A páfrányok fraktálszerű felépítéséről már kerítettem alkalmat mesélni. A nyitvatermők csak rendszertanon kívül eső „csoportot” alkotnak (korábban törzsként definiálták), melyeket a zárvatermőktől az különböztet meg, hogy utóbbiakban a termőlevelek termővé, terméssé záródnak össze. A páfrányok szóruszokba, speciális tokokba záruló spórái a termőlevelek fonákjain találhatók. Az egyes szárnyacskák például a gyöngypáfrány esetén látványos, fraktálszerű gyöngyökké tekerednek össze:
Ilyenképpen a név kézenfekvő. A gyöngypáfrány nemet, mely mára erre az egyetlen fajra zsugorodott (a gyöngypáfrányfélék családjában), 1753-ban Linné (1707 – 1778) állította Onoclea néven. Európa és Kelet-Ázsia mérsékelt égövű területein, valamint az Egyesült Államokban elterjedt.[1] A gyöngypáfrány kedvelt dísznövény. Mint faj fajneve sensibilis, jellemzéséül az érzékenységének a fagyokra. Áttelelni képtelen. (Angol neve sensitive fern, „érzékeny páfrány”, és csak egyik társneve bead fern, „gyöngypáfrány”.)[2] A nemnév nem ennyire világos. Az ógörög ώνος[3], onos a ἄγγος, hangos dór változata, mely ugyanakkor az ἀγγῶν, angon egy alakja. Értelmük: „edény”, „véredény”.[4] A görög κλείσει, kleisei jelentése: „becsukni”. Összeolvasva: „becsukódó edény”.[5]
A pacsirtafélék családjába 17 nem, azokba összesen 91 faj tartozik. Kétségtelenül élnek Ázsiában is, de csak a töredékük.[1] Ide tartozik „a” pacsirta nem, Linné (1707 – 1778) 1758-ban felállított rendszertani kategóriája, mely egymagában is kitölti szinte a teljes Eurázsiát[2], és amelybe a mi kedvelt mezei pacsirtánk is tartozik. Az Alauda tudományos név vizsgálatán már túljutottunk. Az Alauda nem ugyan nem jutott el Új-Guineába, de egyes közeli családtagjai igen. Az Alaudidae, a pacsirtafélék családja Dél-Amerikát leszámítva valamennyi lakott kontinensen otthonosan mozog. Ennyit emlékeztetőül az „igazi” pacsirtákról.
bársonyos császárlégykapó
A császárlégykapó-félék családja, éppen úgy, mint a pacsirtaféléké, a verébalkatúak alrendjébe[3] tartozik, de különböző alrendágakba: az előbbiek varjúalkatúak[4], az utóbbiak a magyarul meg nem nevezett Passerida ágba (ha nem lenne zavaró, ezeket is hívhatnánk verébalkatúaknak). További nehézség a nevezéktanban, hogy a verébalkatúak megjelölésére alkalma-zott mai Passeri szót már Linné is használta, de más értelemben: ő az énekesmadarakat hívta ezen az összefoglaló néven. Ma az Oscines szót, nehezen elkülöníthetően, hol a Passeri, hol az énekesmadarak szinonimájaként használják. A latin passerinus, „veréb” szó az alapja a Passeri-típusú taxonoknak[5], az Oscines a latin oscen, „énekes” szóból származik[6]. És hogy miért hozom szóba egyáltalán a császárlégykapó-féléket? Azért, mert ebbe a családba tartozik az Új-Guineán élő „pacsirta nem”, a Grallina, mely a levezetett módon csak nagyon távoli rokona a tényleges pacsirtáknak. Ezt egy kicsit pontosítanom kell. A nembe két faj tartozik, a szarkapacsirta és az örvénypacsirta.[7] A szarkapacsirta él ugyan Új-Guinea keleti csücskében és északabbi földeken is, de fő élettere Ausztrália.[8]
Míg ezt mondta, az odvas hegybe ütötte a dárdát. Sziklaüregből szűk kapun át szabadult ki a szélvész, gyors viharok kavarogva rohantak a földeken által, felforgatva a sík tenger fenekét zivatarral.
