Schwarzburgok és a világravaló bölcsesség

Das Eis zerschmolz, das Herz ward weit
Und jubelte Frühlingslieder.

Wedekind (1864 – 1918): Weltweisheit (1905)

A jég megtört, a szív szabad,
Tavaszult dalokkal néz szét.

Világravaló bölcsesség. Israel Efraim fordítása[1]

Translatori salutem, de a címmel képtelen vagyok egyetérteni – nem mintha a teljes Wedekind-vers ne tűrne meg efféle reprezentációt. A Weltweisheit ugyanis, már Bartholomä Herder (1774 – 1839) sok kiadást megért Conversations-Lexikonja (Közhasznu esmeretek tára) szerint is magát a „filozófiát” jelentette német nyelvterületen a középkor óta.[2] Ennek biblikus eredete van. Így áll Szent Pál (5? – 67) apostolnál:

1501. január 1., kedd és folytatása

Raffaello (1483 – 1520): Szent Sebestyén (256? – 288). 1501-2 körül

Timur Lenk (1336 – 1405) tatár kán 1370-től építette roppant birodalmát, mely a mai Irán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Kazahsztán, Irak, Kuvait, Afganisztán, Dél-Kaukázus területeit foglalta magába, valamint Közép-Ázsia olyan térségeit, amelyeken a mai Oroszország, India, Pakisztán, Szíria és Törökország osztozik. A nagybirodalom a kán halála után nem tudta tartani magát régi erejében. Közép-Ázsiában kisebb emirátusokra töredezett, 1467-re Perzsia nagy része felett az Akkojunlu oguz-török törzsszövetség vette át az irányítást. (A törzsszövetség nevének jelentése „fehérbárányosok”.[1]) Egy törzsi vezető, Hajdar (1459 – 1488) fia, a mai Azerbajdzsán földjéről származó I. Ismail (1487 – 1524) mai szemmel nézve még gyerekként kiáltotta ki magát sahhá – egyes források szerint 1502-ben[2], más, teljesen megbízhatatlan vélemény szerint a XVI. század első napján[3]. Ez utóbbi ténynek (ha véletlenül beigazolódna) nyilvánvalóan semmi jelentősége nincs egy Anno Hegirae szerint számoló iszlám uralkodó esetén.

Az egyháztörténet néhány édes kínja

Bernardo m’accennava, e sorridea, 
    perch’io guardassi suso; ma io era 
    già per me stesso tal qual ei volea…

Dante (1265? – 1321): Divina Commedia,
Paradiso, Canto trentatreesimo / 17.: L’ Empireo[1]

Bernát mosolygott és kezével intett,
    hogy nézzek fölfelé; de szomju lelkem
    magától is már intése szerint tett.

Paradicsom, Harmincharmadik ének / 17.: Mennyország.
Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása[2]

^{Doré (1832 – 1883): Empíreum. Dante (1265? – 1321) és Clairvaux-i Szent Bernát (1090 – 1153) a Paradicsom kapujában. Illusztráció az Isteni színjáték utolsó énekéhez, 1868}

A dulcis dolor, az „édes kín” szókapcsolat latin megfelelője, amint tegnap említettem, legalábbis számomra fellelhetetlen a latin nyelvű antik irodalomban. Messzire kellett mennem, a késő latin egyházi szövegekig, hogy rábukkanjak első alkalmazására – ismét hangsúlyozom, hogy ez számomra az első. Nem kizárható, hogy ez a formula ebből a közegből „áradt ki” a szépirodalomba. Megtörtént ez már komolyabb esetekben is: a „személy” fogalma is egyházi berkekben formálódott ki. Önként adódik, hogy a sorozat mai epizódját ezeknek az egyházi megjelenéseknek „szenteljem”.

A Hamburgi Bach csodái

Er ist der Vater, wir die Bub’n. Wer von uns was Rechtes kann, hat von ihm gelernt.

Ő az apa, mi vagyunk a gyerekek. Mi, akik valamit jól tudunk csinálni, tőle tanultunk.

Mozart (1756 – 1791) állítólagos mondása Carl Philipp Emanuel Bachról (1714 – 1788)[1]

^{Ruths (1825 – 1905): Hamburg kikötője a Baumhausszal (1850 körül). Neve nem az építőanyagára utal, hanem a kikötői szállítmányokéra, amelynek felügyelő hivatalnokai dolgoztak itt egykor}

