Devecseri Gábor címkéhez tartozó bejegyzések

Poseidon fenyőünnepei

Így hullt földre Sinis, ki gonosz volt szörnyü erőben,
fákat görbített földig s föl a légbe vetette
szálfa fenyőkkel, szétfröccsentve az emberi testet.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások, VII.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Nem olyan egyszerű otthagyni egy ideje sűrűn látogatott mesés terepünket, Korinthost. (Az egyik változat szerint a város legendás alapítója, Helios napisten leszármazottja erre a névre hallgatott.[2]) Mielőtt röviden híres sportjátékaira térünk, kikerülhetetlen Theseus hősi alakja, aki, jelképesen is, mintegy a mítosz és valóság határán áll. Történetével zárul Athéni Apollodoros (Kr.e. 180? – 120?) Mitológiája, és vele kezdődnek Plutarkhos (46? – 127?) Párhuzamos életrajzai. Aigeus athéni király szent magyarázatot kért a Pythiától, különféle asszonyaival miért nem tud utódot nemzeni. Athéni Apollodoros leírásában (III. könyv, XV. fejezet, 6. szakasz) válaszul ezt kapta:

Bortömlő csúcsán ki ne nyisd a dugaszt, te derék hős,
addig, amíg fellegvárát nem látod Athénnak.

Troizen

Ebből semmit sem értett. Hazafele tartva Troizenbe érkezett. Alapítója, Orus, Poseidon sarja[3], egyesek szerint egyiptomi volt. Poseidon a térségben nagy aktivitást fejtett ki. Például, némiképpen vérfertőző módon, teherbe ejtette Orus leányát, Leist. Troizenben Poseidonnak jelentős kultusza bontakozott ki. Aigeus idejében Troizen ura a bölcs és fortélyos Pittheus volt. Bátyja, a városállam névadója, Troizen után lett király.[4] Miután Aigeus elmondta neki a jóslatot, azonnal megértette azt. Borral itatta le vendégét, majd borvendégét összehozta leányával, Troizen „ragyogó egével”, a gyönyörű Aithrával. Az óvatos Athéni Apollodoros ugyanannak a fejezetnek a 7. szakaszában így fogalmaz: ugyanazon az éjszakán azonban Poszeidón is közeledett a leányhoz. Plutarkhos változata realistább:

Aithra sokáig titokban tartotta Thészeusz igazi származását, Pittheusz pedig elhíresztelte róla, hogy Poszeidón gyermeke. A troizéniek különösképpen tisztelték Poszeidónt; ő volt városuk védőistensége, neki áldozták gyümölcstermésük zsengéjét, és az ő háromágú szigonyát verték pénzükre is.

Párhuzamos életrajzok. Theseus, 6.
Máthé Elek (1895 – 1968) fordítása[5]

Hiába, ahol ragyog az ég, ott Poseidon is elemében érzi magát, és telehinti sarjaival a földet. És így aztán kultusza, tisztelete is öregbedik. Legalább látjuk a mechanizmust. Bővebben…

Reklámok

Vactor hősei

Holnapután, 2018. augusztus 6-án lesz a 188. évfordulója Kentucky egyik leghíresebb szülöttje, Vactor Tousey Chambers (1830 – 1883) ügyvéd és entomológus születésének, és egyúttal a 135. évfordulója annak, hogy bénulást okozó agyvérzést kapott kentuckyi otthonában. A következő nap hajnaláig élt. Ügyvédként, békés természetű lévén, rendszerint azt tanácsolta klienseinek, ejtsék a pert, mert gyűlölte a tárgyalótermi civódásokat. Megtehette, jómódú volt.[1] A kor kiemelkedő ruhamolykutatójának tekintették.[2]

Bár nem szobatudós volt, mint angol elődje, Francis Walker (1809 – 1874), és szakmai reputációja is nagyobb volt (ő nem tizenegyszerezett meg tudományos neveket), vannak bizonyos távoli párhuzamok a munkásságaikban. Cikkeinek címadásában nem volt körültekintő (felpanaszolták, hogy túlságosan hasonlók), és sokat kellett küzdenie a lektoraival is.[3] Bővebben…

