Salieri címkéhez tartozó bejegyzések

Beethoven rejtelmes opusai

– Nagyon szeretem azt a triót – mondja Virginie. – Tudtad, hogy ő maga vonósötössé is átírta?
– Micsoda blődség, Virginie. Oké, dumáljuk meg az óra időpontját, aztán tedd túl magad ezen.
– De most tényleg, Michael! Nem transzponálta vagy ilyesmi…
– Virginie, hidd már el, ha létezne c-moll vonósötös Beethoventől, nyilván hallottam volna róla, szinte tuti, hogy hallottam is volna, és nagy valószínűséggel játszottam is volna benne!

Seth: An Equal Music
(Egy méltó zene, 1999)[1], I. 13[2]

Bécs, 1800
Bécs, 1800

4, 38, 41, 42, 63, 64, 104. Beethoven (1770 – 1827) nagyon rátarti volt arra, adjon-e opusszámot egy-egy művének (vagy legalább hozzájáruljon-e ahhoz, hogy a kiadó ezen a módon is „kelendőbbé” tegye portékáját). Fontos, népszerű darabok maradtak ki ebből a kegyből, ezek közül a jelentékenyebbek a WoO, Werke ohne Opuszahl, „opusszám nélküli művek” Georg Ludwig Kinsky (1882 – 1951) és Hans Halm (1898 – 1965) először 1955-ben kiadott, tematikus rendezésű katalógusában kaptak helyet.[3] Ez utóbbiban szerepel Beethoven tizenhat (!) variációsorozata zongorára (két kézre), míg opusszámot csak négy kapott.[4]
 
Annál is meglepőbb, hogy a becses sorba hét különös mű is becsúszott. Mindegyik más Beethoven művek áthangszerelt változata, és a kis csapat is három csoportba sorolható. Remekmű (Angus Watson ítéletében), illetve hajmeresztő képtelenségek gyűjteménye (Jan Caeyers szerint) az op.104-es, még játsszák az op.4-est, 38-ast, 41-est és 42-est, míg az op.63-at és 64-et igazi homály fedi, ha nem is teljesen ismeretlenek a kitartó érdeklődők előtt. Mindenekelőtt foglaljuk kis táblázatba a genealógiát:

Bővebben…

Fätäl aúr: Beethoven Nagy-Britanniába toppan

Beethoven fogadtatása Nagy-Britanniában a XIX. század elejétől igen széles körű volt, mely meghívásokban, megrendelésekben is testet öltött. Mikor korábbi tanítványa, Ferdinand Ries (1784 – 1838) 1818 tavaszán két szimfóniát rendelt tőle és egy londoni utazásra is felkérte, a felkínált 300 guineát (mai pénzben mintegy 13 és fél millió Ft-ot[1], de ez csalóka) talán kevesellhette, mert külön díjazást kötött ki egy útikísérő számára. Ezt visszautasították, de a távolmaradás okai között nyilván ott volt az aggodalom is unokaöccse Karl (1806 – 1858) iránt. Az, hogy angol szimfóniafelkérések (és Beethoven saját kezdeményezései efféle felkérésekre) milyen hatással voltak Beethoven munkásságára, szövevényes, és például az 1824-re befejezett Kilencedik szimfónia (op.125) ismertetésekor már érintettem. Beethovennek számos egyéb műve mögött áll brit felkérés. Például az 1813-ban komponált Wellingtons Sieg oder die Schlacht bei Vittoria (Wellington diadala, avagy a vitoriai csata, op.91)[2] című „csataszimfónia” általa készített zongoraátiratát Robert Birchall (1750? – 1819) adta ki Beethoven’s Grand Battle Sinfonia, Beethoven nagy csataszimfóniája (Hess97) címmel. A valójában zongorás trió, mert két ágyút is el kell sütni előadása közben.[3] Beethoven határozott óhaja az volt, hogy a londoni és bécsi kiadás időpontja napra egyezzék meg (a kettős kiadások nem számítottak ritkaságnak), de 1816 januárjában a londoni kiadás mégis néhány héttel megelőzte a bécsit. A közvetítő Beethoven barátja, Salomon (1745 – 1815) volt, a Filharmóniai Társaság alapító tagja, akinek döntő szerepe volt Haydn (1732 – 1809) londoni útjainak megszervezésében is.

