Vallástörténet kategória bejegyzései

Szent inkvizítorok és a Huszita biblia

János evangélista könyvö

KAPITULUM I

  1. Kezdetben vala ige, és ige vala Istennél, és Isten vala ige.
  2. Ez vala kezdetben Istennél.
  3. Mendenek őmiatta löttenek, és őnála nálkül semmi nem lött, mely lött.
  4. Öbenne élet vala, és az élet vala embereknek fényessége.

János evangéliumának kezdete az ún. Huszita bibliában[1]

A szerzetesrendek alapítóinak elképzeléseit és a közösség életének tervbe foglalt szabályait mondjuk reguláknak, melyek szigorú pápai felügyelet alatt állnak. Az elzárkózás veszélyeit kiküszöbölendő egy-egy rend olykor közvetlenül a pápa fennhatósága alá került, azaz kiiktatták a területileg illetékes püspököt.[2]

A latin obsevantia legum, observantia secreti, azaz a törvény vagy a titok megtartásának kifejezései állnak annak hátterében, hogy az observantia, mely önmagában „megfigyelés”, „szemmel tartás”, „megtartás” magának a megtartandó „szabálynak” is szinonimája lett.[3] Az observantia az observare, „őrködni”, „figyelni” főnévi képzése, mely két indoeurópai gyök összeolvadása: az  ob-  eredete a hepi-, „előtt” (ami, többek között, ugyanígy a megfelelő görög ἐπί-, epi- őse is[4]), az utótag, a  servare, „őrködni” eredete az azonos jelentésű serw- gyök[5].

A szerzetesrendek életében a szent obszervancia annyit tesz, hűséges őrködés a regulák eredeti formájának betartásán.[6] Ilyenképpen az obszerváns fontos feladatot látszik betölteni. A hittörténetben azonban az „obszerváns” önmegjelölés értelme, hangsúlya megváltozott: elkülönülés azoktól, akik elpuhulnak, akik elfordulnak a reguláktól. Ilyenképpen a megjelölés csoportképző erőre tett szert, mely akár oda is vezethetett, hogy „sarutlan” obszervánsok önállósultak, külön ágat alkottak.  Bővebben…

Reklámok

Abaris nyila

A nagy Nyíl útján, meg nem állva,
Hitesen és szerelmesen,
Förtelmeit egy rövid Mának
Nézze túl a szemem.

Ady Endre (1877 – 1919): Új s új lovat (1914-15)[1]

A nagy Nyíl, mely ki-kilövi alólunk a lovakat, mégis irányt szab nekünk, az élet maga, melyet, Søren Aabye Kierkegaard (1813 – 1855) szavával, előrefele élünk, de csak visszafele érthetjük meg[2].
Kierkegaard kutatói sokat megtudnak a filozófus nem kiadásra szánt munkafüzeteiből, melyekben a nagy művek vázlatai, előmunkálatai is helyet kaptak. Kierkegaard jegyzetfüzetekbe dolgozott, melyek címlapjára kettőzött nyomtatott betűket írt. Dánul ezeket Journalenekenek mondják, ami annyit tesz, „feljegyzések” vagy „jegyzetfüzet”, és az angolszász irodalomra hull a leiterjakab szégyene, amikor ezt angolra Journalsként (kvázi „folyóirat”) fordítják. Ezek egyikében találjuk a következőt:

Naar man har een Tanke, men en uendelig, da kan man bæres af den hele Livet igjennem, let og flyvende, ligesom Hyperboræeren Abaris, der baaret af en Piil, bereiste hele Verden
Herodot IV, 36

JJ32[3]

Egy embert, akinek egyetlen gondolata van, de az végtelen, az végigviheti őt egész életén át, könnyen és gyorsan, akár csak a hüperboreaszi Abaris, aki egy nyílon hatolt végig a Földön.
Herodotos IV / 36

