Vallástörténet kategória bejegyzései

Az Andamán- és Nikobár-szigetek rejtelmei

Bár maguk az andamánok és nikobárok, érthetően, gazdag történelműnek mondják hazájukat, a Bengáli-öbölben húzódó Andamán- és Nikobár-szigeteket, a világ többi részén élőknek meglehetősen szórványos ismereteik vannak erről. Genetikai vizsgálatok a heterogén andamán népesség egy törzsét, a dzsaravákat olyan afrikai eredetű etnikumnak mutatják, mely mintegy 60 000 évvel ezelőtt hajózott oda őshazájából. (Jelentős különbség mutatkozik a két szigetcsoport népcsoportjai között.) Az első európai érintkezések idején a nikobáriak nyelve khmer volt. Tárgyi emlékek Kr.e. 800-ról mutatják kultúra jeleit. A XI. században tamil erők foglalták el a teljes szigetcsoportot, mely tengeri támaszpontul szolgált a számukra a Szumátra elleni felvonuláshoz. A XVIII-XIX. században a legváltozatosabb európai gyarmatosítások terepévé vált a térség. Dánia négyszer foglalta el és négyszer menekült ki onnan az ott szerzett malária miatt. Az egyik űrt kihasználva holland segítségre támaszkodva Mária Terézia (1717 – 1780) közös osztrák-magyar kontingenst indított útjára Nikobárba. Egy ideig Magyar György volt a helyőrségparancsnok.[1] Dánia azonban visszaszerezte fennhatóságát, melyet végső kivonulása után pénzért értékesített a Brit Koronának. A britek fegyenctelepként kívánták hasznosítani a birtokot (andamáni területen rövid időre 1790-ben ezt már megtették). 1858-ban Port Blair néven alapították meg a büntetőtelepet (ez ma a szigetcsoport fővárosa). A britek érzéketlen brutalitását jellemzi, hogy bennszülötteket ősi környezetükből kiragadva a calcuttai állatkertben mutogattak. A brit jelenlét sok helyi törzs körében elterjesztette a tüdőgyulladást, a himlőt és az influenzát, ami az amúgy is csekély, néhány ezres összlétszám nagy részének halálához vezetett. A II. világháború alatt sem várt rájuk különb sors a japán megszállás idején: kollaboráció vádjával százával irtották a bennszülöttek maradékát.[2] Bővebben…

Reklámok

Újabb Napok és Holdak: George Boole és a rozsólis

Mark Sittich von Hohenems Altemps bíboros (1533 – 1595) Boys (1530? – 1593?) Hohenemsi ünnepi asztal című képén (1578)

Mark Sittich von Hohenems Altemps bíboros 1573-ban kezdte építtetni Sextus Quintilius Maximus († 182) consul villája romjain[1] a ma a Rómához közeli Monte Porzio Catone területén álló palotát, melyből XIII. Gergely pápa 1582-ben már ki is hirdethette Inter gravissimas, Legsúlyosabb (kötelmeink) között kezdetű naptárreformját. A pápa nyári rezidenciájául szolgáló pompás palota neve az egyházfő sárkányos címerére tekintettel lett Mondragone.

a Mondragone palota Monte Porzio Catonében

XIII. Gergely pápa (1502 – 1585) címere a Szent Péter-bazilikában

Lehetséges, hogy ebben a palotában találta meg a nagy matematikus (akinek nevével az Excel felhasználói naponta találkoznak), George Boole posztumusz veje, a nagy lengyel forradalmár, Michał Habdank-Wojnicz a később felvett vezetéknevéről elnevezett, ma már ismeretlen szerző által 1404 és 1438 között Észak-Itáliában lejegyzett Voynich-kéziratot.

George Boole (1815 – 1864) poszthumusz vejével, Michał Habdank-Wojniczcsal (1865 – 1930)

„Lehetségest” mondunk, hiszen Wojnicz antikvárius (itt: könyvkereskedő) volt, így a kézirat forrásául különböző alkalmakkor különböző helyszíneket jelölt meg. Mindenesetre ezt az állítását tartják a legvalószínűbbnek, hozzátéve, hogy minden bizonnyal Peter Jan Beckx (1795 – 1887) jezsuita generális „menekítette” oda a kéziratot a Risorgimento elől[2], mivel az épület akkor jezsuita birtok volt.[3]

kereklevelű harmatfű a Voynich-kéziratban

A rejtjeles kézirat arról nevezetes, hogy más középkori, titkosírással feljegyzett iratokkal ellentétben, időről időre felreppenő hírek dacára, azt valószínűsíthetjük, egyetlen szavát sem sikerült még megfejteni.[4] Azt a hatalmas szellemi kincset elnézve, melyet a kézirat illusztrációi hordoznak, el kell vessük azt a gyanút, hogy maga a szöveg nem egyéb puszta halandzsánál. A gazdag növényábrázolásból ezúttal egyet veszünk közelebbről is szemügyre: a Denis Barthel által kereklevelű harmatfűként azonosított növényt.[5]

