Mesék egy császár haláláról

Publius Cornelius Scipio Aemilianus Africanus Minor Numantinus (Kr.e. 185? – Kr.e. 129) bonyolult nevével már találkoztunk mint a Maximilián keresztnév egyik „ősforrásával”. Politikai sikerei csúcsán érte a váratlan halál álmában. A tegnap említett nagy történetíró, Ammianus Marcellinus (330?  – 400?) a Római antikvitások XXV. könyve 10. fejezetében párhuzamba állítja végzetét Iovianus (331 – 364) császáréval. Amint tegnap ígértük, ma ezzel a végzettel foglalkozunk.
Ammianus Marcellinus nemcsak az álomban esett életvesztés tragédiájában lát rokonságot, de abban is, hogy (legjobb tudomása szerint) egyik nagy államférfi halálát sem követte vizsgálat, ami mindenképpen gyanút keltő. A császár Bithynia és Galatia határterületén, a számunkra ma már ismeretlen Dadastanában lelte halálát.

A 13. szakaszban a történetíró részletezi a szóbeszédeket, amelyek a halála körülményeit leírják. A frissen bemeszelt hálószoba kipárolgásait teszik meg fő felelősnek, de szóba kerül nagy mennyiségű faszén elégetése is. Mészszagtól az ember nem hal meg, legfeljebb az általa okozott idegesség vált ki belőle gutaütést. Nemhiába írja Szentkuthy (1908 – 1988):

a túlvilági szenvedés egyik lényeges változata az lesz, hogy a kínkabinok csak félig lesznek felépítve és örök mészszag fog dűlni belőlük.

Prae (1934, 1980), a fotel; Tilia és fia[1]

A rosszul égő faszénből fejlődhet gyilkos szén-monoxid, de a szén-dioxid kiváltotta mérgezés is lehet halálos, mint már érintettük, és természetesen meg is fojthatja áldozatát. Bár február 17-én érte a halál az uralkodót, és így fűthettek is a faszénnel, semmiképpen nem valószínű, hogy a puszta légteret melegítették volna vele. Sokkal valószínűbb, hogy az oltott mész megkötését akarták előmozdítani az égetésével. A két lehetséges ok így szorosan összefügg. Egy harmadik, amit Ammianus Marcellinus említ, „különféle ételek” mértéktelen fogyasztása. Való igaz, hogy a halálos hatás ilyenkor éjszaka jelentkezik. Edward Emily Gibbon (1737 – 1794) történész, aki számos forrásra támaszkodott A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának történetében (The History of the Decline and Fall of the Roman Empire), de hajlott rá, hogy hiányosságokat gördülékeny stílusban fantáziával pótoljon, a II. kötet XXV. fejezetének 7. részében forrásmegjelölést mellőzve fejedelmi étvággyal elfogyasztott bort vagy gombát gyanúsít.

A csiperkefélék családjába tartozó gyapjas tintagomba (a 2009. év gombája) valóban kínos társjelenségeket produkál alkohol jelenlétében a szervezetben[2], úgyhogy, ad absurdum, az is megeshet, hogy nem mennyiségi, hanem kompatibilitási nehézségek vezettek a császár halálához. Holttestét Konstantinápolyba küldték, hogy elődei közelében temessék el. A császár nem sokkal korábban Julianus Apostatát (331 – 363) kísérte perzsa hadjáratában, ahogy apósa, Lucillianus (†364?) is. Nem sokkal korábban Lucillianus is meghalt. Iovianus gyászmenete szembetalálkozott az apját gyászoló Charitóval, az özveggyel, aki nemhogy nem is tudott róla, hogy megözvegyült, de éppen Iovianus oldalán kereste volna az enyhülést. Fiukat nagyapja után Varronianusnak (†380) nevezték. Bár a császár életében magasabbnál magasabb tisztségekkel halmozták el, a gyenge, félvak gyermek nem jelentett fenyegetést az utódokra. Az anyai szívet ez nem nyugtatta meg, gyermeke élete végéig attól tartott, hogy véres szándékkal elragadják tőle. A doctor eucharisticus (az oltáriszentség doktora), Aranyszájú Szent János (347 – 407) egy fontos művében, a hozzá 380 körül írt Levél egy ifjú özvegyhez-ben vigaszképpen jelenkori példákat hoz fel fejedelmek erőszakos halálára.[3] Gibbon méltán jegyzi meg, hogy efféle vigaszok egyetlen korban sem voltak képesek akár csak egyetlen könnyet is letörölni.[4]
Ha pszichológiailag helytelen is a doctor eucharisticus eljárása, ténybelileg megállhatna az analógia az idegen kéztől elhunyt uralkodókkal. De mégsem valószínűsíthetjük, hogy a császár gyilkosság áldozatául esett. Ha a szégyenteljes szaszanida békekötést akarták volna megtorolni, a gyilkos Róma becsületének visszaállítójaként tündökölt volna. Bár Iovianus restaurálta a birodalomban a kereszténység hatalmi státusát, nem tudunk halálos ellenségeiről.

