Nyílik a szezon: a medvehagyma

Eat leeks in Lide and ramsins in May
And all the year after physicians may play.

Pórét egyél márciusban, (vad) fokhagymát meg májusban,
És az orvosok játszhatnak egész évben onnan.

angol (walesi?[1]) közmondás (1558-ban már feljegyezték[2])

Azok után, hogy 2013 karácsonyának első napján Danuta Sobolewska, Irma Podolak és Justyna Makowska-Wąs Allium ursinum: botanical, phytochemical and pharmacological overview, Allium ursinum, növénytani, fitokémiai és gyógyszertani áttekintés címmel közzétették dolgozatukat, egy blogíró mindörökre letehetne a medvehagymáról mint figyelme tárgyáról. Mert hogy ehhez mit tudna tenni az eltelt idők tudománya, rejtély, de hogy azt mi, mezeiek már nem értenénk, joggal feltehető.
Akad azonban még egy-két pont így is, amelyet a tudósok tanulmánya nem érint minden szegletében, mégsem teljesen érdektelen. Ehhez elkerülhetetlen röviden bemutatnom, melyek azok a területek, amelyeket viszont nagy tudományos hasznot ígérően felölelnek.

Megválni az élet fényétől

’Die Walküre’ is endured by the average man because it contains four scenes for which he would sit out a Scotch sermon, or even a House of Commons debate. These are the love duet in the first act, Brunnhilde’s announcement of death in the second, the ride of the Valkyries and the ’fire-charm’ in the third. For them the ordinary playgoer endures hours of Wotan, with Christopher Sly’s prayer in his heart. ’Would ’twere over!’

A walkürt elviseli az átlagember, mert van benne négy jelenet, amiért végigülne egy skót prédikációt, sőt, egy alsóházi vitát is. Ezek: szerelmi kettős az első felvonásban, Brünnhilde halálhíradása a másodikban, a Valkürök lovaglása és a Tűzvarázs a harmadikban. Ezek kedvéért a közönséges színházbajáró órákat tűr el Wotanból, Ravaszdi Kristóf fohászával szívében: szeretném, ha már vége volna.

G. B. Shaw (1856 – 1950) élménybeszámolója az 1896-os bayreuthi látogatásáról[1]

BEG.
’Tis a verie excellent peece of worke, Madame
Ladie: would ’twere done.

Shakespeare (1564 – 1616): The Taming of the Shrew (1591-2?), Folio 1623, I/3[2]

RAVASZDI.
Igen igen pompás egy darab, madámasszony; szeretném, ha már vége volna.

A makranczos hölgy, I/1
Lévay József (1825 – 1918) fordítása (1868)[3] 

Ahogy Mahler (1860 – 1911) utolsó teljes szimfóniájában, az 1909-re befejezett (D- vagy Desz-dúrnak tekinthető) IX. szimfóniájában az élni akarás hangjai mellett túlnyomó a rezignált hangulat, ugyanez áll Sosztakovics (1906 – 1975) 1971-re befejezett XV. (A-dúr) szimfóniájára (op. 141). Mindkét szerző egészségének végzetes és végső hanyatlása idején írta művét, ami kényelmes, ha nem is teljes magyarázat a hangvételre. „Mahler IX. szimfóniája egy másik világból érkezik hozzánk, az örökkévalóságból” – mondta Herbert von Karajan (1908 – 1989).[4] (Az utolsó tételre tett megjegyzést, amely szerint az lenne „a legjobb zene a világon”, feltehetőleg csak a szájába adták, nem is vallana komoly interpretátorra.) Hasonló szellemben nyilatkozik Valerij Abiszalovics Gergijev Sosztakovics utolsó szimfóniájáról, külön kiemelve a finale utolsó lapjait.

