Schubert címkéhez tartozó bejegyzések

Beethoven-kéziratok (és rejtélyes eltűnéseik)

Nohl, Pohl, Kohl mit Grazie in infinitum!
Nietzsche (1844 – 1900): Ecce homo (1888), VIII / 2[1]

Nohl, Pohl, Kohl …kegyelmében mindörökké!

(Nohl, Pohl, Kohl, in infinitum kecsesek!
Horváth Géza fordítása[2])

Domenico Artaria (1775 – 1842) és Tobias Haslinger (1787 – 1842)

Anton Felix Schindler (1795 – 1864), Beethoven (1770 – 1827) ügyeinek fáradhatatlan önkéntes intézője, akinek beszámolóihoz legtöbbször kétség férkőzik, úgy ír Beethoven hagyatéki árveréséről 1827 novemberében, hogy azon a két fő résztvevő Domenico Artaria  és Tobias Haslinger voltak, akik a hagyaték felét-felét, de „legalább a harmadrészeket” elvitték.[3] A hagyaték legfontosabb része addig kiadatlan művekből és vázlatokból állt.  Bővebben…

Melléknapok

EDWARD
Dazzle mine eyes, or do I see three suns?

RICHARD
Three glorious suns, each one a perfect sun;
Not separated with the racking clouds,
But sever’d in a pale clear-shining sky.
See, see! they join, embrace, and seem to kiss,
As if they vow’d some league inviolable:
Now are they but one lamp, one light, one sun.
In this the heaven figures some event.

EDWARD
’Tis wondrous strange, the like yet never heard of.
I think it cites us, brother, to the field,
That we, the sons of brave Plantagenet,
Each one already blazing by our meeds,
Should notwithstanding join our lights together
And over-shine the earth as this the world.
Whate’er it bodes, henceforward will I bear
Upon my target three fair-shining suns.

Shakespeare (1564 – 1616): Henry VI, III / II / 1 (1591)[1]

EDVÁRD
Szemem káprázik? Három nap van ott!

RIKHÁRD
Három sugárzó teljes nap, igen!
El nem borítják felhők járati,
Elválva tisztán halvány derüs égtől.
Nézd, nézd! csókolva egymást ölelik,
Mikéntha szent frigy esküjét fogadnák.
Most mind a három egy láng, egy nap, egy fény!
Nagy eseményt jósolnak az egek.

EDVÁRD
Még soh’se hallott ritka csoda ez.
Ugy gondolom, a harczba hí, öcsém!
Hogy mi, a hős Plantagenet fiai,
Külön ragyogással fénylve mindegyik,
Most súgarunkat mégis egyesítsük
S a földre szórjuk, mint az a világra.
Bármit jelent, ezentúl pajzsomon
Három napistent hordok czímerűl.

VI. Henrik, III / II / 1. Lőrinczy Lehr Zsigmond (1841 – 1871) fordítása[2]

Hogy nem jelképként vagy a győzelemben reménykedő „yorkista” főszereplők elragadtatásaként helyes értelmeznünk a hallottakat, azt a quarto színpadi előírása is bizonyítja. Bonyolult mechanizmussal, melyet csak ebben a drámában alkalmaztak, három napot vontak a magasba.[3] Ennél fontosabb maga az égi jelenség, amely a szemükbe tűnt.

melléknapok New Ulmban (a zenitkörüli ív kis látható szakaszával)

Bővebben…

Szerencsétlen és szerencsés hajózások

Sőt a kétségbeesett hajómról is azt mondom: „glückliche Fahrt” – szerencsés utazás – és a kormányosnak egy jelzőt adok: „ruhige Bootsmann” – az én szenvedésem vonuljon szinte sejthetetlen és láthatatlan háttérbe: maradjon helyette a polgári „bon voyage”, hiszen a legnagyobb művészek úgyis tudják, hogy harmonikus műalkotás ennél többet nem bír el. Ha őszinte lennék: elnyelne a káosz, viszont a mélyérzésű olvasó a legszürkébb szavak mögött is sejti kedélyem legkeservesebb viharait.

