Schwarzburgok és a világravaló bölcsesség

Das Eis zerschmolz, das Herz ward weit
Und jubelte Frühlingslieder.

Wedekind (1864 – 1918): Weltweisheit (1905)

A jég megtört, a szív szabad,
Tavaszult dalokkal néz szét.

Világravaló bölcsesség. Israel Efraim fordítása[1]

Translatori salutem, de a címmel képtelen vagyok egyetérteni – nem mintha a teljes Wedekind-vers ne tűrne meg efféle reprezentációt. A Weltweisheit ugyanis, már Bartholomä Herder (1774 – 1839) sok kiadást megért Conversations-Lexikonja (Közhasznu esmeretek tára) szerint is magát a „filozófiát” jelentette német nyelvterületen a középkor óta.[2] Ennek biblikus eredete van. Így áll Szent Pál (5? – 67) apostolnál:

Édes kín: újabb lépések

^{id. Matthäus Merian (1593 – 1650): Boszorkányság. Nürnberg (1626). Michael Herr (1591 – 1661) nyomán}

Édes kín. Tegnap azt ígértem, Wagner (1813 – 1883) forrásával folytatom – majd tovább és tovább. De egyelőre állom a szavam.
Wagner világképében a német kultúra és hagyomány, aligha hangsúlyozandó, központi szerepet játszott, mely műveiben éppúgy, mint leveleiben és beszélgetéseiben lépten-nyomon előkerült. Messzire vezetne Goethe (1749 – 1832) és Wagner habitusának, költői módszereinek összevetése, de Wagner tisztelete Goethe iránt nyilvánvaló.

„Tézisem” így hangzik:

A távoli Clarához

Der Zauber und die mächtigste Wirkung der Frauen ist, um die Sprache der Philosophen zu reden, eine Wirkung in die Ferne, eine actio in distans: dazu gehört aber, zuerst und vor allem – Distanz!

Nietzsche (1844 – 1900):
Die fröhliche Wissenschaft, II / 60 (1887)[1]

A nők varázsa és leghatalmasabb hatása, – hogy a filozófusokkal szóljunk, – a távolbahatás, actio in distans, azonban ehhez mindenekelőtt és mindenekfölött egy szükséges –: distancia.

A vidám tudomány, II / 60.
Wildner Ödön (1874 – 1944) fordítása (1926)[2]

Schumann és különös fantáziája

Ha találomra kiválasztunk két zeneszerzőnagyságot a romantika korából, akkor dacára a nagy táborba rendeződéseknek, valószínűleg kegyetlenebbül dúló viszályt találni közöttük, mint Mozart (1756 – 1791) és Salieri (1750 – 1825) között. Ha Schumann (1810 – 1856) és Liszt (1811 – 1886) „nagy pörét” nézi közelebbről az utókor, az több tanulsággal szolgál a számára, mint a pletykalapok szintjén mozgó más perlekedések, különösen Joachim József (1831 – 1907) zamatos tálalásában.[1] Ezt nem is kerülöm ki végérvényesen, tervbe veszem a kielemzését egy későbbi alkalommal. E helyt elég annyi, hogy (szubjektív megítélésemben) a kölcsönös nagyrabecsülés is nagy volt közöttük: legjobb művüket egymásnak ajánlották. Ez Schumann esetében az 1836-ban komponált C-dúr fantázia (op.17), melyet revideált 1839-es publikációja előtt, amikor is Lisztnek ajánlotta.[2] Liszt az 1853-ra befejezett h-moll szonátával (S178) viszonozta a nagyszerű gesztust az 1854-es kiadással. Schumann akkor már az endenichi bolondokházában tengette életét, nem volt abban a helyzetben, hogy értékelhesse Liszt figyelmességét.[3]

Ezúttal, megengedem, féloldalasan, Schumann művét nézem kicsit közelebbről, azt is különös idézetei szemszögéből.

Még két szó az ünnepi nyitányról

Nincs ezen a világon olyan esztétikai rendszer, amely többre ne értékelné Brahms (1833 – 1897) 1880 nyarán komponált különösen erőteljes és koncentrált d-moll Tragikus nyitányát (op.81) a közvetlenül előtte, ugyanezen a nyáron komponált G-dúr Akadémiai ünnepi nyitánynál (op.80), ennél a szívvidító, zeneileg igénytelen egyvelegnél. A későbbi nyitányt erőteljes belemagyarázással „vezeklésként” is felfoghatjuk.

