Három jó (?) király – 2.: III. Attalos Filometor Euergetes

Τευθρανίδης, ὦ κλῆρον ἀεὶ πατρώιον ἴσχων,
κέκλυθι μηδ’ ἄμνηστον ἀπ’ οὔατος ὕμνον ἐρύξῃς,
Ἄτταλ’, ἐπεί σεο ῥίζαν ἐπέκλυον Ἡρακλῆος
ἐξέτι Λυσιδίκης τε περίφρονος, ἣν Πελοπηίς
Ἱπποδάμη ἐφύτευσεν ὅτ’ Ἀπίδος ἤρατο τιμήν.

Νίκανδρος ὁ Κολοφώνιος (αι II. π.Χ.): ύμνος στον ’Aτταλο[1]

Teuthranides, o kleron aei patroion hiskhon,
keklythi med’hamneston ap’huatos hymnon erixes,
Attal’, epei seo rhizan epeklyon Herakleos
exeti Lysidikes te perifronos, hen Pelopeis
Hippodame efyteusen hot’Apidos herato timen.

Nikandros o Kolofonios (ai II. p.X.): hymnos ston ’Attalo

Teuthranosi sarj, te ki mindörökké bírod atyáid örökét,
Halld himnuszom, és ne száműzd feledésbe füledtől,
Attalos, mert hallám, Herakles és
Bölcs Lysidike utóda vagy, és így Argost megnyerő,
Hippodameiát elnyerő Pelopstól eredsz.

Nikandros: Himnusz Attaloshoz

A Πέργαμον, Pergamon helynevet előgörög eredetűnek gondolják és a πύργος, pyrgos, „torony”, „őrtorony”, „erőd” szóra igyekeznek visszavezetni.[2] Maga a πύργος, pyrgos először Homerosnál (Kr.e. VIII.) bukkan fel. Például itt:

Αἴας δ᾽ ἐγγύθεν ἦλθε φέρων σάκος ἠΰτε πύργον
χάλκεον ἑπταβόειον…

Ἰλιάς, H[3]

Aias d’engythen elthe feron sakos eute pyrgon
khalkeon heptaboeion…

Ilias, E

S Aiász jött közelébe, torony-nagyságu paizzsal,
hétbikabőrü, rezes volt ez…

Ilias, VII.

Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[4]

Ugyanebben az énekben egy további feltűnését magának Aiaxnak jelzőjeként már idéztem. Ugyanott említettem a πύργος, pyrgos ködbe vésző eredetét. (Vannak, akik az urartui burgana, „oszlop”, „oltár”, „alap” szót sejtik mögötte, míg mások a Burg, „vár” szó csodás elterjedéséhez kötik.)[5]

Háborúk, békék, madarak (Multatuli – II.)

Jáva, Lebak

Kicsikarhatatlan belőlem, szerintem „jó”-e Multatuli 1860-ban megjelent első regénye, a Max Havelaar, teljes eredeti címén Max Havelaar, of De Koffij-veilingen der Nederlandsche Handel-Maatschappij, egyik magyar címlapján Max Havelaar, vagy A holland kereskedési társaságok kávéárverései. Egy lencsefőzelék nem lesz jobb, ha a szemeket szent szavakká rendezzük, bár az eltérés a megszokott hőátadási viszonyoktól bizonyos eséllyel elronthatja. Az irányregény valóban szent ügyet képvisel, amint tegnap jeleztem: az indonéziai holland gyarmatosítás brutalitása ellen emel szót itt-ott gunyoros, máshol szenvedélyes hangon. Arról is írtam, hogy nem sikertelenül, ami annyit fényesen bizonyít, hogy az „irányregény” szóösszetételének első felét mint írói célkitűzést maradéktalanul teljesítette.

^{Amszterdam. Korsjespoortsteeg 20, Multatuli szülőháza kevés felújítással}

Az író 1838-ban, akkor még mint Douwes Dekker, a Németalföldi Kelet-Indiákba hajózott. A kapitány az apja, Engel Douwes Dekker (1787 – 1850) volt. A gyarmatokon kevés volt a gyarmatosítók hazájából érkező tisztségviselő, úgyhogy az ifjú pályája gyorsan ívelt fel. 1856-ban a jávai Lebak segédrezidense[1] lett. Kisvártatva hivatalosan panaszt emelt felettese, Karta Nata Negara herceg, lebaki kormányzó ellen. Lehetséges, hogy sohasem fogjuk megtudni a herceg nevét. A szanszkrit eredetű –कर्ता, –karta több indonéz település nevének végződése, jelentése „beteljesítő”[2], a nata „irányító”, a negara „ország”.