Peirene és forrásai

Τοῖσι μὲν
ἐξεύχετ᾽ ἐν ἄστεϊ Πειράνας σφετέρου πατρὸς ἀρχὰν
καὶ βαθὺν κλᾶρον ἔμμεν καὶ μέγαρον[1]

Toisi men
exeukhet’ en hastei Peiranas sfeteru patros arkhan
kai bathyn klaron hemmen kai menaron

Pindaros (Kr.e. 522? – 438?): XIII. olympiai óda

(Glaukos) Szólt velük
Büszkén így bejelentvén, Peirán városa atyja uralmát,
Törvényét viselé, aki csarnoka volt törvényei háza…

Természetesen aki tudta, hogy Πειρήνη, Peirene Korinthos legfőbb forrása, mint például Charles Apthorp Wheelwright (1787 – 1858), ezt igyekezett a maga interpretációban érvényre juttatni, ahogy ő maga is az 1846-os fordításában:

Where flows Pirene’s sacred tide

Hol Peiréné szent árja foly’…

Ennek nem sok köze van az eredetihez, de menthető, ha Pindarosra mint a pars pro toto elvének alkalmazójára tekintünk. Hiszen Bakhylides (Kr.e. 518? – 452) egy töredéke is mintha Peirán „csavaros koronáját” említené, ha hihetünk ennek a pár szómorzsának, és hogy ki lehet az itt szereplő Kleon… Az általunk már emlegetett, de kétségkívül Korinthos térségében vitézkedő „ódemagóg” aligha, hiszen ő Bakhylides halála után 30 évvel szállt alá az alvilágba. Megeshet, szövegromlás tanúi vagyunk, és a költő Korinthos legendás királyára, Kreonra gondolt.[2]

1 Bakh

Különben is, mondhatjuk megengedően, Árpád (845 – 907) hős magzatjai sem csak ott virágozának fel, merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, azaz a vízparton, hanem a szárazulat belsőbb vidékein is. De tárgyhoz méltatlan szarkazmusunkat sutba dobva (egy tegnap hallott jó tanácsra hallgatva: „hagyj fel rossz szokásaiddal!”) kicsit közelebbről is megvizsgáljuk a forrás történetét.

Tiepolo (1696 – 1770): Bellerofon és Pegazus

Bővebben…

Acadina próbája

From Acadina rise the graven oaths —
Rejected lies her truthful bosom loathes.

Kent (1823 – 1902): Aletheia, CXCV. (1870)[1]

Acadinából szállnak bevésett eskük —
Az ő igaz keble rút csalást nem tűr.

A Palicus ikrek mítoszát sokan és ízesen ismertetik. Mindezek közül legízesebbnek Johann Karl Otto Ribbeck (Ribbeck Ottó, 1827 – 1898) leírását találtam A római költészet történetében. Csíksomlyói Csiky Gergely (1842 – 1891) 1891-ben megjelent fordításában:

Ami az akkori olvasók számára magától értetődő lehetett, a mai korban már rövid magyarázatot kíván. Aiskhylos (Kr.e. 525 – 456) Kr.e. 473-ban a művészetpártoló I. Hieron († Kr.e. 466?) tyrannos meghívására Syrakusába érkezett, és ott a tyrannos által nemrég alapított Aitne városa tiszteletére írta az Aetnae-i nők című darabját. Ez töredékesen maradt fenn, de éppen az emlegetett sorokat megőrizte az V. században alkotó Macrobius Szaturnália-ünnepi beszélgetések hét könyvben című, idézetekben bővelkedő gyűjteménye. Az V. könyv XVIII. fejezetének 24. szakaszában ezt olvassuk az Aiskhylos-drámából:

Τί δῆτ’ ἐπ’ αὐτοῖς ὄνομα θήσονται βροτοί;
Σεμνοὺς Παλικοὺς ζεὺς ἐφίεται καλεῖν.
Ἦ καὶ Παλικῶν εὐλόγως μενεῖ φάτις;
Πάλιν γὰρ ἥκουσ’ ἐκ σκότους τόδ’ εἰς φάος.

