Bach címkéhez tartozó bejegyzések

A feneketlen tó

Lellei Zoltán vezetéknevét rég megesett születése korának szokása formálta, amikor leendő kihallgatóit már ezen az úton is tájékoztatni kívánták, lelencgyerek ül előttük. (Hogy a „megesett” alkalmas szó-e? Igen.) A beszélgetés késő délutánján kisebb fújtatások árán jutott el lakása ajtajáig. Nem a két emelet tette, nem is csípőkopása, hanem keserves levegő-visszatartása, hogy elkerülje a váratlan nyilallásokkal járó feljajdulásokat. Eljutott a hűtőszekrényig, tejet töltött, jó is az az éhség ellen, és azt mondta: Bővebben…

Reklámok

Iboga: a halottlátás bokra

Bergzabern

Bad Bergzabern

A művészekben, tudósokban bővelkedő, rajnai palotagrófsági (ma: rajna-vidék-pfalzi) Bergzabern (ma: Bad Bergzabern) eredetéről XVI. századi magyarázók megpróbálták bebizonyítani, hogy római eredetű, sőt még római nevet is kreáltak mellé: Tabernae Montanae. Tény, hogy magát a Rajna-vidéket megszállták a rómaiak, de a városka római eredetéről nem maradtak fenn bizonyítékok.[1] A „taverna” szó eredetével már foglalkoztunk; ha egy-egy római település nevében megjelent, az legfeljebb áttételesen utalt mai tavernákra és azokhoz kapcsolódó tivornyákra: katonai táborokat („sátrakat”) jelöltek ezzel a szóval.[2]
A bergzaberni Conrad Hubert (1507 – 1577) teológus, a strassburgi (ma: strasbourg-i) Tamás templom vikáriusa 1540-ben kiadott, Allein zu dir, Herr Jesu Christ (Csak benned bízom, Jézusom[3]) kezdetű himnuszára írt korált dolgozta fel Bach (1685 – 1750) 1724-ben egy kantátája (BWV33) nyitókórusában[4]:

Bővebben…

Shakespeare és Schubert

StathamHenry Heathcote Statham (1839 – 1924) elismert építész és szakíró volt, rá bízták az akkor még Encyclopædia Britannica írásmóddal írt című lexikon 11., 1911-es kiadása Építészet címszavának[1] megírását. Bach-hívő műkedvelő zeneértő is volt, orgonán is játszott. Mondhatnánk, kifogástalan életrajz. Műkedvelése azonban keserű műgyűlölettel párosult. Ő ajándékozta meg zenekedvelő közönségét a híres felismeréssel, hogy Wagner (1813 – 1883) gaz Beethoven (1770 – 1827) sírján.[2] Amikor a nála lényegesen békülékenyebb, szintén műkedvelő zeneértő, sir George Grove (1820 – 1900) által szerkesztett Zenei lexikon Schubert (1797 – 1828)-címszót is magába foglaló kötete megjelent, nagy erővel támadta meg. Suzannah Clark taglalja a kritikát. Nyilvánvalóan egyetlen szavunk sem lehet az ellen, hogy Statham kifogással él terjedelmi arányok ügyében, már a címszó megjelenése előtt is, 1881-ben. Egy lexikonnak tárgyilagosnak kell lennie, nem tükrözheti szerkesztője értékválasztását. Ha Bach (1685 – 1750) 5, Händel (1685 – 1759) 10 és Beethoven 50 oldalt „kap”, akkor bármennyire is szeressük Mendelssohnt (1809 – 1847) – Statham nem szerette, stílustalannak tartotta – , a neki szánt 60 oldal valóban túlzásnak (curious disproportionnak, „furcsa aránytalanságnak”) tűnik. Képzelhetjük Statham haragját, amikor az általa megvetett Schubert címszava még Mendelssohnénál is hosszabb lett. 1883-as fulmináns cikkében pontról pontra haladva, ahol a lexikon Schubertet nagyra értékelte, ő gyorsan lehúzta.[3] De még ez a kérlelhetetlenül szívós kritikus is megenyhül, ahol nem tehet mást, persze a maga aligha vállalható stílusában. Mint Julian Horton idézi, the two love songs by Schubert which are the most manly and healthy in tone are both inspired by Shakespeare’s words, viz. ʻHark the Lark!’ and ʻWho is Sylvia’ and it is remarkable how very English they are in spirit, the latter especially, azaz „Schubert legférfiasabb és legegészségesebb hangvételű két szerelmes dalát egyaránt Shakespeare szavai ihlették, úm. Halld! pacsirta és Szilvia, ki vagy, és figyelemre méltó, milyen nagyon angolok ezek szellemiségükben, kiváltképp az utóbbi”. Bár Horton példákkal támasztja alá, a korban gyakori forgolódás a „férfiasság” mint művészi kategória körül akkoriban más érzelmi töltetű volt, mint lenne manapság, a célozgatás az „egészségességre” még így is valamelyest bárdolatlannak tűnik. Meglehet, ezek a művek „angol szellemiségűek”, de ugyanígy német, osztrák, magyar és francia szellemiségűek is, sőt, nincs nemzet, melyhez ne szólnának. Nemrég, az „utóbbi” dalról szólva megpendítettük, hogy Schubert és Shakespeare (1564 – 1616) kapcsolata megérne egy kis külön részletezést. Teljesítsük ígéretünket! Bővebben…

