Rákosi Mátyás címkéhez tartozó bejegyzések

Királyi dinnyék

One cantaloupe is ripe and lush,
Another’s green, another’s mush.
I’d buy a lot more cantaloupe
If I possessed a fluoroscope.

Ogden (1902 – 1971): The Cantaloupe

Sárga az egyik sárgadinnye még,
A másik zöld, egyik se szín kék.
Veszek én több nem-sárga sárgadinnyét,
Ha változatosabb lesz már a színkép.

A sárgadinnye. Israel Efraim fordítása[1]

Peale (1774 – 1825): Dinnyék és szulákok (1813)

Különösen becses nyelvemlékünkben, az 1395 körül írt 1316 szócikkes Besztercei szójegyzékben a közreadó Finály Henrik (1825 – 1898) „szőröző” megjegyzésével a tökfélék családján belül nem közvetlenül rokon görög- és sárgadinnye is szerepel[2]:

Bővebben…

Reklámok

Kelet-Pilis: Rekettyés

Berseg-hegy

Berseg-hegy

Könnyű séta vezet fel Leányfaluról a Rekettyés-forrásig, Pilis minden hagyományos szépségével: szurdokokkal, vizekkel, körpanorámával, virágos ösvényekkel. Az út nemcsak könnyű, de rövid is, unatkozni sem hagy időt. (A közeli Vörös-kő egy elkövetkező út célkitűzése.)

Rekettyés-forrás

Rekettyés-forrás

A forrást, mint hivatkozásunk, a helyszíni tábla tanúsítja, fiatalok 1968-ban foglalták szakértői segítséggel.[1] Eredeti neve Latinca-forrás volt.[2] Latinca Sándor (1886 – 1919) ütött-kopott emléktáblája ma is a forrás mellett hever.[3]


1969-ben Kávássy Sándor (1934 – 2006) saját bevezetővel ellátott propagandisztikus kötetet rendezett sajtó alá Latinca Sándor fennmaradt írásaiból válogatva (Latinca Sándor válogatott írásai címmel). A Rákosi (1892 – 1971)-kor Tanácsköztársaság-körüli „szélcsendje” után megkezdődött a hagiográfia kiépítése. (Kávássy azonos azzal a kisgazda képviselővel[4], aki 1994-től az Országgyűlés jegyzője, 1997 novemberétől 1998 júniusáig a Ház alelnöke, 1998 júliusától 2001 májusáig a Környezetvédelmi Minisztérium politikai államtitkára volt[5].) Az, hogy az értékes történelmi dokumentumokat felvonultató kiadvány esetleg ideológiai alapon megszűrte a rendelkezésre álló anyagot, nem zárható ki, mindamellett az világlik ki a kötetből, hogy Latinca Sándor nem ölt embert. Legalábbis közvetlenül. De a megítélés ennél összetettebb kell legyen. Természetesen a forradalmi körülmények közepette Latinca Sándor számtalanszor fenyegetődzik a legsúlyosabb következményekkel, mint ezt például a statáriális rendelete is bizonyítja (melyben feltűnő, hogy a vallásgyalázást is meg kívánja torolni):

