Művészetek kategória bejegyzései

A piócáról és a fecskéről – szabadon

A címben mára ígért két rokonszenves állatot kizárólag latin nevük (hirudo, hirundo) hasonlósága hozza össze, „egyszer ezt is ki kell vizsgálni”-alapon. Bővebben…

Reklámok

Hentesek bibliája

S úgy mondok mindent most, úgy merek,
Mint gyerek, ki volt már százrétű-vén,
De visszajött, mert meghívta az Isten.

Kaffka Margit (1880 – 1918): Hullámok (1916)[1]

gibanica

százrétű rétes

„Százrétű” szavunkat ritkán használjuk, de sok területen megvetette lábát. Nemcsak költők használják, de mesterszakácsok is. A szerb „lengetni”, „hajtogatni” jelentésű гибати szóból ered egyik nemzeti eledelük, a gibanica megnevezése[2], mely a magyar konyhába a kissé pleonasztikus „százrétű rétesként” tört utat magának[3]. (Ne felejtsük, hogy már maga a „rétes” is „rétegest” jelent.[4])

százrétű kalács

százrétű kalács

Vagy eszünkbe juthat a sváb eredetű „százrétű kalács” is, szintén érdekes csemege.[5] (A gyomrunkba ritkán jut, elkészítése nagy odafigyelést, szakértelmet kíván.) Ferenczi János (1789 – 1868) református lelkész, néprajz- és nyelvtudós alapos szegedi néprajzi gyűjtése azonban arról árulkodik, hogy a „százrétű” szó a konyha egy másik szegletébe is eljutott. Szólásgyűjteményének becses darabja ugyanis így szól: Bővebben…

Kalandra fel!

A χαραδριὸς, kharadrios a mai görögben a lilefélék családjába tartozó bíbicet jelenti, de ehhez hosszú, érdekes utat kellett befutnia. Nekiugrunk.

bíbic

bíbic

Bővebben…

Iboga: a halottlátás bokra

Bergzabern

Bad Bergzabern

A művészekben, tudósokban bővelkedő, rajnai palotagrófsági (ma: rajna-vidék-pfalzi) Bergzabern (ma: Bad Bergzabern) eredetéről XVI. századi magyarázók megpróbálták bebizonyítani, hogy római eredetű, sőt még római nevet is kreáltak mellé: Tabernae Montanae. Tény, hogy magát a Rajna-vidéket megszállták a rómaiak, de a városka római eredetéről nem maradtak fenn bizonyítékok.[1] A „taverna” szó eredetével már foglalkoztunk; ha egy-egy római település nevében megjelent, az legfeljebb áttételesen utalt mai tavernákra és azokhoz kapcsolódó tivornyákra: katonai táborokat („sátrakat”) jelöltek ezzel a szóval.[2]
A bergzaberni Conrad Hubert (1507 – 1577) teológus, a strassburgi (ma: strasbourg-i) Tamás templom vikáriusa 1540-ben kiadott, Allein zu dir, Herr Jesu Christ (Csak benned bízom, Jézusom[3]) kezdetű himnuszára írt korált dolgozta fel Bach (1685 – 1750) 1724-ben egy kantátája (BWV33) nyitókórusában[4]:

Bővebben…

Cymbeline és Euryanthe

Suetonius (69? – 130?) a Császáréletrajzai Caliguláról (12 – 41) szóló IV. fejezetének 44. szakaszában számol be a következő epizódról, a császárral szemben táplált érzéseit szemmel láthatólag véka alá nem rejtve:

Adminius, Cynobellinus brit király fia, akit apja elkergetett hazulról, szerény kis csapattal átszökött hozzá, és oltalmába ajánlotta magát; erre Caligula olyan kérkedő levelet küldött Rómába, mintha az egész szigetország megadta volna magát; lelkére kötötte továbbá a futároknak, hogy kocsijukkal a Forumon keresztül egész a senatus ülésterméig elhajtassanak, és üzenetét csakis Mars templomában, a senatus jelenlétében nyújtsák át a consuloknak. 

