco ”Henry” Ford (1901 – 1988) genetikussal vitatkozva az ugrásszerű evolúció híve, Richard Benedict Goldschmidt (1878 – 1958) 1945-ben így[1] ír:

Ford… olyan mutációról beszél, amely véletlenül távoli hasonlóságot mutat valamely védettebb fajra, s ebből, ha csekély is, némi előny származhat. Fel kell tegyük a kérdést: milyen távoli legyen ez a hasonlóság ahhoz, hogy szelekciós értéke legyen? Feltételezhetjük-e, hogy a madarak, a majmok, sőt a sáskák is olyan nagyszerű megfigyelők (vagy legalábbis akadnak közöttük ilyenek), hogy a távoli hasonlóságot is észreveszik, és az ilyen állatot messzire elkerülik? Szerintem ez a feltételezés túlságosan messzire megy.

Stephen Jay Gould (1941 – 2002), Goldschmidt híve, még radikálisabban teszi fel kérdését:

Vajon mi előny származik abból, ha az állat öt százalékig hasonlít az ürülékre?

Gould esküdt ellenfele, Richard Dawkins több helyütt, legékesszólóbban talán az 1986-ban írt The Blind Watchmaker (A vak órásmester, 1994) című egyik alapművében világos érveket sorakoztat fel amellett, hogy egy efféle mimikri igenis kialakulhat apró lépéseken keresztül, ugyanis a táplálékszerző konfliktusok az esetek jellemző tömegében nem szemtől szemben alakulnak ki. A ragadozó madár sietősen repül (kevés madár képes lassítani röptét, tehetjük hozzá), olykor csak szeme sarkából, szürkületi homályban pillantja meg prédáját, és ilyen, azaz valóságos körülmények között már egy távoli hasonlóság is előnyt jelenthet.[2]
Bővebben…

Egymásra találások és melkhisédekiánus eltévelyedések

Rubens (1577 – 1640): Ábrahám és Melkhisédek találkozása (1616-17?)

Rubens (1577 – 1640): Ábrahám és Melkhisédek találkozása (1616-17?)

Amikor körülbelül négyezer évvel ezelőtt Ábrám, a későbbi Ábrahám visszatért csatájából, melyben Elászár királyát, Khédorlaomert és szövetségeseit győzte le, kijött elébe Szodoma királya a Sáve (azaz a király) völgyébe, és

Melkhisédek pedig Sálem királya, kenyeret és bort hoza; ő pedig a Magasságos Istennek papja vala.

1Móz14:18[1]

Bővebben…

A longobárd királyság emelkedése és bukása

A vinnileket a hagyományos magyarázat alapján hosszú szakállukról nevezték el longobárdoknak vagy langobárdoknak, amit nem zárhatunk ki, de a törzs, germán lévén, Odint vallotta főistenének, akinek a longbärtr, „hosszú szakállú” az egyik mellékneve volt. Wilhelm Bruckner (1870 – 1952) az 1895-ben írt Die Sprache der Langobarden (A longobárdok nyelve) című műve bevezetőjének 6.§-ában azon a véleményen van, hogy a szvévek leágazásai[1], de Karl Müllenhof (1818 – 1884) úgy tartja, az ingaevon törzscsoportba tartoznak, és előtörténetük szorosan összefonódik Jütland népeiével.[2] A Rothari (616? – 652) longobárd király által 643-ban kibocsátott törvénykönyv, az Edictum Rothari (Rothari rendelete) előszavaként szolgáló történelmi összefoglaló a longobárdokat mindenesetre „skandináv”, azaz északi eredetű népeknek mondja. Velleius Paterculus (Kr.e.19 – 31) a Róma története II. könyve 106. fejezetében a longobárdokat minden más germánnál vadabbaknak mondja.[3] Ahogy Tacitus (56 – 117) a Germania 40. fejezetében jellemzi őket:

Ezzel szemben a langobardokat csekély számuk teszi híressé: igen sok és igen erős törzs övezi őket, ezért nem engedékenységgel, hanem a harc és a veszély vállalásával gondoskodnak biztonságukról.

Borzsák István (1914 – 2007) fordítása[4]

Bővebben…

Triklaviánus eretnekek, trigintaklaviánus ortodoxok, Wald Péter és a golgotavirág


Négy sebbel illették egyéb ütések mellett,
Aztán, befejezésül egy ötödikkel…

La nobla leyczon (A nemes szentlecke)[1]

Wald (Vald) Péter (1140? – 1218?) gazdag lyoni textilkereskedő és bankár volt, aki ilyenként zavaroktól mentesen leélhette volna életét anélkül, hogy későbbi koroknak akár a legszemfülesebb filológusai is zaklatták volna haló poraiban. Amikor egyszer barátjával beszélgetett, az holtan esett össze. A mélyen megrendült bankár a halál spirituális okaival, a halál utáni élet titkaival kezdett foglalkozni, és mindaddig nem talált megnyugvást, amíg egy teológus rá nem irányította figyelmét a következő igehelyre:

Monda néki Jézus: Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz mennyben; és jer és kövess engem.

Mát19:21[2]

Wald Péter ekkor mindenét eladta és jótékonyságra fordította, az adósságokat elengedte. Bővebben…