Salomon szülőháza a Bonngasse 515, azaz ugyanaz, amely Beethovené.[4]

Bővebben…

Schumann és különös fantáziája

Ha találomra kiválasztunk két zeneszerzőnagyságot a romantika korából, akkor dacára a nagy táborba rendeződéseknek, valószínűleg kegyetlenebbül dúló viszályt találni közöttük, mint Mozart (1756 – 1791) és Salieri (1750 – 1825) között. Ha Schumann (1810 – 1856) és Liszt (1811 – 1886) „nagy pörét” nézi közelebbről az utókor, az több tanulsággal szolgál a számára, mint a pletykalapok szintjén mozgó más perlekedések, különösen Joachim József (1831 – 1907) zamatos tálalásában.[1] Ezt nem is kerülöm ki végérvényesen, tervbe veszem a kielemzését egy későbbi alkalommal. E helyt elég annyi, hogy (szubjektív megítélésemben) a kölcsönös nagyrabecsülés is nagy volt közöttük: legjobb művüket egymásnak ajánlották. Ez Schumann esetében az 1836-ban komponált C-dúr fantázia (op.17), melyet revideált 1839-es publikációja előtt, amikor is Lisztnek ajánlotta.[2] Liszt az 1853-ra befejezett h-moll szonátával (S178) viszonozta a nagyszerű gesztust az 1854-es kiadással. Schumann akkor már az endenichi bolondokházában tengette életét, nem volt abban a helyzetben, hogy értékelhesse Liszt figyelmességét.[3]

Ezúttal, megengedem, féloldalasan, Schumann művét nézem kicsit közelebbről, azt is különös idézetei szemszögéből. Bővebben…

Nyugtával

Az 1789-ben elkezdett, 1790. január 26-án bemutatott Così fan tutte (ossia La scuola degli amanti), Mind így csinálják (avagy A szerelmesek iskolája, K588) a „mozarti ötök” oszlopaként ma már halhatatlan. Mint Mozart (1756 – 1791) mondja nyájas ellenlábasáról, Salieri (1750 – 1825) lekicsinyelte a témát, de ette a méreg, hogy Mozart a komponálására adta a fejét.[1] A politikailag inkorrekt darab akár prózaként is élvezhető szövegét Lorenzo Da Ponte (1749 – 1838) írta. Példánk az I. felvonás 4. képe kvintettjének egy pillanatát mutatja. A cinikus rezonőr, aki a „női hűség” fogalmának értelmetlenségét akarja bebizonyítani, megrendezi az ehhez szükséges háttérjeleneteket, és a látszólag a harctérre induló ifjú, a maguk igazában bízó házas férfiakhoz így szól:

DON ALFONSO
sottovoce ai due amanti
Saldo, amico:
Finem lauda.[2]

DON ALFONSO
(fojtott hangon a két szerelmeshez
Kitartás, barátom:)
Kár örülni, majd a végén!

A zárójeles részen kívül: Lányi Viktor Géza (1889 – 1962) fordítása alapján[3]

A zene szerkezetében is fontos szerepet játszó finem lauda, másképpen lauda finem, „a véget dicsérd”, magyarán „nyugtával dicsérd a napot” eredetét vizsgáljuk, ahogyan legutóbb a respice finemét („lásd a véget”). Alapvető különbségekkel, nehezebb terepen.
Bővebben…

Az áldott Josepha Barbara

von der Tochter also; wen ein Maler den Teufel recht natürlich Malen wollte, so müste er zu ihrem gesicht zuflucht nehmen. – sie ist dick wie eine bauerdirne; schwizt also daß man speien möchte… – da braucht man Weinstein! – so abscheulig, schmutzig, und grauslich![1]

És most a lányuk! Ha festő az ördögöt természethűen akarná festeni, csak az ő arcához forduljon. Kövér, mint egy libás asszony, izzad, hogy hányingert kap az ember tőle… Borkőre lenne szüksége, annyira pocsék, piszkos és visszariasztó!

