Kerozin és paraffin

Rick Derksen szerint a woks-ko-m, Pavel Jakovlevič Černyx szerint egyszerűen a woks- indoeurópai ős az alapja a „viaszos” szavaknak, melyek hatalmas keleti-északi-nyugati ívben karolták át Európát, míg Dél-Európában minden másképp alakult. (A témát korábban rövid utalásban már érintettük.) Az elő-balti-szláv waskán keresztül az előszláv voskъ lett a szláv nyelvek „viasz” szavainak közvetlen elődje[1], például az orosz воск-nak. Ugyanerre az indoeurópai eredetre megy vissza egyebek közt a litván vaškas, a norvég voks és a német Wachs. Az előgermán wahsa lett az óangol wæx alapja, amiből aztán a mai angolban a wax kifejlődött.[2] A magyar „viasz” szláv átvétel. Először „viaszk” alakban használták, majd a magyar nyelv számára kényelmetlen „viaszkgyertya” összetétel arra inspirálta a nyelvfejlődés akkori híveit, hogy a „-k” végződést elvetve szabaduljanak meg a torlódástól, és ez az alapszót is érintette.[3]
Ugyanakkor a viasz teljesen eltérő ógörög κηρός, keros, latin cera, albán qiri szava egy mediterrán szubsztrátnyelvből (azaz nyelvi alaprétegből) szivárgott be[4] (melynek útja, eredete ma ismeretlen). A latin szó ment át az ófrancia cire-be. A középangol sere-n keresztül a mai angolban ebből önálló szó fejlődött, a cere, mely igeként („beviaszozni”) megőrizte közvetlen jelentését, főnévként azonban a viaszbőrt jelöli.[5]

szavannasas sárga viaszbőre a csőr felső káváján

A latin ceratus, „viaszos” mint „viaszos tapintású” lett a pergamenpótló magyarban alkalmazott „cerát” szavának alapja a gyógyszerészi latinban. Ennyit rövid bevezetőül a kerozin és etimológiája áttekintéséhez.

Hogyan lett a sólyom?

Földön veri gyors nyíl, veri égen sólyom;
Szárnya, sebes lába nehezül, mint ólom.

Arany János (1817 – 1882): Buda halála (1863), Ötödik ének[1]

Henri van de Waal (1910 – 1972). Jó a háttere

Elias Henri van de Waal (1882 – 1965) aranyműves[2] elsőszülött gyermeke, Henri van de Waal[3] őrült célt tűzött maga elé: műalkotások tárgyainak katalógusba szedését. Hatalmas művét, a szójátékos Iconclasst halála után folytatták és eredményeit közkinccsé tették. Ma mintegy 28000 tárgyat kereshetünk ki a rendszerből.[4] Lapozzunk bele! A 9. osztály: antik mitológia és történelem. 97: átváltozások. 97D, 97D2: férfiak átváltozása madárrá két sorozatban. 97D22: Hierax átváltozása.[5] És itt megállunk, elidőzünk.

Liberális antológia

59 τοιόνδ᾽ ἄνθος Περσίδος αἴας
60 οἴχεται ἀνδρῶν

Αἰσχύλος (525 – 456 π.Χ.): Πέρσαι (472 π.Χ.)[1]

59 toiond’ anthos Persidos aias
60 oikhetai andron

Aiskhylos: Persai

59 Ilyenek Perzsia virágai,
60 az odaveszett férfiaké.

Aiskhylos: Perzsák

A 100 és 300 között alkotó Antoninos Liberalis átváltozási történetei közül, melyeket a Kr.e. 300 körül élt Boiostól vett át, a hetedikből különösen szomorú esetről értesülünk. Sem Boios, sem Antoninos Liberalis nem éri fel a mottónkban idézett Aiskhylos költőiségét, de valósággal tobzódnak az ἄνθος, anthos („virág”) /  ἀνδρῶς, andros („férfi”) típusú szójátékokban.
Röviden szólva Autonoosnak (neve jelentése egy megfejtés szerint: „virágon csámcsogó”) jókora földbirtoka volt, rajta számos ménessel, ám földjét elhanyagolta. Azon haszonnövény bizony egy szál sem termett. Gyermekei nevét ehhez igazította. Elsőszülött fia, Herodios a földek erősen erodált állapotáról kapta nevét. Meg kell jegyezzük, hogy az erosio latin szó, amelyet azonban a görögök ismerhettek, így Boios is.