Wagner, kíséret nélkül

This long unaccompanied cor anglais melody is one of the strangest and most poignant ever imagined by man.

Ernest Newman (1868 – 1959): The Wagner Operas (1949)[1]

Ez a hosszú, kíséret nélküli angolkürt-dallam egyike a legkülönösebbeknek és legszívhezszólóbbaknak, melyeket ember valaha kigondolt.

Wagner operái

Miután valamelyest rendbe szedte pénzügyeit, Wagner (1813 – 1883) 1842 nyarán félrevonult a világ, benne felesége, Minna (1809 – 1866) zajától, hogy kidolgozza formálódó új műve, a Vénusz-hegy, végleges nevén a Tannhäuser (WWV70) koncepcióját. A Drezdától mintegy ötven kilométerre délkeletre eső festői szépségű vidéket választotta, a szerény életkörülményeket, például a szalmaágyat sem megvetve, az akkor túlnyomórészt németek lakta Aussigot.

1 Aussig

Napi rendszerességgel mászta meg a város melletti, Elba-parti Hohe Wostrait, mely nevével ellentétben éppen csak hegy a maga mintegy 540 méteres magasságával, melyről azonban kitűnő kilátás nyílik a városra és a környező völgyre. A város mai hivatalos neve Ústí nad Labem, a hegyé Vysoký Ostrý, „Magas Perem” (jól leolvasható a német név eredete, akárcsak a városnévből), és az 1945-ös tömeges etnikai vérengzés, majd azt követő kitelepítések után németek sem maradtak a városban[2].

2 VO

Wagner kirándulóhelyét régóta „jelentéktelennek” minősítik, bár bazaltját a geológusok figyelemre méltónak találják.[3] Ma már, amikor nagyobb városok melletti megmaradt kilátóhelyek jócskán felértékelődnek, semmiképpen nem engedhetünk meg magunknak lekicsinylő minősítéseket, különösen akkor, ha a hegy kultúrtörténeti jelentőségére gondolunk. Bővebben…

Újabb hősök, újabb hősi énekek: kiszolgálni sem könnyű

И ворчит Илья сердито:
          ”Ну, Владимир, что ж?
     Посмотрю я, без Ильи-то
          Как ты проживешь?”

Алексей Константинович Толстой (1817 – 1875):
Баллады, былины, притчи (1870). Илья Муромец[1]

Felfortyan hát bőszen Ilja:
„Mi van, Vlagyimir?!
Lássuk csak, hogy mire futja
Neked nélkülem!”

Alekszej Tolsztoj:
Balladák, bilinák, példázatok. Ilja Muromec

Legutóbb Sosztakovics (1906 – 1975) műveiről szólva megemlékeztünk a Szovjet Művészet 1949. decemberi számának egy cikkéről, mely a Szovjet Zeneművészek Szövetségének elnöke, Tyihon Nyikolajevics Hrennyikov (1913 – 2007) december 7-ei beszédének За новый подъем советской музыки, A szovjet zene újabb felemeléséért című utánközlése (és melynek kivonata már 15-én megjelent a Népszavában). A beszédnek kétségkívül legfontosabb része Sosztakovicsnak az az évben komponált Dal az erdőkről (op.81) című oratóriumának lekezelő és álságos hangú méltatása. Az SzK(b)P februári határozatának „lefordítása” azonban sok más aktuális kérdéssel is foglalkozott, például az elkanászodott Loksin (1920 – 1987) legfrissebb alkotásával. Mielőtt belemennénk a zamatos ügy részleteibe, ismerkedjünk meg Loksin életének főbb állomásaival.


