Devecseri Gábor címkéhez tartozó bejegyzések

A híres zanzibári eper

Az első század közepén, amint arról az obszidián útjait taglalva már beszámoltunk, egy görög ajkú egyiptomi kereskedő már elkészítette a Περίπλους τῆς Ἐρυθράς Θαλάσσης-t (Periplus tes Herytras Thalasses, Eritreai tengeri körutazás).[1] Ennek 15. fejezetében Μενουθιάς, Menuthias néven kellő precizitású beszámolót ad egy szigetről ahhoz, hogy ezt az újabb korokban Zanzibárként azonosítsák.[2] Klaudios Ptolemaios (90? – 168?) a 150 körül befejezett Geográfiája IV. könyvének 8. fejezetébe szintén felveszi.[3] A „Zanzibár” név eredetéül leggyakrabban a perzsa زنگی‎, zangi, „fekete bőrű” és بار , bar, „part” összetétele merül fel.[4]

kókuszos bableves

kókuszos bableves

Mint az egy történelmi „átjáróháztól” elvárható, konyhaművészete a különböző hatások alatt tökélyre emelkedett. Megtaláljuk itt a paradicsommal és fűszerekkel ízesített kókuszos bablevest, a polentára emlékeztető ugalit, a polip curryt és a zanzibári pizzát.[5] Az epret nem. Az epres daiqurit ugyan ízesnek mondják, de nem becsülik nagyra.[6] (Nem állíthatjuk, hogy ez a világszerte fogyasztott ital zanzibári specialitás lenne.) Megjelenése alapján meglehetősen giccses ízűnek képzelem.

epres daiquri

epres daiquri

Bővebben…

Iason utolsó álma: újabb tragikus mese

οἴη δὴ κείνη γε παρέπλω ποντοπόρος νηῦς,
Ἀργὼ πᾶσι μέλουσα, παρ᾽ Αἰήταο πλέουσα.
καὶ νύ κε τὴν ἔνθ᾽ ὦκα βάλεν μεγάλας ποτὶ πέτρας,
ἀλλ᾽ Ἥρη παρέπεμψεν, ἐπεὶ φίλος ἦεν Ἰήσων.

Ὅμηρος (αι VIII. π.Χ.): Ὀδύσσεια, M[1]

oie de ge pareplo pontoporos neus,
Argo pasi melusa, par’ Aietao pleusa.
kai ny ke ten henth’ oka balen megalas poti petras,
all’ Here parepempsen, epei filos men Ieson.

 Tengerjáró gálya csak egy ment arra keresztül:
elhírhedt Argó, Aiétésztól hazatartó.
És a hatalmas szirten még ez is összetörik tán,
ám Héré átvitte, mivel kedvelte Iászónt.

Homeros (Kr.e. VIII. sz.): Odysseia, XII.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

A πᾶσι μέλουσα, pasi melusa, „mindenki ismeri”, Devecserinél: elhírhedt sokszor felemlegetett, igazi homerosi „arany” szókapcsolat[3], mely az idők beláthatatlan mélységét sejteti meg velünk: az Argo és az argonauták története már közel három évezrede is széles körben elterjedt, következésképpen vélhetőleg még jóval régebbi mítosz. Mi éppen csak felelevenítjük a szerteágazó mesét kitűzött célunkhoz, mintegy bevezetésképpen. Bővebben…

Nektár és makadámia

Nektárt ígérek, de keserves lesz.
Él egy szömörceféle a Los Angeles környéki hegyvidéken, melynek nincs magyar neve. Forrásunk szerint termését ehetőnek tartják – ez a megfogalmazás tehetős országrészre utal; efféle ismereteket szegényebb területek lakói teljes biztonsággal magukra szednek az évszázadok folyamán – , de a növény szerepe az ember kultúrtörténetében csekélynek mondható. Az angol megnevezés sugar sumac, „cukorszumák” (mindkét szóba beleütköztünk már), másképpen sugar bush, „cukorbokor”.[1] Bővebben…