Kis Ferencné (1916 – 1962) fordítása[1]

Cynobellinus (vagy Cunobelinus, † Kr.e. 42?) valójában belga „király” volt, hogy a misztikumot tovább fokozzuk. (Neve egyes vélemények szerint a kelta breton „kutya erős”-ből származik.[2]) A mai Belgium területén letelepedett belgák régióját a Kr.e. I. századi sikeres római hódítások után Gallia Belgica néven provinciává tették. A belga törzsek addigra már nyugatra is terjeszkedtek, a catuvellauni törzs[3] a mai Londontól északra vetette meg a lábát. Híres vezérük volt Tasciovanus († Kr.e. 9?). Fővárosuk Verlamio volt, a későbbi római Verulamium.  Bővebben…

A földi baj és lerázása

HAMLET

For in that sleepe of death, what dreames may come,
When we haue shufflel’d off this mortall coile,
Must giue vs pawse.

Shakespeare (1564 – 1616): Hamlet (1599-1601), III/1. Folio I, 1623[1]

HAMLET

Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent.

Arany János (1817 – 1882) fordítása (1868)[2]

Arthur Schopenhauer (1788 – 1860) azt hiszi, a tudomása szerint sokat vitatott shuffle, „leráz” elírás következménye, és Shakespeare eredetileg shuttle-t, szerinte „lecsévél”-t gondolt. Az 1851-ben kiadott Parerga und Paralipomena (Parerga és paralipomena, „Adalékok és kiegészítések”) című munkájának A szép metafizikája és esztétika fejezetébe eső 236.§-ában mindamellett máskülönben rá nem jellemző szerénységgel és óvatossággal pendíti meg ennek lehetőségét, melynek esetleges forrása tehát elírás. Ez utóbbi nem zárható ki, de amikor azzal érvel, hogy ugyan az ő korában a shuttle mint ige már nem létezik, de a szövés tudományában egy alkotóelemre főnévként ismert a shuttle szó, és így Hamlet valószínűleg az élet fonalának legombolyodásáról beszél[3], intőn kell felemeljük mutatóujjunkat. Kétségtelen, hogy a kép jobban illeszkedne Schopenhauer költői világába. És kétségtelen: a shuttle ige Schopenhauer idején tetszhalott volt. Az 1550-es években jelentése „sebesen ide-oda mozog” volt, és 1930-ban éledt újjá „ingajárattal szállítani” értelemben. A nyelvfejlődés ugyanis arra támaszkodott, hogy a szövés alkotóelemeként a shuttle „vetélő”. Ez jól magyarázza a XVI. és XX. századi használatot (utóbbiba a space shuttle-t, „űrrepülőgépet” is beleértve), de kihúzza a szőnyeget Schopenhauer ingatag felépítménye alól. Hevesebb mozdulattal, mint elsőre gondolnánk, ugyanis a Shakespeare alkotói idejét megelőző 1570-es években a shuffle, Hamlet szava „lassan, csoszogva járni”. Az ezt megelőző évtizedben mozgatásra, arrébb lökésre utalt, így vette fel már akkor a kártyák keverésének értelmét; ez is, a „csoszogni” jelentés is túlélte az évszázadokat. Shakespeare és Arany János, mondhatnánk, nem is találhattak volna jobb szavakat. Mindezt feltehetőleg Friedrich Kormann is feltárta szublunáris lények számára immár elérhetetlen, 1954-ben Shuffled oder shuttled? (Shuffled vagy shuttled?) címmel megjelent rövid tanulmányában a Schopenhauer Társaság XXXV. évkönyvében.[4] (A shuttle indoeurópai eredettel büszkélkedhet[5], a shuffle származása homályba borul[6].)