Ezt ezekről a hangokról mondja:

Három jó (?) király – 1.: Genthios

A jó királyság: központi problémája Shakespeare-nek (1564 – 1616), és láthatóan nemcsak aktuálpolitikai, hanem esztétikai szempontból is. Teljes általánosságban meghatározhatatlan, mit ért rajta, részint mert (értelemszerűen) sehol sem definiálja teljes körűen, részint mert alapvetően más esetben tekint jónak egy valóságos, mint egy mesebeli királyt. A valóságos jó király legyen legitim, erős és bölcs, ebben a sorrendben, a mesebeli jó király legyen bölcs, legitim és erős. A valóságos jó király nem egyeduralkodó: az alattvalói boldogulásának alárendeltje, mint kiváltképpen V. Henrik (1387 – 1422)[1] és VII. Henrik (1457 – 1509), nem packázik önkényesen a rá bízottakkal, mint a sorsát ezért megérdemlő II. Richárd (1367 – 1400), természetesen nem is dönt úgy (vagy rendeltetik arra), hogy gonosztevő legyen, mint III. Richárd (1452 – 1485). Ha nem stabil a legitimitása, mint  IV. (Bolingbroke) Henriké (1367 – 1413), az az uralkodás reszketegségéhez vezet. De a legitimitás jogi útvesztőibe Shakespeare sosem bonyolódik, sőt, a „jogászkodást” nevetségessé teszi.

HENRIK KIRÁLY.
…
Az a kérésünk van, tudós mylord,
Vizsgáld meg és fedezd föl jog szerint
S lelkismerettel, hogy kizárja-e
Igényünket, avagy nem zárja ki
A száli törvény, mely Frankhonban él.
De Isten óvjon, drága hű uram, hogy
Értelmezését elcsürd s módosítsd
S csalfán terheljed értő lelkedet,
Oly elfacsart czímet hozván elő, mely
Nem egyez önszinében a valóval.

V. Henrik király (1599), I / 2.
Lévay József (1825 – 1918) fordítása (1868)[2]

Ha uralmát apjától örökli, legitim, de más út is szóba jöhet, mondjuk a bosworthi síkon, ami azt mutatja, az uralmát megelőző egyetemes elfogadottság is megteszi. Erre törekedne a villain, III. Richárd is, de ebben megbukik, marad számára a csel és erőszak. A valóságos jó király bölcsessége abban mutatkozik meg, hogy keserves áldozatok árán is képes megszabadulni ifjúkora szertelenségeitől, hogy belátja alattvalói igényeit és érzékeny a fájdalmaikra. Ám ha a jó uralkodó mesebeli, és ilyenként elsődleges, már-már kizárólagos jó tulajdonsága éppen a bölcsesség, akkor annak tartalma kibővül: mesés ismeretanyagot feltételez, és dramaturgiailag biztosabb, ha az ilyen jó fejedelem számkivetettségben tengődik valahol, hogy az „államraison” be ne szennyezhesse; ismeretei felett azonban olyan csodás hatalommal bír, amely az eredeti hatalmának elvesztését jelentéktelen aprósággá zsugorítja.
A következő kissorozatban három valóságos királyról mesélek, akik Shakespeare jó mesekirályaihoz hasonlítanak. Legalábbis zavaros, olykor gyűlöletes életük vége felé vagy annak egy kicsiny részében. A sorrendet nem a fontosság, hanem az időrend szabja meg.

Édes kínok világszerte

Az édes kínt leginkább egy szürke és unalmas patakhoz hasonlítanám, amely azonban érdekes területeken és hosszan kanyarog, amíg bele nem szalad a posztmodernitás semmijébe. Minden válogatás ezekből a tájképekből önkényes, akár az esetleges művészi értékét, akár földrajzi elhelyezkedését is nézzük, de ez egy olyan speciális eset, amikor a példák összegyűjtése és megrostálása nehezebb, mint a könnyű lelkű olvasgatása. Egy blog életében így mégis különlegességnek számít.
Időrendet tartva az antikvitásból immár kilépve a XII-XIII. század fordulójánál tartunk, 1180 és 1230 között, legalábbis feltehetően, amikor a Later Cambridge Songs, Későbbi Cambridge-i dalok néven híressé vált gyűjtemény íródhatott. A történelemnek ez a messzesége Cambridge-ben már „későinek” számít. A gyűjteményt legalább egy másik, az 1050 körülről ránk maradt Carmina Cantabrigiensia, Cambridge-i kármenek latin nyelvű dalai megelőzik:

VI. (Őrült) Károly: apró és óriásmajmok, nemlétező és létező alkimisták, elégedetlen kis- és nagy emberek tüzes kavalkádja

KING HENRY V
…and you may, some of you, thank love for my blindness, who cannot see many a fair French city for one fair French maid that stands in my way.