Multatuli (1820 – 1887) és Karta Nata Negara (1790? – 1879)

Azaz vélhetően a funkciója nevét gondolja a nyugati utókor a nevének, mint ahogy gyakran a hercegi titulusát, a raden adipatit („királyi herceg”) is annak részének gondolják. Douwes Dekker bűncselekmények elkövetésével vádolta a herceget. Panaszát ad acta helyezték, ezért a segédrezidens benyújtotta lemondását. Európába visszatérve egy kis brüsszeli szállóban írta meg a számára hatalmas sikert hozó irányregényt. Ezt követően ő, aki sohasem akart író lenni, tizenhét éven át írta műveit társadalmi témákról, majd amilyen hirtelen belefogott, ugyanúgy le is tette a tollat, és élete hátralevő idejét Németországba visszahúzódva töltötte.[3]

Az antigonidák végnapjai – befejezés

Tegnapelőtt az antigonidák színre lépésével foglalatoskodtam abból a célból, hogy előkészületeket tegyek a végnapjaik bemutatására.

Az antigonidák végnapjai – bevezetés

Ókori színház romjai Perinthosban. A legnagyobb feltárt thrák színház

Szicíliai Diodoros (Sikeliotes, Kr.e. 90? – 27?) a Könyvtár VII. könyve XVII. fejezetének 1. szakaszában azt írja, Makedónia első királya Karanos, Herakles egyenes ági leszármazottja volt. Sok történész van ezen a véleményen, így Theopompos (Kr.e 378? – 320?), akinek fő műve, a II. Fülöp uralmát leírni célzó, de a teljes görög történelmet számba vevő 58 kötetes Filippika[1] ugyan elveszett (akárcsak a többi műve), de sokan idézik, így ezt a genealógiát is[2]. Ugyanígy Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) is készpénznek veszi monumentális művének (A római nép története a város alapításától) XLV. könyve IX. fejezetében.[3] De említhetjük e ponton Alexandriai Szent Kelement (150? – 215) is, ő is ezt a változatot teszi magáévá.[4] A mitikus figura puszta létezése sem garantált. Kevésbé bizonytalan szereplő a makedón történelemben a Kr.e. VII. században élt I. Makedón Perdikkas, jóllehet őt is Herakles leszármazottjaként tisztelték, hiszen a közfelfogás szerint nem más, mint Karanos dédunokája. Amint Herodotos (Kr.e. 484? – 425) a Történelem VIII. könyve 137. fejezetében írja, az illír földön át érkező ifjú Perdikkas és két fivére a lebaiai királynál szolgált állatgondozóként. A jelek szerint a királyság nem lehetett különösebben hatalmas, mert maga a királynő sütötte a szolgák ételét. Perdikkas cipója rendszeresen a szokásos kétszeresére dagadt. Ezt a királynő jelentette a férjének, aki ebben előjelet látott. Azonnal kiutasította országából a három fiatalt, akik a fizetségüket kérték. A füstelvezetőn át éppen besütött a Nap. Erre a király, mintha csak isteni sugallat érte volna, kijelentette: ez a béretek, éppen ennyit érdemeltek! Perdikkas azt felelte: elfogadjuk, ó, király, a napfényt a bérünkként. Lehajolt, késével körberajzolta a padlóra vetett fényt, majd háromszor a keblébe merítette a sugarakat. Őt nevezi meg Herodotos a makedón birodalom megalapítójának.