Bővebben…

Szeretet, szabadság, béke

Az indoeurópai pri- (vagy preyh-), „szeretni” gyök, ahogy várjuk, sok nyelvbe mélyen beivódott. Nagyszámú leszármazottját találjuk keleten: a kurdon és szanszkriton túl olyan iráni nyelvekben, mint a szogd és hotan.[1] Bennünket azonban most jobban lekötnek a nyugati fejlemények. Bővebben…

Ianus diadalútja

Ianus görög előzmény és párhuzam nélküli római isten, és legalább a gyakran emlegetettek körében ilyenként egyedülálló. Vannak azonban, akik párhuzamokat találnak közte és egy etruszk isten, Culcans között. Joseph Campbell (1904 – 1987) elmélete szerint a rómaiak vallásos kultuszainak a legtávolabbi múltba vesző alapja a ház körüli és háztartásban segítő istenek tisztelete, mely, bővülő körökben, össznépi szertartásokká és teljes hitvilággá emelkedett. Egyes felfogások szerint Ianus tisztelete ezekben az ősi időkben gyökeredzik, az „árkád”, „ajtó” jelentésű ianua szóról[1] kapta nevét mint a ház bejáratának őre. Az ianua feltehetőleg a messze ágazó indoeurópai hey-, „menni” gyök leszármazottja.[2] James George Frazer (1854 – 1941) azonban úgy tartja, maga az ianua szó származik Ianus nevéből. Érvelése szerint a nyugati „bejárat”, „kapu” szavak olyan formai egységet mutatnak a megfelelő angol door szóval, hogy ennek ianua alakú leágazása elképzelhetetlen. Ianus alakja mindenesetre innen spiritualizálódott: az érkezés és távozás őréből a vég és a kezdet, azaz újrakezdés kétarcú (bifrons) istene lett.

XVIII. századi olasz Ianus-márványszobor az Ermitázsban

XVIII. századi olasz Ianus-márványszobor az Ermitázsban

Bővebben…

Madárkövek

Fájdító és kóros kövek sokaságán túl az állatvilág sokat köszönhet egyes hasznos köveknek. Ilyenek például az otolitok (otholitok) vagy hallókövek. Nyájas olvasóimat nem fogja meglepni a nyilvánvaló szófejtés: ὦς, os „fül”, λῐ́θος, lithos „kő” ógörögül. Nevüket onnan kapták, hogy a belső hallójárat tömlőcskéjében (utriculus) és zsákocskájában (sacculus) helyezkednek el membránba foglalva. A foltban (macula) elhelyezkedő szőröcskéket felülről ingerelve az agyat a fej helyzetéről és mozgásállapotáról tudósítják.[1] A rendszer megbomlása vagy átmeneti funkciózavara szédüléshez, hányáshoz vezet.[2] De tökéletes állapotú érzékelőrendszer sem működik, ha kiesik vagy megváltozik a rendszer „motorja”, a gravitációs tér. Ez váltja ki a szintén szédüléssel és hányással járó űradaptációs szindrómát.[3] A „hallókő” elnevezés azonban mégsem alaptalan. A berendezés fontos szerepet tölt be a vesztibuláris (egyensúlyszervi) hallásban: a hangingerület finom lecsengéseinek feldolgozásában vesz részt.[4] Bizonyos gerincesek életében a mészkőből felépülő hallókövek szerepe különösen jelentős, például halakéban. Míg a mi otolitikus szerveinkben a hallókövek apró kristályok, addig a halak olykor termetes hallókövei évgyűrűszerűen bővülnek. Nagyszabású gyűjteményük itt megtekinthető.[5] Bővebben…

Aventinus

Vergilius (Kr.e. 70 –  Kr.e. 19) az Aeneis VII. énekében megénekli, hogy a latinok királyát – neve szinte ajkainkra tolul: Latinus – apja, Faunus távoli susogása arra inti,

Ó, gyerekem, ne kivánd lányod láncolni latinhoz.

Így jut lánya, Lavinia, az atyja birodalmában, Latiumban alapított Laurentium városának úrnője a számukra idegen Aeneas kezére. Az emiatt kirobbant háborúskodást Vergilius részletesen ismerteti. Boccaccio (1313 – 1375) 1361-es De mulieribus clarisa (Dicső asszonyokról) XLI. fejezete Laviniáról szól. Lavinia elővigyázatosan egy erdő rejtekébe húzódik vissza megszülni házasságuk posztumusz gyümölcsét, tartva Aeneas Creusától származó fia, Ascanius bosszújától. Emiatt a gyermeket Julius Silviusnak (†Kr.e. 1110?) nevezték.[1] Julius családi alapú név, magát Ascaniust Julusnak is hívták. Ennek döntő szerepe van az eposz létrejöttében. Julius Caesar (Kr.e. 100 – 44), következésképpen vérrokona és fogadott fia[2], a mű megrendelője, Augustus császár (Kr.e. 63 – Kr.u. 14) magát Aeneas leszármazottjának tekintette[3]. Julius Silviusnak, akinek alakja már-már kezd kibontakozni a mondavilágból, a mellékneve utalás születési helyére: a silva latinul „erdő”. Titus Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) a Róma története I. könyve 3. fejezetében mintha nem akarná feszegetni a kényelmetlen részleteket. Azt mondja, a szerinte Ascaniustól származó Silvius a véletlen folytán az erdőben jött a világra. Utódai Alba Longa trónján mind viselték ezt a melléknevet. Egy kései leszármazottját, Romulus Silviust (†Kr.e. 854?) – 101 évvel a „nagy” Romulus híres városalapítása előtt –, Kis Ferencné (1916 – 1962) fordításában, villámcsapás érte, és így közvetlenül Aventinusra szállt a királyság. Emezt egy dombon temették el, mely ma része Róma városának, s az ő nevét viseli.[4]

Szent Szabina (†126)-székesegyház az Aventinuson

Szent Szabina (†126)-székesegyház az Aventinuson

A városalapító testvére, Remus az Aventinust választotta székhelyéül, és vannak magyarázatok, melyek szerint az akkori madárjóslatokról (aves: „madár”) kapta nevét a domb.[5] Bővebben…

Wagner és Nietzsche perihéliuma: a boldogok szigete

Wagner 1868 novemberének legelején (elsején vagy másodikán) rokonlátogatásra Lipcsébe utazott. Két nővére, Luise Konztanze (1805 – 1872) színésznő – akit előbb keresett fel – és Ottilie Wilhelmine ugyanabban a háztömbben laktak[1], és hogy életrajzíró zenetörténészeket összezavarjanak, mindketten a nagyhírű Friedrich Arnold Brockhaus (1772 – 1823) könyvkiadó fiaihoz mentek feleségül: Luise 1828-ban Friedrichhez (1800 – 1865), Ottilie a nagy orientalistához, Zoroaster (Kr.e. 628? – 551?)-kutatóhoz, Hermannhoz (1806 – 1877).[2] Wagner magánéleti idilljét közéleti nehézségek árnyékolták be. Már két gyermeke született Liszt Cosimától (1837 – 1930), barátja, Hans von Bülow (1830 – 1894) feleségétől. A félreérthetetlenül homoszexuális II. Lajos (1845 – 1886) még félreérthetetlenebb vonzalma Wagner iránt kezdett kényelmetlen perceket okozni a bajor királyi költségvetésnek. A király ottalvó vendég is volt Wagner tribscheni otthonában 1866 májusában. De mindez így együtt is legyűrhető kényelmetlenség lett volna, ha a király nemcsak erőszakos, hanem erős is. Ereje híján azonban II. Lajost 1865 decemberében arra kényszerítették, hogy szabadítsa meg Münchent Wagner jelenlététől. Keserűségében lemondását és Wagner követését tervezte, amiről a praktikus észjárású zeneszerző sürgősen lebeszélte.[3] Bővebben…

