Haydn utolsó ideje

A papa (ismét bot nélkül) felkelt, ivott egyet a Soult által sarkantyúpengetve kínált pohárból és ravasz mosollyal odaült a zongorához. A Gotterhaltét játszotta.

Szentkuthy Miklós (1908 – 1988):
Doktor Haydn, III., Bécs. „Guten Abend, Herr Haydn!”[1]

Haydn (1832 – 1809) „utolsó jelentős művének” mondják az 1803 júniusában befejezetlenül, két tételesen maradt d-moll vonósnégyest (op.103 HobIII:83)[2], melynek különösen első, dalformájú tétele remekmű a maga nosztalgiába hajló, Haydnra nem valló hangvételével:

Valójában minden jel arra mutat, hogy élete hátralevő közel hat évében Haydn már egyáltalán nem komponált, jelentéktelen művet sem. Ma Haydn utolsó éveit tekintjük át röviden. 

1802 nyarán fejezi be (szavaival, „kimerítő munka” végén) utolsó, egyik legnagyobb miséjét, a B-dúr Harmóniamisét (HobXXII:14), mely melléknevét jelentősen kibővített fúvósszekciójáról kapta (a korban Harmonie névvel a fúvósegyütteseket jelölték):

A mű megrendelője I. (Pompakedvelő) Esterházy Miklós József herceg (1714 – 1790) unokája, II. Esterházy Miklós birodalmi herceg (1765 – 1833), aki öt évvel később Beethoventől (1770 – 1827) is misét rendelt. Beethoven éppen Haydn miséire hivatkozva szabódott a teljesítéstől, végül az op.86-os C-dúr mise komponálásával tett eleget a birodalmi herceg felkérésének[3]:

Haydn 1803-ban jelent meg utoljára előadóművészként is. A St. Marx Ispotály jótékonysági hangversenyén vezényelte el A Megváltó hét szava a keresztfán (HobIII:50-56) című művét.

(Ugyanebben az évben mutatták be Beethoven op.85-ös oratóriumát, a Krisztus az Olajfák hegyént.)


Érdekes módon azonban Haydn utolsó évei legfontosabb eseményei az 1797 és 98 között komponált Teremtés (HobXXI:2) című oratóriumának előadásai voltak. Még 1801 júliusában a cseh Svatý Jan városka polgárai, helyben akarván hallani a művet, megtették előkészületeiket: Prágából engedélyt kértek az előadásra egy használaton kívüli templomban. Az engedélyt megtagadták. Ekkor maguk kezdtek alkalmi előadótermet ácsolni, mígnem belátták, hogy jobb lesz inkább szembehelyezkedni a tilalommal és mégis a templomban megtartani az előadást. A papot precízen elrabolták egy kocsiban. Az előadást meg is tartották, mire egy másik pap, a történtek miatt feldúlva, harciasan kikelt a templom megszentségtelenítése miatt, melyet egy Heiden (Pogány) művének előadásával követtek el. Az elrabolt pap (álelrablás sem kizárható) tartott a prágai hatóságok megtorlásától, ezért magához Haydnhoz fordult segítségért. Haydn a legkevésbé sem vette félvállról a történteket, „igazoló” levelében magára II. Ferenc római császárra (1768 – 1835) hivatkozott, aki ízlésének megfelelt a mű. A következő évben a rügeni Bergen zenebarátai adták elő a művet kamarazenei méretű összeállításban. Szeptember 22-én Haydn különösen meleg, baráti levélben üdvözölte az előadókat. (Jogdíjak fel sem merültek, és Haydnt az amatőr előadások alappal sejthető gyengéi sem aggasztották.) A levélben elnézést kér a késedelmes válaszért, melyet fogyatkozó energiáival magyaráz. A „toposz” ekkor már régi keletű Haydn kommunikációjában. Magára utalva „gyenge öregemberről” írt 1796-ban négyszólamú kórust (Der Greis, Az ősz ember, HobXXVc:5) a népszerű költő, Gleim (1719 – 1803) versére.[4]

Három évvel korábban Gleim Ein Selbstgespräch (Monológ, WoO114) című versét Beethoven zenésítette meg.[5]