korinthosi oszlopfő medvetalpfűvel

csáté

Akanthos nevű fia, Akanthys nevű lánya a medvetalpfűről kapta nevét, a további fiúgyermekek közül Skoineos a csátéról, Anthos valamelyik virágról – ahogy az „antológia” is „virágfüzér”, „virágos kert”. Autonoos a lovak gondozását családjára – élükön feleségére –­ és egy szolgára hagyta. Az anya, Hippodameia neve nem véletlenül „lógondozó”.[2] Ám egyszer a legelőjükre nem eresztett lovak megvadultak és halálos támadást intéztek Anthos ellen. A szolga és az atya megkövülve figyelték a tragédiát, egyedül Hippodameia próbálta felvenni a küzdelmet, mindhiába. Ereje csekély volt a dühöngő lovak megfékezéséhez. De Anthos segélykiáltása az Olymposig hatolt. Zeus és Apollo megkönyörült és csodát tett. Az egész társaságot valóságos kis állatkertté, de legalábbis madárházzá változtatta.

Csontvázvirág

toll és tollsugarak

A madárvilágban a tollszínt nemcsak a felvett tápanyag festékanyaga szolgáltathatja. Szín képződhet fizikai úton is, a fény rácsos elhajlásával a tollsugarakon. Mivel ennek lényege az irizálás, azaz az, hogy a madár különböző szögekből más és más árnyalatokban pompázzon, az ilyen módon kifejlett tollak szükségképpen nyaki és mellkasi területeken várhatók. Egyetlen, de ambiciózus céljuk ugyanis az elkápráztatás, ehhez a hímnek táncos mozdulatokat kell tennie, hogy a (reménybeli) tojó különböző irányokból is befogadhassa a kábító hatást, azaz hogy mérséklődjenek az utódgondozást megelőző érthető fenntartásai és aggályai. Jellemző példáit látjuk ennek a guvatfélék családjába tartozó amerikai szultántyúkon, a gémfélék családjába tartozó lagúnagémeken és a kolibrifélék családjába tartozó villásfarkú erdeinimfákon.

amerikai szultántyúk, lagúnagém, villásfarkú erdeinimfa

(Valamennyi példa az Újvilágból származik, de világszerte elterjedt megoldásról van szó.)[1] Mondhatnánk, a jelenséget szinte bárhol megfigyelhetnénk, csak az ablakon kell kinézni. Különös módon azonban a növényvilágban is találunk hasonló színjátékot.

A munkakezdés eltorzulása

Inchoate

Perhaps I confounded myself,
The me inching towards you,
The me inching away from you,
And standing betwixt the two of me,
Trying to pull myselves back together.

Miles Jaye[1]

Bevégzetlenül

Lehet, néha összezavarodom,
Én, hozzád araszolva,
Én, tőled araszolva,
Ott állva két énem között,
Mindkettőt próbálva visszahúzni.

Balbus János (†1298?) genovai grammatikus és dömés pap világos szavaival a latin cohum, magyarul „vonószíj” nem más, mint corrigia, qua jugum ad temonem religatur[2] (heveder, amellyel a jármot a rúdfőhöz rögzítik). (Ha az iga egyes részeinek mibenléte már homályba veszett emlékezetünkben, itt felfrissíthetjük ismereteinket.[3])

A nabla

A nabla szívmelengetően szimmetrikus differenciáloperátor. A definíciója és itt bemutatott használata során, mely szigorúan emlékeztető jellegű, pusztán az ébrenlét fenntartása érdekében, Einstein-konvenciót alkalmazunk, és csak a legszükségesebbekre szorítkozunk. Feltételezzük, hogy e_i ortonormált bázis R³-ban (a három dimenziónak a rotáció bevezetésekor lesz jelentősége), e^j pedig a duális bázis, azaz e^j_˙e_i = δ_i^j. Ekkor tehát

Ennek hatására egy differenciálható v vektormezőből annak deriválttenzora képződik:

Ennek skalárinvariánsát (a divergenciát) és a vektorinvariánsa kétszeresét (a rotációt), valamint skalármezők gradiensét értelemszerűen kaphatjuk:

Itt

a permutációs szimbólum: ha (i, j, k) (1, 2, 3) páros permutációja, akkor értéke 1, ha páratlan, akkor -1, egyébként 0.
Mindenféle ideológiai rendszereket dolgoztak ki használatának egykori szorgalmazói annak megmagyarázására, hogy már a legközönségesebb differenciálási szabályok is miért bonyolódnak el a használatától, helyesebben, hogy miért nem egyszerűsödnek le. Példának okáért

Nem látszik az operátor használatának különösebb értelme. De ekkor az ideológusok kis vonásokat helyeznek el a szereplő vektormezőkre, a nablát hol differenciáloperátorként, hol közönséges tenzorként értelmezik, és kihozzák a fenti formulát. Egységes álláspont a különféle egyéb formulák magyarázatára nem alakult ki. Jobban járunk (ha elismeréssel is adózunk annak, hogy a differenciálgeometriában mégiscsak sikerült kidolgozni egységes és összefüggő koncepcióját), ha az univerzum még mindig elég tágas megismerhető felére korlátozzuk vizsgálatainkat, és arra összpontosítunk, hogyan jelent meg a matematikai kalkulusban a nabla fogalma és elnevezése.

A pirosvállú csiröge és Fönícia

Így azután, édes fiam, én tőled nem akarnék
hátramaradni, de még úgy sem, ha az isten igérné,
hogy viruló fiatallá tesz, ráncom kisimítja:
mint voltam, mikor elhagytam szépasszonyu Hellászt,
hogy ne civódjam apámmal, Amüntór Ormenidésszal:
mert ő feldühödött énrám egy széphaju lányért,
kit szeretett, s közben feleségét semmibe vette,
édesanyámat; anyám folyton kért, térdem ölelve,
háljam el azt a leányt, hogy majd megutálja az aggot:
megtettem, hallgatva reá. Sejtette apám ezt
rögtön, s szörnyü Erínüszeket kért sűrü imával,
hogy tőlem született fiusarj sose üljön a térdén.
Átkos imáit meg célhoz segitette az isten,
Zeusza a földmélynek s riadalmas Perszephoneia.

Homeros (Kr.e. VIII.sz.): Iliász, IX.
Devecseri Gábor (1907 – 1970) fordítása[1]

---

A pirosvállú csirögével, másik nevén vörösszárnyú gulyamadárral már találkoztunk, amikor a harisról írtunk. Területvédő hajlama olyannyira túlfejlett, hogy nála nagyobb állatok kiűzését is megkísérli, mint például az emberét vagy a lóét. Tizenöt éves példányát is megfigyelték, bár ez a madárvilágban nem mondható rendkívülinek. Egy-egy hím egy-egy párzási időszakban olykor tizenöt nőstényt is felügyel átmeneti ideig, bár, mivel háremtartásról nem számolnak be forrásaink, ez egyúttal a nőstények promiszkuitásáról is árulkodó adat (hogy a politikai korrektség rovására ezúttal a logikai korrektséget preferáljuk). A csirögefélék családjának fajai rendszerint kitűnnek színpompás tollazatukkal.