Hamburgban 1779-ben Medizinisches Armeninstitut, Szegények Egészségügyi Ellátó Rendszere alakult az elszegényedett városiak ingyenes gyógykezelésére. Ez 1788-ig állt fenn, a szegények gondozásáról szóló rendelkezés megszületéséig. Abban az évben fiatal orvosok Hamburg kulturális központjában, a XVII. században emelt Baumhausban hazafias szövetséget alapítottak. Egészségügyi reformjuk centrumában a szegények egészségügyi ellátása állt.[2]
Természetesen nemcsak az elszegényedett polgárok szorultak támogatásra, hanem azok is, akik őket támogatták ingyen és bérmentve. Ebben szorgoskodott Carl Philipp Emanuel Bach. 1767-ben halt meg keresztapja, az őt nagyban segítő Telemann (1681 – 1767), aki Hamburg zeneigazgatója volt, azaz az öt fő templom és a Johanneum, a patinás tanintézet[3] zenei életének irányítója.
Az iskola a nevét csak a XIX. században kapta 1529-es alapítójáról, Luther  (1483 – 1546) barátjáról, Johannes Bugenhagenről (1485 – 1558), akit Hamburg reformátoraként is emlegetnek.[4]

He too, vagy tényleg bolhából lesz az elefánt?

Rotterdami Erasmus (1469? – 1536) 1500-ban kiadott, 4151 latin közmondást felvonultató Adagiájában (Szállóigék) is szerepel az alábbi fontos kiszólás[1]:

Azaz:

Ha egy dolgot vagy embert túlságos dicsőítéssel felmagasztalnak, azt mondják, „fellegvárat csináltak az árnyékszékből” — Tullius.

Erasmus tehát úgy látja, a mondás lényege valamilyen érdem eltúlzása, nem pedig általában vett „bolhából elefánt”. Egy forrásunk gyűjteményt állított össze a latin szókapcsolat változataiból, és ezek egyike sem pontosan ezt mondja. Természetesen megtaláljuk köztük a vihart a teáscsészében – latinban: fluctus in simpulo, „vihar a kannában” –, az egeret szülő vajúdó hegyeket, de egyes „egzotikus” vidékek független bölcsességnek tűnő változatai szemet gyönyörködtetők. Ilyen az arab صنع من الحبة قبة, sune min alhubat kuba, szó szerint „babból kupolát csinál”, a szellemesen szójátékos kazah түймедейді түйедей ету, „gombból tevét csinál”, vagy a – legalábbis nekem egzotikus – dán en fjer der blev til fem høns, „egy szál tollból öt tyúk lesz”. A japán szemlélet szikáran geometrikus: 針小棒大, hari ko bo dai, „kis tűből nagy bot”. Egy latin változat az Elephantum ex musca facis, „légyből elefántot csinál”.[2] A mondás – erős áttétellel – Lukianostól (125? – 180?) származik. A légyről írt panegyricusában méltatja, hogy az elefántot is képes nyugtalanítani.[3] Szintén szerepel az Adagiában (ahogy várjuk, az általános túlzás értelmében), Lukianos művét említve forrásul. Rotterdami Erasmus 1524-ben egy Luther (1483 – 1546) ellen írt diatribájában Lukianos eredeti leírását veszi alapul, amikor magát a zavaró légyhez, Luthert az elefánthoz hasonlítja.[4] Fabricius Montanus (1527 – 1566) bizonyára az Adagiából veszi át ezt a változatot a maga céljaira.[5] Csavarodnak, szállnak az igék ezúttal is, ahogy már megszoktuk tőlük.
Rotterdami Erasmus Adagiájában Tulliuson Cicerót (Kr.e. 106 – 43) kell értenünk. Az arcem ex cloaca facere, „fellegvárat csinálni az árnyékszékből” mondás egészen bizonyosan nem tőle származik, a hivatkozás mégis jóhiszemű: Cicero idézi másoktól, sőt, az sem kizárható, hogy már az ő korában is használt szállóige volt. Nézzük meg ezt egy kicsit közelebbről!

A béke és jóakarat elágazásai

Frank J. Hanna III vállalkozó a Martin Bodmer (1899 – 1971) által alapított genfi könyvtártól megvásárolt egy papiruszt[1], melyet – családi alapítványán keresztül – 2007-ben a Vatikánnak adományozott. XVI. Benedek pápa ezért a Nagy Szent Gergely (540? – 604)-rend nagykeresztjének lovagjává nevezte ki.[2] Az ilyenképpen Hanna-papirusz néven is emlegetett irat keletkezésének idejéről viták zajlanak, de bizonyos szűkebb konszenzus 225 körülire teszi. A görög nyelvű dokumentum a János-evangélium részleteivel együtt a Lukács-evangélium töredékét tartalmazza. Ez a Lukács-evangélium legrégebbi ismert forrása.

A bohóccsinálás tilalmáról

“Don’t get upset, Mr. Taber -”
“Upset? All I want to know, for the lova Jesus -”
…
“Well, I’ll be a sonofabitch. You mean to tell me that’s how you’re
gonna pull it? Count the votes of those old birds over there too?”

