Pedanios Dioskorides címkéhez tartozó bejegyzések

A hölgyestike hölgye, európai kunkorokkal

Lippay János (1606 – 1666) az 1664-ben kinyomtatott Posoni kert című műve I. könyvének XII. részében így ír a káposztafélék családjába tartozó hölgyestikéről:

Viola nocturna, Etszaki viola. A’ virághja ollyan formájú, mint az nyári viola, haj színü; nappal semmi szaga nincsen; hanem mihelt el enyészik a’ nap, mingyárt ollyan szép gyönyörüséges illattat (illattal) bövölködik egész étszaka úgy hogy, ha az szobába viszi ember, bétölti azt jó illattal.[1]

a hölgyestike két színváltozata

a hölgyestike két színváltozata

Bővebben…

Reklámok

Madárkövek

Fájdító és kóros kövek sokaságán túl az állatvilág sokat köszönhet egyes hasznos köveknek. Ilyenek például az otolitok (otholitok) vagy hallókövek. Nyájas olvasóimat nem fogja meglepni a nyilvánvaló szófejtés: ὦς, os „fül”, λῐ́θος, lithos „kő” ógörögül. Nevüket onnan kapták, hogy a belső hallójárat tömlőcskéjében (utriculus) és zsákocskájában (sacculus) helyezkednek el membránba foglalva. A foltban (macula) elhelyezkedő szőröcskéket felülről ingerelve az agyat a fej helyzetéről és mozgásállapotáról tudósítják.[1] A rendszer megbomlása vagy átmeneti funkciózavara szédüléshez, hányáshoz vezet.[2] De tökéletes állapotú érzékelőrendszer sem működik, ha kiesik vagy megváltozik a rendszer „motorja”, a gravitációs tér. Ez váltja ki a szintén szédüléssel és hányással járó űradaptációs szindrómát.[3] A „hallókő” elnevezés azonban mégsem alaptalan. A berendezés fontos szerepet tölt be a vesztibuláris (egyensúlyszervi) hallásban: a hangingerület finom lecsengéseinek feldolgozásában vesz részt.[4] Bizonyos gerincesek életében a mészkőből felépülő hallókövek szerepe különösen jelentős, például halakéban. Míg a mi otolitikus szerveinkben a hallókövek apró kristályok, addig a halak olykor termetes hallókövei évgyűrűszerűen bővülnek. Nagyszabású gyűjteményük itt megtekinthető.[5] Bővebben…

Visszavarázsolt szép idők: giliszta- és lázűzők

gilisztavarádics

gilisztaűző varádics

Ha azzal kezdem, a gilisztaűző varádics, rövidebben gilisztavarádics az őszirózsafélék családjába tartozik, indokolt aggodalmat váltok ki bejelentésemmel, előrevetítve egy lehetséges témát, ki-ki hová sorolta ezt a varázslatos nevű virágot. De ezt csak a rend kedvéért teszem, hogy legalább annyit azonnal megtudjunk, nem egy állatról vagy egy állat lakóháza lépcsőfeljárójáról lesz szó a továbbiakban, hanem egy színes múltú vadnövényről és rokonairól. Bővebben…

Antropomorf sárkánytan: a mandragóra

Kapj el hullócsillagot,
Ejtsd meg az alraunát,
Találd meg: mi elmúlott,
Ki metszett ördögpatát…

John Donne (1572 – 1631): Dal

John Donne Dalának[1] első négy sora is elég ahhoz, hogy kitaláljuk, analógiáit arra hozza fel, milyen nehéz női hűséget találni. Ez a „horizontszűkülés” mégis kissé kiábrándító a hol bizarr, hol mélyen érző sorok után, melyeket a zeneirodalom nem hagyhat kihasználatlanul. A King’s Singers egykori énekese, Bob Chilcott nemes feldolgozásában:

A burgonyafélék családjába tartozó alrauna vagy mandragóra kultúrtörténetének legkiválóbb és legodaadóbb feltárásai után a jó ízlés mindennél szigorúbb tilalmába ütközik ezek megismétlésének gyerekes kísérlete. Ezért a terület vizsgálatát a lehető legrövidebbre korlátozzuk, kizárólag a legfontosabb tényekre összpontosítva, hogy tulajdonképpeni célunkhoz, a nyelvi vizsgálódásokhoz közelebb kerülhessünk általa. Bővebben…

Izolda anyja és a tudós nők

liebe ist ein alsô saelic dinc,
ein alsô saeleclîch gerinc,
daz nieman âne ir lere
noch tugende hât noch ere.