FRENCH KING
Yes, my lord, you see them perspectively, the cities turned into a maid; for they are all girdled with maiden walls that war hath never entered.

KING HENRY V
Shall Kate be my wife?

FRENCH KING
So please you.

KING HENRY V
I am content…

Shakespeare (1564 – 1616): King Henry V (1599), V / 2[1]

HENRIK KIRÁLY.
… s önök között némelyek szerelmi vakságomnak köszönhetik, hogy néhány szép franczia várost meg sem láthatok, azon egyetlen szép franczia hölgy miatt, ki útamban áll.

FRANCZIA KIRÁLY.
Igen, felség, bájüvegen nézi azokat; a városok egy hölgygyé változtak, mert mindannyian szűz kőfallal vannak körítve, melybe hadsereg még soha nem hatolt.

HENRIK KIRÁLY.
Nőmmé lesz Katalin?

FRANCZIA KIRÁLY.
A mint felségednek tetszik.

HENRIK KIRÁLY.
Meg vagyok elégedve…

Lévay József (1825 – 1918) fordítása (1868)[2]

^{Le Puy-en-Velay}

II. (Jó) János (1319 – 1364) halálával fia, V. (Bölcs) Károly (1338 – 1380) lépett trónra Franciaországban. Megint egy kis fellélegzés az átokverte francia királyság történetében: bölcs, de erőteljes politikájával visszaszorította a százéves háború folyamán jelentős előnyre szert tett angol csapatokat, és országát is megszilárdította.[3] Latinul is használt melléknevén a Sapiens a halálos ágyán, a halála napján eltörölte a fouage-t, magyarán füstadót. Guy Lurie 2015-ös French Citizenship and the Uprisings of 1380-1383, Francia polgárság és az 1380-83-as felkelések című tanulmánya összefoglalja, hogy a kettős lazítás: a teherkönnyítés egyfelől, a központi hatalom meggyengülése másfelől további adónemek eltörlését célul kitűző kiterjedt zavargásokhoz, az adószedők elleni támadásokhoz vezettek. A lázadásnak már voltak előjelei 1378-ban (egyesek szerint jóval korábban is) Le Puy-en-Velay-ben a kézműveseket sújtó átalányadó ellen, melyet a százéves háború költségeire vetettek ki. A tochi a társdalom szélére sodródott, éhező, de ez ellen lázongó embert jelentette. Róluk nevezték el a mozgalmat Tuchinat-nak, tuchin-lázadásnak.[4] 1392-ben Észak-Franciaországban tört ki a kézművesek adóztatás elleni lázadása. A zavargások antiszemita jelleget is öltöttek. A roueni központú mozgalom neve Harelle.[5] A breton harellat „zaklatni” jelentésű[6], de nincs köze a mozgalom nevéhez, ami a haro, kb. „hurrá!” értelmű kiáltásból származik. (A breton szónak az azonos jelentésű angol harasshoz sincs etimológiai köze.[7]) Ez a felkelés még az évben átterjedt Párizsra, amit a történelem Maillotin-felkelésnek hív[8] az ahhoz zúzóeszközül használt maillet, vagyis sulyok alapján. A zavargást könyörtelenül elfojtották, és a főváros helyhatósági működését felfüggesztették. Ez a tilalom 79 évig fennállt.[9]

A báró óva int

Gyermekes függés korlátolt elméjü emberektől, nemcsak önállásunktól foszt meg, hanem — ’s ezt nem kell feledni — éltünk’ jelentőségét keskenyiti. Mélyebb buvárlat életczéljainkba ’s kötelességeinkbe, komolyan ’s óva int ollykor bennünket, kikapni egyéniségünket a’ közös számból.