Mozart (1756 – 1791) Bécsből apjához, Leopold Mozarthoz (1719 – 1787) Salzburgba, 1781. augusztus 22

Kovács János (1930 – 2001) Mozart breviáriumának (1961) átdolgozásával közreadja Kárpáti János (2017)[2]

Kovács – Kárpáti az itt idézett utolsó mondatban, az eredeti mondatszerkezeten változtatva, azt sugallja, mintha Mozart szerint a borkővel elűzhető lenne pocsékság, piszok és visszariadás. Az eredeti szövegben a borkőről tehát ennyi áll: – da braucht man Weinstein! –.

A Weinstein, nem vitás, jól láthatóan is „borkő”, kevésbé jól láthatóan kálium-tartarát. (Különféle nyelvi-fogalmi leágazásait már tárgyaltuk.) Bár a fogkő, orvosi keveréknyelven dentális calculus nem tartalmaz borkövet (az ásványianyag-összetevő a kalcium-foszfát)[3], a tartar angolul, a Weinstein németül „borkövet” és „fogkövet” is jelent. Ez a jelentés itt aligha játszhat szerepet, és a borkőnek mosóhatása sincs. Súrolóhatása azonban kitűnő[4], és így fogporok, vagy manapság fogtabletták összetevője.[5] Így szerintem a levélnek ezen az épületes pontján Mozart inkább fogporra gondolhatott. Bővebben…

Koppantások szíven és billentyűn

A bécsi Artaria Kiadót az Artaria testvérek 1770-ben alapították. Ez csak a jogi kezdet, az olasz Artaria család ekkor már régóta foglalkozott műkereskedelemmel. Ekkor azonban teljes egészében a zeneműkiadás felé fordultak.[1] Természetes, ha egy kiadó üzletpolitikáját, különösen a kezdeti években, akkor már ismert szerzők megnyerésének vágya határozza meg, aminek levét ifjú tehetségek isszák meg, de olykor a tapasztalt, idősebb művészek is, mint ez, bizonyos értelemben, Haydnnal (1732 – 1809) is megesett. Bővebben…

Haydn utolsó ideje

A papa (ismét bot nélkül) felkelt, ivott egyet a Soult által sarkantyúpengetve kínált pohárból és ravasz mosollyal odaült a zongorához. A Gotterhaltét játszotta.

Szentkuthy Miklós (1908 – 1988):
Doktor Haydn, III., Bécs. „Guten Abend, Herr Haydn!”[1]

Haydn (1832 – 1809) „utolsó jelentős művének” mondják az 1803 júniusában befejezetlenül, két tételesen maradt d-moll vonósnégyest (op.103 HobIII:83)[2], melynek különösen első, dalformájú tétele remekmű a maga nosztalgiába hajló, Haydnra nem valló hangvételével:

Valójában minden jel arra mutat, hogy élete hátralevő közel hat évében Haydn már egyáltalán nem komponált, jelentéktelen művet sem. Ma Haydn utolsó éveit tekintjük át röviden.  Bővebben…

Metastasio boldog évszázada

Ne’ giorni tuoi felici
ricordati di me!
Perché così mi dici,
anima mia, perché?

Boldog napjaidban is
emlékezz rám!
Miért mondod ezt nekem,
lelkem, miért?