Bővebben…

Macskafélék homályban

ibériai hiúz

A világ legritkább faja a macskafélék családjában az ibériai hiúz. Nagy erők mozdultak meg a megmentésére[1], de az első lelkesedés után, 2008-ban, amikor számuk 200-ra apadt, megkongatták a vészharangot. A beltenyészet következtében a faj genetikailag meggyengült. A kutatók előrejelzése szerint nagy valószínűséggel a kihalás várt rá.[2] Ám 2016-ra a gondos tenyésztés hatására számuk megduplázódott.[3] Mára a státusa: „megmenekült a kihalástól”.[4] Bővebben…

Kígyók, vércsék, havasszépék: Nágaföld

Mikor Mountbatten Lajos Ferenc (1900 – 1979) herceg, gróf, vikomt és báró, továbbá India utolsó alkirálya 1947-ben nevével fémjelezte a megszűnő brit fennhatóság utáni indiai-pakisztáni határokról szóló tervet, az az alapelv, hogy („minimális lakosságcsere”, azaz, mint utóbb kiderült, óriási vérengzések árán) vallási alapon húzzák meg azokat[1], egyáltalán nem tűnt rossznak. A részletekben van minden vallás ellensége, az ördög: az alkirály a viszálykodás magvait hintette el. Bővebben…

Kakaó és kókusz

Or stretch’d amid these orchards of the sun,
Give me to drain the cocoa’s milky bowl,
And from the palm to draw its freshening wine!

Thomson (1700 – 1748): The Seasons. Summer (1735)[1]

Vagy nyújtózva a Nap gyümölcsöseiben
Add a kókusz csészéjét, tejét szürcsölnöm,
És a pálmából frissítő bort vennem!

Az évszakok. Nyár

Samuel Johnson (1709 – 1784) 1755-ben megjelent A Dictionary of the English Language (Az angol nyelv szótára) című, évszázadokig meghatározó műve nem veszi fel a kókusz címszót. Erre jó oka van: ha megnézzük, mit ír a kakaóról, ugyancsak meglepődünk. Bővebben…

Többnejűség, fattyak, Shakespeare

THERSITES

What art thou?

MARGARELON

A bastard son of Priam’s.

THERSITES

I am a bastard too; I love bastards: I am a bastard begot, bastard instructed, bastard in mind, bastard in valour, in every thing illegitimate. One bear will not bite another, and wherefore should one bastard? Take heed, the quarrel’s most ominous to us: if the son of a whore fight for a whore, he tempts judgment: farewell, bastard.

MARGARELON The devil take thee, coward!

Shakespeare (1564 – 1616): Troilus and Cressida (1601-3), V / 7[1]

THERSITES

Ki vagy te?

MARGARELON

Priam fattyú fia.

THERSITES

Én is fattyú vagyok. Én szeretem a bitangokat; születésem bitang, növelésem bitang; bitang az elmém, bitang az erőm, szóval mindenben, törvénytelen vagyok. Holló holló szemét nem vájja ki: miért tennék azt a bitangok? Vigyázz magadra: a harcz mi köztünk igen baljóslatú: mert ha egy rima fia harczol egy rima miatt, az az igazságot kisérti. Élj boldogúl, drusza!

MARGARELON

Vigyen el az ördög, gyáva fajzat!

Troilus és Kressida, V / 7. Fejes István (1838 – 1913) fordítása[2]

Walter Scheidel történész kitűnő és közérthető poligámia-tanulmányából (Monogamy and polygyny, Egy- és többnejűség, 2009) megtudjuk, hogy a kora ókori nagy gabonatermelő kultúráiban közkeletű volt a társadalom előkelőinek háremtartásig menő többnejűsége. (A táplálkozás megszervezése ugyanis állandó veszélyét hordozta az éhínségnek, hiszen a bő esztendőkben megfutó népmozgalom a túlnépesedés rémét vetítette előre. A mesterséges „nőhiány” talán ezt szolgálta kivédeni. De ez csak az én konyhai fantáziálásom.) Mint Scheidel írja, Laura L. Betzig 1986-ban publikált tanulmánya, a Despotism and Differential Reproduction: A Darwinian View of History, azaz a Despotizmus és differenciált reprodukció: darwini történelemszemlélet bőséges példákat hoz fel olyan későbbi társadalmakra, ahol a többnejűség dívott. Bővebben…

Alberich, Oberon és a nagy rejtély

Nie hat ein deutscherer Musiker gelebt, als Du![1]

Wagner (1813 – 1883): An Weber’s letzter Ruhestätte auf dem Friedhof zu Dresden am 15. Dec. 1844

Soha nem élt nálad németebb muzsikus!

