Művészetek kategória bejegyzései

Acadina próbája

From Acadina rise the graven oaths —
Rejected lies her truthful bosom loathes.

Kent (1823 – 1902): Aletheia, CXCV. (1870)[1]

Acadinából szállnak bevésett eskük —
Az ő igaz keble rút csalást nem tűr.

A Palicus ikrek mítoszát sokan és ízesen ismertetik. Mindezek közül legízesebbnek Johann Karl Otto Ribbeck (Ribbeck Ottó, 1827 – 1898) leírását találtam A római költészet történetében. Csíksomlyói Csiky Gergely (1842 – 1891) 1891-ben megjelent fordításában:

Ami az akkori olvasók számára magától értetődő lehetett, a mai korban már rövid magyarázatot kíván. Aiskhylos (Kr.e. 525 – 456) Kr.e. 473-ban a művészetpártoló I. Hieron († Kr.e. 466?) tyrannos meghívására Syrakusába érkezett, és ott a tyrannos által nemrég alapított Aitne városa tiszteletére írta az Aetnae-i nők című darabját. Ez töredékesen maradt fenn, de éppen az emlegetett sorokat megőrizte az V. században alkotó Macrobius Szaturnália-ünnepi beszélgetések hét könyvben című, idézetekben bővelkedő gyűjteménye. Az V. könyv XVIII. fejezetének 24. szakaszában ezt olvassuk az Aiskhylos-drámából:

Τί δῆτ’ ἐπ’ αὐτοῖς ὄνομα θήσονται βροτοί;
Σεμνοὺς Παλικοὺς ζεὺς ἐφίεται καλεῖν.
Ἦ καὶ Παλικῶν εὐλόγως μενεῖ φάτις;
Πάλιν γὰρ ἥκουσ’ ἐκ σκότους τόδ’ εἰς φάος.

Ti det’ ep’ autois honoma thesontai brotoi;
Semnus Palikus Zeus efietai kalein.
He kai Palikon eulogos menei fatis;
Palin gar hekus’ ek skotus tod’ eis faos.[2]

S hogy minek mondja ezt halandó:
Zeus Palikusnak rendelé,
S hogy e név helyes-e –
Az, mert visszatérnek a mélyből evilágra.

Azaz a szó eredetét Aiskhylos (és nyomában Ribbeck) a πάλιν, palin, „újra” szóra vezeti vissza. Aztán, ahogy várjuk, utalások formájában a Palicus-mítosz és a köré az Etna körül kibontakozó kultusz a latin nyelvű irodalomban is meg-megjelenik. Vergiliusnál (Kr.e. 70 –  Kr.e. 19):

pinguis ubi et placabilis ara Palici[3]

Hol pompás, pazar oltár ég a palícusi párnak

 Aeneis, IX. Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[4]

Ovidiusnál (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?):

perque lacus altos et olentia sulphure fertur
stagna Palicorum rupta ferventia terra
et qua Bacchiadae, bimari gens orta Corintho
[5]

mély tavakon s ként gőzölgő Palicus-mocsaraknak
színe fölött vágtat, hol a földből forr föl a pára,
és hol a Bacchiadák, két-tengerpartu Corinthus.

Átváltozások, V. Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[6]

Korinthos

Mindeddig nincs is nehézségünk az irodalomba átnövő mítosz kéngőzös, ezúttal mégis tiszta világában. De ez a kényelmes érzésünk nem tart sokáig.  Bővebben…

Reklámok

Í

[Re-enter MACDUFF, with MACBETH’s head]

MACDUFF

Hail, king! for so thou art: behold, where stands
The usurper’s cursed head: the time is free…

Shakespeare (1564 – 1616): Macbeth (1606-7), V / 7[1]

Csatazaj. Macduff jő.

MACDUFF.

Királyom, üdv!
Mert az vagy! Im nézd a bitor fejét!
szabadok vagyunk!

