Mozart címkéhez tartozó bejegyzések

Egy Mozart-szimfónia kikopik a jegyzékből

Regnard (1655 – 1709): Le Distrait (1697), II / VII

          LÉANDRE[1]
Ó, igen, szeretem a zenét,
De ha megengedi barátilag magam így kifejezhetnem,
Dalformálása nem elég hajlékony, nincs abban se könnyedség, se kellem,
És énekhangja, köztünk szólva, lestrapáltnak tűnik nekem.

A szórakozott

Az 1770-es-80-as években a szimfónia műfajának népszerűsége soha nem látott magasságokba emelkedik. Például a klasszikus formák mestere, Haydn (1732 – 1809) hajlandó eltekinteni a bevált tételrendtől és hat tételes, szvitre emlékeztető összeállítását szimfóniának nevezni, mert ezzel nagyobb figyelemre számíthat.

Haydn munkaadója, I. (Pompakedvelő) Esterházy Miklós József herceg (1714 – 1790) figyelme a színművek felé fordult. Haydn Regnard mottónkban idézett ötfelvonásos verses komédiájának (melyből tehát a címszereplő kacifántos, de kíméletlen véleményalkotását látjuk) feltehetőleg olasz nyelvű változatához írt kísérőzenét, lévén az 1774-ben a részleteiből összeállított 60. szimfónia mellékneve Il distratto, A szórakozott.[2]

Mozart (1756 – 1791) az 1780-as években Bécsben ki sem látszott a munkából. Volt hónap, hogy mintegy húsz hangversenyt adott (részben főnemesi palotákban). Nemcsak zongoraversenyeket, melyek koronázatlan királya volt, de számos szimfóniát is, sok újdonsággal. 1783 júliusának végén feleségével, Constanzével (1762 – 1842) Salzburgba utaznak, hogy Mozart apját, Leopoldot (1719 – 1787) kiengeszteljék, aki rossz szemmel nézte előző évben kötött házasságukat. Bővebben…

Reklámok

Alberich, Oberon és a nagy rejtély

Nie hat ein deutscherer Musiker gelebt, als Du![1]

Wagner (1813 – 1883): An Weber’s letzter Ruhestätte auf dem Friedhof zu Dresden am 15. Dec. 1844

Soha nem élt nálad németebb muzsikus!

Wagner: Weber végső nyughelyénél a drezdai temetőben, 1844. december 15-én

Az abisszális mélység, a testet öltött fekete szín, a világuralomra törő akarat inkarnációja maga a törpe nibelung, Alberich Wagner 1874-re befejezett tetralógiájában (WWV86). Saját témája (motívuma) nincs, a bosszú és az átok dallamaiba burkolódzik, disszonanciaként üti fel fejét a természetben. Ez utóbbi vonása erősen emlékeztet Liszt (1811 – 1886) Mefisztójára az első változatában 1854-re befejezett Faust-szimfóniában (S108)[2].

Bővebben…

Rejtelmek ha zengenek Mozart első itáliai útján

A man who has not been in Italy, is always conscious of an inferiority, from his not having seen what it is expected a man should see.

James Boswell (1740 – 1795): Life of Johnson[1]

Aki nem járt Itáliában, kisebbrendűségi érzéstől szenved amiatt, hogy nem látta azt, amiről elvárható, hogy lássa.

Doktor Johnson (1709 – 1784) élete 

Mozart három itáliai útja mind az ifjúkorára esik, apja, Leopold (1719 – 1787) aprólékos és tökéletes szervezésében. Salzburg azokban az időkben erőteljesen támogatta zenészeinek, elsősorban természetesen énekeseinek itáliai tanulmányútjait, az itáliai zene bemutatását a számukra, oktatásuknak mintegy lezárásaként. A gyermek Mozart esete természetesen más volt. Oktatásának lezárása nem merült fel. A „bemutatás” nem elsősorban az itáliai zeneművészet bemutatását jelentette az ő számára, éppen ellenkezőleg: az ő bemutatását az olasz zenei világnak és társadalomnak, és, korabeli kifejezéssel, a Grand Tour, „nagy út” megszervezésével az itáliai kultúra bemutatását a legfogékonyabb szellemi korát élő Mozartnak. Johnson idézett mondásának szellemében. Bővebben…