De mit tehetünk, „sunyiverzális” szempontjainknak jobban megfelel az Akadémiai ünnepi nyitány, hiszen rejtett, olykor szerteágazó összefüggések előbányászása célunk és reményünk. A benne feldolgozott első diákdalt, mely ma mikronéz himnusz, kínzó aprólékossággal már körbejártuk, ugyancsak, évekkel korábban, a művet betetőző negyediket, a Gaudeamus igiturt (Rajta, ifjak) is, úgyhogy, szigorú időrendi szabály szerint, igazán észszerű a második és harmadik ott szereplő dalról is szót ejtenünk, kicsit talán konvencionálisan a felhangzásuk sorrendjében.

Urlicht és Urquell: Ősfény és ősforrás

A heidelbergi romantika kimagasló alakja, Carl Joachim Friedrich Ludwig Achim, Arnim szabadura (1781 – 1831) 1805-ben kiadott Des Knaben Wunderhornja, azaz A fiú csodakürtje – mely eddig sem kerülte el figyelmünket – alcíme szerint (Alte deutsche Lieder, Régi német dalok) a romantikus mozgalom éledő érdeklődését mutatja a népköltészet iránt. Nem titok, hogy akkor ezek a dalok nem voltak annyira régiek: egy részük kisebb jelentőségű XVII. századi költőktől származik, más részüket Arnim és sógora, Clemens Wenzeslaus Brentano de La Roche (1778 – 1842) „átfogalmazta”, hogy – Arnim szavaival – „kiigazítsák az igazolt történeti egyenetlenségeket”[1]. Módszerük kivívta a filológusok haragját, de Goethéét (1749 – 1832), akinek a kötet ajánlása szól, nem. Ő felismerte a gyűjtemény mély költőiségét ebben a formájában is.[2]

Beethoven hárfái

Erdogant a német kormány, közvetítőn keresztül, azzal bízta meg, hogy tulajdonítsa el Beethoven (1770 – 1827) 1809-ben komponált Esz-dúr („Hárfa”) vonósnégyesének (op.74) nagy értékű kéziratát a krakkói Jagelló Egyetemről, és juttassa azt vissza eredeti német birtokába. Egyetlen árulkodó betű azonban felkeltheti esetleges ny. olvasóim gyanakvását: a megbízott vezetékneve nem Erdoğan, sőt, keresztneve is van, nem is akármilyen: Gunther, és az általunk legutóbb (a Beethoven-évfordulón) emlegetett London Vonósnégyes másodhegedűse – volt. Csak volt, mert egy radikális ötletátvitel után (anyagi megszorultságában inkább a maga számára lopta el a kottát) Gunther Erdogan egy terrortámadásban életét vesztette. Gondolhatnánk. De ez a történet Janet White Beethoven’s String Quartet Opus 74 ‘The Harp’, Beethoven Esz-dúr („Hárfa”) vonósnégyese (op.74) című regényének alapgondolata, mellyel a szerzőnő tavaly elnyerte a BookLife 5000 $ jutalmazású[1] díját.[2]

Beethoven és kései szeretői

Virginia Woolf (1882 – 1941)

Az „intermediátor”, Beethoven (1770 – 1827) hatása 2020-as halálozási évfordulójáig sem vesztett erejéből, és nem különösebben kockázatos megjósolnunk: nem is fog. Ami nem jelenti azt, hogy ez a hatás minőségében is változatlan volt az évszázadok folyamán. Az érzékenyebb (értőbb?) fülekre, többször hoztunk fel rá példát, in statu nascendi jegeces borzadályként hatott, mert az ember első találkozása ezzel az élménnyel nélkülözte az összehasonlítási alapot. A felkavart hullámokat, melyeket az életünkbe hozott, fokról fokra alakítottuk át magunkban éltető forrássá. Halála és életünk között mintegy félúton a lelkileg sérülékeny Virginia Woolfra még azt a forgószélszerű hatást gyakorolta, mint Tosztoj (1828 – 1910) kicsit korábbi, 1889-es Kreutzer-szonátájának[1] hőseire.

