Veréb

…Az ébredő kert harmattól vizes.
Veréb csiripel a szemét fölött,
alatta rongyos, véres sebkötők.

S a szűk lépcsőn, hová a sok beteg
remegve vet sötét tekintetet,
a hajnali árnyban valaki les.

Kosztolányi (1885 – 1936): Kórházból – 1. Nyolc óra tájt (1907)[1]

A II. századi Diogenianos Grammatikos[2] nagyszabású Λέξις παντοδαπή-je (Lexis pantodale), azaz Összefoglaló szótára több hasonló görög szótár kompilációja. A mű alapul szolgált az V-VI. században élt Alexandriai Hesykhios Συναγωγὴ Πασῶν Λέξεων κατὰ Στοιχεῖον, Synagoge Pason Lexeon kata Stoikheios, Minden szó ábécésorrendben című, nagyzolónak ható című, de valóban roppant (ötvenezernél is több szócikket tartalmazó) főművéhez.[3] Ezeknek a szavaknak egy része Alexandriai Hesykhos idejére már kikopott a használatból. A szótárat lapozgatva a következő, szívünkhöz közel álló szóba ütközünk:

robillos: basiliskos ornis

Reklámok

Források forrásai és Mátyás király tárcsapajzsa

Az úr 889. évében a magyaroknak vad és minden baromnál kegyetlenebb népe, melyről századokon át nem hallottak, és melyet nem is említettek, kitört Scythiából és a mocsarakból, melyeket a Thanais kiöntései a végtelenig terjesztenek… Nem emberek, hanem vad állatok módjára élnek. Az a hir felőlük, hogy nyers hussal élnek, vért isznak, a foglyok szivét feldarabolva gyógyszer gyanánt falják, nem ismernek könyörületet, nem indítja meg őket az irgalom. Hajukat bőrig leborotválják. Ennek a gonosz nemzetnek kegyetlensége pusztította el nemcsak a mondott tartományokat, hanem legnagyobb részében az itáliai királyságot is.

Prümi Regino (842? – 915): Chronica (Krónika, 907-908)
Szilágyi Sándor (1827 – 1899) közlése (1894-1898)[1]

Az I. századi mester, Pompeius Trogus Világkrónikája, teljes címén Historiae Philippicae et Totius Mundi Origines et Terrae Situs, azaz A filipposi történelem és az egész világ története, valamint a Föld tájai negyvennégy könyve ugyan mindenestül elveszett, de fennmaradt a II., III. vagy IV. században élt történetíró, Marcus Iunianus Iustinus ebből készült kivonata, a Historiae Philippicae, A filipposi történelem. Budai Ézsaiás (1766 – 1841) fanyalgását már olvastuk erről. Iustinus munkáját veszi alapul időben közel, de tőlünk földrajzilag távol Prümi Regino apát mottónkban idézett Krónikájában akkor, amikor a magyarok származási területének népeiről ír. A feltehetőleg Kálti Márk (XIV. sz.) által 1360 körül írt Chronicon pictum, azaz a Képes Krónika a rovásunkra elfogult műből mégis sokat átvesz.[2] Thuróczi János (1435? – 1489?) nemcsak az általunk többször is idézett Cremonai Liudprandra (920? – 972?), hanem, sőt elsősorban, a Képes Krónikára támaszkodik az 1488-ra befejezett Chronica Hungarorumban (A magyarok krónikája), és szinte a kezéből veszi át a stafétabotot még ebben az évben a javarészt Thuróczi ismereteit felhasználó Bonfini Antal[3] a csak 1497-re befejezett Rerum Hungaricarum decadesben (A magyar történelem tizedei).[4]

Bonfini Antal (1427? – 1505?)

