Goethe címkéhez tartozó bejegyzések

Szerencsétlen és szerencsés hajózások

Sőt a kétségbeesett hajómról is azt mondom: „glückliche Fahrt” – szerencsés utazás – és a kormányosnak egy jelzőt adok: „ruhige Bootsmann” – az én szenvedésem vonuljon szinte sejthetetlen és láthatatlan háttérbe: maradjon helyette a polgári „bon voyage”, hiszen a legnagyobb művészek úgyis tudják, hogy harmonikus műalkotás ennél többet nem bír el. Ha őszinte lennék: elnyelne a káosz, viszont a mélyérzésű olvasó a legszürkébb szavak mögött is sejti kedélyem legkeservesebb viharait.

Szentkuthy Miklós (1908 – 1988): Arc és álarc (1962),
Kilencedik fejezet[1]

Goethe (1749 – 1832) 1796-ban egy kisebb jelentőségű pályatársának, Friederike Helene Ungernek (1741? – 1813) meleg hangú levélben köszöni meg a tőle kapott Zelter (1758 – 1832)-dalokat, melyeket a zeneszerző az ő verseire írt, és hozzá is teszi, hogy ezek után nem tudja magát visszatartani dalok publikálásától az az évi, Schiller (1759 – 1805) által kiadandó Musenalmanachban (Múzsa-évkönyv).[2]

Bővebben…

Istenek: nehéz út a megszületésig

A három bécsi klasszikus szerző véleménye egymásról népszerű betétje a bármelyikükről is szóló életrajzi feldolgozásoknak. Az ifjú Beethovent (1770 – 1827) mind Haydn (1732 – 1809), mind Mozart (1756 – 1791) nagyra becsülte, Mozartot Haydn és Beethoven valósággal istenítette (leszámítva Beethoven fenntartásait Mozart „frivol” operáival szemben), Haydnt is nagyra értékelte mind Mozart, mind Beethoven. Ez így természetes, legalább a zsenik tartsanak össze. (Ezekkel az értékítéletekkel mi is foglalkoztunk már.) A mester-tanítvány kapcsolat azonban ürmöt csöpögtetett Beethoven és Haydn baráti viszonyába, sajátos odi et amo hangulatot teremtve közöttük. Haydn művészi koncepciója mindvégig a szentírási értelemben vett talentumok kamatoztatása, azok tökélyre fejlesztése műveiben, míg Beethoven nem engedte meg magának a magánember és művész szétválasztásának luxusát. Haydn 1794-ben írt utolsó (Esz-dúr, HobXVI:52), Beethoven 1795-ben írt első (f-moll, op.2 Nr.1), Haydnnak ajánlott zongoraszonátájának Adagio tételei leírják az áthidalhatatlan különbséget a két felfogás között.

Bővebben…

A Varázsfuvola folytatásai

1 Labirintus

A német tündérmesék hosszú időn át tartó népszerűsége semmiképpen sem Mozart (1756 – 1791) életének utolsó évében komponált Varázsfuvolájával (K620) vette kezdetét: addigra a librettista, Emanuel Schikaneder (1751 – 1812) már bőven válogathatott források közül.

Csak a két legfontosabbat megemlítve, írójuk a ma 206 éve meghalt Wieland (1733 – 1813) veje, August Jacob Liebeskind (1758 – 1793) evangélikus lelkész.