Ti det’ ep’ autois honoma thesontai brotoi;
Semnus Palikus Zeus efietai kalein.
He kai Palikon eulogos menei fatis;
Palin gar hekus’ ek skotus tod’ eis faos.[2]

S hogy minek mondja ezt halandó:
Zeus Palikusnak rendelé,
S hogy e név helyes-e –
Az, mert visszatérnek a mélyből evilágra.

Azaz a szó eredetét Aiskhylos (és nyomában Ribbeck) a πάλιν, palin, „újra” szóra vezeti vissza. Aztán, ahogy várjuk, utalások formájában a Palicus-mítosz és a köré az Etna körül kibontakozó kultusz a latin nyelvű irodalomban is meg-megjelenik. Vergiliusnál (Kr.e. 70 –  Kr.e. 19):

pinguis ubi et placabilis ara Palici[3]

Hol pompás, pazar oltár ég a palícusi párnak

 Aeneis, IX. Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[4]

Ovidiusnál (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?):

perque lacus altos et olentia sulphure fertur
stagna Palicorum rupta ferventia terra
et qua Bacchiadae, bimari gens orta Corintho
[5]

mély tavakon s ként gőzölgő Palicus-mocsaraknak
színe fölött vágtat, hol a földből forr föl a pára,
és hol a Bacchiadák, két-tengerpartu Corinthus.

Átváltozások, V. Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[6]

Korinthos

Mindeddig nincs is nehézségünk az irodalomba átnövő mítosz kéngőzös, ezúttal mégis tiszta világában. De ez a kényelmes érzésünk nem tart sokáig.  Bővebben…

Kastalia forrása és ősforrása

Ó, úr Appollón, Zeusz atya gyermeke!
Mikor születtél, ékesített apád
arany szalaggal, drága lanttal,
s hattyú szép fogatot kezedre

bízván, kiküldött Delphoi iránt, s a szép
Képhisszosz-adta Kasztaliánk ezüst
vizéhez: ott mondj jósigéket
s ossz igazat minekünk…

a fecske szólt, pacsirta zengett
és a tücsök cirpelte nékünk

szent jósigédet, s Kasztaliánk ezüst
forrása buzgott…

Alkaios (Kr. e. 630? – Kr.e. 570?): Apollónhoz. Előszó

Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Kastalia forrása ma

Alkaios nem hiába kiáltott fel: ὦ Κασταλία κρήνη, o Kastalia krene[2], ó, Kastalia forrása, töredékben maradt himnusza, megkockáztathatjuk, az ősforrása a mesés Kastalia megjelenésének az ókor irodalmában. Legutóbbi írásunkban ígéretet tettünk rá, hogy kissé közelebbről is megvizsgáljuk ezt a forrást.  Bővebben…

Pomona szerelme és kártevője: a harkály

A latin picus, „harkály” szót az azonos értelmet (is) viselő indoeurópai (s)peik- gyökig sikerül visszavezetni[1], de reményeink megcsalnak bennünket, ha abban bízunk, hogy az angol megfelelő, a woodpecker is ide vezetne[2]: a pecker a picker, „szedegető” egy módosulata, annak viszont, még csábítóbb megjelenése dacára, se a latin, se az indoeurópai őshöz nincs köze[3]. A másik értelme az indoeurópai gyöknek a „szarka”, amelyből azonban az ilyen értelmű latin pica szó származik.[4] Nem hiába hívja fel a két latin szó közti különbségre a figyelmet az internet védőszentje, Sevillai Szent Izidor (560 – 636) Etimológiái XII. könyve VII. fejezetének 47. szakaszában.
Talán mondanunk sem kell, hogy a mondavilágba vesző kultúrtörténet hallani sem akar efféle szőrszálhasogatásokról, és erőteljes izomzattal ugrik a történelemmel elegyes mese területére. (Tényleg csak a képzavar kedvéért fejeztem így ki magam.) Maga Sevillai Szent Izidor, amellett, hogy pókerarccal beszámol a harkály csudatételéről: az általa lakott fába vert szög nem marad ott sokáig, mert természetfeletti erők kimozdítják helyéből (ma ezeket az erőket „fizika” néven foglaljuk egybe, érintőlegesen utalva a harkály ütései keltette rezonanciákra), és amely erővel a szarka nem bír, Kronos ~ Saturnus fiát, Picust teszi meg névadónak, aki a madárnak jóslásokhoz vette hasznát. [5] Mindenekelőtt nézzük meg közelebbről ezt a fiúgyermeket.  Bővebben…

