Mozart címkéhez tartozó bejegyzések

Shakespeare és Schubert

StathamHenry Heathcote Statham (1839 – 1924) elismert építész és szakíró volt, rá bízták az akkor még Encyclopædia Britannica írásmóddal írt című lexikon 11., 1911-es kiadása Építészet címszavának[1] megírását. Bach-hívő műkedvelő zeneértő is volt, orgonán is játszott. Mondhatnánk, kifogástalan életrajz. Műkedvelése azonban keserű műgyűlölettel párosult. Ő ajándékozta meg zenekedvelő közönségét a híres felismeréssel, hogy Wagner (1813 – 1883) gaz Beethoven (1770 – 1827) sírján.[2] Amikor a nála lényegesen békülékenyebb, szintén műkedvelő zeneértő, sir George Grove (1820 – 1900) által szerkesztett Zenei lexikon Schubert (1797 – 1828)-címszót is magába foglaló kötete megjelent, nagy erővel támadta meg. Suzannah Clark taglalja a kritikát. Nyilvánvalóan egyetlen szavunk sem lehet az ellen, hogy Statham kifogással él terjedelmi arányok ügyében, már a címszó megjelenése előtt is, 1881-ben. Egy lexikonnak tárgyilagosnak kell lennie, nem tükrözheti szerkesztője értékválasztását. Ha Bach (1685 – 1750) 5, Händel (1685 – 1759) 10 és Beethoven 50 oldalt „kap”, akkor bármennyire is szeressük Mendelssohnt (1809 – 1847) – Statham nem szerette, stílustalannak tartotta – , a neki szánt 60 oldal valóban túlzásnak (curious disproportionnak, „furcsa aránytalanságnak”) tűnik. Képzelhetjük Statham haragját, amikor az általa megvetett Schubert címszava még Mendelssohnénál is hosszabb lett. 1883-as fulmináns cikkében pontról pontra haladva, ahol a lexikon Schubertet nagyra értékelte, ő gyorsan lehúzta.[3] De még ez a kérlelhetetlenül szívós kritikus is megenyhül, ahol nem tehet mást, persze a maga aligha vállalható stílusában. Mint Julian Horton idézi, the two love songs by Schubert which are the most manly and healthy in tone are both inspired by Shakespeare’s words, viz. ʻHark the Lark!’ and ʻWho is Sylvia’ and it is remarkable how very English they are in spirit, the latter especially, azaz „Schubert legférfiasabb és legegészségesebb hangvételű két szerelmes dalát egyaránt Shakespeare szavai ihlették, úm. Halld! pacsirta és Szilvia, ki vagy, és figyelemre méltó, milyen nagyon angolok ezek szellemiségükben, kiváltképp az utóbbi”. Bár Horton példákkal támasztja alá, a korban gyakori forgolódás a „férfiasság” mint művészi kategória körül akkoriban más érzelmi töltetű volt, mint lenne manapság, a célozgatás az „egészségességre” még így is valamelyest bárdolatlannak tűnik. Meglehet, ezek a művek „angol szellemiségűek”, de ugyanígy német, osztrák, magyar és francia szellemiségűek is, sőt, nincs nemzet, melyhez ne szólnának. Nemrég, az „utóbbi” dalról szólva megpendítettük, hogy Schubert és Shakespeare (1564 – 1616) kapcsolata megérne egy kis külön részletezést. Teljesítsük ígéretünket! Bővebben…

Reklámok

Mozart és a filodendron

Genie, ganzes wahres Genie ohne Herz ist Unding; denn nicht hoher Verstand allein, nicht Imagination allein, nicht beide zusammen machen Genie.
Liebe! Liebe ist die Seele des Genies.
[1]

Egy lángész, egy valóban ízig-vérig lángész szív nélkül semmi; mert sem a mélyebb felfogás önmagában, sem a képzelőerő önmagában, sem együtt e kettő nem teszi a lángelmét. Szeretet! A szeretet a lángész lelke.

