Bach címkéhez tartozó bejegyzések

Beethoven-kéziratok (és rejtélyes eltűnéseik)

Nohl, Pohl, Kohl mit Grazie in infinitum!
Nietzsche (1844 – 1900): Ecce homo (1888), VIII / 2[1]

Nohl, Pohl, Kohl …kegyelmében mindörökké!

(Nohl, Pohl, Kohl, in infinitum kecsesek!
Horváth Géza fordítása[2])

Domenico Artaria (1775 – 1842) és Tobias Haslinger (1787 – 1842)

Anton Felix Schindler (1795 – 1864), Beethoven (1770 – 1827) ügyeinek fáradhatatlan önkéntes intézője, akinek beszámolóihoz legtöbbször kétség férkőzik, úgy ír Beethoven hagyatéki árveréséről 1827 novemberében, hogy azon a két fő résztvevő Domenico Artaria  és Tobias Haslinger voltak, akik a hagyaték felét-felét, de „legalább a harmadrészeket” elvitték.[3] A hagyaték legfontosabb része addig kiadatlan művekből és vázlatokból állt.  Bővebben…

Reklámok

Fontszázezres lélegzetvételek

2016 novemberében a Sotheby’s aukcióján egy névtelenségbe burkolódzó vásárló négy és fél millió fontért vette meg Mahler (1860 – 1911) 1888 és 1894 között komponált II. szimfóniájának 232 oldalas kéziratát, és ezzel a kották aukciós piacán a legnagyobb volumenű üzletet kötötte egyetlen műre.[1]

Ám ezúttal az aukció vérbő botrányával foglalkozunk. Miért nem kelt el Beethoven (1770 – 1827) h-moll Allegrettójának (WoO210) kézirata, melyet várakozások 200 ezer font értékűre taksáltak? Bővebben…

Istenek: nehéz út a megszületésig

A három bécsi klasszikus szerző véleménye egymásról népszerű betétje a bármelyikükről is szóló életrajzi feldolgozásoknak. Az ifjú Beethovent (1770 – 1827) mind Haydn (1732 – 1809), mind Mozart (1756 – 1791) nagyra becsülte, Mozartot Haydn és Beethoven valósággal istenítette (leszámítva Beethoven fenntartásait Mozart „frivol” operáival szemben), Haydnt is nagyra értékelte mind Mozart, mind Beethoven. Ez így természetes, legalább a zsenik tartsanak össze. (Ezekkel az értékítéletekkel mi is foglalkoztunk már.) A mester-tanítvány kapcsolat azonban ürmöt csöpögtetett Beethoven és Haydn baráti viszonyába, sajátos odi et amo hangulatot teremtve közöttük. Haydn művészi koncepciója mindvégig a szentírási értelemben vett talentumok kamatoztatása, azok tökélyre fejlesztése műveiben, míg Beethoven nem engedte meg magának a magánember és művész szétválasztásának luxusát. Haydn 1794-ben írt utolsó (Esz-dúr, HobXVI:52), Beethoven 1795-ben írt első (f-moll, op.2 Nr.1), Haydnnak ajánlott zongoraszonátájának Adagio tételei leírják az áthidalhatatlan különbséget a két felfogás között.

Bővebben…

Csattanós befejezés

Bach (1685 – 1750): a legkésőbb 1722-re elkészült V. (G-dúr) francia szvit (BWV816) gigue-je


1557-ben adott ki egy táncgyűjteményt Estienne du Tertre Suyttes de bransles, azaz Branle-ok füzérei címmel. A bran(s)le a „rázásból” eredő francia népi tánc (a shake előfutára).[1] Ez a „szvit” szó első megjelenése a zenetörténetben, de du Tertre a füzéreit nem szánta egységes kompozícióknak.