Latinca kézírásos jegyzetei alapján bizonyítottnak tekinthető, hogy a Tanácsköztársaság bukása után nyilvánosságra hozott Kun (1886 – 1938?)-levél nem hamisítvány. 1919. július 11-én Kun Béla úgy fogalmaz levelében, a Somogy Megyei Termelési-Szocializálási (más források szerint: Gazdasági) Ügyosztály vezetőjeként Latinca Sándor nem elég eréllyel szolgálja a munkásosztály ügyét. Szó szerint: úgy látom, hogy reszket a kéz, amelyik Somogyban a forradalom zászlaját tartja. Erre egy vagy két napon belül Latinca riadt levélben válaszol, melyben bizonygatja gazdag munkásmozgalmi múltját, melyet Kun is ismer. De ért a szóból, és július 30-án döntésre jut: különösen szükségesnek tartom, hogy legyen egy karhatalmi század, amely a kormányzótanácsi biztossal, mint politikai hatósággal, szoros nekszusban áll. Maga Kávássy, a válogatás készítője teszi hozzá ehhez, hogy a készültségi századot „terror-századként”, illetve „Latinca-századként” emlegették. Efféle elnevezéseket az augusztus 1-jéig fennálló Tanácsköztársaságban ki kellett érdemelni. Maga a Latinca-terror szükségképpen csak egy-két napig tarthatott. Peidl Gyula (1873 – 1943) miniszterelnöknek (aki augusztus 1-jétől 6-áig volt hivatalban) augusztus 3-án nyújtja be lemondását, de 6-áig hivatalban marad. Menekülés közben, Fonyódon tartóztatják le, de az államügyész nem találja indokoltnak fogságban tartását. Néhány nap elteltével, 12-én azonban újra elfogják. Szeptember 16-áról 17-ére virradó éjjel gyilkolja meg helyi fehér tisztek csapata a Kaposvár melletti Nádasdi-erdőben.[6] Tótprónai és blatnicai Prónay Pál Sándor István Gábor báró (1874 – 1946?) különítményesei egészítik ki a helyi csapatot. Minden emberiességet és jogot nélkülöző gyilkosságuk adott alapot arra, hogy egy későbbi, átmeneti kor Latinca Sándor életútjának erkölcsi vonatkozásai közül csak ezt a legutolsót vegye észre.

3pont2


[1] Rekettyés-forrás

[2] https://www.turabazis.hu/iglap/mozg93.pdf

[3] http://vagabundus.blog.hu/2012/08/26/a_voros-ko_es_ket_forras

[4] http://nevpont.hu/view/11053

[5] Kávássy Sándor halálára

[6] Latinca Sándor válogatott írásai

Sajtócivakodás a békeszerződés árnyékában

Hogy pontosan mikor alakult újjá Csehszlovákia a második világháborút követően, az államjogi-hivatali szempontok háttérbe szorultával legfeljebb szimbolikusan jelölhető meg. Egy ilyen lehetséges időpont április ötödike, a kassai kormányprogram kihirdetése, mely a német és magyar kisebbséget kollektív felelőssé tette és célul tűzte ki a homogén cseh-szlovák nemzetállam létrehozását. Edvard Beneš elnök (1884 – 1948) dekrétuma alapján a magyarságot, annak háború alatt is lojális 3%-át leszámítva, megfosztotta állampolgárságától.[1] A Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SzEB[2]) nyomására 1946. február 27-én Nagy Ferenc (1903 – 1979) miniszterelnök aláírta azt a lakosságcsere-egyezményt, amelynek értelmében ahány Magyarországon élő szlovák önkéntesen Csehszlovákiába költözik, annyi magyart Csehszlovákia Magyarországra utasíthat. Csehszlovák bánatra azonban a vágyott kétszázezres önkéntes helyett csak hetvenháromezer jelentkezett. Ezt követően belföldi kísérleteik arra irányultak, hogy a többi ott lakó magyart „önkéntes” távozásra bírják, külföldi kísérleteik pedig arra, hogy kitelepítési követeléseiket eddig a létszámig nemzetközileg elismert módon kiterjeszthessék.[3] Beneš elképzelése az volt, hogy Csehszlovákia 1939-es felbomlásához a nagyszámú nemzetiség aktív közreműködésére is szükség volt, és ennek akarta elejét venni rendelkezéseivel.[4] Magyarországon érthető aggodalommal figyelték az elszakadt kisebbség helyzetét. A magyar külpolitika egyik fő célkitűzése (valamennyi politikai erő részéről) az újból elszakadt, leginkább a felvidéki magyarság sorsának emberségessé tétele volt. A miniszterelnökségi államtitkár ezekben az időkben az akkor kisgazda Balogh István (Balogh páter) volt. A későbbiekben a Rákosi (1892 – 1971) politikáját leghűségesebb kiszolgáló és közvetítő békepap lett[5], akire azonban az Államvédelmi Hatóság mégiscsak gyanakodva nézett, mert Mindszenty iránti rokonszenvet vélt felfedezni kijelentéseiben, ezért átmenetileg vidékre „száműzték”.[6]

Békészek. Dagi, azaz Balogh István (1894 – 1976) a magyar békepapi mozgalom alapítójának, Horváth Richárdnak (1906 – 1980) „békejobbján”. Horváth Richárd pátert harmadmagával a vatikáni Zsinati Kongregáció 1958-ban kiközösíti: „a több mint fél évvel korábban kiadott egyházi tilalom ellenére folytatták politikai működésüket. Nevezettek nem bírhatnak semmiféle egyházi hivatalt és javadalmat, szentségeket nem szolgáltathatnak ki, nem járulhatnak szentségekhez, sőt hirtelen halál esetén egyházi temetésben sem részesíthetők”. A kiközösítésekről a magyar sajtó nem adhatott hírt.

