Vallástörténet kategória bejegyzései

Ianus diadalútja

Ianus görög előzmény és párhuzam nélküli római isten, és legalább a gyakran emlegetettek körében ilyenként egyedülálló. Vannak azonban, akik párhuzamokat találnak közte és egy etruszk isten, Culcans között. Joseph Campbell (1904 – 1987) elmélete szerint a rómaiak vallásos kultuszainak a legtávolabbi múltba vesző alapja a ház körüli és háztartásban segítő istenek tisztelete, mely, bővülő körökben, össznépi szertartásokká és teljes hitvilággá emelkedett. Egyes felfogások szerint Ianus tisztelete ezekben az ősi időkben gyökeredzik, az „árkád”, „ajtó” jelentésű ianua szóról[1] kapta nevét mint a ház bejáratának őre. Az ianua feltehetőleg a messze ágazó indoeurópai hey-, „menni” gyök leszármazottja.[2] James George Frazer (1854 – 1941) azonban úgy tartja, maga az ianua szó származik Ianus nevéből. Érvelése szerint a nyugati „bejárat”, „kapu” szavak olyan formai egységet mutatnak a megfelelő angol door szóval, hogy ennek ianua alakú leágazása elképzelhetetlen. Ianus alakja mindenesetre innen spiritualizálódott: az érkezés és távozás őréből a vég és a kezdet, azaz újrakezdés kétarcú (bifrons) istene lett.

XVIII. századi olasz Ianus-márványszobor az Ermitázsban

XVIII. századi olasz Ianus-márványszobor az Ermitázsban

Bővebben…

Reklámok

Római Szent Piroskák

A legismertebb Római Szent Piroska (256? – 269?) vértanúságának rettenetes részleteit ma már nem kínálják okulásul a jámbor hallgatóságnak, és ez így van jól. A feltehetőleg írói álnév mögé bújt Purisu kegyes, a fiatalság számára is bemutatható összefoglalójában arról ír, az ifjú vértanú szülei óvatos, rejtőzködő keresztények voltak, de a kislány nem fékezte nyelvét. A családi rosszakarók besúgták II. Claudius Gothicus császárnak (213 – 270), aki maga elé rendelte. (Ezt legfeljebb családja patrícius származása alapján tudjuk elképzelni.) A kislány láttán a megindult császár kegyelmet gyakorolt: elegendő lesz Apollót kiengesztelnie néhány tömjénszemcsével, amelyet Apollo oltárának tüzébe vet. Piroska azonban pontosan tudta, hogy ezzel a csekély mozdulattal elárulná hitét, és megtagadta a parancsot. A felbőszült császár ennek hallatán kínzásoknak vetette alá, melyektől az sem tartotta vissza, hogy a kislányra váratlan aranysárga fénysugár hullt, melyben csillagszerűen felragyogott. A gyötrelmek betetőzéseként a gyermeket vadállatok elé lökték, ám azok megjuhászodtak, ugyanúgy, mint a rá uszított oroszlán, mely a lány mellé kuporodott és a lábait kezdte nyalogatni. Ekkor Piroska valamit súgott az oroszlán fülébe, amit senki sem halhatott, csak történetmesélőnk: – különb vagy ezeknél a kegyetlen embereknél, akik engem halálra szántak… Ekkor Piroskát a városfalakon kívülre hurcolták, mint valami bűnözőt, és az ostiai kapunál lefejezték. Ekkor hatalmas sas ereszkedett alá, és szárnyaival sátrat feszítve mindaddig fölötte lebegett, amíg az odaérkező keresztények megadhatták neki a végtisztességet.[1] Bővebben…

Quasimodo és az ulánusok

Il y avait seize ans à l’époque où se passe cette histoire que, par un beau matin de dimanche de la Quasimodo, une créature vivante avait été déposée après la messe dans l’église de Notre-Dame, sur le bois de lit scellé dans le parvis à main gauche, visà-vis ce grand image de saint Christophe que la figure sculptée en pierre de messire Antoine des Essarts, chevalier, regardait à genoux depuis 1413, lorsqu’on s’est avisé de jeter bas et le saint et le fidèle. C’est sur ce bois de lit qu’il était d’usage d’exposer les enfants trouvés à la charité publique. Les prenait là qui voulait. Devant le bois de lit était un bassin de cuivre pour les aumônes.