Jósika Miklós (1794 – 1865) báró: Szív’ rejtelmei.
Második rész. Adolfine, XVI. (1845)[1]

^{Liezen-Mayer (1839 – 1898): Rákóczi Rodostóban}

A nyelvtudomány szókapcsolatként ismeri el az „óva intést”[2], de a jelek szerint ez idáig nem tárta fel az eredetét. Szinnyei József (1857 – 1943) 1884-ben szerepelteti Finn-magyar szótárában:

A mára elcsépeltté vált kifejezés csengése egykor meglehetősen orotund volt, mindenféle szónok (képviselő, üléslevezető elnök) harci fegyvere, így például hídvégi Mikó Imre (1805 – 1876) gróf, az 1867-ben alapított Magyar Történelmi Társulat első elnöke a társulat tudományos folyóiratában[3] közölt 1868-as elnöki beszédében már hangsúlyozza:

Jeles korai Shakespeare (1564 – 1616)-fordítónk, Szász Károly (1828 – 1905) 1862-ben a Budapesti Szemlében „közleményeket” jelentetett meg HORÁCZ. – Irói élet- és jellemrajz címmel. A másodikban ezt jegyzi meg:

A fruges consumere nati Horatius (Kr.e. 65 – Kr.e. 8) Levelei (Epistulae) Kr.e. 20-ban közreadott I. kötetének II. leveléből származó, gyakran idézett kifejezés. Virág Benedek (1752 – 1830) 1815-ös fordításában: akik csak arra születtek, hogy kenyeret fogyasszanak.[4]
Természetesen az irodalom még „fentebb stíljétől” sem volt idegen a fordulat.

Bizonyos szalamandrákról röviden

BARDOLPH

Why, Sir John, my face does you no harm.

FALSTAFF

No, I’ll be sworn…
Thou hast saved me a thousand
marks in links and torches, walking with thee
in the night betwixt tavern and tavern: but
the sack that thou hast drunk me would have
bought me lights as good cheap at the dearest
chandler’s in Europe. I have maintained that
salamander of yours with fire any time this
two and thirty years; God reward me for it!

Shakespeare (1564 – 1616): King Henry IV (1596-97?), I. III / 3[1]

BARDOLPH

Ej, sir John, nem bánt téged az én arczom.

FALSTAFF

Nem, esküszöm…
Ezer márkot takaritál meg számomra gyertya- és fáklyában, hogy veled jártam éjjel kocsmáról kocsmára; de boromért, melyet megittál, Európa legdrágább gyertyásánál is ép oly olcsón vehettem volna gyertyát. Harminczkét éve tartogatom én tűzzel ezt a te Szalamanderedet. Azt csak az Isten fizeti meg.

IV. Henrik, I. III / 3

Lévay József (1825 – 1918) fordítása (1866)[2]

Az ügyes pillanatban és szögből elkapott falakó szalamandra – a tüdőtlenszalamandrafélék családjából, azaz, szárazföldi „kétéltű” lévén a bőrén át lélegez – némiképp a szentjánoskenyérre emlékeztet, legalábbis megjelenésében.

Faramond és Faramondo

Faramond (365? – 430)

Le vireton empenné siffla et vint se ficher dans le bras gauche du bossu, Quasimodo ne s’en émut pas plus que d’une égratignure au roi Pharamond.

Victor Hugo (1802 – 1885): Notre-Dame de Paris 1482[1] (1831). X/4. Un maladroit ami

A tollas nyílvessző kirepült, és sziszegve fúródott a púpos bal karjába. Quasimodo annyit sem törődött a nyíllal, mintha az Faramond király szobrát karcolta volna meg.

A párizsi Notre-Dame. X/4: Az ügyetlen jó barát. Vázsonyi Endre (1906 – 1986) fordítása (1960)[2]

I. Nagy Szent Leó pápa (390? – 461) titkárának, Aquitániai Szent Prospernek (390? – 455?) az Epitoma chronicorumja, Summája, utólag kapott ismertebb nevén a Chronicon Prosperi, Prosper-krónika[3] így ír Faramondról:

Jók-rosszak az egresről

Hosszabb bevezetőnkben a bengefélék családjába tartozó zsidótövisbogyó, más nevein kínai datolya vagy jujuba csak a mai tárgyunkkal némiképpen rejtélyes kapcsolata miatt kap helyet.