Bellerofon utolsó repülőútja

A híresztelés, hogy a nagy görög hős, Bellerofon (vagy, például Homerosnál, Bellerofontes) saját maga dédapja, tévedésen alapszik. Bellerofon evilági feltételezett apja Glaukos korinthosi király, míg apai ágú unokája is Glaukos, de egy másik: a lykiai herceg, aki Trója alatt régi vendégbarátjával, Diomedesszel kerül szembe, és így a küzdelmet feladják, sőt, fegyvert cserélnek; mivel az ő fegyverzete aranyból volt, Diomedesé bronzból, ezt rég óta rossz cserének tekintik, és elterjedt erről az „aranyat bronzért” kifejezés. (Fegyverként a bronz természetesen sokkal hasznosabb, mint a lágy, de irdatlan súlyú arany.) Homeros (Kr.e. VIII. sz.) az Iliász VI. énekében mindenesetre még rézfegyverről ír bronz helyett, különleges görög kereskedői zamattal.

Ekkor azonban Glaukosz eszét Kronidész elorozta,
mert ez aranyfegyvert nyujtott át Tűdeidésznek
rézért, százökör-étékűt a kilencökör-árért.

Bővebben…

Theseus utolsó kalandozása és halála

Phaidrát és Prokriszt láttam, meg a szép Ariadnét,
fondorlelkü Minósz lányát, Thészeusz akit egykor
Krétából kívánt szentelt földjére Athénnak
vinni, de ott nem örült neki; Artemisz ölte meg útján
vízövezett Díában a lányt, dionűszoszi szóra.

Homeros (Kr.e. VIII.sz.): Odysseia, XI. ének
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Theseus alakjával már többször foglalkoztunk. Szövevényes és mesés történeteinek még a mellékszereplői is az európai nagy kultúra fő ihletői közé tartoznak, és bár a feldolgozásoknak rendszerint Plutarkhos (46? – 127?) a forrása, azaz egy jól körülhatárolható „biztos pont”, magukat a feldolgozásokat számba venni szakavatottak számára is reménytelen.

van Loo (1705 – 1765) olajképe 1730 körül: Theseus befogja a marathoni bikát

van Loo (1705 – 1765) olajképe 1730 körül: Theseus befogja a marathoni bikát

Bővebben…

Dionysos és a denevérek

Pyramus és Thisbe Shakespeare-nél (1564 – 1616)[1], a feleségét és annak szeretőjét leleplező Vulcanus, más nevén Lemnius, akiről Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordításában írva vagyon,

Lemnius ekkor ivor kapuszárnyát tárta ki tágra,
s hívta az isteneket; míg ők lekötözve feküdtek,
rútul; azonban eképpen rút vágy lenni egy éppen
nem szomorú isten; nevetett rajuk erre; sokáig
volt ez a történet kedvelt rege köztük az égben,

Tintoretto (1518 – 1594): Venus, Vulcanus és Mars, 1550

Tintoretto (1518 – 1594): Venus, Vulcanus és Mars (1550)

vagy a Berninit legalább egy matrac erejéig megihlető antik alkotás, az itt emlegetett Hermaphroditus, mind egyetlen nagy ívű dramaturgiai fogásba sűrűsödik Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) Átváltozásainak IV. könyvében. A „mese a mesében” ősi módszere alapján. Ezúttal nem a mesékre, hanem a mesélőkre figyelünk.

Bernini (1598 – 1680): talapzat az antik Alvó Hermaphroditus szobra alá, 1620

Bernini (1598 – 1680): talapzat az antik Alvó Hermaphroditus-szobor alá (1620)