Nagyon hosszú sora van tehát a magyarországi reneszánsz krónika hagyományainak és forrásainak. Bonfini világosan felismerhető módon Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) módszerével él: a tények (vagy ténynek képzelt történetek) után sorol fel okulásul csodás jelenségeket, melyek a nép ajkán születtek a történtek magyarázatául vagy kiegészítéseképpen. Így jár el Mátyás király (1443 – 1490) bécsi végnapjainak és halálának ismertetésekor is a Negyedik tized VIII. könyvének 38. fejezetében. Alaposságában még „Mátyás madarának”, a hollónak megváltozott viselkedéséről is beszámol (eltűnt Budáról, de feltűnt Fehérváron), a temetés részleteiről azonban szemmel láthatóan nem rendelkezik közvetlen ismeretekkel.[5] 

Hattyúk és tavaik

Nehéz elképzelnünk, hogy az akkor már befutott, az erős mezőnyben is egyik legnagyobb élő orosz zeneszerző, Csajkovszkij (1840 – 1893) mai füllel hallgatva lenyűgözően dallamgazdag műve, az 1875-76-ban komponált, a Moszkvai Nagyszínházban 1877-ben bemutatott Hattyúk tava nem aratott sikert.

Évezredek kisebb-nagyobb zsarnokai

GLOUCESTER
I cannot tell: the world is grown so bad,
That wrens make prey where eagles dare not perch:
Since every Jack became a gentleman
There’s many a gentle person made a Jack.

Shakespeare (1564 – 1616): King Richard III (1591? 1592?). I / 3[1]

GLOSTER
Én nem tudom. Felfordult a világ:
Hol nem mer a sas, ökörszemek rabolnak;
Mióta minden fajankó nemes lett,
Sok jó nemesből fajankót csinálnak.

Szigligeti Ede (1814 – 1878) fordítása[2]

GLOSTER
Nem tudom – züllött a világ s ökörszem
Prédál ott, hol a sas se mer leszállni:
Mióta minden bugrisból nemes lett,
Sok nemes úr bugrissá változott.

Vas István (1910 – 1991) fordítása[3]

Komédiaíró művészetének legkiemelkedőbb darabjában, a Kr.e. 414-ben bemutatott Madarakban (’Ορνιθες, Hornithes) Aristofanes (Kr.e. 446? – Kr.e. 386) két kiábrándult athéni kalandort, Pisthetairost (Rábeszélő) és Heuelpidest (Reménykedő) állítja elénk, akik a földi világról felemelkedve megalapítják „Felhőkakukvárt”. A darab egy különösen nagy kultúrtörténeti jelentőségű részletében ezt olvassuk:

Kígyók, vércsék, havasszépék: Nágaföld

Mikor Mountbatten Lajos Ferenc (1900 – 1979) herceg, gróf, vikomt és báró, továbbá India utolsó alkirálya 1947-ben nevével fémjelezte a megszűnő brit fennhatóság utáni indiai-pakisztáni határokról szóló tervet, az az alapelv, hogy („minimális lakosságcsere”, azaz, mint utóbb kiderült, óriási vérengzések árán) vallási alapon húzzák meg azokat[1], egyáltalán nem tűnt rossznak. A részletekben van minden vallás ellensége, az ördög: az alkirály a viszálykodás magvait hintette el.

Szerelmi és szerelemgyűlölő delíriumok

Chlorisnak számos ógörög lányt hívtak.[1] Tekintsünk most el az emberi lényektől, és fordítsuk figyelmünket közülük mai hősnőnkre, a nimfára, aki az elíziumi mezőkön élt, és ő vált a rómaiak Flora istennőjévé, ahogy arról Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) is megemlékezik a Fasti (Római naptár) V. könyvében:

Chloris eram quae Flora vocor: corrupta Latino
nominis est nostri littera Graeca sono.
Chloris eram, nymphe campi felicis, ubi audis
rem fortunatis ante fuisse viris.[2]

Flora vagyok, Chloris voltam. Nem tudta a latin száj
mindenben helyesen mondani a nevemet.
Chloris voltam, nympha a boldogság mezején, hol
Boldogan élt egykor régen az emberi nem.

