Repcsény és repkény

A’ mi illeti a Hedera Poeticát, készen vagyon annak neve a’ Székelyeknél, kik igaz Magyar nyelvel szoktunk születtetni. Repkény-fa nálunk az ő neve, úgy tetszik, az egyéb fákra való fel-folyásától avagy repülésétől. Nem tudtam ezt a’ Nevet (sem) akkor, mikor Téli Bokréta nevű Botanica Prédikációmat (mellyből egynek útat igyekezem keresni az Úrhoz való juttatására) kinyomtatták: sem mikor Főtiszt. Mólnár János Apátur ösztönös kérésére dolgoztam a Botanica Nomenclaturát. melyet az az Ur a’ Magyar Könyv-Házban ki-adott.

középajtai és árkosi Benkő Jósef (1740 – 1814) levele Kazinczyhoz (1759 – 1831) 1784-ben[1]

repce

A káposztafélék családjába tartozó repce és a zellerfélék családjába tartozó répa megnevezéseinek közös eredetét már vizsgáltuk. Szikszai-Fabricius Balázs (1530? – 1576) a Nomenclaturában 1590-ben már „repczin” névvel emlegeti a káposztafélék családjába tartozó repcsényt, melyen ma egy egész nemet értünk. Vörös Éva érdekes okfejtése a szó eredetéről az analogikus fejlődés elvén nyugszik. Ezek szerint a szintén káposztaféle repce szava volt az eredete, és belejátszhatott a német Rübe, „répa” és az ebből fejlődő Rübsen, „repce” (bár láthatóan itt a „repce” volt a későbbi szó). Ezek a szavak szépségükben azonban nem vetekedhetnek a repcsény tájszólási „repcsont” alakjával.[2] Ezt a rövid bevezetést leginkább azért tartottam szükségesnek, hogy mintegy „tiltakozzak” a szóhasználatban elő-előforduló „repcsény”-„repkény” keveredés ellen.

magyar repcsény

Reklámok

Pomona szerelme és kártevője: a harkály

A latin picus, „harkály” szót az azonos értelmet (is) viselő indoeurópai (s)peik- gyökig sikerül visszavezetni[1], de reményeink megcsalnak bennünket, ha abban bízunk, hogy az angol megfelelő, a woodpecker is ide vezetne[2]: a pecker a picker, „szedegető” egy módosulata, annak viszont, még csábítóbb megjelenése dacára, se a latin, se az indoeurópai őshöz nincs köze[3]. A másik értelme az indoeurópai gyöknek a „szarka”, amelyből azonban az ilyen értelmű latin pica szó származik.[4] Nem hiába hívja fel a két latin szó közti különbségre a figyelmet az internet védőszentje, Sevillai Szent Izidor (560 – 636) Etimológiái XII. könyve VII. fejezetének 47. szakaszában.
Talán mondanunk sem kell, hogy a mondavilágba vesző kultúrtörténet hallani sem akar efféle szőrszálhasogatásokról, és erőteljes izomzattal ugrik a történelemmel elegyes mese területére. (Tényleg csak a képzavar kedvéért fejeztem így ki magam.) Maga Sevillai Szent Izidor, amellett, hogy pókerarccal beszámol a harkály csudatételéről: az általa lakott fába vert szög nem marad ott sokáig, mert természetfeletti erők kimozdítják helyéből (ma ezeket az erőket „fizika” néven foglaljuk egybe, érintőlegesen utalva a harkály ütései keltette rezonanciákra), és amely erővel a szarka nem bír, Kronos ~ Saturnus fiát, Picust teszi meg névadónak, aki a madárnak jóslásokhoz vette hasznát. [5] Mindenekelőtt nézzük meg közelebbről ezt a fiúgyermeket. 

A tizenharmadik ember

The hills tell one another, and the listening
Valleys hear…

Blake (1757 – 1827): To Spring.[1] In: Poetical Sketches, 1783

A hegyek beszélik s a figyelő
Völgyek hallják…

A tavaszhoz.[2] Költői vázlatok.
Szabó Lőrinc (1900 – 1957) fordítása (1959)

Sound the flute!
Now it’s mute.
Birds delight
Day and night.
Nightingale
In the dale,
Lark in the sky,
Merrily,
Merrily, merrily to welcome in the year…

Blake: Spring.[3] In: Songs of Innocence, 1789

Flóta, mind
Szólj megint!
Szárny-öröm,
Fény-özön;
A madár
Völgybe’ jár,
Fölsuhan
Vidoran,
Vidoran, vidoran, mig az év ráköszön…