Carl Ludwig Koch (1778 – 1857), fiával, Ludwig Carl Christian Kochhal (1825 – 1908) együtt nagy hatású arachnológusok voltak, ami a korukban távolról sem jelentette azt, hogy munkásságuk kizárólag a pókok rendjének tanulmányozására szorítkozott volna. Mind a fiú[2], mind az apa[3] névadási szokásai szívet melengetően rejtelmesek, bár a jelző inkább a fiú neveire alkalmas, mert az apa neveit legalább értjük. Mindkettejük szokása hűen tükrözi a kort, amelyben éltek, sőt, annak változását is: Carl Ludwig Koch jellemzően a klasszikus műveltségére támaszkodott, és noha biztosra vehetjük, hogy fia is bírt ezzel a műveltséggel, ő merészebb fantáziajátékokba kezdett. Carl Ludwig Koch 1837-ben a fürgekarolópókok családjában kialakított egy karolópóknemet, az ifjú görög halálisten nevéből képzett Thanatust, ami Dél-Afrikában, Európában és Észak-Amerikában honos.[4] Tettét nem indokolja.[5] Herman Ottó (1835 – 1914) azonban igen. A Thanatusok ugyan nem mérgezők, de Herman a Magyarország pók-faunája című, 1876-ban kiadott monográfiája III. kötetében az elnevezést támadó természetükkel magyarázza, amellyel prédájukat meglopva hirtelenül átkarolják. Mint másutt megjegyzi, Pietro Pavesi (1844 – 1907) a Thanatus arenarius fajt2200 méter magasságból ismeri. E faj nálunk nem találtatott.[6]
Az Aufhebung, „megszüntetés” veretes német jogi szakszó, amint látjuk Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770 – 1831) először 1820-ban kiadott fontos művének 1821-es újabb kiadásából:
De már egy házasság különválássá érett szakaszára alkalmazva látszik a különbség a teljes felmorzsolástól. Valami megőrződik benne. (Ezt a szintén ismert jogi alkalmazást mint példát később vulgarizáló magyarázatként ítélték el, mint bármilyen egyéb erőfeszítést, amely arra tett kísérletet, hogy Hegelt érthetővé tegye.) A Jogfilozófia 1971-es magyar kiadásának fordítója, Szemere Samu (1881 – 1978) azonban a fordítói utószóban felhívja az olvasó figyelmét: Hegel filozófiai absztrakciója nyomán a szó a filozófus dialektikatanának központi kategóriájává emelkedett.
Aufheben: megszüntetve-megőrizni; sich aufheben: megszünten megmaradni. Aufheben Hegel egyik legjellegzetesebb, a fordítás szempontjából talán legvitatottabb műszava. A fordítás nehézsége abból fakad, hogy az aufheben igének a németben mindenekelőtt kettős értelme van: egyrészt annyit jelent, mint megszüntetni (egyszerűség kedvéért tartózkodom rokonértelmű szók felsorolásától), másrészt annyit, mint megőrizni. Hegel mind a két jelentést felveszi az aufheben filozófiai értelmébe is, s a német nyelv bölcseleti mélységének jelét látja abban, hogy a dialektikus gondolkodást jellemző két mozzanatot egyetlen szóval képes kifejezni.
A nálunk szerencsésebb angolajkú közönség ezt szintén egyetlen szóba önti: sublation.[1] A francia megfeleltetés, a ramasser, „”gyűjteni”, „felvenni”[2] már kicsit kényszeredett, de legalább még mindig tömör. Nekünk meg marad a „megszüntetve megőrzés”. Nem azért hozom szóba a nagy idealistát, mert pályája korábbi szakaszán a Bayreuthtól 62 és fél kilométerre eső utazási távolságú Bambergben töltötte két évét – ami okvetlenül igényes ízlésre vall – , sőt, itt fejezte be A szellem fenomenológiáját. A házat, stílszerűen, egy rákot ábrázoló cégér díszíti.
