Horhi Melius Peter címkéhez tartozó bejegyzések

Az ösztörű kivirágzik

Nem tudom, Odinnak asztalához űl-e,
Kit felakasztottak magas ösztörűre,
Sátorom elébe, törvény szava nélkül,
Ronda repesőknek útálatos étkül.

Arany János (1817 – 1882): Buda halála (1864).
Harmadik ének. A tanács visszája[1]

Az ösztörü vagy ösztörű ágas-bogas karó, melyen gabonát szárítottak (és hogy éppen fordítva, el ne ázzon az esőben, tetejére kalácsot, azaz jókora szalmacsomót húznak), de mint a Czuczor-Fogarasi összegyűjti, a legkülönfélébb mesterségeknek megvolt a maguk ösztörűje. A mészárosok például „a feltagolt húst akgatják” rá. Szófejtésük szerint az ösztörű az „áradozó vizet öszvetereli”. (A magyar nyelv szótárát 1862 és 74 között adták ki. Figyelemre méltó, hogy a mottónkban idézett Buda halálára már hivatkoznak.)[2] 1912-ben már pontosan tudták, hogy ez az etimológia délibábos, és hogy a szó szláv eredetű. 1912-ben a Nyelvtudományi Közleményekben Horger Antal Albert (1872 – 1946), rövidebben Horger Antal, kicsit részletezőbben Az egyetem fura ura a szláv jövevényszavak között említi, de hangtani következtetéseit élesen visszautasítja Asbóth Oszkár (1852 – 1920)[3] – aki azoknak az Asbóth (Asboth) Oszkároknak a számát gyarapítja, akik nem találták fel a helikoptert[4]. Feltűnő, hogy a szófejtésnek mind a kreatív, mind a konzervatív ágában kimagasló orosz nyelvtudomány sem adta látványos jelét annak, sikerült volna megfejteniük a megfelelő szláv szavak, például a cseh ostrev eredetét.[5] Czeglédi Katalin levezetése azonban, melyet az ágasfából indít, és a karókból épített gát fogalmán keresztül egyebek mellett a szigetig eljut – amelynek szláv szavai az azonos értelmű indoeurópai strow- gyökre támaszkodó előszláv ostrovъ-ból[6] fejlődtek[7] – azt hivatott illusztrálni, hogy az alaki hasonlóságok befolyásolhatták a szófejlődést.[8]
A neves természetjáró, főgimnáziumi tanár Róth Márton (1841 – 1917)[9] 1891-ben a magas-tátrai Oszterva- (Ostrva-) hegy nevéről azt írja, származhat meredek, „éles” (szlovákul: ostrý) lejtőjéből, de nem zárja ki, hogy az ösztörű (szlovákul: ostrva) az eredet, melyen a szlovákok lóherét szárítottak. Ez utóbbi kézenfekvőnek tűnik azok után, hogy megemlíti, a valóban „háromoldalú tákolmányra” emlékeztető küllemű Tompa- (Tupa-) hegyet is mondták korábban Osztervának.[10] És arról se feledkezzünk meg, hogy ezeket a gigászi csúcsokat a kedveskedő népnyelv előszeretettel keresztelte el a maga szókincséből kiindulva. Látjuk ezt a Szénaboglya (Senná kopa) példáján is.[11]

hegyek a Magas-Tátrában: Oszterva, Tompa, Szénaboglya

Bővebben…

Reklámok

Jók-rosszak az egresről

Hosszabb bevezetőnkben a bengefélék családjába tartozó zsidótövisbogyó, más nevein kínai datolya vagy jujuba csak a mai tárgyunkkal némiképpen rejtélyes kapcsolata miatt kap helyet.