Bővebben…

Hangyautánzó pókok, ezúttal is a görögök érintésével

Alexandriai Szent Kelemen (150? – 215) 195 körül írta a Προτρεπτικὸς πρὸς Ἕλληνας, Protreptikos pros Hellenas, azaz Buzdítás a görögökhöz című forrásmunkáját – nevezhetjük annak, hiszen számos görög szokást innen ismerünk. Jakab Attila joggal kifogásolja, hogy a magyar fordítás szövegtestében a προτρεπτικὸς, protreptikos olykor „intelemként” jelenik meg[1], de ezt a jelentésárnyalatot az ógörög szó is magában hordozza, hagyományos angol szava, az exhortation meg különösen, mely „buzdításon” túlmenően „korholást” is jelent. A II. könyvben Alexandriai Szent Kelemen szemgyönyörködtető bőségben ismertet regionális görög kultuszokat (nem buzdítólag, még csak nem is intőleg vagy korholólag, hanem lebeszélőleg). Thessaliában, írja, hangyákat tisztelnek, mert tudomásuk szerint ősatyjukat, Myrmidont Zeusz hangya képében nemzette Eurymedusával.[2] A Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodosnak tulajdonított, erősen hiányos formában fennmaradt[3] Asszonykatalógus (53. töredéke) másképp tudja. Zeus és Aigina nimfa természetes fia, Aiakos unatkozott egymagában az anyjáról elnevezett bájos, de elhagyatott szigeten. Mikor az istenek és emberek atyja látta bánatát, a sziget összes hangyáját férfiakká és széles csípőjű nőkké változtatta. (A hangyák eltűnését követő ökológiai katasztrófáról nem esik említés.) Így lettek a myrmidonok, a hajózás mesterei, a vitorla feltalálói.[4] Erre a változatra építi Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) a sajátját. Az eredetit azzal bővíti ki, hogy a szigetet pestis néptelenítette el. Az Átváltozások VII. könyvben Aiakos így beszél erről:

Ritka remek terebélyes tölgy magasult a közelben,
mit Jupiternek szenteltek, dodonai magból;
itt eledelt gyűjtő hangyákat hosszu csapatban
láttam, amint roppant terhük cipelik pici szájjal,
és a fakéreg ráncai közt ösvényüket őrzik.
Számukon ámulok, és »Legjobb atya, adj ugyanennyi
polgárt
, « így szóltam, »s kiürült falaim teletöltsed.«

Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[5]

Ovidius tehát életben tartja a hangyákat. (A legjobb atya kegyesen teljesíti fia kívánságát. Lehetetlen nem észrevennünk az elnéptelenedés rémétől rettegő görög nép vissza-visszatérő álmát az elnéptelenedést csodás eszközökkel visszájára fordító égi hatalmakról.) A myrmidon nép aztán ide-oda költözött Aiginából Thessaliába. Hűségesen követik Aiakos unokáját, Akhilleust Trójába.[6] Mikor viszály robban ki Akhilleus és az akháj fővezér, Agamemnon közt Bryseis rabnő miatt, és emiatt Akhilleus hazatéréssel fenyegetődzik, Agamemnon az I. énekben gúnyosan így felel:

Hát csak eredj haza bárkáiddal s embereiddel,
mürmidonoknak légy ura, én veled úgyse törődöm,
és haragodtól nem félek…

Devecseri Gábor fordítása [7]

A μύρμηξ, myrmex, „hangya” ógörög szót egyesek indoeurópai eredetűnek tartják. Erre nem hajlandó Ernest David Klein (1899 – 1983), aki alternatív megoldásként eredetül az ógörög μόρμος-t (mormos, „rettegés”) vezeti le. A gátlástalan, kérdéseket nem feltevő követő alakja a XVII. századi Angliában már annyira ismert volt, hogy külön szóval emlegették: myrmidon.[8]
Másfelől… A gőgös Arakhnével és bűnhődésével, azaz pókká válásával már foglalkoztunk. A két nevet Alexander McLeay (1767 – 1848) olvasztotta Myrmarachnévé 1839-ben. Jó oka volt rá.
Bővebben…

A szörny-, ember- és állatvilág Efialtesei

Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta.

Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint démonokat mutogassuk be őket.

Ephialtes nem volt démon. Bizonyosan mellőzte Pausanias valami hivatalosztásnál, vagy tán egy thesbiai legyőzte az olympi játékokban; tán gazdag özvegyet akart elvenni, s az elutasította a kezét; vagy lehet, hogy Epikur követője volt, s nem volt hozzá elég pénze, talán a hitelezői szorongatták, s az archonok nem voltak pártfogói. És aztán Xerxes biztatta, hogy ha elfoglalhatja Hellászt, megteszi szatrapának Tesszália felett. Bizonyosan így volt. 

Erre aztán Ephialtes azt mondta, hogy gyűlöli a hazáját. Pedig nem igaz – csak jól akart belőle lakni.