Gottfried von Strassburg († 1215?):
Tristan und Isolt (1210?)[1]

Oly boldogság a szerelem,
Oly áldásos igyekezet,
Soha senki el nem ér
Nélküle becsületet és erényt.

Trisztán és Izolda

Gottfried von Strassburg életbölcsességekkel gazdagon díszített, nagyszabású szerelmi és hőskölteményének ősforrásait vannak, akik perzsa földön kutatják, de a keltisztikusok pozíciói erősebbek. Szerintük a kelta világ nyugati peremén, vagy Walesben, vagy a cselekmény valamely főbb helyszínén (Írországban vagy Cornwallban) keresendő a történet magva.

Cornwall

Mindenesetre valószínű, hogy a költő ismerte a XII. században alkotó normann Thomas d’Angleterre anglo-normann nyelven 1170-75 között írt Tristranját[2], mely Európa-szerte nagy hatást gyakorolt[3]. Műve nem maradt fenn egészben, de a tragikus befejezés a feldolgozások láncolatán át gondolatilag szinte változatlanul megy át Wagner (1813 – 1883) 1859-re befejezett Trisztán és Izoldában (WWV90) Izolda szerelmi halálába:

”Amis Tristran, quant mort vus vei,
Par raisun vivre puis ne dei.
Mort estes pur la meie amur,
e jo muer, amis, de tendrur,
Quant jo a tens ne poi venir
Pur vos e vostre mal guarir.

Se jo i fuisse a tens venue,
Vie vos eüsse rendue,
E parlé dulcement a vos
De l’amour qui fud entre nos…”

„Hogy halva látlak, Trisztanom,
Nem élhetek tovább, tudom.
Megölt értem a szerelem,
Engem pedig a gyötrelem,
Hogy nem jöhettem hamarabb
Meggyógyítani bajodat;

Ha partot érhetek elébb,
Új életet öntök beléd;
És gyöngéden beszélhetek
Kettőnk szerelméről neked…”

Képes Júlia fordítása (2001)[4]

Trisztán, Izolda és a bájital az 1330 és 43 között készült Libro de buen amorban (A jó szerelem könyve)

A szintén normann Béroul (1160? – 1213?) Roman de Tristanja (Trisztán regéje) már minden bizonnyal erre a műre épít, de a feltehetően szintén ebből (is) táplálkozó Gottfried von Strassburg-féle gigantikus feldolgozás is óriási népszerűségre tett szert. Forrásai sokfélék, hiszen vannak, akik a költemény utópikus vallásosságába még a látomásairól híres Bingeni Szent Hildegárd apátnő (1098 – 1179) írásait is beleérzik.[5] Őrzőhelyéről, a Müncheni Állami Könyvtárról Müncheni kódexnek is nevezett, az 1250 körül Strasbourgban írt példány a ma ismert legősibb fennmaradt változat, immár Ulrich von Türheim (1195? – 1250?) befejezésével. [6] Ezen az ősváltozaton alapulnak azok a kiadások, amelyekből Wagner is merített.[7]
Judith Ann Peraino Gottfried von Strassburg művében maszkulin vonásokra figyel fel[8]; kétségtelen, hogy művében Trisztán hősiessége sokkal központibb szerephez jut Izolda csodálatos gyógyító képességeinél, sárkányt is öl, szemben Wagner művével, melyben vitathatatlan Izolda elsődlegessége: mindvégig ő az aktív, a küzdő, harcoló fél, és Trisztán csak a III. felvonásban jut hosszan kibontakozó szerephez, de haldoklása közben. Az I. felvonásban is csak legénysége és fegyverhordozója, Kurwenal védi a bájital vétele előtt is révült hős érdekeit.  Bővebben…

Realgár: férfias gyógy- és pusztító erő

Károly a levélre mutatott. Homais elolvasta. Tehát arzenikumot vett be.