A magyar nyelv különösen gazdag olyan madarak neveiben, amelyek nemhogy Magyarországon, de Európában sem honosak, és a történelmi ismeret sem hozta közel hozzánk, mint például a struccot vagy az albatroszt. Ezeknek a neveknek egy része a madár életmódjára utal kisebb-nagyobb leleménnyel: „tüskebujkáló”, „szuharbújó”, „víztaposó”, „hernyófaló”, más részük a tudományos vagy az angol, ritkábban más nyelvű elnevezés magyar hangrendbe illesztése: „csukár”, „frankolin”, „noddi”, „mejnó”, „asztrild”, „tangara”, „timália”, „trupiál”. Ám elvitathatatlanul azok a legszebbek, melyek az adott faj, nem vagy család esetében önálló szóként (például a hangutánzás szándékával) tűntek fel, mint a „kuhi”, „fú”, „csiröge”. Ha ez utóbbiak eredetét firtatjuk, meglepő fordulatot tartogat számunkra a Herman Ottó (1835 – 1914) által alapított Aquila („Sas”) madártani folyóirat 105-106. évfolyamában a Környezetvédelmi minisztérium Természetvédelmi Hivatalának hivatalos tájékoztatója (A Nyugat-Palearktiszban előfordult madárfajok magyar nyelvű névjegyzéke). A magyar szavak születése mögött értelemszerűen nem a nép szóalkotási kedve húzódik meg, de nem is a nyelvújítás idejéből származó egységes koncepció hozta létre a szócsoportot. Különféle írásos, de nem hivatalos hagyományok alapján (mint például a Brehm-könyv múlt század eleji fordítása!) előbb Keve András (1909 – 1984) állította össze a jegyzéküket, majd miután azt ifj. Tildy Zoltán (1917 – 1994) önkényesen átírta, Schmidt Egon tett rendet a listában. Végül 2000-ben előttünk áll a hivatalos megnevezések jegyzéke.[2] A „pirosvállú csiröge” mindenesetre kedvesebb szóalkotás az amerikai red-winged blackbirdnél („vörösszárnyú fekete madár”).

---

pirosvállú csirögék vonulása

A madár besorolása Linnétől (1707 – 1778) származik. A tudományos név Agelaius phoeniceus.[3] A latin nemnév a görög ἀγελαῖος, agelaios, „társas”, „csoportos” alakulata.[4] (Gyanítom, a madár magyar társneve, az alig használt „vörösszárnyú gulyamadár” a „gulyajáró” mintájára abból a hamis feltételezésből fakadt, hogy a gulyajáróhoz hasonlóan a pirosvállú csiröge is gulyák nyomában járva szedné össze betevő falatját, és ezt mutatná ilyen alapon a nemnév.) Valójában a pirosvállú csiröge, bármennyire autonóm lélek is, ha területének védelme forog kockán, költözködéskor hatalmas rajokba verődik, sőt, csatlakozik más fajok rajaihoz.[5] Nagyobb rejtélyek vannak azonban a fajnévben.

---

Kokin

… Huan-ti császár uralkodása alatt Ta Csin királya, Andun követeket küldött a határokon túlról Rinanon át… Ho-ti császár uralma alatt több követet is küldtek, akik tisztelő felajánlásokat is hoztak magukkal. Később a Nyugati Tartományok fellázadtak, és akkor ezek a kapcsolatok megszakadtak.

Fan Je (398 – 445): 後漢書, Hou Han Su, azaz A kései Han könyve

Fan Je történetíró idézett szavainak értelmét és hasznát akkor látjuk, ha felfrissítjük a benne szereplő nevek jelentését. Ho-ti császár (79 – 105) azzal tette magát emlékezetessé, hogy Caj Lun (50 – 121) közbenjárására állami támogatásban részesítette a papírgyártást.[1] Huan-ti (132 – 168) a  Han-dinasztia szétzilálódó, leszálló ágának kisebb jelentőségű császára volt.[2] Ta Csin a Római Birodalom, Andun Marcus Aurelius császár (121 – 180). Rinan a mai Vietnam középső régiója volt. Fan Je könyve a Han dinasztia 6 és 189 közti időszakát fogja át. De ezekről a kapcsolatokról más régi kínai források is beszámolnak.

A bölömbika és nyelvfejlődése

The Bittern knows the time, with bill ingulpht
To shake the sounding marsh…

James Thomson (1700 – 1748): The Seasons (1735)[1]

Tudja idejét a tátott csőrű bölömbika,
Mikor rázza fel a zajgó mocsarat…

(Évszakok)

Zajongások tanulmányozásához már haszonnal ütöttük fel Haydn (1732 – 1809) Évszakok című oratóriumának librettóját. Ezúttal az ősforrásból idéztünk mottónkban.

Bár állománya fogyatkozóban (sőt, Türkmenisztánból ki is pusztult), a gémfélék családjához tartozó, kitűnően rejtőzködő bölömbikát egyelőre nem fenyegeti a kihalás veszélye. Eurázsia és Afrika hatalmas területeit lakja[2] (és Amerikában is élnek közeli rokonai). Fábián István (1809 – 1871) széplaki plébános 1858-ban megjelentetett A’ szóelemzés’ és szóértelmezés alap-elvei című, sokban spekulatív, de nagy tárgyi tudással megírt művében a „bölömböl” szót a bika hangkibocsátásaként említi (ekként, tehetjük hozzá, állhat rokonságban a „bömböl”-lel), a „bölömbika” utótagját pedig azzal magyarázza, hogy a madár hangja a bikáéra emlékeztet.[3] Ezzel a felfogásával kapcsolódik a madár más nyelvű megnevezéseinek magyarázóihoz.

A pintyről

Donec a dui et dui fringilla consectetur id nec massa.

Amíg ha nem is egy csomó, de két-két pinty szintén űzheti…

részlet a Lorem Ipsumból[1]

Pár nappal ezelőtt tett ígéretünkhöz hűen rátérünk a pinty útjára a nyelvfejlődésben. Sok más állatnevünkhöz hasonlóan a „pinty” is két jelentésű: jelenti egyrészt a pintyfélék családjának tagját (ez az angol finch), és így nevezzük röviden az erdei pinty fajt (angolul: chaffinch). (A tágabb értelemben vett pintyeket valódiaknak is nevezik, megkülönböztetendő a nem valódiaktól, mint amilyen például a sármányfélék családja.[2]) A pintyfélék családja leginkább az északi féltekén él[3], de mondhatjuk, hogy Brazíliát, Szaúd-Arábiát, Délkelet-Ázsiát, Ausztráliát és az Antarktiszt leszámítva jószerével mindenütt elterjedtek. Sőt, a Szahara egyes foltjain sem figyelték meg a család tagjait[4], de a Szahara egyes pontjain egyáltalán nem figyelnek meg semmit.

Egzaltált pacsirták

Id. Plinius (23 – 79) A természet históriája XI. kötetének egész 44. fejezetét a „búbos madaraknak” szenteli, ami annál is érdekesebb, hogy ilyen csoportosítást a mai taxonómia természetesen nem ismer. Nem maradhat ki id. Plinius rendszeréből a pacsirta sem, melyről megállapítja, bóbitás megjelenéséről azelőtt galeritának hívták, de később felvette a gall alauda nevet (azon a nyelven ez bóbitát jelent [1]), és ez a név egy római légióra is rászállt (tudós megfejtők szerint az ötödikre).[2] Ez a tömör beszámoló több hozzáfűznivalót is kíván.

Újabb szerencsétlenkedések (az északi szajkó)

Az infaustus latin szó egyszerre jelent szerencsétlent és vészt hozót.[1] A „kedvezőnek lenni” jelentésű bhhu-eh- ‎indoeurópai gyökből fakad a latin faveo, „támogatom”[2], ebből pedig a faustus, „kedvező”, „szerencsés”[3]. Az élővilágban számos faj neve, így a varjúfélék családjába tartozó északi szajkóé, a Perisoreus infaustusé is. Bár Európa északi felét és Ázsia tajgáit nagy területen belakja, mára már védelemre szorul.[4]

Bárányok és zöldségek

Borametz, barometz, tatár bárányfű, zöldségesbárány, zöldségbárány, Agnus scythicus („szittya bárány”) vagy Planta Tartarica Barometz („barometz, a tatár növény”): ilyen nevekkel illetik azt a csodalényt, mely egy bárány és egy növény különös ötvöződése. A mítosz irodalma hatalmas. Borges (1899 – 1986) is feldolgozta az 1957-ben kiadott Livro dos Seres Imagináriosban[1] (Képzelt lények könyve, Scholz László fordítása[2], 1988). Minden okunk megvan rá tehát, hogy ne foglalkozzunk a borametz könnyen rekonstruálható kultúrtörténetével. Itt csak a legfontosabbakra hagyatkozunk. Merthogy írásunk célja egy nem kisebb személyiség mint Denis Diderot (1713 – 1784) szerepének a tisztázása a legenda elterjedésében. Forrásaik ugyanis úgy tudják, a Francia Enciklopédia (Diderot-d’Alembert Enciklopédia) Agnus scythicus szócikkében Diderot a hívő beleérzésével ír a borametzről. Ezt olvassuk ki efféle kommentárokból:

1751-ben Denis Diderot személyesen írta meg a lényről szóló szócikket a 18. század híres francia szuperlexikonjába, az Encyclopédie-be. Egészen 1887-ig kellett várni, hogy valaki megcáfolja a legendát, ekkor jelent meg Henry Lee, a híres brit természettudós könyve, a zöldségbárány eredetéről és az egész mítosz történetéről.[3]

Anélkül, hogy elvitatnánk Henry Lee (1826? – 1888) érdemeit az alapos tényfeltáró munkában, igazságot szerzünk Diderot-nak is, aki nemcsak alapos, de kifogástalan munkát is végzett.

A hajnalmadár

Kαὶ ὁ γνάφαλος καλούμενος τήν τε φωνὴν ἔχει ἀγαθὴν καὶ τὸ χρῶμα καλὸς καὶ βιομήχανος καὶ τὸ εἶδος εὐπρεπής. Δοκεῖ δ᾿εἶναι ξενικὸς ὄρνις· ὀλιγάκις γὰρ φαίνεται ἐν τοῖς μὴ οἰκείοις τόποις. (Kai o gnafalos kalumenos ten te fonen ekhei agathen kai to khroma kalos kai biomekhanos kai to eidos euprepes. Dokei d’einai xenikos ornis; oligakis gar fainetai en tois me oikeiois topois.)

Az úgynevezett gnafalosnak szintén szép hangja van, színei is gyönyörűek, életvitelében találékony, alakja kecses. Idegen madárnak tartják, mert ritkán tűnik fel lakóhelyén kívül.

Aristoteles (Kr.e. 384 – 322): Állattan (Kr.e. 350)[1]

hajnalmadár

William Geoffrey Arnott (1930 – 2010)

Ha Aristoteles előre látta volna, hogy tanítása évezredeken át hivatkozási alap lesz, talán megesik a szíve az utókoron, és az általa vizsgált állatokról részletesebb leírással szolgál. Általános a keserűség, hogy a gnafalos kiléte ma már megfejthetetlen.[2] Ám William Geoffrey Arnott egyértelmű hitet tesz amellett, hogy ez a leírás egyetlen madárra illik, arra aztán különösen: a hajnalmadárra.[3]

A zöld himnusz

¡Bien hayas, himno verde, que sublimas
en estrelladas y soberbias rimas
triunfante numen, y a cantar animas!

Díaz Mirón (1853 – 1928): A una araucaria (1901)[1]

Hail to you, green hymn, that in superb
and starry rhymes exalt your glorious
divinity and stir the soul to song!

Beckett (1906 – 1989): To an Araucaria. (1958-as fordítás[2])[3]

Üdv néked, ki a csillagokba indulsz,
fenséges verssel ünnepelni, zöld himnusz,
az ihlető eget, és a lélekből dal szabadul.

Díaz Mirón: Egy araukáriához

---

Antoine Laurent de Jussieu (1748 – 1836)

A francia botanikus, Antoine Laurent de Jussieu által 1789 egyebekről is emlékezetes évében a szépen csengő Araucariának, magyarul araukáriának elnevezett nembe[4] egyes megfigyelések szerint 19,[5] mások szerint 23 faj tartozik[6]. A magyar társnév „délfenyő”, mely ha nem is került át a hétköznapi szóhasználatba, pontosan utal a fenséges fenyőféle származási helyére: Dél-Amerikára, illetve az ausztrál régióra.[7] Az „araukária” szó a chilei arakuária (Araucaria araucana) származási helyée, a közép-chilei Arauco tartományra utal, ahol őshonos.

Arauco városa Chilében

Az őslakosok mapudungun nyelvén az arauco márgás (vagy legalábbis meszes) vizet jelent.[8] A hely nevéről magukat a mapucse őslakosokat a konkvisztádorok araucónak nevezték, de ez az elnevezés manapság, érthetően, sértésszámba megy. (A mapuche jelentése: mapu + che = „földi” + „ember”, a dungün „beszédet” jelent a nyelvükön.)[9] A nem néhány faját nézzük meg közelebbről.