Jókai (1825 – 1904): A kőszívű ember fiai. Ephialtes[1]

Efialtes nem volt egyedül. Ezúttal nem gaztettére, hanem puszta nevére célzok. Találkoztunk már a messze földön elismert bíborfestőnővel, Arakhnével, aki mintájául istenek túláradó jókedvét vette, melyet az emberi mérce már nem tud követni, és így érte el büntetését: Pallas Athene pókká változtatta (hogy eztán nagyobb hasznot hajtson). Egyik „epizódjában”

Téged, Neptunus, haragos bika-képben az aeol
lányra ki törsz, hímez; s az Aloidákat Enipeus
képében nemzed

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások, VI.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

A máj okozta podagrát, bogos köszvényt, forrázást és égetést egyaránt gyógyító képzeletbeli csodanövényre, a pantagruelionra, melynek hatásait, nyilvánvalóan id. Plinius (23 – 79) stílusát parodizálva, Rabelais (1494? – 1553) ismerteti, féltékenyek lesznek az olymposiak:

megijednek vala az olympusi istenek és így szóllának: Pantagruel keservesebb gondot ád nékünk, ez növevény használatjával és erejével, mint egykoron az Aloidák.

Gargantua és Pantagruel II / 51 (1532).
Benedek Marcell (1885 – 1969) fordítása (1954)

Bővebben…

Ugrópókok és hősök a görög mondavilágban, avagy a farkincások közbeszólnak

Ezt meg-nézvén el sétállyák Silvanus lugossait,
viszsza térnek, mert Epeust várják, ’s Mopsus társait,
kik el-hagyván Diannának nyilakkal tölt halmait,
még azon nap meg-is szállják Pallas háza falait.

Verseghy Ferenc (1757 – 1822):
Orfeus Dafnisnek. Tavaszi mulatságokról.[1]

Már meséltünk róla, hogyan vezetett a Herakles után második hős, Meleagros halálához a viszály, mely közte és anyja, Halthaia között robbant ki a kalydoni vadkan megölése utáni prédaharc nyomán (Halthaia nem vesz részt az osztozkodásban, de egy vagy több fivére, balszerencséjükre, igen). Meleagros lelkét a családi perpatvar olyannyira felbolygatja, hogy az addig diadalmas etoliai sereg éléről is visszavonul, és így az ellenség, a kúrész had, erőre kap:

Míg részt vett a csatákban Arész-kedvelt Meleagrosz,
addig a kúrészok szenvedtek, s kívül a bástyán,
bármi sokan voltak, lábuk megvetni se tudták.
Ám miután Meleagroszt már megszállta a méreg,
mely bölcseknek is olykor megduzzasztja a szívét,
anyja, a jó Althaia iránt gyúlt benne a méreg –
hitvese, szép Kleopatré mellé dőlt le, ki lánya
Euénosz lányának volt, ama karcsubokájú
Marpésszának, s Ídésznek, ki a földi halandók
közt legerősebb volt akkor s széplábu szerelmét
Phoibosz Apollón ellen is oltalmazta nyilával.

Homeros (Kr.e. VIII.sz.): Iliász, IX. ének
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

A hős felesége, Kleopatre tehát Euenos unokája volt, és ezzel végére is értünk rövid bevezetőnknek. (Nincs az a rövid bevezető, mely véget ne érne egyszer.) Bővebben…

A hölgyestike hölgye, európai kunkorokkal

Lippay János (1606 – 1666) az 1664-ben kinyomtatott Posoni kert című műve I. könyvének XII. részében így ír a káposztafélék családjába tartozó hölgyestikéről:

Viola nocturna, Etszaki viola. A’ virághja ollyan formájú, mint az nyári viola, haj színü; nappal semmi szaga nincsen; hanem mihelt el enyészik a’ nap, mingyárt ollyan szép gyönyörüséges illattat (illattal) bövölködik egész étszaka úgy hogy, ha az szobába viszi ember, bétölti azt jó illattal.[1]

a hölgyestike két színváltozata

a hölgyestike két színváltozata

Bővebben…

Madárkövek

Fájdító és kóros kövek sokaságán túl az állatvilág sokat köszönhet egyes hasznos köveknek. Ilyenek például az otolitok (otholitok) vagy hallókövek. Nyájas olvasóimat nem fogja meglepni a nyilvánvaló szófejtés: ὦς, os „fül”, λῐ́θος, lithos „kő” ógörögül. Nevüket onnan kapták, hogy a belső hallójárat tömlőcskéjében (utriculus) és zsákocskájában (sacculus) helyezkednek el membránba foglalva. A foltban (macula) elhelyezkedő szőröcskéket felülről ingerelve az agyat a fej helyzetéről és mozgásállapotáról tudósítják.[1] A rendszer megbomlása vagy átmeneti funkciózavara szédüléshez, hányáshoz vezet.[2] De tökéletes állapotú érzékelőrendszer sem működik, ha kiesik vagy megváltozik a rendszer „motorja”, a gravitációs tér. Ez váltja ki a szintén szédüléssel és hányással járó űradaptációs szindrómát.[3] A „hallókő” elnevezés azonban mégsem alaptalan. A berendezés fontos szerepet tölt be a vesztibuláris (egyensúlyszervi) hallásban: a hangingerület finom lecsengéseinek feldolgozásában vesz részt.[4] Bizonyos gerincesek életében a mészkőből felépülő hallókövek szerepe különösen jelentős, például halakéban. Míg a mi otolitikus szerveinkben a hallókövek apró kristályok, addig a halak olykor termetes hallókövei évgyűrűszerűen bővülnek. Nagyszabású gyűjteményük itt megtekinthető.[5] Bővebben…

A fogoly szomorú világra jötte és szomorú nyelvfejlődése

fogoly

fogoly

A fácánfélék családjába tartozó, általunk már szóba hozott fogoly igen elterjedt Európa és Kis-Ázsia területein. Mintegy 17 millió km2-t lakik be, és bár egyedszámát (a távolabbi vidékekre indukáltakkal együtt) csak tág határokon belül tudják megbecsülni (3 millió 900 ezer és 7 millió 600 ezer között), azt csökkenőnek tartják.[1] Tudományos binómenét, a Perdix perdixet, kevéssé meglepően, Linnének (1707 – 1778) köszönheti.[2] A latin név a görög πέρδιξ-ből (perdix) származik, és ha helytállók a feltételezések, akkor göcögő hangja sodorta szegény állatot ebbe a szégyenbe. Az indoeurópai perd-, „szellenteni” gyök[3], mely az azonos jelentésű angol fart előzménye is[4], a hellén kultúrát az azonos jelentésű ógörög πέρδω, perdo (egyes szám első személyben πέρδομαι, perdomai) απαρέμφατο-val (aparemfatóval), azaz főnévi igenévvel ajándékozta meg[5], és ez vezethetett a fogoly görög nevéhez, a πέρδιξ-hez (perdix)[6]. Ófrancia közvetítéssel ebből származik a madár mai angol neve, a partridge is.[7] Mielőtt felcsillanna szemünk (orrunk?) a megfelelő magyar szó és a „fogoly” egymáshoz hasonló „csengésétől”, legbiztosabb megismerkednünk a nyelvtudomány álláspontjával.

császármadár

császármadár

Ez szerint mindkét magyar szó uráli eredetű, megállapíthatóan semmi közük egymáshoz, a fogoly börtönben sínylődő névrokonához sem, sőt, magához a Perdix perdixhez mint madárhoz sem nagyon, mert a „fogoly” szó eredetileg a szintén fácánféle császármadarat jelölhette, és arról csúszott át a szó a mai jelentésébe.[8] Bővebben…

Pestis és pisztráng

A pásztor megnevezése az indoeurópai peh-, „védeni” gyökből származik[1]; évezredek óta tartó jó hírébe belejátszhat munkája nehézsége és veszélye, melyet a lelkiismeret megnyugtatásául idealizáltan ábrázolni, tilinkózással egybekötött terelgetésként értelmezni szent művészi kötelesség volt. A sermo vulgaris, „köznyelv”, azaz a birodalmat és klasszikus nyelvét valamelyest túlélő népi latin nem volt ennyire kegyes a pásztorokkal. A „megpásztorolni”, impastoriare jelentése „nyűgöt rakni”, például lovakat „kipányvázni”. A középkori latinban a pastoria már félreérthetetlenül pányva. A középfrancia empestrer (és az s eldobásával ebből a mai empêtrer) már átvitt értelemben jelent „nyűgöt rakni”-t. Ebből származik az angol pester, „nyaggat” (ez utóbbinak azonban, mint sejtenénk, nincs köze állatok megbéklyózásához nyakat szorító kötéllel). Bővebben…

