A Vértes legszebb kilátását a csákberényi Vértesi panoráma tanösvényre teszik, és aki emlékezetébe idézi bő fél éves bemutatómat a helyszínről, megállapíthatja, hogy ezt valóban nehéz túlszárnyalni (természetesen nem a képek siralmas technikai minőségére gondolok, hanem a valóságra). De azt sem mondhatjuk, hogy a legszebb vértesi kilátás egyúttal az összes is lenne.
Vergilius (a. Chr. n. 70 – 19): Eclogae, III. (Palaemon)[1]
DAMOETÁS Gyász az akolnak a farkas, az ért gabonának a zápor, Szél a gyümölcsfáknak, minekünk – ha boszús Amaryllis.
Vergilius: III. ekloga Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[2]
Az amarilliszt (amariliszt) már azon a kiindulóponton is bizonyos homály övezi, hogy milyen növényt neveznek így. Merthogy Amerikában és Európában mást. Igaz, ezek a növénynemzetségek közeli rokonságban állnak a hóvirágfélék (manapság inkább: amarilliszfélék) családjában. Az amerikai amarilliszt mi inkább lovagcsillagnak hívjuk, a virágok csillagalakja folytán. Tudományos neve, nem meglepően, Hippeastrum, az ógörög ἱππεύς, hippeus, „lovas katona” és ἄστρον, hastron, „csillag” összevonásaként, amint azt (olykor csekély nemtörődömséggel) meg-megemlítik.[3] A fő különbségeket a „mi” európai amarilliszünktől egy ismeretlen, de igényes szerző táblázatosan foglalja össze. Annyit jegyzek meg belőle, hogy származási helyük merőben eltérő. A lovagcsillag Dél-Amerikában, az amarillisz Dél-Afrikában látta meg a napvilágot, mielőtt hódító útjukra indultak volna a világban. Ami könnyen ment. Mindketten hóvirágfélék lévén hagymás gyökérzetűek és könnyen termeszthetők. Egy forrás szerint few bulbs are easier to grow than amaryllis, „kevés hagymás növény termeszthető könnyebben a lovagcsillagnál”[4] – egy hivatkozásából kiderül, hogy az amerikai amarilliszről beszél[5] –, de az európai amarillisz gondozása sem bonyolult a szakértők szerint.[6] A Hippeastrum nemzetséget William Herbert (1778 – 1847) tiszteletes vezette be 1821-ben (kezdő guglista nyomozók nagy örömére nevének rövidítése a botanikában Herb.). Ha elnézzük a nemzetségnévre tett javaslatok szilaj összevisszaságát[7], nem lepődünk meg, hogy az Ó- és az Újvilágban a mai napig fennmaradt a kettősség. Az elnevezések körüli, még a botanikatörténetben is rendkívüli bonyodalmak sűrejéből egyetlen szálat mégiscsak érdemesnek tűnik kifejteni, annál is inkább, hogy a szokatlanul közlékeny tiszteletes rávilágít a névadása okára. Kavarodást észlelve az elnevezésekben, az európai amarilliszre az Amaryllis nemzetségnevet javasolta. Az ide nem tartozónak vélt hölgyliliomnak azonban az általa Coburghiának nevezett nemzetséget alkotta meg Lipót György Keresztély Frigyes (1790 – 1865) szász-coburg-saalfeldi (-gothai) herceg, a későbbi belga király, I. Lipót tiszteletére[8]. Később jutott a tudomására, hogy Linné (1707 – 1778) ennek a fajnak az Amaryllis belladonna nevet adta[9] (a fajnév a hölgyliliom akkor közszájon forgó neve volt).
neus de moi hed’ hesteken ep’ agru nosfi poleos, en limeni Rheithro hypo Neio hylmenti.
Bárkám meg kint áll, várostól távol, a parton, Rheithron-öbölben, az erdős-lombos Néion alján.
