Goethe címkéhez tartozó bejegyzések

Sorscsapások és örök megbékélések

 

Csao ren guiju dzsin,
Jan nyao ci csu din.[1]

A favágó majd’ mind visszatért,
Madarak ülnek valahol a ködben.

Meng Hao-zsan: Tingre várva

Mindenekelőtt – bűn! – elmesélem, miről szól Mahler (1860 – 1911) 1908-9-ben komponált Dal a Földről című, alkalmatlan kifejezéssel „szimfonikus dalciklusának” utolsó, hatodik dala, a Búcsú.
A hegyvonulat mögé száll a nap, hűvös árnyékaival közelít az este. (Itt a hold ezüst bárkája következik, ami prózában elviselhetetlen lenne.) A patak zenélve csobog, halványulnak a szirmok, minden vágy álmodni akar. A berki madárka is elhallgat, szinte „percre pontosan” egy évezreddel Goethéé (1710 – 1782) előtt. Fenyőim alatt barátomra várok, qinemmel (körülbelül: lantommal) kezemben, fel-alá járva, hogy közösen élvezzük az estét. Leszáll lováról, és búcsúitallal kínál. De merre mész tovább és miért? Tompa hangon feleli: engem a földi szerencse elkerült. Nyugalomra vágyom, otthonomba, a hegyek közé térek. Utolsó órámra várok. De jönni fog a tavasz, és a megújulás örök. Bővebben…

Ahasvérusom, ó, aludj már

ESTHER

J’ose vous implorer, et pour ma propre vie,
Et pour les tristes jours d’un peuple infortuné
Qu’à périr avec moi vous avez condamné.

Racine (1639 – 1699): Esther (1689), III / 4[1]

ESZTER

Könyörgök, nagy király, ó engedd meg, hogy éljek!
Esdek boldogtalan, megkínzott népemért,
Melyet ítéleted halálos súlya ért!

Eszter, III / 4. Bencze László fordítása (1941)[2]

Eszter történetét már érintettük. A Purim („Sorsvetés”) nemcsak a perzsák halálos fenyegetésétől megszabadult zsidó nép örömünnepe ádár 14-én[3], hanem a kereszténységé is, mely óriási nyomot hagyott mindkét valláskör kultúrájában. Mint írtuk, a biblikus hagyomány a népirtásra készülő perzsa uralkodót, Ahasvérust Xerxesszel, azaz I. Khsajarsával (Kr.e. 519 – 465) azonosítja, bár halála megelőzi a más becslések szerint Kr.e. 450 körül történt eseményeket. És mivel az öröm és a csúfondárosság nem állnak olyan távol egymástól, mint szeretnénk, német földön, mint Komoróczy Géza kisebb dátumbeli pontatlanságokkal terhelt szócikkéből (Eszter könyve) megtudhatjuk, egy sajátos műfaj is kibontakozott Eszter eredetileg ugyancsak zord történetéből. Ennek legjelentősebb darabja Goethe (1710 – 1782) 1773-ban írt, majd 1778-ban átdolgozott Schönbartspielje, azaz trufája, a Jahrmarktsfest zu Plundersweilern (egy átdolgozását A mundérvásárhelyi búcsú címmel fordította le Bodolay Géza[4], noha a falu neve szó szerint „Szemétfalva” lenne).

A „trufa” az olasz truffa, „becsapás” szóból származik, ami a „tréfa” szavunk alapja is.[5] Nincs köze a gímgombafélék családjába tartozó szarvasgombához. Feltehetőleg a latin triumphus, „diadal” szóból ered[6], ellentétben a szarvasgomba francia szavával, a truffe-fel, mely a latin tuber, „cső” szóra megy vissza[7].

Bővebben…

Éji dalok Schubertről és Schoberről

Vannak műkedvelők, kiváltképp német földön, akik mások munkáiban csak azt szeretik, amit oda maguk helyeztek. Mint egyes rovarok, melyek testhőmérséklete nem elegendő kicsinyeik kikeltésére, más rovarok testébe helyezik petéiket… Ilyen emberek a kritikusok és barátok, akik önmagukban ártalmatlanok, de különösen veszedelmesek gyakorló művészekre. Közéjük tartozik Schober.

Grillparzer (1791 – 1872): levél Enkhez (1788 – 1843),
1837. október 26-án

Kecskeméti István (1920 – 1999) zenetörténész, az Országos Széchényi Könyvtár zeneműtárának vezetője az OSZK Híradó 1969. július-augusztusi számában a rendelkezésére álló rendkívül szűk helyen kultúrtörténeti fontosságú bejelentést tesz. A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete megbízásából Turay Mihály – a színházi karmester (1884? – 1978) akkor 85. életéve körül jár[1], így valószínűbb, hogy fia jön számításba – magyar színházzenei anyagot kutat ömlesztett nyomtatványokban…  Bővebben…

Brahms Mikronéziában

Лемносский бог тебя сковал
Для рук бессмертной Немезиды
Свободы тайный страж, карающий кинжал,
Последний судия позора и обиды.