Tavasz.[4] Az ártatlanság dalai.
Weöres Sándor (1913 – 1989) fordítása (1959)

A légykapófélék családjába tartozó fülemüle vagy csalogány egyes vélemények szerint éppen ma, zöldcsütörtökön szólal meg (amikor, másfelől, kegyes ember friss zöldséget eszik, részben a jó termés reményében is)[5], mások a Muravidéken Márk (14? – 68?) evangelista napjához, április 25-éhez kötik azt a népi megfigyelést, hogy ha ekkor hallgat a fülemüle, akkor változékony lesz a tavasz[6]. (Tekintve, hogy a Muravidék a nyugati egyházhoz tartozik, és itt a húsvétvasárnap lehető legkésőbbi időpontja éppen Szent Márk napja[7], a két nézet egyidejű elfogadásával sem jutunk logikai feladvány lehetőségéhez.) Márpedig senki sem jár jól, ha hallgat a fülemüle: agytekervényei olyan bámulatos konstrukciót alkotnak, hogy hangterjedelme és repertoárja kimagasló az énekes madarak világában.[8] És mivel a sokféle dallam elfütyülésének csak úgy van kitapintható értéke, ha azokat a madár meg is tudja fejteni, ez lehetőséget teremt a számára a minél tökéletesebb elrejtőzéshez, így a túléléshez.

Asztrildok

Bár az ember súlyt helyezett rá, hogy különféle keresztezésekkel beláthatatlan egyedszámú és valamelyest bizonytalan genetikai jövőjű madárpopulációt „teremtsen” pintyekből[1], a díszpintyfélék családja rendkívül sikeres vadon élő család. Az arab világban szórványosan, Fekete-és Dél-Afrikában, Dél-Ázsiában, Óceániában és Ausztráliában nagy tömegben élnek. 34 nembe 141 díszpintyféle faj tartozik, ezek közül 6 veszélyeztetett, és egyetlen fajuk sem pusztult ki 1600 óta.[2] Napóleon (1769 – 1821) unokaöccse, Canino és Musignano hercege, Charles Lucien Bonaparte (1803 – 1857) állította fel 1850-ben a rendszertani kategóriát (Estrildidae).[3] Ezúttal, merőben tudománytalanul, hiszen külön rendszertani kategóriájuk nem létezik, az asztrildokkal foglalkozunk, velük is elsősorban etimológiai okokból. 

A parányi ökörszem, az ember és valamelyest a kvézál előtör barlangjából

Süt még nap a nyáron!

Gazdag Erzsi (1912 – 1987): Hull a hó[1]

A királykafélék családjába tartozó sárgafejű királykával már találkoztunk. Nemzetségbeli társával, a tüzesfejű királykával holtversenyben a legkisebb magyarországi madarak, testhosszuk 5 centiméter körül mozog.[2]

sárga- és tüzesfejű királyka

De a majdnem kétekkora (9 centiméteresre növő) ökörszem (a róla elnevezett családból) is igen előkelő helyet foglal el a kicsiségi sorrendben.

ökörszem

(A sárgafejű királykával is, az ökörszemmel is találkoztunk már.)

Az ökörszem étrendje vegyes, Európa egészét, Ázsia nagy részét, Északnyugat-Afrikát és Észak-Amerikát lakja. De közvetlen otthona, a fészke az, ami miatt ma szóba hozzuk. 

Angyali ördögcsáklyák

HARPAGON
– Ah que cela est bien dit ! Approche, que je t’embrasse pour ce mot. Voilà la plus belle sentence que j’aie entendue de ma vie. Il faut vivre pour manger, et non pas manger pour vi… Non, ce n’est pas cela. Comment est-ce que tu dis ?

Molière (1622 – 1673): L’Avare (1668), III / 1[1]

HARPAGON
Hó, de gyönyörű mondás! Gyere ide, hadd csókoljalak meg ezért a mondásért. Ez a legcsodálatosabb szentencia, amit életemben hallottam. „Azért kell élni, hogy együnk, és nem azért enni, hogy é…” Nem, ez nem jó. Hogy is van? Mondd csak még egyszer.