Wagner: Weber végső nyughelyénél a drezdai temetőben, 1844. december 15-én

Az abisszális mélység, a testet öltött fekete szín, a világuralomra törő akarat inkarnációja maga a törpe nibelung, Alberich Wagner 1874-re befejezett tetralógiájában (WWV86). Saját témája (motívuma) nincs, a bosszú és az átok dallamaiba burkolódzik, disszonanciaként üti fel fejét a természetben. Ez utóbbi vonása erősen emlékeztet Liszt (1811 – 1886) Mefisztójára az első változatában 1854-re befejezett Faust-szimfóniában (S108)[2].

Bővebben…

Byblis szerelme

Naiasok, mondják, forrást, mely már-már nem apad ki,
adtak a könnyének: s adhattak volna nagyobbat?
Mint a fenyő hasadott héjából csorran a gyanta,
s mint a kövér földből fröccsen felszínre a kátrány,
s mint ahogy olvadózik, ha tavasz szele érkezik enyhén
és süt a nap, hamar újra a víz, mit a tél befagyasztott:
így maga könnyeivé olvad szét phoebusi Byblis,
s fordul forrássá, mely még ma is abban a völgyben
hordja nevét habosan s mélyárnyú tölgyfa alatt fut.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások, IX.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Byblis szomorú és tanulságos történetének váratlanul gazdag antik recepciója lepi meg a mai érdeklődőt. A családfa egy mélyebb ágán kell kezdjük.
Bővebben…

Ádáz hatások

Fajszi Ányos Pál (1756 – 1784): Barcsaynak (1782)[1]

Pázmándi Horvát Endre (1778 – 1839): Árpád, XI. könyv (1831)[2]

Nyermeghi Barna Ignác (1822 – 1894):
Szilágyi, III. (1846)[3]

Irodalmunkban mély nyomot hagytak az „ádázkodók”. Elsőre talán meglepően az „átkoz” mint az „áldkoz” alakulata az „álddal” áll szoros eredeti összefüggésben. Az isteneknek szánt, onnantól érinthetetlenné váló tárgy vagy ember alakja és sorsa az összekötő kapocs (lásd Jefte leányát a feltehetőleg a Kr.e. VIII. században írt Bírák könyve XI. fejezetében, akit szűzen kell megőrizni a feláldozásáig[4]).

Láthatjuk ugyanezt a fogalmi összekapcsolódást a latin sacer, „szent” és „átkozott” példáján is. Az átkozódás egy neme az ádázkodás, legalább is nyelvi eredet dolgában. Sőt, a külső szemlélő olykor ma sem tudja megkülönböztetni az átkozódót az ádázkodótól.

Bővebben…

A szfinx évszázadai

Οἰδίπους

ἐπεί, φέρ᾽ εἰπέ, ποῦ σὺ μάντις εἶ σαφής;
πῶς οὐκ, ὅθ᾽ ἡ ῥαψῳδὸς ἐνθάδ᾽ ἦν κύων,
ηὔδας τι τοῖσδ᾽ ἀστοῖσιν ἐκλυτήριον;
καίτοι τό γ᾽ αἴνιγμ᾽ οὐχὶ τοὐπιόντος ἦν
ἀνδρὸς διειπεῖν, ἀλλὰ μαντείας ἔδει:
ἣν οὔτ᾽ ἀπ᾽ οἰωνῶν σὺ προυφάνης ἔχων
οὔτ᾽ ἐκ θεῶν του γνωτόν: ἀλλ᾽ ἐγὼ μολών,
ὁ μηδὲν εἰδὼς Οἰδίπους, ἔπαυσά νιν,
γνώμῃ κυρήσας οὐδ᾽ ἀπ᾽, οἰωνῶν μαθών…

Σοφοκλής (497? π.Χ. – 405?): Oιδίπους τύραννος[1], στις αρχές του 420 χρόνια π.Χ.