Hegel neve prózaibb okból merült fel bennem: Jay Scheib rendezése láttán.
A posztmodern Costa Rica-i költő, Yuré verseit tudomásom szerint még nem fordították magyarra, pedig munkái második ránézésre érdekes nyelvgyötrésnek tűnnek (elsőre tohuvabohunak). 2015-ben jelent meg Leprosario, Lepratelep című kötete, ami minden célzást belemagyarázva is értelmes szó önmagában. Bele lehetne magyarázni a rosariót, „rózsafüzért”, az erről elnevezett argentin érseki székhelyet, Rosariót[1], Santa Fé („Szent Hit”) tartomány legnagyobb városát. Ez nem annyira képtelen ötlet a belemagyarázó részéről, mint elsőre tűnik. A szó cikluscím a 2009-ben napvilágot látott Fe de ratas, Patkányok hite kötetben, amelynek címe játék a köztársasági „gondolattal”. De ott a szót így írja: lePROSArio, merthogy itt a bűnbeesés történetének bizarr, prózai-drámai feldolgozását látjuk.[2] Vagy mit szóljunk a 2002-ben megjelent Alba en rodajashoz, azaz Szeletelt napkeltéhez, ami nyílt kifacsarása Piemont Alba városa körzete híres szeletelt fehér szarvasgombájának[3], spanyol nevén az Alba trufa blanca cortada en rodajasnak? (Itt az en rodajas felesleges szószaporulata a meghagyott olasz cortadának.)
El cóndor umbilical, azaz A köldök-kondorkeselyű című verssorozatának kiadási évét a szakértők sem képesek feltárni.[4] (Mutatnak rá homályos jelek, hogy 2009-ben már ismert volt legalább egy része.) A cím itt is játék, utalás a córdon umbilicalra, a köldökzsinórra. In dumeta (Conrepere), A bozótban kúszni című rövid prózaversének, melyben egy bizonyos Tartarugo (ha jól sejtem, ez egy név) a sok teobromintól, megbocsáthatóan arra fele kúszik, amelyre a költő a mellékhelyiséget sejti[5], rejtett értelmei egyelőre feltárulatlanul hevernek előttem, de hosszú még az este. A képzavar mindenesetre kényelmetlenül hat rám. „Az istenek eledelének”, a csokoládénak boldogságkomponense, a teobromin nem meghajtja a fogyasztóját, hanem székét rekeszti. Valami oka mégis kell legyen annak, hogy felfigyeltem a kriptikus prózaversre.
Nem vagyok hajlandó elárulni, a különben alapos Csengery miért hagyta ki Martialis-fordításaiból az itt idézetre következő epigrammát, be kell érjük ezzel a meglehetős szabadsággal interpretált sorral. A lanius, „hentes” szó eredetére több elméletet alkottak, egy gyakori feltételezés szerint etruszk eredetű. Ez esetben a szóval feltehetőleg rokonságban álló lanistáról[3] az internet védőszentje, Sevillai Szent Izidor (560 – 636) az Etimológiák (legérdekesebb, szószedetszerű) X. fejezetének 159. pontjában joggal állítja, hogy etruszk eredetű. A szó magyarázata viszont kérdéses.
Rubincsik: Lanista
A régi Rómában a gladiátorviadalok felügyelője az editor volt, az ő felügyelete alá rendelte, adta el vagy adta bérbe a gladiátorcsapat tulajdonosa, a lanista a küzdőket.[4]Lanistának Sevillai Szent Izidor magukat a gladiátorokat mondja, majd ebből vezeti le, hogy így nevezték a hóhérokat is, akik munkája azokban a korokban küzdelmesebb volt, mint a középkor végén: a szent szerint a laniare, „darabokra szaggatni” főnévi igenévből származik az elnevezés. Ha nem figyelünk egy-egy kifejezetten jámbor megjelenésű madár csőrére, az a benyomásunk keletkezhet, hogy önfenntartásában a külleméhez illő eszközöket választott magának. Az esetleges ny. olvasóm azonban találkozhatott riasztó ellenpéldákkal. De lássuk szép sorban.