Alto Giove és a hullámok

adspice, sim quantus: non est hoc corpore maior
Iuppiter in caelo, nam vos narrare soletis
nescio quem regnare Iovem[1]

Nézd, be magas vagyok én: nálam Jupiter se sudárabb
fönn, a nagy égben – mert szoktátok mondani mindig,
hogy valamely Jupiter fő ott…

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Metamorphoses / Átváltozások, XIII.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

Batoni (1708 – 1787): Acis és Galatea (1761)

Devecseri Gábor ezúttal mintha kissé elügyetlenkedné a kétértelműséggel a fordítást. Maga Ovidius az Acis és Galatea szerelmébe otrombán belerondító, végül Acis életét kioltó Kyklops tuskóságát meggyőzően jellemzi szófordulataival. Ovidius változata az eseményekről mély nyomot hagyott a kultúrtörténetben. Ennek, rövid bevezetőt követően, egyetlen szálát vizsgáljuk meg, amikor a költői ihlet Jupitert egészen más összefüggésben is a mítoszba helyezi. Bővebben…

Londoni, bécsi, jénai szimfóniák

Johann Nepomuk Kafka (1819 – 1886) korának megbecsült szalonzene-szerzője volt, néhány művét ma is előadják. (Nem áll rokonságban az irodalomtörténet meghatározó alakjával, bár szülőhelyeiket, Nové Město nad Metujít és Prágát csak 120 km választja el egymástól.[1])

Bővebben…

Istenek: nehéz út a megszületésig

A három bécsi klasszikus szerző véleménye egymásról népszerű betétje a bármelyikükről is szóló életrajzi feldolgozásoknak. Az ifjú Beethovent (1770 – 1827) mind Haydn (1732 – 1809), mind Mozart (1756 – 1791) nagyra becsülte, Mozartot Haydn és Beethoven valósággal istenítette (leszámítva Beethoven fenntartásait Mozart „frivol” operáival szemben), Haydnt is nagyra értékelte mind Mozart, mind Beethoven. Ez így természetes, legalább a zsenik tartsanak össze. (Ezekkel az értékítéletekkel mi is foglalkoztunk már.) A mester-tanítvány kapcsolat azonban ürmöt csöpögtetett Beethoven és Haydn baráti viszonyába, sajátos odi et amo hangulatot teremtve közöttük. Haydn művészi koncepciója mindvégig a szentírási értelemben vett talentumok kamatoztatása, azok tökélyre fejlesztése műveiben, míg Beethoven nem engedte meg magának a magánember és művész szétválasztásának luxusát. Haydn 1794-ben írt utolsó (Esz-dúr, HobXVI:52), Beethoven 1795-ben írt első (f-moll, op.2 Nr.1), Haydnnak ajánlott zongoraszonátájának Adagio tételei leírják az áthidalhatatlan különbséget a két felfogás között.

Bővebben…

Boldog boldogtalanító: a seregély

Drudwy dirion
Heda’n union
Draw ymhell dros y tonnau mân
Dos a’m gwyngân i Bendigeidfran
Drudwy fechan yn y man.

Branwen ferch Llŷr

Seregély, kedves,
Repülj egyenest,
Messze-messze, hullámokon át
Panaszdalommal köszöntsd Bendigeidfrant,
Kicsi seregély, ez vár rád!

Branwen, Llŷr leánya[1]

Bendigeidfran („áldott holló[2]), Britannia hatalmas királya az ír királyhoz, Matholwchhoz adja húgát, Branwent („ragyogó holló[3]). Megneheztel a tárgyalásból kihagyott féltestvérük, a gonosz Efnisien, és Matholwch lovain áll szörnyű bosszút.
Így kezdődik az ifjú walesi bárdok napokban általunk is idézett nagy gyűjteményének, a Mabinogionnak a XIV. századi lejegyzésből ismert, de jóval korábban keletkezett második ága, a Branwen, Llŷr leánya.[4] A történetben kulcsszerephez jut egy beszélő seregély, mely üzenetet hordoz az ír fogságban sínylődő Branwen és bátyja, Bendigeidfran között. Bővebben…

A csicsiszbeó

DESPINA

Oh bella! Non ha forse
Merto una cameriera
D’aver due cicisbei? Di me fidatevi.[1]

Lorenzo Da Ponte (1749 – 1838) – Mozart (1756 – 1791): Così fan tutte II / 1 (1790)[2]

DESPINA

Szép dolog! Egy komornának tán nincs
Elég érdeme, hogy két szeretője is legyen?
Bízzák csak rám! Hadd jöjjenek!