Szentkuthy Miklós (1908 – 1988): Arc és álarc (1962),
Kilencedik fejezet[1]

Goethe (1749 – 1832) 1796-ban egy kisebb jelentőségű pályatársának, Friederike Helene Ungernek (1741? – 1813) meleg hangú levélben köszöni meg a tőle kapott Zelter (1758 – 1832)-dalokat, melyeket a zeneszerző az ő verseire írt, és hozzá is teszi, hogy ezek után nem tudja magát visszatartani dalok publikálásától az az évi, Schiller (1759 – 1805) által kiadandó Musenalmanachban (Múzsa-évkönyv).[2]

Bővebben…

Istenek: nehéz út a megszületésig

A három bécsi klasszikus szerző véleménye egymásról népszerű betétje a bármelyikükről is szóló életrajzi feldolgozásoknak. Az ifjú Beethovent (1770 – 1827) mind Haydn (1732 – 1809), mind Mozart (1756 – 1791) nagyra becsülte, Mozartot Haydn és Beethoven valósággal istenítette (leszámítva Beethoven fenntartásait Mozart „frivol” operáival szemben), Haydnt is nagyra értékelte mind Mozart, mind Beethoven. Ez így természetes, legalább a zsenik tartsanak össze. (Ezekkel az értékítéletekkel mi is foglalkoztunk már.) A mester-tanítvány kapcsolat azonban ürmöt csöpögtetett Beethoven és Haydn baráti viszonyába, sajátos odi et amo hangulatot teremtve közöttük. Haydn művészi koncepciója mindvégig a szentírási értelemben vett talentumok kamatoztatása, azok tökélyre fejlesztése műveiben, míg Beethoven nem engedte meg magának a magánember és művész szétválasztásának luxusát. Haydn 1794-ben írt utolsó (Esz-dúr, HobXVI:52), Beethoven 1795-ben írt első (f-moll, op.2 Nr.1), Haydnnak ajánlott zongoraszonátájának Adagio tételei leírják az áthidalhatatlan különbséget a két felfogás között.

Bővebben…

A csicsiszbeó

DESPINA

Oh bella! Non ha forse
Merto una cameriera
D’aver due cicisbei? Di me fidatevi.[1]

Lorenzo Da Ponte (1749 – 1838) – Mozart (1756 – 1791): Così fan tutte II / 1 (1790)[2]

DESPINA

Szép dolog! Egy komornának tán nincs
Elég érdeme, hogy két szeretője is legyen?
Bízzák csak rám! Hadd jöjjenek!

Lányi Viktor Géza (1889 – 1962) fordítása[3]

A Hét, Kis József (18423 – 1921) lapja írói álnevei között az eligazodás híresen nehéz volt[4], amit Krúdy (1878 – 1833) is felpanaszol. Az álnévválasztások valószínű oka a választott témák (úgyszólván) gáláns természete. A sok találgatást végül maga a szerkesztőség oldja fel. Megemlíti többek között, hogy a Reveur (a francia rêveur annyit tesz: „álmodozó”) nevet Kóbor Tamás vette fel, ami, így a szerkesztőség, maga is felvett név (eredetije Bermann Adolf).[5] Bonyolítja a helyzetet, hogy Szini Gyula szintén írt ilyen néven A Hétbe.[6] Mi több, Kosztolányi (1885 – 1936) Szini Gyuláról írt cikkében a Nyugat 1917. évi 23. számában így ír: A Hétbe írott cikkeiben, melyeket Ręveur álnévvel jelzett, hasonlóan gazdag palettáját csillogtatja, egy impresszionista festő varázsával.[7] Azaz mintha nem is venne fontolóra további névfeloldási lehetőségeket.

két Álmodozó: Kóbor Tamás (1867 – 1942) és Szini Gyula (1876 – 1932)

Az egyik Reveur briliáns szkeccset jelentet meg A Hét 1908. május 29-ei számában A házibarát. címmel. A biztató kezdet:

Az említett id. Luigi Barzini (1874 – 1947) akkor még ismert újságíró volt, később ismert fasiszta politikus.[8] Az írás végén a szerző sajnálkozik a csicsiszbeó-műintézmény áldozatául esett asszonyokon.[9] De nézzük csak meg közelebbről ezt a különös műintézményt. Bővebben…

Az édes illat

A hárssal már foglalkoztunk; a bejegyzést rövid függelékkel is kiegészítettük; egyet nem tettünk: nem ígértük meg, hogy a hárs-fejezetet nem folytatjuk. Most, amikor a hársillat már szűk egy hete csak emlék és jövendölés, még egy kicsit visszatérünk hozzá. Bővebben…

Vörös Sünök, Beethoven és Brahms

0 studio 1964

Sardelli: Beethoven dolgozószobája a Schwarzspanierhausban

Tegnapi megemlékezésünkben többek között a kései Beethoven-vonósnégyeseket vizsgáltuk egy sajátos nézőpontból. A betegségből átmenetileg felgyógyult, de elcsigázott Beethoven 1825 októbere közepén költözött a bécsi Schwarzspanierhausba. Néhány napra rá, 27-én jelenik meg a hirdetés a Wiener Sammlerben (Bécsi Hírgyűjtő) az op.132-es a-moll vonósnégyes november 6-án esedékes bemutatójáról egy jótékonysági koncert keretében a híres Schuppanzigh Vonósnégyes csellistája, Joseph Linke (1783 – 1837) javára (napra pontosan tíz évvel később halt meg Beethovennél). Beethoven még a komponálás előtt megígérte Linkének, hogy „koncertáló”, azaz szólisztikus szerepű szólamot kap – ami azzal is összefügghet, hogy a megrendelő Nyikolaj Boriszovics Golicin nagyherceg (1794 – 1866) is csellójátékos volt.

A bemutató mellett előadták még a zeneirodalom azóta sem meghaladt zongorástrióját, az 1811-ben írt op.97-es B-dúr („Főhercegi”) triót, melyet Beethoven (a kitűnően zongorázó) nemes barátjának, Habsburg-Lotaringiai Rudolf János József René főhercegnek (vulgo: Rudolf, 1788 – 1831)[1] írt. A triót Linke mellett az első hegedűs, Ignaz Schuppanzigh (1776 – 1830) és a zenét is szerző zenetanár, Karl Maria von Bocklet (1801 – 1881) játszotta.

A három elsőrangú muzsikusból álló trió 1828. január 28-án Schubert (1797 – 1828) op.99 D898-as B-dúr trióját mutatta be szűk körben.[2] Ezúttal azonban a Beethoven-bemutató egy jelentéktelen mellékkörülményével foglalkozunk. Bővebben…

Evilág és túlvilág: a kései Beethoven

Még a IX. szimfónia (op.125) 1824. május 7-ei ősbemutatója előtt, Beethoven „hiperaktív” szakaszában, 1823. november 29-én kérte fel óvatosan a műkedvelő csellista, Nyikolaj Boriszovics Golicin nagyherceg (1794 – 1866) Beethovent három vonósnégyes megírására azzal, hogy az árat a szerző jelölje meg. Az elfoglaltsága miatt szabódó Beethoven ezt meg is tette, elvállalta a munkát, darabonként 50 dukátért, aranytartalma – kb. 50 × 3,5 g – alapján mai pénzben közel 2 millió Ft-ért.[1] Szép pénz kimondva, de sosem kapta meg a nagyherceg csődje miatt. Az örökösre, Karlra (1806 – 1858), Beethoven unokaöccsére szállt az összeg. A három kvartett az op. 127-es Esz-dúr, az op.132-es a-moll és az op.130-as B-dúr.[2]  Bővebben…

A klasszikusok megközelítése

Escasas disciplinas habrá de mayor interés que la etimología…[1]

Borges (1899 – 1986): Sobre los clásicos

Kevés tudomány lehet olyan érdekes, mint az etimológia…[2]