A világot fenyegető hajsza

Küldeni most mindenki az én Laelapsom akarja
(így hívták a kutyát). Köteléről régen akart már
elszabadulni, nyakával rég feszitette a fékét.
Még alig engedtük szabadon, már látni se tudtuk,
merre rohan. Forró fövenyen csak a lábnyoma látszott,
ő maga már tovatűnt. Sebesebben dárda sem illan,
megcsóvált szíjból a kavics sose száll sebesebben,
krétai ívről sem szökken sebesebben a vessző.
Domb magasul meredek csúccsal közepén a mezőnek;
fölsietek rá, hogy lássam különös rohanásuk;
már-már szinte fogoly, s a fogak közül illan el ismét,
úgy látszott, az a vad.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások VII.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Zeus a maga bikahátán elrabolt Európát, vallja Pausanias Periegetes („Leíró”, 110? – 180?) Görögország leírása című műve IX. könyve 19. fejezetének 1. szakaszában, a beóciai Theba melletti Teumessosban rejtegette (amely város is, hegy is[2], így gyaníthatjuk, hogy inkább ez utóbbiban).

Bővebben…

Farkasok és lepkék, hiúzok és pókok

…a molossus nép neki-küldött
túszaiból egynek tőrrel feltépte a torkát,
s fél-eleven testéből egy részt főzve ki vízben,
lángot rakva alá más részét megpiritotta.
Feltálalta; de én bosszuló mennyei lánggal
rontottam le lakát, mely méltó volt az urához.
Megriad és menekül, s a mezőben csöndre találva,
csak felüvölt, nem tud, noha próbál szólni: egész nagy
mérge a szájában gyűlik meg, az ősi ölésvágy
űzi a barmok iránt, s örvend mindmáig a vérnek.
Köntöse is szőr már, két karja is állati lábszár:
farkas lett…

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások I.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Már csak Zeusz bosszújának egy további „folyományából”, az özönvízből is megsejthetjük, hogy az emberevés tabuját erősítő igen ősi mítosz a próbaképpen embert felkínáló, bűnhődésül farkassá váló Lykaoné[2].
Az I-II. században írt enciklopédikus összefoglaló, a három kötetes Ál-Apollodoros vagy Könyvtár (melyről már többször megemlékeztünk) a záró kötet VIII. fejezetének első szakaszában további részletekkel is szolgál a vakmerő tettről és gyászos végéről. A lakomán, melyen az ezúttal a mai értelemben vett áldozatot kolbász- vagy hurkaféleség alakjában feltálaló Lykaon árkádiai király ötven fia is részt vesz, valamennyien bősz, istentelen férfiak, akik közül csak egyet, a legfiatalabbat, Nyktimost hagyja életben az álruhás Zeusz, a többit villáma sújtja halálra. Az ötven fiú közül negyvenkilenc nevét jegyezte fel a Könyvtár. Ezek között találjuk Peuketiost[3], akiről William Smith (1813 – 1893) mai olvasókat is lenyűgöző alaposságú főművében, az először 1844-ben kiadott Dictionary of Greek and Roman Biography and Mythology (Görög-római életrajzi és mitológiai lexikon) egy 1873-as utánnnyomásában azt is megemlíti, hogy fivérével, Oinotrosszal együtt árkádiai kolóniát hoztak létre Itáliában Iapygia közelében.[4] (Maga Iapygia sokkal több figyelmünket megérdemli ennél a kurta említésnél. Nem álljuk meg, hogy erről bővebben is ne írjunk egy későbbi alkalommal.) Bővebben…

Plutonium rövid ó-val

Az alkoholos erjedés Joseph Louis Gay-Lussac (1778 – 1850) által feltárt egyenlete értelmében

C6H12O6 → 2 CH3-CH2-OH + 2 CO2 + hő,

szavakban: a cukor etil-alkohollá és szén-dioxiddá bomlik hőfejlődés kíséretében. Ezúttal (és átmenetileg) a szén-dioxid fejlődésére összpontosítunk. Bővebben…

Non omnis moriantur

A székesegyház roppant tornyai:
Négy óriási felkiáltójel

Egy kövön jártatom a szememet,
Emlékkő egyszerűbb már nem lehet.
Rajta halványan két művész neve,
Megtudom, hogy mult század közepe…
Egyik fuvola, a másik fagot, –
És mind a kettő milyen rég halott.