Az igéző verdigris tollazatú, csipkés nyakfodrú, ivarérett korára különleges tollkoronával megáldott gémfélét, az agamit (nemének egyetlen faját, tudományos nevén Agama agamit) régi korok ornitológusai a szépségéért is magasztalták. This is a most beautiful species, „ez egy leggyönyörűbb faj”, állapítja meg John Latham (1740 – 1837), az ausztrál madártan ősatyja az először 1782-ben megjelent, mesésen illusztrált General Synopsis of Birds, Általános összefoglaló madarakról című, 1795-ös kiadású monográfiája III. kötetének első részében a gémeket taglaló fejezetben. A szépséget a korszerű madártan nem veszi tárgysorozatba. Ha korszerű tudós lennék, másképp néznék a szépségre, különösen az élővilágban megmutatkozóra, mely szerintem lényegesen objektívebb (és így tudományos vizsgálatra alkalmasabb) kategória, mint tartják. Mi sem idegenebb az élőktől „a csupasz turkálónak nyilván a saját felesége a legszebb” pozitivista gondolatánál, amennyiben a szépséget vizuális élményre korlátozzuk. Az agami tolla, kétségkívül, a rejtőzködés céljait is szolgálhatja. A Közép-Amerikában és Dél-Amerika északi részén élő rejtőzködő faj ugyanis, melyet színe alapján Brazíliában soco beija-flornak, „kolibrigémnek”[1] is mondanak, erdei patakok, mangrovék közelségét kedveli[2]. Leginkább bölcsőszájúhal-félékkel és pontylazacfélékkel táplálkozik (például az utóbbiakhoz tartozó Astyanax nemzetséggel). Költési időszaka a táplálékban gazdagabb esős évszakra esik. Bár élettere hatalmas, a szójatermesztés, szarvasmarha-tenyésztés és útépítés céljaira irtott erdők nagy arányban zsugorodnak, ez pedig státusát sebezhetővé teszi.[3]
Constantine Samuel Rafinesque-Schmaltzot (1783 – 1840), akiről már többször írtam, és aki Törökországban született francia apától és Görögországban született német anyától (kéretik figyelemmel olvasni a megtévesztő megfogalmazást), logikus folytatásként munkásságának jelentős hányada olasz és amerikai földekhez és vizekhez köti. 1822-ben ő adta a szerkő nemnek a Chlidonias tudományos nevet. A név a görög χελιδόνιος, khelidonios, „fecskeszerű” szóból származik. Rafinesque-Schmaltz nagy versenyben állhatott a blognak egy másik gyakori „vendégével”, Friedrich Boiével (1789 – 1870), aki a nemnek szintén 1822-ben a Hydrochelidon, „vízifecske” nevet szánta. Ennek az elnevezésnek mai státusa „szinonima”.[1] Rendesen a sirályfélék családjába sorolják, bár 2011-ben N. Adam Smith tett egy kísérletet rá, hogy a helyét a csérfélék között határozza meg, de ezt a tudományos közösség nem fogadta el.[2] A nem, leszámítva a legszélsőségesebb időjárású afrikai, illetve északi helyszíneket, egyedül Dél-Amerikában mondható ritkának, máshol nagy sűrűséggel van jelen a Földgolyón.[3] A nembe négy faj tartozik:
A feltehetőleg a IV. század idején élt jelentős grammatikus, Alexandriai Theodosios nagyszabású főműve a κανόνες εἰσαγωγικοί περὶ κλίσεως ὀνομάτων καὶ ῤημάτων, kanones eisagogikoi peri kliseos onomaton kai rhematon, Bevezetés a főnév- és igeragozás szabályaiba. Bár a szabályok változhatnak, alapjuk sokáig tartja magát, így nem csodálható, ha az igeragozás taglalásakor a szerző javarészt Thrák Dionysios (Kr.e. 170? – 89?) τέχνη γραμματική, tekhne grammatike, Nyelvtan című munkáját fejti ki[1]. A X. század második felében keletkezett, de későbbi betoldásokat is tartalmazó bizánci Suda-lexikonszerint a Rómában is művelődő Thrák Dionysios apja, Teres volt thrák (Teres gyakori thrák név), bár ő maga szintén alexandriai volt; az 1150 körül Konstantinápolyban összeállított ’ετυμολογικὸν μέγα, hetimologikon mega, Nagy etimológia szerint mellékneve gúnynév, rekedt hangja alapján; Strabon (Kr.e. 64? – Kr.u. 24?) szerint hosszas rhodosi tartózkodása miatt a „Rhodosi” melléknevet is a magáénak tudhatja.[2] A kora IX. századi Georgios Khoiroboskos vezetékneve szintén csalóka: jelentése „kondás”, de a neves grammatikus diakónus volt.
