Madarak kategória bejegyzései

Maori és tupi tuik

– Na, pap-madár! Ugyancsak csendben vagy. Nem tanított meg beszélni a pópa?
A madár hallgatott, nézte az ezredest, aztán elfordította a fejét. Az meg csak beszélt hozzá:
– Vagy te is úgy tartod, hogy a diktatúrát meg kell dönteni, az ezredeseket meg felakasztani?
A papagáj kinyitotta a csőrét és komolyan válaszolt:
– Legyen meg az úr akarata.

Larni (1909 – 1993): Nikó bácsi papagája. Baranyai Ilona fordítása (1969)[1]

A beszédképesség áldása nemcsak a papagájfélék, és mint korábban említettük, a seregélyfélék családjára szállt, ha most a madarak osztályánál maradunk. Az Új-Zélandon endemikus tui, meglehet, nem bír olyan szókinccsel és érvrendszerrel, mint egy papagáj, mondatformálásába, szóképzésébe nem zavarnak bele kedves, de tömegesen már idegesítő gurgulázások. Még a hangfekvést is mesterien utánozza:

Ugyanakkor saját előadói életművére is joggal lenne büszke, ha magasabban ülne a törzsfejlődés fáján:

az óvilági poszátafélék családjába tartozó barátka- vagy barátposzáta

az óvilági poszátafélék családjába tartozó barátka- vagy barátposzáta

A maori (jellegzetesen hangutánzó) megnevezést a világ a magáévá tette, de az angol a „pap-madár”, parson bird nevet is használja. (Ugyanakkor a tui többes számánál, az eredeti maori használathoz igazodva, megengedi az egyes számú alakot is.)  Gondolhatnánk, a „sapkájára” célozva, hasonlóan a különféle madár-„barátok” magyar nevéhez. Tévednénk. Az első európai telepeseket az evangélikus lelkészek mózesi kőtáblákra utaló kis, fehér gallérpárjára[2] emlékeztető nyakdíszítő tollcsomói győzték meg. Korai, első kutatója Johann Friedrich Gmelin (1748 – 1804) volt 1788-ban.[3]

a tupik papagájféléje: tuipapagáj

a tupik papagájféléje: tuipapagáj

Ő működött közre Linné (1707 – 1778) A természet rendszere című főművének XIII. kiadásában, melyben említi a Brazíliában élő tuipapagájt is Psittacus Tui néven.[4] (A Psittacus a papagájok egy neme.) Ennek a madárnak azonban, beszédképességét leszámítva, semmi köze a tuihoz. A neve tupi eredetű, amelyben a tui „kis papagájt” jelent[5], azaz a szóképzés módja a két távoli kontinensen azonos volt.

Bővebben…

Pusztaityúkok, Bruckner, sziklárok és futárok

A Napóleon (1769 – 1821) unokaöccse, Canino és Musignano hercege, Charles Lucien Bonaparte (1803 – 1857) által 1831-ben felállított pusztaityúkfélék családja[1] Közép-Ázsiától az indiai szubkontinensen át majdnem a teljes arab világ érintésével Afrikáig és Ibériáig népesíti be a Földet; Afrikában, Szaúd-Arábiában a legforróbb területeket (érthetően, hiszen bár könnyű röptű, alapvetően mégis földi életmódhoz szokott madarak családja) kihagyja. Már többször láttuk, hogy a családéhoz hasonló életterű és életmódú fajok különösen szívósak, ami esetünkben annyit tesz, egyetlen fajuk sem veszélyeztetett, és jó négyszáz év óta nem jegyezték fel ide tartozó fajok kipusztulását.[2] Bővebben…

Kecskék szarva és szakálla: tragopánok és bakszakállok

A fácánfélék családja 200-nál is több fajt számlál.[1] (Tudjuk, hogy a fajok kedves szokása a taxonómiai bolyongás, ezért pontos szám nem adható meg.) Újabb kalandozásunk előtt ezt nem árt szerényen megemlítenünk. Ornitológus legyen a talpán, aki mindet számba vehetné. Időről időre azonban kénytelenek vagyunk visszatérni ehhez a különleges családhoz. Bővebben…