Victor Hugo (1802 – 1885): Notre-Dame de Paris 1482 (1831).
IV/1. Les bonnes âmes[1]

Történetünk ideje előtt tizenhat esztendővel, Quasimodo vasárnapjának szép reggelén, a Notre-Dame templomában mondott mise után egy élőlényt tettek ki a bal oldali előcsarnok falába erősített falócára, Szent Kristófnak azzal a nagy képmásával szemközt, amelyet Antoine des Essarts lovag úr kőbe faragott mása már 1413 óta nézett térden állva, míg csak eszébe nem jutott valakinek, hogy a szentet is, a hívét is eltávolítsa onnét. Erre a falócára tették ki a közjótékonyság irgalmába ajánlott lelenceket. Aki akarta, onnét elvihette őket. A falóca előtt réztál volt, az alamizsnának.

A párizsi Notre-Dame 1482.
IV/1: A jótét lelkek. Antal László (1924 – 1996) fordítása (1986)[2]

Az oktáva, vagyis a húsvétvasárnap beköszöntétől számított nyolc nap betetőzése, gyakran ezt a napot magát hívják oktávának[3], a fehérvasárnap (dominica in albis depositis); latin nevéhez hűen, a nagyszombaton megkeresztelt ókeresztény neofiták („friss hajtások”) ekkor váltottak át ünnepi fehér öltözetről köznapira. Ez a napja a visszatérésnek a katolikusok legszentebb ünnepköréből, a húsvétból a szokásos egyházi évbe. Ez magyarázza a nap angol nevét (Low Sunday, „lenti vasárnap”).[4] A fehérvasárnap miséjének introitusa, kezdőéneke a következő igehelyre írt gregorián himnusz:

Mint most született csecsemők, a tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek
1Pét2:2[5]

A Vulgatában:

sicut modo geniti infantes, rationabile, sine dolo lac concupiscite: ut in eo crescatis in salutem
1Pet2:2[6]

És hogy kedvelt regényhősünket mégsem Sicutmodónak hívják? Ennek oka az, hogy a 383-as kiadásúnak tekintett Vulgatát megelőző ősi latin szentírás-gyűjteményben, a Vetus Latinában („Régi latin gyűjtemény”)[7] ugyanez az apostolilevél-részlet még így szerepel:

quasi modo geniti infantes rationabile sine dolo lac concupiscite ut in eo crescatis in salutem[8]

Bővebben…

Boa: kisebb meglepetések

Legutóbbi, Ghánával foglalkozó rövid összefoglalónkban érintettük, hogy a független köztársaság atyái, a nyelvtudós Nana Joseph Kwame Kyeretwie Boakye Danquah (1895 – 1965) és az első elnök, Kwame Nkrumah (1909? – 1972) az egyes becslések szerint a 830 és 1235 között virágzó egykori Ghánai Birodalomról[1] nevezték el a korábbi Aranypartot (melynek nincs közvetlen területi és kulturális kapcsolódása a mai Ghánához). Danquah megállapítja, hogy a birodalom neve az őslakos szoninke nép nyelvéből ered, a gajanŋa szóból[2] (melynek jelentése szövegösszehasonlító megfejtéssel talán „terület”[3]). Mai nyelvészek egyetértenek abban, hogy az ország nevében a -na végződés jelentése „király”, de a gha- előtag jelentését egyesek a föld, város, mások a harcos fogalmaival hozzák kapcsolatba.[4] A ma mintegy kétmillió-nyolszázezer lelket számláló szoninke nép nyolc országban szóródik szét Afrika Szahara alatti övezetében.[5]
A birodalom alapítási legendája annak megemlítésével indul, hogy az ősatya atyja, Dinga valahonnan a Közép-Keletről érkezett. Talán ezzel magyarázhatjuk a családban történteket azok után, hogy megöregedett és megvakult. Ahogy egy másik „keleti” történetből tudjuk,

Oda méne tehát Jákób Izsákhoz az ő atyjához, aki megtapogatván őt, monda: A szó Jákób szava, de a kezek Ézsaú kezei.
1Móz27:22[6]

