– Na, pap-madár! Ugyancsak csendben vagy. Nem tanított meg beszélni a pópa?
A madár hallgatott, nézte az ezredest, aztán elfordította a fejét. Az meg csak beszélt hozzá:
– Vagy te is úgy tartod, hogy a diktatúrát meg kell dönteni, az ezredeseket meg felakasztani?
A papagáj kinyitotta a csőrét és komolyan válaszolt:
– Legyen meg az úr akarata.
Larni (1909 – 1993): Nikó bácsi papagája. Baranyai Ilona fordítása (1969)[1]
A beszédképesség áldása nemcsak a papagájfélék, és mint korábban említettük, a seregélyfélék családjára szállt, ha most a madarak osztályánál maradunk. Az Új-Zélandon endemikus tui, meglehet, nem bír olyan szókinccsel és érvrendszerrel, mint egy papagáj, mondatformálásába, szóképzésébe nem zavarnak bele kedves, de tömegesen már idegesítő gurgulázások. Még a hangfekvést is mesterien utánozza:
Ugyanakkor saját előadói életművére is joggal lenne büszke, ha magasabban ülne a törzsfejlődés fáján:

az óvilági poszátafélék családjába tartozó barátka- vagy barátposzáta
A maori (jellegzetesen hangutánzó) megnevezést a világ a magáévá tette, de az angol a „pap-madár”, parson bird nevet is használja. (Ugyanakkor a tui többes számánál, az eredeti maori használathoz igazodva, megengedi az egyes számú alakot is.) Gondolhatnánk, a „sapkájára” célozva, hasonlóan a különféle madár-„barátok” magyar nevéhez. Tévednénk. Az első európai telepeseket az evangélikus lelkészek mózesi kőtáblákra utaló kis, fehér gallérpárjára[2] emlékeztető nyakdíszítő tollcsomói győzték meg. Korai, első kutatója Johann Friedrich Gmelin (1748 – 1804) volt 1788-ban.[3]

a tupik papagájféléje: tuipapagáj
Ő működött közre Linné (1707 – 1778) A természet rendszere című főművének XIII. kiadásában, melyben említi a Brazíliában élő tuipapagájt is Psittacus Tui néven.[4] (A Psittacus a papagájok egy neme.) Ennek a madárnak azonban, beszédképességét leszámítva, semmi köze a tuihoz. A neve tupi eredetű, amelyben a tui „kis papagájt” jelent[5], azaz a szóképzés módja a két távoli kontinensen azonos volt.