Őshazája Kína, ahol már jó négyezer éve fogyasztják. Némely országnak van nemzeti gyümölcse. Köztük van Kína is, melynek, gondolkodására jellemzően, mindjárt két ilyen gyümölcse is van, egy „fő-” és egy „al-”. (Mert ahol ősi kultúra van, ott rendszerint ősi hivatali szemlélet is van.) Az elsődleges kínai nemzeti gyümölcs, első hallásra talán meglepő módon, egy küllőfolyondárféle: a Dél-Kínában bőségben termesztett kivi. A másodlagos viszont a kínai datolya.[1] A különféle források egyetértenek[2] abban, hogy Európába a gyümölcsöt Sextus Papinus consul († 40) hozta be Syria provinciából[3], egy olyan korban, melyben az egzotikus csemegék iránti fogékonyság az egekbe szökött. Ebben semmi meglepőt nem találunk, de mégis óvatosan kell kezeljük az értesülést, méghozzá nyelvi okokból. Szemerényi Oszvald (1913 – 1996) a „jujuba” szót a „hárs” jelentésű perzsa زیزفون‎, zajzafun szóból vezeti le. Ezt ugyan elvitatják (és helyette az „ismeretlen eredetet” javasolják) – a mályvafélék családja, melybe a hárs is tartozik, messze esik a bengeféléktől –, de a francia jujube szót a görögöknél is jövevényszóként használt ζίζυφον, zizifon szóból származtatják, a latin teljes átugrásával, olyanképpen, hogy a középkori latin vette át a franciától a szót jujuba alakban.[4] Ha elfogadjuk ezt a levezetést, akkor felmerül, hogy miért is ismerték a görögök előbb a szót a rómaiaknál, ha egyszer római konzul hozta Európába a gyümölcsöt a császárkorban. Id. Plinius (23 – 79) így használja ezt a szót A természet históriája XVII. könyve 14. fejezetében:

et zizipha grano seruntur Aprili mense.[5]

A jujubafát április hónapban elültetett magjáról termesztik.

Azaz id. Plinius a görög szót használja. Vagy ismerték a görögök a gyümölcsöt egy ideje (a megismerkedés természetesen történhetett a Sextus Papinus és id. Plinius kora közti néhány évtizedben is), vagy éppen a görögök vették át a rómaiaktól a Sextus Papinus által ezek szerint Syriából „behurcolt” szót. Az mindenesetre tanulságos, hogy egy-egy egzotikus gyümölcs ismerete viszonylag rövid időn belül a birodalom távoli pontjaira is eljutott. A tudományos besorolást Linné (1707 – 1778) végezte el, de a Rhamnus jujuba és Rhamnus zizyphus neveket is használta (a rhamnus a benge latin neve). A növényt Gustav Karl Wilhelm Hermann Karsten (1817 – 1908) javaslatára áthelyezték a Philip Miller (1691 – 1771) által kreált Ziziphus nemzetségbe, így a különös helyesírású Ziziphus zizyphus tudományos névhez jutottak.[6] Mai formája a görög és latin elnevezéseket békében egyesítő Ziziphus jujuba.[7]
Az Adam Lonicer (1528 – 1586) matematikus munkájára támaszkodó  Horhi Melius Peter (1532 – 1572) református püspök a HERBARIVM. AZ FAKNAC FVVEKNEC NEVEKRŐL, TERMÉSZETEKről, és hasznairól címmel posztumusz (1578) megjelent életveszélyes, alapművében, „idegenségének” sűrű hangoztatásával már ír a jujubáról és hasznáról[8]:

varjútövis és borsópadlizsán

De vissza id. Plinius fejtegetéseihez, hiszen célunk az, hogy észrevegyük a jujuba és az egres közti laza kapcsolatot. Az általa itt emlegetett tuberről feltételezik, hogy a jujuba egy fajtája. Erről a gyümölcsről írja id. Plinius, hogy beojtással is termesztik, egyebek mellett egy calabrix nevű növénybe. Egyáltalán nem magától értetődő, mi is ez a növény. Egyes elképzelések szerint a szintén bengeféle varjútövis, mások szerint a burgonyafélék családjába tartozó vadpadlizsán vagy borsópadlizsán[9], végül Jacques D’Aléchamps (1513 – 1588) a ribiszkefélék családjába tartozó egresre gyanakszik (hogy végre révbe érjünk).  Bővebben…