Oidipus

epei, fer’ eipe, pu sy pantis ei safes;
pos uk, hoth’ e rapsodos enthad’ en kyon,
mydas ti toisd’ astoisin eklyterion;
kaitoi to g’ainige’ ukhi tupiontos en
andros dieipein,alla manteias hedei:
en út’ ap’ oionon sy prufanes hekhon
út’ ek theon tu gnoton: all’ ego molon,
o meden eidos Oidipus, hepausa nin,
gnome kyresas ud’ ap’, oionon mathon…

Sofokles: Oidipus tyrannos, stis arhes tu 420 hronia p.Kh.

Oedipus

Szólj hát ugyan, hol a híres jóserőd?
Mért nem tudtál, mikor itt volt a dalnok eb,
a városnak valami mentőt mondani?
Nem jövevénynek illett bizony a talányt
megoldani: ez jóslás dolga volt, amit
te sem madárból nem látszott, hogy értenél,
sem isten-ihletésből; akkor jöttem én,
én, a tudatlan Oedipus, s megoldtam azt
pusztán eszemmel, nem madárjelek szerint.

Oedipus király (a Kr.e. 420-as évek elején).
Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása (1931)[2]

Sofokles mesteri megformálásában nemcsak Oidipus kettős természetű, aki meg is akarja tudni nem is atyja, Laios halálának körülményeit, hanem így vagy úgy szinte mindegyik fontosabb szereplő, így a vak jós, Teiresias is, aki retteg is – nem is az igazság feltárásától. Párbeszédük drámai csúcspontján a rettenetes kétely mardosásában Oidipus teljesen „mai emberként” viselkedik: hőzöngve, a tárgytól elcsapongva emlegeti fel tulajdon sikerét a szfinx titkának feltárásában.  Bővebben…

Felső-Frankföldön: Bamberg és Kulmbach

Du Fremdester brichst noch als echter spross
Zur guten kehr aus deines volkes flanke.
Zeigt dieser dom dich nicht: herab vom ross
Streitbar und stolz als königlicher Franke!

Stefan George (1868 – 1933): Bamberg (1907)[1]

Lépj elő, idegen, a messzi magasból,
Térj vissza, néped tiszta sarja!
E dóm elrejti alakod: le a lóról!
Bátran, büszkén, frankok királya!

Szent Péter- és Szent György-dóm, szószék

Szent Péter- és Szent György-dóm, szószék

A történelmi kincsekben, látnivalókban gazdag Bamberg minden kétséget kizáróan legfontosabb nevezetessége a II. Szent Henrik (973 – 1024) római császár alapította Szent Péter- és Szent György-dóm, igazodva az uralkodó ambiciózus terveihez, hogy Bamberget mintegy „második Rómává” formálja. A legnagyobb figyelmet a dóm egy szobra kapta az évszázadok során, a Bambergi lovas, a német terület legrégebbi fennmaradt lovas szobra, mely 1225 és 29 között készült. Számtalan találgatás övezi „modelljének” kilétét, vizsgáljuk ezt meg kicsit közelebbről.

Szent Péter- és Szent György-dóm, Bambergi lovas

Szent Péter- és Szent György-dóm, Bambergi lovas

Bővebben…

Frank Castorf Bayreuthban

Wagner (1813 – 1883) 1848 és 1874 között komponált monumentális tetralógiája, A nibelung gyűrűje (WWV86) Wagner korának élénk nibelung-kutatásának okvetlenül legértékesebb gyümölcse.

a Nibelung-ének C kézirata (Donaueschingen, 1220-50)

Szigfrid halála a Nibelung-ének K kéziratából (bécsi piarista kézirat, 1480-90)

Az alapul vett (és alaposan átformált) Nibelung-ének első írásos emléke a XIII. század elejéről származik[1], több epizódja szoros párhuzamban áll a szintén akkoriban lejegyzett Edda-énekkel. Nem vitás, hogy maguk az énekek jóval korábbiak. Mint már megpendítettük, a történet meglepő hasonlóságot mutat a leírt változat előtt bő hatszáz évvel korábban, 591-re befejezett Historiae (Korunk története) című, Tours-i Szent Gergely (538 – 594) által írt nagy jelentőségű művel, abban is Tours-i Szent Gergely kortársának, Austrasiai Brünhildének (543? – 613) rémtörténeteivel. Sőt, mint láttuk, Brünhilde és a Nibelung-ének Brünnhildéje halála is hasonló, bár ez értelemszerűen nem szerepelhetett Tours-i Szent Gergely történetírásában. Bővebben…

Oltalmazó istenek és behatolások

ad Veranium

Verani, omnibus e meis amicis
antistans mihi milibus trecentis,
venistine domum ad tuos penates
fratresque unanimos anumque matrem?