Gaál László (1891 – 1964) fordítása[3]

Kerozin és paraffin

Rick Derksen szerint a woks-ko-m, Pavel Jakovlevič Černyx szerint egyszerűen a woks- indoeurópai ős az alapja a „viaszos” szavaknak, melyek hatalmas keleti-északi-nyugati ívben karolták át Európát, míg Dél-Európában minden másképp alakult. (A témát korábban rövid utalásban már érintettük.) Az elő-balti-szláv waskán keresztül az előszláv voskъ lett a szláv nyelvek „viasz” szavainak közvetlen elődje[1], például az orosz воск-nak. Ugyanerre az indoeurópai eredetre megy vissza egyebek közt a litván vaškas, a norvég voks és a német Wachs. Az előgermán wahsa lett az óangol wæx alapja, amiből aztán a mai angolban a wax kifejlődött.[2] A magyar „viasz” szláv átvétel. Először „viaszk” alakban használták, majd a magyar nyelv számára kényelmetlen „viaszkgyertya” összetétel arra inspirálta a nyelvfejlődés akkori híveit, hogy a „-k” végződést elvetve szabaduljanak meg a torlódástól, és ez az alapszót is érintette.[3]
Ugyanakkor a viasz teljesen eltérő ógörög κηρός, keros, latin cera, albán qiri szava egy mediterrán szubsztrátnyelvből (azaz nyelvi alaprétegből) szivárgott be[4] (melynek útja, eredete ma ismeretlen). A latin szó ment át az ófrancia cire-be. A középangol sere-n keresztül a mai angolban ebből önálló szó fejlődött, a cere, mely igeként („beviaszozni”) megőrizte közvetlen jelentését, főnévként azonban a viaszbőrt jelöli.[5]

szavannasas sárga viaszbőre a csőr felső káváján

A latin ceratus, „viaszos” mint „viaszos tapintású” lett a pergamenpótló magyarban alkalmazott „cerát” szavának alapja a gyógyszerészi latinban. Ennyit rövid bevezetőül a kerozin és etimológiája áttekintéséhez.

Hogyan lett a sólyom?

Földön veri gyors nyíl, veri égen sólyom;
Szárnya, sebes lába nehezül, mint ólom.

Arany János (1817 – 1882): Buda halála (1863), Ötödik ének[1]

Henri van de Waal (1910 – 1972). Jó a háttere

Elias Henri van de Waal (1882 – 1965) aranyműves[2] elsőszülött gyermeke, Henri van de Waal[3] őrült célt tűzött maga elé: műalkotások tárgyainak katalógusba szedését. Hatalmas művét, a szójátékos Iconclasst halála után folytatták és eredményeit közkinccsé tették. Ma mintegy 28000 tárgyat kereshetünk ki a rendszerből.[4] Lapozzunk bele! A 9. osztály: antik mitológia és történelem. 97: átváltozások. 97D, 97D2: férfiak átváltozása madárrá két sorozatban. 97D22: Hierax átváltozása.[5] És itt megállunk, elidőzünk.

Liberális antológia

59 τοιόνδ᾽ ἄνθος Περσίδος αἴας
60 οἴχεται ἀνδρῶν

Αἰσχύλος (525 – 456 π.Χ.): Πέρσαι (472 π.Χ.)[1]

59 toiond’ anthos Persidos aias
60 oikhetai andron

Aiskhylos: Persai

59 Ilyenek Perzsia virágai,
60 az odaveszett férfiaké.

Aiskhylos: Perzsák

A 100 és 300 között alkotó Antoninos Liberalis átváltozási történetei közül, melyeket a Kr.e. 300 körül élt Boiostól vett át, a hetedikből különösen szomorú esetről értesülünk. Sem Boios, sem Antoninos Liberalis nem éri fel a mottónkban idézett Aiskhylos költőiségét, de valósággal tobzódnak az ἄνθος, anthos („virág”) /  ἀνδρῶς, andros („férfi”) típusú szójátékokban.
Röviden szólva Autonoosnak (neve jelentése egy megfejtés szerint: „virágon csámcsogó”) jókora földbirtoka volt, rajta számos ménessel, ám földjét elhanyagolta. Azon haszonnövény bizony egy szál sem termett. Gyermekei nevét ehhez igazította. Elsőszülött fia, Herodios a földek erősen erodált állapotáról kapta nevét. Meg kell jegyezzük, hogy az erosio latin szó, amelyet azonban a görögök ismerhettek, így Boios is.