A kalinca-ínfű és őstörténete

kalinca-ínfű

A kalinca-ínfű, ha leszámítjuk észak-amerikai bevezetését, egy egybefüggő nagy tömbben Európa mérsékelt klímáján, Észak-Afrikában és az arab világban él.[1] Utak, vetések szélén találjuk, világossárga virágjai a levelek hónaljában nyílnak (ettől az anatómiai kategóriától, úgy látszik, nem szabadulunk). Teája izzasztó és izgató, reumás panaszokra javasolják, illata rozmaringos. Se szeri, se száma a név tájnyelvi változatainak. Egyik forrásunk többek között efféléket sorol fel: „csermulya”, „fenyőfű”, „földi fenyő”, „földi tömjénfű”, „kalinka”, „köszvényfű”, „mezei” vagy „vadciprus”.[2] Bővebben…

A nárd, a kapotnyak és a meztelen csiga

martilapu

Id. Plinius (23 – 79) A természet históriája XII. könyvének 27. fejezetében az asarumról ír. Antoine Laurent Apollinaire Fée (1789 – 1874) id. Plinius és görög szerzők tanulmányozása után arra a következtetésre jut, hogy a görögök az őszirózsafélék családjába tartozó martilaput a βάκχαρις, bakharis szóval jelölték, amelyet a rómaiak átvittek ugyanennek a családnak egy másik fajára, az erdei peremizsre, a martilapunak viszont az asarum nevet adták.

erdei peremizs

A szó maga is görög eredetű: a ἄσαρ̀ον, hasaronágnélkülit” jelent, melyet inkább „csökevényes szárúként” kellene felfognunk. A görögök ugyanezt az elnevezést egy igen távoli fajra, a farkasalmafélék családjába sorolt kereklevelű kapotnyakra alkalmazták.[1]
Id. Plinius tévesen jegyzi meg, hogy a martilapu kétszer is virágzik évente.[2] Abból az alkalomból hozza fel, hogy tulajdonságait hasonlónak tartja a loncfélék családjába tartozó, az előző fejezetben tárgyalt nárdhoz.

nárd

Ott ennek a himalájai növénynek egyetlen tulajdonságát emeli ki, azt, amely miatt az ókorban csillagászati összegekért cserélt gazdát: a rizómájából lepárolt[3] olaja illatát[4]. A nárdolajnak különösen jó híre volt az ókori írók körében. Amikor például Polybios (Kr.e  200? – 118?) Egyetemes története XXXI. kötetének 4. fejezetében kortársa, a pompakedvelő IV. Antiokhos Epifanes („isteni érkezésű”) királlyal (Kr.e. 215 – 164) szokásairól ír, felsorolja, hogy a tornajátékain fellépő ifjak miféle kenetekkel síkosították testüket. Bővebben…

Pásztortáska

pásztortáska

HOTSPUR
And telling me the soueraignest thing on earth
Was Parmacitie, for an inward bruise…

Shakespeare (1564 – 1616): King Henry IV,
Part I, I / 3 (1596-97?), Quarto 0, 1598[1]

HŐVÉR
Mondá nekem, hogy nincs fölségesebb
A csonttörésre, mint a spermacet.