Bővebben…

Négy szarvas

[1] כְּאַיָּל, תַּעֲרֹג עַל-אֲפִיקֵי-מָיִם–    כֵּן נַפְשִׁי תַעֲרֹג אֵלֶיךָ אֱלֹהִים
Kail terg el apiki mim – ken nepfi terg alik alhim.

quemadmodum desiderat cervus ad fontes aquarum ita desiderat anima mea ad te Deus[2]

Sicut cervus desiderat ad fontes aquarum, ita desiderat anima mea ad te Deus.[3]

Mint a szarvas kivánkozik a folyóvizekre, úgy kivánkozik az én lelkem hozzád, oh Isten!

Zsolt.42:2[4]

A zsoltárszámozások eltéréseinek okát már érintettük. A héber eredetit tartjuk meg, melyet Károli (1529? – 1591) is átvett. Láttunk már példát olyan igehelyre, melynek a zenetörténetben nincs kiterjedt hagyománya, és sokkal többet, mely mély nyomot hagyott abban. Ez utóbbiak közé tartozik az idézett Dávid (Kr.e. 1040? – 970)-zsoltár, de bizonyosra veszik, hogy a 10. versben emlegetett ellenség (Miért kell gyászban járnom ellenség háborgatása miatt?) Asszíria vagy Babilon, tehát a tényleges szerző nem Dávid.[5] A második idézet Szent Jeromos (347? – 420?) Vulgatájából való, a harmadik viszont azt mutatja, hogy az órómai pszaltérium (azaz a Karoling-kor előttről származó hagyományos római zsoltároskönyv[6]) kissé eltérő megszövegezést alkalmaz. Szent Beda Venerabilis (672 – 735) is erre a szövegre támaszkodik bibliamagyarázatában[7], és a zenei feldolgozások is inkább ehhez nyúlnak a barokkot megelőző korokban.
A zsidó ünnepkörben a zsoltár eléneklése az őszi nagyünnepek sorába tartozó nyolc napos sátoros ünnep (szukkót)[8] része.[9] A katolikus hagyomány a zsoltárt húsvét vigíliájához, a Feltámadás első ünnepléséhez köti.[10]
És hogy mi magyarázza a szarvas költői képét? A doctor gratiae (a kegyelem doktora), Szent Ágoston (354 – 430) nyomán egy másik egyháztanító, a jezsuita Bellarmin Szent Róbert bíboros (1542 – 1621) ezt „négyszeres okkal” támasztja alá. A szarvas mint a kígyók esküdt ellensége eleve jó hírnévnek örvend, másfelől a legmagasabb ormokra hág, ha vadász üldözi, továbbá természetes ösztönből magára veszi Pál apostol (5? – 67) intelmét a galatákhoz írt levél 6. verséből (egymás terhét hordozzátok)[11], és melegszívűen segíti bajba jutott vagy kifáradt társait. Mindeközben azonban maga is kimerül, és szomját óriási mennyiségű forrásvízzel csillapítja.
Nincs azonban az a kegyes magyarázat, amely számot tudna adni a zsoltár folytatásának szépségéről a zeneirodalomban. A számos példa közül négyet vizsgálunk meg közelebbről.  Bővebben…

Nehéz futam

Monteverdi (1567 – 1643) általunk már említett Selva morale e spirituale („Erkölcsi és szellemi tár”) című monumentális gyűjteményének (melynek kezdőszava olaszul „erdő”, és így a műfaj közvetlen rokonságban áll az antológiával, melynek jelentése „virágfüzér”) 1641-ben kiadott Crucifixusa (Megfeszítették) lefelé kúszó, nehéz futamtípusa nagy utat járt be a zene történetében.

