A szarvas
Oda-odatoszogatták a mérnök urat nyekergő kerekű székében a tulajdon ablakához a tulajdon földszintes házában, amit még régen elavult találmányaiból vásárolt, sőt, még Gabriellára is maradt a kisebb vagyonból, aki oda-odatoszogatta a mérnök urat a tulajdon ablakához. Sőt. Kertészt is alkalmazott, igaz, őt nem fizette, mert a magánéletben egykor pincemesterként dolgozó szomszéd a kedvét lelte az elegáns kert gondozásában, mi több, suttyomban madarakat is etetett, lopva, hiszen ő is olvasta az ellenérveket. Mégis áthágta az intelmeket, nem is annyira a maga kedvteléséért, hanem a mérnök úréért, akiről azt feltételezte, élvezetét leli a csivitelésben.
Olykor víg, emlékező arckifejezés ült a rendszerint fakószürke mérnökarcra, ilyenkor Gabriella csipkelődésbe kezdett. – Legalább a nevét árulná el… Pedig a mérnök úr kissé reszketeg, de semmiképpen sem parkinsonos keze ilyenkor annak a bronz szarvasnak a csillogó hátsóját tapogatta, amelyet tavaly ilyentájt, a kilencvenkilencedik születésnapjára vett magának egy internetes árverésen.
A közelben, könnyítésül, egy kicsiny, kifogyni nem akaró sósborszesz-cukorkás doboz is állt, de Gabriella nem értett a szóból. – Carrarai márvány recés barokk modorban – szólt a mérnök úr, amint Gabriella távozott, mert tudott beszélni, ha éppen akart, és akkor efféle magvas tartalmak keletkeztek. Viszont érdekes eredménnyel.
Bővebben…
Boldizsár egy volt a férfiak közül, akik egyszerre négy tömött IKEA-s szatyorral – kettő a kezükben, kettő a hónuk alatt, olyan élethűen, hogy aki rájuk pillant, szájpadlásához tapadt húsgombócot hallucinál édeskés mustárral, és amely zsákok egyikében Kecelitől fillérekért vásárolt, Keceli szerint kiválóan komposztálható tökhéjak vannak, melyek mindenesetre illatukkal távol tartják a húslegyeket, szintén Keceli szerint, és érdekes színfoltok a kulimászban – a bozótszéli, hullámpalás fészerük felé hatolnak. Mondják, egy japán statisztikus, aki egyszer megbecsülte, hány ilyen életet élő, felmérésekből kihulló, homlokra szoruló micisapkában kóborló férfiú van a világban, eredményétől elborzadva egy tolsztoji gesztussal maga is a bozótot választotta további lakhelyéül. És bár a filozófusok száma világviszonylatban örvendetesen emelkedik, még mindig messze járnak attól, hogy akár csak meg is közelítsék a szubkorrigorazálisok lélekszámát – ahogy a maguk nyelvén a hullámpala alatt élőket neveznék, ha tudnának létezésükről. 
A szárító hőség ellenére sosem volt még annyira édes a barangolás Velletri meredek utcáin, mint aznap; és mondhatnám, de csak majdhogynem, hogy ezek a barangolások a képzeletem szülöttei, mert ha nem is az egész napot, de annak jó részét a fogadóban töltöttem. A legkisebb napszúrást sem kockáztathattam, másnapra szólt a belépőm a Vatikánba. Ilyen időben együtt munkál bennünk a palettás ablak csukva tartásának és kinyitásának két ősi és a véletlenek istenei által vezérelt vágya. A kinyitást választottam. Így éppen ráláttam a túloldalon álló házra és annak négyszögletes beszögellésébe velem egy magasságba épített lekerekítő balkonjára. Egy fonott székben korosodó, szikár, festett hajú, úr ült ott – meglepő, hogy a hajfestést a színek, formák és reneszánsz trükkök paradicsomában is könnyen észre lehet venni –, rajta hófehér ing, szentháromság-csomóra kötött fácánbarna selyemnyakkendő, és, felteszem, a tikkasztó hőségre tekintettel nem zakó, hanem egyszerű szabású öltönymellény. Az előtte álló ívelt lábú, bizonytalan, de míves asztalkán néhány szemcseppentős üveget, tányéron sárgadinnyeszeleteket, kicsit távolabb nagy pohár jéghideg tejet vettem észre. Nem-nem, nincs itt semmiféle posztmodern irracionalitás-kultusz, tényleg láttam, hogy jéghideg a tej a pohár külső oldalának apró páracseppjeiről. Ez egyúttal azt is feltételezte, hogy nemrég szervírozhatták neki, akkortájt, amikor rövid utamból hazatérve, neki hátat fordítva beléptem a fogadóba. Az idős úr, grófnak hívnám, ha a városka még kisebb lenne és távolabb a fővárostól, előhúzta az egyik üvegcsét, és belőle egy fekete cseppet, talán sűrű tust az erkély alatti kopár földdarabra cseppentett. – Az állat is ismeri a halált – közölte higgadtan egy déli dialektusban, amit nem értettem. Ugyanígy tett egy másik üvegcse piros tintacseppjével.