Nem nagy nevek, és nem zene-titánok…

Reményik Sándor (1890 – 1941):
Non omnis moriar[1]

Dante (1265? – 1321) Paradicsomának fordításáért Babits (1883 – 1941) jókora honoráriumot kapott, amit, magát pénzügyi antitalentumnak érezvén, költő barátjára, a szintén a Nyugat „aranykorának” illusztris alakjára, Nagy Zoltánra (1884 – 1945) bízott, aki nemcsak neves ügyvéd, de tehetséges befektető is volt, így a talentumot megtöbbszörözte. Ezen a pénzen vásárolta meg a Babits család 1924-ben[2] Toldezsán Istvánné Mészáros Ilonától[3] Esztergomban az Elő- (vagy Arany-) hegyen (ma: Babits-hegy) a Sissler út (ma: Babits út) mellett azt a telket a présházzal (ma: a Magyar Nemzeti Múzeum Babits Emlékháza), melyben haláláig nyarait töltötte, és amelyben sok fontos verse megszületett.[4] Nagy Zoltánt, aki túlélte az üldöztetéseket, egy betörő verte agyon 1945 nyári éjjelén a lakásán.[5] Gazdag életútjának ezt a váratlanul tragikus végállomását nem mulaszthatjuk el felidézni egy olyan megemlékezésben, mely a sors és halál útjai körül forog.  Bővebben…

Abaris nyila

A nagy Nyíl útján, meg nem állva,
Hitesen és szerelmesen,
Förtelmeit egy rövid Mának
Nézze túl a szemem.

Ady Endre (1877 – 1919): Új s új lovat (1914-15)[1]

A nagy Nyíl, mely ki-kilövi alólunk a lovakat, mégis irányt szab nekünk, az élet maga, melyet, Søren Aabye Kierkegaard (1813 – 1855) szavával, előrefele élünk, de csak visszafele érthetjük meg[2].
Kierkegaard kutatói sokat megtudnak a filozófus nem kiadásra szánt munkafüzeteiből, melyekben a nagy művek vázlatai, előmunkálatai is helyet kaptak. Kierkegaard jegyzetfüzetekbe dolgozott, melyek címlapjára kettőzött nyomtatott betűket írt. Dánul ezeket Journalenekenek mondják, ami annyit tesz, „feljegyzések” vagy „jegyzetfüzet”, és az angolszász irodalomra hull a leiterjakab szégyene, amikor ezt angolra Journalsként (kvázi „folyóirat”) fordítják. Ezek egyikében találjuk a következőt:

Naar man har een Tanke, men en uendelig, da kan man bæres af den hele Livet igjennem, let og flyvende, ligesom Hyperboræeren Abaris, der baaret af en Piil, bereiste hele Verden
Herodot IV, 36

JJ32[3]

Egy embert, akinek egyetlen gondolata van, de az végtelen, az végigviheti őt egész életén át, könnyen és gyorsan, akár csak a hüperboreaszi Abaris, aki egy nyílon hatolt végig a Földön.
Herodotos IV / 36

Három lehetőség bontakozik ki. Kierkegaard vagy nem nézte meg a hivatkozott helyet, vagy megnézte és félreértette, vagy Herodotos (Kr.e. 484? – 425) szavai keverednek benne egyéb olvasmányélményeivel. A Történelem idézett helyén ugyanis ez áll:

Mindezt a sokat mondtam el a hüperboreasziakról, és legyen ennyi elég; ennek megfelelően aztán nem is mesélem el Abaris mítoszát, aki állítólag hüperboreaszi volt, és nyilát végigvitte a világon, miközben nem vett ételt magához.[4]

Herodotos szerint tehát Abaris vitte a nyilat és nem megfordítva. Nem jelentős a különbség, de ki kell elégítsük feltámadt érdeklődésünket Abaris és mítosza iránt.