IV. Henrik, I. rész, I / 3.
Lévay József (1825 – 1918) fordítása[2]

HŐVÉR
S hogy legfelségesebb dolog a földön
A parmaceti belső sérülésre…

Vas István (1910 – 1991) fordítása[3]

A spermaceti hasznáról már megemlékeztünk. A Shakespeare által emlegetettet nem véletlenül nem találjuk a hasznok listáján. Lévay József súlyosabb, a Shakespeare által használt szóhoz inkább ragaszkodó, óvatosabb Vas István enyhébb leiterjakabba fut. A parmacitie Shakespeare-nél ugyanis „pásztortáskát” jelent.[4] Hővér helyesen jellemzi az élettani hatását. (Ugyanebben a jelenetben beszél Hővér olyannyira vészt jóslóan a seregélyről, melyről szintén írtunk már.) Bővebben…

A lenyűgöző lonc és a lenyűgöző kis meténg

OBERON
…I know a bank where the wild thyme blows,
Where oxlips and the nodding violet grows,
Quite overcanopied with luscious woodbine,
With sweet musk roses and with eglantine.

Shakespeare (1564 – 1616): Midsummers Night’s Dream (1595), II / 1[1]

OBERON
…Van egy kies part, hol kakukfü nő,
Hol dús virányt rukerc s ibolya sző,
Fölötte sűrü loncból mennyezet,
Vadrózsa, gyönge jázmin fog kezet…

Szentivánéji álom. Arany János (1817 – 1882) fordítása (1863)[2]

Elhantoltatta az üres koporsót, felállította a fejfát, amelyet tavasszal lonc futott be. Jó szagú tavaszi délutánokon elüldögélt a gyepes sírhanton…

Krúdy Gyula (1878 – 1933): A nagyasszony ballépése (1917)[3]

EL SUR

Desde uno de tus patios haber mirado
las antiguas estrellas,
desde el banco de
la sombra haber mirado
esas luces dispersas
que mi ignorancia no ha aprendido a nombrar
ni a ordenar en constelaciones,
haber sentido el círculo del agua
en el secreto aljibe,
el olor del jazmín y la madreselva,
el silencio del pájaro dormido,
el arco del zaguán, la humedad
-esas cosas, acaso, son el poema.

Borges (1899 – 1986): Fervor de Buenos Aires (1923)[4]

A DÉL

Valamelyik udvarodból bámulni
a régesrégi csillagokat,
az árnyék
padján ülve bámulni
ezeket a szórt fényeket,
miket tudatlanságom nem tud megnevezni,
se elhelyezni a csillagképek között,
átérezni a rejtett
ciszterna vízkörét,
a jázmin- és loncillatot,
az alvó madár némaságát,
a tornác boltívét, a nedvességet
– ezekből áll talán a költemény.

A Buenos Aires-i láz-kötetben.
Somlyó György (1920 – 2006) fordítása (1984)[5]

1 bubos

búbos és ükörkelonc

Újból és újból elkövetjük a bőség illetlenségét, ami most is elkerülhetetlen, ha önkényesen válogatott példákon keresztül akarjuk érzékeltetni azt a lenyűgöző pályát, amit a lonc az irodalomban „befutott”. Borgesnél valósággal a Dél jelképe, más műveinek sokaságában is, bár éppen a déli féltekén a loncfélék családja nem őshonos. Észak-Amerikából, Európából, Észak-Afrikából, Ázsiából (különösen Kínából) származik mintegy kétszáz faja.[6] A lonc természetesen nemcsak „másodvirágként” játszik nagy szerepet az irodalom „virányain”, hanem a kertekben is. Illata nélkülözhetetlen, ha olykor, Borges szerint, nehéz is.
A továbbiakban neve hátborzongató rejtélyével foglalkozunk. Bővebben…

A pintyő

A Szarvas Gábor (1832 – 1895) által alapított Magyar Nyelvőr XXXVIII. évfolyamában, 1909-ben Korányi Emil joghallgató kisebb horderejű tudakozódását olvashatjuk. Kezébe került Az Ujság egy 1908-as száma, mely beszámol róla, hogy a keleti és nyugoti pályaudvar előcsarnokában és valószinüleg sok más vasúti állomáson is mérlegeket állítottak fel egy művészeti szempontból sikerültnek alig mondható oroszlánszáj alatt a következő felírással: 1-oroszlanszaj Bővebben…