Ekkor azonban még, legalább is látszólag, élesen szemben állt a szocialistákkal. Balogh a magyar kisebbségek érdekeinek erőteljes szószólója volt.


Nem hagyható szó nélkül, hogy számottevő nemzetközi tiltakozás nem kísérte, amint 1946. januárjától 1948-ig tartó, legalább száznyolcvanötezer németet (akkori szóhasználattal: svábot) Magyarország telepített ki. A hangulatkeltés jóval korábban elindult. A Nemzeti Parasztpárt elnökhelyettese, Kovács Imre (1913 – 1980) 1945. április 22-én így ír a Szabad Szóban:

Magyarországon azonban jelentős tiltakozást váltanak ki az intézkedések. Nemcsak Mindszenty József bíboros (1892 – 1975), Shvoy Lajos székesfehérvári püspök (1879 – 1968) és más egyházi méltóságok, de a kulturális élet színe-java is Fenyő Miksa (1877 – 1972) és Parragi György (1902 – 1963) kezdeményezésére. Zászlóbontó tiltakozásuk a Magyar Nemzet 1946. január 18-ai számában jelent meg, erősen felbőszítve Nagy Imre (1896 – 1958) belügyminisztert, aki a magyarság nemzeti és nemzetközi érdekeinek sérelmére hivatkozva büntetésül tizennégy napra betiltotta az újságot.[7]


Gyöngyösi János (1893 – 1951) külügyminiszter 1945-ben

Közelgett a párizsi (korabeli írásmóddal: párisi) békekonferencia, melynek első ülését 1946. július 29-ére tűzték ki. Gyöngyösi János kisgazda külügyminiszter rendkívül diplomatikus március 16-ai nyilatkozata az előkészületekről azt sejteti, hogy nem fűz reményt a határok Magyarországra nézve csak egy kicsit is kedvező meghúzásához, ellenben nagy teret szentel a magyar kisebbségek sorsának.[8] A konferencia hivatalos döntéshozatali mechanizmusa röviden a következő volt. Az 1919-20-as párizsi békekonferenciával ellentétben itt csak a győztes huszonegy hatalom vesz részt, de döntéseiket a Kümtnek, azaz a Külügyminiszterek Tanácsának jóvá kell hagynia. A Kümt a „leggyőztesebb” öt hatalom (az Egyesült Államok, Franciaország, Kína Nagy-Britannia és a Szovjetunió) külügyminisztereiből álló testület volt, mely már jóval a békekonferencia előtt megkezdte működését az öt vesztes országgal kapcsolatos vitatott ügyekben. Az öt vesztes ország Bulgária, Finnország Magyarország, Olaszország és Románia (Németország az idő szerint politikailag nem létezett). Ettől függetlenül a vesztesek delegálhattak küldötteket, akik elmondhatták véleményüket, sőt, a küldöttek csapatán túl nem tiltották meg egyéb személyek tanácskozási, „kijárási” lehetőségeit. Magyarországról a „lobbisták” soraiban látjuk a miniszterelnök Nagy Ferencet (más ország nem képviseltette magát ezen a szinten) és Gerő Ernő (1898 – 1980) akkori közlekedésügyi minisztert. Gerő feltehetőleg abban reménykedett, hogy szót érthet Komintern-beli egykori főnökével, Dimitrij Zaharovics Manuilszkijjal (1883 – 1959), aki a szovjet küldöttség tagja[9] volt. Boldizsár Iván (1912 – 1988), a magyar delegáció tagja visszaemlékezéseiben rámutat, hogy a konferencia működése egy további informális szabállyal is kiegészült. Azt a javaslatot, amelyet a konferencia hoz meg és átadja jóváhagyásra a Külügyminiszterek Tanácsának, előzetesen maga a Külügyminiszterek Tanácsa teszi meg. A Kümt 1946. május 7-ei ülésén valamennyien egyetértettek a bécsi döntések semmisségével. A tanács amerikai tagja James Francis Byrnes (1882 – 1972) külügyminiszter volt, aki nemcsak a külügyeket irányította, de Harry Spencer Truman (1884 – 1972) elnök legfőbb geopolitikai tanácsadója is volt (és így az ő tanácsa döntött a két atombomba ledobásában is).[10] A május 7-ei ülésen Byrnes azt vetette fel, hogy a bécsi döntések semmisnek nyilvánítása mellett fontoljanak meg egy olyan határt Magyarország és Románia között, amely kedvezőbb a magyar lakosság számára, mint a tervbe vett visszaállítás. Ekkor azonban a szovjet küldöttség tiltakozott, és alkut kötött Byrnesszel, aki elállt a javaslatától. A párizsi békekonferencia ezt már mint kész tényt kapta. A magyar delegációt a külügyminiszter, Gyöngyösi vezette, aki lehetőséget kapott a magyar álláspont ismertetésére. A hosszasan csiszolt beszéd iránti érdektelenség megalázó volt. A terem csak félig-harmadáig telt meg.[11] A brit delegációt az admiralitás első lordja minőségében vezető Albert Victor Alexander, Hillsborough későbbi vikomtja, majd earlje (1885 – 1965) tüntetően újságot olvasott. Bővebben…