Három lehetőség bontakozik ki. Kierkegaard vagy nem nézte meg a hivatkozott helyet, vagy megnézte és félreértette, vagy Herodotos (Kr.e. 484? – 425) szavai keverednek benne egyéb olvasmányélményeivel. A Történelem idézett helyén ugyanis ez áll:

Mindezt a sokat mondtam el a hüperboreasziakról, és legyen ennyi elég; ennek megfelelően aztán nem is mesélem el Abaris mítoszát, aki állítólag hüperboreaszi volt, és nyilát végigvitte a világon, miközben nem vett ételt magához.[4]

Herodotos szerint tehát Abaris vitte a nyilat és nem megfordítva. Nem jelentős a különbség, de ki kell elégítsük feltámadt érdeklődésünket Abaris és mítosza iránt.

Bővebben…

Csodalények: nincs más előre, mint hátra

Brian Cummings történész csacsi öreg medvéjének (endearingly batty – engedtessék meg ennyi fordítói szabadság) nevezi id. Pliniust (23 – 79)[1], de csak részben adhatunk neki igazat. A hangvételben semmiképp, a tartalomban is csak mérsékelten. Id. Plinius hatalmas műve, A természet históriája keveri, sőt, sajnos, mesterien elegyíti a tudományt, a mítoszt és a babonát, és „babonás” fejezeteiben is megesik, hogy nem szögezi le teljes egyértelműséggel: lehet, hogy forrása hisz effélékben, de őt nem lehet megtéveszteni. Cummings bírálatát igazolja a mű VII. könyvének 2. fejezete.
Ebben a terjedelmileg roppant szakaszban különféle csodás embertípusokat számlál össze a nagy historikus, miután leszögezi, ne gondoljuk, hogy kizárólag a szittyák hódolnak az emberevés szokásának. A kyklopsok említésével máris az arimaszpoknál vagyunk, akik ugyan embert nem esznek, de ugyanúgy egyetlen szemet viselnek homlokuk közepén, mint a kyklopsok. Róluk már a Kr.e. VII. században élt Haristeas is beszámol, ahogy ezt id. Plinius maga is említi, sőt Herodotos (Kr.e. 484? – 425) is. A Történelem IV. könyvében szkeptikus hangon szól Ázsia vad szörnyeiről és különös népeiről. A szittyák területén élő arimaszpok az aranyat őrző griffek közelségében élnek, nevük, Herodotos szerint, a szittyák ἄριμα, harima, „egy” és σπου, spu, „szem” szavából tevődik össze.[2] Valami hiba csúszhatott a szómagyarázatba, mert ezt a népet az újkori történészek beazonosították és egyszeműségét nem látták bizonyítottnak. A név Vilém Tomášek (1841 – 1901) szerint az irániban „vad lovas népet” jelent, mellyel élesen szemben áll Karl Viktor Müllenhoff (1818 – 1884) elmélete, aki iráni eredetből a „szelídített lovas nép” változat mellett száll síkra. Carl Johann Heinrich Neumann (1823 – 1880) viszont úgy tudja, a szó a mongolban „hegylakót” jelent.[3] Az arimaszpok és a griffek viszonya, olvassuk a két görög auktorra hivatkozó id. Pliniusnál, ellenséges: a griffek aranyat bányásznak, amire az arimaszpok foga fáj. Nemhiába írja Aiskhylos (Kr.e. 525 – 456) a Leláncolt Prometheusban:

PROMÉTHEUSZ

A megnyúlt orrú griffeket kerüld ki, Zeusz
dühös kutyáit és az egyszemű lovas
arimaszposzok hadát; az alvilági rév
mellett, aranypatak körül tanyáznak ők.
Közel ne menj!…

Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[4]