Catullus (Kr.e. 84? – 54): Carmen IX[1]

Veraniushoz

Barátaim legdrágábbja, Veranius,
Még ha százan s ezren is lennének,
Kik hozzád eljönnének, haza a
Fivéreidhez s idős jó anyádhoz?

IX. carmen. Tuka Gábor fordítása[2]

Volt már alkalmunk írni a még szinte kamasz Bernini (1598 – 1680) 1618-19-ban készített szobráról, melyen a gyermek Ascanius kapaszkodik apja, Aeneas lábába, aki vállán menekíti ki apját, Anchisest a trójai tűzvészből. Hogy a generációk iránti felelősség bemutatása teljes legyen, a szobron az agg Anchises azt az egyetlen tárgyat tartja kezében, melyet a trójai tűzvészből kimenteni egyedül méltónak tart: egy kis urnát az ősök hamvaival, melynek tetején két kis alak őrködik. Ma ezzel a két kis alakkal kezdjük. Bővebben…

Rejtelmek ha zengenek Mozart első itáliai útján

A man who has not been in Italy, is always conscious of an inferiority, from his not having seen what it is expected a man should see.

James Boswell (1740 – 1795): Life of Johnson[1]

Aki nem járt Itáliában, kisebbrendűségi érzéstől szenved amiatt, hogy nem látta azt, amiről elvárható, hogy lássa.

Doktor Johnson (1709 – 1784) élete 

Mozart három itáliai útja mind az ifjúkorára esik, apja, Leopold (1719 – 1787) aprólékos és tökéletes szervezésében. Salzburg azokban az időkben erőteljesen támogatta zenészeinek, elsősorban természetesen énekeseinek itáliai tanulmányútjait, az itáliai zene bemutatását a számukra, oktatásuknak mintegy lezárásaként. A gyermek Mozart esete természetesen más volt. Oktatásának lezárása nem merült fel. A „bemutatás” nem elsősorban az itáliai zeneművészet bemutatását jelentette az ő számára, éppen ellenkezőleg: az ő bemutatását az olasz zenei világnak és társadalomnak, és, korabeli kifejezéssel, a Grand Tour, „nagy út” megszervezésével az itáliai kultúra bemutatását a legfogékonyabb szellemi korát élő Mozartnak. Johnson idézett mondásának szellemében. Bővebben…

Melléknapok

EDWARD
Dazzle mine eyes, or do I see three suns?

RICHARD
Three glorious suns, each one a perfect sun;
Not separated with the racking clouds,
But sever’d in a pale clear-shining sky.
See, see! they join, embrace, and seem to kiss,
As if they vow’d some league inviolable:
Now are they but one lamp, one light, one sun.
In this the heaven figures some event.

EDWARD
’Tis wondrous strange, the like yet never heard of.
I think it cites us, brother, to the field,
That we, the sons of brave Plantagenet,
Each one already blazing by our meeds,
Should notwithstanding join our lights together
And over-shine the earth as this the world.
Whate’er it bodes, henceforward will I bear
Upon my target three fair-shining suns.

Shakespeare (1564 – 1616): Henry VI, III / II / 1 (1591)[1]

EDVÁRD
Szemem káprázik? Három nap van ott!

RIKHÁRD
Három sugárzó teljes nap, igen!
El nem borítják felhők járati,
Elválva tisztán halvány derüs égtől.
Nézd, nézd! csókolva egymást ölelik,
Mikéntha szent frigy esküjét fogadnák.
Most mind a három egy láng, egy nap, egy fény!
Nagy eseményt jósolnak az egek.

EDVÁRD
Még soh’se hallott ritka csoda ez.
Ugy gondolom, a harczba hí, öcsém!
Hogy mi, a hős Plantagenet fiai,
Külön ragyogással fénylve mindegyik,
Most súgarunkat mégis egyesítsük
S a földre szórjuk, mint az a világra.
Bármit jelent, ezentúl pajzsomon
Három napistent hordok czímerűl.

VI. Henrik, III / II / 1. Lőrinczy Lehr Zsigmond (1841 – 1871) fordítása[2]

Hogy nem jelképként vagy a győzelemben reménykedő „yorkista” főszereplők elragadtatásaként helyes értelmeznünk a hallottakat, azt a quarto színpadi előírása is bizonyítja. Bonyolult mechanizmussal, melyet csak ebben a drámában alkalmaztak, három napot vontak a magasba.[3] Ennél fontosabb maga az égi jelenség, amely a szemükbe tűnt.

melléknapok New Ulmban (a zenitkörüli ív kis látható szakaszával)

Bővebben…