Homeros (Kr.e. VIII. sz.): Odysseia, I. Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása
Devecseri Gábor is magáévá teszi azt a felfogást, hogy Odysseus leírásában Neion egy ithakai hegy a várost kiszolgáló kikötő felett, ami így Hyponeion, „Neion alatti”. Egy-egy várost vagy térséget kiszolgáló kikötőt ma is ἐπίνειον-nak (epineion) mondanak a görögben, de kalandos lenne a két szó rokonságára következtetni. A kikötő szava ugyanis szó szerint „hajó felettit” jelent a ναῦς, naus, „hajó” szó alapján.[2]Hettie Putman Cramer és Makis Metaxas 2013-ban közzétett, The unique ‘harbour of Rheithron’ in Homeric Ithaca, A homerosi Ithaka egyedi Rheithron-kikötője című tanulmánya számos szebbnél-szebb filológiai vizsgálatot vonultat fel, például megkérdőjelezi, hogy Neion valóban hegy lenne.[3] A Rheithronnak köznévi változatát is használja Homeros az Odysseia VI. énekében: ὦκα λίπον ποταμοῖο ῥέεθρα, oka lipon potamoio rheethra, vagyis Devecseri fordításában elhagyták a folyót nekifutva[4]. A fordítás nem adja vissza a költői szóhalmozást. A ποταμός, potamos folyót jelent, a ῥεῖθρον, rheithron, ῥέεθρον, rheethron általában vett „folyó vizet”[5] – mintha egy magyar versben azt olvasnánk, „folyó folyó”. A Nagy Sándorra (Kr.e. 356 – 323) mint kontinensek összekapcsolójára is utalást tevő, extatikus, egyben roppant terjedelmű Alexandra a trójai háború utóéletét beszéli el. Általános felfogás szerint Lykofron (Kr.e. 320? – ?) tragikus költő munkája, de Elizabeth Kosmetatou 2000-ben Lykofronnak a Kr.e. II. század első felében élt hasonnevű unokájára gyanakszik[6]. A mű 738. szakaszában Odysseus Rheithron óvó kikötőjében talál menedéket, Neion (Neriton) szirtjei alatt.[7] Ez legalábbis egy példa arra, amint Homeros utalását Neionra már az ókorban is hegyként értelmezték.
Νίκανδρος ὁ Κολοφώνιος (αι II. π.Χ.): ύμνος στον ’Aτταλο[1]
Teuthranides, o kleron aei patroion hiskhon, keklythi med’hamneston ap’huatos hymnon erixes, Attal’, epei seo rhizan epeklyon Herakleos exeti Lysidikes te perifronos, hen Pelopeis Hippodame efyteusen hot’Apidos herato timen. Nikandros o Kolofonios (ai II. p.X.): hymnos ston ’Attalo
Teuthranosi sarj, te ki mindörökké bírod atyáid örökét, Halld himnuszom, és ne száműzd feledésbe füledtől, Attalos, mert hallám, Herakles és Bölcs Lysidike utóda vagy, és így Argost megnyerő, Hippodameiát elnyerő Pelopstól eredsz.
Nikandros: Himnusz Attaloshoz
A Πέργαμον, Pergamon helynevet előgörög eredetűnek gondolják és a πύργος, pyrgos, „torony”, „őrtorony”, „erőd” szóra igyekeznek visszavezetni.[2] Maga a πύργος, pyrgoselőször Homerosnál (Kr.e. VIII.) bukkan fel. Például itt:
Ugyanebben az énekben egy további feltűnését magának Aiaxnak jelzőjeként már idéztem. Ugyanott említettem a πύργος, pyrgos ködbe vésző eredetét. (Vannak, akik az urartui burgana, „oszlop”, „oltár”, „alap” szót sejtik mögötte, míg mások a Burg, „vár” szó csodás elterjedéséhez kötik.)[5]
A lykhiai (vagy lykiai) Telmessos csavaros történelme szolgál annyi tanulsággal, hogy a szerfelett rövid kissorozat lezárásaképpen szinte kizárólag ezzel foglalkozzak. (Akik abban hisznek, hogy Lykhia neve az ógörög λῠ́κος, lykos, „farkas” szóból származik[1], azok természetesen Lykiának írják, hiszen a χ és a κ két külön hang. A feltételezésnek nincs alapja, ugyanis az elnevezés hettita eredetű.) A hettitákkal rokonságban álló, indoeurópai luvik a Kr.e. III. évezred második felében érkeztek a mai Anatóliába, és a teljes bronzkorszakban, azaz további kétezer éven át ők uralták a régiót. Ami akkor igazán óriási szó, ha a térképre nézünk. A mai Törökország déli felét foglalták el, a rokon hettiták ehhez képest lényegesen szűkebb területen éltek tőlük észak-keletre, az akkori görögök geopolitikai és kulturális hatása pedig elhanyagolható a későbbi eredményeik mellett.