Peuerl (1570 – 1625?) 1611-ben kiadott Newe Padouan, Intrada, Dantz, und Galliarda (Új paduanák, intradák, táncok és galliardok) című „füzéreit” tekintik az első igazi szviteknek, azaz egységes kompozíciós keretbe foglalt stilizált táncoknak.[2]

A forma hamar népszerűvé vált, elsőként a stilizálás klasszikus honában, Franciaországban. Dieupart (1667 – 1740) 1701-ben megjelent Hat szvitje már az elvonatkoztatás végkifejleténél tart:

A szvitekben többé-kevésbé állandósult táncfajták szinte mindegyike „nemzetközi”. A tánc nem ismert határokat, minden nemzet hozzátette a magáét. A cél mégis „páneurópai”, azaz az egyes nagy európai népek zenéjének, ezen keresztül a szerző sokoldalú képességeinek bemutatása. Az allemande „német”, a sebes iramú courante „francia” (bár corrente formájában olasznak is tekintették), a méltóságteljes sarabande szintén hol „francia”, hol „olasz”, a siciliano értelemszerűen „olasz”, a bourrée „francia”, a gigue „angol”.
Maradjunk ez utóbbinál.  (Vagy inkább egészítsük ki egy korábbi futólagos megjegyzésünket.) Bővebben…

Vivaldi és a császár

L’Abbate Antonio Vivaldi eccelentissimo Sonatore di Violino detto il Prete Rosso, stimato compositore de concerti, guadagnò ai suoi giorni cinquantamille ducati, ma per sproporzionata prodigalità mori miserabile in Vienna. 

Pietro Gradenigo (1695 – 1772): Commemoriali[1]

Antonio Vivaldi abbé, a legkiválóbb hegedűművész, akit „rőt papnak” is neveztek, concertók elismert szerzője, mint napjaiban mondták, ötvenezer dukátot is megszerzett, ám túlzott tékozlása miatt nyomorban halt meg Bécsben.

(Emlékiratok)

Vivaldi (1678 – 1741) op.9-es, La Cetra („A kithara”, „A citera”) címmel írt, 12 hegedűversenyből álló sorozatát Michel-Charles Le Cène (1684 – 1743) amszterdami kiadójánál jelentette meg 1727-ben.[2] Amikor felróják neki, hogy a sorozattal meg sem tudta közelíteni az 1725-ben szintén Amszterdamban kiadott, az op. 8-as Il cimento dell’armonia e dell’inventione („A harmónia és találékonyság erőpróbája”) sorozat első négy hegedűversenyének, A négy évszaknak a népszerűségét, megfeledkeznek Vivaldi praktikus megfontolásáról, hogy anyagilag jobban jár saját terjesztéssel, és kiadókra éppen a nehezebben terjeszthető (azaz gyengébb) műveit bízta. Az op. 9-es sorozat címe akkortájt népszerű összefoglaló név volt. A legismertebb közülük a zeneszerzőként az öccsénél, Benedetto Marcellónál (1686 – 1739) jóval jelentéktelenebb Alessandro (1669? – 1747) hat concertóból álló, 1738 körül, Eterio Stinfalico nűvésznévvel Augsburgban kiadott op.6-os sorozata.[3] (A testvérpár egyúttal jelentéktelen jogász is volt, de közülük csak Alessandro volt jelentéktelen matematikus is.) A műkedvelő zeneszerzők életművének üde frissessége és kedves felelőtlensége járja át Alessandro Marcello sorozatát.

Bővebben…

Filológia: fenék, sőt…

1-friedrich_august_wolf

Friedrich August Wolf (1759 – 1824)

II. (Nagy) Frigyes (1712 – 1786) Poroszországának kultúrapártoló légkörében és támogatásával kerülhetett sor arra, hogy Friedrich August Wolf Hallében megkezdhesse a mai értelemben vett filológia szellemi megalapozását (a φιλολογία, filologia görög szó a tudás, érvelés szeretetét jelenti). A filológia tudománya eleinte szigorúan az antik irodalom és nyelv tanulmányozásával foglalkozott, még az „ősnyelv” megtalálását is célul tűzte ki.

