Martialis címkéhez tartozó bejegyzések

Repcsény és repkény

A’ mi illeti a Hedera Poeticát, készen vagyon annak neve a’ Székelyeknél, kik igaz Magyar nyelvel szoktunk születtetni. Repkény-fa nálunk az ő neve, úgy tetszik, az egyéb fákra való fel-folyásától avagy repülésétől. Nem tudtam ezt a’ Nevet (sem) akkor, mikor Téli Bokréta nevű Botanica Prédikációmat (mellyből egynek útat igyekezem keresni az Úrhoz való juttatására) kinyomtatták: sem mikor Főtiszt. Mólnár János Apátur ösztönös kérésére dolgoztam a Botanica Nomenclaturát. melyet az az Ur a’ Magyar Könyv-Házban ki-adott.

középajtai és árkosi Benkő Jósef (1740 – 1814) levele Kazinczyhoz (1759 – 1831) 1784-ben[1]

repce

A káposztafélék családjába tartozó repce és a zellerfélék családjába tartozó répa megnevezéseinek közös eredetét már vizsgáltuk. Szikszai-Fabricius Balázs (1530? – 1576) a Nomenclaturában 1590-ben már „repczin” névvel emlegeti a káposztafélék családjába tartozó repcsényt, melyen ma egy egész nemet értünk. Vörös Éva érdekes okfejtése a szó eredetéről az analogikus fejlődés elvén nyugszik. Ezek szerint a szintén káposztaféle repce szava volt az eredete, és belejátszhatott a német Rübe, „répa” és az ebből fejlődő Rübsen, „repce” (bár láthatóan itt a „repce” volt a későbbi szó). Ezek a szavak szépségükben azonban nem vetekedhetnek a repcsény tájszólási „repcsont” alakjával.[2] Ezt a rövid bevezetést leginkább azért tartottam szükségesnek, hogy mintegy „tiltakozzak” a szóhasználatban elő-előforduló „repcsény”-„repkény” keveredés ellen.

magyar repcsény

Bővebben…

Reklámok

Csodálatos források (gejzír és cukormáz)

Nunc mihi dic, quis erit, cui te, Calocisse, Deorum
Sex iubeo Cyathos fundere?

Martialis (38? – 104?): Epigrammatum, Liber IX / XCIII[1]

Mondd, Catacissus, most: melyik isten az, akinek én e
Hat poharat szántam?

Epigrammák, IX. könyv, 93.
Csengery János (1856 – 1945) fordítása[2]

A 2013-ban 77 700 fős lélekszámú hesseni Gießen[3] elsősorban a Justus Liebig Egyetemről híres, melyet Mária Terézia (1717 – 1780) egyik ük-ükapja a 32 közül, V. Lajos (1577 – 1626) Hessen-Darmstadt-i őrgróf alapított 1607-ben (és így sokáig Ludoviciana névre hallgatott). Vagyis, történeti megközelítésben, az egyetem nem tartozik a legpatinásabb német intézmények közé, tudománytörténeti szempontból azonban jelentős. Névadója, Justus von Liebig báró (1803 – 1873), aki csak születése szerint báró, valójában jóval magasabb nemesi rang birtokosa volt – a tudomány királyának nevezték[4] – , 1824 és 52 között tartotta itt fenn vegyi laboratóriumát, mely ma múzeumként szolgál.[5] Liebig nemcsak nagy jelentőségű kémiai szintéziseket irányított (például a kloroformét), hanem jelentősen hozzájárult a műtrágya- és az élelmiszeripar fejlődéséhez is[6].