Kis Prae-poszt, Richard Strauss-szal

Már írtunk Szentkuthy Miklós (1908 – 1988) húszévesen elkezdett, 1934 májusában megjelent második regényének, a Prae-nek egy otromba fogadtatásáról Nagykállói Kállay Miklós (1885 – 1955) tollából a Nemzeti Újságban, egy héttel a megjelenés után. Sőt, a kritikus utána sem eresztette a témát. Néhány napra rá az újság kísérő hetilapjában, a Képes Krónikában már hozzáteszi hars értékeléséhez: olykor mégis meglepő költői víziókra, képekre talál (feltehetőleg tovább jutott az olvasásban), és amikor a könyörületes író a mindaddig teljesen tagolatlan áradathoz egy kis füzetben tartalommutatót bocsát ki, abba is beleköt. Szentkuthy ezt rezzenetlen arccal fogadta. Más kérdés, hogy amikor pár hónappal később, de még mindig abszurd rövidségű idő elteltével, szeptember 16-án a Nyugatban[1] a méltán tisztelt irodalomtörténész, Halász Gábor (1901 – 1945) rövid, de értő és alapvetően méltató értékelésében azt írja a regényről,

persze idegállapotból remekmű is születhetett volna, nemcsak élvezetes diagnózis. De az ötoldalak lélegzetelállító tűzijátékát ötvenoldalas sötétségek követik és az indokolatlan túlméretezés csak ront a helyzeten, a legbátrabb olvasókat is megfélemlíti[2],

ez nemcsak bántó, de végkövetkeztetésében kétségkívül találó is.

Sorscsapások és örök megbékélések

Csao ren guiju dzsin,
Jan nyao ci csu din.[1]

A favágó majd’ mind visszatért,
Madarak ülnek valahol a ködben.

Meng Hao-zsan: Tingre várva

Mindenekelőtt – bűn! – elmesélem, miről szól Mahler (1860 – 1911) 1908-9-ben komponált Dal a Földről című, alkalmatlan kifejezéssel „szimfonikus dalciklusának” utolsó, hatodik dala, a Búcsú.
A hegyvonulat mögé száll a nap, hűvös árnyékaival közelít az este. (Itt a hold ezüst bárkája következik, ami prózában elviselhetetlen lenne.) A patak zenélve csobog, halványulnak a szirmok, minden vágy álmodni akar. A berki madárka is elhallgat, szinte „percre pontosan” egy évezreddel Goethéé (1749 – 1832) előtt. Fenyőim alatt barátomra várok, qinemmel (körülbelül: lantommal) kezemben, fel-alá járva, hogy közösen élvezzük az estét. Leszáll lováról, és búcsúitallal kínál. De merre mész tovább és miért? Tompa hangon feleli: engem a földi szerencse elkerült. Nyugalomra vágyom, otthonomba, a hegyek közé térek. Utolsó órámra várok. De jönni fog a tavasz, és a megújulás örök.

Ahasvérusom, ó, aludj már

ESTHER
…
J’ose vous implorer, et pour ma propre vie,
Et pour les tristes jours d’un peuple infortuné
Qu’à périr avec moi vous avez condamné.

Racine (1639 – 1699): Esther (1689), III / 4[1]

ESZTER
…
Könyörgök, nagy király, ó engedd meg, hogy éljek!
Esdek boldogtalan, megkínzott népemért,
Melyet ítéleted halálos súlya ért!

Eszter, III / 4. Bencze László fordítása (1941)[2]

Eszter történetét már érintettük. A Purim („Sorsvetés”) nemcsak a perzsák halálos fenyegetésétől megszabadult zsidó nép örömünnepe ádár 14-én[3], hanem a kereszténységé is, mely óriási nyomot hagyott mindkét valláskör kultúrájában. Mint írtuk, a biblikus hagyomány a népirtásra készülő perzsa uralkodót, Ahasvérust Xerxesszel, azaz I. Khsajarsával (Kr.e. 519 – 465) azonosítja, bár halála megelőzi a más becslések szerint Kr.e. 450 körül történt eseményeket. És mivel az öröm és a csúfondárosság nem állnak olyan távol egymástól, mint szeretnénk, német földön, mint Komoróczy Géza kisebb dátumbeli pontatlanságokkal terhelt szócikkéből (Eszter könyve) megtudhatjuk, egy sajátos műfaj is kibontakozott Eszter eredetileg ugyancsak zord történetéből. Ennek legjelentősebb darabja Goethe (1749 – 1832) 1773-ban írt, majd 1778-ban átdolgozott Schönbartspielje, azaz trufája, a Jahrmarktsfest zu Plundersweilern (egy átdolgozását A mundérvásárhelyi búcsú címmel fordította le Bodolay Géza[4], noha a falu neve szó szerint „Szemétfalva” lenne).

A „trufa” az olasz truffa, „becsapás” szóból származik, ami a „tréfa” szavunk alapja is.[5] Nincs köze a gímgombafélék családjába tartozó szarvasgombához. Feltehetőleg a latin triumphus, „diadal” szóból ered[6], ellentétben a szarvasgomba francia szavával, a truffe-fel, mely a latin tuber, „cső” szóra megy vissza[7].