Ugyanis Dingának is volt két szép szál fia, Khiné, és ennek öccse, Diabe Cissé, és Diabe Cissé is csellel nyerte el az elsőszülötti jogokat. Atyjuk halála után azonban haragos bátyja erőre kapva elűzte otthonukból. Új hazát keresve Diabe Cissé egy kúthoz, más változatokban barlanghoz érkezett, melyben egy óriáskígyó, Bida tanyázott, nyilvánvalóan egy ott élő pitonféle.

királypiton

Ebből Diabe Cissé víz jelenlétére következtetett, de itt véget is ér a józan ész fennhatósága alá rendelhető szövegrész. A „kisebb fiú” alkut kötött Bidával: az óriáskígyó megengedi, hogy letelepedjen, mi több, bő esővel fogja öntözni a földet, arannyal is ellátja, sőt továbbra is meg fogja védeni, feltéve, hogy minden évben megkapja a vidék leggyönyörűbb szűzét. Itt alapította Diabe Cissé a leendő Ghánai Birodalom majdani fővárosát, Kumbi Saleh-t. A birodalmat Wagadunak is nevezték. Az arisztokráciát ugyanis wagónak mondták, az ő országuk a wagadugu, és a Wagadu név ebből a köznévből rövidült.[7] Bida a szoninke nép tiszteletében kígyószellemként él tovább, neve Uagadu-Bida[8], a „birodalmi piton” (a betűzési apróbb eltérésnek nincs jelentősége). Az ugyanúgy ejtendő Ouagadougou nevet ma a Vörös- és Fekete-Volta, azaz a Volta felső folyása körül kialakult, országgá szerveződött kiterjedt kultúra, Burkina Faso[9] fővárosa viseli. Az írásmód a francia gyarmati kort idézi. Ez a hely legfeljebb az egykori birodalom keleti csücskében terülhetett el, de nem közvetlenül erről kapta nevét. A Volta aló folyásánál, azaz a Fehér-Volta körül Burkina Faso mai déli szomszédja, Ghána területén kialakuló moszi kultúra észak felé terjeszkedve, betörve Felső-Voltába, királyságokat alakított ki (sokkal a Ghánai Birodalom felbomlása után, kb. 1500-tól kezdődően), melyek egyike szintén a Wagadugu névre hallgatott.[10]
Ha esetleges tapasztaltabb nyájas olvasóim arra a következtetésre jutnak, hogy mindebből a továbbiakban Uagadu-Bida kígyószellem foglalkoztat bennünket, neki is elsősorban az utóneve, megéreztek valamit egy másik szellem, a blog szelleme működéséből. Bővebben…

Obiter dictum

Későn, korán, – keserű bárhogyan:
Meghalni, elmenni magányosan!

Juhász Gyula (1883 – 1937):
Meghalni… (1903)[1]

Szabó Miklós a precedensjog lényegi elemének tekinti a ratio decidendi és az obiter dictum, azaz az ítélet két logikai egységének határozott megkülönböztetését. A precedensjogban minden ítélet törvényi erejűvé válik, de ha a szigorúan vett ítélkezési részt, a ratio decidendit, vagyis „a döntés okát” nem különítenék el a „mellékes kijelentéstől”, azaz az indoklás részleteitől és példák, analógiák felmutatásától, akkor az elv alkalmazhatatlanná válna. A precedensnek így kizárólag a ratio decidendi képezi az alapját.[2] Igyekezve hűnek maradni magunkhoz, a továbbiakban a lényegtelennel foglalkozunk. Bővebben…

A tóbiáshal és Schrödinger Schopenhauere

Istennek köszönjük, hogy miénk volt
és az maradt, mert aki szeretettel szívünkben él,
nem hal meg, csak távol van.[1]

Nehezen meghatározható, hogy a katolikus és ortodox Ószövetség részét képező, de a zsidó és protestáns szent hagyományban nem szereplő Tóbiás könyve mikor íródott. Annyit tekintenek biztosnak, hogy valamikor Kr.e. 200 és Kr.e. 50 között. A 397-es Karthágói Zsinat a kánonba helyezte[2], és a doctor gratiae (a kegyelem doktora), Szent Ágoston (354 – 430) műve, A keresztény tanításról II. kötete 8. fejezetének 13. szakasza is a Szentírás részének tekinti.[3] A kegyes, „utaztató” történet főszereplője, a jámbor Tóbiás mindent elkövet látását elvesztett idős atyja, Tobit sorsának jobbra fordításáért. Hosszú útján maga Rafael arkangyal segíti. Különösen „zamatos” epizódot olvashatunk Tóbiás és Rafael nem rövid kalandjáról a Tigris partjainál, melynek azonban egyetlen betűjét sem lenne célszerű kihagynunk. Bővebben…