Bővebben…

Egy szél megszelídül

Jó szelet is küldött számukra bagolyszemü Pallasz,
jólfúvó Zephüroszt, mely a borszinü tengeren át zúg.

Homeros (Kr.e. VIII. sz.): Odysseia, II
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Rembrandt (1606 – 1669) (?): Pallas Athene vagy Fegyveres portréja 1655(?)

A négy égtáj szeleinek kisebb istenségeit, a Ἄνεμοι-t (Hanemoi, „szelek”) Eos hajnalistennő szülte a csillagok atyjának, Astraiosnak, aki történetesen a férje is volt; és bár mindannyian kicsinek születünk a természet rendeléséből, a négy szél legalábbis hatalomban továbbra is kicsi maradt, mivel Zeus parancsa a szelek ura, Aiolos alá rendelte őket.[2] Figyelemre méltó, hogy a kérdés elvitathatatlan szakértője, a Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodos csak három gyermek születését említi ebből az alkalomból az Istenek születésében:

Asztraiosznak erőslelkű szeleket szül a Hajnal:
tisztító Zephürosz, Boreasz, sebesen tovaszálló,
és Notosz, istennő istentől szülte e hármat.

Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[3]

A negyedik, Euros (fizikai értelemben is vehető) státusa bizonytalan: a keleti és a délkeleti szél istenének is tartják. Jelentősége kisebb volt testvéreiénél, őt ritkábban hívták segítségül a tengerészek.[4]

Adamantios Korais (1748 – 1833) szélrózsája az antik szóhasználatokkal (1796?)

Homeros azonban mindannyiukat felvonultatja, amikor Odysseus tutajának kalamitásait írja meg az V. énekben. Szintén Devecseri Gábor fordításában:

…így hányták a tutajt a futó szelek erre meg arra:
s hol Boreásznak dobta Notosz, hogy kényire hordja,
hol Zephürosznak az Eurosz, hogy kergesse előre.[5]

Bővebben…

Az ijesztő nimfák rejtélye

William Smith (1813 – 1893) mai olvasókat is lenyűgöző alaposságú főművében, az először 1844-ben kiadott Dictionary of Greek and Roman Biography and Mythology (Görög-római életrajzi és mitológiai lexikon) 1846-os kiadásának nimfákról szóló szócikkében meglepő fordulatra bukkanunk. Az alszeidákról (berki nimfákról, akiknek egyéb elnevezéseik is vannak) szólva azt írja, Nymphs of forests, groves, and glens, were believed sometimes to appear to and frighten solitary travellers, azaz „az erdők, berkek és szurdokok nimfáiról úgy tartották, néha magános utazóknak jelennek meg és ijesztenek rájuk”.


Mielőtt rátérnénk William Smith bizonyítékaira, említsük meg, hogy az alszeidák neve éppen a görög „berek” (ógörög: ἄλσεα, halsea, mai görög: άλσος, alsos) szóból lett csoportnévként Ἀλσηΐδες, Halseides.[1]


Az alcikk állításaira William Smith a következő bizonyítékot tárja elénk:
Bővebben…

A sajt eredete és erjedése

Tisztelt Z. barátom ösztönzésére, hogy fordulnék egy kicsit a sajtérlelés vonzó témaköre felé, szívesen élek egy kicsit tágabb kitekintéssel, hiszen a sajtkészítés ősi és modern módszereit, továbbá a sajtok osztályozását elhivatott „kazeológusok” kitűnően dokumentálják. Bővebben…

Hattyúk és tavaik

Nehéz elképzelnünk, hogy az akkor már befutott, az erős mezőnyben is egyik legnagyobb élő orosz zeneszerző, Csajkovszkij (1840 – 1893) mai füllel hallgatva lenyűgözően dallamgazdag műve, az 1875-76-ban komponált, a Moszkvai Nagyszínházban 1877-ben bemutatott Hattyúk tava nem aratott sikert. Bővebben…