korinthosi oszlopfő medvetalpfűvel

csáté

Akanthos nevű fia, Akanthys nevű lánya a medvetalpfűről kapta nevét, a további fiúgyermekek közül Skoineos a csátéról, Anthos valamelyik virágról – ahogy az „antológia” is „virágfüzér”, „virágos kert”. Autonoos a lovak gondozását családjára – élükön feleségére –­ és egy szolgára hagyta. Az anya, Hippodameia neve nem véletlenül „lógondozó”.[2] Ám egyszer a legelőjükre nem eresztett lovak megvadultak és halálos támadást intéztek Anthos ellen. A szolga és az atya megkövülve figyelték a tragédiát, egyedül Hippodameia próbálta felvenni a küzdelmet, mindhiába. Ereje csekély volt a dühöngő lovak megfékezéséhez. De Anthos segélykiáltása az Olymposig hatolt. Zeus és Apollo megkönyörült és csodát tett. Az egész társaságot valóságos kis állatkertté, de legalábbis madárházzá változtatta.

Csontvázvirág

toll és tollsugarak

A madárvilágban a tollszínt nemcsak a felvett tápanyag festékanyaga szolgáltathatja. Szín képződhet fizikai úton is, a fény rácsos elhajlásával a tollsugarakon. Mivel ennek lényege az irizálás, azaz az, hogy a madár különböző szögekből más és más árnyalatokban pompázzon, az ilyen módon kifejlett tollak szükségképpen nyaki és mellkasi területeken várhatók. Egyetlen, de ambiciózus céljuk ugyanis az elkápráztatás, ehhez a hímnek táncos mozdulatokat kell tennie, hogy a (reménybeli) tojó különböző irányokból is befogadhassa a kábító hatást, azaz hogy mérséklődjenek az utódgondozást megelőző érthető fenntartásai és aggályai. Jellemző példáit látjuk ennek a guvatfélék családjába tartozó amerikai szultántyúkon, a gémfélék családjába tartozó lagúnagémeken és a kolibrifélék családjába tartozó villásfarkú erdeinimfákon.

amerikai szultántyúk, lagúnagém, villásfarkú erdeinimfa

(Valamennyi példa az Újvilágból származik, de világszerte elterjedt megoldásról van szó.)[1] Mondhatnánk, a jelenséget szinte bárhol megfigyelhetnénk, csak az ablakon kell kinézni. Különös módon azonban a növényvilágban is találunk hasonló színjátékot.

A munkakezdés eltorzulása

Inchoate

Perhaps I confounded myself,
The me inching towards you,
The me inching away from you,
And standing betwixt the two of me,
Trying to pull myselves back together.

Miles Jaye[1]

Bevégzetlenül

Lehet, néha összezavarodom,
Én, hozzád araszolva,
Én, tőled araszolva,
Ott állva két énem között,
Mindkettőt próbálva visszahúzni.

Balbus János (†1298?) genovai grammatikus és dömés pap világos szavaival a latin cohum, magyarul „vonószíj” nem más, mint corrigia, qua jugum ad temonem religatur[2] (heveder, amellyel a jármot a rúdfőhöz rögzítik). (Ha az iga egyes részeinek mibenléte már homályba veszett emlékezetünkben, itt felfrissíthetjük ismereteinket.[3])

A nabla

A nabla szívmelengetően szimmetrikus differenciáloperátor. A definíciója és itt bemutatott használata során, mely szigorúan emlékeztető jellegű, pusztán az ébrenlét fenntartása érdekében, Einstein-konvenciót alkalmazunk, és csak a legszükségesebbekre szorítkozunk. Feltételezzük, hogy e_i ortonormált bázis R³-ban (a három dimenziónak a rotáció bevezetésekor lesz jelentősége), e^j pedig a duális bázis, azaz e^j_˙e_i = δ_i^j. Ekkor tehát

Ennek hatására egy differenciálható v vektormezőből annak deriválttenzora képződik:

Ennek skalárinvariánsát (a divergenciát) és a vektorinvariánsa kétszeresét (a rotációt), valamint skalármezők gradiensét értelemszerűen kaphatjuk:

Itt

a permutációs szimbólum: ha (i, j, k) (1, 2, 3) páros permutációja, akkor értéke 1, ha páratlan, akkor -1, egyébként 0.
Mindenféle ideológiai rendszereket dolgoztak ki használatának egykori szorgalmazói annak megmagyarázására, hogy már a legközönségesebb differenciálási szabályok is miért bonyolódnak el a használatától, helyesebben, hogy miért nem egyszerűsödnek le. Példának okáért

Nem látszik az operátor használatának különösebb értelme. De ekkor az ideológusok kis vonásokat helyeznek el a szereplő vektormezőkre, a nablát hol differenciáloperátorként, hol közönséges tenzorként értelmezik, és kihozzák a fenti formulát. Egységes álláspont a különféle egyéb formulák magyarázatára nem alakult ki. Jobban járunk (ha elismeréssel is adózunk annak, hogy a differenciálgeometriában mégiscsak sikerült kidolgozni egységes és összefüggő koncepcióját), ha az univerzum még mindig elég tágas megismerhető felére korlátozzuk vizsgálatainkat, és arra összpontosítunk, hogyan jelent meg a matematikai kalkulusban a nabla fogalma és elnevezése.

A pirosvállú csiröge és Fönícia

Így azután, édes fiam, én tőled nem akarnék
hátramaradni, de még úgy sem, ha az isten igérné,
hogy viruló fiatallá tesz, ráncom kisimítja:
mint voltam, mikor elhagytam szépasszonyu Hellászt,
hogy ne civódjam apámmal, Amüntór Ormenidésszal:
mert ő feldühödött énrám egy széphaju lányért,
kit szeretett, s közben feleségét semmibe vette,
édesanyámat; anyám folyton kért, térdem ölelve,
háljam el azt a leányt, hogy majd megutálja az aggot:
megtettem, hallgatva reá. Sejtette apám ezt
rögtön, s szörnyü Erínüszeket kért sűrü imával,
hogy tőlem született fiusarj sose üljön a térdén.
Átkos imáit meg célhoz segitette az isten,
Zeusza a földmélynek s riadalmas Perszephoneia.

Homeros (Kr.e. VIII.sz.): Iliász, IX.
Devecseri Gábor (1907 – 1970) fordítása[1]

---

A pirosvállú csirögével, másik nevén vörösszárnyú gulyamadárral már találkoztunk, amikor a harisról írtunk. Területvédő hajlama olyannyira túlfejlett, hogy nála nagyobb állatok kiűzését is megkísérli, mint például az emberét vagy a lóét. Tizenöt éves példányát is megfigyelték, bár ez a madárvilágban nem mondható rendkívülinek. Egy-egy hím egy-egy párzási időszakban olykor tizenöt nőstényt is felügyel átmeneti ideig, bár, mivel háremtartásról nem számolnak be forrásaink, ez egyúttal a nőstények promiszkuitásáról is árulkodó adat (hogy a politikai korrektség rovására ezúttal a logikai korrektséget preferáljuk). A csirögefélék családjának fajai rendszerint kitűnnek színpompás tollazatukkal.

A magyar nyelv különösen gazdag olyan madarak neveiben, amelyek nemhogy Magyarországon, de Európában sem honosak, és a történelmi ismeret sem hozta közel hozzánk, mint például a struccot vagy az albatroszt. Ezeknek a neveknek egy része a madár életmódjára utal kisebb-nagyobb leleménnyel: „tüskebujkáló”, „szuharbújó”, „víztaposó”, „hernyófaló”, más részük a tudományos vagy az angol, ritkábban más nyelvű elnevezés magyar hangrendbe illesztése: „csukár”, „frankolin”, „noddi”, „mejnó”, „asztrild”, „tangara”, „timália”, „trupiál”. Ám elvitathatatlanul azok a legszebbek, melyek az adott faj, nem vagy család esetében önálló szóként (például a hangutánzás szándékával) tűntek fel, mint a „kuhi”, „fú”, „csiröge”. Ha ez utóbbiak eredetét firtatjuk, meglepő fordulatot tartogat számunkra a Herman Ottó (1835 – 1914) által alapított Aquila („Sas”) madártani folyóirat 105-106. évfolyamában a Környezetvédelmi minisztérium Természetvédelmi Hivatalának hivatalos tájékoztatója (A Nyugat-Palearktiszban előfordult madárfajok magyar nyelvű névjegyzéke). A magyar szavak születése mögött értelemszerűen nem a nép szóalkotási kedve húzódik meg, de nem is a nyelvújítás idejéből származó egységes koncepció hozta létre a szócsoportot. Különféle írásos, de nem hivatalos hagyományok alapján (mint például a Brehm-könyv múlt század eleji fordítása!) előbb Keve András (1909 – 1984) állította össze a jegyzéküket, majd miután azt ifj. Tildy Zoltán (1917 – 1994) önkényesen átírta, Schmidt Egon tett rendet a listában. Végül 2000-ben előttünk áll a hivatalos megnevezések jegyzéke.[2] A „pirosvállú csiröge” mindenesetre kedvesebb szóalkotás az amerikai red-winged blackbirdnél („vörösszárnyú fekete madár”).

---

pirosvállú csirögék vonulása

A madár besorolása Linnétől (1707 – 1778) származik. A tudományos név Agelaius phoeniceus.[3] A latin nemnév a görög ἀγελαῖος, agelaios, „társas”, „csoportos” alakulata.[4] (Gyanítom, a madár magyar társneve, az alig használt „vörösszárnyú gulyamadár” a „gulyajáró” mintájára abból a hamis feltételezésből fakadt, hogy a gulyajáróhoz hasonlóan a pirosvállú csiröge is gulyák nyomában járva szedné össze betevő falatját, és ezt mutatná ilyen alapon a nemnév.) Valójában a pirosvállú csiröge, bármennyire autonóm lélek is, ha területének védelme forog kockán, költözködéskor hatalmas rajokba verődik, sőt, csatlakozik más fajok rajaihoz.[5] Nagyobb rejtélyek vannak azonban a fajnévben.

---

Kokin

… Huan-ti császár uralkodása alatt Ta Csin királya, Andun követeket küldött a határokon túlról Rinanon át… Ho-ti császár uralma alatt több követet is küldtek, akik tisztelő felajánlásokat is hoztak magukkal. Később a Nyugati Tartományok fellázadtak, és akkor ezek a kapcsolatok megszakadtak.

Fan Je (398 – 445): 後漢書, Hou Han Su, azaz A kései Han könyve

Fan Je történetíró idézett szavainak értelmét és hasznát akkor látjuk, ha felfrissítjük a benne szereplő nevek jelentését. Ho-ti császár (79 – 105) azzal tette magát emlékezetessé, hogy Caj Lun (50 – 121) közbenjárására állami támogatásban részesítette a papírgyártást.[1] Huan-ti (132 – 168) a  Han-dinasztia szétzilálódó, leszálló ágának kisebb jelentőségű császára volt.[2] Ta Csin a Római Birodalom, Andun Marcus Aurelius császár (121 – 180). Rinan a mai Vietnam középső régiója volt. Fan Je könyve a Han dinasztia 6 és 189 közti időszakát fogja át. De ezekről a kapcsolatokról más régi kínai források is beszámolnak.

A bölömbika és nyelvfejlődése

The Bittern knows the time, with bill ingulpht
To shake the sounding marsh…

James Thomson (1700 – 1748): The Seasons (1735)[1]

Tudja idejét a tátott csőrű bölömbika,
Mikor rázza fel a zajgó mocsarat…

(Évszakok)

Zajongások tanulmányozásához már haszonnal ütöttük fel Haydn (1732 – 1809) Évszakok című oratóriumának librettóját. Ezúttal az ősforrásból idéztünk mottónkban.

Bár állománya fogyatkozóban (sőt, Türkmenisztánból ki is pusztult), a gémfélék családjához tartozó, kitűnően rejtőzködő bölömbikát egyelőre nem fenyegeti a kihalás veszélye. Eurázsia és Afrika hatalmas területeit lakja[2] (és Amerikában is élnek közeli rokonai). Fábián István (1809 – 1871) széplaki plébános 1858-ban megjelentetett A’ szóelemzés’ és szóértelmezés alap-elvei című, sokban spekulatív, de nagy tárgyi tudással megírt művében a „bölömböl” szót a bika hangkibocsátásaként említi (ekként, tehetjük hozzá, állhat rokonságban a „bömböl”-lel), a „bölömbika” utótagját pedig azzal magyarázza, hogy a madár hangja a bikáéra emlékeztet.[3] Ezzel a felfogásával kapcsolódik a madár más nyelvű megnevezéseinek magyarázóihoz.