Lányi Viktor Géza (1889 – 1962) fordítása[3]

A Hét, Kis József (18423 – 1921) lapja írói álnevei között az eligazodás híresen nehéz volt[4], amit Krúdy (1878 – 1833) is felpanaszol. Az álnévválasztások valószínű oka a választott témák (úgyszólván) gáláns természete. A sok találgatást végül maga a szerkesztőség oldja fel. Megemlíti többek között, hogy a Reveur (a francia rêveur annyit tesz: „álmodozó”) nevet Kóbor Tamás vette fel, ami, így a szerkesztőség, maga is felvett név (eredetije Bermann Adolf).[5] Bonyolítja a helyzetet, hogy Szini Gyula szintén írt ilyen néven A Hétbe.[6] Mi több, Kosztolányi (1885 – 1936) Szini Gyuláról írt cikkében a Nyugat 1917. évi 23. számában így ír: A Hétbe írott cikkeiben, melyeket Ręveur álnévvel jelzett, hasonlóan gazdag palettáját csillogtatja, egy impresszionista festő varázsával.[7] Azaz mintha nem is venne fontolóra további névfeloldási lehetőségeket.

két Álmodozó: Kóbor Tamás (1867 – 1942) és Szini Gyula (1876 – 1932)

Az egyik Reveur briliáns szkeccset jelentet meg A Hét 1908. május 29-ei számában A házibarát. címmel. A biztató kezdet:

Az említett id. Luigi Barzini (1874 – 1947) akkor még ismert újságíró volt, később ismert fasiszta politikus.[8] Az írás végén a szerző sajnálkozik a csicsiszbeó-műintézmény áldozatául esett asszonyokon.[9] De nézzük csak meg közelebbről ezt a különös műintézményt. Bővebben…

Metastasio boldog évszázada

Ne’ giorni tuoi felici
ricordati di me!
Perché così mi dici,
anima mia, perché?

Boldog napjaidban is
emlékezz rám!
Miért mondod ezt nekem,
lelkem, miért?

Metastasio (1698 – 1782): L’Olimpiade (Olimpia), I/10[1]

Metastasio, joggal kijelenthetjük, minden idők legsikeresebb librettistája volt. Nem kizárólag operákat komponáltak műveiből, hanem kantátákat és különféle ünnepi játékokat. Opera seria-szövegkönyveinek száma huszonhét, ami szerénynek tűnhet, ha egy-egy barokk zeneszerző operáinak számával vetjük egybe – Händel (1685 – 1759) például negyvenkettőnél állt meg –, de ha (a matematikusok szóhasználatával) multiplicitásokkal együtt számoljuk, akkor több mint ezer operát találunk, melynek ő írta a szövegét. Költőóriásként tisztelték Európa-szerte, nemcsak Itáliában, de elsősorban Franciaországban. Legnagyobb műve, közmegegyezés alapján, az 1733-ban írt Olimpiade (Olimpia), mely ugyan  történetben az olimpiai játékot háttérbe szorítja a szerelmi vonulatok melett, német nyelvterületen mégis hangsúlyozottan Olimpiai játékok címen adták elő. A szövegkönyvnek több mint ötven megzenésítője akadt a megírását követő bő száz évben. Eredetileg Caldara (1670? – 1736) számára készült a szövegkönyv.

Bővebben…

A lórum útvesztője

COLAS

Diggi, daggi,
schurry, murry,
horum, harum,
lirum, larum,
raudi, maudi,
giri, gari,
posito,
besti, basti,
saron froh,
fatto, matto,
quid pro quo.

Friedrich Wilhelm Weiskern (1711 – 1768) – Johann Heinrich Müller (1738 –1815) – Johann Andreas Schachtner (1731 – 1795): Bastien und Bastienne[1]

COLAS

Diggi, daggi,
schurry, murry,
horum, harum,
lirum, larum,
raudi, maudi,
giri, gari,
posito,
besti, basti,
saron froh,
fatto, matto,
ellenszolgáltatás.

