Testvériség és viszály (Kotzebue)

Populo, qui stultus honores
Saepe dat indignis, et famae servit ineptus,
Qui stupet in titulis et imaginibus.

Horatius (A.Ch. 65 – A.Ch. 8): Satirae I / 6 (A.Ch. 35?)[1]

…a’ nép, a’melly buta, ’s gyakran
Méltatlant felemel, ’s szemvesztő fényre fejet hajt,
Czimereken ’s neveken bámúl.

Virág Benedek (1752 – 1830) fordítása (Szatírák Horátiusból, 1820)[2]

Nemrég írtunk a kalandos életű Kotzebue-ról (1761 – 1819). Ott ismertetett erőszakos halála nem volt derült égből villámcsapás: hosszan tartó gyűlölethullám előzte meg. A reformáció 300. évfordulóján, 1817-ben Eisenachban tartott Wartburgfest (Wartburgi Ünnep) alkalmával könyveit égették el.[3] A Wartburgfesten jelen volt későbbi gyilkosa, a jénai diáktestvériség tagja, Karl Ludwig Sand (1795 – 1820) is.[4] A drámaíró Kotzebue népszerűsége azonban még ekkor is töretlen. Bízvást kijelenthetjük Kerényi Ferenc (1944 – 2008) 1987-ben megjelent nagyszabású, kritikai levélválogatása alapján (A vándorszínészettől a Nemzeti Színházig), a reformkori Magyarország legnépszerűbb kortárs külföldi drámaírója volt.

Reklámok

Non omnis moriantur

A székesegyház roppant tornyai:
Négy óriási felkiáltójel
…
Egy kövön jártatom a szememet,
Emlékkő egyszerűbb már nem lehet.
Rajta halványan két művész neve,
Megtudom, hogy mult század közepe…
Egyik fuvola, a másik fagot, –
És mind a kettő milyen rég halott.

Nem nagy nevek, és nem zene-titánok…

Reményik Sándor (1890 – 1941):
Non omnis moriar…[1]

Dante (1265? – 1321) Paradicsomának fordításáért Babits (1883 – 1941) jókora honoráriumot kapott, amit, magát pénzügyi antitalentumnak érezvén, költő barátjára, a szintén a Nyugat „aranykorának” illusztris alakjára, Nagy Zoltánra (1884 – 1945) bízott, aki nemcsak neves ügyvéd, de tehetséges befektető is volt, így a talentumot megtöbbszörözte. Ezen a pénzen vásárolta meg a Babits család 1924-ben[2] Toldezsán Istvánné Mészáros Ilonától[3] Esztergomban az Elő- (vagy Arany-) hegyen (ma: Babits-hegy) a Sissler út (ma: Babits út) mellett azt a telket a présházzal (ma: a Magyar Nemzeti Múzeum Babits Emlékháza), melyben haláláig nyarait töltötte, és amelyben sok fontos verse megszületett.[4] Nagy Zoltánt, aki túlélte az üldöztetéseket, egy betörő verte agyon 1945 nyári éjjelén a lakásán.[5] Gazdag életútjának ezt a váratlanul tragikus végállomását nem mulaszthatjuk el felidézni egy olyan megemlékezésben, mely a sors és halál útjai körül forog. 

Szongária pókjáról és történelméről

Határ szövegei, mint mondtam, ismeretekből építkeznek. Ha tehát azt látjuk, hogy a természetről szóló közlései elképesztő tájékozatlanságról árulkodnak, nem érhetjük be annyival, hogy ezekben a dolgokban kevésbé jártas. Mondok néhány példát. A Vágyélet című példázat főszereplője egy pók, melynek sikerül hatvanéves korára léggyé változnia. „Ekkor egy temérdek szongária-pók ereszkedett rá a hálóra nagy-gázolva…” – folytatódik a mese. Csakhogy a szongáriai cselőpók, mely egyébként csakugyan a legnagyobb pók errefelé, sohasem ereszkedik le sehonnan, mert a homokba vájt üregekben él, és oda behulló rovarokat ragad meg impozáns rágóival…

Bodor Béla (1954 – 2010): Szélhárfaszóló, vonós intermezzókkal[1]. Kritika Határ Győző (1914 – 2006) A Karkasszban (2000) című kötetéről (2003)

A farkaspókfélék családjába tartozó szongáriai cselőpók valóban szongáriai, de kicsit bizonytalan, mitől cselő. Bodor Béla helyesen állapítja meg, hogy a legnagyobb magyar pók, és életmódját is hűen írja le. Bizonyos tekintetben tehát megállja helyét a kolozsvári születésű kolozsvári Kolosváry Gábor (1901 – 1968) arachnológus 1931-ből származó képes beszéde, amelyben a szongáriai cselőpókot „a mi madárpókunknak” mondja.[2] Ugyanő rendkívül részletes tanulmányt is közöl a szongáriai cselőpókról.[3] Valójában a madárpókok nem közvetlen rokonai a farkaspókoknak (külön családot alkotnak), termetük is jóval nagyobb. Mint minden pók (minden élőlény), a szongáriai cselőpók sem keresi a bajt se magának, se nekünk. Marása nem kellemes ugyan (a lódarázséhoz hasonlítják), de ezt csak nagyon kevés túlbuzgó természetbúvár támaszthatja alá. Védett fajjá nyilvánítják 2000 Ft eszmei értékkel, bár nem ritka állat. (Feltehetően azt akarják az intézkedők, hogy ne is legyen az. Sok emberben lobban beteges gyilkossági szándék pókok ellen.[4]) Futótűzként terjed, hogy a szongáriai cselőpók harapásával erős mérget, cardiotont juttat áldozata szervezetébe.

Újabb Napok és Holdak: George Boole és a rozsólis

Mark Sittich von Hohenems Altemps bíboros (1533 – 1595) Boys (1530? – 1593?) Hohenemsi ünnepi asztal című képén (1578)

Mark Sittich von Hohenems Altemps bíboros 1573-ban kezdte építtetni Sextus Quintilius Maximus († 182) consul villája romjain[1] a ma a Rómához közeli Monte Porzio Catone területén álló palotát, melyből XIII. Gergely pápa 1582-ben már ki is hirdethette Inter gravissimas, Legsúlyosabb (kötelmeink) között kezdetű naptárreformját. A pápa nyári rezidenciájául szolgáló pompás palota neve az egyházfő sárkányos címerére tekintettel lett Mondragone.

a Mondragone palota Monte Porzio Catonében

XIII. Gergely pápa (1502 – 1585) címere a Szent Péter-bazilikában

Lehetséges, hogy ebben a palotában találta meg a nagy matematikus (akinek nevével az Excel felhasználói naponta találkoznak), George Boole posztumusz veje, a nagy lengyel forradalmár, Michał Habdank-Wojnicz a később felvett vezetéknevéről elnevezett, ma már ismeretlen szerző által 1404 és 1438 között Észak-Itáliában lejegyzett Voynich-kéziratot.

George Boole (1815 – 1864) poszthumusz vejével, Michał Habdank-Wojniczcsal (1865 – 1930)

„Lehetségest” mondunk, hiszen Wojnicz antikvárius (itt: könyvkereskedő) volt, így a kézirat forrásául különböző alkalmakkor különböző helyszíneket jelölt meg. Mindenesetre ezt az állítását tartják a legvalószínűbbnek, hozzátéve, hogy minden bizonnyal Peter Jan Beckx (1795 – 1887) jezsuita generális „menekítette” oda a kéziratot a Risorgimento elől[2], mivel az épület akkor jezsuita birtok volt.[3]

kereklevelű harmatfű a Voynich-kéziratban

A rejtjeles kézirat arról nevezetes, hogy más középkori, titkosírással feljegyzett iratokkal ellentétben, időről időre felreppenő hírek dacára, azt valószínűsíthetjük, egyetlen szavát sem sikerült még megfejteni.[4] Azt a hatalmas szellemi kincset elnézve, melyet a kézirat illusztrációi hordoznak, el kell vessük azt a gyanút, hogy maga a szöveg nem egyéb puszta halandzsánál. A gazdag növényábrázolásból ezúttal egyet veszünk közelebbről is szemügyre: a Denis Barthel által kereklevelű harmatfűként azonosított növényt.[5]

A nevetségesség hálózata

Óh, van-é még egy erémi szállás,
Régi barlang, szent fedél…

Csokonai (1773 – 1805): A tihanyi ekhóhoz (1803)[1]

endoplazmatikus retikulum

A „női kézitáska” „ridikül” és „retikül” alakja, az okok régóta foglalkoztatják az emberiséget, és az elemzések megtermékenyítően hatnak a további gondolkodókra. Egyik forrásunk például 2005-ben így vezeti be elemzését:

A lányok folyton szebbnél szebb kézitáskákra vágynak. És annyiféle, vonzóbbnál vonzóbb darabot lehet kapni a boltokban, hogy szinte választani sem tudunk közülük. De leginkább mégiscsak a felnőtt nők retiküljei tetszenek nekünk. [2]

Kissé személytelennek érezhette a captatiót az öt évvel később papírra vetett másik forrásunk, ezért személyes tapasztalataival gazdagította:

Én kislány koromban folyton szebbnél szebb kézitáskákra vágytam. És annyiféle, vonzóbbnál vonzóbb darabot lehetett kapni a boltokban, hogy szinte választani sem tudtam közülük. De leginkább mégiscsak a felnőtt nők retiküljei tetszettek. [3]

A tényeket józanul foglalja össze harmadik forrásunk. Hogy az eredeti francia réticule formát azért torzították a „nevetséges” jelentésű ridicule-lé, mert nevetségesnek tartották volna mint viseletet, valószínűtlen. Inkább spontán torzulásra gyanakodhatunk. Amint a forrás megemlíti, 1838-ban Dickens (1812 – 1870) a Twist Olivérben már ezen a néven beszél róla:

”Tills be blowed!” said Mr. Claypole; “there’s more things besides tills to be emptied.” “What do you mean?” asked his companion. “Pockets, women’s ridicules, houses, mail-coaches, banks!” said Mr. Claypole, rising with the porter. [4]

– Fenébe a kasszákkal! – mondta Mr. Claypole. – Sokminden van kasszákon kívül is, amit kiüríthetünk. – Ezt hogy érted? – kérdezte társa. – Zsebek, nők ridiküljei, házak, postakocsik, bankok! – felelte Mr. Claypole, feltápászkodva a barnasörével.

A Bálint (1906 – 1943) – Ottlik (1912 – 1990) – féle átdolgozott fordításban[5] nem találtam nyomát.

Az illatok illata

Dudva lenne a dudvák
Közt az ananász:
Kanász marad akinek
A nevelője kanász. 

Csokonai (1773 – 1805): Jövendőlés az első oskoláról a Somogyban [1]

Az Ananas comosus virága

A Paraná folyó mentén élő tupi-guaraní „indiánokkal”, legalábbis a nyelvükkel már találkoztunk egy alkalommal. Ez a sokszínű népcsoport, mielőtt „felfedezték” őket, már hosszú századok óta termesztett egy haszonnövényt, melynek szinte valamennyi részét hasznosították ruhakészítéstől táplálkozásig, és amelynek gyümölcséről a növényt naná-nanának, az illatok illatának nevezték el.[2]  Ám innen még hosszú az út az ananászig.

Paraná

Diéta, diéta és dieta

A Diétai Magyar Múzsa, mely az ország gyűlése alkalmatosságával hazánk fő és nemes rendeinek udvarlásokra kiadódott, már egészen felszabadúlt a sajtó alól. Áll tizenegy árkusból: békötve árúltatik minden nevezetesebb városokban a könyvkötő és nyomtató uraknál.

Csokonai Mihály (1773 – 1805), maga kezével:
Jelentés a Diétai Magyar Múzsáról és a Nyájas Múzsáról
Pozsonyból, dec. 15-én (1796)[1]

Gondolatmenetünk lényeges pontokon tér el a kérdést részletesen taglaló Nyelv és Tudomány megállapításaitól[2], így nem ennek az inspiratív cikknek a könnyű kézzel írt másolatát adjuk, hanem következtetéseit több helyen elvitatjuk, illetve kiegészítjük.

Múzsa a fegyverek közt

Senkise tudná mind elmondani emberi szóval,
mennyi gyalázat is ér gyávaszivű katonát.

Szégyen a férfira, hogyha a véres harcban a dárda
hátulról döfi át, épp amikor menekül.

Még a halálban is átkozzák, ha a porba hanyatlót
hátul, a vállai közt szúrta keresztül a vas.

Tyrtaios: A spártai harcosokhoz

A párizsi Iustinus mestere (XV. sz.): Marcus Iunianus Iustinus

A II., III. vagy IV. században élt történetíróé, Marcus Iunianus Iustinusé az érdem, hogy ma legalább sejtésünk lehet a még nagyobb, I. századi mester, Pompeius Trogus nagyszabású, de mára nyoma veszett Világkrónikájáról, melyből kivonatot készített, ami viszont az első betűtől az utolsóig fennmaradt.