A pockfa és rokonai

1-guaiacum-officinale

Orvosi guajakfa (Guaiacum officinale). Virágja Jamaica nemzeti jelképe

Nem lehet véletlen, hogy annyi szó ősforrása az indoeurópai bhel-, beu-, „dagadni” gyök, végtére is az élet maga: dagadás (mondom önigazolásul). Láttuk már ezt a „bika” angol szavának, a bullnak a vizsgálatánál is. Ez az indoeurópai gyök ment át a számtalan leágazású előgermán puh(h)- gyökbe is. A leágazások egyike az óangol pocc, „vízhólyag”, fekély”, mely a mai angolban pock, „himlőhólyag”, vagy maga a „himlő”, és a középangol többes számú alakból, a pokkesből „fejlődött ki” a XIV. századra a pox, általában „kiütéses betegség”, később, leszűkülve, „feketehimlő”.[1] Hasonlóan, a németben a himlő Pocken, általában a pattanás Pockel. Egy csodás gyógyerejű, a pattanásokat is elmulasztó fa anyagát erről nevezték el Pockelholznak, ami Pockholz-cá rövidült.[2] Ebből ered a magyar „pockfa” vagy „pokkfa”. Bővebben…

A koriander, az amfiszbéna és az ágyi poloska

1 korianderA minap ismerkedtünk meg Horhi Melius Peter (1532 – 1572) református püspök és botanikus álláspontjával (annak egy töredékével) a fekete korianderről, szóhasználatában Fekete Colandronról. Jó alkalom ez arra, hogy a növény híresebb névrokonának, a koriandernek a kultúrtörténetébe is egy pillantást vessünk barokkos, fegyelmezetlen szétágazásokkal. (Ámbár… ha biztosnak fogadjuk el a fekete koriander egyik említett beazonosítását, valóságos rokonok is, mindketten a zellerfélék családjába tartoznak.) Bővebben…

Nigellák: élet és halál urai

1 konkolyok

konkolyperje (szédítő vadóc) és vetési konkoly

Az általunk is többször idézett Horhi Melius Peter (1532 – 1572) református püspök a HERBARIVM. AZ FAKNAC FVVEKNEC NEVEKRŐL, TERMÉSZETEKről, és hasznairól című, posztumusz (1578-ban megjelent) kötetében[1] így ír a nigelláról:

Már az kisebb nyomozást kíván, hogy kibogozzuk, milyen három növényt sorol a nigellák közé Horhi Melius Peter. Ne riadjunk vissza a feladattól, mert eközben (talán) érdekességekre is fény derül. Bővebben…

Vad pisztácia – reménykedjünk!

Horhi Melius Peter (1532 – 1572) református püspök a már említett HERBARIVM. AZ FAKNAC FVVEKNEC NEVEKRŐL, TERMÉSZETEKről, és hasznairól című fontos munkájában[1] leírja a halyagfa edzett tizenhatodik századi olvasónak való gyógyhatásait. A halyagfát pisztáciának mondja, ami kicsit pontatlan. Nézzük a részleteket! Bővebben…

A puszpáng ágai

1 Nolde (1867 - 1956) Kert bukszusokkal

Nolde (1867 – 1956): Kert bukszusokkal

A puszpángvirágúak (Buxales) rendje puszpángfélék (Buxaceae) családjának Buxus nemzetségével[1] már volt szerencsénk találkozni abból az alkalomból, hogy az Ál-Aristotelesként ismert kompiláció tévhiedelme szerint a méhek mérgező mézet gyűjtenének be a nemzetségről. Ha nem mint nemes nemzetségre, hanem mint a kerítés melletti kissé unalmas, jól nyírható bokorra gondolunk rá, akkor helyesen bukszusként írandó. A szabadban a puszpáng csenevész fává „terebélyesedik” vissza, amilyen eredetileg is volt. Bővebben…