Művészetek kategória bejegyzései

Barátokból gyerekek az ember- és madárvilágban. Mesék és valóságok

fátyolos pipra

fátyolos pipra

Johannes Christoph Moderegger 2000-ben megjelent Modefotografie in Deutschland 1929-1955, Divatfotográfia Németországban 1929-től 1955-ig című könyvében több elméletet is felhoz a „maneken” (vagy „manöken”) szó eredetére. Az egyik szerint Fra Bartolomeo szerzetes 1503 körül egy kelmékbe öltözött fabábut készített egy Mária-ábrázolásához.

Fra Bartolomeo (1472 – 1517): Mária megjelenik Szent Bernát előtt Szent Benedek és Szent János evangélista társaságában (1504)

Fra Bartolomeo (1472 – 1517): Mária megjelenik Szent Bernát előtt Szent Benedek és Szent János evangélista társaságában (1504)

Erre felfigyelt másod-unokatestvére, Tonio udvari szabómester, aki ruhák bemutatásához manichino néven alkalmazta a találmányt. Ennek a szónak az eredete mindenesetre sajátságos. A latin manus, „kéz” kicsinyítéseként keletkezett a manica,, ami ugyanebben az alakban az olaszban „ruhaujj”, és ennek további kicsinyítése a manichino, a ruhaujj végződése a csuklótól. Emlékezzünk csak „mandzsetta” szavunkra, mely azonban francia-német közvetítéssel érkezett hozzánk.[1] Az olasz szót aztán „bilincs” értelemben is használták.[2] A latin manus, „kéz” szót nem tekintik a bizonytalan eredetű „mancs” ősének[3], de a „mancsova” alak a börtönszlengben, összefüggésben a „,manccsal”, szintén „bilincs”, és áthallás után ugyanilyen értelmű a „mandzsetta” is.[4] Ha így áll a dolog, akkor Tonio szabómester bizonyára ruhaujjak bemutatására használta a manichinót, de az később a „próbababa” és „bábu” jelentést is felvette (a „fabáb” olaszul manichino di legno)[5]. Egy másik elmélet szerint Mária Antónia (1755 – 1793) kalaposnője, Marie-Jeanne Rose Bertin (1747 – 1813) találta fel a próbababát, és a holland „kisfiú”, maneken szó alapján nevezi a francia az ügyes alkalmatosságot mannequinnek. Ismét mások azt mondják, ilyen célú fabábokat már a XVII. századtól alkalmaztak Európa-szerte. Aztán a próbababa életre kapott, és divatbemutatókon állt elő képességeivel.[6]

Dalí (1904 – 1989): Maneken – Man Ray (1890 – 1976) felvétele Ernst (1891 – 1976) Szürreális manekenjéről

Dalí (1904 – 1989): Manöken – Man Ray (1890 – 1976) felvétele Ernst (1891 – 1976) Szürreális manökenjéről (1938)

Bővebben…

Nyugtával

Az 1789-ben elkezdett, 1790. január 26-án bemutatott Così fan tutte (ossia La scuola degli amanti), Mind így csinálják (avagy A szerelmesek iskolája, K588) a „mozarti ötök” oszlopaként ma már halhatatlan. Mint Mozart (1756 – 1791) mondja nyájas ellenlábasáról, Salieri (1750 – 1825) lekicsinyelte a témát, de ette a méreg, hogy Mozart a komponálására adta a fejét.[1] A politikailag inkorrekt darab akár prózaként is élvezhető szövegét Lorenzo Da Ponte (1749 – 1838) írta. Példánk az I. felvonás 4. képe kvintettjének egy pillanatát mutatja. A cinikus rezonőr, aki a „női hűség” fogalmának értelmetlenségét akarja bebizonyítani, megrendezi az ehhez szükséges háttérjeleneteket, és a látszólag a harctérre induló ifjú, a maguk igazában bízó házas férfiakhoz így szól:

DON ALFONSO
sottovoce ai due amanti
Saldo, amico:
Finem lauda.[2]

DON ALFONSO
(fojtott hangon a két szerelmeshez
Kitartás, barátom:)
Kár örülni, majd a végén!

