Hentesek a bozótban

tonsor, copo, cocus, lanius sua limina servant.

Martialis (38? – 104?): Epigrammation VII. (92) LXI.[1]

Új Róma.
…
Gazda, szakács, hentes meg a borbély őrzi küszöbjét.

Csengery János (1856 – 1945) fordítása (1942)[2]

Nem vagyok hajlandó elárulni, a különben alapos Csengery miért hagyta ki Martialis-fordításaiból az itt idézetre következő epigrammát, be kell érjük ezzel a meglehetős szabadsággal interpretált sorral. A lanius, „hentes” szó eredetére több elméletet alkottak, egy gyakori feltételezés szerint etruszk eredetű. Ez esetben a szóval feltehetőleg rokonságban álló lanistáról[3] az internet védőszentje, Sevillai Szent Izidor (560 – 636) az Etimológiák (legérdekesebb, szószedetszerű) X. fejezetének 159. pontjában joggal állítja, hogy etruszk eredetű. A szó magyarázata viszont kérdéses.

^{Rubincsik: Lanista}

A régi Rómában a gladiátorviadalok felügyelője az editor volt, az ő felügyelete alá rendelte, adta el vagy adta bérbe a gladiátorcsapat tulajdonosa, a lanista a küzdőket.[4] Lanistának Sevillai Szent Izidor magukat a gladiátorokat mondja, majd ebből vezeti le, hogy így nevezték a hóhérokat is, akik munkája azokban a korokban küzdelmesebb volt, mint a középkor végén: a szent szerint a laniare, „darabokra szaggatni” főnévi igenévből származik az elnevezés.
Ha nem figyelünk egy-egy kifejezetten jámbor megjelenésű madár csőrére, az a benyomásunk keletkezhet, hogy önfenntartásában a külleméhez illő eszközöket választott magának. Az esetleges ny. olvasóm azonban találkozhatott riasztó ellenpéldákkal. De lássuk szép sorban.

További kalászokról röviden

XI. Hordeum.

Mulio quod non det tacituris, accipe, mulis.
       Haec ego coponi, non tibi, dona dedi.

Martialis (38? – 104?): Epigrammation L. XIII: Xenia (83-84?)[1]

11. Árpa (Hordeum).

Vedd, mit a hajcsártól nem kap meg a hallgatag öszvér:
Nem te, a korcsmáros kapja ajándokul ezt.

Epigrammák XIII. Ajándékok (Xénia).
Csengery János (1856 – 1945) fordítása (1942)

Amint egy ideje látszik rövid közleményeimből, amit az angol az awn szóval fejez ki, és a magyar (nem teljesen azonos jelentéstartalommal) „toklászként” ad vissza, sajátos élettani vonásai alapján központi szerephez jut bennük. Van a perjeféléknek egy egész nemzetsége, a Linné (1707 – 1778) által 1753-ban rendszerezett Aristida, melynek nincs magyar neve (és a magyar botanikusok ellenszenvéből a triviális nevek iránt arra következtetek, most már nem is lesz). Igaz, a nemzetség Európában csak Spanyolországban és Olaszországban honos, a világ többi kontinensén azonban jóformán mindenfelé, és nem kevesebb, mint 299 elfogadott fajt foglal magába.[2] Egy forrás részletes leírással szolgál a bugavirágzata[3] felépítéséről. Az összetett virágzat legkisebb építőelemének, az apró virágnak (floretnek) a lemmáin, azaz apró buroklevelein – a lemma szó megjelenéséről a botanikában már esett szó – három-három hegy, awn jelentkezik, ami jó magyarázat a nemzetség angol nevére: three-awn vagy threeawn, „háromtoklász”. A nemzetségnév a toklász ismeretlen eredetű latin megfelelőjét, az aristát veszi alapul. De a botanikában felülmúlhatatlan erejű forrás túlságosan messzire megy, amikor azt írja, vagy a latin arista, vagy az ugyanilyen, „sörte” vagy „toklász” jelentésű görög „aristos” lenne a nemzetségnév eredete.[4] A görög ἄριστος, haristos szónak nem lelhető fel efféle tartalma. Mondhatni éppen ellenkezőleg. Az indoeurópai heristos, „legalkalmasabb” szóból kifejlődve a „legjobb” jelentést vette fel, és nemcsak számos görög híresség nevében találjuk ott[5], hanem a borostássággal aligha vádolható arisztokraták elnevezésében is, akik neve végződése a szintén indoeurópai eredetű κράτος, kratos, „erő”, „hatalom”.[6]