A fösvény, III / 1. Bognár Róbert fordítása[2]

A görög ἁρπάζειν, harpazein, „elragadni”, „megragadni” szóval az Újszövetségben is találkozunk:

…ἔρχεσθαι καὶ ἁρπάζειν αὐτὸν ἵνα…[3]
…herkhesthai kai harpazein auton ina…

…jőni akarnak és őt elragadni…

Ján6:15[4]

A szó egyes feltételezések szerint az indoeurópai hrep-, „megragadni”, „felszedni” gyökből származik, vagy a ἅπτειν, haptein, „érinteni” szóval áll nyelvrokonságban, esetleg a patinás ἅρπη-vel (harpe, „ragadozó madár”).[5] A ἁρπάζειν, harpazein szóból származik az ógörög ἁρπάγη, harpage, „horog”, ebből a latin harpago[6], mely széleskörű jelentéstartalomra tett szert: megőrizve a „csáklya”, „horog” értelmeket felvette melléjük a „tolvajt”, „ragadozót” (ez mintha a „hárpiával” való rokonság jele lenne).[7] Ez magyarázza Molière bizonyára legismertebb komédiahősének névadását.[8]
Továbbá egy másik érdekes névadást. 

Liszenko tanítása

Teljes képet természetesen nem alkothatunk a szovjet-orosz biológiatudomány történetéről, de semmiképpen sem hagyhatjuk ki tegnapi villainünk, Trofim Gyenyiszovics Liszenko (1898 – 1976) fontosabb elképzeléseinek ismertetését, mert enélkül elsikkadna ismertetésünkből a Liszenko-ügy, azaz szovjet-orosz tudománypolitika egyik legszégyenteljesebb fejezete, a Liszenko-diktatúra. 

Szerelem, epilepszia, bukás és felemelkedés

For this was sent on Seynt Valentyne’s day
Whan every foul cometh ther to choose his mate.

Chaucer (1342? – 1400): The Parlement of Foules (Parliamentum avium in die Sancti Valentini tentum, 1380-90)

Mert ekkor volt Szent Valentin napja,
Amikor minden madár várható.

Madárparlament (A madarak Szent Valentin napján tartott parlamentje)
Németh Gergely Dániel fordítása[1]

A szöveg szerint kicsit szabad, de jelentésében jól megragadott fordítás kihagyja azt a gondolatot, ami miatt a mai napon az angolszász világ széltében-hosszában idézi Chaucer sorait, szó szerint, döcögősen: „mert a mai napra küldték ki a tanácskozást, amikor minden szárnyas párt választ magának”. A kiválasztott rész kedves és beszédes, de hiszen a teljes nagyszabású költemény ekörül forog. A „meteolór” (a szót gyatra tükörfordítással képzem a weather lore-ból) úgy tartja, február 14-e a madarak társválasztásának napja. Márpedig, mint jóval később La Fontaine (1621 – 1695) A pacsirta és fiókáiban tanítja[2], ezzel nem jó késlekedni. 

Tom, Jeroboám és a nyaktekercs

Jeroboám erős férfiú vala; és látván Salamon, hogy az ő szolgája az ő dolgában szorgalmatos, reá bízá a József háza gondviselésének egész terhét.
1Kir11:28[1]

A harkályfélék családjába tartozó nyaktekercset angolul röviden wrynecknek, bővebben Eurasian wrynecknek hívják, azaz szinte ugyanígy, csak az angol olykor (ellentétben a magyarral, amelyik soha) elé teszi az „eurázsiai” jelzőt is. (Ezzel az angol legalább indokolni tudja, miért tartozik a nyaktekercs a nyaktekercsek nemébe.) Ettől függetlenül Ázsia jellemzően nem nyújt otthont ennek a madárnak, mely Európában és Északnyugat-Afrikában elterjedt. Fő tápláléka a hangya (elfogásához kis horgok fejlődtek a nyaktekercs nyelvcsúcsán). Másik csodás képességét a neve tükrözi: a fejének akrobatikus elforgatását. De fotográfiai versenyfeladat lehetne a megörökítése is: tollazata még közvetlen közelről is  fakéregre emlékeztető.[2] Nem lehetett népszerűtlen az ógörögök körében: besorolták Afrodite szerelemistennő kísérő madarai közé (a veréb, a galamb a hattyú és a fecske különös társaságában – közülük csak a hattyú családja szorul tisztázásra: réceféle).[3] A nemnek is, a fajnak is (Jynx torquilla) Linnétől (1707 – 1778) származik a tudományos neve.[4] A fajnév eredete – nem meglepően – a latin torquere, „tekerni”.[5] A nemnév, a Jynx a madár ógörög ἴυγξ, hiynx nevéből latinosodott iynxszé (illetve jynxszé). A görög madárnév eredete az ἰύζειν, iyzein, „kiáltani”, „vijjogni”.[6] Ez bizonyára hangutánzó szó, Ludwig Preller (1809 – 1861) a németbe juchenként teszi át[7], melynek jelentése „ujjongani” (a juche az azonos értelmű a magyar „juhé” kiáltás eredete). Magának a madárnak a német neve, a Wendehals is „nyaktekercs”, lévén a wenden, „körbeforgatni” és a Hals, „nyak” összetétele. De már fel is sejlik kiegészítő jelentése: a véleményüket váltogató, köpönyegforgató emberekre is használják.[8] Az angolokat balsejtelemmel tölthette el a nyaktekercs rikoltása. A görögből a latin közvetítésével öröklött jynx eredeti alakból keletkező jinx ugyanis „vészmadarat” jelöl”, átvitt értelemben „bűbájt”, „ráolvasást”[9]. 