Szász Károly (1829 – 1905)  fordítása[2]

Az indoeurópai hekweh, amint már láttuk, „vizet” jelent, ezernyi leágazással, mint amilyen a francia eau, „víz”, a német Aue, „öntözött mező”, de mindenekelőtt a latin aqua, víz. Ugyancsak innen „ered” az előgermán ahwo, „víz”, „folyó”, ahonnan az ugyanilyen értelmű óangol ēa-n keresztül formálódtak a „folyó” értelmű középangol ea, e, æ alakok. De ebből keletkezett többek között a saterlandi (keleti) fríz Äi, „folyó”, a holland aa, „víz”, „patak”, a svéd å, „patak” és az izlandi á, „patak”, „folyó”.[3] Amszterdam legnagyobb folyójának, az Ij-nek a neve (melyet hagyományosan Y-nek is írnak) szintén ebből az indoeurópai gyökből vezethető le. De az angol eddy, „örvény” is ezzel rokon: az indoeurópai idi-, „vissza” gyökre épülő, azonos értelmű óangol æd-[4], ed- és a már látott ea adja a szó ősét, az edēát.[5]
Ha most a hekwehhez, „vízhez” hozzátesszük a szintén indoeurópai landát (jelentése, kevéssé meglepően: „föld”), nyerjük a skót és angol island-et („sziget”), az előgermán ahwóból („víz”) az óskandináv ey, „sziget” szó közvetítésével a dán és norvég „szigetet”, az ø-t, illetve az øyt és számos más északi „sziget” szót.[6] A „sziget” óír alakja, az ailén az előzménye a skót gael „szigetnek”, az eileannak.[7] Ám a skót gaelben a szó a fentiekhez hasonló csodás rövidülésen is átmegy: a szigetre a fokozhatatlanul leegyszerűsödött ì szót is használják.[8]

Í (Iona)

Az óír nyelvhasználatban tulajdonnévként az Í, „A sziget” már egyetlenegy szigetet jelent. E szó latinizálási kísérlete (mely alapján a kiejtésről is fogalmat alkothatunk) Ioua, és talán ennek félreolvasásából származik ennek a szigetnek a mai angol Iona neve.[9] Egy másik elmélet szerint az Ioua elnevezés a yew, „tiszafa” szóból származik. Hiába a skót gael ì, sziget a szó eredete, a skót gaelben ennek a szigetnek a neve Idhe, együtt Eilean Idhe, „Idhe (Iona) szigete”. Idhe szülöttje az Idheach. A sziget ősi neve Ì nam ban bòidheach, „A gyönyörűek (értsd: gyönyörű nők) szigete”, majd Ì Chaluim Chille.[10] Erről pedig legkésőbb tegnap óta tudjuk, mit jelent: Szent Kolumba szigete. Ezt vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről. Bővebben…

Kastalia forrása és ősforrása

Ó, úr Appollón, Zeusz atya gyermeke!
Mikor születtél, ékesített apád
arany szalaggal, drága lanttal,
s hattyú szép fogatot kezedre

bízván, kiküldött Delphoi iránt, s a szép
Képhisszosz-adta Kasztaliánk ezüst
vizéhez: ott mondj jósigéket
s ossz igazat minekünk…

a fecske szólt, pacsirta zengett
és a tücsök cirpelte nékünk

szent jósigédet, s Kasztaliánk ezüst
forrása buzgott…

Alkaios (Kr. e. 630? – Kr.e. 570?): Apollónhoz. Előszó

Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Kastalia forrása ma

Alkaios nem hiába kiáltott fel: ὦ Κασταλία κρήνη, o Kastalia krene[2], ó, Kastalia forrása, töredékben maradt himnusza, megkockáztathatjuk, az ősforrása a mesés Kastalia megjelenésének az ókor irodalmában. Legutóbbi írásunkban ígéretet tettünk rá, hogy kissé közelebbről is megvizsgáljuk ezt a forrást.  Bővebben…

Josicune és legendás egybeesése Dzsingisz nagykánnal

Hogy ígéretének megfelelően mennyire „tradicionális” ez a zene, ne vizsgáljuk. Lesznek itt nagyobb füllentések is. Nemrég, hogy mesefolyamunkat a japán történelemről és annak karcinológiai leágazásairól medrek közé szorítsuk, abból új történetek leágaztatását ígértük (ahelyett, hogy helyben feszítenénk szét az eredetit). A későbbi ígéretünket be is váltottuk, a korábbit (arról, hogy a dan-no-urai vízi csatát követő viszályokról is megemlékezünk) ezúttal teljesítjük. Bővebben…

A Heike-rák és újabb viszályok

Tegnapi rövid észrevételünkben szerepet kaptak a Heike-rákok, melyek messzire vezető taxonómiai furcsasága már nem fért volna a téma adta keretek közé. Ezt vizsgáljuk meg most közelebbről. Bővebben…

Japán történelem rákokkal

Kanmu

A Heian-kor azzal vette kezdetét, hogy Kanmu (737 – 806) császár 794-ben Heiankjót (a mai Kiotót) tette meg Japán fővárosának. Uralma alapvető változást hozott Japán társadalmában: lazítva, de nem megszakítva kapcsolatait a buddhizmussal a ritszurióra (ritsuryo), azaz a Kínától átvett, konfuciánus alapokon nyugvó kormányzási rendszerre[1] tért át.[2] 平安, Heian jelentése: béke. Ám a békésen indult kor a legdurvább polgárháborúba torkollt.