Bach (1685 – 1750) Weinen, klagen, sorgen, zagen (Sírni, keseregni, aggódni, csüggedni, BWV12) kezdetű kantátáját 1714 húsvét utáni harmadik vasárnapjára írta, tehát nem a húsvéti időszakra. A különféle szöveges forrásokból táplálkozó kantáta nyitókórusának versét Bach egyik legfontosabb szövegírója, Salomo Franck (1659 – 1725) költötte.[1]

A dallamvonalat Bach az 1724-től lényegében haláláig csiszolgatott h-moll mise (BWV232) Crucifixusában használja újra, azaz, Monteverdihez hasonlóan, a húsvéti misztérium megjelenítéseként.

Az ősforrásról azonban Bernhard Paumgartner (1887 – 1971) 1966-ban különös következtetésre jut. Bővebben…

Könnyű klasszikus műfajokról

Az ifjú Haydn (1732 – 1809) szimfónia előtti korszakában számtalan divertimentót komponált. A szó az olasz divertire, „szórakoztatni” szóból származik, az pedig a latin diverteréből, melynek jelentése „elterelni”.[1] Ez a szórakozás és szórakozottság, azaz „elterelt figyelem” mély lelki kapcsolatára utal. Az első ismert divertimentót Grossi (1634? – 1688) írta 1681-ben, és meg is magyarázza, hogy olyan szórakoztató zenéről van itt szó, melyet szobákban adnak elő (ez a „kamarazene” szó magyarázata is), illetve asztali felszolgálások alkalmával – ebből pedig a Tafelmusik, asztali zene műfaja ered, melynek leghíresebb képviselője Telemann (1681 – 1767).

Az idézett mű Händel (1685 – 1750) fantáziáját is megmozgatta:

De erről itt és most csak zárójelben. Bővebben…

Wagner, Schopenhauer és Freud álmai

O laß den Traum, an den der Jüngling glaubte,
Vergiß, wo frische Alpenrosen stehn,
Der deutschen Freiheit Rose, die bestaubte!

Herwegh (1817 – 1875): Gedichte eines Lebendigen, I / 2. (1841)
An A. A. L. Follen in Zürich als er nach Deutschland übersiedeln wollte[1]

Ó, hagyd az álmot, az ifjúi reményt,
Felejtsd, hol virít a friss alpesi rózsa,
Német szabadság – hiába kaptál nektárfényt!

Egy élőlény versei, I/2.
A zürichi August Adolf Ludwig Follenhez (1794 – 1855), hogy Némethonba költözött

Amint a nagy wagnerológus (és wagneriánus) Stephen Moss felidézi, 1854-ben került sor Wagner (1813 – 1883) életének legnagyobb eseményére, már ahogy ezt később ő maga látta és láttatta: barátja, a költő Herwegh ekkor hívta fel figyelmét Schopenhauer (1788 – 1860) munkásságára.[2] A hatás kivételes és elhatározó volt – írta Wagner. Ez a hatás nem merült ki az érett Wagner műveit átjáró humanizmusra, de a mélyben húzódó filozófiai alapra sem az álmok, a megváltás, a tudás, a gondolat körül, melyeket szellemi mesterétől vett át. Helyesebben: mélyített el, hiszen, mint maga is megjegyzi, itt „egymásra találásról” volt szó (mint Karl Siegfried Guthke megjegyzi, az életben, test szerinti valójukban ilyen találkozásra soha nem került sor[3]), és ezek a gondolatok Wagnert korábbi műveiben is foglalkoztatták. Bővebben…

Beethoven-kéziratok (és rejtélyes eltűnéseik)

Nohl, Pohl, Kohl mit Grazie in infinitum!
Nietzsche (1844 – 1900): Ecce homo (1888), VIII / 2[1]

Nohl, Pohl, Kohl …kegyelmében mindörökké!