^{II. Fülöp (Kr.e. 382 – 336) arany larnaxja (halotti urnája) a verginai ásatásokból, fedelén a verginai nappal}

Makedónia királyi jelképe így a Nap lett, melyet egy régészeti lelet alapján verginai napnak hívnak. A jelkép megmagyarázása mindamellett ennél bonyolultabb. Az ábrázolások ágainak előforduló számaiból (8, 12, 16) különféle következtetéseket spekulálnak ki azok jelentésére.[5]
A homályos kezdetből azonban legközelebb röviden átugrom a Napnál is világosabb végre. Előtte még meg kell pendítsem, hogy noha vannak, akik egy házba számítják a húsz egymást követő uralkodót, például Livius, ez nem állja meg a helyét. Nagy Sándor (Kr.e. 356 – 323) halála után a Makedónia feletti uralom II. Fülöp félkegyelmű fattyára, azaz Nagy Sándor féltestvérére, születéskori nevén Arrhidaiosra, atyja után felvett nevén III. Fülöpre (Kr.e. 359? – 317) szállt[6], akit a hadsereg emelt tisztségbe, és csupán báburalkodó volt. Báb-, illetve babauralkodóként látott munkához halála után Nagy Sándor vélhetőleg posztumusz fia, IV. Sándor (Kr.e. 323? – 309). De ahogy félnagybátyját, úgy őt is meggyilkolták.[7]

A nemes ifjú nyomában (befejezés)

^{Hollar (1607 – 1677): Tanger, 1664. Kikötője Bragança Katalin (1638 – 1705) egyik hozománya volt II. Károllyal (1630 – 1685) kötött házasságukra 1662-ben}

Azok után, hogy tegnap röviden felvázoltam Ausztriai János József (1629 – 1679)[1] életét (ugyanis őt sejtem egy akkor említett olajfestményen[2]), homályos ígéretet tettem a folytatásra. Eljött a pillanat.

Az egyháztörténet néhány édes kínja

Bernardo m’accennava, e sorridea, 
    perch’io guardassi suso; ma io era 
    già per me stesso tal qual ei volea…

Dante (1265? – 1321): Divina Commedia,
Paradiso, Canto trentatreesimo / 17.: L’ Empireo[1]

Bernát mosolygott és kezével intett,
    hogy nézzek fölfelé; de szomju lelkem
    magától is már intése szerint tett.

Paradicsom, Harmincharmadik ének / 17.: Mennyország.
Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása[2]

^{Doré (1832 – 1883): Empíreum. Dante (1265? – 1321) és Clairvaux-i Szent Bernát (1090 – 1153) a Paradicsom kapujában. Illusztráció az Isteni színjáték utolsó énekéhez, 1868}

A dulcis dolor, az „édes kín” szókapcsolat latin megfelelője, amint tegnap említettem, legalábbis számomra fellelhetetlen a latin nyelvű antik irodalomban. Messzire kellett mennem, a késő latin egyházi szövegekig, hogy rábukkanjak első alkalmazására – ismét hangsúlyozom, hogy ez számomra az első. Nem kizárható, hogy ez a formula ebből a közegből „áradt ki” a szépirodalomba. Megtörtént ez már komolyabb esetekben is: a „személy” fogalma is egyházi berkekben formálódott ki. Önként adódik, hogy a sorozat mai epizódját ezeknek az egyházi megjelenéseknek „szenteljem”.

Don Carlos és Izolda

Mindig is ott lebegett egy kis párhuzam Trisztán és Izolda, valamint Don Carlos (1545 – 1568) és Valois Erzsébet (1545 – 1568) egyaránt (de másképp) fiktív szerelmi történetei között. Gottfried von Strassburg († 1215?) 1210 körül írt Tristan und Isoltja, Trisztán és Izoldája, amint Adrian Stevens 1990-ben rámutat, a krónikai elbeszélés igényével íródott, de a történelmi párhuzamok legfeljebb sejtelmesek.[1] A Don Carlos-történet szereplői létező történelmi személyek ugyan, csak éppen kevés számú történetileg is igaz mondat akad benne. Wagner (1813 – 1883) cselekménye (WWV90) 1859-re készült el. Verdi (1813 – 1901) Don Carlosát a kilenc hónapig tartó próbálás és a látványos színpadra állítás dacára is vértelennek tartották. 1867. március 11-ei párizsi ősbemutatóját a párizsi Császári Operában[2] 662 nappal követi a Barna könyv, Cosima Wagner (1837 – 1930) naplójának megnyitása. (Szentestére, harmincegyedik születésnapjára tervezte, de ez újév napjára tolódott, mert Luzernben nem kapott megfelelő üres példányt.) A naplóból megtudjuk, Wagner mennyire csodálta a Don Carlost. Idős korában eljátszással egybekötött felolvasásokat is tartott belőle, mindvégig gondosan kerülve Verdi nevének kiejtését (ezzel a névvel máskor is különösen ökonomikusan bánt). Hódolata megállt Schiller (1759 – 1805) sokáig csiszolt, 1787-re befejezett remekművénél.[3]

Urio hallgatása közben

A Te Deum laudamus, Téged, Isten, dicsérünk igen régi, legalább a IV. századig nyomon követhető ókeresztény himnusz, melyet már 1000 körül kezdtek nemzeti nyelvekre fordítani.