Kızılırmak
A leghosszabb török folyó, a Kızılırmak felső folyásánál kialakult hettita kultúra az övékénél erőteljesebb és maradandóbb. Sok adatot éppen a hettita rovásírással készült kőtáblafeljegyzésekből ismerünk meg róluk. Országuk neve például Luvia. De saját hieroglifáik is voltak, melyeket legalább Kr.e. 2000-től használtak 1400 éven át, és ilyenképpen ez az első fennmaradt indoeurópai írásos nyelv.[2] Az egységesnek tekinthető etnikum késő bronzkori felbomlásával jött létre többek között a nyelvüket megöröklő Lykhia a mai Teke-félszigeten, mely Attaleia (a turisztikailag szintén igen népszerű mai Antalya) nyugati felét is magába foglalja.
IÓ Mily föld ez? A népe milyen? Kit kell látnom e szirthez kötve, amint rá szél ostora csap? Mi a bűn, amiért szenvednie kell? Bújdosva hová tévedtem el én, nyomorult lány? Jaj, jaj, fulánkot engedett belém a bőgöly, s Argoszt látom megint, a Föld szülöttét, ezerszemű pásztoromat, segíts meg, ó, Zeusz! …
PROMÉTHEUSZ … Amerre szűk kaput nyitott a tengerár, a kimmer földszoroshoz érsz, bátran haladj el ott s a Maiótiszt keresztülgázolod. …
Aiskhylos (Kr.e. 525 – 456): Leláncolt Prométheusz (Kr. 479 v. után) Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása (1965)[1]
A Fekete- és Márvány-tengert összekötő Boszporusz jelentése „tehéngázló”, melyet a Zeusz által elcsábított, majd Hera elől menekülő, tehénné változtatott Io zaklatott sorsa magyaráz. Erről a zaklatott sorsról Ál-Apollodoros (Kr.e. 180? – 120?) Mitológiájának II. könyve 1. fejezete is beszámol:
Héra bögölyt küldött a tehénre, aki először a róla elnevezett Ión-öbölhöz ért, majd Illűrián át a Haimosz-hegységet maga mögött hagyva keresztülment a thrákiai szoroson, amelyet azóta Boszporosznak hívnak. Innen Szkűthiába, majd a kimmerek földjére ért.
ton auth’ egeisthen Asklepiu dyo paide ieter’ agatho Podaleirios ede Makhaon: tois de triekonta glafyrai nees estikhoonto.
Aszklepiosz két gyermeke volt vezetőjük, a két jó orvosoló, Podaleiriosz és testvére Makháón: harminc görbe hajó haladott hadirendben utánuk.
Homeros (Kr.e. VIII. sz.): Ilias, II. Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]
fecskefarkú lepke
A pillangófélék családjába tartozó fecskefarkú lepke eredetileg óvilági, Európa és Ázsia lakója, de már átterjedt Észak-Amerikára is. Élőhelye nagy változatosságot mutat tundráktól fel a hegytetőkig.[3] Kultivált területeken is megél, de csak ha nagyon nem háborgatják: sűrűn betakarított táblákról eltűnik.
… míg a madár a szelek szárnyán víjjogva suhant el.
Homeros (Kr.e. VIII. sz.): Ilias, XII. Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]
Nyugat-Manggarai
Egy nyelvi megbízhatatlanságáról ismert forrás egy ökörszem-timáliát „pigmeus ökörszem” néven említ a laoszi madarakról felállított listáján.[3] Pigmeusok nem lakják Laoszt, gyanúm szerint tömegesen nem is látogatják. A mesterséges fordítóintelligencia kezdeti kudarca áll a névalkotás hátterében. A faj angol neve ugyanis pigmy cupwing, „törpe csészeszárnyú”, társnevén pigmy wren-babbler, „törpe ökörszem-timália”. A szokatlanul apró termetű állatok pigmy, „törpe” politikailag inkorrekt megnevezése gyakori az angol nyelvben. Ilyen névre hallgat egyebek mellett a legkisebb majomféle, a csuklyásmajomfélék családjába tartozó törpe selyemmajom vagy törpe selyemmajmocska, angol nevén pigmy marmoset.