A piócáról és a fecskéről – szabadon

A címben mára ígért két rokonszenves állatot kizárólag latin nevük (hirudo, hirundo) hasonlósága hozza össze, „egyszer ezt is ki kell vizsgálni”-alapon. Bővebben…

Széljegyzet

Tízmillió éve egyszer csak megváltozik körülöttetek a világ. Okáról nincs tudomásotok. Talán az észak felé toluló Ausztrália gyűri fel maga és Ázsia közt Új-Guineát, talán a hegyek démona épít magának új lakhelyet, ti mindenesetre egy idő elteltével, amikor már a … Bővebben…

Kalandra fel!

A χαραδριὸς, kharadrios a mai görögben a lilefélék családjába tartozó bíbicet jelenti, de ehhez hosszú, érdekes utat kellett befutnia. Nekiugrunk.

bíbic

bíbic

Bővebben…

Ianus diadalútja

Ianus görög előzmény és párhuzam nélküli római isten, és legalább a gyakran emlegetettek körében ilyenként egyedülálló. Vannak azonban, akik párhuzamokat találnak közte és egy etruszk isten, Culcans között. Joseph Campbell (1904 – 1987) elmélete szerint a rómaiak vallásos kultuszainak a legtávolabbi múltba vesző alapja a ház körüli és háztartásban segítő istenek tisztelete, mely, bővülő körökben, össznépi szertartásokká és teljes hitvilággá emelkedett. Egyes felfogások szerint Ianus tisztelete ezekben az ősi időkben gyökeredzik, az „árkád”, „ajtó” jelentésű ianua szóról[1] kapta nevét mint a ház bejáratának őre. Az ianua feltehetőleg a messze ágazó indoeurópai hey-, „menni” gyök leszármazottja.[2] James George Frazer (1854 – 1941) azonban úgy tartja, maga az ianua szó származik Ianus nevéből. Érvelése szerint a nyugati „bejárat”, „kapu” szavak olyan formai egységet mutatnak a megfelelő angol door szóval, hogy ennek ianua alakú leágazása elképzelhetetlen. Ianus alakja mindenesetre innen spiritualizálódott: az érkezés és távozás őréből a vég és a kezdet, azaz újrakezdés kétarcú (bifrons) istene lett.

XVIII. századi olasz Ianus-márványszobor az Ermitázsban

XVIII. századi olasz Ianus-márványszobor az Ermitázsban

Bővebben…

Madárkövek

Fájdító és kóros kövek sokaságán túl az állatvilág sokat köszönhet egyes hasznos köveknek. Ilyenek például az otolitok (otholitok) vagy hallókövek. Nyájas olvasóimat nem fogja meglepni a nyilvánvaló szófejtés: ὦς, os „fül”, λῐ́θος, lithos „kő” ógörögül. Nevüket onnan kapták, hogy a belső hallójárat tömlőcskéjében (utriculus) és zsákocskájában (sacculus) helyezkednek el membránba foglalva. A foltban (macula) elhelyezkedő szőröcskéket felülről ingerelve az agyat a fej helyzetéről és mozgásállapotáról tudósítják.[1] A rendszer megbomlása vagy átmeneti funkciózavara szédüléshez, hányáshoz vezet.[2] De tökéletes állapotú érzékelőrendszer sem működik, ha kiesik vagy megváltozik a rendszer „motorja”, a gravitációs tér. Ez váltja ki a szintén szédüléssel és hányással járó űradaptációs szindrómát.[3] A „hallókő” elnevezés azonban mégsem alaptalan. A berendezés fontos szerepet tölt be a vesztibuláris (egyensúlyszervi) hallásban: a hangingerület finom lecsengéseinek feldolgozásában vesz részt.[4] Bizonyos gerincesek életében a mészkőből felépülő hallókövek szerepe különösen jelentős, például halakéban. Míg a mi otolitikus szerveinkben a hallókövek apró kristályok, addig a halak olykor termetes hallókövei évgyűrűszerűen bővülnek. Nagyszabású gyűjteményük itt megtekinthető.[5] Bővebben…