Minden kétséget kizáróan a már nem komponáló Haydn életének legemelkedettebb pillanata az volt, amikor 1808. március 27-én a bécsi Régi Egyetem előadótermében olasz nyelven előadták a Teremtést. Esterházy herceg küldött hintót Haydnnak Gumpensdorfba, Bécs akkori külvárosába, ahol Haydn munkásságához többé-kevésbé méltó házat tartott fenn. Az úton Magdalena von Kurzböck (1767 – 1845) zongoraművésznő kísérte, akit Haydn olyan nagyra becsült, hogy az életmű két kiemelkedően fontos műfajába tartozó jelentős műveit is neki ajánlotta: 1794-ben írt utolsó, Esz-dúr zongoraszonátáját (HobXVI:52) és 1797-ben írt utolsó, Esz-dúr zongorástrióját (HobXV:29):

Az érdeklődés akkora volt, hogy reguláris katonaságnak kellett távol tartania a tömeget. A hordszéken érkező agg mestert fanfár köszöntötte. Amikor a birodalmi herceg felesége, Maria Josepha Hermenegilde von Liechtenstein (1768 – 1845) dideregni látta Haydnt, stóláját terítette rá, ami azonnali és helyi „divatot” teremtett: számos előkelő hölgy követte példáját. Az előadáson Haydn üdvözlésére Bécs zeneszerzőinek színe-java felvonult, köztük Beethovennel, aki letérdelt előtte és megcsókolta a kezét. Salieri (1750 – 1825) vezényelt, az első hegedűs Franz Joseph Clement (1780 – 1842) volt, akit Haydn támogatott pályája kezdetén: Londonban jótékonysági hangversenyt vezényelt a 11 éves csodagyerek javára. A „Legyen világosság!” pillanatában üdvrivalgás tört ki.

Haydn ekkor kezeit a magasba emelve mutatta a fény és dicsőség forrását. Az átélt izgalmakra tekintettel a szünetben hazakísérték.
A hercegné Wiganddal (1771 – 1846), a kor elismert művészével megfestette az előadást, majd a festményt egy értékes doboz oldalára erősítve Haydnnak ajándékozta. A mester halála után a dobozt visszavásárolta, és később Lisztnek (1811 – 1886) ajándékozta. 
Egy egészen különös „előadásra” is sor került. Napóleon 1809. május 10-e és 13-a között ostromolta meg Bécset.[6] Hogy Napóleon (1769 – 1821) díszőrséget vagy akár csak két dragonyost vezényelt volna Haydn gumpensdorfi háza elé[7], ugyancsak kétséges. A művelt, felvilágosult uralkodó sosem cselekedett a katonai észszerűség ellen. 26-án, és ezt bizonyosan kijelenthetjük, megjelent a házban Clément Sulemy (†1809) lovaskapitány, aki tiszteletéről olyan módon biztosította a mestert, hogy elénekelt egy áriát a Teremtésből. (Feltehetjük, hogy zongorakísérettel.)

Haydn szemébe könny szökött, és kijelentette, ilyen szép előadásban még nem hallotta az áriát. Az esetről Haydn segítője és sétáltatója az öregkor nehéz éveiben, korábbi eszterházi kottamásolója, Johann Florian Elßler (1769 – 1843) számolt be (vele korábban már találkoztunk) a zongoraépítő, zongoraművész és zeneszerző Streichernek (1761 – 1833), aki egy 1809. július 2-i levélben adta azt tovább Haydn barátjának, a diplomata Georg August von Griesingernek (1769 – 1845). Alfred Schnerich (1859 – 1944) azt is megállapítja, hogy Sulemy Aspernnél esett el.
Haydn visszavonult élete nem volt boldognak mondható. Giuseppe Carpani (1751 – 1825) zenetörténész szerint ekkori napjaira a melankólia, a borongós, állandósult szomorúság nyomta rá a bélyeget. De ezen túlmenően testi bajok is gyötörték. Lába fájdalmasan felduzzadt, szédült, reumával küszködött, és vélhetően ezerszer megátkozta magát azért, hogy annak idején Londonban visszautasította a kor neves sebészének, John Hunternek (1728 – 1793) a segítségét orrpolipja kioperálásában. De mint egész életében minden baján felülkerekedett, ezúttal is erőt vett magán, és 1805-től Elßlerrel összeállította zenei iratai és művei jegyzékét. A művészi és politikai élet kiválóságai egymásnak adták a kilincset. Ez tette, vagy a minden nyavalya által is leküzdhetetlennek bizonyult rendszeretete, öltözéke a bécsi ízlés szerint állandóan fogadókész volt.