Bastien és Bastienne

A lórum, gyerekkorunk bűvös kártyajátéka[2], hasonlóan társaihoz, mára sokat vesztett népszerűségéből a pasziánszok javára. Hogy nem egyedül az én oldalamat fúrja az elnevezés eredete, bizonyítja kitűnő oknyomozó forrásunk, melynek egyetlen hibája, hogy tudományos (ami nem megy élvezhetősége rovására). De nyissuk tágra a tudomány nehezen nyíló kapuit a spekuláció friss áramlatai előtt! Rövid okfejtésem, ígérem, szövevényes lesz. Bővebben…

Az édes illat

A hárssal már foglalkoztunk; a bejegyzést rövid függelékkel is kiegészítettük; egyet nem tettünk: nem ígértük meg, hogy a hárs-fejezetet nem folytatjuk. Most, amikor a hársillat már szűk egy hete csak emlék és jövendölés, még egy kicsit visszatérünk hozzá. Bővebben…

Nők, akik nem mérgezték férjeiket

Forrásaink megértően fogadják a régi korok férjgyilkosságon (matricídiumon) kapott feleségeiről szóló lesújtó statisztikai adatokat. Mentő körülményként hozzák fel a nők alárendelt szerepét a házasságban, hozzáértve, hogy a fordított műveletet, az uxoricídiumot, érthetően, kevés férj követte el, hiszen a torz társadalmi viszonyok folytán a feleségeket már meg sem kellett ölni, anélkül is alig éltek.[1] Minél magasabb társadalmi osztályokat figyelünk, annál jellemzőbbnek tűnik a férjgyilkosság, így ezt a gáláns érvet fenntartásokkal kell fogadjuk. A megkínzott feleségek különösen a mérgezést tartották alkalmas büntetésnek, ezen belül is a lassú halált, mely eltereli a figyelmet a méregcseppek adagolójáról, sőt, mivel lehetőséget ad a haldokló férjnek időben megszabadulnia a bűnei terhétől, jótékony eutanáziának is tekinthette a kegyes hitvestárs az eljárást. A feleségek megmentőjeként számon tartott Giulia Tofana († 1651?) életrajzában annyi csodás elem bukkan fel, hogy Mike Dash alapos oknyomozása kellett a fontosabb részletek feltárásához. A méregkeverőnő Aqua Tofana nevű, színtelen, kissé opalizáló cseppjeit nem a szenvedő feleségek, hanem a kisvártatva szintén szenvedő férjek vették be a tudtukon kívül (actio in distans). A gyógyír összetételéről alkotott elképzelések jól tükrözik, hogy két korszak határán vagyunk. A feltételezett összetevők között ott találjuk a gyújtoványfüvet, a kőrisbogarat, a tátikát, köldökfű-tinktúrát (aqua cymbelaria), a beléndeket, őrült ember köpetét (az aranykor szellemében), illetve, másfelől, a szublimátot, az ólom sóit, az arzénoxidot és az antimont (haladjunk a korral). Maga Mozart (1756 – 1791) is úgy képzelte, Aqua Tofanával mérgezték meg ellenségei, de ez a feltételezés alaptalan.[2] Mike Dash éles szemmel észrevette a legendás történetek eltéréseinek igazi okát. A feltételezésekkel ellentétben Giulia Tofana már 1651 körül meghalt, minden bizonnyal háborítatlanul, ám halálát követően lánya és egyéb bizalmasainak hálózata vitte tovább az ipart több évtizeden át, mígnem egy állhatatlan özvegy a gyóntatófülkében kifecsegte a titkot. Több változatban él a bravúros leleplezés története is.

1 Mikulas

A hálózatban dolgozó klerikusok nem álltak bíróság elé, és a méreg tehetős felhasználói szerencsére bizonyítani tudták, hogy a szert pupillatágítás céljából szerezték be (a beléndek ilyen úton hat a bella donnákra), illetve egyszerűen felmutatták a díszes kiállítású, drága üvegcsét, melyben a Mikulás, Bari Szent Miklós (270? – 343) csodatévő erejű csontolaját forgalmazták kegyesen, egyházi vonalon, legalábbis szegény gazdagok így tudták, tévesen.[3] Bármekkora megértést is tanúsítsunk matricid hajlamú feleségek iránt, mélyebb rokonszenvet kell táplálnunk azokkal szemben, akiket ártatlanul vádoltak meg férjük megmérgezésével. Az ő listájuk is terjedelmes; három illusztris szereplő sorsát nézzük meg kicsit közelebbről. Bővebben…

