„Közepes termetű, erős, kékszemű, barátságos, fürge észjárású, aki nem veti meg az evilági örömöket” – tartják a palócokról. A nép- és nemzetkarakterológia távoli kételkedőjeként mindenesetre belefutottam egy olyan palócba Nemtiben, akire maradéktalanul illik a leírás. (Pontosabban ő futott belém, én óvatosan kerülöm a beleszaladást erős emberekbe.) Volt még közel két órám a hazafelé tartó busz érkeztéig, úgyhogy nem volt ellenemre, hogy kicsit szóval tart. Ragaszkodott ahhoz is, hogy egy helytörténeti művel megajándékozzon, mellé egy cső remekül kinéző bíborvörös kukoricával. Amíg családi segítséggel megtalálták ezeket a kincseket, kimenőt kaptam a Zagyva szívmelengetően otthonos árterére.
Csánki Dezső (1857 – 1933) kutatásaira támaszkodva Melich János (1872 – 1963) 1914-ben a Magyar Nyelvben megjelent, Keresztneveinkről című cikkében mind Dömös, mind Dömsöd nevét keresztnévből (Demeter, Demjén) vezeti le.
Ami Dömöst illeti, itt azóta sem találtak ennél meggyőzőbb magyarázatot (nem meggyőző, kalandvágyó sumerológiai származtatást igen, ezeket nem idézem). Dömsöd esetében árnyalja a képet, hogy adamóczi és vittenczi Borovszky Samu (1860 – 1912) 1896 és 1914 között kiadott nagyszabású sorozata, a Magyarország vármegyéi és városai megfontolandó alternatívát kínál:
Gederéczi Gombocz Zoltán (1877 – 1935) és Melich János (1872 – 1963) nagyszabású, 1914 és 1944 között összeállított Magyar Etymologiai Szótárának részletes evet címszava megemlíti a szó első előfordulását a magyar nyelvben:
Kövesdi Wenzel Gusztáv (1812 – 1891) 1860-ban kiadott Árpádkori új okmánytárára utalnak, melyben az előfordulás EUETES, vallis, azaz Evet-völgy.[1] A címszó ugyanakkor megemlíti a köznévkénti első előfordulást is, mely a „Beszt. szój.”, azaz becses nyelvemlékünk, az 1395 körül írt 1316 szócikkes Besztercei szójegyzék. Ennek 1074-ik címszava spiro, e u e t h. Itt egy különös eset zajlik le az olvasó szemei előtt.
Többféle elképzelés kialakult a kék fűről. A művészet állásfoglalása:
nyugat-amerikai kékfű
A botanika meglátása szerint a kékfű (egybeírva), pontosabban a nyugat-amerikai kékfű a perjefélék családjába tartozó fűféle. Nem szabad összekevernünk az Egyesült Államok keleti részében fekvő Kentucky államot (a lótenyésztés sikerén keresztül) felvirágoztató réti perjével (ugyanebből a családból), angol nevén Kentucky bluegrass-szal, „Kentucky-i kékfűvel”, mely Kentucky állam becenevének is alapja (Bluegrass State, „Kékfűállam”).[1]
réti perje
A kék fú esete más. Mibenléte kitalálásához a fantázia önmagában kevés.
Egy sokat idézett forrás a szultánytúkok nemébe (Porphyrio) az afrikai, az azúr, az amerikai szultántyúkot, a takahét, a kék fút és több kihalt fajt sorolja. A Porphyrio nemet Mathurin Jacques Brisson (1723 – 1806) állította fel 1780-ban.[2] A név alapja a latin porphyrio, azaz a szultántyúkokhoz hasonlóan a guvatfélék családjába tartozó lápityúkok megnevezése, ez pedig a görög πορφύριον, porfyrion latin nyelvű megfelelője. Nem vitás, hogy ezt a madarat bíbornak (πορφύρα, porfyra) látott színe miatt nevezték így.[3]
fehérmellű lápityúk
Ellen Elizabeth Facey 1988-ban megjelent Nguna Voices. Text and culture from Central Vanuatu (Ngunai hangok. Szöveg és kultúra Közép-Vanuatuból) című kötetében beszámol a résdob születéséről. Történt pedig, hogy egy cukornádat vágó helybeli víg kopácsolást hallott. Észrevette, hogy egy madár adja a hangot egy szárat ütögetve. Napokig önfeledten táncolt, majd elhatározta, utánozni fogja a madár zenéjét. Neki jobban sikerült, mint Szigfridnek.
A helyiek nyelvén tapesunak mondott madárról 2017-ben Zalka Csenge Virág deríti ki – aki a könyvet egy doktori disszertáció kiterjesztésének tartja –, hogy magyarul pedig (megmagyarázhatatlan okból) a „kék fú” névre hallgat.[4] (Nicholas Thieberger tudomása szerint a madárnak a taraját mondják tapesnek azon a nyelven.[5])
a kék fú egyik alfaja: seistanicus
Zalka Csenge Virág megjegyzése tettre sarkallja az esetleges ny. olvasó egyszemélyes nyomozó hatóságát. Bővebben… →
Az acsát nemcsak puszta kézzel, de fogalmilag sem könnyű megragadni. Linné (1707 – 1778) 1758-ban ugyan a jelenleg 23 elfogadott fajt magába foglaló acsák neme neveként az újlatin Libellulát szentesítette[1], ami jól felismerhetően a latin libella kicsinyítése – bár ahelyett, hogy ezzel egy parányi „egyensúlyt” lopott volna életünkbe, ami a latin szó eredeti jelentése, a libellula a libella mint „vízmérték” kicsinyítése, utalva a rovar vízszintes repülési törekvésére, amennyiben ezt az észszerű magyarázatot elfogadhatja az ember egy nem hivatkozó, de igényes magyarázónak[2]. Bővebben… →
Minapi Kesztölc környéki sétánk után nem árt szólni pár szót magáról a faluról is. Mindenekelőtt, vázlatosan, a történelméről. Amikor a legelső, írásban megjelent magyar mondattöredéket mondogatjuk I. András (1015? – 1060) 1055-ös Tihanyi Alapítóleveléből: feheruuaru rea meneh hodu utu rea, gondolnánk, honnan megy Fehérvárra ez a bizonyos hadiút? Kesztölcről! Erről tudósít bennünket a mondattöredék latinul írt első fele.[1] Nem állíthatjuk azonban, hogy éppen a „mi” Esztergom melletti Kesztölcünkről. Melich János (1872 – 1963) 1926-ban a Magyar Nyelvőrben ismerteti Csánki Dezső (1857 – 1933) álláspontját: Bővebben… →
De a kéményen volt valami más, dacos vonás, valami ismeretlen íz. Ez a kémény kicsit oldalt dőlt. Olyan volt, mint a vidéki lányok kontya vasárnap, a pállott, fanyar délutánban. Eh, ostobaság, mondta magában, már egy kicsit régi.
Karinthy Frgyes (1887 – 1938): Így írtok ti (1912). Kosztolányi Dezső: A véres kémény[1]
Folytatjuk elmélkedésünket a kéményről. Már írtunk a Szarvas Gábor (1832 – 1895) és Simonyi Zsigmond (1853 – 1919) által útjára indított Magyar nyelvtörténeti szótár a legrégibb nyelvemlékektöl a nyelvújításigcímű nagyszabású vállalkozásról. Itt a kémény címszó alatt a következőket találjuk (a példák többségét leszámítva, melyek között szerepel a tegnap általunk már említett első előfordulás is az 1395 körül írt 1316 szócikkes Besztercei szójegyzékből)[2]: Itt a MA. Szenczi Molnár Albert (1574 – 1634) – egy téves szómagyarázatával már találkoztunk – 1604-es kiadású magyar-latin szótárát rövidíti. A PPB. rövidítés Pápai Páriz Ferenc (1649 – 1716) 1708-ban kiadott latin-magyar szótárának[3] Bod Péter (1712 – 1769) által bővített 1767-es változatára utal. „A kémény sátora”[4] a füstök, gőzök keletkezési helye felett kialakított építmény, mely a távozásra bírandó égéstermékek összegyűjtését szolgálja[5]. Figyelemre méltó a latin megnevezések költőisége: papilio („pillangó”), velum („fátyol”), cortina („függöny”). Magának a kéménynek a latinban a füstből származó szóalakjával már foglalkoztunk. A számunkra itt új elem a caminus. Ennek legvalószínűbb eredete az előszláv kamy, „kő” szó beszivárgása az előgörögbe. Valószínűtlennek tartják, hogy az így kialakult κάμινος, kaminos, „kályha”, „kemence” szó a καμάρα, kamara, „boltíves helység” fejleménye lenne.[6] Ez utóbbi nézetet Charles du Fresne, Cange sieurje (1610 – 1688) képviselte.[7] Hozzánk szláv, feltehetően szlovén közvetítéssel érkezett a görögből.[8]Bővebben… →
A katicabogárfélék (Coccinellidae) családja olyan sikeres, hogy csak egyetlen fajuk, a hétpettyes katicabogár is teljesen belepi a Földet, az Északi sarkkört és az Antarktiszt leszámítva.[1] Az alapszót, a katicabogarak nemének nevét, a Coccinellát[2], „skarlátpiroskát” Linné (1707 – 1778) vezette be, amint erről már beszámoltunk. A katicabogárfélék „sokszínűségét” mutatja, hogy a családot az entomológusok kénytelenek voltak alcsaládokra bontani. Egy forrásunk szerint ezek a következők: szerecsenkata-formák, félbödeformák, katicaformák, bödeformák, szerecsenböde-formák, ortáliaformák, kerekbödice-formák, soroslótiszformák. Elriasztásul pirossal szedtem az illegitim alcsaládneveket, amelyeket magam fordítottam a megfelelő névadó fajok hivatalos neve[3] alapján, már amennyiben találtam ilyent. Bővebben… →
…Apró hangyák mászkálnak feketén a könyvben. Jaj… nézd… lecsusznak a világos lapról! s fejembe bizsegnek… hosszu sor… tömötten.