A következő generációhoz tartozó August Böckh (1785 – 1867), akinek neve onnan is ismerős lehet nekünk, hogy részt vállalt Mendelssohn (1809 – 1847) 1841-es, Antigone című kísérőzenéje (op.55) szövegkönyvének megformálásában (és két évre rá önálló tanulmányt is írt Antigonéről), arra tett kísérletet, hogy a tudomány kereteit kitágítsa. Álláspontja szerint a szövegvizsgálaton túl az antik kultúra teljességével kellene foglalkozni. Az ennek során elkövetett pontatlanságokat ellenfelei, például Johann Gottfried Jakob Hermann (1772 –1848) az egész álláspont megkérdőjelezésre használták fel. A két szembenálló filológiai ágat Wortphilologie-nek és Sachphilologie-nek nevezték el, azaz „szófilológiának” és „dologfilológiának”. Hasonlóan heves filológiai vita bontakozott ki a század második felében általános felfogás szerint akkor, amikor Nietzsche (1844 – 1900) 1871 decemberében publikálta első kötetét Die Geburt der Tragödie aus dem Geiste der Musik (A tragédia születése a zene szelleméből) címmel[1], melyet ma jobban ismerünk az 1886-os kiadás címe alapján: Die Geburt der Tragödie. Oder: Griechenthum und Pessimismus (A tragédia születése, avagy a görögség és a pesszimizmus).[2]

2-nietzsche

Ám egészen más megvilágításba helyezi a történteket James Q. Whitman. Bővebben…

Glenn Gould és a prelúdiumok

Amikor Glenn Gould (1932 – 1982) a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben „kinyitotta” Bach (1685 – 1750) Wohltemperiertes Klavierjének két kötetét, ez a lenyűgöző konstrukció már része volt a kánonnak, a köztudatban nyilvánvaló bizonyítéka volt Bach lángelméjének. Mégis az a konzsenialitás, amellyel Gould megértette és megérttette a 48 prelúdiumot és fúgát, új utakat nyitott Bach befogadástörténetében, és mind a mai napig a zongoraművészet élő alapreferenciája. Bővebben…

Öregek

1 Rijn

Rembrandt (1606 – 1669): Idős szakállas férfi mellképe (1630)

Az öregség, öregedés, maguk az öregek már csak mint az élet kedves ellenpontjai is népszerű témái a zeneművészetnek, mely nem lehet meg efféle ellenpontok nélkül a maga énekes műfajaiban sem. Hogy ezeknek az ábrázolásoknak mi közük a valósághoz, már más kérdés, de a megszépítés is lehet művészi, hacsak valami közelebbről meg nem határozható okból (vagy nagyon is konkrét okból: saját tapasztalat alapján) nem érezzük már elviselhetetlenül hazugnak. A következő önkényes összeállításban három „alfajt” veszünk szemügyre. Bővebben…

Simeon hálaéneke

A szent hagyomány szerint 2015 éve a mai napon ezek történtek a Templomban: Bővebben…

A lét peremén: pacuhák, melákok, slendriánok

Ein guter Genius – der Hofhund Melak – war da der Musculus Antagonista und Schlagbaum des Flüchtlings geworden.

Egy jó szellem – a házőrző Melák – lett a menekülők feszítőizma és védsorompója.

Jean Paul (1763 – 1825): Titan (Titán, 1800 – 1803)[1]

1 lehutoKezdjük tehát a léhűtővel. A színtisztán magyar eredetű szó a sörgyártás egy fontos közreműködőjének nevéből került be az általános szóhasználatba. A léhűtő feladata volt (például az ablakok kitárásával) gyorsítani a forró sör lehűtését. (Az ellenkező utóművelettel, a sörmelegítéssel már foglalkoztunk.) Munkája irigyelt volt azok körében, akik nehezebb megerőltetéssel keresték folyékony kenyerüket, így aztán elnevezésük – abban a hiszemben, hogy a sör a közreműködésük nélkül is lehűlne – idővel a semmittevők gúnynevévé vált.[2]


Bővebben…

Post nubila phoebus

1 Baux_Post_Tenebras_Lux

reneszánsz villa ablakfelirata Les Baux-de-Provence-ban

A latin szállóige jelentése: felhők után napsütés (Phoebus, azaz Apollon napisten nevének felhasználásával). Forrásának némelyek Langlandot (1330? – 1386), az angol költőt tartják[1], mindenesetre Alain de Lille (1125? – 1202) skolasztikus filozófus a Liber parabolarumban  (Példabeszédek könyve) kicsit didaktikusabban már így ír:

Gratior est solito post maxima nubila Phoebus, post inimicitias clarior est amor.