… Kendermagos szegény cica Nyavalyába esvén, Fölvette a néhai nevet Egy szép őszi estvén…
Arany János (1817 – 1882): A tudós macskája (1847)[1]
kendermagos réce
A récefélék családjába tartozó kendermagos réce szakavatott kutatója, John Hughes 2022-es ismertetésében (Gadwall, Kendermagos réce) azt írja, a „feketefarú szürke kacsa” leírás egyértelműen azonosítja a fajt, de az alaposabb szemlélő fekete, fehér és gesztenyebarna tollakra is felfigyel, még közelebbről azokra a pettyekre is, amelyeket mi „kendermagnak” hívunk. Úgyhogy ha a kendermagos réce élettere Japánban nem korlátozódna Hokkaidóra, ezzel a színösszeállítással bizonyára meghatározó szereplője lenne a japán festészetnek. Élettere a világban ugyancsak jellemző:
Vízimadár lévén nem várható jelenléte a forró és száraz égövön vagy a jeges területeken. Nyugat-Európa keleti sávjában ismeretlen (mi még éppen becsúsztunk). A Newton, azaz az 1896-ban Londonban kiadott Madárlexikon címszava árnyalja a képet. A faj meglehetősen ritka, egyedül Indiában él bőséges számban, és akkoriban a hideg időkben úgy tűnt, ez ott a leggyakoribb récefaj. A mocsárlecsapolásokkal erősen megnehezítették megélhetését, de a lexikon megemlékezik Andrew Fountaine (1818? – 1874) nemes cselekedetéről, aki nyugat-norfolki birtokán 1850-től tenyésztéssel emelte a kendermagos récék állományát. Itt meg kell álljak egy kis időre.
… SZÓKRATÉSZ: Látod, drága Adeimantosz, nem is kívánunk tőlük olyan sokat és nagyot, mint gondolná valaki, sőt szinte semmiséget, feltéve, hogy az úgynevezett „egyetlen nagy dolgot” megszívlelik, ami nem is „nagy dolog”, csak „elégséges”.
ADEIMANTOSZ:És mi légyen ez?
SZÓKRATÉSZ:Az oktatás és a nevelés; mert ha jó neveléssel fegyelmezett férfiakká lesznek, mindezt könnyen belátják; sőt mást is, amit egyelőre mellőzünk: az asszonyszerzés, a házasság, a gyermeknemzés rendjét, hogy tudniillik mindezt, amennyire lehet – a közmondás szavával – a barátok köztulajdonává kell tennünk.
ADEIMANTOSZ: Csakugyan ez volna a leghelyesebb. …
A nő- és gyermekközösség az őröknél, és ennek előnyei
SZÓKRATÉSZ: …ezek a nők valamennyi férfi őr közös tulajdonává lesznek, külön egy nő sem élhet együtt egy férfival, a gyerekek is mind közösek, tehát sem a szülő nem ismerheti a maga gyermekét, sem a gyermek a szülőjét… Világos, hogy eztán már csak a lehető legszentebb házasságot engedjük meg, a szent házasság pedig a leghasznosabb.