S mindegyik egy-egy darabkát elrabló súlyos velőm’… vékony csáp… viszi könnyen… s agyam e mindig szikra-éhes tapló, elfogy!…
Babits Mihály (1883 – 1941): Olvasás közben (1903)[1]
A magyar katolikus egyház, sit venia verbo, égető szükségét érezte „saját” magyar nyelvű bibliafordításának, melyet Pázmány Péter (1570 – 1637) munkatársa, Káldi György (1573 – 1634) jezsuita szerzetes és hittudós teljesített. A fordítást 1626-ban (tehát a Károli-fordításhoz képest 36 év késéssel) nyomtatták Bécsben.[2] A XIX. században legfőbb ideje volt a frissítésnek. Tárkányi Béla (1821 – 1886) egri kanonok munkája 1865-ben jelent meg. Kováts Sándor (†1915?) teológus, későbbi apátfalvai plébános a tegnap már emlegetettHittudományi Folyóiratban ennek revízióját sürgeti terjedelmes összeállításában (különféle kisebb és még kisebb hibákra hivatkozva).[3]Ugyanakkor, méltányosan, kitér Szent Jeromos (347? – 420?) Vulgatájának és a héber eredetinek egyes eltéréseire is. Így például József (Kr.e. 1562? – 1452?) egyik álmáról szólva (1Móz37:8) megállapítja:
A fomitem ministravit, „gyúanyagként szolgáló” (beszámoló) fordulatának valóban nincs párja az eredetiben, illetve a fordításokban általában. Nézzük közelebbről az indoeurópaira visszavezetett latin fomes szétágazásait! Bővebben… →
Joseph de Guignes (1721 – 1800) volt az első a máig elnyúló vitában, mely a hunok eredetéről zajlik, aki felvetette a belső-ázsiai kiterjedt nomád populáció, a kínaiakkal állandó harcban álló hsziungnu nép és a hunok rokonságát.[3] Egy uralkodó elmélet szerint az ilyenképpen „ázsiai hunok” névre jogosult néptől elszenvedett támadásokat a Han-dinasztia végül megelégelte, rájuk döntő csapást mért, és nyugati szárnyukból alakultak a kései hunok. A „hun” megnevezés egy Kr.u. 311-es betörésükről beszámoló szogd forrásban merül fel először.[4] A szogd nagy kultúrájú, iráni eredetű kereskedő nép, mely alapvető szerepet játszott a Ferdinand von Richthofen báró (1833 – 1905) által 1877-ben Selyemútnak elnevezett hatalmas kereskedelmi rendszer működtetésében.[5]
egy szogdi régi levél
Stein Aurél (1862 – 1943) 1907-ben egy köteg meglepő tárgyi emlékre bukkant, a Szogdi régi levelekre, melyekről ma már nemcsak azt tudjuk, hogy 313-314 körül íródtak, de tartalmukat is megfejtették. Kedves, baráti hangú üzenetek, köztük kereskedőéké, és amelyekben Kínát mint „odabent”-et emlegetik.[6] A szogdok Kína kultúrájában is fontos szerepet játszottak.[7]Bővebben… →
Itt a MA. Szenczi Molnár Albert (1574 – 1634) – egy téves szómagyarázatával már 
SUNYIVERZUM 