Nikolaus Joseph, Jacquin szabadura (1727 – 1817) bejegyzése Mozart (1756 – 1791) emlékkönyvébe 1787. április 11-én

Mozart 1781-től élt Bécsben[2], ahol csakhamar közszeretetnek örvendő társasági ember lett, természetesen elsősorban zenekedvelők körében. Számos baráti kapcsolatot alakított ki, így a nagy botanikus, Jacquin szabadúr családjával is. A zene iránt érdeklődő kisebb fiúnak, Emilian Gottfriednek (1767 – 1792) 1787. november 9-én dalt is küld azzal a kísérőszöveggel, hogy ezt tekintse barátsága biztos jelének, bár őszintén reméli, ez iránt dal nélkül sem lenne kétsége az ifiúrnak.[3] Barátsága túlment a puszta levelezésen. A dal (Das Traumbild, Az álomkép K530) szerzőségéről is lemondott Emilian Gottfried javára, amit a család, Emilian Gottfried tragikusan hamar bekövetkezett halála után, félre is értett, és a fiú saját öt dala mellé valódinak gondolt hatodikként be is tették egy kiadásba 1803-ban.[4]

Bővebben…

Szöktetés Salamancából és oktett

„Beethoven (1770 – 1827) 1799-ben elkezdett és 1800-ra befejezett, az utolsó római császárnénak, Nápolyi és Szicíliai Mária Teréziának (1772 – 1807) ajánlott op.20-as Szeptettjét már többször is emlegettük” – kezdődött egy nagyon régi beszámolónk, melyben Schubert D803 op.166-os F-dúr oktettjére is kitértünk. A gyorsan, 1824 tavaszára elkészült művet a kitűnő klarinétos, Ferdinand Troyer (1780 –  1851), Rudolf főherceg (1788 – 1831) intézője rendelte meg azzal, hogy Beethoven Szeptettje szolgáljon az összeállítás és a mű hangulata alapjául. (A szigorúbb John Michael Gingerich azonban arra mutat rá, hogy a megrendelésnek ez a kitétele máig sem bizonyított.[1]) Ma hasonló „kitérés” a mellékcélunk azok után, hogy a fő célunkon túljutottunk.

Kupelwieser (1796 – 1862) két rajza Schubertről (1797 – 1828) 1813-ból és 1821-ből. Az első feltételezett.

Bővebben…

Lebegő nőalakok a kettős császár körül

Születésem és halálom: ennyi a teljes élettörténetem.

II. Napóleon, halála közeledvén

Daffinger (1790 – 1849): II. Napóleon (1811 – 1832), Reichstadt hercege, osztrák egyenruhában

A Tuileriák kertjébe vonszolt száz ágyú üdvlövése köszöntötte Napóleon első és egyetlen törvényes gyermekének megszületését a palotában. A párizsiak lélegzetüket visszafojtva számlálták a lövéseket. Huszonkettő! Az üdvrivalgás felülmúlhatatlan volt. Ha az ágyúk a huszonegyedik lövésnél elhallgatnak, az lánygyermeket üdvözölt volna. (De a tömeg nem.) A kertben Sophie Blanchard (1778 – 1819) emelkedett a magasba hidrogéntöltésű ballonján, a charlière-en[1], Jacques Alexandre César Charles (1746 – 1823) találmányán, hogy onnan szórja szerte az örömhírt bejelentő cédulákat. Bővebben…

Kővölgyek és Stendhal szíve

– Prenez garde, mon enfant, à ce qui se passe dans votre coeur,
dit le curé fronçant le sourcil

Stendhal (1783 – 1842): Le Rouge et le noir (1830).
VIII. Petits événements[1]

– Vigyázz, gyermekem, hogy mi történik szívedben,
– mondá a plébános, szemöldökét összeránczolva.

Vörös és fekete. VIII. Kis események.
Salgó Ernő (1873 – 1946) fordítása (1905)[2]

A természet nem ruházta fel azzal a nagy ívű, termékeny tehetséggel, amely olyan elbeszélésfajtákhoz szükséges, melyben az író alkotta szereplők természetes könnyedséggel jelennek meg és mozognak az akció megkövetelte irányokban.

Charles-Augustin Sainte-Beuve (1804 – 1869) a Vörös és feketéről. Stendhal úr összes művei. Megjelent két részben a Le Moniteur 1854. január 2-ai és 9-ei számában.

Csak belső történésekre van szeme, gondolatmenetekre, érzésekre. Stendhal pszichológus: könyvei az emberi szív történetét mutatják be.