GLAUKÓN: Mindenképpen. …
Platon (Kr.e. 427 – 347): Az állam. Jánosy István (1919 – 2006) fordítása (1988)[1]
Alfred William Howitt (1830 – 1908) ausztrál antropológus 1889-ben megjelent Further Notes on the Australian Class Systems, További észrevételek az ausztrál osztályrendszerekről című rendkívül alapos, de laikusok számára is élvezetes cikkében, azok után, hogy felpanaszolja az értetlenséget és a folyamodványaira süket füleket, saját 1883-as tanulmányát idézve beszámol bizonyos őslakos társadalmak házasodási törvényéről, a mottó értelmében bizonyos fokig „plátói” piraururól, amennyiben Sokrates (Kr.e. 469 – 399) fenti intelmeit átfutjuk Platon bátyjaihoz. A törzsi nagytanács, a dieri rendeli egymáshoz a férfiakat és nőket, melynek további részleteit a kiemelkedő magyar etnológus, Bodrogi Tibor (1924 – 1986) munkájából, a hatvanas években írt Mesterségek, társadalmak születéséből ismerhetjük meg. Az elsőre ridegnek, szigorúnak tűnő rendszer lényege a többnejűség, mely nem vezet az ilyen módszerrel élő társadalmak szokásos nehézségeihez, ugyanis párhuzamosan többférjűséget is jelent. A meghatározott rend értelmében vendéglátogatások alatt a férj a fivérei feleségét, feleségeit is saját házastársának tekintheti mint „második kategóriájú” feleséget. Bodrogi szerint néhány szerző ezt a csoportházasság maradványának tekinti, mások ellenben úgy gondolják, az intézkedés lényege az, hogy a rokoni kapcsolatok ápolása közben a látogatónak ne kelljen ínséget szenvednie.[2] Ugyanakkor az ausztrál őslakosok határozott tilalmat állítanak „a közeli vér keveredése” elé. Howitt olyan etnikumot is megemlít, mely házassági rendszere esetenként eltér a pirauru-elvtől, és egyéni döntéseken nyugszik.
Kicsikarhatatlan belőlem, szerintem „jó”-e Multatuli 1860-ban megjelent első regénye, a Max Havelaar, teljes eredeti címén MaxHavelaar, of De Koffij-veilingen der Nederlandsche Handel-Maatschappij, egyik magyar címlapján Max Havelaar, vagy A holland kereskedési társaságok kávéárverései. Egy lencsefőzelék nem lesz jobb, ha a szemeket szent szavakká rendezzük, bár az eltérés a megszokott hőátadási viszonyoktól bizonyos eséllyel elronthatja. Az irányregény valóban szent ügyet képvisel, amint tegnap jeleztem: az indonéziai holland gyarmatosítás brutalitása ellen emel szót itt-ott gunyoros, máshol szenvedélyes hangon. Arról is írtam, hogy nem sikertelenül, ami annyit fényesen bizonyít, hogy az „irányregény” szóösszetételének első felét mint írói célkitűzést maradéktalanul teljesítette.
Amszterdam. Korsjespoortsteeg 20, Multatuli szülőháza kevés felújítással
Az író 1838-ban, akkor még mint Douwes Dekker, a Németalföldi Kelet-Indiákba hajózott. A kapitány az apja, Engel Douwes Dekker (1787 – 1850) volt. A gyarmatokon kevés volt a gyarmatosítók hazájából érkező tisztségviselő, úgyhogy az ifjú pályája gyorsan ívelt fel. 1856-ban a jávai Lebak segédrezidense[1] lett. Kisvártatva hivatalosan panaszt emelt felettese, Karta Nata Negara herceg, lebaki kormányzó ellen. Lehetséges, hogy sohasem fogjuk megtudni a herceg nevét. A szanszkrit eredetű –कर्ता, –karta több indonéz település nevének végződése, jelentése „beteljesítő”[2], a nata „irányító”, a negara „ország”.