A zárójeles részen kívül: Lányi Viktor Géza (1889 – 1962) fordítása alapján[3]

A zene szerkezetében is fontos szerepet játszó finem lauda, másképpen lauda finem, „a véget dicsérd”, magyarán „nyugtával dicsérd a napot” eredetét vizsgáljuk, ahogyan legutóbb a respice finemét („lásd a véget”). Alapvető különbségekkel, nehezebb terepen.
Bővebben…

Lásd a tetted, a magad és a kötél végét!

Mikor az igazságszolgáltatás státusában elérte a tizedik rang-osztályt és apjától egyenruhákra pénzt kapott, Iljics Iván Sarmernál varratott magának ruhát, óralánczára felakasztott egy kis érmet, azzal a felirással, hogy ”respice finem”, elbucsúzott eddigi főnökétől, megebédelt barátjaival Dononnál s új, divatos utazó-táskával, fehérneművel, ruhákkal, borotváló és egyéb toilette-eszközökkel és egy plaiddel, a melyet a legelőkelőbb boltban vásárolt, elutazott a vidékre, új állomására, a melyet apja közbenjárására kapott a kormányzótól, mint külön megbizással és meghatalmazással ellátott hivatalnok.

Tolsztoj (1828 – 1910): Iljics Iván halála (1886), II. fejezet
Szabó Endre (1849 – 1924) fordítása (1893)[1]

A respice finem, „lásd a végét”, bővebb alakjában quidquid agis, prudenter agas et respice finem, bármit cselekszel, tedd okosan és nézd meg, mi lesz a vége[2] évszázadok intelméül szolgált. A XIX. században „a régi görögök” és Cicero (Kr.e. 106 – 43) azt a szerepet játszották a hivatkozásokban, mint ma a „brit tudósok”. Az ellenőrzés lehetősége csekély volt, így az utókor (egy fele) arra a „meggyőződésre” jutott, hogy ezúttal is Cicero a bölcs intés forrása.[3]

Ez azonban mai eszközökkel cáfolható.[4]
Bővebben…

A béke és jóakarat elágazásai

Frank J. Hanna III vállalkozó a Martin Bodmer (1899 – 1971) által alapított genfi könyvtártól megvásárolt egy papiruszt[1], melyet – családi alapítványán keresztül – 2007-ben a Vatikánnak adományozott. XVI. Benedek pápa ezért a Nagy Szent Gergely (540? – 604)-rend nagykeresztjének lovagjává nevezte ki.[2] Az ilyenképpen Hanna-papirusz néven is emlegetett irat keletkezésének idejéről viták zajlanak, de bizonyos szűkebb konszenzus 225 körülire teszi. A görög nyelvű dokumentum a János-evangélium részleteivel együtt a Lukács-evangélium töredékét tartalmazza. Ez a Lukács-evangélium legrégebbi ismert forrása. Bővebben…

Eltűnés és villámlás

Időről-időre egyszerű zeneszerzői ötletekre példákat hozunk fel. Ha ezer ilyet ellesnénk vagy kitalálnánk, akár Clementi (1752 – 1832) epigonjává is válhatnánk valamekkora tehetség birtokában, a kellő szorgalommal. Ezúttal a dallamátadás egy fortélyát lessük el. Bővebben…

Zenei „háttérhatalmak”

A nagyszerű Bach (1685 – 1750)-kutatóról, Julius August Philipp Spittáról (1841 – 1894) – akinek szép szavaival már találkoztunk – az a hír járja, Telemann (1681 – 1767) iránt táplált ellenszenve nevetséges hibába hajszolja. Míg Telemann egyházi kantátáit leszólja, Bachnak egy olyan, ebbe a műfajba eső művét dicsőíti, melyről utóbb kiderült, Telemann alkotása.[1] Magának a Bach-monográfiának a tanulmányozása azonban árnyalja a képet.
Bővebben…

Hill doktor elborul

A híres Dr. Hillt megvetik és elhagyják mindazok, akik régebben ismerték, mégpedig botrányos nyelvére és a hazudozásban felmutatott jártasságára tekintettel.
Emanuel Mendez da Costa (1717 – 1791) Peter Ascaniusnak (1723 – 1803)[1]