Articsóka és bimbózó szerelmek

DELIA
I prithee, Artichoke, go not so fast:
The weather is hot, and I am something weary.

ARTICHOKE
Nay, I warrant you, mistress Delia, I’ll not tire you with leading; we’ll go a’ extreme moderate pace.

The London Prodigall (1605), IV / 2[1]

DELIA
Esdeklek, Articsóka, ne siess annyira:
Hőség van, valamelyest eltikkadtam.

ARTICSÓKA
Sőt, biztosíthatom, Delia kisasszony, nem fárasztom a kíséretemmel; szélsőségesen közepes sebességgel fogunk haladni.

A londoni tékozló, IV / 2.
Az eredeti címlap alapján egy időben Shakespeare-nek (1564 – 1616) tulajdonították

A London Prodigall címlapja

Kinaros

Zeus bátyját, Poseidont volt meglátogatandó (a pontos időpont nem ismert), amikor – feltehetőleg visszaútján – a hűs habokból kiemelkedve megpillantott egy csodaszép halandó leányt Kinaros szigetén. A megpillantott ifjú hölgy nem riadt meg az isten közelségétől, és így, felbátorodva, Zeus is arra a lépésre szánta magát, ami a mai kor szigorúbb megítélésében megvetendő. Jutalmul a leány, Kynara az istennővé válás lehetőségét kapta, amennyiben hajlandó csábítóját követni az Olympos csúcsa közelébe. Nemcsak halandó, hajlandó is volt (már elnézést). Hera akadályoztatásai idején rövid, de meggyőző erejű légyottokra került sor, ám mindhiába: a leány haza-hazavágyott édesanyjához. Egyszer oda is surrant, de mi maradhat rejtve Zeus szemei elől? Haragjában, sit venia verbo, formálisan hazavágta a leányt, és mellékbüntetésül articsókává változtatta.
Alappal kételkedünk a történet hitelességében. 

Kohlrabi és Kohlrabe: fehéren-feketén

A brokkoli és a bróker összefüggéseit vizsgáló rövid oknyomozásunkban már érintettük a káposztafélék családjának illusztris tagjait: a brokkolin kívül a karfiolt és magát a káposztát. Néhány további családtag vizsgálata látszólag elkerülhetetlen, ha közelebb akarunk férkőzni a holló rejtélyéhez (mellyel, érintőlegesen, szintén foglalkoztunk már).

Veréb

…Az ébredő kert harmattól vizes.
Veréb csiripel a szemét fölött,
alatta rongyos, véres sebkötők.

S a szűk lépcsőn, hová a sok beteg
remegve vet sötét tekintetet,
a hajnali árnyban valaki les.

Kosztolányi (1885 – 1936): Kórházból – 1. Nyolc óra tájt (1907)[1]

A II. századi Diogenianos Grammatikos[2] nagyszabású Λέξις παντοδαπή-je (Lexis pantodale), azaz Összefoglaló szótára több hasonló görög szótár kompilációja. A mű alapul szolgált az V-VI. században élt Alexandriai Hesykhios Συναγωγὴ Πασῶν Λέξεων κατὰ Στοιχεῖον, Synagoge Pason Lexeon kata Stoikheios, Minden szó ábécésorrendben című, nagyzolónak ható című, de valóban roppant (ötvenezernél is több szócikket tartalmazó) főművéhez.[3] Ezeknek a szavaknak egy része Alexandriai Hesykhos idejére már kikopott a használatból. A szótárat lapozgatva a következő, szívünkhöz közel álló szóba ütközünk:

robillos: basiliskos ornis

Források forrásai és Mátyás király tárcsapajzsa

Az úr 889. évében a magyaroknak vad és minden baromnál kegyetlenebb népe, melyről századokon át nem hallottak, és melyet nem is említettek, kitört Scythiából és a mocsarakból, melyeket a Thanais kiöntései a végtelenig terjesztenek… Nem emberek, hanem vad állatok módjára élnek. Az a hir felőlük, hogy nyers hussal élnek, vért isznak, a foglyok szivét feldarabolva gyógyszer gyanánt falják, nem ismernek könyörületet, nem indítja meg őket az irgalom. Hajukat bőrig leborotválják. Ennek a gonosz nemzetnek kegyetlensége pusztította el nemcsak a mondott tartományokat, hanem legnagyobb részében az itáliai királyságot is.