A mirtuszfélék családjába tartozó mirtusz nemzetség, melynek tudományos nevét, a Myrtust, Linné (1707 – 1778) adta 1753-ban, nagyon sok fajt számlál[2], de a nép nyelvén közülük csak az egyik „a” mirtusz, a communis, a „közönséges”. Mérsékelten fagytűrő, örökzöld cserje[3], mely hajlamos fává cseperedni. Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) visszatérően emlegeti az Átváltozásokban, a X. könyvben látszólag ő is a fák közé sorolja:
Volt egy domb, tágas nagy tér terpedt tetejében, s ezt a teret viruló pázsit füve tette üdévé; árnyék nem; miután oda tért meg az isteni dalnok egy sarkába leült, s húrját pendíteni kezdte, s lett árnyék: mert Chaoniának nem maradott el fája, s a Heliasok cserjéje… …nem a szép vizi lótusz, és az örökké-zöld puszpáng, s alacsony tamariszkusz, kétszínü mirtusfák…[4]
Helyesen tesszük azonban, ha ezt a fordító, Devecseri Gábor (1917 – 1971) trükkjének gyanítjuk. Az eredetiben Ovidius mindössze annyit ír, bicolor myrtus[5], „kétszínű mirtusz”, és mivel a felsorolásában nyilvánvalóan nem csak fák szerepelnek, nem tudhatjuk, maga a költő fának tekintette-e a mirtuszt. A magyar nyelvtudomány mindenestre faként értelmezi a mirtuszt.[6] Bár, amint erről korábban már írtam, Pausanias Periegetes („Leíró”, 110? – 180?) úgy tudja, Myrrha mirtusszá változott, a konyhai etimológiák, melyek közös nyelvi eredetet tulajdonítanak a mirhának és a mirtusznak, tévednek. A feltehetőleg előgörög múltú ógörög μύρτος, myrtos szó már magát a növényt vagy annak ágát jelentette.[7] A „mirtusz” magyar társnevei az „irnye” az „ír” („gyógyír”) szóból a Czuczor-Fogarasi szerint[8], a rejtélyes „esketics”, mely néveredetét nem találom, és a még rejtélyesebb „keserűcserje”.[9] Ez utóbbi azért különös rejtély, mert nem a „mirtusz”, hanem a „mirha” sémi eredete függ össze a keserűséggel.[10]
fürtös szegfűbors vagy mirtuszfa
A csemetevásárlókat, remélem, nem éri csalódás, ha „mirtuszfát” vásárolva véletlenül a mirtusz egy ugyanabba a családba, de másik nemzetségbe tartozó rokonát vásárolják meg, másik nevén „fürtös szegfűborsot”, amely nem is az Óvilágban, hanem a közép-amerikai Nyugat-indiai szigeteken őshonos.[11] Ez a másik nemzetség a Linné által szintén 1753-ban alapított Eugenia.[12] A név meglehetősen könnyen megfejthetőnek hat, de csak első pillantásra.