Ököl marok ellen

A kulák kulák marad, listával vagy lista nélkül.[1]

Rákosi Mátyás (1892 – 1971)
az MDP nagy-budapesti pártaktíva-értekezletén
(1953. július 11)

A Ludas Matyi karikatúrája 1949. szeptember 30-án. Sándor Károly (1915 – 1960) rajza

– Minden napra egy rémség – sóhajthat fel esetleges nyájas olvasónk a tegnapiak után. Ugyanis mára sem ígérhetünk vidámabbat. Kulákokról, társadalmi szintű -talanításukról mondunk pár szót rövid nyelvi vizsgálódásunk megkezdése előtt. „Társadalmi veszélyükre” mi sem jellemzőbb, mint hogy olyan országokban is, amelyekben irányító tömegben soha, de a harc tetőpontján szórványosan sem éltek, állandó beszédtémát adtak ők is, az ellenük folyó igazságos békeharc is. Rákosi Mátyás 1953-ban kiadott Válogatott beszédek és cikkek című gyűjteményes kötetének tárgymutatójában a „kulák” természetesen önálló címszó, de alá is bontják: „- elleni harc”. Jelezve, hogy fontos tudományos szocialista kategóriáról van szó.[2] Bővebben…

Vörös és fekete: Zöld

A mi népünk munkájával, harcaival testvéri egységben a világ valamennyi szabadságszerető népével méltó lesz arra, hogy a Szovjetunió dicső zászlaját követve felsorakozzon a béke nyolcszázmilliós hadseregében.

Erdei Ferencné Majlát Jolán (1917 – 1991) olvassa fel táviratát Sztálin (1878 – 1953) generalisszimuszhoz a Magyar Békekongresszuson (1950. november 4)[1]