Пушкин (1799  – 1837): Кинжал (1821?)[1]

Kit Vulkán edzett jó előre
S a Nemezis kezébe tett:
A bosszú kése vagy szabadság titkos őre,
Bírák bírája bűn és jogtiprás felett!

Puskin: A tőr
Franyó Zoltán (1887 – 1978) fordítása (1949)[2]

Puskin a versben Kotzebue (1761 – 1819) gyilkosának, a vers írásakor már kivégzett Karl Ludwig Sandnak (1795 – 1820) állít emléket. A költő és drámaíró Kotzebue-t Beethoven (1770 – 1827) lángelmének tartotta.[3] Mint erről már írtunk, a Pesti Német Színház 1812. február 9-ei megnyitására komponált két fontos kísérőzenéjének, a Magyarország első jótevőjének – Szent Istvánról (967? – 1038) – (op.117) és az Athén romjainak (op.113) a szövegét Kotzebue írta.

A diplomata Kotzebue különös életének és halálának rövid felvázolásával kezdjük mai kis összeállításunkat. Bővebben…

Szökések, intrikák: opera az 1840-es években

Vedi! la bianca luna
Splende sui colli…

Nézzed a Hold fehér fényét
Szétáradni a hegyeken…

Solera (1815 – 1878): L’esule (Száműzetés)[1]

Solera jelentéktelen zeneszerző volt és múló sikerű költő. Ám helye örökre megmarad a legnagyobb librettisták között. Ügyvéd apja részt vett a későbbi forradalmak, például az 1830-as francia Júliusi forradalom szellemi megalapozásában kulcsszerepet játszó, függetlenségi Carbonari-mozgalomban[2], ezért az osztrák hatóságok letartóztatták és a dél-morva Špilberk várban tartották fogva.

Bővebben…

Szerencsétlen és szerencsés hajózások

Sőt a kétségbeesett hajómról is azt mondom: „glückliche Fahrt” – szerencsés utazás – és a kormányosnak egy jelzőt adok: „ruhige Bootsmann” – az én szenvedésem vonuljon szinte sejthetetlen és láthatatlan háttérbe: maradjon helyette a polgári „bon voyage”, hiszen a legnagyobb művészek úgyis tudják, hogy harmonikus műalkotás ennél többet nem bír el. Ha őszinte lennék: elnyelne a káosz, viszont a mélyérzésű olvasó a legszürkébb szavak mögött is sejti kedélyem legkeservesebb viharait.

Szentkuthy Miklós (1908 – 1988): Arc és álarc (1962),
Kilencedik fejezet[1]

Goethe (1749 – 1832) 1796-ban egy kisebb jelentőségű pályatársának, Friederike Helene Ungernek (1741? – 1813) meleg hangú levélben köszöni meg a tőle kapott Zelter (1758 – 1832)-dalokat, melyeket a zeneszerző az ő verseire írt, és hozzá is teszi, hogy ezek után nem tudja magát visszatartani dalok publikálásától az az évi, Schiller (1759 – 1805) által kiadandó Musenalmanachban (Múzsa-évkönyv).[2]

Bővebben…

Istenek: nehéz út a megszületésig

A három bécsi klasszikus szerző véleménye egymásról népszerű betétje a bármelyikükről is szóló életrajzi feldolgozásoknak. Az ifjú Beethovent (1770 – 1827) mind Haydn (1732 – 1809), mind Mozart (1756 – 1791) nagyra becsülte, Mozartot Haydn és Beethoven valósággal istenítette (leszámítva Beethoven fenntartásait Mozart „frivol” operáival szemben), Haydnt is nagyra értékelte mind Mozart, mind Beethoven. Ez így természetes, legalább a zsenik tartsanak össze. (Ezekkel az értékítéletekkel mi is foglalkoztunk már.) A mester-tanítvány kapcsolat azonban ürmöt csöpögtetett Beethoven és Haydn baráti viszonyába, sajátos odi et amo hangulatot teremtve közöttük. Haydn művészi koncepciója mindvégig a szentírási értelemben vett talentumok kamatoztatása, azok tökélyre fejlesztése műveiben, míg Beethoven nem engedte meg magának a magánember és művész szétválasztásának luxusát. Haydn 1794-ben írt utolsó (Esz-dúr, HobXVI:52), Beethoven 1795-ben írt első (f-moll, op.2 Nr.1), Haydnnak ajánlott zongoraszonátájának Adagio tételei leírják az áthidalhatatlan különbséget a két felfogás között.