Éji dalok Schubertről és Schoberről

Vannak műkedvelők, kiváltképp német földön, akik mások munkáiban csak azt szeretik, amit oda maguk helyeztek. Mint egyes rovarok, melyek testhőmérséklete nem elegendő kicsinyeik kikeltésére, más rovarok testébe helyezik petéiket… Ilyen emberek a kritikusok és barátok, akik önmagukban ártalmatlanok, de különösen veszedelmesek gyakorló művészekre. Közéjük tartozik Schober.

Grillparzer (1791 – 1872): levél Enkhez (1788 – 1843),
1837. október 26-án

Kecskeméti István (1920 – 1999) zenetörténész, az Országos Széchényi Könyvtár zeneműtárának vezetője az OSZK Híradó 1969. július-augusztusi számában a rendelkezésére álló rendkívül szűk helyen kultúrtörténeti fontosságú bejelentést tesz. A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete megbízásából Turay Mihály – a színházi karmester (1884? – 1978) akkor 85. életéve körül jár[1], így valószínűbb, hogy fia jön számításba – magyar színházzenei anyagot kutat ömlesztett nyomtatványokban… 

Brahms Mikronéziában

Лемносский бог тебя сковал
Для рук бессмертной Немезиды
Свободы тайный страж, карающий кинжал,
Последний судия позора и обиды.

Пушкин (1799  – 1837): Кинжал (1821?)[1]

Kit Vulkán edzett jó előre
S a Nemezis kezébe tett:
A bosszú kése vagy szabadság titkos őre,
Bírák bírája bűn és jogtiprás felett!

Puskin: A tőr
Franyó Zoltán (1887 – 1978) fordítása (1949)[2]

Puskin a versben Kotzebue (1761 – 1819) gyilkosának, a vers írásakor már kivégzett Karl Ludwig Sandnak (1795 – 1820) állít emléket. A költő és drámaíró Kotzebue-t Beethoven (1770 – 1827) lángelmének tartotta.[3] Mint erről már írtunk, a Pesti Német Színház 1812. február 9-ei megnyitására komponált két fontos kísérőzenéjének, a Magyarország első jótevőjének – Szent Istvánról (967? – 1038) – (op.117) és az Athén romjainak (op.113) a szövegét Kotzebue írta.

A diplomata Kotzebue különös életének és halálának rövid felvázolásával kezdjük mai kis összeállításunkat.

Szökések, intrikák: opera az 1840-es években

Vedi! la bianca luna
Splende sui colli…

Nézzed a Hold fehér fényét
Szétáradni a hegyeken…

Solera (1815 – 1878): L’esule (Száműzetés)[1]

Solera jelentéktelen zeneszerző volt és múló sikerű költő. Ám helye örökre megmarad a legnagyobb librettisták között. Ügyvéd apja részt vett a későbbi forradalmak, például az 1830-as francia Júliusi forradalom szellemi megalapozásában kulcsszerepet játszó, függetlenségi Carbonari-mozgalomban[2], ezért az osztrák hatóságok letartóztatták és a dél-morva Špilberk várban tartották fogva.

Szerencsétlen és szerencsés hajózások

Sőt a kétségbeesett hajómról is azt mondom: „glückliche Fahrt” – szerencsés utazás – és a kormányosnak egy jelzőt adok: „ruhige Bootsmann” – az én szenvedésem vonuljon szinte sejthetetlen és láthatatlan háttérbe: maradjon helyette a polgári „bon voyage”, hiszen a legnagyobb művészek úgyis tudják, hogy harmonikus műalkotás ennél többet nem bír el. Ha őszinte lennék: elnyelne a káosz, viszont a mélyérzésű olvasó a legszürkébb szavak mögött is sejti kedélyem legkeservesebb viharait.

Szentkuthy Miklós (1908 – 1988): Arc és álarc (1962),
Kilencedik fejezet[1]

Goethe (1749 – 1832) 1796-ban egy kisebb jelentőségű pályatársának, Friederike Helene Ungernek (1741? – 1813) meleg hangú levélben köszöni meg a tőle kapott Zelter (1758 – 1832)-dalokat, melyeket a zeneszerző az ő verseire írt, és hozzá is teszi, hogy ezek után nem tudja magát visszatartani dalok publikálásától az az évi, Schiller (1759 – 1805) által kiadandó Musenalmanachban (Múzsa-évkönyv).[2]