Platon neve

Az επίτοκος, epitokos, „gyümölcsöző”, „utódhozó” jelentésű görög szó επί-, epi– előtagja „felül”, az utótagban pedig összesűrűsödik mindaz a teológiai nehézség, botrány és specialitás, amelyet esetleges ny. olvasóm megismert Nestorios (†451) konstantinápolyi pátriárka kalandos sorsa olvastán. Ez a görög szó áll nem Dévénynél bejött szép „epitokia” szavunk hátterében.[1] Ha a marinológusokat nem aggasztja eléggé a tenger alatti élet káprázatos sokszínűsége, még a nyakukba kapják az epitokiát is mint nehezítő fokozatot: a gyűrűsférgek törzsének soksertéjű osztályába sorolt egyes bentikus, azaz aljzatlakó fajok bírnak ezzel a képességgel. Életük első szakában atokként élik „virágtalan” (olykor világtalan) életüket, majd látványos átalakulással, úgy, hogy az anyjuk sem ismerne rájuk, szaporodóképes epitokokká válnak, elszakadnak a talapzattól és úszva keresik meg egymást.[2] A nereisfélék családjába tartozó fajgazdag Neanthes nemzetségben is találkozni epitokiával.[3] A nemzetség meglehetősen kozmopolitán borítja be a világóceánt.[4] Találgatják tudományos rendszerezőjük, Johan Gustaf Hjalmar Kinberg (1820 – 1908) 1865-ös névadásának mozgatórugóit. Aligha szorul magyarázatra, hogy a szó jelentése „újonnan virágzó”, de mivel az élők világának minden egyede élete egy szakában újonnan virágzik (ha egy kis szerencséje van), ezzel nem „specifikáltunk” volna semmiféle differentiát. A gyanú a Kr.e. III. században élt Neanthesre terelődik[5], amit valószínűsít a XIX. század antik kultúrához visszanyúló, de azzal szorosabb összefüggést nem mutató névadási habitusa.

Vértes: további kilátások

A vásári „Harmadik legszebb kilátások a Vértesben” címadás ötletét jó okom van elvetni. Egyrészt nem várhatom el esetleges ny. olvasóimtól, hogy számon tartsák, hányadán állunk ezekkel a kilátásokkal. Másrészt viszont a mai rövid beszámolómban nem is szorítkozom a harmadik legszebb vértesi kilátásokra, hanem a negyedikekre, sőt az ötödikekre is kitérek legalább a képes összefoglalóban, és mesélek egy kicsit egy valóban rejtelmes épületről, a Vitányvárról is.

A Vértes második legszebb kilátásai

A Vértes legszebb kilátását a csákberényi Vértesi panoráma tanösvényre teszik, és aki emlékezetébe idézi bő fél éves bemutatómat a helyszínről, megállapíthatja, hogy ezt valóban nehéz túlszárnyalni (természetesen nem a képek siralmas technikai minőségére gondolok, hanem a valóságra). De azt sem mondhatjuk, hogy a legszebb vértesi kilátás egyúttal az összes is lenne.

A Búbánatvölgy és vidéke tavasszal

Ha minden erdei ösvényt a természet csodájának minősítek, esetleges ny. olvasóm nemcsak elunhatja magát az állandó „felső hangtól”, de vissza is rettenhet attól a körvonalazódó vásári következtetéstől, hogy nem az egyes ösvények lenyűgözők, hanem a tavasz, netán maga az élet. Ezt kerülni szeretném, méltánytalan lenne a szenvedőkhöz, köztük azokhoz, akik eleve viszolyognak a természettől. De szeretnék valamelyes egyensúlyt tartani és felmutatni, hogy nemcsak Hős utcákból és aluljárókból áll az ország.

A tiszta lét budoárjában

Esetleges ny. olvasóim bizonyára beleütköztek már makacs ellenállásomba ködök fejlesztésének minden olyan esetben, amikor az nem művészi kifejezés, vegytani kísérlet, természetes állati túlélés vagy életérzés bemutatásának eszköze, hanem a ködmentes környezet elcsúfítása. Sokan voltak már, akik illetékességet éreztek magukban a „világ”, a „minden”, a „lét” ügyében letenni a garast, anélkül azonban, hogy számot adtak volna ezeknek a szavaknak a jelentéséről.

Kisebb felfedezések a pilisi régióban

Legutóbbi úti célom az volt, hogy két kultikus kirándulóhelyet, a Szőke-forrás-völgyet és a Kecskehát-rétet összekössem egy rövid, a térképeken is látható, de jelöletlen sétaúttal.