A legrégebbi fennmaradt magyar változat 1526-ból való, a Peer-kódexben található. A kódex a nevét a régiséggyűjtő Peer Jakab (1750 – 1792) piarista áldozárról kapta, akinek 1787-ben a birtokában volt.[1]

Egyházi és világi ünnepléseknek egyaránt része volt a Te Deum eléneklése, és mind a mai napig ünnepek alkalmával adják elő.[2]

Szennák és Szaanák

Szanaát látni kell, bármilyen hosszú is az út, mely odavezet, bármilyen mélyre is süllyed a tikkadt teve térde a kimerültségtől.

régi jemeni mondás[1]

Amikor Pedanios Dioskorides (40 – 90) a Gyógyászati anyagok című műve I. könyvének 12. fejezetében – Περί Κασσίας, Peri kasias – A kassziáról és különféle alakjáról ír, nagy teret engedve az illatuk jellemzésének (mely a rózsától a kecskéig „ível”), általános magyarázat szerint a babérfélék családjába tartozó kassziák nemzetségére gondol. Vagy legalábbis a nemzetség egyes fajaira, mint például a magyarban kasszia (babérkasszia, fahéjkasszia) néven is emlegetett kínai fahéjra.[2] A 13. fejezet a Περί Κινναμώμου, Peri kinnamomu, és afelől ember fiának soha nem volt kétsége még, hogy ide a fahéjként ismert fűszernövények tartoznak (melyek, eltérően a kassziáktól, édes ízt is hordoznak). Dioskorides bőségesen sorolja a kassziák illatozásnál is fontosabb gyógyhatásait, beleértve a vérzéscsillapítást, a vizelethajtást és a méhnyaktágítást is, és teljességgel mellőzve a hashajtást, amit szerény adagolásban természetesen hiába is várnánk el a kasszisztól.[3] Mégis voltak, akik úgy tartották, a leírás mögött a pillangósvirágúak családjába tartozó szenna nemzetség keresendő, melynek első és legfontosabb hatása éppen a hashajtás.[4] Ez a hit olyan erővel munkált, hogy a szennák egyes fajait Linné (1707 – 1778) a kassziák nemzetsége alá sorolta. Végül Philip Miller (1691 – 1771) tisztázó javaslata győzedelmeskedett, és ezeket a „kiszökött” fajokat javaslatára az őket megillető helyre, a szennák nemzetségébe sorolták.[5] Ugyanakkor voltak, akik hősiesen ellenálltak a kísértésnek, és a Dioskorides-féle kassziákat annak tekintették, amik. Mint arról már megemlékeztünk, II. Fülöp (1527 – 1598) 1555-ben, még trónörökösként kapott egy borjúbőrre írt példányt a Gyógyászati anyagokból, Andrés Laguna de Segovia (1499 – 1559) fordításában, amelyben a szóban fogó fejezet spanyol címe De la Cassia, azaz A kassziáról.[6]

Lehúz, altat, befed: kisebb mámorok

Legutóbbi, delíriumba hajló megjegyzésünk után illő módon szelídebb kikapcsolódás után nézünk. A delírium nagyon távoli rokonával, a mámorkával indítjuk újabb rövid kitekintésünket.

A dohány hódító útja

A burgonyafélék családjába tarozó dohány nemnek, azaz a Nicotianának, valamint az emberi felhasználásra leggyakrabban termesztett közönséges dohánynak, a Nicotiana tabacumnak a tudományos besorolását (kevéssé meglepően) Linné (1707 – 1778) végezte el.[1] Megvizsgáljuk a nemnév és a fajnév eredetét, a nyájas olvasó türelmét különféle kitekintésekkel próbára téve.

---

Maraton és édeskömény

…He flung down his shield,
Ran like fire once more: and the space ’twixt the Fennel-field
And Athens was stubble again, a field which a fire runs through,
Till in he broke: ”Rejoice, we conquer!”