Prümi Regino (842? – 915): Chronica (Krónika, 907-908)
Szilágyi Sándor (1827 – 1899) közlése (1894-1898)[1]

Az I. századi mester, Pompeius Trogus Világkrónikája, teljes címén Historiae Philippicae et Totius Mundi Origines et Terrae Situs, azaz A filipposi történelem és az egész világ története, valamint a Föld tájai negyvennégy könyve ugyan mindenestül elveszett, de fennmaradt a II., III. vagy IV. században élt történetíró, Marcus Iunianus Iustinus ebből készült kivonata, a Historiae Philippicae, A filipposi történelem. Budai Ézsaiás (1766 – 1841) fanyalgását már olvastuk erről. Iustinus munkáját veszi alapul időben közel, de tőlünk földrajzilag távol Prümi Regino apát mottónkban idézett Krónikájában akkor, amikor a magyarok származási területének népeiről ír. A feltehetőleg Kálti Márk (XIV. sz.) által 1360 körül írt Chronicon pictum, azaz a Képes Krónika a rovásunkra elfogult műből mégis sokat átvesz.[2] Thuróczi János (1435? – 1489?) nemcsak az általunk többször is idézett Cremonai Liudprandra (920? – 972?), hanem, sőt elsősorban, a Képes Krónikára támaszkodik az 1488-ra befejezett Chronica Hungarorumban (A magyarok krónikája), és szinte a kezéből veszi át a stafétabotot még ebben az évben a javarészt Thuróczi ismereteit felhasználó Bonfini Antal[3] a csak 1497-re befejezett Rerum Hungaricarum decadesben (A magyar történelem tizedei).[4]

Bonfini Antal (1427? – 1505?)

Nagyon hosszú sora van tehát a magyarországi reneszánsz krónika hagyományainak és forrásainak. Bonfini világosan felismerhető módon Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) módszerével él: a tények (vagy ténynek képzelt történetek) után sorol fel okulásul csodás jelenségeket, melyek a nép ajkán születtek a történtek magyarázatául vagy kiegészítéseképpen. Így jár el Mátyás király (1443 – 1490) bécsi végnapjainak és halálának ismertetésekor is a Negyedik tized VIII. könyvének 38. fejezetében. Alaposságában még „Mátyás madarának”, a hollónak megváltozott viselkedéséről is beszámol (eltűnt Budáról, de feltűnt Fehérváron), a temetés részleteiről azonban szemmel láthatóan nem rendelkezik közvetlen ismeretekkel.[5] 

Hattyúk és tavaik

Nehéz elképzelnünk, hogy az akkor már befutott, az erős mezőnyben is egyik legnagyobb élő orosz zeneszerző, Csajkovszkij (1840 – 1893) mai füllel hallgatva lenyűgözően dallamgazdag műve, az 1875-76-ban komponált, a Moszkvai Nagyszínházban 1877-ben bemutatott Hattyúk tava nem aratott sikert.

Évezredek kisebb-nagyobb zsarnokai

GLOUCESTER
I cannot tell: the world is grown so bad,
That wrens make prey where eagles dare not perch:
Since every Jack became a gentleman
There’s many a gentle person made a Jack.

Shakespeare (1564 – 1616): King Richard III (1591? 1592?). I / 3[1]

GLOSTER
Én nem tudom. Felfordult a világ:
Hol nem mer a sas, ökörszemek rabolnak;
Mióta minden fajankó nemes lett,
Sok jó nemesből fajankót csinálnak.

Szigligeti Ede (1814 – 1878) fordítása[2]

GLOSTER
Nem tudom – züllött a világ s ökörszem
Prédál ott, hol a sas se mer leszállni:
Mióta minden bugrisból nemes lett,
Sok nemes úr bugrissá változott.

Vas István (1910 – 1991) fordítása[3]

Komédiaíró művészetének legkiemelkedőbb darabjában, a Kr.e. 414-ben bemutatott Madarakban (’Ορνιθες, Hornithes) Aristofanes (Kr.e. 446? – Kr.e. 386) két kiábrándult athéni kalandort, Pisthetairost (Rábeszélő) és Heuelpidest (Reménykedő) állítja elénk, akik a földi világról felemelkedve megalapítják „Felhőkakukvárt”. A darab egy különösen nagy kultúrtörténeti jelentőségű részletében ezt olvassuk: