Művészetek kategória bejegyzései

Nyúlpástétom és magány

Accablé de paresse et de mélancolie,
Je resve dans un lict ou je suis fagoté,
Comme un lievre sans os qui dort dans un pasté,
Ou comme un Dom Quichot en sa morne folie

Marc-Antoine Girard, sieur de Saint-Amant (1594 – 1661):
Le Paresseux (1631)[1]

Legyűr már a lustaság és mélakór,
Ágyamhoz kötve ímhol ábrándozom,
Mint valami csonttalan nyúlpástétom*,
Vagy mint unott őrületű Donkihót.

*) verbatim mint kicsontozott nyúl a pástétomban

Saint-Amant szabadura: A lusta

nyúlpástétom és Ménard (1862–1930): Magány

nyúlpástétom és Ménard (1862–1930): Magány

A XVII. század hatalmas francia költőcsapatából Saint-Amant szabadura abszurd és őszinte verseivel emelkedik ki. Dolgos protestáns kereskedő-tengerész családból származott (bátyja egészen Jáváig eljutó matróz, apja tengerészből lett sikeres üvegkereskedő), melyben az unalom, a lustaság ábrázolását, versbe foglalását bizonyára semmiféle kitörő lelkesedés nem fogadta. De Saint-Amant, ha anyagilag nem is, de térbelileg hamar levált a családjáról. Örökölve a világjáró hajlamot ifjú korában, lehetőségei teljében, nagy európai utazásokat tett. Iskolázottsága természetesen kitűnő volt, ő mégis azzal kérkedett, hogy még a klasszikus nyelveken sem beszél. A művelt világban ez nemcsak bemutatkozás, de azonnali búcsú is volt akkortájt, de ő effélével nem törődve mégis utat talált magának a szellemi élet felső köreihez. Bővebben…

Igazi édesgyökér: sün vagy pisztácia?

Hilda délelőtt szentjánoskenyeret rágcsált, mely illóolajával csiklandta orrát. Általában kedvelte a gyermekételeket: az édesgyökeret, a tejberizst sok fahéjjal meg a madártejet, mely sárga felületén tojáshabok pöttyeit ringatja. Undorodott a főzéstől, de ezeket maga kotyvasztotta, saját ízlése szerint. Reszelt csokoládéval szórta meg a sárgadinnye gerezdjeit, az almát leöntötte feketekávéval. Ilyen nyalánkságok izgatták ínyét, azért is, mert tilosak, s apja szigorúan őrködött, hogy ne rontsa étvágyát, csak a rendes étkezési időn egyék. Suttyomban valóságos kis raktárt tett félre magának a kamra egyik polcán, drótburával beborítva.

Kosztolányi Dezső (1885 – 1936): Aranysárkány (1925), IV.[1]

Magyarországon is jól ismert a medvecukor, de sajnos elég ritkán találkozunk vele, különösen apróbb cukorkák alakjában, így ha Bécstől Londonig valahol közértbe tévedve az édességek gondoláján a viszonylag olcsó, de még mindig drága Lakritzba (licorice-be…) ütközünk, lépre megyünk, és az első falat után döbbenünk rá, mibe sodort bennünket önnön zsugoriságunk. Ez természetesen ízlés dolga[2], akadhatnak, akik második zacskóval is vesznek, ha harmadikkal talán már nem is, tekintve a medvecukor súlyos egészségkárosító hatásait. A medvecukor vagy a belőle készített tea és szirup nagy mennyiségben fogyasztva megemeli a vérnyomást, károsítja a veséket, és szívbetegeket is megtréfálhat. Ám amint efféle ízhatások esetén megszoktuk, a medvecukornak mérsékelt mennyiségben előnyös hatásai is vannak az egészségünkre. Erősíti az immunrendszert, és oldja a lelki feszültségek által igénybe vett mellékvesék terhelését, ami alvászavarok enyhítéséhez is hozzájárul.[3] A hüvelyesek rendjébe tartozó igazi édesgyökér (édesfa, cukorkóró) gyökeréből vonják ki az édesítőanyagot. Se szeri-se száma azoknak a zavaróan édeskés ginfajtáknak, melyek ízanyagai között szerepel.[4] Olykor egyes söröket is zamatosítanak, édesítenek vele[5] (szívbeteg fogyasztóit keserítik). Eurázsiai mediterrán eredetű faj, Afganisztántól Magyarországig él természetes körülmények között, bár nálunk csak melegebb tájakon. A hasznosított gyöktörzs tekintélyes, 1-2 méteres hosszt is elérhet.[6] A jellegzetes, ánizsos illat és íz komponensei közül harminckilencet tártak fel, melyek egyikének sincs köze az ánizs illatához (mint ahogy a két növény sem közeli rokon, hiszen az ánizs zellerféle). Az egyik fő komponenssel, az eukaliptuszillatú cineollal nemrég a paradicsomnál találkoztunk. De az alkotók közt találkozunk kókusz-, karamell-, vanília-, pattogatottkukorica-, füstöltsonka-, méhviasz-, citrus-, vágottzöld- és rókaillattal is.[7] (Talán ez utóbbi okozza a távolságtartásomat.) De nézzük kicsit közelebbről azt a zavart, amit az ókorban keltett! Bővebben…

Kellemetes időben

Táncos, elmés, emberséges,
Törvénytudó, mesterséges,
   Jámbor, józan, mértékletes,
   Takarékos, kellemetes;
     De nem tetszik, tudom mért!

Faludi Ferenc (1704 – 1779):
Felelő ének (ODA RESPONDENS)[1]

Faludi verse, mely nem jelent meg életében nyomtatásban[2], a „kellemetes” szót világosan „kellemes” értelemben használja. Petőfi (1823 – 1849) 1844-ben nem él ezzel az alakkal, de érthető okból: nem akar modorossá válni.

A másikkal azonban
Andalgva mereng
A szemérmetes Erzsók
Kellemes arcán.

 A helység kalapácsa, Második ének[3]

(Más kérdés, hogy egy gyors nyomozás szerint Petőfi máskor sem használta a „kellemetes” szót.) De mit szóljunk, ha Szent Pál apostol (5? – 67) egy levelében ezt olvassuk?

Mert azt mondgya az Isten: kellemetes időben hallgattalac meg tégedet, és az idvösségnec napján töttem iól te veled, Imé most vagyon az kellemetes idő, imé most vagyon az idvösségnec napia.

2Kor6:2

A korszerűsített nyelvezetű Károli-biblia is ugyanezt a szót használja.[4] Gyanúnkat, hogy a „kellemetes” itt nem „kellemes” jelentésű, a Vulgata megerősíti. Ott az igehely a következőképpen hangzik:

ait enim tempore accepto exaudivi te et in die salutis adiuvavi te ecce nunc tempus acceptabile ecce nunc dies salutis[5],

azaz a latinban gyakran használt tempus acceptabile, „kellő”, „alkalmas” idő áll a fordítás forrásában. A Szent István Társulat bibliája ugyanitt a „kellő” szót alkalmazza fordításában.[6] Vajon ez a „kellemetes” szó eredeti magyar jelentése, vagy ez csak alkalmi változat? Nézzük ezt meg kicsit közelebbről! Bővebben…

A tellúr és a szelén

Koch Sándor (1896 – 1983) 1952-ben kiadott monográfiájában, A magyar ásványtan történetében részletekbe menően, magyar nézőpontból, beszámol a tellúr felfedezéséről. Id. Frivaldszky János (1730 – 1784) – keresztnevét Koch következetesen Józsefként emlegeti –, Erdély legöregebb jelentős mineralógusa[1] 1767-ben kiadott Minero-logia magni principatus Transylvaniae seu metalla, semi-metalla, sulphura, salia, lapides & aquae conscripta, Az Erdélyi Nagyfejedelemség mineralógiája, azaz fémei, félfémei, kénásványai, sói, kövei és vizei leírása című kötetében már említi a dél-erdélyi Nagyág (románul: Săcărâmb) melletti Szekeremb-hegy egy ásványát Nagyaker-erz néven.

Nagyág

Nagyág

Kiderült, hogy a „levélércnek” hívott kőzet azonos a korábban Facebaján talált, mindközönségesen és beszédesen „problematikus fémnek”, metallum problematicumnak mondott ásvánnyal, melyet Anton von Svab (1703 – 1768) 1748-ban tévesen antimonércnek hitt. A tudós ásványgyűjtő Born Ignác (1742 – 1791) lovag[2]hívta fel ezekre az ásványokra, köztük az írásércre (a rajta mutatkozó rajzolat alapján) az erdélyi mineralógia „atyja”, Reichensteini Müller Ferenc József (1740 – 1826) figyelmét. Bővebben…

Még két szó az ünnepi nyitányról

Nincs ezen a világon olyan esztétikai rendszer, amely többre ne értékelné Brahms (1833 – 1897) 1880 nyarán komponált különösen erőteljes és koncentrált d-moll Tragikus nyitányát (op.81) a közvetlenül előtte, ugyanezen a nyáron komponált G-dúr Akadémiai ünnepi nyitánynál (op.80), ennél a szívvidító, zeneileg igénytelen egyvelegnél. A későbbi nyitányt erőteljes belemagyarázással „vezeklésként” is felfoghatjuk.

De mit tehetünk, „sunyiverzális” szempontjainknak jobban megfelel az Akadémiai ünnepi nyitány, hiszen rejtett, olykor szerteágazó összefüggések előbányászása célunk és reményünk. A benne feldolgozott első diákdalt, mely ma mikronéz himnusz, kínzó aprólékossággal már körbejártuk, ugyancsak, évekkel korábban, a művet betetőző negyediket, a Gaudeamus igiturt (Rajta, ifjak) is, úgyhogy, szigorú időrendi szabály szerint, igazán észszerű a második és harmadik ott szereplő dalról is szót ejtenünk, kicsit talán konvencionálisan a felhangzásuk sorrendjében. Bővebben…

Hobbik és hobbyk

SPENCER JERMYN

Racing is my hobby — my weakness, if you like. Bless my soul and body, you have a hobby which is a weakness!

Pinero (1855 – 1934): The hobby-horse[1] (1892), The First Act

SPENCER JERMYN

A lóverseny a hobbim – a gyengém, ha úgy tetszik. De üdvösségemre, neked aztán van hobbid, ami gyengeség!

A hobbi, I.

A „hobbi” szó eredetének vizsgálatakor meglepően szerteágazó ötleteket találunk, melyekből a történelem és az irodalom egyes nagyságai sem vonhatták ki magukat. A késő XIII. századi angliai latinban már felbukkan a hobyn szó, melyről feltételezik, hogy egy ló neve volt eredetileg, az „igavonó ló” jelentésű dobbinhoz, mely a Robert vagy Robin nevek valamelyikének becézése[2]. Ugyanez a két férfinév állhat a hobyn hátterében is. 1400 körül megjelent a rövidült hobi alak, mely már minden kétséget kizáróan „kistermetű igáslovat” jelentett. Az azonos értelmű ófrancia hobi, hobin szavak mai vélemények szerint angol átvételek.[3]

morris-táncosok a Temze partján Richmondban

morris-táncosok hobby-horse-szal a Temze partján Richmondban

A XVI. században hobby-horse és hobbyhorse kiegészült alakokkal a tegnap általunk tárgyalt kultikus morris-táncjátékban alkalmazott, fonadékokból, fából tákolt lófigurát jelölték, valamivel később gyerekek játéklovát, vesszőparipáját. 1599-ben Ben Jonson (1572 – 1637) 1599-ben bemutatott Every Man out of His Humourjának, magyarul Ki-ki vérmérsékletéből kivetkezve – melyről már írtunk – II. felvonása 1. jelenetében ez áll: Bővebben…

Malom!

Most is arca elé tartja legyezőjét, hogy oda ne lásson ez életveszélyes mutatványra, s csak a közönség tapsaiból figyelte meg, hogy most van a kettős malom, most csúszik alá apja derekán a fiú; most indul meg az őrült repülés a tengely körül két ember hosszában.
Egyszer aztán a tapsot egy általános elszörnyedés hörgő zúgása váltó fel a közönségnél, melyet száz meg száz nősikoltás követett.

Jókai (1825 – 1904): Szerelem bolondjai (1868). Jöjj hát![1]

A hagyományos malomipar kihalásával a feledésbe mennek egyes szakszavai. Példa erre az egyszerű malommal szembeállított kettős malom, melyet kettős kerék hajtott kettős malomkővel, mint megtudjuk Dobrossy István (1946 – 2015) Miskolc írásban és képekben című forrásmunkája 1997-ben kiadott 4. kötetéből.[2] A „kettős malom” németül eredetileg Fickmühle, „csúszó-” vagy „dörzsmalom” értelemben. De jaj, a Fick eredeti jelentése, mely a malomipari szakszó ihletője is lehetett, csak nem ment feledésbe… Mint főnév azt a testrészt jelenti, mellyel a Ficken nevű műveletet hajtják végre. Angol megfelelője ismerősebben cseng. Bizonyára diszkrét jelentése okozza, hogy eredete kideríthetetlen. 1795 és 1965 (!) között nem jelent meg angol egynyelvű szótárakban.[3] A Fickmühlét így, érthetően, kiszorította egy másik alak, a Zwickmühle, melynek előtagja immár nélkülözi a hím tagjelleget, és egyaránt jelentheti a „kettőst” és egy kétujjas műveletet, a „csípést”. Ez utóbbi alaknak „dilemma” származtatott értelme is kialakult (a Fickmühlekutyaszorító” értelemben is használatos[4]), és mindketten jelölik a malomjátékot.[5] Feltehetőleg innen ered a magyar „malom” szó is a játékra, melyet bővebben „kettős malomnak” is mondanak. A nyelvi fejlődés ugyanakkor oda vezetett, hogy a pennsylvaniai németben a Fickmiehl, „dörzsmalom” az „ix-oxot” (tic-tac-toe-t) jelenti.[6] Bővebben…

Iason utolsó álma: újabb tragikus mese

οἴη δὴ κείνη γε παρέπλω ποντοπόρος νηῦς,
Ἀργὼ πᾶσι μέλουσα, παρ᾽ Αἰήταο πλέουσα.
καὶ νύ κε τὴν ἔνθ᾽ ὦκα βάλεν μεγάλας ποτὶ πέτρας,
ἀλλ᾽ Ἥρη παρέπεμψεν, ἐπεὶ φίλος ἦεν Ἰήσων.

Ὅμηρος (αι VIII. π.Χ.): Ὀδύσσεια, M[1]

oie de ge pareplo pontoporos neus,
Argo pasi melusa, par’ Aietao pleusa.
kai ny ke ten henth’ oka balen megalas poti petras,
all’ Here parepempsen, epei filos men Ieson.

 Tengerjáró gálya csak egy ment arra keresztül:
elhírhedt Argó, Aiétésztól hazatartó.
És a hatalmas szirten még ez is összetörik tán,
ám Héré átvitte, mivel kedvelte Iászónt.

Homeros (Kr.e. VIII. sz.): Odysseia, XII.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

A πᾶσι μέλουσα, pasi melusa, „mindenki ismeri”, Devecserinél: elhírhedt sokszor felemlegetett, igazi homerosi „arany” szókapcsolat[3], mely az idők beláthatatlan mélységét sejteti meg velünk: az Argo és az argonauták története már közel három évezrede is széles körben elterjedt, következésképpen vélhetőleg még jóval régebbi mítosz. Mi éppen csak felelevenítjük a szerteágazó mesét kitűzött célunkhoz, mintegy bevezetésképpen. Bővebben…

Nektár és makadámia

Nektárt ígérek, de keserves lesz.
Él egy szömörceféle a Los Angeles környéki hegyvidéken, melynek nincs magyar neve. Forrásunk szerint termését ehetőnek tartják – ez a megfogalmazás tehetős országrészre utal; efféle ismereteket szegényebb területek lakói teljes biztonsággal magukra szednek az évszázadok folyamán – , de a növény szerepe az ember kultúrtörténetében csekélynek mondható. Az angol megnevezés sugar sumac, „cukorszumák” (mindkét szóba beleütköztünk már), másképpen sugar bush, „cukorbokor”.[1] Bővebben…

Alábocsátkozás a különbség zongorázásának abisszusába

Amikor a „ha zongorázni tudnám a különbséget” felsóhajtást halljuk, elsőre az merül fel bennünk, miért nem klarinétozni vagy tárogatózni. Magyarnótás lelkünkhöz jobban illene. De a nyelvet ki lehet gúnyolni, meg lehet tagadni, becsapni azonban nem lehet. Az eredeti sóhaj ugyanis így hangzott: „ha a különbséget zongorázni tudnám…!”. Ennek így van zenéje, lejtése, klarinéttal nincs. Esetleg a zongorát helyettesíthetnénk trombitával (merész zeneszerzői elképzelés!), de úgy nem az igazi. Sokan le is kerekítik a sóhajt. Abból indulnak ki, hogy az a különbség nyilvánvalóan nagy, félelmetes lehet (a különbségek sajátos világában ezek persze könnyebbek az egészen apróknál), és így az elzongorázása ugyancsak embert kívánó feladat. Így a végződés, könnyen (de érdektelenül) ellenőrizhetően leginkább „én lennék (a) Liszt Ferenc (1811 – 1886)”, de feltűnik Szvjatoszlav Teofilovics Rihter (1915 – 1997), Fischer Annie (1914 – 1995), Ránki Dezső, Kocsis Zoltán (1952 – 2016) és Arthur Rubinstein (1887 – 1982) neve is, Richard Clayderman (megnyugvásunkra) pedig elbújhatna mögöttünk. Szintén könnyen ellenőrizhetjük, hogy a magyar az egyedüli világnyelv, amelyben emlegetik. Itt azonban a kulturális élet teljességébe behatolt. Ott látjuk teozófusok észrevételeiben[1], sporttudósításokban[2], a világhírű dobos, Tommy Víg nálunk 2019-ben bemutatott vásznán (14-es tétel, kikiáltási ára 36 000.- Ft)[3], jócskán beszüremkedett a mezőgazdaságba[4], továbbá a lágylézer-felhasználók művészi eszköztárába[5]. Vajon honnan eredhet a kiszólás? Bővebben…

Bellerofon utolsó repülőútja

A híresztelés, hogy a nagy görög hős, Bellerofon (vagy, például Homerosnál, Bellerofontes) saját maga dédapja, tévedésen alapszik. Bellerofon evilági feltételezett apja Glaukos korinthosi király, míg apai ágú unokája is Glaukos, de egy másik: a lykiai herceg, aki Trója alatt régi vendégbarátjával, Diomedesszel kerül szembe, és így a küzdelmet feladják, sőt, fegyvert cserélnek; mivel az ő fegyverzete aranyból volt, Diomedesé bronzból, ezt rég óta rossz cserének tekintik, és elterjedt erről az „aranyat bronzért” kifejezés. (Fegyverként a bronz természetesen sokkal hasznosabb, mint a lágy, de irdatlan súlyú arany.) Homeros (Kr.e. VIII. sz.) az Iliász VI. énekében mindenesetre még rézfegyverről ír bronz helyett, különleges görög kereskedői zamattal.

Ekkor azonban Glaukosz eszét Kronidész elorozta,
mert ez aranyfegyvert nyujtott át Tűdeidésznek
rézért, százökör-étékűt a kilencökör-árért.

Bővebben…

B3-teszt

BapHa posztmodern korunkban még megőrződött valami gyermekkorunk egyik kulcsszavának, a „jobbnak” az értelméből, akkor ímmel-ámmal kijelenthetjük, hogy Beethoven (1770 – 1827) 32 zongoraszonátája közül az utolsóként, 1822-re befejezett c-moll (op.111) „jobb” a grandiózus sorozat nyitódarabjánál, az 1795-ben komponált f-mollnál (op.2 Nr.1). (A „jobb” szó itt kevéssé alkalmas a különbség leírására. Ami engem illet, szívesebben mondanám az f-mollt kékebbnek, a c-mollt feketébbnek.) Már a nyitódarab is fergetegesen nagyszerű. Ha erre természetesnek tűnik az az érv, hogy azért, mert ez Beethovennek nem az első zongoraszonátája, hiszen 1782-83-ban már megírta a sorozathoz később a zeneesztéták által hozzá nem gondolt, opusszámmal sem ellátott három Választófejedelmi szonátát (WoO47), akkor gondoljunk arra, hogy már ez a három korai szonáta is nagyszerű. Ha a műveket korábban nem hallgató hangverseny-látogató elfelejti elolvasni a műsorfüzetből az életrajzi körülményeket, akkor nem a fejét enyhén balra döntve, kedves és megértő mosollyal hallgatja végig az előadásukat, hanem igazi meglepetéssel.
Mai tesztünkben a „nagy 32”-sorozat első feléből választunk ki szerkezeti alapon tíz részletet, nevezetesen a menüettek vagy scherzók trióját, azaz középrészét. (Mivel már a második szonátában, azaz a szintén 1795-ben írt op.2 Nr.2-es A-dúrban scherzo-tételt találunk, „a menüettől a scherzóig” típusú felszínes meséskönyveket halkan becsukhatjuk. Annyi kétségtelen, hogy az érett zeneszerző műveiben jellemzőbb a scherzo-típus.) Azonosításukat nehezebbé teszi, hogy ezek az általában rövid szakaszok sok esetben szöges ellentétben állnak nemcsak a tétel, hanem az egész szonáta karakterével. Tekintve, hogy ilyen jellegű tételrész távolról sem egyetemesen fordul elő a szonátákban, nem az első tíz szonátát választottuk.

megfejtések


Korábbi Beethoven-tesztjeink:

szimfóniák

az első két zongoraverseny


Urlicht és Urquell: Ősfény és ősforrás

A heidelbergi romantika kimagasló alakja, Carl Joachim Friedrich Ludwig Achim, Arnim szabadura (1781 – 1831) 1805-ben kiadott Des Knaben Wunderhornja, azaz A fiú csodakürtje – mely eddig sem kerülte el figyelmünket – alcíme szerint (Alte deutsche Lieder, Régi német dalok) a romantikus mozgalom éledő érdeklődését mutatja a népköltészet iránt. Nem titok, hogy akkor ezek a dalok nem voltak annyira régiek: egy részük kisebb jelentőségű XVII. századi költőktől származik, más részüket Arnim és sógora, Clemens Wenzeslaus Brentano de La Roche (1778 – 1842) „átfogalmazta”, hogy – Arnim szavaival – „kiigazítsák az igazolt történeti egyenetlenségeket”[1]. Módszerük kivívta a filológusok haragját, de Goethéét (1749 – 1832), akinek a kötet ajánlása szól, nem. Ő felismerte a gyűjtemény mély költőiségét ebben a formájában is.[2] Bővebben…

Theseus utolsó kalandozása és halála

Phaidrát és Prokriszt láttam, meg a szép Ariadnét,
fondorlelkü Minósz lányát, Thészeusz akit egykor
Krétából kívánt szentelt földjére Athénnak
vinni, de ott nem örült neki; Artemisz ölte meg útján
vízövezett Díában a lányt, dionűszoszi szóra.

Homeros (Kr.e. VIII.sz.): Odysseia, XI. ének
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Theseus alakjával már többször foglalkoztunk. Szövevényes és mesés történeteinek még a mellékszereplői is az európai nagy kultúra fő ihletői közé tartoznak, és bár a feldolgozásoknak rendszerint Plutarkhos (46? – 127?) a forrása, azaz egy jól körülhatárolható „biztos pont”, magukat a feldolgozásokat számba venni szakavatottak számára is reménytelen.

van Loo (1705 – 1765) olajképe 1730 körül: Theseus befogja a marathoni bikát

van Loo (1705 – 1765) olajképe 1730 körül: Theseus befogja a marathoni bikát

Bővebben…

A légy evői, kapói és vadászai

Az igazi legyek családja bőrében sem szívesen lennék, amennyien fenekednek rájuk a madarak osztályából. (A sasoktól, tudjuk meg a régi rómaiaktól, legalább nyugtuk van.[1]) A madarak némelyike odáig megy ebbéli buzgalmában, hogy az az ornitológusoknak is sok, és ezt a szokásukat feltüntetik a madár nevében is. Természetesen az is előfordul, hogy mindössze a habitusuk leírásában említik. Álljanak erre példaként a számtalanból Vajda Péter (1808 – 1846) általunk is többször idézett Cuvier (1769 – 1832)-fordításában a todifélék családjába tartozó tódok:
Elkél egy kis fogalommagyarázat. Bővebben…