A fejezet számos további csodalénye közül semmiképpen ne hagyjuk említetlenül néhány zamatosat. A vagy a Kr. e. III., vagy I., vagy Kr.u. az I. században élt, talán nikaiai születésű Isigonos életműve mára nem maradt fenn[5], de id. Plinius őt idézi, amikor a Borysthenesen, azaz Dnyeperen túli terület lakóinak sajátos szokásáról beszél: előszeretettel használnak ivóserlegként koponyákat. Értelemszerűen a Dnyeper alsó folyásánál élhetnek ezek a népek, hiszen úgy tűnik, a felsőt az ókoriak id. Plinius fő forrása, Herodotos idején még nem ismerték.[6]

a Dnyeper

Ki tudja, talán az antikvitásokban felmutatott jártassága vezette arra az ötletre később Alboin (526 – 572) longobárd királyt, hogy apósa, Cunimund (†567) gepida király koponyáját használja erre a célra.[7] Vagy mit szóljunk a gyerekkoruk óta fehér hajú, tengerzöld szemű albánokhoz, akik sötétben jobban látnak, mint világosban? Itt természetesen Kaukázusi Albánia lakosairól van szó.[8] De egy-egy szó vagy félmondat nem elég jó néhány csodalény jellemzéséhez. Rájuk később térünk vissza. Tulajdonképpeni tárgyunkhoz értünk: azokhoz az emberekhez, akik lábfeje fordítva áll a megszokotthoz képest. Ez geometriailag több lehetőséget is megenged, ezért pontosítsunk: (szigorúan) gondolatban forgassuk el a lábfejet a lábszárcsont körül 180°-kal.  Bővebben…

Beethoven dallama: a nép adta vagy a nép kapta?

Beethoven (1770 – 1827) 1799-ben elkezdett és 1800-ra befejezett, az utolsó római császárnénak, Nápolyi és Szicíliai Mária Teréziának (1772 – 1807) ajánlott op.20-as Szeptettjét már többször is emlegettük. Az op.21-es Első szimfóniával együtt mutatták be a Bécsi Udvari Színházban 1802-ben. A mű akkora népszerűségre tett szert, hogy az már aggasztotta Beethovent, aki különben is hajlott rá, hogy korábbi kompozícióit (melyeket a kritika „bezzeg”-művekként igyekezett felmutatni) „elavultnak” érezze. „Átkozott darab! Bárcsak el lehetne égetni!” – fakadt ki.[1] Az Első szimfónia „párdarabja” abban az értelemben, hogy míg a szimfónia az elkülönülés és a győzelmes, új utak nyitásának mintadarabja, addig a „problémamentes” Szeptett, ha nem is hangvételében, de szándékában – felhőtlen szórakozást, boldogságot, Nietzsche (1844 – 1900) kifejezésével „déli pihenőt” adni – a bécsi Unterhaltungban akkora jártasságú nagymesterek, mint Haydn (1732 – 1809) és Mozart (1756 – 1791) nyomdokait követi. Bővebben…

Savoyai Jenő és az Eugeniák

A görög Εὐγένιος, Eugenios, „jól született” – nem a „jó házba született” értelemben – ha nem is gyakori, de használt név volt[1], egy feltehetőleg 265-ben meghalt kelet-római püspöknek is ez volt a neve.[2] Az első római püspök ezen a néven, I. Szent Jenő pápa (†657) jóval később élt. Az ősi magyar Jenő nevet az egyik honfoglaló törzsünk is viselte, amiről VII. (Bíborbanszületett) Konstantin (905? – 959) A birodalom kormányzásáról írt művének 40. fejezetében (Γενάχ, Jenakh néven) megemlékezik.[3] Az 1830-as években vált (alaptalan) szokássá a Jenő azonosítása az Eugén névvel.[4] A név kapcsolata a mirtuszfélék családjába sorolt Eugenia nemzetséggel azonban csak közvetett.  Bővebben…

Hallucinációk régen és a közelmúltban

A későbbi miniszterelnök, Kállai Gyula (1910 – 1996) így ír a végzetessé váló, 1951. április 20-án reggel 9-kor elkezdett minisztertanácsi ülésről:

Zöld Sándorral együtt észrevettük, hogy Farkas Mihály egyre gyakrabban rajtunk felejti a szemét. Nem szemtől szemben, hanem oldalról oda-odasandítva. Ha tekintetünk véletlenül mégis találkozott, ő – szinte egy titkos rugó működésének engedve – szemgolyóit azonnal visszapattintotta a papírjaira… Bennünket figyelt: Zöld Sándort és engem… Zöld Sándor valóban rossz lelkiállapotban volt, ez nekem is feltűnt, olyannyira, hogy Farkas Mihály két sanda pillantása között meg is kérdeztem tőle:

– Miért vagy ilyen rosszkedvű?

– Ááá, nincs semmi bajom.

…A minisztertanács ülése után hirtelen el is tűnt, de mintha a kézfogása most melegebb lett volna, mint máskor. Mintha ekkor már minden elrendeztetett volna, mintha búcsúzkodna![1]

Bár a magyar munkásmozgalom történetének tanúsága szerint Farkas Mihály (1904 – 1965) honvédelmi miniszter volt az, aki ellenséget hallucinált Zöld Sándor (1913 –1951) belügyminiszterben, az említett minisztertanácsi ülés napján család- és öngyilkosságot elkövető Zöld Sándor magatartását írja le a tudomány jellegzetes skizofrén hallucinációként. A hallucinációk az érzetek olyan kifinomultságig menő csalódásaival járnak együtt, mint amikor a szenvedő alany az olfaktorikus, azaz szaglási megtévesztettség áldozataként még a sátán bűzét is érzi.

Bosch (1450 – 1516) (?): Remete Szent Antal (251 – 356) megkísértése (1501 körül), Lisszabon, Régi Művészetek Nemzeti Múzeuma

Élettani oka többféle lehet, például a Szent Antal tüzének vagy bizserkórnak is nevezett ergotizmus, melyet az anyarozs alkaloidája (vagy az abból készült gyógyszer nem megfelelő adagolása) vált ki.[2] A vegyi alapú hallucinációk mellett a szervezet saját betegségei is okozhatják, mint amilyen a delirium tremens nevű alkoholmegvonási betegség, a már említett skizofrénia, vagy az agy időskori lebomlásával fellépő demencia.[3] A túlvilági hatalmakhoz kapcsolódás formai megnyilatkozásaként kultúrtörténete beláthatatlan.

Bernini (1598 – 1680): Ávilai Nagy Szent Teréz (1515 – 1585) elragadtatása (1647-52), Róma, Santa Maria della Vittoria, Federico Baldissera Bartolomeo Cornaro bíboros (1579 – 1653)-kápolna

Bővebben…

Szomália: pokol a Paradicsomban

Khámnak pedig fiai: Khús, Micráim, Pút és Kanaán.
1Móz10:6[1]

A népek szétválását és elterjedését megelőzően a Genezis ősatyákat emleget, mint például Khám negyedik fiát, Kanaánt, a kánaáni népek ősét és névadóját. Pút leszármazottaiként a próféták Libya népét jelölik meg, bár a görög Septuagintában földjük Φυγή, Fyge néven is felbukkan – ugyanez a Vulgatában Fuga – , melynek szó szerinti jelentése ugyan „menekülés”, esetünkben azonban megfelelőbb értelmezés az idilli csengésű „menedékhely”. Érthető, hogy Georg Moritz Ebers (1837 – 1898) Pút földjét az egyiptomi történelemből ismert Punttal azonosítja. (Az n hang megjelenése lágyítóként gyakori a sémi nyelvekben is.)[2]

A legnevezetesebb Hatsepszut Henemetamon fáraónő kereskedési célú expedíciója Puntba[3] Kr.e. 1493-ban, amikor is, első fennmaradt említésként az ember történelmében, élő növényt, mirhát adó szomáliai balzsamfákat vittek haza a földről. Ezek aztán hosszú századokig szolgáltattak mirhát. De hoztak magukkal aranyat és tömjént is, hogy egy kisebb biblikus kör bezáruljon, emellett fenyőtömjént, elefántcsontot, állatbőröket, élő vadakat, ébent, fűszereket és szépítőszereket.

Punt királynője, Eti (Ati) Dejr el-Bahari halotti Hatsepszut-terasztemplomának reliefjén

Ezt olvassák ki Dejr el-Bahari („Északi monostor”) halotti Hatsepszut-terasztemplomának reliefjeiből. A feliratokon az is szerepel, hogy Hatsepszut mennyei anyja, Hathor szerelemistennő Puntban született. De bizonyság van rá, hogy már jóval Hatsepszut előtt, Hufu fáraó alatt is voltak kereskedelmi kapcsolataik, sőt, azt is valószínűsítik, hogy már ennél korábban is.[4]

Kufu fáraó († Kr.e. 2566) és Hatsepszut Henemetamon fáraónő (Kr.e. 1507 – 1458)

Bővebben…

Mazsola

– Géza, ne torkoskodj – szólt rá a középső fiára az asszony.
A gyerek az asztal közepén levő kalácsból csipegette ki titokban a mazsolát s most restelkedve húzta le a fejét a válla közé.

Móricz Zsigmond (1879 – 1942):
Árvalányok (1917), V. fejezet[1]

A mazsola etimológiáját futólag már érintettük. Ezúttal tágabb összefüggéseit járjuk körül. Bővebben…

Egy szél megszelídül

Jó szelet is küldött számukra bagolyszemü Pallasz,
jólfúvó Zephüroszt, mely a borszinü tengeren át zúg.

Homeros (Kr.e. VIII. sz.): Odysseia, II
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Rembrandt (1606 – 1669) (?): Pallas Athene vagy Fegyveres portréja 1655(?)

A négy égtáj szeleinek kisebb istenségeit, a Ἄνεμοι-t (Hanemoi, „szelek”) Eos hajnalistennő szülte a csillagok atyjának, Astraiosnak, aki történetesen a férje is volt; és bár mindannyian kicsinek születünk a természet rendeléséből, a négy szél legalábbis hatalomban továbbra is kicsi maradt, mivel Zeus parancsa a szelek ura, Aiolos alá rendelte őket.[2] Figyelemre méltó, hogy a kérdés elvitathatatlan szakértője, a Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodos csak három gyermek születését említi ebből az alkalomból az Istenek születésében:

Asztraiosznak erőslelkű szeleket szül a Hajnal:
tisztító Zephürosz, Boreasz, sebesen tovaszálló,
és Notosz, istennő istentől szülte e hármat.

Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[3]

A negyedik, Euros (fizikai értelemben is vehető) státusa bizonytalan: a keleti és a délkeleti szél istenének is tartják. Jelentősége kisebb volt testvéreiénél, őt ritkábban hívták segítségül a tengerészek.[4]

Adamantios Korais (1748 – 1833) szélrózsája az antik szóhasználatokkal (1796?)

Homeros azonban mindannyiukat felvonultatja, amikor Odysseus tutajának kalamitásait írja meg az V. énekben. Szintén Devecseri Gábor fordításában:

…így hányták a tutajt a futó szelek erre meg arra:
s hol Boreásznak dobta Notosz, hogy kényire hordja,
hol Zephürosznak az Eurosz, hogy kergesse előre.[5]

Bővebben…

Az ijesztő nimfák rejtélye

William Smith (1813 – 1893) mai olvasókat is lenyűgöző alaposságú főművében, az először 1844-ben kiadott Dictionary of Greek and Roman Biography and Mythology (Görög-római életrajzi és mitológiai lexikon) 1846-os kiadásának nimfákról szóló szócikkében meglepő fordulatra bukkanunk. Az alszeidákról (berki nimfákról, akiknek egyéb elnevezéseik is vannak) szólva azt írja, Nymphs of forests, groves, and glens, were believed sometimes to appear to and frighten solitary travellers, azaz „az erdők, berkek és szurdokok nimfáiról úgy tartották, néha magános utazóknak jelennek meg és ijesztenek rájuk”.