– Nos – folytatta a gyógyszerész – akkor hát meg kellene ejteni a vegyelemzést.

Mert tudta, hogy a mérgezések eseteiben vegyelemzést szoktak csinálni.

Flaubert (1821 – 1880): Bovaryné (1857), III / VIII
Ambrus Zoltán (1861 – 1932) fordítása (1907)[1]

A „mérgek királya”, a „királyok mérge”, hogy ebben a lakrimális témában az évszázadok frivol hangján szólaljunk meg, az arzén, népszerűségét nemcsak megbonthatatlanságának, színtelenségének, ízetlenségének és szagtalanságának köszönheti[2], hanem annak is, hogy hajlamos felszaporodni a szervezetben, és így, ételmérgezéshez külsőleg amúgy is hasonló végzetes hatását az előkóstolók azonnali, figyelemfelhívó halála nélkül, apró adagokban adagolva is kifejtheti. Kiváltképp oxidja, a fehér arzén, az arzén-trioxid, As2O3. Egytized gramm már halálhoz vezethet. Kultúrtörténete e minőségében impozáns. Ugyanakkor megfelelő körülmények között vannak, akik egyre emelkedő adagokkal magukat hozzászoktatják jelenlétéhez, mert hitük szerint az arzén megerősíti szervezetüket. Svájci hegylakók heti egy vajas kenyérrel szeretik fogyasztani ebből a célból. Végül már a gyengék halálos adagjának tripláját is elviselik.[3] Az arzén a sejtek anyagcseréjét kezdi ki. Nagy adagban a gyors halált hányás, vérnyomásesés, kóma előzi meg[4], lassú, például szennyezett ivóvízen át történt mérgezések sűrűn vezetnek rákhoz, szív- és keringési károsodásokhoz[5].
Mindamellett a svájci pásztorok szokása nem puszta hiedelmen alapul.

1800-ban lólepra ellenszeréül javasolják az arzénes tapaszt:

Végy realgárt, más néven arzént és disznó jól kiklopfolt szalonnáját; olajjal dolgozd egybe enyhe lángon; majd, miután a ló fejét egyenesen a tűzhely fölé vontad, kend be az érintett helyet tollal, két óra hosszáig áztatásnak kitéve azt; majd főzz ki bojtorjángyökeret vizeletben, és azzal mosd le a kenetet; majd bevégezvén adj a lónak húst a javából, hogy kitartásra buzdítsad és bátorítsad; és mindezt végezd el hat napig másnaponta.[6]

realgár

Ha ez nem is győz meg bennünket elsőre az arzén gyógyhatásáról, gondoljunk Paul Ehrlichre (1854 – 1915), aki azt vallotta, célzott arzénadagolással a legmakacsabb kórokozók ellen is felvehető a harc[7], és ebből kiindulva fejlesztette ki 1910-re a vérbaj ellen hatékonyan alkalmazott Salvarsanját. (Mint mondta, nincs ebben rendkívüli: hét év kudarcot egy pillanat szerencse követett.)[8] (Jól sejtjük: a gyógyszer neve a latin salvare, „megmenteni” és a német Arsenik, „arzén” összeolvasztásával: „megmentő arzén”.[9])
De azok után, hogy az arzén egy fontos ásványával, az auripigmenttel már megismerkedtünk, ma figyelmünket az arzénes tapasz receptjében imént olvasott másik fontos arzénásvány, a realgár felé fordítjuk.  Bővebben…

A tűz tövisei, bogyói és atkái

He said Divine Xyster used spiderwebs to stanch the flow of blood, which came from a chest full of small reddish spiders brought along for the purpose. The priest had only to reach in a stick and twirl it to bring out a handful of the stuff.

Sarah Micklem: Firethorn[1]

Azt mondta, az isteni Xyster pókhálót használ a vérzés elállítására, melyek egy pirosas pókokkal teli ládából származnak, amit e célból hoz magával. A pap csak belenyúl egy pálcával, hogy megpödörve egy maréknyit kihúzzon belőle.