VIII. Kelemen és a proxy szerver erőltetett kapcsolata

Лишь только белый плащ с багряной подбивкой возник в высоте на каменном утесе над краем человеческого моря, незрячему Пилату в уши ударила звуковая волна: «Га-а-а…» Она началась негромко, зародившись где-то вдали у гипподрома, потом стала громоподобной и, продержавшись несколько секунд, начала спадать. «Увидели меня», – подумал прокуратор.

Булгаков (1891 — 1940): Мастер и Маргарита (1928 – 1940). Часть первая, глава 2. Понтий Пилат[1]

Mihelyt a bíborbélésű fehér palást feltűnt az embertengerből felnyúló kőszirt magasán, a behunyt szemű helytartó fülét hangok morajlása ütötte meg: „Haaa…” Halkan kezdődött, valahol a tér legtávolibb részében, a hippodrom felől, majd egyre erősödve mennydörgő robajlássá fokozódott, s néhány másodperc múlva ismét elhalkult. „Megláttak” – állapította meg magában a prokurátor.

Bulgakov: A Mester és Margarita. Első könyv, 2. fejezet: Ponczius Pilátus
Szőllősy Klára
(1913 – 1970) fordítása (1967)[2]

Róma más szempontból is pörkölő 1600-as évére teszik, hogy VIII. Kelemen pápa (1536 – 1605), szembeszállva tulajdon tanácsadóival, nemhogy betiltotta volna a kávé, „a sátán itala” fogyasztását, de egy korty után kijelentette, túl értékes az ital ahhoz, hogy átengedjük a hitetleneknek, sőt, teszik hozzá lelkes legendagyárosok, ott helyben meg is keresztelte a kávébabokat. Ez utóbbi nyilvánvalóan elképzelhetetlen. VIII. Kelemen az ortodoxia lánglelkű őre volt. A korty alapján meghozott ítéletről szóló beszámoló is kegyesnek tűnik. Ki lelte valaha is élvezetét az első korty kávéban? A szentatya azonban jó kormányos volt, bőven volt alkalma hírét hallani a kávénak. Tisztában lehetett kereskedelmi fontosságával és a fehér ember munkaerejére kifejtett várható hatásával. Hiszen 1585-ben Velence Isztambulba delegált leköszönő bailója, azaz követe (fő feladata a kereskedelmi kapcsolatok erősítése és kiépítése volt), Giovan Francesco Morosini bíboros (1537 – 1596)[3] – nem összetévesztendő az azonos nevű, későbbi pátriárkával – a Serenissima szenátusa előtt beszámolt a törökök kahavè nevű, forró fekete italáról, melynek fogyasztása megnehezítette elalvásukat. Mindezek után csak csodálni tudjuk, hogy még néhány évtizednek el kellett telnie európai kávéházak megnyitásáig.[4] Szép lassan kávézók töltötték meg a velencei Szent Márk tér Procuratiéje, azaz Prokurátor-palotái árkádjai alját.

Canaletto (1697 – 1768): Szent Márk tér a környező Procuratiével (1735 körül)

Bővebben…

Wagner, kíséret nélkül

This long unaccompanied cor anglais melody is one of the strangest and most poignant ever imagined by man.

Ernest Newman (1868 – 1959): The Wagner Operas (1949)[1]

Ez a hosszú, kíséret nélküli angolkürt-dallam egyike a legkülönösebbeknek és legszívhezszólóbbaknak, melyeket ember valaha kigondolt.

Wagner operái

Miután valamelyest rendbe szedte pénzügyeit, Wagner (1813 – 1883) 1842 nyarán félrevonult a világ, benne felesége, Minna (1809 – 1866) zajától, hogy kidolgozza formálódó új műve, a Vénusz-hegy, végleges nevén a Tannhäuser (WWV70) koncepcióját. A Drezdától mintegy ötven kilométerre délkeletre eső festői szépségű vidéket választotta, a szerény életkörülményeket, például a szalmaágyat sem megvetve, az akkor túlnyomórészt németek lakta Aussigot.