A hárpia, avagy a Harpia harpyja

Hárpiákkal mindannyiunk találkozott már. Mi az Aeneis III. énekében; kultúrtörténeti szerepük felbecsülhetetlen, a költői igazság világában a pizzát is nekik köszönhetjük. A vágómadárfélék családjába tartozó hatalmas sas, a hárpia nem véletlen egybeesés révén kapta nevét. Síkvidéki esőerdők lombkoronájának magasából tanulmányozza közelgő étkezésének szereplőit Mexikótól egészen Észak-Argentínáig: törpe selyemmajmot, a hokkóformák alcsaládját, a lajhárok alrendjét, de nem veti meg a papagájfélék családjának különféle arapapagájait sem. (Él bennem a gyanú, hogy kitartó megfigyeléssel észrevennénk, minden állatot bekebelez, amit élőhelyén talál. Természetesen a legyet leszámítva.)

a csuklyásmajomfélék családjába tartozó törpe selyemmajom és a hokkófélék családjába (és a hokkóformák alcsaládjába) tartozó nagy hokkó

a csuklyásmajomfélék családjába tartozó törpe selyemmajom és a hokkófélék családjába (és a hokkóformák alcsaládjába) tartozó nagy hokkó

Panama nemzeti madara és büszke címerállata.[1] Az utóbbi fél évszázadban életterük felétől megfosztották a fajt[2], de a rendelkezésükre álló terület még így is olyan hatalmas, hogy mindössze fenyegetettség-közelinek minősítik kilátásait (a mai világban ez nem hangzik rosszul).[3] Egyedszámukat 2009-ben 20 ezer és 50 ezer közé tették, ami a teljes tudományos bizonytalanság jele.[4] Bővebben…

A fogoly szomorú világra jötte és szomorú nyelvfejlődése

fogoly

fogoly

A fácánfélék családjába tartozó, általunk már szóba hozott fogoly igen elterjedt Európa és Kis-Ázsia területein. Mintegy 17 millió km2-t lakik be, és bár egyedszámát (a távolabbi vidékekre indukáltakkal együtt) csak tág határokon belül tudják megbecsülni (3 millió 900 ezer és 7 millió 600 ezer között), azt csökkenőnek tartják.[1] Tudományos binómenét, a Perdix perdixet, kevéssé meglepően, Linnének (1707 – 1778) köszönheti.[2] A latin név a görög πέρδιξ-ből (perdix) származik, és ha helytállók a feltételezések, akkor göcögő hangja sodorta szegény állatot ebbe a szégyenbe. Az indoeurópai perd-, „szellenteni” gyök[3], mely az azonos jelentésű angol fart előzménye is[4], a hellén kultúrát az azonos jelentésű ógörög πέρδω, perdo (egyes szám első személyben πέρδομαι, perdomai) απαρέμφατο-val (aparemfatóval), azaz főnévi igenévvel ajándékozta meg[5], és ez vezethetett a fogoly görög nevéhez, a πέρδιξ-hez (perdix)[6]. Ófrancia közvetítéssel ebből származik a madár mai angol neve, a partridge is.[7] Mielőtt felcsillanna szemünk (orrunk?) a megfelelő magyar szó és a „fogoly” egymáshoz hasonló „csengésétől”, legbiztosabb megismerkednünk a nyelvtudomány álláspontjával.

császármadár

császármadár

Ez szerint mindkét magyar szó uráli eredetű, megállapíthatóan semmi közük egymáshoz, a fogoly börtönben sínylődő névrokonához sem, sőt, magához a Perdix perdixhez mint madárhoz sem nagyon, mert a „fogoly” szó eredetileg a szintén fácánféle császármadarat jelölhette, és arról csúszott át a szó a mai jelentésébe.[8] Bővebben…

A fácán és az ördög

Baráthosi Balogh Benedek (1870 – 1945) 1904-ben japán mesék művészi fordításait tette közzé a Budapesti Szemlében. Közülük az első az ismert japán mesehős, Momotaro küzdelme az invazív ördögökkel. A fordító egyben a japán szó fordítását is közli: Baraczkfi. Egy hangsúlyozottan ősöreg asszony (figyeljük majd meg az életkorát) patakparti mosás közben valamire felfigyel…

Előrehajolva nézte az öreg asszony az úszó csodát. «Ez már aztán derék egy baraczk — motyogta magában — ötven esztendős multam az idén, de ehhez foghatót még nem is hallottam életemben, nemhogy láttam volna; felséges íze lehet! Megvárom, kifogom s haza viszem az én öregemnek: ej! de fog örülni neki Istenem».

Egy mondóka segítségével magához csalogatja a barackot. A csoda otthon így folytatódik:

Ám alig hogy hozzáértette a kést a baraczk belsejéből egy tündércsengésű gyerekhang szólalt meg:
— Várj csak egy kicsit édes öregapám! — Alig hogy elhangzott e szó a baraczk magától kétfelé nyilt, kiugrott belőle egy aranyos, édes fiúcska s a két öreget köszöntve, így beszélt az ijedtségtől szólni sem tudó párhoz:
— Ne féljetek, ne féljetek! Nem vagyok én rossz manó; az Isten parancsára az égből jöttem le hozzátok. A jó Isten könyörült fájdalmatokon, hogy nincs gyereketek s engem nektek ajándékozott. Neveljetek föl, mint saját gyermeketeket. Ne féljetek, jó fiú leszek.

Takeucsi Keisu (1861 – 1942): Momotaro és társai (kutya, majom és fácán)

Takeucsi Keisu (1861 – 1942): Momotaro és társai (kutya, majom és fácán)

Bármekkora is volt a két „öreg” öröme, azt beárnyékolja a hazájukat fenyegető veszedelem.

Ebben az időben rossz napok jártak Japánra. Az északkeletre fekvő ördögsziget gonosz lakói mindegyre betörtek az országba s a lakosok százait elrabolva, megették.

Innentől a történet „utaztató”: ki más, mint Momotaro, az addigra nagy hírű csodagyerek indul felszabadító expedíciójára. Ahogy az mindmáig szokás maradt számítógépes játékokban (kevesebb költőiséggel), útja során ezzel-azzal találkozik. …Hirtelen egy igen szép fáczán repült Momotaró lábai elé… Ez a fácán aztán, számos sors- és fajtársával együtt, nagy sikerrel viszi diadalra Momotaro szent ügyét.[1] Az Isten kegyelméből idős embereknek adott gyermektől a gonosz legyőzése a természet erejével mind olyan „toposz”, mely többször is megkerülte a glóbust, amíg volt monda, hit és mese.


Szatledzs

Szatledzs

Egészen más hangulatot áraszt a Vadász- és Verseny-lap egy 1872-es közlése, mely egy leírás, A Himalaya hegyei közt befejező része. A mondhatni vérbő, vernakuláris stílus ellenére a beszámoló keletkezési körülményei sokkal rejtélyesebbek. Szerzőjükről, egy bizonyos Field nevű sikeres vadászról annyit tudunk meg, hogy Brit-India vezérkari tisztje. A lap nem tünteti fel forrását, de biztosra vehetjük, hogy német közvetítéssel érkezett hozzá. Példának okáért a jelentős nyugat-indiai folyamot, az Indusba ömlő Szatledzset nem az angol Sutlej, hanem a korabeli német Setletsch írásmóddal közli[2] (a mai német név Satlej).

