Hobbik és hobbyk

SPENCER JERMYN

Racing is my hobby — my weakness, if you like. Bless my soul and body, you have a hobby which is a weakness!

Pinero (1855 – 1934): The hobby-horse[1] (1892), The First Act

SPENCER JERMYN

A lóverseny a hobbim – a gyengém, ha úgy tetszik. De üdvösségemre, neked aztán van hobbid, ami gyengeség!

A hobbi, I.

A „hobbi” szó eredetének vizsgálatakor meglepően szerteágazó ötleteket találunk, melyekből a történelem és az irodalom egyes nagyságai sem vonhatták ki magukat. A késő XIII. századi angliai latinban már felbukkan a hobyn szó, melyről feltételezik, hogy egy ló neve volt eredetileg, az „igavonó ló” jelentésű dobbinhoz, mely a Robert vagy Robin nevek valamelyikének becézése[2]. Ugyanez a két férfinév állhat a hobyn hátterében is. 1400 körül megjelent a rövidült hobi alak, mely már minden kétséget kizáróan „kistermetű igáslovat” jelentett. Az azonos értelmű ófrancia hobi, hobin szavak mai vélemények szerint angol átvételek.[3]

morris-táncosok hobby-horse-szal a Temze partján Richmondban

A XVI. században hobby-horse és hobbyhorse kiegészült alakokkal a tegnap általunk tárgyalt kultikus morris-táncjátékban alkalmazott, fonadékokból, fából tákolt lófigurát jelölték, valamivel később gyerekek játéklovát, vesszőparipáját. 1599-ben Ben Jonson (1572 – 1637) 1599-ben bemutatott Every Man out of His Humourjának, magyarul Ki-ki vérmérsékletéből kivetkezve – melyről már írtunk – II. felvonása 1. jelenetében ez áll:

Fakúszok, csuszkák, álfakuszok, álcsuszka

A konvergens evolúció gyakran tesz egymástól nagy távolságra és egymástól elszigetelten élő, rendszertanilag szintén nagyon távoli kapcsolatban álló fajokat egymáshoz megjelenésben vagy életmódban hasonlóvá. Ilyen például a szajkók és álszajkók esete.

szajkó és énekes álszajkó

A varjúfélék családjába tartozó szajkó nemet, tudományosan a „csivitelő” jelentésű Garrulát Mathurin Jacques Brisson (1723 – 1806) 1760-ban állította fel[1], míg a napmadárfélék családjába sorolt álszajkóét, a Garrulaxot René Primevère Lesson (1794 – 1849) 1831-ben[2]. Az új nemnév -ax végződése „hasonlító”, „ahhoz közelítő” értelmű.[3]

Víg özvegyek és vasorrú kupályok

A Vida családnév eredetét behatóan tanulmányozza Vida Balázs. A probléma távolról sem megoldott. A körültekintő kutató számos érdekes konkurens elméletet ismertet, melyek közül számomra a legkedvesebb az orangután („erdei ember”)-analógia.[1] Ember esetében sincs könnyű dolgunk, hát még ha egy madár család- vagy fajneve vida. Ezt vizsgáljuk ma közelebbről.

Nektár és makadámia

Nektárt ígérek, de keserves lesz.
Él egy szömörceféle a Los Angeles környéki hegyvidéken, melynek nincs magyar neve. Forrásunk szerint termését ehetőnek tartják – ez a megfogalmazás tehetős országrészre utal; efféle ismereteket szegényebb területek lakói teljes biztonsággal magukra szednek az évszázadok folyamán – , de a növény szerepe az ember kultúrtörténetében csekélynek mondható. Az angol megnevezés sugar sumac, „cukorszumák” (mindkét szóba beleütköztünk már), másképpen sugar bush, „cukorbokor”.[1]