Hippolyte Adolphe Taine (1828 – 1893): Stendhal (Henri Beyle). Nouvelle Revue de Paris, 1864. március[3]

Stendhal a szív fürkészője volt. Amint fordítója írja a Vörös és feketéhez írt előszavában,

egyízben valaki megkérdezte tőle, mi a foglalkozása? „Az emberi szív megfigyelése”, felelt Stendhal. A kérdezősködő sietett odábbállani, azt vélve, hogy e minősítés alatt rendőrkémet kell értenie, holott Stendhal valóban azt említette, a mi írói természetét a legközelebbről jelöli meg és a mi legnagyobb jogczíme az elismerésre.[4]

Igen, a szív… Bár Stendhalt nem a szíve vitte el, hanem egy szélütés, mely Párizs utcáin barangolva vette le a lábáról, és melyet csak néhány órával élt túl[5], a szív nagy kutatója fiatal korában halálközeli élményen ment át a firenzei Santa Croce (Szent Kereszt)-bazilikában.  Bővebben…

Egy kis Schubert-rejtély

Ha Schubert (1797 – 1828) hatalmas életművére gondolunk, bizonyára elszorul a szívünk, életében milyen kevés kétkezes zongoraművét adták ki. Három szonátáját: az 1825-ben komponált a-mollt (op.42 D845) és a „gasteini” D-dúrt (op.53 D850), majd az egy évre rá komponált G-dúrt (op.78 D894). Alfred Brendel ezekhez még hozzáteszi felsorolásában az 1822-ben írt C-dúr (Wanderer-) fantáziát (op.15 D760), az 1827-ben komponált op.90 D899-es Négy impromptu közül az első kettőt és az 1823 és 28 között keletkezett Moments musicaux-t (D780).[1]

Bővebben…

Újabb Mozart-rejtély: egy hegedűverseny

Egy rendőr, aki azelőtt teremőr volt a képviselőházban, vigyorogva mondá
Átkozottul ismerős gúnyák!
És verte a homlokát, hogy eszébe jusson, melyiknek ki a gazdája?
De a legfeltűnőbb volt két egész egyforma kabát

Mikszáth (1847 – 1910): A felsőkabátok esete (1884)[1]

Bevezetésképpen éljük át Mikszáth rendőrének szenvedését néhány példán keresztül. Hallgassuk meg először a hugenotta menekült családi hátterű Johann André (1741 – 1799) op.81 Nr.1-es D-dúr fuvolanégyesét a XVIII. század végéről.
A filmhez csatolt kép a zeneszerzőt ábrázolja Lips (1758 – 1817) svájci rézmetsző képén:

A megfejtés: Mozart (1756 – 1791) 1779-ben komponált B-dúr hegedűszonátája (K378/317d).

Hallgassunk meg még egy párosítást. Az első mű Johann André G-dúr fuvolanégyese (op.78 Nr.1):

Itt is Mozart a megfejtés, amint arról az 1786-os F-dúr négykezes zongoraszonáta (K497) tanúskodik:

Bővebben…

Haydn utolsó ideje

A papa (ismét bot nélkül) felkelt, ivott egyet a Soult által sarkantyúpengetve kínált pohárból és ravasz mosollyal odaült a zongorához. A Gotterhaltét játszotta.

Szentkuthy Miklós (1908 – 1988):
Doktor Haydn, III., Bécs. „Guten Abend, Herr Haydn!”[1]

Haydn (1832 – 1809) „utolsó jelentős művének” mondják az 1803 júniusában befejezetlenül, két tételesen maradt d-moll vonósnégyest (op.103 HobIII:83)[2], melynek különösen első, dalformájú tétele remekmű a maga nosztalgiába hajló, Haydnra nem valló hangvételével:

Valójában minden jel arra mutat, hogy élete hátralevő közel hat évében Haydn már egyáltalán nem komponált, jelentéktelen művet sem. Ma Haydn utolsó éveit tekintjük át röviden.  Bővebben…

Könnyű klasszikus műfajokról

Az ifjú Haydn (1732 – 1809) szimfónia előtti korszakában számtalan divertimentót komponált. A szó az olasz divertire, „szórakoztatni” szóból származik, az pedig a latin diverteréből, melynek jelentése „elterelni”.[1] Ez a szórakozás és szórakozottság, azaz „elterelt figyelem” mély lelki kapcsolatára utal. Az első ismert divertimentót Grossi (1634? – 1688) írta 1681-ben, és meg is magyarázza, hogy olyan szórakoztató zenéről van itt szó, melyet szobákban adnak elő (ez a „kamarazene” szó magyarázata is), illetve asztali felszolgálások alkalmával – ebből pedig a Tafelmusik, asztali zene műfaja ered, melynek leghíresebb képviselője Telemann (1681 – 1767).