Ken Kesey (1935 – 2001):
One Flew Over the Cuckoo’s Nest, Part 1[1]

– Ne izgassa föl magát, Mr. Taber …
– Mi, én föl vagyok izgulva? Ne csináljunk már Krisztusból bohócot!
…
– Nahát, ne tegyünk már a Krisztusból bohócot! Miért nem mondja, hogy ezt így kell megjátszani? Azoknak a lerobbant palimadaraknak is be kellene számítani a szavazatát?

Száll a kakukk fészkére, I. rész
Bartos Tibor (1933 – 2010) fordítása[2]

Hogy mi kapcsolja össze a Stabat mater költőjét, azaz a ferences Jacopone da Todit (1230? – 1306)[3], Luther Mártont (1483 – 1546)[4], Róma második apostolát, azaz Néri Szent Fülöpöt (1515 – 1595)[5], a luzerni Ernst Heller kálvinista lelkészt[6] és Kamarás István szociológust[7]?

Valamennyien Isten bohócai. De az esetleges éles szemű olvasó azonnal észreveszi a kakukktojást a felsorolásban, Néri Szent Fülöpöt. (Hogy máris elkezdjük utalásunkat a mottónkra.) Ő ugyan többször mutatkozott bohócruhában, táncot is lejtett[8] ebbéli minőségében, de ő nem magát nevezte Isten bohócának, a név rá ragadt. De térjünk át egy magyar szólásra, mely a bohócságot a legfelsőbb hatalmakkal köti össze.
A „ne csináljunk Krisztusból bohócot” mondás megfelelője nem ismert az angolban és az oroszban.

Feofan Grek (1340? – 1410?): Krisztus Pantokrátor a novgorodi Színeváltozás Krisztusa-templom freskóján (1378)

A kegyelem fedelei, trónusai és autói

A frigyláda elkészítésének leírásakor az Exodusban ezt olvassuk:

Csinálj fedelet is tiszta aranyból: harmadfél sing hosszút, és másfél sing széleset.
2Móz 25:17[1]

A frigyláda arany fedelére használt eredeti héber szó a כַּפֹּ֫רֶת, kapporet. Ennek közvetlen eredete a כָּפַר, kafar, „fedél” szó, melynek szó szerinti jelentése azonban „megtisztít”. Itt nem a bűntől szabadulásról mint annak lefedéséről van szó, mint a katolikus népénekben (rút bűneinket jóságoddal född be). Az engesztelés napján, azaz jom kippurkor a főpap erre az arany fedélre hintette az áldozati állat vérét. Mint a nagy német orientalista, Paul Anton de Lagarde (1827 – 1891) rámutat, az arabban hasonló módon a كَفَرَتْ, kaffarat szó szintén „fedelet” jelent, ám itt a szó további fejlődése nem a megtisztítás felé kanyarodott, hanem a megtisztításra váró személy felé, így alakult ki a كافر, kafir, azaz „kaffer”, „hitetlen”, amivel már volt alkalmunk foglalkozni. A Septuaginta a ἱλαστήριον, hilasterion, „az engesztelés eszköze” szót alkalmazza, amelyről az V-VI. században élt görög grammatikus, Alexandriai Hesykhios közli, „a megtisztulás eszköze” értelemben használták.[2] Ennek latin megfelelőjét, a propitiatoriumot alkalmazza a Vulgata.[3] Tiszta sor – mondhatnánk. Ám Luther Márton (1483 – 1546) értelmezése sajátos fordulatot visz a fogalom további fejlődésébe.

A béke útjainak fürkészése

Vajon mikor írták le először? Ezt látom: a Virginia-, a Jordánszky- és a Debreceni Kódexben, a XVI. század elején. Aztán éldegélt a szó, csöndes békében.

Kosztolányi (1885 – 1936): Ábránd egy szóról. Pesti Napló, 1918. január 1[1]

Kanada, Saint-Télesphore

Előrevesszük a szó rövidített történeti áttekintését, mivel ezúttal nem ez lesz fő csapásirányunk. A latin pax, „béke” szó az alapja a nyugat-európai elnevezéseknek, melyben az ősi indogermán pag-, pak- gyök figyelhető meg, jelentése: megerősít.[2]

Rubens (1577 – 1640): A béke áldásainak allegóriája ( 1629-30)

Ugyanebből a gyökből fejlődött ki a „megállapodás”, a latin pactum és a Kr.e. első évezredben szerkesztett zoroasztriánus Aveszta pas, „megbéklyózni” szava is.[3] Mindezt figyelembe véve talán jobban is járunk vele, hogy a magyar „béke” szó eredetéről ma sem tudunk többet, mint közel egy évszázada Kosztolányi, aki a mottónkként idézett cikkében „török-tatár, csatagáj eredetű szónak” írja. Az eredeti jelentése a belső béke, azaz nyugalom lehetett.[4]