(Nohl, Pohl, Kohl, in infinitum kecsesek!
Horváth Géza fordítása[2])

Domenico Artaria (1775 – 1842) és Tobias Haslinger (1787 – 1842)

Anton Felix Schindler (1795 – 1864), Beethoven (1770 – 1827) ügyeinek fáradhatatlan önkéntes intézője, akinek beszámolóihoz legtöbbször kétség férkőzik, úgy ír Beethoven hagyatéki árveréséről 1827 novemberében, hogy azon a két fő résztvevő Domenico Artaria  és Tobias Haslinger voltak, akik a hagyaték felét-felét, de „legalább a harmadrészeket” elvitték.[3] A hagyaték legfontosabb része addig kiadatlan művekből és vázlatokból állt.  Bővebben…

Fontszázezres lélegzetvételek

2016 novemberében a Sotheby’s aukcióján egy névtelenségbe burkolódzó vásárló négy és fél millió fontért vette meg Mahler (1860 – 1911) 1888 és 1894 között komponált II. szimfóniájának 232 oldalas kéziratát, és ezzel a kották aukciós piacán a legnagyobb volumenű üzletet kötötte egyetlen műre.[1]

Ám ezúttal az aukció vérbő botrányával foglalkozunk. Miért nem kelt el Beethoven (1770 – 1827) h-moll Allegrettójának (WoO210) kézirata, melyet várakozások 200 ezer font értékűre taksáltak? Bővebben…

Istenek: nehéz út a megszületésig

A három bécsi klasszikus szerző véleménye egymásról népszerű betétje a bármelyikükről is szóló életrajzi feldolgozásoknak. Az ifjú Beethovent (1770 – 1827) mind Haydn (1732 – 1809), mind Mozart (1756 – 1791) nagyra becsülte, Mozartot Haydn és Beethoven valósággal istenítette (leszámítva Beethoven fenntartásait Mozart „frivol” operáival szemben), Haydnt is nagyra értékelte mind Mozart, mind Beethoven. Ez így természetes, legalább a zsenik tartsanak össze. (Ezekkel az értékítéletekkel mi is foglalkoztunk már.) A mester-tanítvány kapcsolat azonban ürmöt csöpögtetett Beethoven és Haydn baráti viszonyába, sajátos odi et amo hangulatot teremtve közöttük. Haydn művészi koncepciója mindvégig a szentírási értelemben vett talentumok kamatoztatása, azok tökélyre fejlesztése műveiben, míg Beethoven nem engedte meg magának a magánember és művész szétválasztásának luxusát. Haydn 1794-ben írt utolsó (Esz-dúr, HobXVI:52), Beethoven 1795-ben írt első (f-moll, op.2 Nr.1), Haydnnak ajánlott zongoraszonátájának Adagio tételei leírják az áthidalhatatlan különbséget a két felfogás között.

Bővebben…

Csattanós befejezés

Bach (1685 – 1750): a legkésőbb 1722-re elkészült V. (G-dúr) francia szvit (BWV816) gigue-je


1557-ben adott ki egy táncgyűjteményt Estienne du Tertre Suyttes de bransles, azaz Branle-ok füzérei címmel. A bran(s)le a „rázásból” eredő francia népi tánc (a shake előfutára).[1] Ez a „szvit” szó első megjelenése a zenetörténetben, de du Tertre a füzéreit nem szánta egységes kompozícióknak.

Peuerl (1570 – 1625?) 1611-ben kiadott Newe Padouan, Intrada, Dantz, und Galliarda (Új paduanák, intradák, táncok és galliardok) című „füzéreit” tekintik az első igazi szviteknek, azaz egységes kompozíciós keretbe foglalt stilizált táncoknak.[2]

A forma hamar népszerűvé vált, elsőként a stilizálás klasszikus honában, Franciaországban. Dieupart (1667 – 1740) 1701-ben megjelent Hat szvitje már az elvonatkoztatás végkifejleténél tart:

A szvitekben többé-kevésbé állandósult táncfajták szinte mindegyike „nemzetközi”. A tánc nem ismert határokat, minden nemzet hozzátette a magáét. A cél mégis „páneurópai”, azaz az egyes nagy európai népek zenéjének, ezen keresztül a szerző sokoldalú képességeinek bemutatása. Az allemande „német”, a sebes iramú courante „francia” (bár corrente formájában olasznak is tekintették), a méltóságteljes sarabande szintén hol „francia”, hol „olasz”, a siciliano értelemszerűen „olasz”, a bourrée „francia”, a gigue „angol”.
Maradjunk ez utóbbinál.  (Vagy inkább egészítsük ki egy korábbi futólagos megjegyzésünket.) Bővebben…

Vivaldi és a császár

L’Abbate Antonio Vivaldi eccelentissimo Sonatore di Violino detto il Prete Rosso, stimato compositore de concerti, guadagnò ai suoi giorni cinquantamille ducati, ma per sproporzionata prodigalità mori miserabile in Vienna. 