Mielőtt rátérnénk William Smith bizonyítékaira, említsük meg, hogy az alszeidák neve éppen a görög „berek” (ógörög: ἄλσεα, halsea, mai görög: άλσος, alsos) szóból lett csoportnévként Ἀλσηΐδες, Halseides.[1]


Az alcikk állításaira William Smith a következő bizonyítékot tárja elénk:
Bővebben…

Az Andamán- és Nikobár-szigetek rejtelmei

Bár maguk az andamánok és nikobárok, érthetően, gazdag történelműnek mondják hazájukat, a Bengáli-öbölben húzódó Andamán- és Nikobár-szigeteket, a világ többi részén élőknek meglehetősen szórványos ismereteik vannak erről. Genetikai vizsgálatok a heterogén andamán népesség egy törzsét, a dzsaravákat olyan afrikai eredetű etnikumnak mutatják, mely mintegy 60 000 évvel ezelőtt hajózott oda őshazájából. (Jelentős különbség mutatkozik a két szigetcsoport népcsoportjai között.) Az első európai érintkezések idején a nikobáriak nyelve khmer volt. Tárgyi emlékek Kr.e. 800-ról mutatják kultúra jeleit. A XI. században tamil erők foglalták el a teljes szigetcsoportot, mely tengeri támaszpontul szolgált a számukra a Szumátra elleni felvonuláshoz. A XVIII-XIX. században a legváltozatosabb európai gyarmatosítások terepévé vált a térség. Dánia négyszer foglalta el és négyszer menekült ki onnan az ott szerzett malária miatt. Az egyik űrt kihasználva holland segítségre támaszkodva Mária Terézia (1717 – 1780) közös osztrák-magyar kontingenst indított útjára Nikobárba. Egy ideig Magyar György volt a helyőrségparancsnok.[1] Dánia azonban visszaszerezte fennhatóságát, melyet végső kivonulása után pénzért értékesített a Brit Koronának. A britek fegyenctelepként kívánták hasznosítani a birtokot (andamáni területen rövid időre 1790-ben ezt már megtették). 1858-ban Port Blair néven alapították meg a büntetőtelepet (ez ma a szigetcsoport fővárosa). A britek érzéketlen brutalitását jellemzi, hogy bennszülötteket ősi környezetükből kiragadva a calcuttai állatkertben mutogattak. A brit jelenlét sok helyi törzs körében elterjesztette a tüdőgyulladást, a himlőt és az influenzát, ami az amúgy is csekély, néhány ezres összlétszám nagy részének halálához vezetett. A II. világháború alatt sem várt rájuk különb sors a japán megszállás idején: kollaboráció vádjával százával irtották a bennszülöttek maradékát.[2] Bővebben…

Újabb Napok és Holdak: George Boole és a rozsólis

Mark Sittich von Hohenems Altemps bíboros (1533 – 1595) Boys (1530? – 1593?) Hohenemsi ünnepi asztal című képén (1578)

Mark Sittich von Hohenems Altemps bíboros 1573-ban kezdte építtetni Sextus Quintilius Maximus († 182) consul villája romjain[1] a ma a Rómához közeli Monte Porzio Catone területén álló palotát, melyből XIII. Gergely pápa 1582-ben már ki is hirdethette Inter gravissimas, Legsúlyosabb (kötelmeink) között kezdetű naptárreformját. A pápa nyári rezidenciájául szolgáló pompás palota neve az egyházfő sárkányos címerére tekintettel lett Mondragone.

a Mondragone palota Monte Porzio Catonében

XIII. Gergely pápa (1502 – 1585) címere a Szent Péter-bazilikában

Lehetséges, hogy ebben a palotában találta meg a nagy matematikus (akinek nevével az Excel felhasználói naponta találkoznak), George Boole posztumusz veje, a nagy lengyel forradalmár, Michał Habdank-Wojnicz a később felvett vezetéknevéről elnevezett, ma már ismeretlen szerző által 1404 és 1438 között Észak-Itáliában lejegyzett Voynich-kéziratot.