Őshazája Kína, ahol már jó négyezer éve fogyasztják. Némely országnak van nemzeti gyümölcse. Köztük van Kína is, melynek, gondolkodására jellemzően, mindjárt két ilyen gyümölcse is van, egy „fő-” és egy „al-”. (Mert ahol ősi kultúra van, ott rendszerint ősi hivatali szemlélet is van.) Az elsődleges kínai nemzeti gyümölcs, első hallásra talán meglepő módon, egy küllőfolyondárféle: a Dél-Kínában bőségben termesztett kivi. A másodlagos viszont a kínai datolya.[1] A különféle források egyetértenek[2] abban, hogy Európába a gyümölcsöt Sextus Papinus consul († 40) hozta be Syria provinciából[3], egy olyan korban, melyben az egzotikus csemegék iránti fogékonyság az egekbe szökött. Ebben semmi meglepőt nem találunk, de mégis óvatosan kell kezeljük az értesülést, méghozzá nyelvi okokból. Szemerényi Oszvald (1913 – 1996) a „jujuba” szót a „hárs” jelentésű perzsa زیزفون‎, zajzafun szóból vezeti le. Ezt ugyan elvitatják (és helyette az „ismeretlen eredetet” javasolják) – a mályvafélék családja, melybe a hárs is tartozik, messze esik a bengeféléktől –, de a francia jujube szót a görögöknél is jövevényszóként használt ζίζυφον, zizifon szóból származtatják, a latin teljes átugrásával, olyanképpen, hogy a középkori latin vette át a franciától a szót jujuba alakban.[4] Ha elfogadjuk ezt a levezetést, akkor felmerül, hogy miért is ismerték a görögök előbb a szót a rómaiaknál, ha egyszer római konzul hozta Európába a gyümölcsöt a császárkorban. Id. Plinius (23 – 79) így használja ezt a szót A természet históriája XVII. könyve 14. fejezetében:

et zizipha grano seruntur Aprili mense.[5]

A jujubafát április hónapban elültetett magjáról termesztik.

Azaz id. Plinius a görög szót használja. Vagy ismerték a görögök a gyümölcsöt egy ideje (a megismerkedés természetesen történhetett a Sextus Papinus és id. Plinius kora közti néhány évtizedben is), vagy éppen a görögök vették át a rómaiaktól a Sextus Papinus által ezek szerint Syriából „behurcolt” szót. Az mindenesetre tanulságos, hogy egy-egy egzotikus gyümölcs ismerete viszonylag rövid időn belül a birodalom távoli pontjaira is eljutott. A tudományos besorolást Linné (1707 – 1778) végezte el, de a Rhamnus jujuba és Rhamnus zizyphus neveket is használta (a rhamnus a benge latin neve). A növényt Gustav Karl Wilhelm Hermann Karsten (1817 – 1908) javaslatára áthelyezték a Philip Miller (1691 – 1771) által kreált Ziziphus nemzetségbe, így a különös helyesírású Ziziphus zizyphus tudományos névhez jutottak.[6] Mai formája a görög és latin elnevezéseket békében egyesítő Ziziphus jujuba.[7]
Az Adam Lonicer (1528 – 1586) matematikus munkájára támaszkodó  Horhi Melius Peter (1532 – 1572) református püspök a HERBARIVM. AZ FAKNAC FVVEKNEC NEVEKRŐL, TERMÉSZETEKről, és hasznairól címmel posztumusz (1578) megjelent életveszélyes, alapművében, „idegenségének” sűrű hangoztatásával már ír a jujubáról és hasznáról[8]:

varjútövis és borsópadlizsán

De vissza id. Plinius fejtegetéseihez, hiszen célunk az, hogy észrevegyük a jujuba és az egres közti laza kapcsolatot. Az általa itt emlegetett tuberről feltételezik, hogy a jujuba egy fajtája. Erről a gyümölcsről írja id. Plinius, hogy beojtással is termesztik, egyebek mellett egy calabrix nevű növénybe. Egyáltalán nem magától értetődő, mi is ez a növény. Egyes elképzelések szerint a szintén bengeféle varjútövis, mások szerint a burgonyafélék családjába tartozó vadpadlizsán vagy borsópadlizsán[9], végül Jacques D’Aléchamps (1513 – 1588) a ribiszkefélék családjába tartozó egresre gyanakszik (hogy végre révbe érjünk). 