Egyik vendége, a híres zenetanár és komponista, Tomášek (1774 – 1850) részletesen beszámol öltözékéről. Haydn rizsporos parókát viselt oldalloknikkal, nyakpántot, nehézselyem zakóját és kávébarna ingét zsabó díszítette, mandzsettáin aranygombok, bricsesznadrágja fekete selyemből varrott, cipőjét nagy ezüstcsatok ékesítették, általában is itt-ott aranycsatok az öltözékén, és kis tálcán hófehér gálakesztyű pihent.
1805. június 16-án tanítványa, Ignaz Pleyel (1757 – 1831) tette tiszteletét Párizsból (akkor mint befutott zeneműkiadó) – „közös” zongorástriójukról már beszámoltunk – fiával, Camille Joseph Étienne Camille Pleyellel (1788 – 1855), a virtuóz zongoristával. Ő gyenge, levegővétellel küzdő embernek írja le Haydnt, aki magát 74 évesnek mondja (miközben 73), de 80-nak néz ki, a közelgő végről beszél, kezében rózsafüzér. Cherubini (1760 – 1842) szeretett atyjának mondja, hosszas ott-tartózkodása során mély barátság szövődik köztük. Haydn neki ajándékozza egyik legjelentősebb művének, az 1795-ben komponált Üstdobpergés-szimfóniának (HobI:103) a kéziratát 1806. február 24-ei jegyzett dátummal.

A jó hírű londoni Gentleman’s Magazine (Úriemberek Lapja) 1805. január elején Haydn halálhíréről számol be:

A halálhírek rovatában: Bécsben, 79 évesen, az ünnepelt zeneszerző, Haydn.

(Forrásunk, felcserélve a számjegyeket, 97 éves kort tulajdonít a hírben szereplő mesternek.) George Thomson (1757 – 1851) kiadó és Haydn barátja azonnal kondoleáló leveleket küld bécsi pénzügyi nagyságoknak, akik mindkettejükkel kapcsolatban álltak. A hír hallatán Kreutzer (1766 – 1831) Haydn-témákra hegedűversenyt írt, közli forrásunk, de ma, amikor Kreutzer mind a 19 hegedűversenyébe nyílik bepillantásunk[8], felületes pillantásra egyikben sem fedezünk fel Haydn-motívumokat. Talán valamelyik másik művéről lehet szó. Mondanunk sem kell, hogy Kreutzer nevét ma máshonnan ismerjük:

Minden kétséget kizár azonban forrásunk másik példája. Cherubini gyászkantátát[9] ír az álhírre:

1805-re már ki is tűztek Párizsban egy gyászhangversenyt Kreutzer és Cherubini művéből, továbbá Mozart (1756 – 1791) utolsó idejében komponált Requiemjéből (K626). Mikor Haydn fülébe jutott tulajdon halálhíre, derűsen fogadta. Kijelentette, szívesen odautazott volna, hogy elvezényelje a Requiemet. A Gentleman’s Magazine februári számában, stílszerűen a születési rovatban, helyesbít[10]

Az ünnepelt zenész, Haydn (írja egy január 26-i keltezésű bécsi levél), aki temetésére Párizsban gyászszertartást mutattak be, életben van, és olyan jó állapotban, amilyen az egy 75 éves embertől elvárható.