Bővebben…

A Varázsfuvola folytatásai

1 Labirintus

A német tündérmesék hosszú időn át tartó népszerűsége semmiképpen sem Mozart (1756 – 1791) életének utolsó évében komponált Varázsfuvolájával (K620) vette kezdetét: addigra a librettista, Emanuel Schikaneder (1751 – 1812) már bőven válogathatott források közül.

Csak a két legfontosabbat megemlítve, írójuk a ma 206 éve meghalt Wieland (1733 – 1813) és veje, August Jacob Liebeskind (1758 – 1793) evangélikus lelkész.

2 Dschinnistan

gonosz keleti főpap – illusztráció a Dzsinnisztánból

Az 1789-re befejezett Dschinnistan (Dzsinnisztán) egyik főszereplője egy Sarastrót megelőző, igaz, kissé gonosz főpap. Az 1786-ban kiadott Lulu, oder die Zauberflöte (Lulu, avagy a varázsfuvola) címében szereplő hős Horászán fővárosából, Mehruból származik.[1] A történet egybecseng Schikaneder szövegkönyvével, de egy nagy csavarral. Amit ma a dramaturgia ravasz fordulatának érzünk, vagyis hogy sokáig úgy gondoljuk (öt-hat évesen, amikor először látjuk az operát), az Éj Királynője a pozitív főhős, a gyermekrabló Sarastro a negatív, amíg ennek ellenkezőjére fény nem derül, valójában lehet a sietség szülötte. Liebeskind eredeti darabjában semmi efféle dramaturgiai fordulat nincs[2], de Schikaneder szabadkőműves céljainak jobban megfelelt a Gonosz Nő és a Nemes Férfi alakjának didaktikus szembeállítása. Ilyenképpen aztán oldotta Liebeskind tartós ellenszenvét rivális vallások papjai iránt. A „mesés Kelet” toposza nagyon is beleillett a szabadkőműves ideológiába; ennek lehetett szerepe az ezen alapuló mesék hirtelen elterjedésében.   Bővebben…

Dublin és Döbling

Klaudios Ptolemaios (90? – 168?) 150 körül befejezett Geográfiájának II. könyve a mai Dublint Eblana város néven említi.[1] Ugyanakkor Walesi Gerald (Giraldus Cambrensis, 1146? – 1223?) a Topographia Hibernicában (Írország leírása) azt állítja, három dán királyi testvér egyikeként a várost egy bizonyos (amúgy a valóságban nem létező) Amelaus alapította.[2] Amint a Dublin Penny Journal 1832 június 30-ai számában megjelent szerkesztőségi cikk helyesen megállapítja, az ír főváros nevének népi etimológiája az Avellana – Eblana – Dublana vonalon keresztül nyilvánvaló kronológiai okokból elbukik.[3] De mi is a helyes szófejtés?

1 Dublin Liffey

Dublin és folyója, a Liffey

Bővebben…

Zavar a lényegben

FAUST
Mi a neved?

MEFISZTÓ
Kérdésnek kicsinyes
attól, ki megvetéssel néz a szóra,
ki látszatokba sose vesz,
csupán a lényeg mélye vonzza.

FAUST
De nálatok, úgy vettem észre,
a név a lényeg tükrözése,
s abból ki-ki olvasni tud…

Goethe (1749 – 1832): Faust[1]
Jékely Zoltán (1913 – 1982) fordítása

Az usia, ουσία (magyar szövegkörnyezetben helytelen „nyugatimádattal”: ousia) a görögben „létezés”, „levés”. Aristoteles (Kr.e. 384 – 322) kifejezetten nem „metafizikai”, hanem gyakorlati használatvizsgálat keretében nézi meg, milyen értelemben szokás alkalmazni a szót. Kétségtelenül a Metafizika[2]  című könyvében, de akkor a cím, „metafizika” nem ugyanazt jelentette, mint ma, hanem annyit: „A természetről című Aristoteles-mű utáni”. (Aristoteles vizsgálata természetesen minuciózusan alapos.) Az öt lehetséges értelemből ötödikként említi a to ypokeimenont (το υποκειμένων), „alapul szolgálót”.[3]
A hypostasis, υπόστασης szó szerint alatta állót jelentett, például üledéket, de később, átvitt értelemben a „mélyben” rejtőző igazságot, lényeget. Az „orvosi latinként” ismert furcsa keveréknyelv visszanyúl az eredethez: a postmortem hypostasis a halál beállta utáni vérátcsoportosulást jelenti a test alul elhelyezkedő pontjain. Bővebben…

A folyamnál

Verfließet, vielgeliebte Lieder,
Zum Meere der Vergessenheit!

Goethe (1749 – 1832)

Az ősi szanszkrit ritih, folyam szóból a rinatin (folyást okoz) keresztül alakult ki a latin rivus (folyam), a szláv reka, az ír rian, az óangol riþ ugyanezzel a jelentéssel. Ebből ered az óangol rinnan, azaz a mai run (szalad) szó, észak-európai leágazásokkal. Bővebben…