A kodkod

“Niepüñeñay ta kiñe üllchadomo petu fütangenolu, fey nieay ta kiñe wentru püñeñ. Emanuel pintukulelngeay tañi üy” (tüfa ta feypin ürke: “Ngünechen müley ta iñchiñ mew”).[1]

Ímé a szűz fogan méhében és szűl fiat, és annak nevét Immanuelnek nevezik, ami azt jelenti: Velünk az Isten.
Mát1:23[2]

Egy hevenyészett összefoglalóból merítem, hogy az északról beözönlő, ma dél-közép-Chilében és délnyugat-Argentínában élő, a spanyolok, közelebbről Diego de Almagro (1475? – 1538) konkvisztádor 1536-os megjelenése előtt egymilliósra tehető mapuche nép a lovat megismerve félelmetes harcossá fejlődött. A spanyol hódítóknak évszázadokon át nem volt nyugtuk tőlük. Nyelvük, a mapucse (vagy mapudungun) izolátum eredete máig sem tisztázott.[3] Maga a mapudungun szó ezen a nyelven „a föld – mapu(n) – (népének) beszédét (dungun)” jelenti. A befogadó magyar nyelv a nép, illetve nyelvének megjelölése mellett több más szavát is átvette. Pár napja már anyakönyvezhető a „jaguár” jelentésű Nauel férfinév, mely spanyol ajkú népek körében használatos, rajtuk kívül most már nálunk is, feltehető összefüggésben azzal, hogy a nevet számos ismert argentin labdarúgó viseli.[4] Állatkertünkből sosem fogy ki a csalitpatkányfélék családjába tartozó, örvendetesen szapora degu – a mapucse dewü[5], „egér”, „patkány” szóból[6] –, de fájóan nélkülöznünk kell a hősiesebb fellépésű kodkodot a macskafélék családjából.

A Prédikálószék körül

A „ha már ott vagyunk” kényelmi és anyagias elvének megfelelve a Pilis legszebb pontjánál, a Prédikálószéknél körülnézve jól ismert látványelemeket találunk, de kicsit merészebb irányváltásokkal az esetleges ny. olvasó már a kevésbé látogatott természeti szépségekre is rábukkan.

Mindenekelőtt jussunk el a Prédikálószékre! Ehhez ezúttal – elvtelenül! – a legegyszerűbb, viszont idilli utat javaslom Pilisszentlászlóról. Időre, kisebb erőre és elszántságra is szükségünk lesz a folytatáshoz.

Fenomenológia terjengős bevezetésekkel

Mint ismeretes, valaki szúnyogot ültetett Titus (39 – 81) római császár fejébe. A szóbeszéd szerint a római istenek büntették ezzel a zsidó háború (68 – 70) jeruzsálemi lezárásában elkövetett kegyetlenkedéseiért és fennhéjázásáért, de Suetonius (69? – 130?) nem tud erről[1]. A Felső Magyar-Országi Minerva című Nemzeti Folyó-Írásban 1830-ban Edvi Illés Pál (1793 – 1871) evangélikus prédikátor és akadémikus így foglalja össze a történteket:

Naszály

A vén Naszály-hegy egészen nekizöldült a múlt heti esőzések után…

Mikszáth Kálmán (1847 – 1910): Utazás Palócországban
2. A palócföld flórája (1882)[1]

Ha a jó palócok egyszer szeparatizmusra adnák a fejüket, Mikszáth életművére szentírásként tekintenének: az általa roppant kiterjedésűként vizionált Palócország földrajzi határai elmosódók, és ugyan élnek palócok a hegyvidék körüli falvacskákban, ha a Naszály palócföldi, akkor mindenképpen a legdélebbi csücske. A Cserháthoz sorolható, különleges sziklaalakulatokban bővelkedő Naszály Mikszáth leírása szerint „vén”. Valóban, magától értetődő módon, a hely egyetlen másodperccel sem lehet fiatalabb magánál a Földnél, de a mai értelemben vett hegyként csak a késő oligocénban, azaz úgy 25 millió éve kezdett kiemelkedni. Ilyenképpen, ha hasonlóképpen értelmezzük például a Budai-hegység képződését, a Naszály annak unokája lehetne, mert a Budai-hegység a turoni krétában alakult[2], legkorábban tehát mintegy 90 millió éve. Hazai viszonyok között a Naszály már eddig is tisztes magasságra tett szert (652 méter), és növekedése egyelőre feltartóztathatatlan.[3] Különféle földkérgi erőhatások következtében elmozdulások, vetődések keletkezhetnek a rétegekben. Egy ilyen jellegzetes típus a sasbérc[4], amelynek a Naszály díszpéldánya[5].

Hosszú-árok

Néhányszor megismételtem múltkori látogatásomat a bűvös ötszögben, és egyelőre nem tervezem felhagyni ezzel a szokásommal, hiszen bizonyára tavasszal a legszebb, amikor a természet „újjászületése” – a szó a fákra és bokrokra vonatkozhat, mert egyéb élőlények ilyentájt zömmel nem újjászületnek, hanem csak szerényen megszületnek – még nem érte el a csipkebogyókat, és így egy kis szerencsével a vadonban is megúszhatjuk vérveszteség nélkül. Az észak-déli főirányú árkokkal szabdalt területrész leglátványosabb területével foglalkoztam legutóbb, röviden kitérve két további, névvel is illetett árokra. A Kis-árok csak rövid szakaszon vadul el, a maradék része a vándort elgondolkodtató kellemes sétaút. A Hosszú-árok azonban – ilyen néven több árkot is bebarangolhatott már esetleges ny. olvasóm, én pedig felmentve érzem magam az etimologizáló megközelítés alól – igen közeli rokonságban áll a Szarvas-árokkal, úgymint:

Szarvas-árok

A Nagykovácsi-Remeteszőlős-Budakeszi-Páty-Telki által határolt bűvös ötszög egyik legvarázslatosabb látványossága a Szarvas-árok:

Nem teljesen világos, északon meddig tart pontosan. A források általában a déli szakaszra összpontosítanak, de elejtett megjegyzések alapján a térképen látható kék vonal egésze a valószínű kiterjedés. (Annak, aki benne jár, ez teljesen világos. A két szakasz nem különül el egymástól.) 1993-ban a térség jó ismerője, Pataki József a Magyar Cserkészben Elhagyott katonasírok… címmel írt cikkében ezt eltéveszthetetlenül megerősíti. Leírásában északtól tanácsolja a bejárást:

Nyílik a szezon: a medvehagyma

Eat leeks in Lide and ramsins in May
And all the year after physicians may play.

Pórét egyél márciusban, (vad) fokhagymát meg májusban,
És az orvosok játszhatnak egész évben onnan.

angol (walesi?[1]) közmondás (1558-ban már feljegyezték[2])

Azok után, hogy 2013 karácsonyának első napján Danuta Sobolewska, Irma Podolak és Justyna Makowska-Wąs Allium ursinum: botanical, phytochemical and pharmacological overview, Allium ursinum, növénytani, fitokémiai és gyógyszertani áttekintés címmel közzétették dolgozatukat, egy blogíró mindörökre letehetne a medvehagymáról mint figyelme tárgyáról. Mert hogy ehhez mit tudna tenni az eltelt idők tudománya, rejtély, de hogy azt mi, mezeiek már nem értenénk, joggal feltehető.
Akad azonban még egy-két pont így is, amelyet a tudósok tanulmánya nem érint minden szegletében, mégsem teljesen érdektelen. Ehhez elkerülhetetlen röviden bemutatnom, melyek azok a területek, amelyeket viszont nagy tudományos hasznot ígérően felölelnek.

A Kalicsa-szurdok és vidéke

Tavasszal érdemes a Vörös-kőre Tahitótfalu felől felkaptatni. Természetesen a hagyományos, leányfalui út sem érdektelen déli irányból, rajtunk áll, hogy olyan útvonalat válasszunk, amelyen sem felfelé, sem lefelé nem szunnyadunk el járás közben. A tavasz nyújtotta előnyt azonban érdemes kiaknázni. Ez alkalommal egy nagyobb hurokkal észak felé fordulva fogok majd leereszkedni Dunabogdányba, jó okkal. (A „nagyobb” erős túlzás, a teljes út összesen 13-14 kilométer.)

Bevezetés és így nem találta fel az uborkaegyenesítőt a vasút atyja. Egy rendkívül eredeti rendszer

Általánosan elterjedt nézet szerint a Számok könyve 11. fejezete 5. versében a választott nép így panaszkodik:

Visszaemlékezünk a halakra, amelyeket ettünk Égyiptomban ingyen, az ugorkákra és dinnyékre, a párhagymákra, vereshagymákra és a foghagymákra.[1]

Ha ismereteinket frissítendő felütjük a Tóra megfelelő igehelyét, a fordítási kísérleteink mind kudarcot vallanak. Az angol szöveg természetesen a magyarral esik egybe, hiszen mindkettő a Vulgatára támaszkodik:

recordamur piscium quos comedebamus in Ægypto gratis: in mentem nobis veniunt cucumeres, et pepones, porrique, et cæpe, et allia.[2]

A sokatmondóan hangzó mai héber מלפפון, melafefon, „uborka” nem szerepel a szövegben.[3] (Sokat mond, mivel latinul a sárgadinnye melopepo, ami az ógörög μηλοπέπων,  melopepon átvétele.) Yissocher Frand rabbi 2022-es elemzése alapján ez nem véletlen. Idézi Yaakov Kamenetsky rabbi tudományosan megalapozott álláspontját, mely szerint itt valóban a zsidó nép panaszáról (is) esik szó az élelmek miatt, ám nem azok hiánya aggasztja őket (egy olyan élethelyzetben, amikor mannát kapnak), hanem a friss rendszabályok az étkezésről. (Így értelmet kap az is, hogy a halat Egyiptomban „grátisz” kapták: nem „ingyen”, hanem korlátozás nélkül.) A régi bölcsek (a Hazal) nézetét is idézi, amely szerint itt valóban nem egyes élelmek miatt panaszkodnak, hanem egyes családi nehézségeik miatt.[4] Semmi meglepő nincs abban, hogy az évezredek múlása rányomja bélyegét a szent szövegek fordításaira, mindenesetre a Számok könyvére mint forrásra az uborka korai élvezetére nem hagyatkozhatunk.