Nem hinném, hogy valaha is volt élő ember, aki nála nagyobb arcátlansággal vagy tudatlansággal írt volna. Egyedüli mentsége, hogy az írás a létfeltétele volt.
Peter Ascanius John Hillről (1714 – 1775) [2]

az alapos, az őszinte, a szerény Dr. H-ll…
Smollett (1721 – 1771) John Hillről[3]

Nemrég kilátásba helyeztük, hogy kísérletet teszünk sir John Hill szövevényekben gazdag, különleges életének rövid felvillantására.
Roy Sydney Porter (1946 – 2002) egy 1983-ban publikált kettős recenziójában George Sebastian Rousseau könyveire reflektál. Az egyik Hill leveleinek és kisebb írásainak sajtó alá rendezése, a másik egy esszégyűjtemény Smollettről, Hill ősellenségéről[4]. Smollett nemrég mint lehetséges Plinius Tertius bukkant fel rövid megemlékezéseink sorában. Különös módon (kicsi a világ?) Hill neve Plinius Quartuséval, azaz Emanuel Mendez da Costáéval is összefonódik. Maga sir John Hill bízvást válhatott volna Plinius Quintusszá, ha áldozatul nem esik – önmagának. Ezt fogjuk most közelebbről szemügyre venni.
Mert Hill élete mégiscsak gazdagabb annál, hogy ma egyedül arra emlékezzünk, ő a történelemben az első ember, aki rákbetegségét összekapcsolják a dohányzással[5].
Bővebben…

Bőgés, brummogás és sóvárgás. A bramar

Oratio Toscanella (1510 – 1580) többnyelvű (köznyelvi olasz, latin, spanyol, flamand e altre lingue), 1568-ban kiadott szótára több szócikkben is tárgyal szóösszetételeket a bramarral, azaz „vággyal”, „sóvárgással”. Sajátos módon nem említi a honvágyat, de felsorolja az „utazási vágyat”. Ott találjuk az étvágyat, a „házasodási vágyat” (ez finomításnak tűnik), a társak utáni vágyat, és, tisztesség ne essék szólván, a „pisingert”.[1] A bramar a barokk operák egyik kulcsszava. Händel (1685 – 1759), láttuk, nem szenvedett ettől. Ez természetesen nem akadályozta meg abban, hogy olasz nyelvű énekes műveinek sokaságában nagy átéléssel ábrázolja a bramart.

Bővebben…

Harmadik és negyedik Pliniusok

Amint már írtuk, George Berkeley (1684 – 1753) gazdag filozófiai-tudományos oeuvre-jéből a maga idejében a leghatásosabb és legnépszerűbb az 1744-es, lázzal járó ragály megfékezéséül írt  Siris: A Chain of Philosophical Reflexions and Inquiries concerning the Virtues of Tar Water, Lánc: természettudományos észrevételek és vizsgálatok láncolata a kátrányvíz előnyeiről. A mű természetesen nagyban támaszkodik id. Plinius (23 – 79) nagyhatású művére, A természet históriájára.[1] A leveleiről és Traianus (53 – 117)-panegyricusáról (100) híres, tudományban azonban járatlan ifj. Pliniusról (61? – 113?), azaz Plinius Secundusról, a nagy Plinius unokaöccséről nem esik szó a terjedelmes életműben.[2] A kortársak nem véletlenül kapcsolták össze Berkeley és id. Plinius nevét. Bővebben…

Dionysos és a denevérek

Pyramus és Thisbe Shakespeare-nél (1564 – 1616)[1], a feleségét és annak szeretőjét leleplező Vulcanus, más nevén Lemnius, akiről Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordításában írva vagyon,

Lemnius ekkor ivor kapuszárnyát tárta ki tágra,
s hívta az isteneket; míg ők lekötözve feküdtek,
rútul; azonban eképpen rút vágy lenni egy éppen
nem szomorú isten; nevetett rajuk erre; sokáig
volt ez a történet kedvelt rege köztük az égben,

Tintoretto (1518 – 1594): Venus, Vulcanus és Mars, 1550

Tintoretto (1518 – 1594): Venus, Vulcanus és Mars (1550)

vagy a Berninit legalább egy matrac erejéig megihlető antik alkotás, az itt emlegetett Hermaphroditus, mind egyetlen nagy ívű dramaturgiai fogásba sűrűsödik Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) Átváltozásainak IV. könyvében. A „mese a mesében” ősi módszere alapján. Ezúttal nem a mesékre, hanem a mesélőkre figyelünk.