Egyszer, elalvás előtti szent pillanataimban lányom kövér és lusta herélt macskájára gondoltam, melynek viszolyogtam még az állandósult, savanykás szagától is, és ekkor, nappali fénnyel, mintha csak ikonra néztem volna, az ébrenlét legeslegutolsó pillanatában egy mondatot láttam magam előtt: ezt az állatot a lányom szereti. Különös melegség ömlött el rajtam, hajnalban, boldogító, de felidézhetetlen álmomból felébredve a macskát szerelemmel szerettem, titkon mézzel etettem, amit észrevettek ragacsos szőréről, kiabáltak velem miatta, de a szerelem nemcsak vak, süket is. Máskor mécsesoltás előtt tudtam meg, hogy barátom elesett a tengeri ütközetben az igazságért. Ínyhez tapadt nyelvvel, a fájdalomtól szédülten hunytam le szemem, és ekkor jelent meg előttem a törékeny özvegy, akit sohasem kedveltem. Ez a lány szenved. Minden fájdalmam eltűnt, részvét töltötte ki lelkemet. A lányt is halálosan megszerettem, de ez az érzés szerencsére elmúlt az ébredéssel. Bonyodalmakhoz vezetett volna, ha bennem marad. Aki ura ezeknek a pillanatoknak, ura a szeretet hatalmának.
– Hány milliárd embert? Hetet? Vagy van az már nyolc is? Hány nálad szerencsétlenebbet sértesz ezzel a nyafogással, édes fiam? Mi az, hogy mi az, hogy milliárd? Minden ebéd után megiszol egy pohár vizet. Egymilliárd nap alatt ez egymilliárd pohár víz. Belegondolni is iszonyú. Nézd csak meg, igen, igen, nézd csak meg ezt a nénit itt veled szemben az ülésen! Pedig ez még egy úgynevezett jobb vidék! Persze aligha láthatod azokat a részleteket a csukaszürke könnyfüggönyödön át, amiket én, úgyhogy legjobb, ha elmesélem. Mélyen barázdált arc, a homlokon középen depresszív redő. És mégsem nyafog, eszébe sem jut! Vagy szippants egy jó mélyet, de ne így, könyörgöm, ne szörcsögve, mert a tüdődbe megy, úgyhogy, látom, ezt is nekem kell elmesélnem. A néni mellett kuporgó bácsiból itt velem szemben csak úgy dől az alkohol! Ő is túl van élete zenitjén, ahogy elnézem… Alkohol?! Jézus az égben… Na persze ha ti ott naphosszat tutáliber-málibert danolásztok a mackós óvodában, akkor aztán várhatom, hogy valami természettudományos ismeretet magadra szedj! Ha az alkánok homológ sorában egy-egy hidrogénatomot hidroxilgyökkel helyettesítesz, a telített alkoholokhoz jutsz. És főkánok nincsenek, csak alkánok, ez nem hivatal, hanem tudomány, készpássz. Igen, igen, a bácsi telített, sőt tömény alkoholt vett magához, remélhetőleg etanolt. Az alkohol és a búbánat pedig kéz a kézben jár, csak azt nem tudod, melyik vezeti a másikat. Helyes, hallom, felhagytál zsaroló sírásoddal, csak tudnám, miért zendített rá a néni is, a bácsi is… Én vagyok itt egyedül normális?! Vagy mi. Gyere gyorsan, ott várnak már a kőmacik az óvoda kapujában, fenn ne maradjunk a villamoson!
SUNYIVERZUM 