A pókvadász és rokonsága

ezüstfülű napmadár

Az indiai-nepáli térség kutatója, Brian Houghton Hodgson (1801? – 1894) miniszterrezidens 1837-ben – ahogy az már lenni szokott – nem adta magyarázatát annak, hogy a napmadarak nemének miért adta a Mesia nevet a legismertebb fajuk, a napmadárfélék családjába tartozó, Himalájában, Burmában és Dél-Kínában élő ezüstfülű napmadár[1] Mesia argantaurisszá keresztelésével[2]. (Legalább a fajnév világos.) Tudománytörténészek feltételezése szerint egy nepáli „névről” – ez a név, a मेसिया, Mesia nem női keresztnév, ami sajnálatos, mert ekkor cserébe a nepáli hölgy megkaphatta volna a „kismadaram” nevet, hanem egy rádzsasztáni település[3] a nepáli határtól mintegy 500 km-re nyugatra –, de homályosan, minden mélyebb indokolás nélkül görög néveredet is felmerült.[4] Később a nem fajait áthelyezték a Charles Swainson (1796 – 1871) tiszteletes által – nevével a gébicsfélékről szólva már találkoztunk – már 1832-ben megalapított Leiothrixba.[5] Ez utóbbi név visszafejthető: a latin leio-, „sima” és az ógörög θρίξ, thrix, „haj” határozottan költői összetétele[6] – hiszen a napmadaraknak egyetlen szál haja sincs, ami meggörbülhetne, de nem vitás, hogy az embernek kedve támadna megsimogatni közülük egy-kettőt. Az angol hétköznapi név mégis mindmáig megmaradt mesiának. Úgy szép az élet, ha bonyolult: sunbirdjük, „napmadaruk” is van, de az magyarul a nektármadár, pontosabban a nektármadárfélék családja.

Gould-nektármadár

Hangyőrölyök, közülük is leginkább a kékszárnyú

kékszárnyú pitta

A Fűszer- vagy (Moluka-) szigetekről mint a mirtuszfélék családjába tartozó szegfűszeg őshazájáról[1] érintőlegesen már írtunk. El kell jönnie az időnek, amikor ezzel az összkiterjedésében jókora, tényleges területében szerény (79 ezer m²-es) „meseországgal” komolyabban is foglalkozunk (a szóval nem az ott lakók nehéz életét akarjuk kifigurázni, hanem természeti kincseinek adózunk), különösen a portugálok szó szerint kalandos oda-, majd visszaszivárgásával. A sors azonban mára is mellékszerepet szán írásunkban az indonéz felségterületű térségnek. Nyugatról Celebesz (Sulawesi), északról a Fülöp-szigetek, keletről Új-Guinea, délről Timor határolja[2] – helyek, ahová nem szűnünk meg elvágyódni, de ahová sohasem jutunk el.

A kucsmás szíbia és néhányan, akikhez nincs köze

…
szentségtörőt ki diccsel övez, becsül,
   népámitó fejére méltán
       hullnak a mennyei büntetések.

Alkaios (Kr. e. 630? – Kr.e. 570?): Szentségtörőt ki diccsel övez…
Majtényi Zoltán fordítása (1984)[1]

A napmadárfélék családjába tartozó kucsmás szíbia elsődleges élőhelye a nepáli Himalája 1500-3000 méter magasságú sávjának erdősége, bár a téli hideg elől 600 méter „mélységbe” is le-lebocsátkozik, sőt, Pakisztán és India területén is megfigyelik[2]. Mint ahogy többször láttuk, a zord körülményekhez szokott madarakat az ember térnyerése kevésbé fenyegeti. Így van ez a kucsmás szíbiával is.[3] Életmódjáról forrásaink keveset közölnek. A tojó és a hím küllemre hasonlók. Ez arra utaló jel, hogy a tollazat fajmegkülönböztető jegy, nem a szexuális kiválasztódás eszköze, amire bizonyos fokig számíthatunk is zordabb megélhetés és többféle énekesmadár egymáshoz közel élése esetén. A kucsmás szíbia rovarokkal táplálkozik: vagy az ágról veti rá magát áldozatára, vagy a fakéreg repedéseiből teremti elő a saját és a családja megélhetését. Kisebb csapatokban szálldos, táplálékszerzésében nem aggasztja más fajok jelenléte.

kucsmás szíbia

Így nem búj szuhart a szuharbújó

szuharbújó

A szuharbújókkal már találkoztunk, amikor különleges hangzású magyar madárnevek forrásait kutattuk. Tegnapi rövid szuhar-észrevételünkben ígéretet tettünk rá, hogy a szuhar  „bújóival” is foglalkozni fogunk.
A szuharbújók nemének 62 faja (és számtalan alfaja) közül egyikük neve kiemelkedik csodálatos tömörségével: szuharbújó. Mint a képen félreérthetetlenül látható, rovarokkal táplálkozik[1] (nemtársaival együtt). Ibériában, Olaszországban, Észak-Afrikában és a szubszaharai területeken, Dél-Ázsiában és Észak-Ausztráliában elterjedt, veszély szerencsére nem fenyegeti a jövőjét.[2] Az egész nem természetesen jóval nagyobb területet belakik, például Ausztráliában, de az Amerikákra még így is csak szórványosan jutnak.[3]
A név története kalandos.

Drongók

Forrásunk huszonöt fajt sorol fel a drongófélék családjába tartozó drongónemben[1] (a szám változó, másutt például huszonhatot látunk). A fajok jelentős része nem fenyegetett.[2] Ennek okait nézzük meg egy kicsit közelebbről.