Az egyetem büszke rá, hogy Büchner (1813 – 1837) is náluk hallgatott természettudományt és orvoslást, igaz, csak egy évig, az 1833-as őszi szemesztertől.[7]
Gleibergi Vilmos gróf (1129 – 1174) emelt itt 1150-ben vízivárat, azaz vizesárokkal körbevett várat. Jóval későbbről, egy 1203-ból fennmaradt árucsere-egyezmény szövegéből származik a hely első megnevezése az egyik résztvevő, Salome, Gleiberg grófnője és Giezzen grófnéje titulusának említésekor.[8] Magát a várat ze den Giezzen, „Giezzenhez” néven említették, de nem a vár kapta a nevét a településről, hanem megfordítva. A gießen, „önteni” szó nem a vizesárokra utalt, hanem arra, hogy a várat (praktikusan) vizenyős, nedves helyre építették[9], ami szükség esetén hasznos lehet a vízellátásban. Ezzel jutottunk el a kiindulópontunkhoz.  Bővebben…

Ne gyakorolj nyomást a harlekinkaticára!

Imputet ipse deus nectar mihi; fiet acetum,
Et Vaticani perfida vappa cadi.

Martialis (38? – 104?): Epigrammatum, Liber XII / XLVIII[1]

Isten töltene bár nektárt nekem, úgy is ecet
Válna az, amelynél a vatikáni se jobb.

Epigrammák, XII. könyv, 48.
Csengery János (1856 – 1945) fordítása[2]

A harlekinkatica mindaddig élte nyugodt, katicaszerű életét Japánban és Kelet-Kína egyes pontjain[3], amíg a levéltetvek ellenségei (akik nem biológiai ellenségei voltak, bár indíttatásuk biológiai volt) az 1980-as, 90-es években úgy nem döntöttek, hogy Észak-Amerika keleti partvidékén is meghonosítják[4]. Nyugat-Európában hasonló elhatározásra jutottak, onnan 2008-ban Magyarországra is átterjedt. Az invázió kártétele nagy: a katicák megsínylik jelenlétét, sőt, a bortermelők is. Martialis mintha csak az ő panaszukat énekelte volna meg a mottónkban. (Népszerűségének az sem használ, hogy allergiás megbetegedések forrása, különösen ha elárasztja a lakást.) De amíg eljutunk odáig, nézzük meg a harlekinkatica nyelvi összefüggéseit. Bővebben…

Decemberi csontcsörgés

Dum blanda vagus alea December
Incertis sonat hinc et hinc fritillis
Et ludit tropa nequiore talo…

Martialis (38? – 104?): Epigrammatum, Liber IV / XIV[1]

Mígnem aztán decemberben kocka víg,
Távoli csörgése hallik vetőjében
Itt meg ott, játszanak a dobócsontok…

A tél örömeit az epigramma korábbi zord jeleneteivel szembeállító Martialis nem véletlenül jelképezi két kockajátékkal. A dobókockát, aleát a hengeres alakú fritillusból vetették, melynek görög szava, a φιμός a latinban phimusként is ismert volt. Éppen alakja miatt „tornyocskának” is mondták, azaz turriculának, illetve a görög πύργος latinosításával pyrgusnak. Belső felületén „grádicsokat”, azaz gradusokat képeztek ki. Széplelkek szerint azért, hogy kedvesen zörgő hanggal fokozzák a játék örömét[2], a fizikában is jártas történészek szerint ezek a huzagolás célját szolgálták, hogy jól megpörgessék a kockát, és így még véletlenszerűbbé tegyék a röptét[3]. (Későbbi korok puskacsövei huzagolásának célja hasonló, azzal a különbséggel, hogy a megpörgetett lövedék mozgásából lehetőség szerint kiküszöböljék a véletlen elemeket.[4])

talók és kockák

A tropa a másik kockajáték. Színezett porcokkal és csontocskákkal űztek, melyekből hármat-négyet, az úgynevezett αστράγαλοςokat (astragalos), latinul talókat szűknyakú üvegedényekből vetettek ki. Itt már az ügyesség is szerephez jutott.[5]

Bővebben…

Dárius kofferje és újabb büntetések

narthex

a római Szent Péter-bazilika narthexe

CHARLES

In memory of her, when she is dead,
Her ashes, in an urn more precious
Than the rich-jewel’d coffer of Darius.