Szalonkák sárral és anélkül

Votre salaire? dit le Loup,
Vous riez, ma bonne commère.
Quoi ! Ce n’est pas encor beaucoup
D’avoir de mon gosier retiré votre cou!

La Fontaine (1621 – 1695): Le Loup et le Cigogne.
Dans Les Fables choisies, mises en vers, I. (1668)
après Esope (av. J.-C. 620? – 564) & Phèdre (av. J.-C. 15? – ap. J.-C. 55?)[1]

„Tessék!
Még kérni valód is akad!
Hát, gólya néne, nem fizetség,
Hogy visszahúztad torkomból nyakad!
Menj, háládatlan, rút alak:
Aztán többé ne lássalak.”

A farkas és a gólya.
Válogatott mesék verses formában, I.,
Aisopos és Phaedrus nyomán.
Kosztolányi Dezső (1885 – 1936) fordítása (1916)[2]

Percy Bolingbroke St John (1821 – 1889) Young Naturalist’s Book of Birds: ANECDOTES OF THE FEATHERED CREATION (Ifjú természetbarátok madaras könyve: adomák a tollas világból) című könyvének első kiadása 1838-ban látott napvilágot Londonban (húzzuk alá: a szerző tizenhét éves korában). Legalábbis az „új kiadás” adomái között szerepel a halszálka-eltávolító gólya néne félreértése arról, hogy életmentő munkájáért fizetség jár. Mutatis mutandis: ott a történetben a nagyúr a kutyafélékről átvált a macskafélékre, maga az állatok királya, halszálka helyett jókora csont áll az életfunkciók útjában, a gólyát pedig a guvat cseréli le (mindketten saját családjuk névadói). Az ifjú szerző azonban megengedi, hogy talán egy másik „családalapító” madár, a szalonka részesíti elsősegélyben a megszorult megrendelőt.[3] Valamennyi felmerülő madár alkalmas lenne a feladat ellátására csőre adottságai folytán. A történet utolsóként említett szereplője ad lehetőséget tegnapi kisebb ismertetőnk természetes folytatására Alexander Wilson (1766 – 1813) madarairól, melyek közül egyet, annak kiterjedt kapcsolatrendszerére tekintettel, ez úton, külön kell említsünk a maga idejében. 

Földi almák, földi oroszlánok és az azulén

FALSTAFF
Peace, good pint-pot; peace, good tickle-brain. Harry, I do not only marvel where thou spendest thy time, but also how thou art accompanied: for though the camomile, the more it is trodden on the faster it grows, yet youth, the more it is wasted the sooner it wears.

Shakespeare (1564 – 1616):
King Henry IV, Part 1, II / 4 (1596-97?)[1]

FALSTAFF
Csitt, jó sörkanna! Csitt, jó butella! Henrik, nem csak azt nem foghatom meg, hol fecsérled az időt, de azt sem, kiknek társaságában. Mert jóllehet a szegfű annál gyorsabban nő, minél inkább tiporjuk, de az ifjúság annál hamarabb elkopik, minél inkább pazaroljuk.

IV. Henrik, 1. rész, II / 4
Lévay József (1825 – 1918) fordítása[2]

Az őszirózsafélék családjába tartozó néhány fajt hozunk szóba rövidesen. A cickafarkról (és kapcsolódásáról Akhilleushoz) már kerítettünk alkalmat beszélni, és bár van külön „illatos” nevű faja a nemzetségnek, a közönséges cickafark illata is mámorító, legalábbis a másféle szagokon nevelkedett városi embernek. Éppen ezért most elsősorban az illóolajára, pontosabban annak egyik összetevőjére fogunk „koncentrálni”.