Bővebben…

Búelterelő posz-t

Méhek és pillangók végső zavarban kerimbózsáltak a megcsonkított, özvegy lombok körül, néha le-lecsapódtak a földre, ahol kupacokba gyűlt a lenyírt virág, egy pöször nagy zengéssel a Gizi borzas hajába akadt, mintha valami lángba szállt volna bele…

Babits Mihály (1883 – 1941): Hatholdas rózsakert[1] 

Dávid Ilona, Psota Irén (1929 – 2016) anyja ellenőrizhetetlen forrás szerint talált gyerek volt, aki vezetéknevét megtalálójáról, egy malmosról kapta.[2] Amint a Színes Rádió- és televízióújság 1994-ben írja, ijedtében Psota Irén is magyarosított, néhány évig a Dávid Irén név reprezentálta őt a színlapokon, de aztán megdühödött és visszapsotásodott.[3] Az „ijedelem” itt a vezetéknév nem kellően „művészi” csengésének szólt, de a végső belátás azt mutatja, a művésznő felismerte az eredeti vezetéknévből sugárzó erőt. A Psota, Pszota családnévre régóta vannak adataink. Csorba Béla a 2005-ben megjelent nagyszabású Családnévkutatás és telepítéstörténet című tanulmányában már 1808-as iratokban feltűnő, szlovák származású Pszotákat említ.[4] A „nyomorúság” jelentésű cseh és szlovák psota szó a pesből („kutya”) ered (a szokásos „-ság”, „-ség” képzéssel „kutyaság” értelemben).[5] És bár családnevek körében nem egyedülálló ez a hangulat, látjuk a Pórok példáján, ne engedjünk a könnyű magyarázat csábításának! Prohászka János (1887 – 1970) 1950-ben Pszota nevű településről beszél.[6] Adamóczi és vittenczi Borovszky Samu (1860 – 1912) teljességében csak 1914-re megjelent monumentális munkájában, a Magyarország vármegyéi és városaiban a mai szlovák Závadáról, az akkori Érújfaluról így ír: A községhez tartozik Csengőd-puszta, mely azelőtt Pszota néven volt ismeretes.[7] (Csengőd-pusztát ne keverjük a kiskunsági Csengőd pusztával.)

Csengőd-puszta és Csengőd puszta

a vannulói bivalygazdaság

Pusztaságokat hajlamosak vagyunk értéktelennek tekinteni. A dél-olasz helybeliek Vannulo egykori pusztaságának nevét is a terület „nullaságával”, „értéktelenségével” magyarázzák, de ez csak a kietlenséghez fűződő, ma is fennmaradó érzelmeiket mutatja, etimológiának (az egyetlen l alapján), hűen a vidéket naggyá tevő mozzarellaüzemhez, „konyhainak” mondható. „Puszta” szavunk szláv eredetű, a szlovák pustý az egyik közvetítő. A szláv megjelenítések az előszláv pustъ, puszt, „üres” szóra mennek vissza[8], vagyis semmi közük a peshez, a „kutyához”. A Borovszky által előidejűnek mondott Pszota helymegjelölés származhatott a helyi magyarok „puszta” szavából félrehallással vagy hangzóátrendezéssel. Fordítva is elképzelhető: ha már egyszer úgyis pusztaság a terület, miért is ne magyarosíthatnánk a máskülönben „nyomorúság” jelentésű Pszotát (Csengőd-) pusztára? Legvalószínűbb azonban a párhuzamos nyelvfejlődés. Nyugodtan kizárhatjuk annak lehetőségét, hogy a két név egymástól elszigetelten formálódott hasonlóra. Az mindenesetre biztosra vehető, hogy az 1808-as tót Pszota családnevek eredete valamely helységnév, talán éppen Borovszky Csengőd-pusztája, Pszota. Sipos Ferenc ökörködését arról, hogy a Psota nevet először egy keletír krónikás viselte, mert uralkodója újabb és újabb post scriptumokat, utóiratokat követelt tőle[9], hagyjuk az út szélén. Bővebben…

Már nem mohó püspökök

he watched Bishop Francis inspect the casket with eager curiosityLady Jane was breathing faster.