George Boole (1815 – 1864) poszthumusz vejével, Michał Habdank-Wojniczcsal (1865 – 1930)

„Lehetségest” mondunk, hiszen Wojnicz antikvárius (itt: könyvkereskedő) volt, így a kézirat forrásául különböző alkalmakkor különböző helyszíneket jelölt meg. Mindenesetre ezt az állítását tartják a legvalószínűbbnek, hozzátéve, hogy minden bizonnyal Peter Jan Beckx (1795 – 1887) jezsuita generális „menekítette” oda a kéziratot a Risorgimento elől[2], mivel az épület akkor jezsuita birtok volt.[3]

kereklevelű harmatfű a Voynich-kéziratban

A rejtjeles kézirat arról nevezetes, hogy más középkori, titkosírással feljegyzett iratokkal ellentétben, időről időre felreppenő hírek dacára, azt valószínűsíthetjük, egyetlen szavát sem sikerült még megfejteni.[4] Azt a hatalmas szellemi kincset elnézve, melyet a kézirat illusztrációi hordoznak, el kell vessük azt a gyanút, hogy maga a szöveg nem egyéb puszta halandzsánál. A gazdag növényábrázolásból ezúttal egyet veszünk közelebbről is szemügyre: a Denis Barthel által kereklevelű harmatfűként azonosított növényt.[5]

Bővebben…

Macskafélék homályban

ibériai hiúz

A világ legritkább faja a macskafélék családjában az ibériai hiúz. Nagy erők mozdultak meg a megmentésére[1], de az első lelkesedés után, 2008-ban, amikor számuk 200-ra apadt, megkongatták a vészharangot. A beltenyészet következtében a faj genetikailag meggyengült. A kutatók előrejelzése szerint nagy valószínűséggel a kihalás várt rá.[2] Ám 2016-ra a gondos tenyésztés hatására számuk megduplázódott.[3] Mára a státusa: „megmenekült a kihalástól”.[4] Bővebben…

Kígyók, vércsék, havasszépék: Nágaföld

Mikor Mountbatten Lajos Ferenc (1900 – 1979) herceg, gróf, vikomt és báró, továbbá India utolsó alkirálya 1947-ben nevével fémjelezte a megszűnő brit fennhatóság utáni indiai-pakisztáni határokról szóló tervet, az az alapelv, hogy („minimális lakosságcsere”, azaz, mint utóbb kiderült, óriási vérengzések árán) vallási alapon húzzák meg azokat[1], egyáltalán nem tűnt rossznak. A részletekben van minden vallás ellensége, az ördög: az alkirály a viszálykodás magvait hintette el. Bővebben…

Kakaó és kókusz

Or stretch’d amid these orchards of the sun,
Give me to drain the cocoa’s milky bowl,
And from the palm to draw its freshening wine!

Thomson (1700 – 1748): The Seasons. Summer (1735)[1]

Vagy nyújtózva a Nap gyümölcsöseiben
Add a kókusz csészéjét, tejét szürcsölnöm,
És a pálmából frissítő bort vennem!

Az évszakok. Nyár

Samuel Johnson (1709 – 1784) 1755-ben megjelent A Dictionary of the English Language (Az angol nyelv szótára) című, évszázadokig meghatározó műve nem veszi fel a kókusz címszót. Erre jó oka van: ha megnézzük, mit ír a kakaóról, ugyancsak meglepődünk. Bővebben…