Pietro Gradenigo (1695 – 1772): Commemoriali[1]

Antonio Vivaldi abbé, a legkiválóbb hegedűművész, akit „rőt papnak” is neveztek, concertók elismert szerzője, mint napjaiban mondták, ötvenezer dukátot is megszerzett, ám túlzott tékozlása miatt nyomorban halt meg Bécsben.

(Emlékiratok)

Vivaldi (1678 – 1741) op.9-es, La Cetra („A kithara”, „A citera”) címmel írt, 12 hegedűversenyből álló sorozatát Michel-Charles Le Cène (1684 – 1743) amszterdami kiadójánál jelentette meg 1727-ben.[2] Amikor felróják neki, hogy a sorozattal meg sem tudta közelíteni az 1725-ben szintén Amszterdamban kiadott, az op. 8-as Il cimento dell’armonia e dell’inventione („A harmónia és találékonyság erőpróbája”) sorozat első négy hegedűversenyének, A négy évszaknak a népszerűségét, megfeledkeznek Vivaldi praktikus megfontolásáról, hogy anyagilag jobban jár saját terjesztéssel, és kiadókra éppen a nehezebben terjeszthető (azaz gyengébb) műveit bízta. Az op. 9-es sorozat címe akkortájt népszerű összefoglaló név volt. A legismertebb közülük a zeneszerzőként az öccsénél, Benedetto Marcellónál (1686 – 1739) jóval jelentéktelenebb Alessandro (1669? – 1747) hat concertóból álló, 1738 körül, Eterio Stinfalico nűvésznévvel Augsburgban kiadott op.6-os sorozata.[3] (A testvérpár egyúttal jelentéktelen jogász is volt, de közülük csak Alessandro volt jelentéktelen matematikus is.) A műkedvelő zeneszerzők életművének üde frissessége és kedves felelőtlensége járja át Alessandro Marcello sorozatát.

Bővebben…

Filológia: fenék, sőt…

1-friedrich_august_wolf

Friedrich August Wolf (1759 – 1824)

II. (Nagy) Frigyes (1712 – 1786) Poroszországának kultúrapártoló légkörében és támogatásával kerülhetett sor arra, hogy Friedrich August Wolf Hallében megkezdhesse a mai értelemben vett filológia szellemi megalapozását (a φιλολογία, filologia görög szó a tudás, érvelés szeretetét jelenti). A filológia tudománya eleinte szigorúan az antik irodalom és nyelv tanulmányozásával foglalkozott, még az „ősnyelv” megtalálását is célul tűzte ki.

A következő generációhoz tartozó August Böckh (1785 – 1867), akinek neve onnan is ismerős lehet nekünk, hogy részt vállalt Mendelssohn (1809 – 1847) 1841-es, Antigone című kísérőzenéje (op.55) szövegkönyvének megformálásában (és két évre rá önálló tanulmányt is írt Antigonéről), arra tett kísérletet, hogy a tudomány kereteit kitágítsa. Álláspontja szerint a szövegvizsgálaton túl az antik kultúra teljességével kellene foglalkozni. Az ennek során elkövetett pontatlanságokat ellenfelei, például Johann Gottfried Jakob Hermann (1772 –1848) az egész álláspont megkérdőjelezésre használták fel. A két szembenálló filológiai ágat Wortphilologie-nek és Sachphilologie-nek nevezték el, azaz „szófilológiának” és „dologfilológiának”. Hasonlóan heves filológiai vita bontakozott ki a század második felében általános felfogás szerint akkor, amikor Nietzsche (1844 – 1900) 1871 decemberében publikálta első kötetét Die Geburt der Tragödie aus dem Geiste der Musik (A tragédia születése a zene szelleméből) címmel[1], melyet ma jobban ismerünk az 1886-os kiadás címe alapján: Die Geburt der Tragödie. Oder: Griechenthum und Pessimismus (A tragédia születése, avagy a görögség és a pesszimizmus).[2]

2-nietzsche

Ám egészen más megvilágításba helyezi a történteket James Q. Whitman. Bővebben…