A klasszikusok megközelítése

Escasas disciplinas habrá de mayor interés que la etimología…[1]

Borges (1899 – 1986): Sobre los clásicos

Kevés tudomány lehet olyan érdekes, mint az etimológia…[2]

Borges: A klasszikusokról. Scholz László fordítása

Mintegy húsz év kisebb terjedelmű, de velős tanulmányait foglalja össze Borges az Otras inquisiciones 1972-ben kiadott második kötete, melynek a szelídített Újabb nyomozások címet adta magyar fordítója, Scholz László.[3] Ennek 1965 végén írt záródarabja a Sobre los clásicos, A klasszikusokról. A tanulmány elején áll Borges néhány kedves szava az etimológiáról, melyeket mottónkban idéztünk. Néhány alátámasztó példája között, érthetően, a „klasszikus” szó eredetvizsgálata is ott áll, melyről megállapítja, hogy a mai, „rend” jelentést a latin classis, „flotta” szóból vette át. Túl azon, hogy a „klasszikus” és a „rend” nem szinonimák, a helyzet ennél kicsit bonyolultabb. Ennek bemutatásával nem sértjük Borges emlékét, inkább megerősítjük véleményét a szófejtés szépségéről. De legalábbis úgy reméljük.

Huysum

Huysum (1682 – 1749): Klasszikus tájkép, tiszteletadással Bacchusnak

Bővebben…

Wagner mint vezérmotívum

Párizs odi et amo-viszonyát Wagnerrel (1813 – 1883) szemben és mellette már érintettük van Goghról (1853 – 1890) szólva. A független, de a saját realizmusával szemben permanens és doktriner polgárháborút folytató francia kultúra mindamellett nem lehetett meg a pszichológia kibontakozó tudománya nélkül, melyet a művészetbe, hol „forradalmi”, hol „ellenforradalmi” úton Wagner az elsők között emelt be. A pozitív és negatív Wagner-függések bonyolult francia szövedékében kulcsszerepet kapott Wagner kompozíciós technikája, ezen belül a vezérmotívumok elve és alkalmazása. Bővebben…

A Varázsfuvola folytatásai

1 Labirintus

A német tündérmesék hosszú időn át tartó népszerűsége semmiképpen sem Mozart (1756 – 1791) életének utolsó évében komponált Varázsfuvolájával (K620) vette kezdetét: addigra a librettista, Emanuel Schikaneder (1751 – 1812) már bőven válogathatott források közül.

Csak a két legfontosabbat megemlítve, írójuk a ma 206 éve meghalt Wieland (1733 – 1813) veje, August Jacob Liebeskind (1758 – 1793) evangélikus lelkész.

2 Dschinnistan

gonosz keleti főpap – illusztráció a Dzsinnisztánból

Az 1789-re befejezett Dschinnistan (Dzsinnisztán) egyik főszereplője egy Sarastrót megelőző, igaz, kissé gonosz főpap. Az 1786-ban kiadott Lulu, oder die Zauberflöte (Lulu, avagy a varázsfuvola) címében szereplő hős Horászán fővárosából, Mehruból származik.[1] A történet egybecseng Schikaneder szövegkönyvével, de egy nagy csavarral. Amit ma a dramaturgia ravasz fordulatának érzünk, vagyis hogy sokáig úgy gondoljuk (öt-hat évesen, amikor először látjuk az operát), az Éj Királynője a pozitív főhős, a gyermekrabló Sarastro a negatív, amíg ennek ellenkezőjére fény nem derül, valójában lehet a sietség szülötte. Liebeskind eredeti darabjában semmi efféle dramaturgiai fordulat nincs[2], de Schikaneder szabadkőműves céljainak jobban megfelelt a Gonosz Nő és a Nemes Férfi alakjának didaktikus szembeállítása. Ilyenképpen aztán oldotta Liebeskind tartós ellenszenvét rivális vallások papjai iránt. A „mesés Kelet” toposza nagyon is beleillett a szabadkőműves ideológiába; ennek lehetett szerepe az ezen alapuló mesék hirtelen elterjedésében.   Bővebben…