^{az észak-amerikai Aristida purpurea, „bíbor háromtoklász”}

A selyem útja

ROSALIND
(coming forward)
…
No faith proud Mistresse, hope not after it
‘Tis not your inkie browes, your blacke silke haire,
Your bugle eye-balls, nor your cheeke of creame
That can entame my spirits to your worship…

Shakespeare (1564 – 1616): As you like it (1599?) III / 5[1]

ROZALINDA.
(előlép).
…
Már ezt, kevély kisasszony, ne reméld:
Sem éj-selyem hajad, téntás szemölded,
Sem üveges szemed, sem tejfel-arczod
Nem kényszeríti lelkem’, hogy imádjon.

A hogy tetszik III / 5. Rákosi Jenő (1842 – 1929)  fordítása (1869)[2]

Miután a blog esetleges ny. olvasója beleütközött a selyemlepkefélék családjába tartozó selyemlepke tudományos nevének különös eredetébe és leágazásaiba, illő, hogy a lepke hernyója által szőtt selyem és szóeredete legalább ennyire különleges történetébe is belepillantsak. Kezdjük az utóbbival!

^{selyemlepke (jól kivehetően moly, melyek korábban alrendet alkottak)}

A füsskaták és a mitológia

A katicabogárfélék (Coccinellidae) családja olyan sikeres, hogy csak egyetlen fajuk, a hétpettyes katicabogár is teljesen belepi a Földet, az Északi sarkkört és az Antarktiszt leszámítva.[1] Az alapszót, a katicabogarak nemének nevét, a Coccinellát[2], „skarlátpiroskát” Linné (1707 – 1778) vezette be, amint erről már beszámoltunk. A katicabogárfélék „sokszínűségét” mutatja, hogy a családot az entomológusok kénytelenek voltak alcsaládokra bontani. Egy forrásunk szerint ezek a következők: szerecsenkata-formák, félbödeformák, katicaformák, bödeformák, szerecsenböde-formák, ortáliaformák, kerekbödice-formák, soroslótiszformák. Elriasztásul pirossal szedtem az illegitim alcsaládneveket, amelyeket magam fordítottam a megfelelő névadó fajok hivatalos neve[3] alapján, már amennyiben találtam ilyent.

A fácán és az ördög

Baráthosi Balogh Benedek (1870 – 1945) 1904-ben japán mesék művészi fordításait tette közzé a Budapesti Szemlében. Közülük az első az ismert japán mesehős, Momotaro küzdelme az invazív ördögökkel. A fordító egyben a japán szó fordítását is közli: Baraczkfi. Egy hangsúlyozottan ősöreg asszony (figyeljük majd meg az életkorát) patakparti mosás közben valamire felfigyel…

Előrehajolva nézte az öreg asszony az úszó csodát. «Ez már aztán derék egy baraczk — motyogta magában — ötven esztendős multam az idén, de ehhez foghatót még nem is hallottam életemben, nemhogy láttam volna; felséges íze lehet! Megvárom, kifogom s haza viszem az én öregemnek: ej! de fog örülni neki Istenem».

Egy mondóka segítségével magához csalogatja a barackot. A csoda otthon így folytatódik:

Ám alig hogy hozzáértette a kést a baraczk belsejéből egy tündércsengésű gyerekhang szólalt meg:
— Várj csak egy kicsit édes öregapám! — Alig hogy elhangzott e szó a baraczk magától kétfelé nyilt, kiugrott belőle egy aranyos, édes fiúcska s a két öreget köszöntve, így beszélt az ijedtségtől szólni sem tudó párhoz:
— Ne féljetek, ne féljetek! Nem vagyok én rossz manó; az Isten parancsára az égből jöttem le hozzátok. A jó Isten könyörült fájdalmatokon, hogy nincs gyereketek s engem nektek ajándékozott. Neveljetek föl, mint saját gyermeketeket. Ne féljetek, jó fiú leszek.