Tűztövis

A rózsafélék családjába tartozó tűztövisről már Pedanios Dioskorides (40 – 90) is ír a Gyógyászati anyagok I. kötetének 122. fejezetében. A növényt ὀξυαχάνθης, hoxyakhantes néven említi. A név megértéséhez ne tévesszük szem elől, hogy az ógörög ὀξύς, hoxys jelentése „éles”, a második tagszó pedig a szintén ógörög ἄκανθα, hakantha szóból származik. Ez ott és akkor általános értelemben „tövises virágot” jelentett a ἀκή, hakhe, „tövis” és a ἄνθος, hanthos, „virág” összetételeként.[2] Leírása alapján forrásunk látszólag különféle újkori beazonosításokat említ meg, valójában ezek mind ugyanarra az egyetlen növényre utalnak, csak az idők során rárakódott különféle tudományos nevekkel. Ezek sorát, kevéssé meglepően, Linné (1707 – 1778) indítja[3], a tűztövisek nemének mai elnevezése (Pyracantha) Max Joseph Roemer (1791 – 1849) nevéhez fűződik.[4] (Az elnevezés előtagjának, a pyr-nek az eredetét már volt alkalmunk vizsgálni.)
A tűztövis Délnyugat-Európában és Délnyugat-Ázsiában őshonos. Sűrű sövényt alkot. Nagy tömegű, élénkvörös „almácskái” (egyszerűbben: bogyói) miatt, különösen hogy ezzel madarakat vonz a kertbe, dísznövényként, sőt, szoliterként, azaz a kertben kiemelt szerepű, helyű ékesítésként ültetik.[5]

a jó kertész jutalma: a légykapófélék családjába tartozó tonkini vízirozsdafarkú örvendezteti meg látogatásával

A bogyók nemcsak madarak figyelmét keltik fel. 1957-58-ban Arizonában számos bejelentés érkezett arról, hogy háziállatok olykor igen nagy tömegű bogyóját jóízűen elfogyasztották, megállapították, hogy mérgezési tünetek nem léptek fel, ugyancsak azok a kisgyerekek is ép bőrrel megúszták a természetbúvárok életét felpezsdítő kalandot, akik ennél lényegesen kisebb mennyiséget vettek magukhoz a gyümölcsből. Ugyanakkor, előlegezi meg második témánkat a jelentés, aggodalomra adhat okot, ha a kisgyerekek a bogyóval együtt az ott lakó piros pókokat is bekapják.[6]
De mik is ezek a piros pókok? És mit keresnek növényeken? Itt egy kicsit alaposabban kell körülnézzünk. Bővebben…

Szennák és Szaanák

Szanaát látni kell, bármilyen hosszú is az út, mely odavezet, bármilyen mélyre is süllyed a tikkadt teve térde a kimerültségtől.

régi jemeni mondás[1]

Amikor Pedanios Dioskorides (40 – 90) a Gyógyászati anyagok című műve I. könyvének 12. fejezetében – Περί Κασσίας, Peri kasias – A kassziáról és különféle alakjáról ír, nagy teret engedve az illatuk jellemzésének (mely a rózsától a kecskéig „ível”), általános magyarázat szerint a babérfélék családjába tartozó kassziák nemzetségére gondol. Vagy legalábbis a nemzetség egyes fajaira, mint például a magyarban kasszia (babérkasszia, fahéjkasszia) néven is emlegetett kínai fahéjra.[2] A 13. fejezet a Περί Κινναμώμου, Peri kinnamomu, és afelől ember fiának soha nem volt kétsége még, hogy ide a fahéjként ismert fűszernövények tartoznak (melyek, eltérően a kassziáktól, édes ízt is hordoznak). Dioskorides bőségesen sorolja a kassziák illatozásnál is fontosabb gyógyhatásait, beleértve a vérzéscsillapítást, a vizelethajtást és a méhnyaktágítást is, és teljességgel mellőzve a hashajtást, amit szerény adagolásban természetesen hiába is várnánk el a kasszisztól.[3] Mégis voltak, akik úgy tartották, a leírás mögött a pillangósvirágúak családjába tartozó szenna nemzetség keresendő, melynek első és legfontosabb hatása éppen a hashajtás.[4] Ez a hit olyan erővel munkált, hogy a szennák egyes fajait Linné (1707 – 1778) a kassziák nemzetsége alá sorolta. Végül Philip Miller (1691 – 1771) tisztázó javaslata győzedelmeskedett, és ezeket a „kiszökött” fajokat javaslatára az őket megillető helyre, a szennák nemzetségébe sorolták.[5] Ugyanakkor voltak, akik hősiesen ellenálltak a kísértésnek, és a Dioskorides-féle kassziákat annak tekintették, amik. Mint arról már megemlékeztünk, II. Fülöp (1527 – 1598) 1555-ben, még trónörökösként kapott egy borjúbőrre írt példányt a Gyógyászati anyagokból, Andrés Laguna de Segovia (1499 – 1559) fordításában, amelyben a szóban fogó fejezet spanyol címe De la Cassia, azaz A kassziáról.[6] Bővebben…