Kegyesebben süt le ránk Phoebus a sűrű felhők múltán, fényesebb a szerelem ellenségeskedés után.[2]  Bővebben…

A béke útjainak fürkészése

Vajon mikor írták le először? Ezt látom: a Virginia-, a Jordánszky- és a Debreceni Kódexben, a XVI. század elején. Aztán éldegélt a szó, csöndes békében.

Kosztolányi (1885 – 1936): Ábránd egy szóról. Pesti Napló, 1918. január 1[1]

1 Saint-Télesphore

Kanada, Saint-Télesphore

Előrevesszük a szó rövidített történeti áttekintését, mivel ezúttal nem ez lesz fő csapásirányunk. A latin pax, „béke” szó az alapja a nyugat-európai elnevezéseknek, melyben az ősi indogermán pag-, pak- gyök figyelhető meg, jelentése: megerősít.[2]

2 Rubens (1577 - 1640) A béke áldásainak allegóriája ( 1629-30)

Rubens (1577 – 1640): A béke áldásainak allegóriája ( 1629-30)

Ugyanebből a gyökből fejlődött ki a „megállapodás”, a latin pactum és a Kr.e. első évezredben szerkesztett zoroasztriánus Aveszta pas, „megbéklyózni” szava is.[3] Mindezt figyelembe véve talán jobban is járunk vele, hogy a magyar „béke” szó eredetéről ma sem tudunk többet, mint közel egy évszázada Kosztolányi, aki a mottónkként idézett cikkében „török-tatár, csatagáj eredetű szónak” írja. Az eredeti jelentése a belső béke, azaz nyugalom lehetett.[4]  Bővebben…

A tánc, amelytől leesik az áll

1 badinerieBach (1685 – 1750) Badinerie-jének (a h-moll szvit BWV1067 zárótételének) befejező taktusait látjuk, de nem halljuk, hiszen jól ismerjük, helyette példálóddzunk egy Corelli (1653 – 1713) – badinerie-vel, mely puszta létével is igazolja, mások által is alkalmazott előírásról van szó.

A badinerie a barokk feldolgozásokban először Corelli korában jelent meg, és nem konkrét tánctípusokra utalt, mint a barokk szvitek „állandó” és „változó” tételei, például a sarabande és a loure. A legismertebb megjelenése (Bachnál) leginkább gavottra emlékeztet. Inkább általános játékos, vidám hangulatot jelölt, mely a mű végére tesz koronát. Franciában a badinage szót is használták rá.[1]  Bővebben…

Babák rumban

1 baba au rhum


A baba szó olyan mellékjelentéseivel a világ különféle nyelvein, mint kisgyerek alakú játékszer, maga a kisgyerek, mama, papa, nagymama, nagypapa (remélem, senkit nem hagytam ki a családból), bába vasorral és anélkül, idős ember, szent ember és pápa, ezúttal legfeljebb futólag foglalkozunk, és azonnal a szó elsődleges jelentésére, a baba au rhumra összpontosítunk. Bővebben…

Brahms kései sorozatai

300px-JohannesBrahms

Brahms, Kalbeck, II. György, Mühlbeck

Tanárának, Eduard Marxsennek (1806 – 1887), több barátjának és harcostársának – akkor is harc volt a művészet – elvesztése után 1890-re Brahms (1833 – 1897) elhatározta, megírja életműve záródarabját, az op.111-es G-dúr (második) vonósötöst. A műben azonban nem tükröződik a tragédiák utáni letargikus kedélyállapota. Éppen ellenkezőleg, a vonósötös olyannyira friss és alapvetően oldott hangvételű, hogy Brahms barátja, Max Kalbeck (1850 – 1921) zenekritikus a „Brahms a Praterben” melléknevet javasolta, amit a Praterben szívesen időző Brahms örömmel el is fogadott. Ebből mára már csak a „Prater” maradt, ha egyáltalán hozzáteszik.[1]

Bővebben…