Shakespeare (1564 – 1616): King Henry VI, part I, I/6[1]

KÁROLY

Emlékeűl, ha meghalt, hamvait
Sokkal becsesb urnába teszszük el,
Mint Dárius dús ékszer-doboza

VI. Henrik I. rész, I/6. Lőrinczi Zsigmond (1841 – 1871) fordítása[2]

Tegnapi bejegyzésünk etimológiai bevezetőjében érintettük a pedagógusszakmát (jobb szóval pedagógushivatást), korábban pedig régi korok tanítómestereinek hű barátját, a nyírfavesszőt, vagyis a tudás fáját. Ezek után a régi értelemben vett eugenetika egy másik támaszát vizsgáljuk meg, nem a módszer iránti rokonszenvtől indíttatva, hanem különös kultúrtörténeti leágazásai miatt. Bővebben…

Sózás és sóvárgás

13 Ti vagytok a földnek savai; ha pedig a megízetlenül, mivel sózzák meg? nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek.
Máté5[1]

49 Mert mindenki tűzzel sózatik meg, és minden áldozat sóval sózatik meg.
50 Jó a : de ha a só ízét veszti, mivel adtok ízt néki? Legyen bennetek só, és legyetek békében egymással.
Márk9[2]

Id. Plinius (23 – 79) coracinusként emleget egy halat, melyet, mint írja, a Kr.e. IV. században élt görög költő, Arkhestratos szerint kicsire tartottak, de a fejét ínyencfalatként fogyasztották. Bővebben…

A gyilkos zászpa

1 zászpa

fehér zászpa

76. Az Udvari króniká-ban a következő részletek olvashatók betegségéről: Daisziosz* hónap tizennyolcadik napján a fürdőszobában aludt, mert lázas volt. Másnap fürdő után hálószobájába ment, és a napot Médiosz társaságában kockajátékkal töltötte, majd este megfürdött, áldozott az isteneknek, egy keveset evett, és egész éjszaka lázas volt… Huszonnegyedikén magas láza volt, és úgy kellett odavinni az oltárhoz, hogy áldozzon; ekkor a legmagasabb beosztású vezéreknek megparancsolta, hogy tartózkodjanak a királyi udvarban…

77. … Mérgezésre közvetlenül a halála után nem gondolt senki, de öt évvel később, állítólag besúgás alapján, Olümpiasz többeket kivégeztetett, és a már régebben meghalt Iolasz hamvait kiszóratta sírjából, mintha ő adta volna be a királynak a mérget. Némelyek azt állítják, hogy a gaztett elkövetését Arisztotelész sugalmazta Antipatrosznak, és általában azt mondják, hogy a méreg tőle származott; valami Hagnothemiszre hivatkoznak, aki ezt állítólag Antigonosz királytól hallotta; a méreg jéghideg víz volt egy Nónakrisz közelében levő sziklás hegyből, amelyet könnyű harmat alakjában fogtak fel, és egy szamár patájában tartottak; semmi más edénybe nem lehetett ugyanis eltenni, mert mindent szétrágott, annyira savas és hideg volt. De legtöbben az egész mérgezést koholmánynak tartják, és erre azt a nem csekély bizonyítékot hozzák fel, hogy a hadvezérek közt támadt civódás miatt a holttest néhány napig megfelelő ellátás nélkül hevert egy fülledt levegőjű, nedves helyen, mégsem látszott rajta a feloszlás semmi jele, tiszta és friss maradt…

*) itt júniusnak feleltethetjük meg

Plutarkhos (46? – 127?): Párhuzamos életrajzokNagy Sándor
Máthé Elek (1895 – 1968) fordítása[1]