(1805-ben Haydn se nem halt meg 79 vagy 97 éves korában, se nem maradt életben 75 éves korában. 73 éves volt.) A kor igényeinek megfelelő hivatkozási színvonal meghiúsítja fáradozásunka t a hír forrásának felderítésében. Annyi azonban bizonyos, hogy ekkorra akadtak már ellenfelei Haydnnak Londonban. Az idős mester ugyanis a zenei világ számos intézményétől kapott tiszteletbeli tagságot, illetve emlékérmet. Így a Francia Intézet külső tagjává választották 1801 decemberében, ami sértette a kinevezésre és a vele járó emlékéremre aspiráló, és ez által azoktól eleső ír drámaíró, Sheridan (1751 – 1816) és befolyásos baráti köre hiúságát. Ébredtek tehát disszonáns hangok a baráti Londonban is, és ki tudja, talán efféle intrikával „vezették meg” a máskülönben megbízható hírű Gentleman’s Magazine-t is. De nem ez volt az egyetlen este, amikor hamisan keltették Haydn halálhírét. Hasonló esetről Charles Burney (1726 – 1814), Haydn odaadó híve is beszámol 1776 és 89 között írt monumentális General History of Musicjában (Általános zenetörténet), amelyben már várva várta a pillanatot, hogy Haydnhoz érkezzen. Mint írja, 1778-ban Haydn haláláról érkeztek hírek. (Tehát jóval első londoni útja, 1791[11] előtt, így az intrika itt talán kizárható.) Legott vette a merészséget és a Bécsbe akkreditált teljhatalmú követhez, ifj. sir Robert Murray Keithhez (1730 – 1795) fordult, aki azonnal megcáfolta a híresztelést.[12] A történetet a végsőkig kifacsarja Seymour L. Benstock, aki szerint ifj. sir Robert Murray Keithre hivatkozva maga Burney költötte Haydn halálhírét.[13]


Haydn utolsó napjai szelíd, feltehetőleg fájdalommentes megnyugvásban teltek. Bécs bombázásakor környezetét azzal nyugtatta: „gyerekek, nem eshet bajotok, amíg Haydn itt van”. Május 26-án, azaz Sulemy látogatásának napján a zongora mögé ült és háznépének háromszor egymás után eljátszotta legismertebb dallamát, a Gott, erhaltét (Isten, óvd meg, HobIII:77/II).

A körülállók meghatva gondoltak ostromlott hazájukra. Haydn életereje fokozatosan szállt el. Ismertette végrendeletét, megtudakolta, környezete egyetért-e a rendelkezésekkel. Orvosok látogatták, hiába. Elhalóan suttogta: „gyerekek, nyugodjatok meg, jól vagyok”. Méltósággal tért nyugovóra május 31-én, éjfél után, és többé már nem kelt fel. Gyászszertartásán Mozart Requiemjét adták elő.

Haydn halálakor tanítványa, Beethoven itt tart. Az életrajz alapján nem meglepő, a hangzás alapján igen.

Haydn legközelebbi rokona, a támogatásával kovácsnak kitanított unokaöccse, Mathias Frölich (1769 – 1845) lett az általános örökös. Minden bizonnyal nem volt képes felmérni az örökség értékét. Ernst Fritz Schmid (1904 – 1960) zenetörténész meglepő feltárása szerint a Haydntól örököl zongorában lisztet tárolt. A háborús időkkel együtt járó infláció aztán minden vagyonából kiforgatta.[14]


[1] „Jó estét, Haydn úr!”

[2] d-moll vonósnégyes op.103 HobIII:83

[3] C-dúr mise op.86

[4] http://www.lieder.net/lieder/get_text.html?TextId=25073

[5] http://www.lieder.net/lieder/get_text.html?TextId=58121

[6] Bécs ostroma

[7] Haydn és a díszőrség

[8] http://imslp.org/wiki/Category:Kreutzer,_Rodolphe

[9] https://repertoire-explorer.musikmph.de/en/product/cherubini-luigi-23/

[10] Gentleman’s Magazine, 1805

[11] Haydn élete

[12] General History of Music

[13] Seymour L. Benstock reprezentációja

[14] https://archive.org/stream/haydncreativelif00geir#page/n0/mode/2up

Reklámok

5 responses to “Haydn utolsó ideje

  1. Igazan megindito a zeneirodalom e kimagaslo oriasanak a lassu, de meltosagteljes tavozasa a foldi vilagbol. Koszonjuk a csodalatos alkotasaidat, aldott Franz Joseph!

    Kedvelik 1 személy

  2. Tunodom, hogy melyik egyhazi meltosagnak es mi okbol volt nemkivanatos egy melyen vallasos kereszteny komponista bibliai temaju, csodas oratoriumanak az eloadasa egy kereszteny templomban?

    Kedvelik 1 személy

  3. Visszajelzés: Swift, Vergilius | SUNYIVERZUM

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s