Bernini (1598 – 1680): talapzat az antik Alvó Hermaphroditus szobra alá, 1620

Bernini (1598 – 1680): talapzat az antik Alvó Hermaphroditus-szobor alá (1620)

Bővebben…

Hangyautánzó pókok, ezúttal is a görögök érintésével

Alexandriai Szent Kelemen (150? – 215) 195 körül írta a Προτρεπτικὸς πρὸς Ἕλληνας, Protreptikos pros Hellenas, azaz Buzdítás a görögökhöz című forrásmunkáját – nevezhetjük annak, hiszen számos görög szokást innen ismerünk. Jakab Attila joggal kifogásolja, hogy a magyar fordítás szövegtestében a προτρεπτικὸς, protreptikos olykor „intelemként” jelenik meg[1], de ezt a jelentésárnyalatot az ógörög szó is magában hordozza, hagyományos angol szava, az exhortation meg különösen, mely „buzdításon” túlmenően „korholást” is jelent. A II. könyvben Alexandriai Szent Kelemen szemgyönyörködtető bőségben ismertet regionális görög kultuszokat (nem buzdítólag, még csak nem is intőleg vagy korholólag, hanem lebeszélőleg). Thessaliában, írja, hangyákat tisztelnek, mert tudomásuk szerint ősatyjukat, Myrmidont Zeusz hangya képében nemzette Eurymedusával.[2] A Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodosnak tulajdonított, erősen hiányos formában fennmaradt[3] Asszonykatalógus (53. töredéke) másképp tudja. Zeus és Aigina nimfa természetes fia, Aiakos unatkozott egymagában az anyjáról elnevezett bájos, de elhagyatott szigeten. Mikor az istenek és emberek atyja látta bánatát, a sziget összes hangyáját férfiakká és széles csípőjű nőkké változtatta. (A hangyák eltűnését követő ökológiai katasztrófáról nem esik említés.) Így lettek a myrmidonok, a hajózás mesterei, a vitorla feltalálói.[4] Erre a változatra építi Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) a sajátját. Az eredetit azzal bővíti ki, hogy a szigetet pestis néptelenítette el. Az Átváltozások VII. könyvben Aiakos így beszél erről:

Ritka remek terebélyes tölgy magasult a közelben,
mit Jupiternek szenteltek, dodonai magból;
itt eledelt gyűjtő hangyákat hosszu csapatban
láttam, amint roppant terhük cipelik pici szájjal,
és a fakéreg ráncai közt ösvényüket őrzik.
Számukon ámulok, és »Legjobb atya, adj ugyanennyi
polgárt
, « így szóltam, »s kiürült falaim teletöltsed.«

Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[5]

Ovidius tehát életben tartja a hangyákat. (A legjobb atya kegyesen teljesíti fia kívánságát. Lehetetlen nem észrevennünk az elnéptelenedés rémétől rettegő görög nép vissza-visszatérő álmát az elnéptelenedést csodás eszközökkel visszájára fordító égi hatalmakról.) A myrmidon nép aztán ide-oda költözött Aiginából Thessaliába. Hűségesen követik Aiakos unokáját, Akhilleust Trójába.[6] Mikor viszály robban ki Akhilleus és az akháj fővezér, Agamemnon közt Bryseis rabnő miatt, és emiatt Akhilleus hazatéréssel fenyegetődzik, Agamemnon az I. énekben gúnyosan így felel:

Hát csak eredj haza bárkáiddal s embereiddel,
mürmidonoknak légy ura, én veled úgyse törődöm,
és haragodtól nem félek…

Devecseri Gábor fordítása [7]