Articsóka és bimbózó szerelmek

DELIA
I prithee, Artichoke, go not so fast:
The weather is hot, and I am something weary.

ARTICHOKE
Nay, I warrant you, mistress Delia, I’ll not tire you with leading; we’ll go a’ extreme moderate pace.

The London Prodigall (1605), IV / 2[1]

DELIA
Esdeklek, Articsóka, ne siess annyira:
Hőség van, valamelyest eltikkadtam.

ARTICSÓKA
Sőt, biztosíthatom, Delia kisasszony, nem fárasztom a kíséretemmel; szélsőségesen közepes sebességgel fogunk haladni.

A londoni tékozló, IV / 2.
Az eredeti címlap alapján egy időben Shakespeare-nek (1564 – 1616) tulajdonították

A London Prodigall címlapja

Kinaros

Zeus bátyját, Poseidont volt meglátogatandó (a pontos időpont nem ismert), amikor – feltehetőleg visszaútján – a hűs habokból kiemelkedve megpillantott egy csodaszép halandó leányt Kinaros szigetén. A megpillantott ifjú hölgy nem riadt meg az isten közelségétől, és így, felbátorodva, Zeus is arra a lépésre szánta magát, ami a mai kor szigorúbb megítélésében megvetendő. Jutalmul a leány, Kynara az istennővé válás lehetőségét kapta, amennyiben hajlandó csábítóját követni az Olympos csúcsa közelébe. Nemcsak halandó, hajlandó is volt (már elnézést). Hera akadályoztatásai idején rövid, de meggyőző erejű légyottokra került sor, ám mindhiába: a leány haza-hazavágyott édesanyjához. Egyszer oda is surrant, de mi maradhat rejtve Zeus szemei elől? Haragjában, sit venia verbo, formálisan hazavágta a leányt, és mellékbüntetésül articsókává változtatta.
Alappal kételkedünk a történet hitelességében.  Bővebben…

A limonion és a faalma

A limoniont részletesen tárgyalja id. Plinius (23 – 79) A természet históriája XX. könyve XXVIII. fejezetében. Egyebek közt megtudhatjuk, hogy levelei gyógyítják az égési sebeket, egy acetabulumnyi mag (ezzel a szóval már találkoztunk) hasznos vérhas ellen, és répa gyökerével készített főzete foltokat szed ki a ruhákból. Vad hajsza indult az utókorban, esetünkben is, kiderítendő, melyik növényről lehet szó. Három keveredik gyanúba: az ólomgyökérfélék családjába tartozó egynyári sóvirág, a hangafélék családjába tartozó kereklevelű körtike (ez azonban erdei növény, és így a réti virágok sorában tárgyalt limonionnal nehezen hozható kapcsolatba), továbbá az őszirózsafélék családjába tartozó kövér üszögőr.

egynyári sóvirág, kereklevelű körtike, kövér üszögőr

Bővebben…

Ebkolbász máltaigombával és fojtogatással

Tegnapi rövid szongáriai összeállításunkban közelebbről az onnan elterjedt cselőpókot vizsgáltuk meg, de ez távolról sem jelenti azt, hogy más, szintén szívpezsdítően egzotikus élőlények ne származnának erről a varázslatos helyről. Szibéria, Irán, Kína egyes tartományaiban (például Szongáriában) és a „sztánok” háromszögletű nagy területén őshonos az ebkolbász. Tudományos neve körül zsibongást hallunk. Ezt megpróbáljuk mihamarabb tisztázni. Kalandnak nézünk elébe. Bővebben…

Orchideák

Látva a kosborgyökeret, nem hasonló az a férfi nemi szerveihez? Ennek megfelelően… helyreállíthatja egy ember férfiasságát és szenvedélyét.