Az idézett mű Händel (1685 – 1750) fantáziáját is megmozgatta:

De erről itt és most csak zárójelben. Bővebben…

Beethoven dallama: a nép adta vagy a nép kapta?

Beethoven (1770 – 1827) 1799-ben elkezdett és 1800-ra befejezett, az utolsó római császárnénak, Nápolyi és Szicíliai Mária Teréziának (1772 – 1807) ajánlott op.20-as Szeptettjét már többször is emlegettük. Az op.21-es Első szimfóniával együtt mutatták be a Bécsi Udvari Színházban 1802-ben. A mű akkora népszerűségre tett szert, hogy az már aggasztotta Beethovent, aki különben is hajlott rá, hogy korábbi kompozícióit (melyeket a kritika „bezzeg”-művekként igyekezett felmutatni) „elavultnak” érezze. „Átkozott darab! Bárcsak el lehetne égetni!” – fakadt ki.[1] Az Első szimfónia „párdarabja” abban az értelemben, hogy míg a szimfónia az elkülönülés és a győzelmes, új utak nyitásának mintadarabja, addig a „problémamentes” Szeptett, ha nem is hangvételében, de szándékában – felhőtlen szórakozást, boldogságot, Nietzsche (1844 – 1900) kifejezésével „déli pihenőt” adni – a bécsi Unterhaltungban akkora jártasságú nagymesterek, mint Haydn (1732 – 1809) és Mozart (1756 – 1791) nyomdokait követi. Bővebben…

Nyitányok olasz stílusban

Mozart (1756 – 1791) ifjúkori szimfóniáinak egy csoportjából (mintegy 1773-tól 1779-ig) másfajta „pezsgést” hallunk ki, mint a legkorábbiakból és a kései nagy művekből. Ez a csoport a menüett nélküli „nyitányszimfóniáké”, melyeket Mozart eleve azzal a szándékkal komponált, hogy valamikor (netán: valaki más) színpadi mű bevezetőjeként használja fel. Ezek a művek valóban Mozart akkori nyitány-stílusában íródtak, bizonyos értelemben a korabeli háromrészes olasz nyitányok (sinfoniák) modorában, anélkül azonban, hogy a lezáró szakasz színtiszta da capo visszatérés lenne a bevezetőhöz. Természetesen többen, így az 1778-ban írt háromtételes Párizsi szimfónia (K297/300a) nem illeszthetők ebbe a kategóriába. De nagyon is ide sorolható az ezt követően, 1779-ben komponált G-dúr szimfónia (K318). Nemcsak felépítésében, de az első tétel egy dallamfordulatában:

utánozza a a véres kezű „örökös diktátorról”, Lucius Cornelius Sulláról (Kr.e. 138 – 78) szóló, 1772-ben komponált opera (K135) nyitányának a felépítésben megfelelő részletét:

Bővebben…

Egy Mozart-szimfónia kikopik a jegyzékből

Regnard (1655 – 1709): Le Distrait (1697), II / VII

          LÉANDRE[1]
Ó, igen, szeretem a zenét,
De ha megengedi barátilag magam így kifejezhetnem,
Dalformálása nem elég hajlékony, nincs abban se könnyedség, se kellem,
És énekhangja, köztünk szólva, lestrapáltnak tűnik nekem.

A szórakozott

Az 1770-es-80-as években a szimfónia műfajának népszerűsége soha nem látott magasságokba emelkedik. Például a klasszikus formák mestere, Haydn (1732 – 1809) hajlandó eltekinteni a bevált tételrendtől és hat tételes, szvitre emlékeztető összeállítását szimfóniának nevezni, mert ezzel nagyobb figyelemre számíthat.