Szigfrid, III. felvonás

Egy 1857. június 28-án keltezett, Liszthez (1811 – 1886) írt levelében Wagner (1813 – 1883) azt írja, ifjú Szigfridjét szépséges erdei magányba vezette, és otthagyta őt egy hárs alatt, majd szívből fakadt könnyek között elhagyta őt – de hol is lehetne Szigfrid ennél jobb helyen? Két hét után mégis visszatér a kompozícióhoz, és a Szigfrid (WWV86C) második felvonásából hiányzó taktusokat még papírra veti. Derrick Robert Puffett (1946 – 1996) úgy fogalmaz, Wagner nem akarta elveszíteni a fonalat. Gyaníthatjuk, inkább attól tartott, hogy egy előre nem látható szünet A nibelung gyűrűje kompozíciós munkájában stílusát alapvetően megváltoztathatja, és ez a változás inkább essen két amúgy is karakteresen eltérő mondandójú felvonás közé. Augusztus 9-ére végez a vázlatokkal. Bővebben…

A füsskaták és a mitológia

A katicabogárfélék (Coccinellidae) családja olyan sikeres, hogy csak egyetlen fajuk, a hétpettyes katicabogár is teljesen belepi a Földet, az Északi sarkkört és az Antarktiszt leszámítva.[1] Az alapszót, a katicabogarak nemének nevét, a Coccinellát[2], „skarlátpiroskát” Linné (1707 – 1778) vezette be, amint erről már beszámoltunk. A katicabogárfélék „sokszínűségét” mutatja, hogy a családot az entomológusok kénytelenek voltak alcsaládokra bontani. Egy forrásunk szerint ezek a következők: szerecsenkata-formák, félbödeformák, katicaformák, bödeformák, szerecsenböde-formák, ortáliaformák, kerekbödice-formák, soroslótiszformák. Elriasztásul pirossal szedtem az illegitim alcsaládneveket, amelyeket magam fordítottam a megfelelő névadó fajok hivatalos neve[3] alapján, már amennyiben találtam ilyent. Bővebben…

A datolyakagylótól a körtemuzsikáig

Délután kimentem a vásárba, és elvásároltam a kincset. Vettem rajta egy szép körtemuzsikát. Olyant, amelyiknek az egyik oldala pirosra van festve, a másik meg sárgára. De olyan volt az, akár az igazi körte. Valami bolond darázs annak is nézte, s bizony még belekóstol, ha bele nem fújok a körtemuzsikába.

Móra Ferenc (1879 – 1934): A körtemuzsika[1]

datolyakagyló

datolyakagyló

A Tolnai Új Világlexikona szerint a datolyakagyló alakja és (héja) színe alapján kapta nevét.[2] Az Uj Idők Lexikona megerősíti a nem meglepő szófejtést.[3] A fúrókagylófélék családjába tartozó faj (magát savas nedveivel és mozgásával kövekbe fúrva) meglehetősen biztonságos életet él, melynek természetes tartama 11-20 év közé tehető.[4] Ma az Atlanti-óceán északkeleti régiójában és a Földközi-tengerben honos.[5] Id. Plinius (23 – 79) többször is szóba hozza A természet históriájában. A IX. könyv 87. fejezetében dactylusnak nevezi, a datolyakagyló az ő korában tehát mutatóujjra emlékeztette megfigyelőit. Mindenesetre Georges Léopold Chrétien Frédéric Dagobert Cuvier báró (1769 – 1832) a dactylust a datolyakagylóval kapcsolja össze.[6] Nemcsak ő, hanem első besorolója, Linné (1707 – 1778) is. A Pholas dactylus tudományos nevet adta a datolyakagylónak, és éppen Cuvier volt az 58 évvel később, aki egy másik fajnévvel, a „kérges” jelentésű callosával próbálkozott. A datolyakagylók nemneve, a Pholas eredete is természetes. Az ógörög φώλιος, folios „lyukat”, „barlangot” jelent, a φώλας, folas az oda rejtőzőt.[7] Id. Plinius a datolyakagyló „csodás” tulajdonságáról, a biolumineszcenciáról is megemlékezik, ezúttal leghűbben a valósághoz. A datolyakagyló a szentjánosbogár-félék családjának fénykibocsátási módszerét alkalmazza. Vízben lebegő táplálékát[8] ezzel világítja meg, közülük az élőket ezzel csalogatja a biztos halálba[9]. Bővebben…