Az eddig ismert legmélyebb ponton az indoeurópai swe, „önmaga” szóból az előhellén hwedioson át, melynek jelentése „saját”, „sajátos”, sőt „evilági”[1], formálódott az ógörög ῐ̓́δῐος, idios, „saját”, „személyes”, „különböző”, „egyéni”.[2] Az Odysseiában kétszer kerül elő. Először a III. énekben:
πρῆξις δ᾽ ἥδ᾽ ἰδίη, οὐ δήμιος, ἣν ἀγορεύω[3] prexis d’ed’idie, u demios, en agoreuo
s nem közös ügy, melyről szólok, hanem egymagamé csak.[4]
Utána pedig a IV-ben:
δήμιον ἦ ἴδιον; τόδε μοι νημερτὲς ἐνίσπες[5] demion e idion; tode moi nemertes enispes
Népügye, vagy magadé? Szólj erről híven igaz szót.[6]
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordításai
Vagy a háromszáz évvel később élt Herodotosnál (Kr.e. 484? – 425) a Történelemben:
ἑωυτῷ μὲν δὴ τῷ θύοντι ἰδίῃ μούνῳ οὔ οἱ ἐγγίνεται ἀρᾶσθαι ἀγαθά, ὁ δὲ τοῖσι πᾶσι Πέρσῃσι κατεύχεται εὖ γίνεσθαι καὶ τῷ βασιλέι· ἐν γὰρ δὴ τοῖσι ἅπασι Πέρσῃσι καὶ αὐτὸς γίνεται[7] eouto men de to Thyonti idie muno u oi enginetai arasthai agatha, o de toisi pasi Persesi kateukhetai eu ginesthai kai to basilei en gar de toisi hapasi Persesi kai autos ginetai,
az áldozónak nem illik csak a maga számára kérnie áldást, hanem könyörögnie kell valamennyi perzsa s a király jólétéért is, hiszen ő is a perzsák közösségéhez tartozik.
A görög-perzsa háború I / 132. Muraközy Gyula (1892 – 1961) fordítása[8]
Maron (1733 – 1808): Orestes hazatérése (1786)
Ugyanakkor viszont, amikor Kr.e. 408-ban Euripides (Kr.e. 480 – 406) az Oresteiában az ἰδίοισιν ὑμεναίοισι κοὐχὶ σώφροσιν, idioisin hymenaioisi kukhi sofrosin szavakat adja Orestes szájába, azt 2010-ben Ian Courtenay Johnstonprivate and an unwise marriage-ként fordítja angolra[9], már nem tekinthetünk el attól, hogy maga az angol private is magában hordja a saját-sajátos kettősségét. De forrásom a „sajátos és oktalan házasságot” már egyértelműen az ῐ̓́δῐος, idios második jelentésénél, a „furcsánál” tünteti fel, és az eddigiekhez hasonló példák nagy tömegét vonultatja fel.[10] Ugyancsak bőségben kapunk példát az ῐ̓δῐώτης, idiotes főnév fogalmi átalakulására a magánember-közember-közönséges ember-plebejus-laikus-képzetlen-tudatlan útvonalon.[11] A sztoikus Epiktetos (50? – 135?) a Beszélgetések I. könyve 29. fejezetében ἰδιώταις-ról (idiotais) írva eljutott a „tudatlan” jelentésig. A tudatlanok az elvonulásuk, az érdeklődéshiányuk miatt lesznek képzetlenek, különösen filozófiában.[12] Kazinczy (1759 – 1831) az 1809 és 1811 között írt verseskötetét 1811-ben jelentette meg Tövisek és virágok címmel Kevés számú Nyomtatványokban. Ennek egyik epigrammája így hangzik:
Párizs 1560-bana Salamancai Egyetem 1529-ben épült homlokzata
Az, hogy a szerelem „édes kín”, de nem úgy, mint az olvasás, a tanulás, a természetjárás vagy maga az élet többi része, azaz hol édes, hol kínos, szép sorjában, hanem az édesség és a kín kibogozhatatlanul összefonódik, ahogy Wagner (1813 – 1883) Erdei madarától nemrég idézni mertem, azaz hogy a szerelem e tekintetben közelebbi rokona a zamatos sajtnak, mint a tövises rózsának, az emberiségnek nyilván még az ember előtti fejlődési szakaszából ismerős felismerése. Catullus (Kr.e. 84? – 54) Kr.e. 65 körül írt legeslegismertebb szavaival,
Odi et amo. Quare id faciam, fortasse requiris. Nescio, sed fieri sentio et excrucior.
A disztichon formájában megírt (85.) carminának (kármennek) sok magyar fordítása[1] van, például:
Gyűlölök és szeretek. Tán kérded, mért teszem én azt. Nem tudom, ám érzem, s szerteszakít ez a kín.
Kik Kűnoszt lakták, Opoeiszt és Kalliaroszt is, Bésszát és Szkarphét, gyönyörű Augeia vidékét, Tarphét és Thronioszt, a Boagriosz áradatánál: negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában szent Euboián túl lakozó jó lokriszi hősök.