Browning (1812 – 1889): Pheidippides[1] (1879)

…Pajzsát a földre levetette ő,
Még egyszer, mint tűz, iramodik: a tér a köménymező
És Athén közt tarlóvá lett, mit felemészt a láng,
Míg kiszakadt belőle: győztünk! vigadjunk hát!

Νενικήκαμεν! (Nenikekamen!) Győztünk! Feidippides († Kr.e. 490) szobra a maratoni országúton

Erős közvetett bizonyítékunk van rá, hogy a költemény címadója, Feidippides († Kr.e. 490) a görögök maratoni csatanyerése után nem rohant az onnan mintegy 40 kilométerre fekvő Athén piacára ezzel a diadalkiáltással ajkán mint utolsó szóval: a mesélés, színezés iránt rendkívül fogékony Herodotos (Kr.e. 484? – 425) nem tud az esetről.[2] Ahogy a legendás történet eredetét visszafejtik, kiagyalójának Plutarkhos (46? – 127?) tűnik.[3] Browning verse mindamellett óriási hatást gyakorolt Michel Jules Alfred Bréal (1832 – 1915) akadémikusra és Pierre de Frédyre, Coubertin bárójára (1863 – 1937), a jelenkori olimpiai játékok atyjaira, hogy a maratonfutást felvették a műsorszámok közé.[4] 

A szárcsagyökér és a császár

Nem szólok, gyermek-Jupiternek társa, te, hajdan
Celmis, most gyémánt, rólad; s Curesok, a zápor
mint termett titeket; s mint lett Crocus és vele Smilax
csöppnyi virág; szavam édes lesz, mivel új, sziveteknek.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások IV.
Devecseri Gábor (1907 – 1970) fordítása[1]

Ha nem is szól hozzánk az édes szavú Ovidius Smilaxról, útbaigazít bennünket id. Plinius (23 – 79), aki A természet históriája XVI. könyvének 63. fejezetében a történetről kissé részletesebben is beszámol. Az ifjú Crocus semmibe vette az utána vágyódó Smilax szerelmét, és így az égiek a bánatában elepedő lánykát kisebb cserjévé változtatták. Crocusból lett a sáfrány.

A magáninkvizítor

Tegnapi rövid összefoglalónkban, futólagos kitekintéssel a vecsernye utáni szicíliai fordulatokra, beszámoltunk Luis de Páramo (1545? – 1608) szicíliai főinkvizítor kalandos hivatali életéről és még kalandosabb munkájáról, melyet az inkvizícióról írt. Páramo a Gondviselés ujját látja abban, hogy Portugáliában a Szent Inkvizíció éppen egy szélhámos közreműködésével borult virágjába, akinek az eseményeket elősegítő hamisított pápai bulláját Páramo is látta az Escorial Szent Lőrinc Könyvtárában.[1] Az eset megér egy futó pillantást, a tegnapi beszámoló formájában: kis történeti háttér után rátérünk a szélhámos működésére, végül megnézzük, hogy hatott ez Voltaire-re (1694 – 1778).

A főinkvizítor lelkesedése

A szövevényes, sok hatalmat érintő történetről, mely az 1282-es szicíliai vecsernyéhez, majd a korábbi uralkodó, Szicíliai Manfréd (1232 – 1266) lányának, Hohenstaufen Konstanciának (1249 – 1302) a behívásához vezetett, már beszámoltunk.
A tényleges és formális hatalmat is I. (Hódító) Jakab (1208 – 1276) aragóniai király és Árpád-házi Jolán (1215? – 1251) negyedik gyermeke a tízből (a pár frigyét és a király egyéb jogigényét szintén említettük már), III. (Nagy) Péter, Konstancia férje gyakorolta. Uralma hiába volt „kipányvázott”, tehát nemzetközileg meglehetősen támogatott, 1285-ben III. (Merész) Fülöp (1245 – 1285) francia király nagy erőkkel támadást intézett a francia uralom restaurálásáért, de vállalkozása elbukott.[1] (Mindkét uralkodó még az évben meghalt.) Így a Barcelonai-ház szicíliai ága tartós uralomra rendezkedhetett be. Az uralom toleráns és multikulturális volt[2], amely mögött az a józan megfontolás húzódott meg, hogy a nem-keresztény idegenek üldözése, beleértve a zsidókat, az észak-afrikai arab kereskedőket, levantei muzulmánokat, az ország gazdasági életét megbénítaná. Ennek az ibériai félsziget heves trónviszályai vetettek véget, melyek elvezettek az 1412-es caspei egyezményhez, mely kimondta, valójában szentesítette Szicília egyesítését Aragóniával.

Ez az egyezmény lépcsőfokul szolgált a spanyol egyesítéshez. I. (Igazságos v. Becsületes) Ferdinánd (1380 – 1416) fia, János herceg (1398 – 1479), a későbbi II. (Nagy v. Hitetlen) János király lett az első alkirály.[3] A spanyol változatú inkvizíciót egy óriási lépéssel Tomás de Torquemada (1420 – 1498) dömés atya vezette be 1487-ben Szicíliában azzal, hogy kinevezte a negyvenes éveiben járó Antonio de la Peñát szicíliai főinkvizítorrá, aki nagy sietve, a spanyol teatralitás és a vizsgálódók embertelenségei borzalmainak egyesítésével látott munkához.[4] Az inkvizíció, más területekhez hasonlóan, ahol működött, itt is megszervezte a familiárisok hálózatát, azaz a „világi segítőkét”, akik nélkül magától nem tudott volna a legapróbb zugokba is bevilágítani; bár itt, Szicíliában a familiárisok részaránya a lakosságnak csak 1%-át tette ki. Működésük jobban hasonlít a későbbi korok párttagjaiéhoz, mint a spiclikéhez: az esetek többségében nem volt titok, ki familiáris, ki nem. Az anyaországban, Spanyolországban a világi és egyházi hatalom összeolvadása legfeljebb a bizánci és a vatikáni modellekhez hasonlítható. Az inkvizíció a hatalmát a király hatalmából élvezi, a király pedig hatalmas jövedelmet húz a kivizsgáltak vagyonának konfiskálásából. A „peremvidéken”, Szicíliában a képlet kicsit módosul. Itt „kettős hatalom” alakul ki, hiszen az itteni inkvizíció is a királytól fogad el parancsokat, és nem az alkirálytól. Állandósulnak köztük a konfliktusok, az alkirályok ott gátolják az inkvizíció működését, ahol tudják. 1595 és 1634 között nagy számban helyeznek vád alá familiárisokat:

vád	esetszám	gályarabság	száműzetés	korbács
homoszexualitás	173	18	24	5
„ellenszegülés”	151	21	19	4
pénzhamisítás	44	3	9	1
hamis tanúzás	107	11	13	1

Luis de Páramo (1545? – 1608) leóni kanonok 1584 és 1605 között volt szicíliai inkvizítor. Működése alatt a két hatalmi ág versengése a tetőfokra hágott. Az alkirály Diego Enríquez de Guzmán gróf (1530? – 1604) volt, amikor több szicíliai grófot, akik Páramo hálózatának familiárisai voltak, gyilkosság miatt elfogtak. Amikor az alkirály testőrparancsnoka 1590-ben letartóztat egy grófot és az alkirályi börtönbe viszi, Páramo kiközösíti a testőrparancsnokot. Erre az inkvizíció irattára rejtélyes körülmények között felgyullad. (Elharapódzott az iratégetés habitusa.) A spanyol király, II. Fülöp (1527 – 1598) az egyik gróf tüzetes kivizsgálását rendeli el, ám az inkvizíciót kirekesztve az eljárásból. Egyúttal csak közembereket enged a familiáris-hálózatba. Páramo, mintegy válaszul, az alkirály követelte hozzájárulások megtagadására tüzeli a nagyurakat, mindaddig, amíg a király el nem törli a familiárisokra vonatkozó korlátozását. A helyzet odáig mérgesedik, hogy két évre a viszony elmérgesedése után előre jelzik neki, baleset fogja érni. És valóban: az inkvizíció épületében raktározott lőpor felrobban. A halottak száma meghaladja a százat, maga Páramo is súlyosan megsebesül. Ekkor a király elérkezettnek látja az időt, hogy hazarendelje a főinkvizítort. Páramo tizenöt évre rá tér vissza, akkor fog meghalni, ám a civódások a távollétében is, visszatérte után is folynak tovább.[5] Minket azonban az az időszak foglalkoztat, amit visszarendelve, hazájában töltött.