1 Aussig

Napi rendszerességgel mászta meg a város melletti, Elba-parti Hohe Wostrait, mely nevével ellentétben éppen csak hegy a maga mintegy 540 méteres magasságával, melyről azonban kitűnő kilátás nyílik a városra és a környező völgyre. A város mai hivatalos neve Ústí nad Labem, a hegyé Vysoký Ostrý, „Magas Perem” (jól leolvasható a német név eredete, akárcsak a városnévből), és az 1945-ös tömeges etnikai vérengzés, majd azt követő kitelepítések után németek sem maradtak a városban[2].

2 VO

Wagner kirándulóhelyét régóta „jelentéktelennek” minősítik, bár bazaltját a geológusok figyelemre méltónak találják.[3] Ma már, amikor nagyobb városok melletti megmaradt kilátóhelyek jócskán felértékelődnek, semmiképpen nem engedhetünk meg magunknak lekicsinylő minősítéseket, különösen akkor, ha a hegy kultúrtörténeti jelentőségére gondolunk. Bővebben…

Empúszák, Empusák

Xanthiast alakító színész az eltörpülő Herakles mellett egy Kr.e. 350-340 közötti görög vázán

Ξανθίας
ἀλλ᾽ οὐκέτ᾽ αὖ γυνή ’στιν, ἀλλ᾽ ἤδη κύων.
Διόνυσος
Ἔμπουσα τοίνυν ἐστί.
Ξανθίας
πυρὶ γοῦν λάμπεται
ἅπαν τὸ πρόσωπον.
Διόνυσος
καὶ σκέλος χαλκοῦν ἔχει;
Ξανθίας
νὴ τὸν Ποσειδῶ, καὶ βολίτινον θάτερον,
σάφ᾽ ἴσθι.
Διόνυσος
ποῖ δῆτ᾽ ἂν τραποίμην…
Ἀριστοφάνης (446? π.Χ. – 386): Βάτραχοι (405 π.Χ.)[1]
Xanthias
all’ uket’ au gyne ’stin, all’ hede kyon.
Dionysos
Empusa toinyn esti.
Xanthias
pyri gun lampetai
hapan to prosopon.
Dionysos
kai skelos khalkun hekhei;
Xanthias
ne ton Poseido, kai bolitinon thateron,
saf᾽ histhi.
Dionysos
poi det’ han trapoimen…
Aristofanes: Batrakhoi

 

Xanthias
De nem leány most már, hanem kutya.

Dionysos
Úgy hát lidércz.

Xanthias
Az arcza legalább
Tűz-láng merőben.

Dionysos
Hát a lába réz?

Xanthias
Poseidon uccse! s a másik ganaj. Tudod hát?

Dionysos
Most hová bújjak?

Aristofanes: Békák
Arany János (1817 – 1882) fordítása
(megjelent 1885-ben)[2]

Aristofanes nemcsak a Békákban, hanem a Kr.e. 390-ben írt Nőuralomban is, bár ott köznévi formában említi Empusát, illetve egy empúszát, ott egy sebhelyekkel, kelésekkel borított nőalakként[3]. (Arany János értelmezését elfogadva természetesen a Békákban is köznévként szerepel az empúsza.) Filostratos (170? – 250?) Τὰ ἐς τὸν Τυανέα Ἀπολλώνιον, Ta es ton Tyanea Apollonion, azaz A tyanai Apollonios élete címmel könyvet írt a nagy utazóról és filozófusról. Ennek II. fejezete 4. szakaszában szerepel, hogy Apollonios (15? – 100?) a Kaukázusban járva szembetalálkozik egy alakváltó empúszával, de úgy szabadul meg tőle, ahogy tanácsolták neki: csúfolni kezdi, erre az sikoltva menekül.[4] A IV. fejezet 25. szakaszában nagy terjedelemben beszámol egy korinthosi lamiáról, az empúszákhoz hasonló lidércről, aki áldozatát szabályosan felhizlalta, mielőtt nekilátott volna vérük szívásához, majd teljes bekebelezésükhöz.[5] (Filostratos, többször tapasztaltuk, kedveli a csodalényeket, de a görög racionalizmus híveként ezekről igyekszik a lehetőségekhez képest tárgyszerű leírással szolgálni.) Peter J Allen és Chas Saunders kipróbált elriasztásnak mondja a ”Clompy Bumpy Clumpy!”-t („trappoló, döcögős, csámpás!”) – vagyis az empúszák angol nyelvterületen is adventívek – arra az esetre, ha hálószobánk ablakán keresztül próbálna behatolni. Felvették ugyanis azt az életmódot, hogy (vélhetőleg különösen kiéhezett) férfiakat szerelmi szándékkal megkörnyékezik, majd vérükből táplálkoznak.[6] (Vagyis a leegyszerűsítő szemléletű utókor alakjukat egybemossa a lamiáékkal.) Borges (1899 – 1986) az Empusát, illetve az empúszákat nem veszi fel az 1957-ben kiadott Livro dos Seres Imagináriosba (Képzelt lények könyve), igaz, a velük rokon természetű lamiákat annál szívesebben.[7] Bővebben…