A μύρμηξ, myrmex, „hangya” ógörög szót egyesek indoeurópai eredetűnek tartják. Erre nem hajlandó Ernest David Klein (1899 – 1983), aki alternatív megoldásként eredetül az ógörög μόρμος-t (mormos, „rettegés”) vezeti le. A gátlástalan, kérdéseket nem feltevő követő alakja a XVII. századi Angliában már annyira ismert volt, hogy külön szóval emlegették: myrmidon.[8]
Másfelől… A gőgös Arakhnével és bűnhődésével, azaz pókká válásával már foglalkoztunk. A két nevet Alexander McLeay (1767 – 1848) olvasztotta Myrmarachnévé 1839-ben. Jó oka volt rá.
Bővebben…

Barokk illatok

Legutóbbi bűzbirodalmi túránk, a bakszagok vizsgálata után a sors nem engedi a vásári élcelődést. Bach-szagokat nem vizsgálhatunk. Bach (1685 – 1750) ezt az ingert nem szerepelteti műveiben, az illatok forrásairól, tömjénről és mirháról természetesen szó esik a háromkirályokra tett utalások alkalmával, így az 1724-ben komponált BWV65-ös kantátában

és a Karácsonyi oratórium (BWV248) 1735 vízkeresztjére komponált hatodik kantátájában[1]. Ha édes illatokkal keresünk megnyugvást, Händellel (1685 – 1759) ezúttal jobban járunk.
Brockes (1680 – 1747) szövegei a barokk zeneszerzés számára bőséges ihletforrások. Minden kétséget kizáróan a Keiser (1684 – 1739) számára írt passiója, a Der für die Sünde der Welt gemarterte und sterbende Jesus (A világ bűneiért szenvedő és életét adó Jézus) mind közül a legnagyobb hatású, számunkra is megkerülhetetlenül. Keiser még az évben meg is írta oratóriumát.

A nagy terjedelmű szöveget, mint forrásunk írja, legalább tíz német zeneszerző megzenésítette.[2] Köztük van Händel is, aki 1715-16 táján írta meg rá oratóriumát (HWV48), melyet feltehetőleg 1719-ben mutattak be először Hamburgban.

Az idézett szövegrész Bach 1724-ben komponált János-passiójában (BWV245) is megjelenik. Felépítése, dallamvilága erősen emlékeztet Händelére:

Bach jól ismerte Händel oratóriumát, többször elő is adta Lipcsében, sőt, egy pasticcióba is belegyúrta hét számát. De ezekre az előadásokra 1746-tól kezdődően került sor[3], és nem biztos, hogy Bach Händel művét már 1724 nagyhetében is ismerte. Ennek a Brockes-műnek azonban nincs köze mai tárgyunkhoz, és csak azért említettük futólag, mert kihagyhatatlan, ha Händel Brockes-recepciójáról beszélünk. Bővebben…

Újabb illatok (három részben)

Ó, arany szabadság; mezítelenségem! örök vágy
vagy te a tisztálkodásra, mikor így látod magad,
s érzed, mily cirógató ez a fürdőgőz, ez a nehéz szaga
önön testednek, mely már csupa bujaság.

Most látod igazán, mily méltó faragás vagy, s mily öröm
élvezned ezt az állapotot; hogy lubickolsz, s
fürdeted magad kecses mozdulatokra hajlón, míg
egyre terjeng és ömlik körüled a szerelmet-vaditó meleg
férfiszag, mely oly illatos, mint az almafavirág.

Berda József (1912 – 1966): Fürdőben
(az 1933-ban írt Férfihangon-ciklusból)[1]

Bár akiknek volt bátorsága néhányszor alámerülni velünk a bűz birodalmába, efféle „szerelmet-vaditó” szagélmények meg sem kottyanhatnak, mégsem fognak borzongás nélkül maradni. Ha hihetünk verseknek, a jóformán még kamasz Berda Józsefnek nemcsak arra volt alkalma, hogy maga gyönyörködjön „önön” almafavirág-illatában. Az, hogy ez a bizonyos illat esetleg, legalábbis bizonyos körülhatárolt körülmények között nem feltétlenül taszító, természetesen ősrégi felismerése az emberi nemnek. Aristofanes (Kr.e. 446? – Kr.e. 386) feltehetőleg Kr.e. 410-ben bemutatott komédiájában, A nők ünnepében (Θεσμοφοριάζουσαι, Thesmoforiazusai) egy sárga köntösről az egyik szereplő így nyilatkozik:

MNHΣÍΛΟΧΟΣ
νὴ τὴν Ἀφροδίτην ἡδύ γ᾽ὄζει ποσθίου.[2]

MNESILOKHOS
ne ten Afroditen edy g’ozei postiu.