1937. március 15-én népi írók kezdeményére alakult az 1848 örökségét felvállaló, progresszív Márciusi Front.[2] Bizonyára az alapítók sem vették rossz néven, hogy különféle Egyetemi Körök baloldali ifjai azonnal csatlakoztak. Köztük volt Debrecenből Losonczy Géza (1917 – 1957)[3], Zöld Sándor (1913 – 1951)[4], Újhelyi Szilárd (1915 – 1996)[5], Budapestről Donáth Ferenc (1913 – 1986)[6]. Bár korábban a moszkvai irányítású, változó köntösben feltűnő szocialista párt mindent elkövetett, hogy sajtótermékekre, mozgalmakra, egyletekre, önképző körökre rátelepüljön, nem okvetlenül kell ilyen napi politikai motívumot keresnünk ezeknek a fiataloknak a részéről, annál is inkább, hogy fiatal koruk miatt még kevésbé lehettek puszta bábok a nagy külföldi bábmesterek kötelén, és a magyar pártélet különben is szétzilált állapotban volt. Ettől függetlenül konfliktusok robbantak ki a népi írók és a baloldali ifjak között. Az előbbiek csoportja ugyanis a Szovjetunióban is veszélyt érzett a magyarság jövőjére, és ezért szőrmentén óvott a „pánszlávizmus” veszélyeitől. Donáth Ferenc azonban átlátott a szitán és fellépett ez ellen. Horthy (1868 – 1957) rendőrsége, láttuk ezt hasonló példákon, örömmel fogadta az efféle mozgalmakat, mert koncentrálva látta bennük a lehetséges baloldali ellenállást. Mindamellett érdeklődésük túlságosan zaklatóra sikerült, amit a laza szövésű és belső ellentétektől is szabdalt csoport nem bírt el: a következő évben formálisan feloszlottak.[7]  Bővebben…

Rabság, egyenlőtlenség, Kovács

VII. TÖRVÉNYCIKK

a demokratikus államrend és köztársaság büntetőjogi védelméről.

Megjelent az 1946. évi Országos Törvénytár 1946. évi március hó 23-án kiadott 3. számában

  1. § (1) Bűntett miatt büntetendő, aki az 1946:I. törvénycikkben megalkotott demokratikus államrend vagy demokratikus köztársaság megdöntésére irányuló cselekményt követ el, mozgalmat vagy szervezkedést kezdeményez, vezet vagy azt lényeges anyagi támogatásban részesíti.

(2) Bűntettet követ el az is, aki az (1) bekezdésben meghatározott mozgalomban vagy szervezkedésben tevékeny részt vesz vagy azt előmozdítja.

  1. § Bűntett miatt büntetendő, aki olyan cselekményt követ el, amely közvetlenül arra irányul,

a) hogy a köztársasági elnököt életétől, testi épségétől, személyes szabadságától vagy alkotmányos hatalmától megfossza,

b) avagy jogellenes módon arra kényszerítse, hogy alkotmányos hatalmát meghatározott irányban gyakorolja vagy ne gyakorolja.

  1. § (1) Vétséget követ el, aki az 1. és 5. §-okban meghatározott valamely cselekményről, mozgalomról vagy szervezkedésről hitelt érdemlő tudomást szerez és erről a hatóságnak, mihelyt lehetséges, jelentést nem tesz.

(2) Az előbbi bekezdés alapján nem büntethető a tettes vagy részes hozzátartozója (Btk. 78. §).[1]

A Donáth György (1904 – 1947) vezette Magyar Testvéri Közösség általunk tegnap tárgyalt bűnperével kapcsolatban az idézett törvényi hely alapján megállapíthatjuk, hogy a szervezkedésben részt vevők a köztársasági államforma megdöntését nem tervezték, de a fennálló államrendnek ellenálltak, így tettük okvetlenül mérlegelésre szorul. A Kisgazdapárt prominensei tudtak a társaság létezéséről és bizonyos elképzeléseiről. Feltehető, hogy Szent-Miklósy István (1909 – 1992) már említett, megsemmisítésre ítélt „hadparancsáról” nem volt tudomásuk, mely a Horthy-korszakkal jogfolytonos katonai hivatali struktúrát „parancsolta meg”, a német megszállás és a „hadparancs” közt eltelt időszak kinevezéseinek „felülvizsgálatával”[2]. A Kisgazdapártnak sem eszmeileg, sem mint a közjogilag legjelentősebb kormányzóerőnek nem állt érdekében a Horthy-rendszer restaurálása. Ha a köztársaságra leselkedő veszélyt tapintanak ki abból, amit megtudtak, eminens érdekük a közösség ellen fellépni. Ez az indirekt érv egy tisztességes kivizsgálásban szintén szerephez juthatott volna.
A probléma az, hogy a kivizsgálás tisztességtelen volt. Bővebben…