Pásztortáska

pásztortáska

HOTSPUR
And telling me the soueraignest thing on earth
Was Parmacitie, for an inward bruise…

Shakespeare (1564 – 1616): King Henry IV,
Part I, I / 3 (1596-97?), Quarto 0, 1598[1]

HŐVÉR
Mondá nekem, hogy nincs fölségesebb
A csonttörésre, mint a spermacet.

IV. Henrik, I. rész, I / 3.
Lévay József (1825 – 1918) fordítása[2]

HŐVÉR
S hogy legfelségesebb dolog a földön
A parmaceti belső sérülésre…

Vas István (1910 – 1991) fordítása[3]

A spermaceti hasznáról már megemlékeztünk. A Shakespeare által emlegetettet nem véletlenül nem találjuk a hasznok listáján. Lévay József súlyosabb, a Shakespeare által használt szóhoz inkább ragaszkodó, óvatosabb Vas István enyhébb leiterjakabba fut. A parmacitie Shakespeare-nél ugyanis „pásztortáskát” jelent.[4] Hővér helyesen jellemzi az élettani hatását. (Ugyanebben a jelenetben beszél Hővér olyannyira vészt jóslóan a seregélyről, melyről szintén írtunk már.)

Boldog boldogtalanító: a seregély

Drudwy dirion
Heda’n union
Draw ymhell dros y tonnau mân
Dos a’m gwyngân i Bendigeidfran
Drudwy fechan yn y man.

Branwen ferch Llŷr

Seregély, kedves,
Repülj egyenest,
Messze-messze, hullámokon át
Panaszdalommal köszöntsd Bendigeidfrant,
Kicsi seregély, ez vár rád!

Branwen, Llŷr leánya[1]

Bendigeidfran („áldott holló”[2]), Britannia hatalmas királya az ír királyhoz, Matholwchhoz adja húgát, Branwent („ragyogó holló”[3]). Megneheztel a tárgyalásból kihagyott féltestvérük, a gonosz Efnisien, és Matholwch lovain áll szörnyű bosszút.
Így kezdődik az ifjú walesi bárdok napokban általunk is idézett nagy gyűjteményének, a Mabinogionnak a XIV. századi lejegyzésből ismert, de jóval korábban keletkezett második ága, a Branwen, Llŷr leánya.[4] A történetben kulcsszerephez jut egy beszélő seregély, mely üzenetet hordoz az ír fogságban sínylődő Branwen és bátyja, Bendigeidfran között.

Hódolat a nutriának

nutria

A hóddal korábban már foglalkoztunk. Szerencsétlen sorsú rokona, a nutria (hódpatkány, mocsári hód) első pillantásra azzal különböztethető meg tőle, hogy farokvége vékonyabb és lekerekedett.

farkak: pézsmapocok, hód, nutria

Szerencsétlennek kell mondanunk, hiszen nemcsak bundáját hordták nála nagyobb termetű állatok, de még alternatív nevei sem vették el ennek a parazita bundahordó fajnak az étvágyát, és miután megállapították, hogy íze inkább emlékeztet a nyúléra, mint a patkányéra, pecsenyét is sütöttek belőle.[1] (A hód sem mentesült ezektől a halálnemektől, csak ritkábban esett áldozatul.)

Gibbonok és gibbonok

Falstaff:
‘Sblood, I am as melancholy as a gib cat or a lugged bear. [1]

Shakespeare (1564 – 1616): IV. Henrik I. rész, I/2

Az ördögbe is! oly ábrándozó lettem, mint valami doromboló vén kandúr, vagy orrán vezetett medve.

Lévay József (1825 – 1918) fordítása[2]

Az emberszabású majmokhoz tartozó gibbonok neme (Hylobates) – kevéssé meglepően – a gibbonfélék (Hylobatidae) családját gyarapítja. A tudományos név jelentése világos: „erdőjáró-alakúak”, a hyle (görög „erdő”), a bainein (görög „vándorolni”) és eidos (görög „megjelenés”) szavakból.[3] Számos nyelven mondják gibbonnak vagy jelölik ehhez hasonló szóalakkal. Ennek eredete már kalandosabb.

sapkás gibbon (Hylobates pileatus) nősténye és „tükörképe”, a hím