Vale atque ave

Multas per gentes et multa per aequora vectus
advenio has miseras, frater, ad inferias,
ut te postremo donarem munere mortis
et mutam nequiquam alloquerer cinerem…

…frater, ave atque vale.

Catullus (A.Ch. 84? – 54): Carmen CI

Sok nép országán, sok tengeren át idejöttem,
testvérem, szomorú sírod elé, hogy a sír
végadományát átadjam neked és a te néma
hamvadhoz szóljak

s búcsút mondok most, áldjon örökre az ég.

101. carmen. Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása

Row us out from Desenzano, to your Sirmione row!
So they row’d, and there we landed-”O venusta Sirmio”
There to me through all the groves of olive in the summer glow,
There beneath the Roman ruin where the purple flowers grow,
Came that ’Ave atque Vale’ of the Poet’s hopeless woe,
Tenderest of Roman poets nineteen-hundred years ago,
’Frater Ave atque Vale’ – as we wandered to and fro
Gazing at the Lydian laughter of the Garda Lake below
Sweet Catullus’s all-but-island, olive-silvery Sirmio!

Tennyson (1809 – 1892): ”Frater ave atque vale”[1]

A szivarfafélék családjába tartozó díszes aranyzuhatag. Jelenlegi tudományos neve, a Pyrostegia venusta („bájos tűztető”) John Mierstől (1789 – 1879) származik

Rajta hát Desenzanóból Sirmiónétokba, hó!
Hát eveztek, s ott kiszálltunk, „ó, venusta Sirmio!”
Ott olajfalombon át, hol nyári fény jár, csillogó,
s római rom alján nő a bíbor írisz szirma, szó
ért el: amaz „Ave atque Vale”, hajdan itt lakó
leggyengédebb dalnokától, reményfosztott, jajgató,
„Frater Ave atque Vale” szólt, s mi bolygtunk, nézve: jó
lyd kacajjal mint nevet fel lábadnál a Garda tó,
édes Catullus szigetje, olaj-ezüst Sirmio!

Frater ave atque vale. Devecseri Gábor fordítása[2]

Sleep; and if life was bitter to thee, pardon,
If sweet, give thanks; thou hast no more to live;
And to give thanks is good, and to forgive.
Out of the mystic and the mournful garden
Where all day through thine hands in barren braid
Wove the sick flowers of secrecy and shade,
Green buds of sorrow and sin, and remnants grey,
Sweet-smelling, pale with poison, sanguine-hearted,
Passions that sprang from sleep and thoughts that started,
Shall death not bring us all as thee one day
Among the days departed?

Swinburne (1837 – 1909): Ave atque vale.
In Memory of Charles Baudelaire[3]. XVII

Aludj; s bocsáss meg, ha rosz volt az élet,
Ha jó, köszönj; oly édes a közöny
És boldog az, ki megbocsát s köszön
Elhagyván a kertet, e bús-sötétet,
Hol tar csokorba fontad az avítt
Árny és titok beteg virágait,
A bűn zöld bimbaját s a szürke seprüt,
A szirmot, amely mérges vérbe fult,
A férges szenvedélyt, mely elvadult.
Ugye ott is e titkokat keressük,
És felújul a mult?

Ave atque vale (Charles Baudelaire emlékezetére), XVII.
Kosztolányi Dezső (1885 – 1936) fordítása[4]

Bővebben…

A nem neme: miért nem beszélünk a baleári faligyíkról?

– legalábbis egyelőre. Mert (mindenek előtt) nem mehetünk el szó nélkül jeles herpetológusok szóváltása mellett a tudományos nemzetségnévről. A vitát nem annyira a tárgya teszi érdekessé, mint az érvelések bizonyos döccenői.

baleári faligyík

Bővebben…