Rajk perei és árnyai

Rajk László (1909 – 1949) mozgalmas életútjából csak a legszükségesebbekre szorítkozunk, és még így is hosszabb lesz bevezetőnk, mint (keserves szófordulattal) a tárgyalás. Rajk huszonegy évesen csatlakozott az illegalitásban működő munkásmozgalomhoz. Nagy aktivitással, több országban megfordulva végezte munkáját, többek között a spanyol polgárháborúból is kivette részét. A német megszállást követően Földi Júliával (1914 – 1981) együtt letartóztatták. (1945-ben házasodtak össze.) Rajk Földi Júlia ellen vallott a kihallgatásán, Pető Andrea történész megállapítása szerint azért, mert saját személyének megőrzését különösen fontosnak tartotta a párt számára. Horváth Miklós történész úgy tudja, Rajkot éppen a bátyja, a Szálasi (1897 – 1946) kegyeiben álló Rajk Endre (1899 – 1960) készletgazdálkodási kormánybiztos bejelentésére tartóztatták le a nyilasok.[1] Bővebben…

Boarov: a szocializmus mellékszála

Than Mór (1828 – 1899): Tököly Popovics Száva (1761 – 1842)

Tököly Popovics Száva (1761 – 1842) sikerrel megvédett De causa et fine civitatis (Az állam létezésének oka és célja) című disszertációjával az első szerb jogi doktor lett. Kiemelkedően sokat tett a magyarországi szerbségért, különösen a délszláv tanulóifjúságért. 1838-ban a Veres Pálné utcában felépíttette és közösségi célokra fordította a Tökölyánumot.[1]

 

Tökölyánum

1948 július 10-ének éjszakáján az ott lakó délszláv kollégisták különös zajokra figyeltek fel. Bővebben…

A borzalom árnyoldala

Tudod, ki az igazi mártír ebben az országban? Péter Gábor, az a mártír!

Gobbi Hilda, posztumusz interjú a Nők Lapja 1988. augusztus 13-i számában[1]

 (a forrást nem ellenőriztem)

A zsidó orvosok pere, amely Sztálin (1878 – 1953) halála miatt nem jutott el megtervezett végkifejletéig, és így a sztálini rendszer természetrajzának szokásos bemutatásai során viszonylag kis figyelmet kap, a valóságban nemcsak minden koncepciós per közül a legbrutálisabb lett volna, ha végigviszik, de még a kezdő szakasza is telve az árulások, kínzások, gyilkosságok, az antiszemitizmus minden középkori sötétségével. A hosszú kidolgozási időszakban ugyanis arra is megpróbáltak gondot fordítani (hiszen a II. világháborút követő korban a külvilág figyelme inkább ráirányult a rendszerre, mint azt megelőzően), hogy a koncepció átfogóbb, stabilabbnak tűnő legyen, mely nemcsak a Szovjetunió népeinek okulására szolgál, hanem a nemzetközi munkásmozgalom és a vele szövetséges társutasok teljes csapatának is. Bővebben…

A még rőtebb pap

NPG 4585; Hewlett Johnson by Vera Mukhina

Vera Muhina: Hewlett Johnson

“A hadsereg sok millió emberből áll és ezek nem mind angyalok. Vannak, akik nem úgy viselkednek, mint ahogy szeretnők. De ne feledje el, hogy a halál mezőin küzdötték át magukat, sokezer mérföldön keresztül, szüntelenül harcolva. Érzik, hogy győztesek és akik nem egészen jók, azt hiszik, hogy a győztesek tehetnek, amit akarnak és úgy viselkednek, ahogyan nem lenne szabad. Kérem értse ezt meg és ne ítélje el őket.”

(Sztálin pohárköszöntője Benešhez, idézi Hewlett Johnson érseki személynök, Szovjetsiker 45.o., Szikra Kiadás Budapest, 1949)

Il Prete Rosso“, Vivaldi (1678 – 1741) lelkesedése kora társadalmi problémái iránt az Ospedale della Pietà, azaz az árva és elhagyott leányok intézetének zenetanáraként kismiska volt ahhoz képest, amit évszázadokkal később a “Red Dean“, a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével és Sztálin-békedíjjal (valamint a vele járó mintegy százmillió -!- mai forintnak megfelelő pénzjutalommal) kitüntetett fáradhatatlan kommunista, Hewlett Johnson atya (1874 – 1966) produkált hajthatatlan Sztálin-túlfűtöttségében. Bővebben…