Haydn munkaadója, I. (Pompakedvelő) Esterházy Miklós József herceg (1714 – 1790) figyelme a színművek felé fordult. Haydn Regnard mottónkban idézett ötfelvonásos verses komédiájának (melyből tehát a címszereplő kacifántos, de kíméletlen véleményalkotását látjuk) feltehetőleg olasz nyelvű változatához írt kísérőzenét, lévén az 1774-ben a részleteiből összeállított 60. szimfónia mellékneve Il distratto, A szórakozott.[2]

Mozart (1756 – 1791) az 1780-as években Bécsben ki sem látszott a munkából. Volt hónap, hogy mintegy húsz hangversenyt adott (részben főnemesi palotákban). Nemcsak zongoraversenyeket, melyek koronázatlan királya volt, de számos szimfóniát is, sok újdonsággal. 1783 júliusának végén feleségével, Constanzével (1762 – 1842) Salzburgba utaznak, hogy Mozart apját, Leopoldot (1719 – 1787) kiengeszteljék, aki rossz szemmel nézte előző évben kötött házasságukat. Bővebben…

Alberich, Oberon és a nagy rejtély

Nie hat ein deutscherer Musiker gelebt, als Du![1]

Wagner (1813 – 1883): An Weber’s letzter Ruhestätte auf dem Friedhof zu Dresden am 15. Dec. 1844

Soha nem élt nálad németebb muzsikus!

Wagner: Weber végső nyughelyénél a drezdai temetőben, 1844. december 15-én

Az abisszális mélység, a testet öltött fekete szín, a világuralomra törő akarat inkarnációja maga a törpe nibelung, Alberich Wagner 1874-re befejezett tetralógiájában (WWV86). Saját témája (motívuma) nincs, a bosszú és az átok dallamaiba burkolódzik, disszonanciaként üti fel fejét a természetben. Ez utóbbi vonása erősen emlékeztet Liszt (1811 – 1886) Mefisztójára az első változatában 1854-re befejezett Faust-szimfóniában (S108)[2].

Bővebben…

Rejtelmek ha zengenek Mozart első itáliai útján

A man who has not been in Italy, is always conscious of an inferiority, from his not having seen what it is expected a man should see.

James Boswell (1740 – 1795): Life of Johnson[1]

Aki nem járt Itáliában, kisebbrendűségi érzéstől szenved amiatt, hogy nem látta azt, amiről elvárható, hogy lássa.

Doktor Johnson (1709 – 1784) élete 

Mozart három itáliai útja mind az ifjúkorára esik, apja, Leopold (1719 – 1787) aprólékos és tökéletes szervezésében. Salzburg azokban az időkben erőteljesen támogatta zenészeinek, elsősorban természetesen énekeseinek itáliai tanulmányútjait, az itáliai zene bemutatását a számukra, oktatásuknak mintegy lezárásaként. A gyermek Mozart esete természetesen más volt. Oktatásának lezárása nem merült fel. A „bemutatás” nem elsősorban az itáliai zeneművészet bemutatását jelentette az ő számára, éppen ellenkezőleg: az ő bemutatását az olasz zenei világnak és társadalomnak, és, korabeli kifejezéssel, a Grand Tour, „nagy út” megszervezésével az itáliai kultúra bemutatását a legfogékonyabb szellemi korát élő Mozartnak. Johnson idézett mondásának szellemében. Bővebben…

Alto Giove és a hullámok

adspice, sim quantus: non est hoc corpore maior
Iuppiter in caelo, nam vos narrare soletis
nescio quem regnare Iovem[1]

Nézd, be magas vagyok én: nálam Jupiter se sudárabb
fönn, a nagy égben – mert szoktátok mondani mindig,
hogy valamely Jupiter fő ott…

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Metamorphoses / Átváltozások, XIII.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

Batoni (1708 – 1787): Acis és Galatea (1761)

Devecseri Gábor ezúttal mintha kissé elügyetlenkedné a kétértelműséggel a fordítást. Maga Ovidius az Acis és Galatea szerelmébe otrombán belerondító, végül Acis életét kioltó Kyklops tuskóságát meggyőzően jellemzi szófordulataival. Ovidius változata az eseményekről mély nyomot hagyott a kultúrtörténetben. Ennek, rövid bevezetőt követően, egyetlen szálát vizsgáljuk meg, amikor a költői ihlet Jupitert egészen más összefüggésben is a mítoszba helyezi. Bővebben…