I. Valentinianus (321 – 375)

A birodalom egységét és békéjét a germán támadásoktól nagy erővel védelmező utód, az erényes életű I. Valentinianus minden gyanú felett áll. (Róla ugyanaz terjedt el, ami Iovianusról: hogy tudniillik keresztény meggyőződése miatt Julianus Apostata – akit, hogy-hogy nem, ő is elkísért perzsiai expedícióján – elmozdította magas pozícióiból.) Kilenc nappal elődje halálát követően Nikaiában kiáltotta őt császárrá a hadsereg.[5]
Mindhiába, a gyanú megfogant. Általánosan úgy tekintették, hogy Iovianus gyilkosság áldozatául esett. Aranyszájú Szent János nemcsak az özvegynek írt levelében helyezkedik ugyanerre az álláspontra. Louis-Sébastien Le Nain de Tillemont (1637 – 1698) egyháztörténet-búvár rámutat, hogy Aranyszájú Szent János gyanúja sokkal konkrétabb formát is ölt[6] a Filippiekhez írt levélről mondott szentbeszédek utolsó, XV. darabjában, melyet a 4. fejezet 10-14. verséig terjedő szakasz köré fűz (Felette igen örültem pedig az Úrban…[7]). Ebben azt írja, egy császár mérgezett itallal telt kupát kapott, mely nem felüdülésére, hanem halálára vált, és ártatlan fia inkább megvakította magát, hogy ne kelljen attól tartania, amitől e nélkül kellett volna. Elődje ennek az uralkodónak pedig megölte tulajdon bátyját.[8] Mármost az előd, Julianus Apostata valóban nem lehetett népszerű egyházatyák körében, de ekkora túlzást még ez sem indokol. Féltestvérét, a Keleten imperatori rangra emelt, zsarnokian uralkodó Gallus Caesart (325? – 354) Julianus Apostata elődje, II. Constantius (317 – 361) jó okkal csellel elfogatta, majd bíróság elé állíttatta, és a (független?) bíróság halálra ítélte az ambiciózus zsarnokot.[9] Ám Julianus Apostata első teendői közt volt bosszút állni.[10] Aranyszájú Szent Jánost érezhetően elkapta a szent hevület a homília összeállításakor.

Treca (XVI. sz.): Cesare Baronio (1538 – 1607)

Iovianus halálára mind közül a legfrappánsabb magyarázattal Cesare Baronio bíboros szolgál. Szerinte mindközönségesen Isten büntette meg őt azért, mert végtisztességet adott elődjének, a hitehagyónak. Ennek olvastán keserűen jegyzi meg John Jortin (1698 –  1770) főesperes Remarks on Ecclestical History (Egyháztörténeti megjegyzések) című munkájában, hogy az égi sugallatokkal bíró bíboros számára a kegyeleti aktus eltörölte teljes ortodoxiáját és kiállását a konszubsztancialisták mellett[11] (akik tehát a három isteni személy egyenrangúságát vallották).


[1] Prae

[2] gyapjas tintagomba

[3] http://www.ccel.org/ccel/schaff/npnf109.vi.iii.html

[4] The History of the Decline and Fall of the Roman Empire, II / XXV

[5] I. Valentinianus

[6] http://adoremango.com/category/c/charito.php

[7] http://biblia.hit.hu/bible/21/PHL/4

[8] http://www.newadvent.org/fathers/230215.htm

[9] Gallus Caesar

[10] Julianus Apostata bosszúja

[11] https://archive.org/details/remarksonecclesi02jort

Reklámok

One response to “Mesék egy császár haláláról

  1. Visszajelzés: Csak a méreg Pannóniában | SUNYIVERZUM

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s