Két Anakharsis, egy sors

Láttam, láttam az ősi kelyhet,
Népem áldozó poharát

Zömlén (Medgyes Lajos, 1817 – 1894):
A székelyek áldozó pohara (1858)[1]

Anakharsis sokat látott, sokfele bolygó filozófus volt, akit csípős szabadszájúságáról ismertek. Megtagadta istenét, ezért halállal lakolt. Szomorú vég, és még szomorúbb, hogy különlegesnek sem mondható. Érdekessé mégis az teszi, hogy a tömör élettörténet két ilyen nevű emberre is ráillik, mintegy 2400 éves különbséggel. Lássuk röviden a lehangoló részleteket, kisebb előjátékokkal. Bővebben…

Újabb forráskutatás: Dirke rémtörténete

Ókori leírásokból tudjuk, hogy a büntetését a Kaukázusban letöltő, általunk is sokat emlegetett Prometheus krónikus májpanaszait leszámítva szolid polgári életvitelt folytatott, így látogatókat fogadott, velük el-eldiskurált.

1 horvat

Horvat: Jupiter tehénné változtatja kedvesét

A Zeus beárnyékolta, biztonsági okokból tehénkülsőbe rejtett ra a féltékeny Hera a bögölyfélék családjának egy különösen makacs fajának képviselőjét, a marhaböglyöt küldte, aki előbb a róla elnevezett Jón-tenger partjáig menekült, majd éles irányt váltva átkelt a szintén az ő nevét megörökítő ökörátkelőn, a Boszporuszon, ahonnan már csak egy ugrás a Kaukázusnak éppen a büntetés-végrehajtó intézetként fungáló sziklája. Prometheustól kapta a jó tanácsot, hogy fordítsa útját Egyiptomba. Itt aztán a Nílus partján adott életet fiának, Epafosnak, így eggyel megnövelve Hera üldözésre kijelölt hőseinek számát. Anyja végül Szíriában bukkant a fiúra, hazavitte Egyiptomba, ahol király lett. (A kegyes felfogás szerint Ízisz kultuszát Io vezette be Egyiptomban.)[1] Epafos itt feleségül vette Nílus folyamisten leányát, Memfist, és azonos nevű várost alapított a tiszteletére. A kor anyakönyv-vezetési hanyagsága rovására írom, hogy mások, megfeledkezve Memfis városának puszta létéről is, úgy tartják, az etióp királynőt, Kassiopeiát[2] vette nőül. Epafos egyik lánya, Libya egy másik ország nevét adta.[3] Bővebben…

Bárók és bírók. A korona hányattatásai

Così fatta, mi disse: «Il mondo m’ebbe
giù poco tempo; e se più fosse stato,
molto sarà di mal, che non sarebbe…»

Dante (1265? – 1321): Divina Commedia,
Paradiso, Canto otto / 17.: Carlo Martello d’Angiò[1]

„Lenn nem sok évig éltem” – szólt e lángban –
„de, hogyha tovább éltem volna lenn,
most kevesebb baj lenne a világban…”

Dante: Isteni színjáték,
Paradicsom, Nyolcadik ének / 17.: Anjou Martell Károly.
Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása[2]