Shakespeare és Schubert

StathamHenry Heathcote Statham (1839 – 1924) elismert építész és szakíró volt, rá bízták az akkor még Encyclopædia Britannica írásmóddal írt című lexikon 11., 1911-es kiadása Építészet címszavának[1] megírását. Bach-hívő műkedvelő zeneértő is volt, orgonán is játszott. Mondhatnánk, kifogástalan életrajz. Műkedvelése azonban keserű műgyűlölettel párosult. Ő ajándékozta meg zenekedvelő közönségét a híres felismeréssel, hogy Wagner (1813 – 1883) gaz Beethoven (1770 – 1827) sírján.[2] Amikor a nála lényegesen békülékenyebb, szintén műkedvelő zeneértő, sir George Grove (1820 – 1900) által szerkesztett Zenei lexikon Schubert (1797 – 1828)-címszót is magába foglaló kötete megjelent, nagy erővel támadta meg. Suzannah Clark taglalja a kritikát. Nyilvánvalóan egyetlen szavunk sem lehet az ellen, hogy Statham kifogással él terjedelmi arányok ügyében, már a címszó megjelenése előtt is, 1881-ben. Egy lexikonnak tárgyilagosnak kell lennie, nem tükrözheti szerkesztője értékválasztását. Ha Bach (1685 – 1750) 5, Händel (1685 – 1759) 10 és Beethoven 50 oldalt „kap”, akkor bármennyire is szeressük Mendelssohnt (1809 – 1847) – Statham nem szerette, stílustalannak tartotta – , a neki szánt 60 oldal valóban túlzásnak (curious disproportionnak, „furcsa aránytalanságnak”) tűnik. Képzelhetjük Statham haragját, amikor az általa megvetett Schubert címszava még Mendelssohnénál is hosszabb lett. 1883-as fulmináns cikkében pontról pontra haladva, ahol a lexikon Schubertet nagyra értékelte, ő gyorsan lehúzta.[3] De még ez a kérlelhetetlenül szívós kritikus is megenyhül, ahol nem tehet mást, persze a maga aligha vállalható stílusában. Mint Julian Horton idézi, the two love songs by Schubert which are the most manly and healthy in tone are both inspired by Shakespeare’s words, viz. ʻHark the Lark!’ and ʻWho is Sylvia’ and it is remarkable how very English they are in spirit, the latter especially, azaz „Schubert legférfiasabb és legegészségesebb hangvételű két szerelmes dalát egyaránt Shakespeare szavai ihlették, úm. Halld! pacsirta és Szilvia, ki vagy, és figyelemre méltó, milyen nagyon angolok ezek szellemiségükben, kiváltképp az utóbbi”. Bár Horton példákkal támasztja alá, a korban gyakori forgolódás a „férfiasság” mint művészi kategória körül akkoriban más érzelmi töltetű volt, mint lenne manapság, a célozgatás az „egészségességre” még így is valamelyest bárdolatlannak tűnik. Meglehet, ezek a művek „angol szellemiségűek”, de ugyanígy német, osztrák, magyar és francia szellemiségűek is, sőt, nincs nemzet, melyhez ne szólnának. Nemrég, az „utóbbi” dalról szólva megpendítettük, hogy Schubert és Shakespeare (1564 – 1616) kapcsolata megérne egy kis külön részletezést. Teljesítsük ígéretünket! Bővebben…