Borges: A klasszikusokról. Scholz László fordítása

Mintegy húsz év kisebb terjedelmű, de velős tanulmányait foglalja össze Borges az Otras inquisiciones 1972-ben kiadott második kötete, melynek a szelídített Újabb nyomozások címet adta magyar fordítója, Scholz László.[3] Ennek 1965 végén írt záródarabja a Sobre los clásicos, A klasszikusokról. A tanulmány elején áll Borges néhány kedves szava az etimológiáról, melyeket mottónkban idéztünk. Néhány alátámasztó példája között, érthetően, a „klasszikus” szó eredetvizsgálata is ott áll, melyről megállapítja, hogy a mai, „rend” jelentést a latin classis, „flotta” szóból vette át. Túl azon, hogy a „klasszikus” és a „rend” nem szinonimák, a helyzet ennél kicsit bonyolultabb. Ennek bemutatásával nem sértjük Borges emlékét, inkább megerősítjük véleményét a szófejtés szépségéről. De legalábbis úgy reméljük.

Huysum

Huysum (1682 – 1749): Klasszikus tájkép, tiszteletadással Bacchusnak

Bővebben…

Wilhelm Müller és ciklusai

1 MüllerNem beszélhetünk Johann Ludwig Wilhelm Müllerről (1794 – 1827) anélkül, hogy legalább (terjedelmes!) bevezetőül ne említsük meg azt, ami nevét híressé tette az utókor számára: Schubert (1797 – 1828) két dalciklusát Müller verseire.
Rövid „romantikus” korszakában Beethoven (1770 – 1827) 1816 áprilisában alapozta meg a dalciklus műfaját A távoli kedveshez (op.98) címmel. Egyúttal, mondhatjuk, be is tetőzte: a dalciklus mint megnevezés a zenei romantika korai szakaszában, különösen Schumann (1810 – 1856) életművében nagy népszerűségre emelkedett, de ezek a ciklusok szervesen kapcsolódó, ugyanakkor mégis önálló dalokból állnak, míg A távoli kedveshez egyetlen összefüggő mű, melyben mindamellett megkülönböztethetők az egymást követő verseknek megfelelő szakaszok. Bővebben…

Almira történetei

1 Oper_am_Gänsemarkt

a hamburgi Theater am Gänsemarkt

A XVII. századi librettista, Giulio Pancieri Almira címmel 1691-ben szövegkönyvet írt Fedeli (1655? – 1722) számára. Az operát a velencei Szent János és Pál Színházban mutattak be. A szövegkönyvet valamivel később Boniventi (1670? – 1727?), a Badeni Őrgrófság Kappellmeistere is felhasználta. Művét 1702-ben vagy (valószínűbben) 1703-ban mutatták be Braunschweigben. Ez volt a téma első megjelenése német földön. A német szövegkönyvet Friedrich Christian Feustking (1678 – 1739) írta. Mind a librettó, mind maga az opera az itáliai elődök erős hatását  mutatja.[1] Tisztségében utódja, Käfer (1672 – 1728) szintén megzenésítette a szövegkönyvet; az ő operáját Baden-Durlachban mutatták be 1717-ben.[2] A két Kappellmeister megzenésítése közti időszakkal fogunk foglalkozni. Ekkor született meg ugyanis Händel (1685 – 1759) változata. Bővebben…

Brahms kései sorozatai

300px-JohannesBrahms

Brahms, Kalbeck, II. György, Mühlbeck

Tanárának, Eduard Marxsennek (1806 – 1887), több barátjának és harcostársának – akkor is harc volt a művészet – elvesztése után 1890-re Brahms (1833 – 1897) elhatározta, megírja életműve záródarabját, az op.111-es G-dúr (második) vonósötöst. A műben azonban nem tükröződik a tragédiák utáni letargikus kedélyállapota. Éppen ellenkezőleg, a vonósötös olyannyira friss és alapvetően oldott hangvételű, hogy Brahms barátja, Max Kalbeck (1850 – 1921) zenekritikus a „Brahms a Praterben” melléknevet javasolta, amit a Praterben szívesen időző Brahms örömmel el is fogadott. Ebből mára már csak a „Prater” maradt, ha egyáltalán hozzáteszik.[1]

Bővebben…