2 Dschinnistan

gonosz keleti főpap – illusztráció a Dzsinnisztánból

Az 1789-re befejezett Dschinnistan (Dzsinnisztán) egyik főszereplője egy Sarastrót megelőző, igaz, kissé gonosz főpap. Az 1786-ban kiadott Lulu, oder die Zauberflöte (Lulu, avagy a varázsfuvola) címében szereplő hős Horászán fővárosából, Mehruból származik.[1] A történet egybecseng Schikaneder szövegkönyvével, de egy nagy csavarral. Amit ma a dramaturgia ravasz fordulatának érzünk, vagyis hogy sokáig úgy gondoljuk (öt-hat évesen, amikor először látjuk az operát), az Éj Királynője a pozitív főhős, a gyermekrabló Sarastro a negatív, amíg ennek ellenkezőjére fény nem derül, valójában lehet a sietség szülötte. Liebeskind eredeti darabjában semmi efféle dramaturgiai fordulat nincs[2], de Schikaneder szabadkőműves céljainak jobban megfelelt a Gonosz Nő és a Nemes Férfi alakjának didaktikus szembeállítása. Ilyenképpen aztán oldotta Liebeskind tartós ellenszenvét rivális vallások papjai iránt. A „mesés Kelet” toposza nagyon is beleillett a szabadkőműves ideológiába; ennek lehetett szerepe az ezen alapuló mesék hirtelen elterjedésében.   Bővebben…

Dublin és Döbling

Klaudios Ptolemaios (90? – 168?) 150 körül befejezett Geográfiájának II. könyve a mai Dublint Eblana város néven említi.[1] Ugyanakkor Walesi Gerald (Giraldus Cambrensis, 1146? – 1223?) a Topographia Hibernicában (Írország leírása) azt állítja, három dán királyi testvér egyikeként a várost egy bizonyos (amúgy a valóságban nem létező) Amelaus alapította.[2] Amint a Dublin Penny Journal 1832 június 30-ai számában megjelent szerkesztőségi cikk helyesen megállapítja, az ír főváros nevének népi etimológiája az Avellana – Eblana – Dublana vonalon keresztül nyilvánvaló kronológiai okokból elbukik.[3] De mi is a helyes szófejtés?

1 Dublin Liffey

Dublin és folyója, a Liffey

Bővebben…

Zavar a lényegben

FAUST
Mi a neved?

MEFISZTÓ
Kérdésnek kicsinyes
attól, ki megvetéssel néz a szóra,
ki látszatokba sose vesz,
csupán a lényeg mélye vonzza.

FAUST
De nálatok, úgy vettem észre,
a név a lényeg tükrözése,
s abból ki-ki olvasni tud…

Goethe (1749 – 1832): Faust[1]
Jékely Zoltán (1913 – 1982) fordítása

Az usia, ουσία (magyar szövegkörnyezetben helytelen „nyugatimádattal”: ousia) a görögben „létezés”, „levés”. Aristoteles (Kr.e. 384 – 322) kifejezetten nem „metafizikai”, hanem gyakorlati használatvizsgálat keretében megvizsgálja, milyen értelemben szokás alkalmazni a szót. Kétségtelenül a Metafizika[2]  című könyvében, de akkor a cím, „metafizika” nem ugyanazt jelentette, mint ma, hanem annyit: „A természetről című Aristoteles-mű utáni”. (Aristoteles vizsgálata természetesen minuciózusan alapos.) Az öt lehetséges értelemből ötödikként említi a to ypokeimenont (το υποκειμένων), „alapul szolgálót”.[3]
A hypostasis, υπόστασης szó szerint alatta állót jelentett, például üledéket, de később, átvitt értelemben a „mélyben” rejtőző igazságot, lényeget. Az „orvosi latinként” ismert furcsa keveréknyelv visszanyúl az eredethez: a postmortem hypostasis a halál beállta utáni vérátcsoportosulást jelenti a test alul elhelyezkedő pontjain. Bővebben…

A folyamnál

Verfließet, vielgeliebte Lieder,
Zum Meere der Vergessenheit!

Goethe (1749 – 1832)

Az ősi szanszkrit ritih, folyam szóból a rinatin (folyást okoz) keresztül alakult ki a latin rivus (folyam), a szláv reka, az ír rian, az óangol riþ ugyanezzel a jelentéssel. Ebből ered az óangol rinnan, azaz a mai run (szalad) szó, észak-európai leágazásokkal. Bővebben…