Bővebben…

A holdasszövő lepke hálójában

A holdasszövő lepkéről, antik szépségű neve ellenére, egyetlenegy kedvenc ókori szerzőnk nem ír, lévén Amerikában élő moly.


a holdasszövő lepke elterjedése

Röviden tisztázzuk, mi különbözteti meg a molyokat a lepkéktől. A lepkék megjelenésükkel keltik fel leendő társuk érdeklődését, a molyok ravasz feromonokkal. Ennek megfelelően a lepke csápjai hosszúak és kecsesek, a molyoké tömzsiek, bonyolultan cizelláltak. Ugyancsak ebből következően a lepkék biztosabbnak látják szárnyaikat becsukni, hiszen megjelenésük ragyogóbb. A lepke napozással melegedik fel, a moly „testmozgással” (szárnycsapkodással). A lepkéknek van szívó szájszervük, a molyoknak azzal a zsiradékkal kell beérniük, melyet még bábkorukban szedtek magukra. A lepke süket, a molynak fülei vannak. A lepke bábjait rendszeresen felfüggeszti és fehérjedús burokkal veszi körül. Az így kialakult tok a chrysalis. A moly a földbe vagy a földre petézik, melynek falát selymes szálakból szövi. Ezt a tokot hívjuk gubónak.[1] A lepkék jellemzően nappal, a molyok éjjel aktívak.[2]


holdasszövő lepke

Hugh Jones (1671 – 1702) tiszteletes, „Maryland első természetbúvára”[3] gyűjtötte a holdasszövő lepke első példányát. A molyt James Petiver (1665? – 1718) londoni patikus, botanikus és lepkeszakértő Phalaena plumata caudatának, „ragyogó tollfarkúnak” nevezte el. De Linné (1707 – 1778) munkássága nyomán a taxonómia áttért a binómenekre. Maga Linné 1758-ban Phalaena lunára rövidítette a nevet. Közel száz évnyi nyugalom után hatalmas átnevezési hullám indult útjára, melyet szeretett Francis Walkerünk (1809 – 1874) kezdett, és melynek mintegy kiemelkedő pillanata Alpheus Spring Packard (1839 – 1905) „azték” ötlete 1869-ben (Actias azteca), bár a moly jellemzően északabbra él. A pillanat azért emelkedik ki, mert a mai tudományos név Actias luna.[4] A fajnév „Holdat” jelent, mégpedig a szárny mintázatáról, de a moly „pasztell” árnyalatához is jobban illik a név bármely más égitesténél. Kicsit tágabb kitekintéssel a holdasszövő lepke a selyemlepkeszerűek öregcsaládjának pávaszem-típusúak családsorozatába, ezen belül a pávaszemek családjába tartozik. Ez utóbbi tudományos neve, a Saturniidae szintén nem véletlenül nyerte nevét egy égitestről: az ide tartozó fajok foltjai körül ugyanis jellemzőek a gyűrűk.[5]

egy jellegzetes pávaszemféle (Saturniidae): az almafa-selyemlepke

Bővebben…

X. (Bölcs) Alfonz cselekedetei és mondása

Nem görcsös „átkapcsolási” igyekezet vezérel, amikor tegnapi zenei témánkat összehozom a mi figyelmünket eddig is többször felkeltő X. (Bölcs) Alfonz (1221 – 1284) udvarában 1250 és 80 között összeállított, négyszáznál is több galiciai éneket vagy hangszeres darabot tartalmazó Cantigas de Santa Maria (Mária-énekek) című, jórészt a galiciai „főváros”, Compostela zarándokainak Mária-élményeit feldolgozó gyűjteményével, ami a király kétségkívül legnagyobb művészeti hozzájárulása az egyetemes európai zenekultúrához saját gazdag életművén belül is.[1] Wagner (1813 – 1883) a gyűjteményt nem ismerte, a hangulati rokonság mégis szívhez szóló:

Akik a „Bölcs” epitheton helyett a „Tanultat” javasolják[2], nyilvánvalóan nem a nagy király bölcsességét vitatják el. A spanyol Sabio kétségkívül „bölcset” jelent – ma; másik jelentése azonban valóban „tanult”, és a nyelvfejlődés szívesebben mozdul a „tanult”-ból a „bölcs” felé, mint fordítva.  Bővebben…

Izolda anyja és a tudós nők

liebe ist ein alsô saelic dinc,
ein alsô saeleclîch gerinc,
daz nieman âne ir lere
noch tugende hât noch ere.