Homeros (Kr.e. VIII.sz.): Iliász II. Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]
orgyilkospók
Léon Jean Marie Dufour (1780 – 1865) 1820-ban leírta, a pókok rendjéből öt másik fajjal együtt, a Mediterráneumban és Közép-Ázsiában élő orgyilkospókot[2]. Stano Pekár, a brnói Masaryk Egyetem professzora elhatározta, hogy feltárja a faj különös életmódját. A pókok rendszerint „arbitrálnak”: nem kezdenek ki túlzottan veszedelmes ellenféllel anélkül, hogy gúzsba ne kötnék, rájuk hálót vetnének vagy bármi egyéb fogással lenyűgöznék őket, és étrendjüket igyekeznek a testméretüket nem meghaladó élőlényekre szorítani. Támadó fegyverzetük kitűnően beválik védekezésre is, így nem csodálható, hogy ezeknek az intelligens és óvatos ízeltlábúaknak a körében viszonylag ritka a rendtárs vadászata, akkor is inkább csemege, étrend-kiegészítő gyanánt. Nem így az orgyilkospók esetében.
Homeros (Kr.e. VIII. sz.): Odysseia, XII. Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]
Gower (1330 – 1408) hosszú életét, fantáziálok magamban, művészi tehetségének és az ebből fakadó tiszteletnek köszönhette egy veszélyes korban. II. Richárd (1367 – 1400), akinek a Confessio Amantist (A szerelmes vallomása) írta, efféle tehetség híján nem is járt ennyire jól, így az 1390-re befejezett, de többször átdolgozott mű ajánlását a költőnek módosítania kellett a király gyilkosa, egyben utódja, IV. (Bolingbroke) Henrik (1367 – 1413) számára[3].
a Confessio Amantis egy XV. századi kiadása
Gower ebben a művében használja először az angol nyelvben a history, „történet” szót ebben az írásmódban:
és a vers további helyein.[4] A szót feltehetőleg a hasonló értelmű ófrancia estoire-ra alapozta. A XII. századi későlatinban ugyanis a szó már ezt a jelentést hordozta. Ugyanúgy feltételezik, hogy a szó Gower részéről műfaji megkülönböztetés a romanztól. „Történet” ez utóbbi is, csak másképpen: „római stílusú” kitaláció, szemben azzal, ami valóban megtörtént, és ilyenképpen méltóbb a „történet” megnevezésre.[5] Chaucer (1342? – 1400) sohasem használja a szót, de használja helyette ugyanebben az értelemben a storie-t.[6] Az eredeti latin historia, „tudományos mű”, mint élénkebb emlékezetű esetleges ny. olvasóim pontosan tudják, még messzebb áll jelentésben a mai historytól (mely „történelem”). Itt erről rövid felelevenítésül csak annyit, hogy az indoeurópai weyd-, „látni” gyök[7] a görög ἵστωρ, histor, azaz „hozzáértő”, „bíró” szó eredete[8], melyből az elsajátított tudományt felmutató beszámoló, a ἱστορία, historia származik[9]. Ha pedig úgy képzelnénk, a temérdek „hiszt”-tel kezdődő szó ebből ágazik le, jókorát tévednénk. De lássuk a furcsa részleteket!
…a szelíd mantuai költő nagyon messze van Theokritosz erős plein air színeitől. Vergiliust gyengéd, lányos léleknek tartotta az ókor. „Szűzies” volt a mellékneve.
Babits Mihály (1883 – 1941): Az európai irodalom története (1925) Homérosztól 1760-ig. Művészet és világpolitika[1]
Vergilius (Kr.e. 70 – Kr.e. 19) a Mantua melletti Andesben (a mai Pietolében) született csodás körülmények közepette, amint erről az esetleges ny. olvasó korábban már meggyőződhetett. Ahogy a firenzei Dantétől (1265? – 1321)[2] nem vehető rossz néven az életmű aránytalanul sok utalása szülővárosára, ugyanennyire természetes Mantua sűrű feltűnése Vergiliusnál. Mindezek közül legtöbbet az Aeneis X. énekének egy részletét kommentálják:
SUNYIVERZUM 