Paracelsus (1493? – 1541)[1]

Orkhis egy szatír és egy nimfa gyermeke volt, aki egy Bakkhos-ünnepségen nem bírt magával, és erőszakot próbált tenni az egyik papnőn. Vadállatok martalékául esett bűnhődésképpen, darabokra esett testéből fejlődött ki az orchidea. (Látni fogjuk, pontosan melyik testrészéből.) Kiábrándító gyanú ébred bennünk, hogy az orchidea valóban csodálatos darwini fejlődése másképp zajlódott a valóságban, ugyanis a történetnek nincs antik forrása, és a legrészletesebb átváltozás-nyilvántartások sem tudnak róla.[2] Az ifjú neve a görög „here”, azaz ὄρχις, horkhis szó. A nyelvtudomány sem támasztja alá az átváltozási történetet: a görög szó eredetéül az azonos jelentésű indoeurópai herghi- gyököt jelöli meg.[3] Bővebben…

Sütések, fenolok és csiperkék

Az angol a „nyílt színen süt”-re alkalmazza a fry, a „sütőben süt”-re a roast, a „kemencében süt”-re a bake szót, durva leegyszerűsítésben, hiszen már az a puszta tény, hogy a sütés évszázadai alatt mást sütöttek kemencében és sütőben, a szavak értelmét összekapcsolta a megfelelő ételfajtákkal. Ma a háztartási kenyérsütőben sült kenyér sem roasted, hanem baked. Erre az utóbbira összpontosítsunk. Bővebben…

A Grand Canyontól a molibdénig

Miután a Louisiana Purchase, azaz „Louisiana megvétele”[1] alkalmából az Egyesült Államok területe mintegy megkétszereződött, amint már írtunk róla, Thomas Jefferson (1743 – 1826) elnök helyesnek látta az Egyesült Államok mai középső területére expedíciót küldeni (Lewis – Clark Expedíció)[2], hogy legalább utólag bizonyítsa, az állam nem járt rosszul a vásárlással. Hiába tudott nagyszerű eredményeket felmutatni az expedíció, 1869-ben még mindig óriási fehér folt terpeszkedett Colorado táján a térképen annak jeleként, hogy még mindig nem sikerült feltárniuk a térséget. John Wesley Powell őrnagy, aki az északiak oldalán harcolva egy lövés áldozataként fél karját elveszítette, tizedmagával expedíciót szervezett a wyomingi Zöld folyóról indulva, hogy a helyenként életveszélyes sodrású Colorado folyón lehajózva feltárják a folyó által kivájt Grand Canyont.

a Grand Canyon és a Colorado folyó

Bővebben…

Akhilles és az aszpirin

Menalcás
Sarjura jó az eső, a gidáknak a fák csemetéje,
Ellős juhnak a fűz hajlós galya, nékem Amyntás.

Vergilius (Kr.e. 70 – Kr.e. 19): III. ekloga
Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[1]

A fűzfafélék családjába tartozó fűz nemzetség latin és egyben tudományos neve Salix. Ez utóbbit Linné (1707 – 1778) adta a nemzetségnek.[2] (A salix szó valamely szubsztrátnyelvből ment át a latinba, nem indoeurópai leszármazott.[3]) Nagyon rég óta tudja az ember, hogy levelében, kérgében gyógyerő van: a fa egy alkoholos glükozidot, szalicint termel, mely szervezetünkben szalicilsavvá alakul át.[4] Johann Andreas Buchner (1783 – 1852) 1828-ban vonta ki fűzfából a szalicin keserű, sárga kristályait (az értelemszerű elnevezés is tőle származik).

fűzből kivont szalicin

Bővebben…