Metastasio (1698 – 1782): L’Olimpiade (Olimpia), I/10[1]

Metastasio, joggal kijelenthetjük, minden idők legsikeresebb librettistája volt. Nem kizárólag operákat komponáltak műveiből, hanem kantátákat és különféle ünnepi játékokat. Opera seria-szövegkönyveinek száma huszonhét, ami szerénynek tűnhet, ha egy-egy barokk zeneszerző operáinak számával vetjük egybe – Händel (1685 – 1759) például negyvenkettőnél állt meg –, de ha (a matematikusok szóhasználatával) multiplicitásokkal együtt számoljuk, akkor több mint ezer operát találunk, melynek ő írta a szövegét. Költőóriásként tisztelték Európa-szerte, nemcsak Itáliában, de elsősorban Franciaországban. Legnagyobb műve, közmegegyezés alapján, az 1733-ban írt Olimpiade (Olimpia), mely ugyan  történetben az olimpiai játékot háttérbe szorítja a szerelmi vonulatok melett, német nyelvterületen mégis hangsúlyozottan Olimpiai játékok címen adták elő. A szövegkönyvnek több mint ötven megzenésítője akadt a megírását követő bő száz évben. Eredetileg Caldara (1670? – 1736) számára készült a szövegkönyv.

Bővebben…

Ben Jonson kismonológja

…some-time it was necessary, he should be stop’d…

…olykor szükség volt megállítani őt…

Ben Jonson Shakespeare-ről (1564 – 1616),
Timber: or, Discoveries made upon men and matter
(Silva rerum et sententiarum,
Tár, avagy Megfigyelések emberekről és dolgokról, postumus kiadás)[1]

1 Ben_Jonson_by_Abraham_van_Blyenberch

Blyenberch (1575 – 1624): Ben Jonson (1572 – 1637)

Ben Jonson idézett kései művében maga magyarázza el régi szerzők hajlamát arra, hogy azonos tárgyban írt elmélkedéseiket olyan, ma inkább – bár nem ugyanabban az értelemben véve – „antológiának”
(„virágoskertnek”) nevezett gyűjteményekben tegyék közzé, melyek műfaját maguk az „erdő”, latinul silva szóval illetik. (Nyilvánvaló példékkal: „Szilveszter[2] és Transylvania, azaz „Erdély” szavaink is ezt a latin eredetet őrzik.) A timber Jonson idejében, akárcsak ma a wood, egyszerre jelentett erdőt és faárut; ma már csak ez utóbbit. Jonson kortársa, Monteverdi (1567 – 1643) is szerzett ilyen gyűjteményt, a hatalmas terjedelmű Selva morale e spiritualét („Erkölcsi és szellemi tár”).

Bővebben…

Spirochaeták kifürkészett útjai

Két perc Vénusszal, két év Merkurral

 J. Earle Moore (1892 – 1957)

AmadeusAz Amadeus (írta: Peter Shaffer, a filmet rendezte Miloš Forman, 1984) számos problémája közül a tizenöt feltehetően legjelentéktelenebbet már sikerült feltárni ( http://www.moviemistakes.com/film1755 ). Nem célunk a lista bővítése, annyit mindenesetre jegyezzünk meg, hogy Mozart (1756 – 1791) “sztentori” nevetéséről egy prágai asszonyság valóban beszámol, ám ebből nem következik, hogy Mozart rendszeresen és rosszkor, primitíven nevetett volna. A film alapgondolata, hogy Salieri (1750 – 1825) harcba lép az általa addig buzgón imádott Isten ellen, mert Isten a zsenialitást egy arra méltatlan jellembe, Mozartba plántálta. Ez aztán megköveteli Mozart méltatlankénti beállítását, ami nyilvánvaló igazságtalanság. Bővebben…

Idu na szmerty

1 Francesco_Araja

Франческо Доменико Арайя (1709 – 1762 és 1770 között)

Az első orosz operát Francesco Domenico Araja szerezte 1755-ben Szentpéterváron, címe Kefalos és Prokris (szövevényes, próbatételekkel terhes hagyományos mitológiai történet). Szövegét a nagy orosz “mindenesek” egyike, Alekszandr Petrovics Szumarokov (1717 – 1777) írta Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?)  Átváltozásaiból. Több más operáját is bemutatták a Téli Palotában. (Araja orosszá vált: Itáliába hazatérve visszahívták Oroszországba, végül Bolognában halt meg, helyét nem találva; senki nem tudja, 1762 és 1770 között mikor.)

2 Prokris halala-Piero_di_Cosimo

Piero di Cosimo (1462 – 1521): Prokris halála

Bővebben…