A Párhuzamos életrajzokban Nagy Sándor (Kr.e. 356 – 323) – nem véletlenül – Julius Caesarral (Kr.e. 100 – 44) szerepel együtt. Plutarkhos idejében már nyilvánvaló volt a két ember történelemformáló hatásának párhuzama, ha ez természetükre nézve nem is állapítható meg maradéktalanul. A szokatlanul hosszú idézet első szakaszával, melynek mintegy felét el is hagytam, azt céloztam bemutatni, Nagy Sándor utolsó napjait nagy részletességgel feljegyezték ugyan, mégis viszonylag keveset sikerül megtudnunk betegsége lefolyásáról. Udvari krónikák írása elterjedt szokás volt, ezek eredetijei rendszerint mára nem maradtak fenn. Nagy Sándor udvari krónikáit Εφημερίδες-nek (Efemerides) nevezik[2], mely a görög ἐφημερίς, efemeris többes száma. Értelme szerint „napló”, „napról napra”; a görög szó az ἐπ(ί), ep(i), „-ért”, „-ra” és az‎ ἡμέρα, emera, „nap” egyesítése.[3] Valamivel később Arrianos (86? – 160?) a Nagy Sándor felvonulásában hasonlóan írja le az eseményeket, és ő is kortárs forrásra, Aristobulosra († Kr.e. 301?) hivatkozik. Egyúttal azt is megtudjuk, Nagy Sándor korábban is hajlamos volt a magas lázra.[4] Úgy tűnik, Nagy Sándor halálakor senki sem gyanakodott mérgezésre, de ez a motívum a halála után öt évvel, láthatólag belpolitikai okokból, felmerült. A későbbi történetírók azonban átlátnak a szitán, és képzelgésnek minősítik a gyilkosságról szóló mendemondákat. Valóban nehéz is hitelt adni a Nagy Sándornak szamárpatában felkínált erős savról, melyet ő nyugodtan lenyel anélkül, hogy ezt az ott állók életükkel meg ne fizetnék. Bővebben…

Kézből kifutó őzsuták

Dammae

Dente timetur aper, defendunt cornua cervum:
inbelles dammae quid nisi praeda sumus?

Martialis (38? – 104?): Epigrammatum, Liber XIII / XCIV[1]

Őzsuták

Agyarát félik a kannak, agancsa védi a szarvast,
Mi, békés őzsuták, mi mások lennénk, mind prédái mindennek?

Martialis: Epigrammák, XIII. könyv, 94.

1 leaping

szökellő őzsuta

Az internet védőszentje, Sevillai Szent Izidor (560 – 636) általunk is sokat idézett enciklopédikus munkájában, az Etimológiákban – melynek igazi értéke nem az általa szolgáltatott tényleges ismeret, hanem a bepillantás a tudományos látásmódba a „sötét századokban” –, annak is XII. fejezetében, melyet egyes állatok néveredet-vizsgálatának szentelt, az őzsutáról is megemlékezik (I/22).[2] Idézi mottónk teljes szövegét, és ezt megelőzően megvizsgálja a fiatal őzsuta latin neve, a dammula eredetét. Arra jut, hogy az őzsuta félénk és elmenekül a kezeink közül, de manu („a kézből”), és ebből alakult ki latin neve. Az utókor kíméletlen nyelvészei nem osztják Sevillai Szent Izidor álláspontját. Bővebben…

A vadkantól a kotuliliomig

1 gyongytyuk

Kalydonban azzal kezdődtek a bajok, hogy a király, Oineus nem adta meg a kellő tiszteletet Artemisnek, a vadászat istennőjének: nem füstölt tömjént az oltárán. Az istenek a teljes istentagadást is elnézik, de ha személyre szólónak vélik a sértést, azt nem szenvedhetik.

2 vaso-francois-caccia-al-cinghiale-calidonio

François-váza Kr.e. 570 körül. Meleagros kegyelemdöfése

Artemis hatalmas vadkant küldött Kalydon földjeire – csak jellemzésül, Ovidiust (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) idézve: nála a bikák se nagyobbak, szemei vérben és tűzben forognak, sörtéi mint gerelyek, marján rekedt zajjal hömpölyög le a tajték, fogai akkorák, mint az elefántagyar, lombok kapnak lángra mennyköves leheletétől. A dramaturgia évezredes szabályai szerint mindez azt jelenti, embert próbáló küzdelemben, de legyőzik. Így is lett: Meleagros, a királyfi a vadászatra meghívta az argonautákat, akik – bölcsen – kilenc napos lakomával nyitották a munkát (sokan közülük utoljára lakmároztak). A vadkan addig is Kalydon földjét rontotta. Végül egy völgykatlanban sikerült felzavarniuk, és a szépséges Atalante nyilától sebzetten az alig palástolt szerelmében megmámorosodott királyfi teríti le (a vadkant).