A francia, de legalábbis franciás műveltségű, ismeretlen dömés baráttól származó 1308-as Anonymi Descriptio Europae Orientalis (Kelet-Európa leírása egy névtelentől)[3] bő teret szentel Szicília (továbbá Nápoly, Albánia és Jeruzsálem) királya, sok más terület hűbérura, IX. Szent Lajos (1214? – 1270) kevésbé szent öccse, Anjou Károly (1226 – 1285) aspirációinak. Anjou Károly politikájával korábban már nyílt alkalmunk részletesebben is megismerkedni. Szemet vetett ha nem is mindjárt a bizánci trónra, de jelentős konstantinápolyi befolyásra feltétlenül. Messzire tekintett: aggasztották „a vas és arany” cseh királya, II. (Nagy) Přemysl Ottokár (1232 – 1278) kiterjedt hadmozdulatai[4], melyek olykor még a belső viszályok ellenére is hatalmas és erős magyar koronát is zaklatták. A nagy cseh király nyolcad-árpád házi magyar volt: apai nagyanyja, Magyarországi Konstancia (1180? – 1240) III. Béla (1148? – 1196) lánya.[5] Bővebben…

Nagy Konstantin és Bill Gates

A római hadijelvények (signa militaria) a köztársaság korától annak császári „beteljesedéséig” jelentősen megszaporodtak.[1] Tiszteletük a kesernyés hangú Tertullianust (160? – 220?) bálványimádásra emlékeztették. Az Apologeticus (Védőbeszéd) XVI. fejezetének 8. szakaszában így ír:

Religio Romanorum tota castrensis signa veneratur, signa iurat, signa omnibus deis praeponit. Omnes illi imaginum suggestus in signis monilia crucum sunt; siphara illa vexillorum et cantabrorum stolae crucum sunt.[2]

A rómaiak egész katonai vallása jeleket imád, jelekre esküszik s e hadi jelvényeket az összes istenek fölé emeli. E hadi jelvények valamennyi odabiggyesztett képe keresztek füzéreivé válik.

Városi István (1905 – 1978) fordítása[3]

hadijelvények

Bővebben…

A látomás és december 25-e, a legyőzhetetlen nap

Raffaello (1483 – 1520) műhelye: A kereszt látomása (1524)

Diocletianus (244 – 311) principatust felváltó birodalomirányító rendszerének, a négyesuralomnak vagy tetrarchiának nemcsak a hatalom-kiegyensúlyozás volt a lényege, hanem a hatalom átörökítésének, a hatalomgyakorlás megismerésének jól kigondolt rendszere. Rögtön halála után kiviláglott az új rendszer instabilitása, éppen a legfontosabb ponton. Az uralkodók és a lehetséges uralkodók szövetségi rendszereket alkottak egymás ellen, mindeközben maga a birodalom hízott, hiszen katonai utánpótlásra területhódítások révén igyekeztek szert tenni.

római erőd Eboracumban

A „sápadt” (chlorus, „halványzöld”) I. Constantius Chlorus (250? – 306) és Maximianus (250? – 310?) társcsászársága két „helyettesükkel”, azaz fiaikkal, Nagy Konstantinnal és Maxentiusszal (278? – 312) a diocletianusi elveknek megfelelően működött, ám Maximianus halála után Nagy Konstantint Eboracumban (a mai Yorkban) egyoldalúan császárrá kiáltották ki. Maxentius sem maradt rest, ő is császárrá kiáltotta ki magát. Seregekkel vonultak egymás ellen. 312. október 27-én már egymással szemben álltak a másnapi ütközet előtt a főváros északi szélén emelt Milvius hídnál.[1] Maxentius csapata háromszoros túlerőben volt[2], de hadművészeti szempontból lényegesen kedvezőtlenebb helyzetben.

Milvius híd

Bővebben…

Jeruzsálem-tücskök és egyéb nem-tücskök

my dreams were filled
with talking frogs, giant crickets,
godly flies, with the yellow, brooding eylid of the moon
flickering at me sensuously.

Baca: Martín, XXII (1987)[1]

…álmaimat megtöltötték
beszélő békák, óriási tücskök,
kegyes legyek, sárga, méla szemhéja a Holdnak,
mit érzékien rezgetett felém.

A Jeruzsálem-tücsöknek nincs köze se Jeruzsálemhez, se a tücsökhöz; kivizsgáljuk ennek okait, megnézzük, akkor mihez van köze, és kicsit körülnézünk a rokonságában is, fel az egészen távoli egyiptomi ősökig. Bővebben…