Gottfried von Strassburg († 1215?):
Tristan und Isolt (1210?)[1]

Oly boldogság a szerelem,
Oly áldásos igyekezet,
Soha senki el nem ér
Nélküle becsületet és erényt.

Trisztán és Izolda

Gottfried von Strassburg életbölcsességekkel gazdagon díszített, nagyszabású szerelmi és hőskölteményének ősforrásait vannak, akik perzsa földön kutatják, de a keltisztikusok pozíciói erősebbek. Szerintük a kelta világ nyugati peremén, vagy Walesben, vagy a cselekmény valamely főbb helyszínén (Írországban vagy Cornwallban) keresendő a történet magva.

Cornwall

Mindenesetre valószínű, hogy a költő ismerte a XII. században alkotó normann Thomas d’Angleterre anglo-normann nyelven 1170-75 között írt Tristranját[2], mely Európa-szerte nagy hatást gyakorolt[3]. Műve nem maradt fenn egészben, de a tragikus befejezés a feldolgozások láncolatán át gondolatilag szinte változatlanul megy át Wagner (1813 – 1883) 1859-re befejezett Trisztán és Izoldában (WWV90) Izolda szerelmi halálába:

”Amis Tristran, quant mort vus vei,
Par raisun vivre puis ne dei.
Mort estes pur la meie amur,
e jo muer, amis, de tendrur,
Quant jo a tens ne poi venir
Pur vos e vostre mal guarir.

Se jo i fuisse a tens venue,
Vie vos eüsse rendue,
E parlé dulcement a vos
De l’amour qui fud entre nos…”

„Hogy halva látlak, Trisztanom,
Nem élhetek tovább, tudom.
Megölt értem a szerelem,
Engem pedig a gyötrelem,
Hogy nem jöhettem hamarabb
Meggyógyítani bajodat;

Ha partot érhetek elébb,
Új életet öntök beléd;
És gyöngéden beszélhetek
Kettőnk szerelméről neked…”

Képes Júlia fordítása (2001)[4]

Trisztán, Izolda és a bájital az 1330 és 43 között készült Libro de buen amorban (A jó szerelem könyve)

A szintén normann Béroul (1160? – 1213?) Roman de Tristanja (Trisztán regéje) már minden bizonnyal erre a műre épít, de a feltehetően szintén ebből (is) táplálkozó Gottfried von Strassburg-féle gigantikus feldolgozás is óriási népszerűségre tett szert. Forrásai sokfélék, hiszen vannak, akik a költemény utópikus vallásosságába még a látomásairól híres Bingeni Szent Hildegárd apátnő (1098 – 1179) írásait is beleérzik.[5] Őrzőhelyéről, a Müncheni Állami Könyvtárról Müncheni kódexnek is nevezett, az 1250 körül Strasbourgban írt példány a ma ismert legősibb fennmaradt változat, immár Ulrich von Türheim (1195? – 1250?) befejezésével. [6] Ezen az ősváltozaton alapulnak azok a kiadások, amelyekből Wagner is merített.[7]
Judith Ann Peraino Gottfried von Strassburg művében maszkulin vonásokra figyel fel[8]; kétségtelen, hogy művében Trisztán hősiessége sokkal központibb szerephez jut Izolda csodálatos gyógyító képességeinél, sárkányt is öl, szemben Wagner művével, melyben vitathatatlan Izolda elsődlegessége: mindvégig ő az aktív, a küzdő, harcoló fél, és Trisztán csak a III. felvonásban jut hosszan kibontakozó szerephez, de haldoklása közben. Az I. felvonásban is csak legénysége és fegyverhordozója, Kurwenal védi a bájital vétele előtt is révült hős érdekeit.  Bővebben…

A bolygó hollandi – szélviharjegyzet

Kriehuber (1800 – 1876): Carl Eduard von Holtei (1798 – 1880) 1856-ban

Wagner (1813 – 1883) 1837-ben érkezett Rigába. Az ott működő Német Színház ugyan szűkös lett volna egy ambiciózus, nagy formátumú művész számára, ám szerencséjére Wagner ekkor még nem volt az. Éppen ebbe vetette bizalmát a színigazgató, Carl Eduard von Holtei. Különösen színes egyéniség volt, szakmai művek sokaságán túlmenően a krimiirodalom hőskora is köszönhet neki egy történelmi regényt Ein Mord in Riga (Gyilkosság Rigában) címmel 1855-ben[1]. Wagner magánélete azonban túlságosan is viharosnak bizonyult. Bővebben…

X. Károly végnapjai, előzményekkel

XV. Lajos alatt füzértánc; a köztársaság alatt a nép; a császárságban ágyúk; a restauráció idején angolok, poroszok, kozákok; X. Károly alatt jezsuiták és szenteltvízhintő; 1830. júliusában utcakövek.