Rubens

Rubens (1577 – 1640): Kalydoni vadkanvadászat

A préda javát átengedi a szűznek, amire háborúság tör ki közte és egy vagy két nagybátyja között; véletlenül vagy sem (ez is változattól függ) megöli őt vagy őket. Amint ezt anyja, Althaia hírül veszi, bosszút esküszik, és vívódások után elvágja Meleagros élete fonalát.[1] Ovidius változata a szebb: a királyfi születésekor megjelennek a moirák, és egy fahasábot vetnek a tűzre. A királyfi addig él, amíg a hasáb el nem ég. Anyja azonnal kikapja a tűzből, vízzel locsolja, és úgy vigyáz rá mint második gyermekére. Ám most előveszi és tűzbe veti. Meleagrost belső tűz emészti el, és lelke úgy száll el testéből, ahogy az utolsó pára a hasábról.

Bővebben…

A fácán-folyó

Ókeanoszt Téthüsz megajándékozta folyókkal,
szülte a Neiloszt, Alpheioszt és Éridanoszt is,
Sztrűmónt, Maiandroszt és szülte a szépvizü Isztroszt,
Phasziszt és Rhészoszt s az ezüstszínű Akhelóoszt,
Nesszoszt és Rhodioszt és Heptaporoszt s Haliakmónt,
Grénikoszt és Aiszéposzt, Szimoeisz folyamistent,
Péneioszt, Hermoszt, szépséges Kaikosz árját,
Szangarioszt meg a nagy Ládónt és Parthenioszt is,
isteni Euénoszt, Ardészkoszt és a Szkamandroszt.

Hesiodos (Kr.e. VIII.sz. első fele): Istenek születése (Kr.e. 700 körül)
Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[1]

1 sult_facan_ceklaval_es_ketfele_fugevel

Sült fácán céklával és kétféle fügével

Mai ismereteink szerint Hesiodos fenti idézetében fordul elő először a Fasis folyó neve, mely, sok későbbi forrás alapján a ma Rioninak nevezett 327 kilométer hosszú folyóval azonosítható, amely a Kaukázusban ered és a Fekete-tengerbe ömlik. Más szerzők a mai Donnal azonosítják, így a miletosi Hekataios (Kr.e. 550? – 476?); arra azonban nincs adat, hogy bárki tudatos vizsgálat alapján változtatott volna a folyó azonosításán.[2]

2 Rioni_river Bővebben…

A mi macskánk

1 Bastet

Basztet istennő, ezúttal macskaként inkarnálódva

Hogy hány ezer évvel Krisztus előtt kezdték tenyészteni a macskát, és teljesen bizonyosra vehető-e, hogy az egyiptomi ó-királyságban, ma már ködbe vész, de génvizsgálatok alapján bizonyosra vehető, hogy az afrikai vadmacskából háziasították.[1]  (A háziasítás több generációra kiterjedő tervszerű folyamat, eltérően a szelídítéstől. A vadmacskák nem szelídíthetők.)
Linné (1707 – 1778) a Systema Naturae (A természet rendszere) 10., 1758-as kiadásában a házimacskát a Felis catus tudományos névvel ruházza fel.[2] Már a húslégy példájánál láttuk, hogy a tudományos nevek két fele olykor szemre különbözik, de jelentésre ugyanaz. Gyakori ilyenkor, hogy az egyik név görög, a másik latin. Esetünkben a helyzet érdekesebb: mind a felis, mind a cat(t)us macskát jelent latinul. Bővebben…