Arany János (1817 – 1882) 1880-ban megjelent fordításában:

MNESILOCHOS.
Szent Aphrodite, mily kedves bakbűze van![3]

Bővebben…

Egy különös János-passió

Nem tudom, mi vagyok, nem az, amit tudok,
semmi és valami, kis pont és kör vagyok.

Angelus Silesius (1624 – 1677): Arkangyali vándorrészlet

Szabó Lőrinc (1900 – 1957) fordítása[1]

A rendkívüli szellemi képességekkel megáldott francia Guillaume Postel (1510 – 1581), bár nézetei hol misztikusak, hol merészek voltak, közmegbecsültségnek örvendett kortársai körében. Navarrai Margit (1492 – 1549) megbízásából afrikai és közel-keleti utakat tett, ahol kitűnő érzékkel nagy értékű iratokat gyűjtött. Térképet is készített[2] (áttekinthetősége misztikájához fogható). Róla írt, 1981-ben kiadott monográfiájának a szerző, Marion Leathers Kuntz (1924 – 2010) a GUILLAUME POSTEL. Prophet of the Restitution of All Things. His Life and Thought (GUILLAUME POSTEL. A mindenek újjáteremtetésének[3] prófétája. Élete és gondolatai) címet adta. Guillaume Postel nem egyszerűen teológus volt. Kuntz megítélése szerint több volt annál, már-már illik rá a prófétai jelző. Guillaume Postel katolicizmusához nem fér kétség, de a pápaság visszaéléseit ostorozva elvitatta Róma jogát az egyház vezetésére.[4] Ő az, akiről a továbbiakban nem beszélünk. Erre jó okunk van. Bővebben…

Hasonlítsunk 5%-ig az ürülékre, avagy festmények és lepkeszárnyak

Edmund Brisco ”Henry” Ford (1901 – 1988) genetikussal vitatkozva az ugrásszerű evolúció híve, Richard Benedict Goldschmidt (1878 – 1958) 1945-ben így[1] ír:

Ford… olyan mutációról beszél, amely véletlenül távoli hasonlóságot mutat valamely védettebb fajra, s ebből, ha csekély is, némi előny származhat. Fel kell tegyük a kérdést: milyen távoli legyen ez a hasonlóság ahhoz, hogy szelekciós értéke legyen? Feltételezhetjük-e, hogy a madarak, a majmok, sőt a sáskák is olyan nagyszerű megfigyelők (vagy legalábbis akadnak közöttük ilyenek), hogy a távoli hasonlóságot is észreveszik, és az ilyen állatot messzire elkerülik? Szerintem ez a feltételezés túlságosan messzire megy.

Stephen Jay Gould (1941 – 2002), Goldschmidt híve, még radikálisabban teszi fel kérdését:

Vajon mi előny származik abból, ha az állat öt százalékig hasonlít az ürülékre?

Gould esküdt ellenfele, Richard Dawkins több helyütt, legékesszólóbban talán az 1986-ban írt The Blind Watchmaker (A vak órásmester, 1994) című egyik alapművében világos érveket sorakoztat fel amellett, hogy egy efféle mimikri igenis kialakulhat apró lépéseken keresztül, ugyanis a táplálékszerző konfliktusok az esetek jellemző tömegében nem szemtől szemben alakulnak ki. A ragadozó madár sietősen repül (kevés madár képes lassítani röptét, tehetjük hozzá), olykor csak szeme sarkából, szürkületi homályban pillantja meg prédáját, és ilyen, azaz valóságos körülmények között már egy távoli hasonlóság is előnyt jelenthet.[2]
Bővebben…