Multatuli (1820 – 1887) és Karta Nata Negara (1790? – 1879)
Azaz vélhetően a funkciója nevét gondolja a nyugati utókor a nevének, mint ahogy gyakran a hercegi titulusát, a raden adipatit („királyi herceg”) is annak részének gondolják. Douwes Dekker bűncselekmények elkövetésével vádolta a herceget. Panaszát ad acta helyezték, ezért a segédrezidens benyújtotta lemondását. Európába visszatérve egy kis brüsszeli szállóban írta meg a számára hatalmas sikert hozó irányregényt. Ezt követően ő, aki sohasem akart író lenni, tizenhét éven át írta műveit társadalmi témákról, majd amilyen hirtelen belefogott, ugyanúgy le is tette a tollat, és élete hátralevő idejét Németországba visszahúzódva töltötte.[3]
ossa uides rerum uacuis exucta medullis, respice quid moneant leges, quid curia mandet, praemia quanta bonos maneant, quam fulmine iusto et Capito et Tutor ruerint damnante senatu, piratae Cilicum.
Nézzd a régi velő ki vagyon már szíva Királyok’ Tsontjaiból. Vi’sgáld a’ bölts törvény mire serkent, A fejedelmi tanáts mit kiván , melly jutalom vár Jókra , mi retténetes villámmal tsapta-le Tarsus’ Rablóit Capitot ’s Tútort a súlyos itélet…
NYOLTZADIK SZATIRA. Kis János (1770 − 1846) fordítása (1825)[2]
Legutóbb, álságos homállyal, az ógörög σκάζειν, skazein, „sántítani” etimológiájánál hagytam félbe az írást. A szó forrása az azonos jelentésű indoeurópai (s)keng- gyök[3], ennyi önismétlés elkerülhetetlennek tűnik. Nem lehet célom az indoeurópai eredet szétáradását feltérképezni. Minden valamire való efféle gyök a legfélelmetesebb alakváltozások után a mai emberiség tekintélyes hányada szókincsébe beleivódik. (A mi legősibb nyelvrétegünk „mentes” a hatás alól.) Maga a gyök a „sántítani” értelmen túl a „dönteni” értelmet is hordozza, amit a sántító ember sajnálatosan kevéssé délceg járásmódja indokol. Azonban ahogy a leszármazottakat böngésszük, egy igazi, témánkba vágó érdekességet találunk: számos további előgermán fejlemény közt a skinkót, melynek jelentése „comb”, „lábszár”. Ugyanígy az angol „lábszár”, a shank is ebből az indoeurópai tőből alakult, de az előgermán skinko, „comb”, „lábszár” skanko alakján[4] keresztül.[5]
Az ófelnémet scinco leszármazott már „combra” szűkül[6], amiből a mai német Schinken, „sonka” származik[7]. De a skinkóból vagy leágazásából erednek a dán és norvég skinke, „sonka” szavak is.[8] (Ki tudja, talán az étkezési szokások valamely szakavatott kutatója, hogy sonkát egyes népek esetleg lábszárból is el tudtak képzelni…) A mi „sonka” szavunk a felsőnémet schunke, középnémet schonke megfelelő alakok átvételének eredménye.[9]
A breisgaui Freiburgban született, a fizikáért és zenéért is rajongó matematikus, Joseph Faber súlyos lelkibetegségekkel küzdött (amint az a fennmaradt arcképéről is leolvasható). Kifejlett hipochondriájáról orvosai azzal igyekeztek leszoktatni, hogy kétkezi foglalatosság végzését javasolták neki. Fafaragásba kezdett, mígnem a kezébe került kis-magyari Kempelen Farkas (1734 – 1804) kancelláriai tanácsos[1] 1791-ben kiadott Mechanismus der menschlichen, Sprache nebst der Beschreibung seiner sprechenden Maschine, Az emberi beszéd mechanizmusa, valamint a szerző beszélőgépének leírása című szemfényvesztése, stílszerűen szólva, villámcsapásszerű hatást nem gyakorolt rá. Úgy érezte, csendre és nyugalomra van szüksége. Hátat fordított Bécsnek, visszatért szülővárosába. Első beszélőgépét 1840-ben mutatta be Bécsben, rá egy évre Bajorországban. Az érdeklődés csekély volt, ezért Faber lerombolta a gépet és az Egyesült Államokba emigrált szerencsét próbálni – ugyanezzel az ötlettel. 