Kent: The Family Chronicles. Volume 1: The Bastard (1974).[1] Chapter 3

Lady Jane gyorsabban szedte a levegőt, ahogy Francis püspök mohó kíváncsisággal vizsgálgatja a ládikát.

A Kent család története: 1. A fattyú. 3. fejezet.
M. Nagy Miklós fordítása (1994)[2]

Ha egy faj a tudományos megfigyelések kora előtt pusztul ki, mint a XVII. században a három méteresre megnövő, Madagaszkáron barangoló elefántmadár[3] (mely pontosabban egy egész kihalt család neve), akkor a tudományos tényfeltárás munkája lényegesen nehezebb (és különféle spekulációkra szorul), mint olyan esetekben, amikor maga a tudományos megfigyelés vezető szerepet játszik a faj kihalásában.

az egykori elefántmadár Madagaszkáron, David Attenborough és az elefántmadár tojása

Nem kerülhette el sorsát a Hawaii szigetein élt mohófélék családjának öt faja sem a méretskála másik végéhez közel. (A család tudományos nevét, a Mohoidae-t csak 2008-ban állította fel egy kutatócsoport.[4]) Bővebben…

Királyok két gyümölcse: mangosztán és mangó

Szentatyám, gyerünk, ne zavarjunk össze mindent. Vörösmarty kristálytiszta szavakkal elkérte Guttmanntól a gumiguttit. 

Karinthy (1887 – 1938): Tanár úr kérem (1916). Elkéstem[1]

Angkor romjai szerzetesekkel

Ian Nathaniel Lowman tanulmányában Kambodzsa korai történetének elemzésekor rámutat arra, hogy az Angkor központú kulturális-politikai közösség uralkodói a IX-XV. század között az isteni és emberi vonásokkal egyaránt felruházott mitikus hős, Kambu leszármazottainak tekintették magukat, országukat pedig ennek megfelelően Kambu leszármazottainak földje, azaz Kambujadesa néven emlegették.[2] Hosszú út végállomásaként a portugál Camboja és francia Cambodge alakok közvetítették az eredeti szót a mai országmegnevezésekhez.[3] Az ördögfűfélék családjába tartozó mangosztán nemzetség egyes fajainak, így a festő mangosztánnak vagy a malajálam മുണ്ട്, muntu neve alapján „mundunak” nevezett faj[4] narancssárgás-barnás gyantáját származási helyéről, Kambodzsáról nevezik gamboge-nak.[5] A faj tudományos neve Garcinia xanthochymus. A fajnév jól felismerhetően a görög ξανθός , xanthos, „aranysárga” és χυμός, khymos, „folyadék” összetételeként áll elő.[6] A buddhizmus egy ősi ága, a théraváda, szanszkritül स्थविरवाद, sthaviravada (a स्थविर , sthavira, „idős” és वाद , vada, „tan” összetételeként: „az idősök tana”, „az idősöktől tanult tan”[7]) Buddha szavai közül a középutat teszi meg tanítása legfontosabb elemének: azt a középutat, mely egyaránt távol tartja magát a túlzott élvezetektől és az önsanyargatástól.[8] Ez a középút egyben „arany középút” is: a théraváda szerzetesei köntösüket a gamboge meleg aranysárga színével színezik.

gumigutti és pora

De a gumiguttafa, a Garcinia gummi-gutta vagy újabb nevén Garcinia cambogia[9] gyantájából, a gumiguttiból (szó szerint  a latinból: „gumicsepp”) ugyancsak kivonnak sárga festékanyagot (és lakkot is készítenek belőle).[10] Egy forrásunk szerint (tévesen) a két név két külön fajt takar.  Bővebben…

A nem neme: miért nem beszélünk a baleári faligyíkról?

– legalábbis egyelőre. Mert (mindenek előtt) nem mehetünk el szó nélkül jeles herpetológusok szóváltása mellett a tudományos nemzetségnévről. A vitát nem annyira a tárgya teszi érdekessé, mint az érvelések bizonyos döccenői.

baleári faligyík

Bővebben…