Barátokból gyerekek az ember- és madárvilágban. Mesék és valóságok

fátyolos pipra

Johannes Christoph Moderegger 2000-ben megjelent Modefotografie in Deutschland 1929-1955, Divatfotográfia Németországban 1929-től 1955-ig című könyvében több elméletet is felhoz a „maneken” (vagy „manöken”) szó eredetére. Az egyik szerint Fra Bartolomeo szerzetes 1503 körül egy kelmékbe öltözött fabábut készített egy Mária-ábrázolásához.

Fra Bartolomeo (1472 – 1517): Mária megjelenik Szent Bernát előtt Szent Benedek és Szent János evangélista társaságában (1504)

Erre felfigyelt másod-unokatestvére, Tonio udvari szabómester, aki ruhák bemutatásához manichino néven alkalmazta a találmányt. Ennek a szónak az eredete mindenesetre sajátságos. A latin manus, „kéz” kicsinyítéseként keletkezett a manica,, ami ugyanebben az alakban az olaszban „ruhaujj”, és ennek további kicsinyítése a manichino, a ruhaujj végződése a csuklótól. Emlékezzünk csak „mandzsetta” szavunkra, mely azonban francia-német közvetítéssel érkezett hozzánk.[1] Az olasz szót aztán „bilincs” értelemben is használták.[2] A latin manus, „kéz” szót nem tekintik a bizonytalan eredetű „mancs” ősének[3], de a „mancsova” alak a börtönszlengben, összefüggésben a „,manccsal”, szintén „bilincs”, és áthallás után ugyanilyen értelmű a „mandzsetta” is.[4] Ha így áll a dolog, akkor Tonio szabómester bizonyára ruhaujjak bemutatására használta a manichinót, de az később a „próbababa” és „bábu” jelentést is felvette (a „fabáb” olaszul manichino di legno)[5]. Egy másik elmélet szerint Mária Antónia (1755 – 1793) kalaposnője, Marie-Jeanne Rose Bertin (1747 – 1813) találta fel a próbababát, és a holland „kisfiú”, maneken szó alapján nevezi a francia az ügyes alkalmatosságot mannequinnek. Ismét mások azt mondják, ilyen célú fabábokat már a XVII. századtól alkalmaztak Európa-szerte. Aztán a próbababa életre kapott, és divatbemutatókon állt elő képességeivel.[6]

Dalí (1904 – 1989): Manöken – Man Ray (1890 – 1976) felvétele Ernst (1891 – 1976) Szürreális manökenjéről (1938)

Néhány munia

Robin Restall saját tapasztalataira alapozott Munias and Mannikins (Apáca- és bronzpintyek) című, 1996-ban megjelent kötete rögtön az elején igyekszik eligazítani bennünket ezeknek a közeli rokonságban álló díszpintyféléknek az elnevezésében.

hegyesfarkú (vagy csíkoshátú) bronzpinty

Mint leszögezi, angolban ezek a nevek nem különülnek el, de általában kijelenthető, hogy némely afrikai és az összes új-guineai faj bronz-, míg az ázsiaiak rendszerint apácapintyek. (Az ausztrálok esetében a két szó szinonim.[1]) A mannikin etimológiája messzebbre (és más alkalomra) vezet, ezúttal vizsgáljuk meg kicsit közelebbről a muniáét.

A pók és az elnök, zuzmóval

A biológiai nómenklatúrában az apto- előtag „kapcsolódó”, „csatolt” értelmű. A szó eredete az akkád sabatu, „megragadni”, ebből származik az ógörög ἅπτειν, haptein, „toldani”[1] (átvitt értelemben „következtetni”).
Amint már írtuk, az indoeurópai steigh-, „sétálni” gyökből ered az ógörög στίχος, stikhos, „sor” mint katonai alakzat. Akkor, akárcsak most, elvitt volna tárgyunktól hozzáfűzni (de mára lazábbakká váltunk), hogy egy kis fogalmi áttéttel ez „verssor” jelentést is felvett.[2] Ebből származik az óegyházi szláv azonos értelmű стихъ szavának közvetítésével a mai orosz стих, világi és biblikus értelemben vett „vers”, más szóval стихотворение, szó szerint „versalkotás”. Inkább a katonai soros alakulat, mint a katonai szigor alapján (bár e kettő nyilván összefügg).
Ha biztosan nem is állíthatjuk, gyaníthatjuk, hogy e két szó összeillesztésével alkotta meg 1891-ben (vagy 1890-ben) Eugène Louis Simon (1848 – 1924), az egyik legnagyobb arachnológus – nevével az ugrópókoknál már találkoztunk – „Mexikóban és Észak-Amerikában”[3] élő pókok egy nemére az Aptostichus nevet[4], talán „szabályos csatarend” értelemben.