1844-re érkezett el az idő, hogy New Yorkban bemutassa az újabb változatot. Sikerült meggyőznie az Amerikai Pénzverde igazgatóját, a jeles matematikus-kémikus Robert Maskell Pattersont (1787 – 1854) műve értékéről, aki nemcsak hírét terjesztette tudományos körökben, de anyagi támogatást is megpróbált találni. Mindhiába. A megint elbátortalanodott Joseph Faber a második masináját is szétszerelte. Patterson azonban nem adta fel. Barátjával, Joseph Henryvel (1797 – 1878), a relé feltalálójával a következő évben felkereste őt műhelyében, ahol éppen a harmadik gép összeszerelésével foglalatoskodott. Ezúttal női arcot is helyezett a hangkibocsátó egységre. Henry gyakran felkért szaktekintély volt annak eldöntésében, szélhámosság-e vagy sem egy-egy találmány. Ám most jött a második villámcsapás, mely ezúttal Henryt érte. (Mély meggyőződésem, hogy az elsőtől talpon maradt volna.) Bátorította Fabert, de az 1845-ös philadelphiai bemutató ismét kudarcba fulladt. Joseph Henry nem vesztette kedvét. Jó presbiteriánusként és praktikus angolszászként lehetőséget látott abban, hogy a gépet összekapcsolva a telegráffal egyszerre több templomban is elmondható legyen ugyanaz a prédikáció. 1846-ban a könnyű átejthetőségéről híres gazdag cirkuszigazgató, Phineas Taylor Barnum (1810 – 1891) ezúttal egy valódi kincsre figyelhetett fel. A londoni Egyptian Hallban („Egyiptomi Csarnok”) szervezett újabb bemutatót Fabernek és beszélőgépének. Bár ne tette volna…! Siker helyett csak ijedt döbbenetet sikerült kiváltaniuk. Pedig a „nő” még a himnuszt is elénekelte… 2021-22-ben írt, Joseph Faber and the Euphonia Talking Device (Complete History), Joseph Faber és az Euphonia beszélőgép (teljes történet) című lebilincselő összeállításában History Computer Staff nemcsak technikai részleteket ír le láttatóan. Egyebek mellett megtalálta John Hollingshead (1827 – 1904) impresszárió és újságíró beszámolóját is. Az újabb bukás után Faber csendben távozott, vidéken cirkulált a találmányával, majd gépét utoljára, magát először, de sikeresen átadta az enyészetnek. Mint Hollingshead írja, egy olyan szürke városban, amely nem ad a szellemi értékekre, és amelynek értelme nem hatol túl a cirkuszon és a paprikajancsikon. John Hollingshead diszkréten elhallgatja[2], de Andrea Harrandtnem, melyik volt ez a szellemileg olyannyira elmaradott város: Bécs.[3] (De ne tévesszük szem elől, hogy Hollingshead újságíró is volt.) A blog esetleges ny. olvasója azonban pontosan tudja, hogy ez a poszt nem az ebben a rövid bevezetőben bemutatott Joseph Faberről és beszélőgépéről fog szólni, és talán egyes stiláris jegyekből azt is kikövetkeztette, hogy akkor miről: az Euphoniáról.
A Szajaka japán lánynév jelentése „fénylő”, „tiszta”, ilyenképpen a nyugati Klára vagy Csilla megfelelője. Népszerűsége egy figyelő szerint hanyatlóban, bár nem derül ki, a világ mely részében.[1] A 215 legnépszerűbb japán női név között nem jegyzik[2], sőt népszerűsége annyira csekély, hogy még a mi szép „szajáka” szavunk sem innen ered, bár jelentését tekintve ez a feltételezés sem lenne abszurd. A tangarafélék családjába tartozó szajáka nem azonban Dél- és Közép-Amerika lakója.
SUNYIVERZUM 