Takeucsi Keisu (1861 – 1942): Momotaro és társai (kutya, majom és fácán)

Bármekkora is volt a két „öreg” öröme, azt beárnyékolja a hazájukat fenyegető veszedelem.

Ebben az időben rossz napok jártak Japánra. Az északkeletre fekvő ördögsziget gonosz lakói mindegyre betörtek az országba s a lakosok százait elrabolva, megették.

Innentől a történet „utaztató”: ki más, mint Momotaro, az addigra nagy hírű csodagyerek indul felszabadító expedíciójára. Ahogy az mindmáig szokás maradt számítógépes játékokban (kevesebb költőiséggel), útja során ezzel-azzal találkozik. …Hirtelen egy igen szép fáczán repült Momotaró lábai elé… Ez a fácán aztán, számos sors- és fajtársával együtt, nagy sikerrel viszi diadalra Momotaro szent ügyét.[1] Az Isten kegyelméből idős embereknek adott gyermektől a gonosz legyőzése a természet erejével mind olyan „toposz”, mely többször is megkerülte a glóbust, amíg volt monda, hit és mese.

---

Szatledzs

Egészen más hangulatot áraszt a Vadász- és Verseny-lap egy 1872-es közlése, mely egy leírás, A Himalaya hegyei közt befejező része. A mondhatni vérbő, vernakuláris stílus ellenére a beszámoló keletkezési körülményei sokkal rejtélyesebbek. Szerzőjükről, egy bizonyos Field nevű sikeres vadászról annyit tudunk meg, hogy Brit-India vezérkari tisztje. A lap nem tünteti fel forrását, de biztosra vehetjük, hogy német közvetítéssel érkezett hozzá. Példának okáért a jelentős nyugat-indiai folyamot, az Indusba ömlő Szatledzset nem az angol Sutlej, hanem a korabeli német Setletsch írásmóddal közli[2] (a mai német név Satlej).

Vissza és újra: a nyomozás lezárul

Minxisti currente semel, Pauline, carina.
Meiere uis iterum? Iam Palinurus eris.

Martialis (38? – 104?): Epigrammatum,
Liber III / LXXVIII[1]

Ahogy ment a hajónk, Paulin’, vizet egyszer eresztél:
Most ha megújrázod, hát te leszel Palinúr’.

Epigrammák, III. könyv, 78.
Csengery János (1856 – 1945) fordítása (1942)[2]

A republikánusok 2008-as alelnökjelöltje, szűk három éven át Alaszka kormányzója Sarah Palin.[3] Lányának, Bristol műsorvezetőnek éppúgy nyilvános a vérségi összetétele, mint Amerikában a hírességeké nemritkán. Felmenői között találunk angolokat, németeket, íreket, hollandokat, jupik eszkimókat (a különösen magas 1/16 arányban) és nagyon távolról skótokat is.[4] Ebből arra következtetünk, hogy apja, Todd Mitchell Palin színművész[5] ereiben egyetlenegy csepp kimutatható walesi vér sem kering. Ezek szerint nagyon távoli az a múlt, amikor a Palin vezetéknév anglicizálódott a walesi ap Heilyn („Heilyin fia”) nemzetségnévből. Nem lehetett gyakori, jelenthetjük ki frivolan, hiszen se ez, se a Palin név nem fordul elő Beethoven (1770 – 1827) 1810 és 15 között feldolgozott huszonhat walesi népdalának (WoO155) szövegében. (A többiben sem. De ismételten kiemeljük az észrevétel frivolságát.)[6]

Szalonkák sárral és anélkül

Votre salaire? dit le Loup,
Vous riez, ma bonne commère.
Quoi ! Ce n’est pas encor beaucoup
D’avoir de mon gosier retiré votre cou!

La Fontaine (1621 – 1695): Le Loup et le Cigogne.
Dans Les Fables choisies, mises en vers, I. (1668)
après Esope (av. J.-C. 620? – 564) & Phèdre (av. J.-C. 15? – ap. J.-C. 55?)[1]

„Tessék!
Még kérni valód is akad!
Hát, gólya néne, nem fizetség,
Hogy visszahúztad torkomból nyakad!
Menj, háládatlan, rút alak:
Aztán többé ne lássalak.”

A farkas és a gólya.
Válogatott mesék verses formában, I.,
Aisopos és Phaedrus nyomán.
Kosztolányi Dezső (1885 – 1936) fordítása (1916)[2]

Percy Bolingbroke St John (1821 – 1889) Young Naturalist’s Book of Birds: ANECDOTES OF THE FEATHERED CREATION (Ifjú természetbarátok madaras könyve: adomák a tollas világból) című könyvének első kiadása 1838-ban látott napvilágot Londonban (húzzuk alá: a szerző tizenhét éves korában). Legalábbis az „új kiadás” adomái között szerepel a halszálka-eltávolító gólya néne félreértése arról, hogy életmentő munkájáért fizetség jár. Mutatis mutandis: ott a történetben a nagyúr a kutyafélékről átvált a macskafélékre, maga az állatok királya, halszálka helyett jókora csont áll az életfunkciók útjában, a gólyát pedig a guvat cseréli le (mindketten saját családjuk névadói). Az ifjú szerző azonban megengedi, hogy talán egy másik „családalapító” madár, a szalonka részesíti elsősegélyben a megszorult megrendelőt.[3] Valamennyi felmerülő madár alkalmas lenne a feladat ellátására csőre adottságai folytán. A történet utolsóként említett szereplője ad lehetőséget tegnapi kisebb ismertetőnk természetes folytatására Alexander Wilson (1766 – 1813) madarairól, melyek közül egyet, annak kiterjedt kapcsolatrendszerére tekintettel, ez úton, külön kell említsünk a maga idejében. 

Repcsény és repkény

A’ mi illeti a Hedera Poeticát, készen vagyon annak neve a’ Székelyeknél, kik igaz Magyar nyelvel szoktunk születtetni. Repkény-fa nálunk az ő neve, úgy tetszik, az egyéb fákra való fel-folyásától avagy repülésétől. Nem tudtam ezt a’ Nevet (sem) akkor, mikor Téli Bokréta nevű Botanica Prédikációmat (mellyből egynek útat igyekezem keresni az Úrhoz való juttatására) kinyomtatták: sem mikor Főtiszt. Mólnár János Apátur ösztönös kérésére dolgoztam a Botanica Nomenclaturát. melyet az az Ur a’ Magyar Könyv-Házban ki-adott.

középajtai és árkosi Benkő Jósef (1740 – 1814) levele Kazinczyhoz (1759 – 1831) 1784-ben[1]

repce

A káposztafélék családjába tartozó repce és a zellerfélék családjába tartozó répa megnevezéseinek közös eredetét már vizsgáltuk. Szikszai-Fabricius Balázs (1530? – 1576) a Nomenclaturában 1590-ben már „repczin” névvel emlegeti a káposztafélék családjába tartozó repcsényt, melyen ma egy egész nemet értünk. Vörös Éva érdekes okfejtése a szó eredetéről az analogikus fejlődés elvén nyugszik. Ezek szerint a szintén káposztaféle repce szava volt az eredete, és belejátszhatott a német Rübe, „répa” és az ebből fejlődő Rübsen, „repce” (bár láthatóan itt a „repce” volt a későbbi szó). Ezek a szavak szépségükben azonban nem vetekedhetnek a repcsény tájszólási „repcsont” alakjával.[2] Ezt a rövid bevezetést leginkább azért tartottam szükségesnek, hogy mintegy „tiltakozzak” a szóhasználatban elő-előforduló „repcsény”-„repkény” keveredés ellen.

magyar repcsény

Csodálatos források (gejzír és cukormáz)

Nunc mihi dic, quis erit, cui te, Calocisse, Deorum
Sex iubeo Cyathos fundere?

Martialis (38? – 104?): Epigrammatum, Liber IX / XCIII[1]

Mondd, Catacissus, most: melyik isten az, akinek én e
Hat poharat szántam?

Epigrammák, IX. könyv, 93.
Csengery János (1856 – 1945) fordítása[2]

A 2013-ban 77 700 fős lélekszámú hesseni Gießen[3] elsősorban a Justus Liebig Egyetemről híres, melyet Mária Terézia (1717 – 1780) egyik ük-ükapja a 32 közül, V. Lajos (1577 – 1626) Hessen-Darmstadt-i őrgróf alapított 1607-ben (és így sokáig Ludoviciana névre hallgatott). Vagyis, történeti megközelítésben, az egyetem nem tartozik a legpatinásabb német intézmények közé, tudománytörténeti szempontból azonban jelentős. Névadója, Justus von Liebig báró (1803 – 1873), aki csak születése szerint báró, valójában jóval magasabb nemesi rang birtokosa volt – a tudomány királyának nevezték[4] – , 1824 és 52 között tartotta itt fenn vegyi laboratóriumát, mely ma múzeumként szolgál.[5] Liebig nemcsak nagy jelentőségű kémiai szintéziseket irányított (például a kloroformét), hanem jelentősen hozzájárult a műtrágya- és az élelmiszeripar fejlődéséhez is[6].

Az egyetem büszke rá, hogy Büchner (1813 – 1837) is náluk hallgatott természettudományt és orvoslást, igaz, csak egy évig, az 1833-as őszi szemesztertől.[7]
Gleibergi Vilmos gróf (1129 – 1174) emelt itt 1150-ben vízivárat, azaz vizesárokkal körbevett várat. Jóval későbbről, egy 1203-ból fennmaradt árucsere-egyezmény szövegéből származik a hely első megnevezése az egyik résztvevő, Salome, Gleiberg grófnője és Giezzen grófnéje titulusának említésekor.[8] Magát a várat ze den Giezzen, „Giezzenhez” néven említették, de nem a vár kapta a nevét a településről, hanem megfordítva. A gießen, „önteni” szó nem a vizesárokra utalt, hanem arra, hogy a várat (praktikusan) vizenyős, nedves helyre építették[9], ami szükség esetén hasznos lehet a vízellátásban. Ezzel jutottunk el a kiindulópontunkhoz. 

Ne gyakorolj nyomást a harlekinkaticára!

Imputet ipse deus nectar mihi; fiet acetum,
Et Vaticani perfida vappa cadi.

Martialis (38? – 104?): Epigrammatum, Liber XII / XLVIII[1]

Isten töltene bár nektárt nekem, úgy is ecetté
Válna az, amelynél a vatikáni se jobb.

Epigrammák, XII. könyv, 48.
Csengery János (1856 – 1945) fordítása[2]

A harlekinkatica mindaddig élte nyugodt, katicaszerű életét Japánban és Kelet-Kína egyes pontjain[3], amíg a levéltetvek ellenségei (akik nem biológiai ellenségei voltak, bár indíttatásuk biológiai volt) az 1980-as, 90-es években úgy nem döntöttek, hogy Észak-Amerika keleti partvidékén is meghonosítják[4]. Nyugat-Európában hasonló elhatározásra jutottak, onnan 2008-ban Magyarországra is átterjedt. Az invázió kártétele nagy: a katicák megsínylik jelenlétét, sőt, a bortermelők is. Martialis mintha csak az ő panaszukat énekelte volna meg a mottónkban. (Népszerűségének az sem használ, hogy allergiás megbetegedések forrása, különösen ha elárasztja a lakást.) De amíg eljutunk odáig, nézzük meg a harlekinkatica nyelvi összefüggéseit.

Decemberi csontcsörgés

Dum blanda vagus alea December
Incertis sonat hinc et hinc fritillis
Et ludit tropa nequiore talo…

Martialis (38? – 104?): Epigrammatum, Liber IV / XIV[1]

Mígnem aztán decemberben kocka víg,
Távoli csörgése hallik vetőjében
Itt meg ott, játszanak a dobócsontok…

A tél örömeit az epigramma korábbi zord jeleneteivel szembeállító Martialis nem véletlenül jelképezi két kockajátékkal. A dobókockát, aleát a hengeres alakú fritillusból vetették, melynek görög szava, a φιμός, fimos a latinban phimusként is ismert volt. Éppen alakja miatt „tornyocskának” is mondták, azaz turriculának, illetve a görög πύργος, pyrgos latinosításával pyrgusnak. Belső felületén „grádicsokat”, azaz gradusokat képeztek ki. Széplelkek szerint azért, hogy kedvesen zörgő hanggal fokozzák a játék örömét[2], a fizikában is jártas történészek szerint ezek a huzagolás célját szolgálták, hogy jól megpörgessék a kockát, és így még véletlenszerűbbé tegyék a röptét[3]. (Későbbi korok puskacsövei huzagolásának célja hasonló, azzal a különbséggel, hogy a megpörgetett lövedék mozgásából lehetőség szerint kiküszöböljék a véletlen elemeket.[4])

talók és kockák

A tropa a másik kockajáték. Színezett porcokkal és csontocskákkal űztek, melyekből hármat-négyet, az úgynevezett αστράγαλοςokat (astragalos), latinul talókat szűknyakú üvegedényekből vetettek ki. Itt már az ügyesség is szerephez jutott.[5]

Dárius kofferje és újabb büntetések

a római Szent Péter-bazilika narthexe

CHARLES

In memory of her, when she is dead,
Her ashes, in an urn more precious
Than the rich-jewel’d coffer of Darius.

Shakespeare (1564 – 1616): King Henry VI, part I, I/6[1]

KÁROLY

Emlékeűl, ha meghalt, hamvait
Sokkal becsesb urnába teszszük el,
Mint Dárius dús ékszer-doboza…

VI. Henrik I. rész, I/6. Lőrinczi Zsigmond (1841 – 1871) fordítása[2]

Tegnapi bejegyzésünk etimológiai bevezetőjében érintettük a pedagógusszakmát (jobb szóval pedagógushivatást), korábban pedig régi korok tanítómestereinek hű barátját, a nyírfavesszőt, vagyis a tudás fáját. Ezek után a régi értelemben vett eugenetika egy másik támaszát vizsgáljuk meg, nem a módszer iránti rokonszenvtől indíttatva, hanem különös kultúrtörténeti leágazásai miatt.

Sózás és sóvárgás

13 Ti vagytok a földnek savai; ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek.
Máté5[1]

49 Mert mindenki tűzzel sózatik meg, és minden áldozat sóval sózatik meg.
50 Jó a só: de ha a só ízét veszti, mivel adtok ízt néki? Legyen bennetek só, és legyetek békében egymással.
Márk9[2]

Id. Plinius (23 – 79) coracinusként emleget egy halat, melyet, mint írja, a Kr.e. IV. században élt görög költő, Arkhestratos szerint kicsire tartottak, de a fejét ínyencfalatként fogyasztották.

A gyilkos zászpa

fehér zászpa

76. Az Udvari króniká-ban a következő részletek olvashatók betegségéről: Daisziosz* hónap tizennyolcadik napján a fürdőszobában aludt, mert lázas volt. Másnap fürdő után hálószobájába ment, és a napot Médiosz társaságában kockajátékkal töltötte, majd este megfürdött, áldozott az isteneknek, egy keveset evett, és egész éjszaka lázas volt… Huszonnegyedikén magas láza volt, és úgy kellett odavinni az oltárhoz, hogy áldozzon; ekkor a legmagasabb beosztású vezéreknek megparancsolta, hogy tartózkodjanak a királyi udvarban…

77. … Mérgezésre közvetlenül a halála után nem gondolt senki, de öt évvel később, állítólag besúgás alapján, Olümpiasz többeket kivégeztetett, és a már régebben meghalt Iolasz hamvait kiszóratta sírjából, mintha ő adta volna be a királynak a mérget. Némelyek azt állítják, hogy a gaztett elkövetését Arisztotelész sugalmazta Antipatrosznak, és általában azt mondják, hogy a méreg tőle származott; valami Hagnothemiszre hivatkoznak, aki ezt állítólag Antigonosz királytól hallotta; a méreg jéghideg víz volt egy Nónakrisz közelében levő sziklás hegyből, amelyet könnyű harmat alakjában fogtak fel, és egy szamár patájában tartottak; semmi más edénybe nem lehetett ugyanis eltenni, mert mindent szétrágott, annyira savas és hideg volt. De legtöbben az egész mérgezést koholmánynak tartják, és erre azt a nem csekély bizonyítékot hozzák fel, hogy a hadvezérek közt támadt civódás miatt a holttest néhány napig megfelelő ellátás nélkül hevert egy fülledt levegőjű, nedves helyen, mégsem látszott rajta a feloszlás semmi jele, tiszta és friss maradt…

*) itt júniusnak feleltethetjük meg

Plutarkhos (46? – 127?): Párhuzamos életrajzok – Nagy Sándor
Máthé Elek (1895 – 1968) fordítása[1]

A Párhuzamos életrajzokban Nagy Sándor (Kr.e. 356 – 323) – nem véletlenül – Julius Caesarral (Kr.e. 100 – 44) szerepel együtt. Plutarkhos idejében már nyilvánvaló volt a két ember történelemformáló hatásának párhuzama, ha ez természetükre nézve nem is állapítható meg maradéktalanul. A szokatlanul hosszú idézet első szakaszával, melynek mintegy felét el is hagytam, azt céloztam bemutatni, Nagy Sándor utolsó napjait nagy részletességgel feljegyezték ugyan, mégis viszonylag keveset sikerül megtudnunk betegsége lefolyásáról. Udvari krónikák írása elterjedt szokás volt, ezek eredetijei rendszerint mára nem maradtak fenn. Nagy Sándor udvari krónikáit Εφημερίδες-nek (Efemerides) nevezik[2], mely a görög ἐφημερίς, efemeris többes száma. Értelme szerint „napló”, „napról napra”; a görög szó az ἐπ(ί), ep(i), „-ért”, „-ra” és az‎ ἡμέρα, emera, „nap” egyesítése.[3] Valamivel később Arrianos (86? – 160?) a Nagy Sándor felvonulásában hasonlóan írja le az eseményeket, és ő is kortárs forrásra, Aristobulosra († Kr.e. 301?) hivatkozik. Egyúttal azt is megtudjuk, Nagy Sándor korábban is hajlamos volt a magas lázra.[4] Úgy tűnik, Nagy Sándor halálakor senki sem gyanakodott mérgezésre, de ez a motívum a halála után öt évvel, láthatólag belpolitikai okokból, felmerült. A későbbi történetírók azonban átlátnak a szitán, és képzelgésnek minősítik a gyilkosságról szóló mendemondákat. Valóban nehéz is hitelt adni a Nagy Sándornak szamárpatában felkínált erős savról, melyet ő nyugodtan lenyel anélkül, hogy ezt az ott állók életükkel meg ne fizetnék.

Kézből kifutó őzsuták

Dammae

Dente timetur aper, defendunt cornua cervum:
inbelles dammae quid nisi praeda sumus?

Martialis (38? – 104?): Epigrammatum, Liber XIII / XCIV[1]

Őzsuták

Agyarát félik a kannak, agancsa védi a szarvast,
Mi, békés őzsuták, mi mások lennénk, mind prédái mindennek?

Martialis: Epigrammák, XIII. könyv, 94.

szökellő őzsuta

Az internet védőszentje, Sevillai Szent Izidor (560 – 636) általunk is sokat idézett enciklopédikus munkájában, az Etimológiákban – melynek igazi értéke nem az általa szolgáltatott tényleges ismeret, hanem a bepillantás a tudományos látásmódba a „sötét századokban” –, annak is XII. fejezetében, melyet egyes állatok néveredet-vizsgálatának szentelt, az őzsutáról is megemlékezik (I/22).[2] Idézi mottónk teljes szövegét, és ezt megelőzően megvizsgálja a fiatal őzsuta latin neve, a dammula eredetét. Arra jut, hogy az őzsuta félénk és elmenekül a kezeink közül, de manu („a kézből”), és ebből alakult ki latin neve. Az utókor kíméletlen nyelvészei nem osztják Sevillai Szent Izidor álláspontját.