Újabb illatok (három részben)

Ó, arany szabadság; mezítelenségem! örök vágy
vagy te a tisztálkodásra, mikor így látod magad,
s érzed, mily cirógató ez a fürdőgőz, ez a nehéz szaga
önön testednek, mely már csupa bujaság.

Most látod igazán, mily méltó faragás vagy, s mily öröm
élvezned ezt az állapotot; hogy lubickolsz, s
fürdeted magad kecses mozdulatokra hajlón, míg
egyre terjeng és ömlik körüled a szerelmet-vaditó meleg
férfiszag, mely oly illatos, mint az almafavirág.

Berda József (1912 – 1966): Fürdőben
(az 1933-ban írt Férfihangon-ciklusból)[1]

Bár akiknek volt bátorsága néhányszor alámerülni velünk a bűz birodalmába, efféle „szerelmet-vaditó” szagélmények meg sem kottyanhatnak, mégsem fognak borzongás nélkül maradni. Ha hihetünk verseknek, a jóformán még kamasz Berda Józsefnek nemcsak arra volt alkalma, hogy maga gyönyörködjön „önön” almafavirág-illatában. Az, hogy ez a bizonyos illat esetleg, legalábbis bizonyos körülhatárolt körülmények között nem feltétlenül taszító, természetesen ősrégi felismerése az emberi nemnek. Aristofanes (Kr.e. 446? – Kr.e. 386) feltehetőleg Kr.e. 410-ben bemutatott komédiájában, A nők ünnepében (Θεσμοφοριάζουσαι, Thesmoforiazusai) egy sárga köntösről az egyik szereplő így nyilatkozik:

MNHΣÍΛΟΧΟΣ
νὴ τὴν Ἀφροδίτην ἡδύ γ᾽ὄζει ποσθίου.[2]

MNESILOKHOS
ne ten Afroditen edy g’ozei postiu.

Arany János (1817 – 1882) 1880-ban megjelent fordításában:

MNESILOCHOS.
Szent Aphrodite, mily kedves bakbűze van![3]

Asa

A leány megőrült! – mondá Asa megvető kifejezéssel, melyben némi aggodalom is vegyült. – Mint látszik, nyilt szemekkel álmodoz.

Cooper (1789 – 1851): A vadfogó (Vadölő), VII. fejezet (1841)
Vachott Sándorné (1830 – 1896) fordítása (1871)[1]

A harmadik júdai király, Asa (†Kr.e. 870?), a vele jóindulatúbb megemlékezés szerint alapvetően kegyes, istenfélő uralkodó volt, kisebb hibákkal:

9 Jeroboámnak az Izráel királyának a huszadik esztendejében Asa lett a király Júdában,
10 És uralkodék negyvenegy esztendeig Jeruzsálemben; és az ő anyjának Maaka vala neve, az Abisálom leánya.
11 És Asa azt cselekedé, ami kedves volt az Úr szemei előtt, mint Dávid, az ő atyja.
12 Mert kiveszté a férfiú paráznákat az országból; és lerontá mind a bálványokat, amelyeket csináltak volt az ő atyái.
13 És Maakát az ő anyját is megfosztá a királynéságtól, mivelhogy egy iszonyú bálványt csináltatott a berekben; és elrontá Asa az ő bálványát, és megégeté azt a Kidron pataknál.
14 De ha a magaslatokat nem rontották is le, mégis Asának szíve tökéletes volt az Úrhoz életének minden napjaiban.

Fürjek és téglák

A fácánfélék családjába tartozó fürjet a latinban, amint már láttuk, coturnixnak mondják. A szó a régebbi, a madár hangját utánzó quocturnix lágyulása.[1] Eredetileg Linné (1707 – 1778) a madarat a siketfajdok nemébe sorolta Tetrao coturnix néven[2], de a fürjekre 1791-ben Pierre Joseph Bonnaterre
(1752 – 1804) új nemet vezetett a taxonómiába[3], így azóta a fürj tudományos neve Coturnix coturnix. Az eurázsiai alfaj, a Coturnix coturnix coturnix névadójának tiszteletből Linnét tették meg[4], noha csak a középső név származik tőle.

eurázsiai fürj

Eredetileg a Coturnix nembe sorolta 1833-ban William Henry Sykes
(1790 – 1872) ezredes a pirostorkú sziklafürjet. Vizsgáljuk ezúttal ez utóbbit közelebbről!

pirostorkú sziklafürj