A Glaneuse (Tallózó) definíciója a politikáról a júliusi forradalom első évfordulóján[1]

Amikor Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord (1754 – 1838) – ha ő volt az egyáltalán – a Bourbon-restaurációt elnézve kifakadt: semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek![2], igazságtalan volt: a Napóleon (1769 – 1821) első, majd a száznapos visszatértét lezáró, végérvényes bukását is követő Bourbon-restauráció egyetlen figurájáról, X. Károlyról mondható el ez a szigorú verdikt. Bővebben…

Gombászó farontók

Csodálatos, hogy egy ilyen nyomorult féreg hogyan tud sok ezer tallérra rúgó kárt okozni! 

Linné (1707 – 1778) a göteborgi hajógyárban tett látogatásának tapasztalatairól[1]

hajófúróbogár

A nagy rendszerező itt az általa tüzetesen vizsgált hajófúróbogárról emlékezik meg. A farontóbogár-félék családjának ez a nagy sikerű egyede nem az elkészült hajót támadja meg, hanem a gyártásához használt már hántolt vagy még álló tölgyet. A trópusokon a fákat gyakran óriási, 4 centimétert is elérő bogarak rontják, mint amilyen például ugyanebben a családban a szintén Linné által leírt Atractocerus brevicornis. A beszédes nemzetségnév előtagja, az άτρακτος, atraktos „orsót”, „nyilat” jelent, a -cerus végződés a taxonómiában „-szarvú” (a görög κέρας, keras, „szarv” szóból)[2]. De a fajnév végződése ugyanígy „-szarvú” (csak mint főnév), úgyhogy egybeolvasva: „orsószarvú rövidszarvú”.

Az ember életét a farontóbogarak ősi időktől keserítik. Amikor id. Plinius (23 – 79) a fák általa ismert számos betegségét írja le A természet históriája XVII. könyve 37. fejezetében, közülük a „férgesedést” Antoine Laurent Apollinaire Fée (1789 – 1874) az ormányosbogár-félék családjába tartozó betűzőszú kártételének tudja be[3] (a bogár régi szép magyar neve „fenyőhernyó[4], bár itt talán a lárvára gondoltak).

betűzőszú és műve

Fontos azonban megkülönböztessük az élő és a halódó vagy holtfákba belekötő linnéi „nyomorultakat”, ha mint világosan látjuk is a hajófúróbogár példáján, egyes esetekben nehéz lenne határt vonni. Az utóbbiak az élet természetes körforgásában döntően „hasznos” szerepet játszanak[5], ha nem igazságtalan az emberközpontú szemlélet ilyen összetett élettani folyamatok említésekor. Polifiletikus, azaz genetikailag inhomogén csoportjukat „szaproxilofágnak” nevezik (a görög σαπρός, sapros, „rothadt” előtaggal – noha elemi iskolás tananyag a rothadás és korhadás világos elkülönítése –  , majd a már jól ismert folytatással egybeolvasva: „rothadt fák[6] evője”). Magyarországot ha el nem is kerülik, nálunk észrevehetően ritkábban bukkannak fel, mint környékünkön.[7]
De ha a rovar képtelen a cellulóz megemésztésére, akkor miért alakít ki galériákat az utódnemzedék számára a fák szijácsaiban és gesztjeiben? Oda táplálni a lárvákat nyilván nem térhet vissza.

a fatörzs régiói

Előbb ismerkedjünk meg a szépirodalom állásfoglalásával, mely meglehetősen pontos képet ad a történésekről a sötétben:  Bővebben…

Bagira ugrani készül

 ”…—I have it!” said Bagheera, leaping up.

Kipling (1865 – 1936): The Jungle Book (1894). Mowgli’s brothers[1]

– megvan! – szólt Bagira felugorva.

A dsungel könyve. Maugli testvérei. Mikes Lajos (1872 – 1930) fordítása (1923)

George Williams Peckham (1845 – 1914) és Elizabeth Maria Gifford Peckham (1854 – 1940)

A dzsungel könyve 1894-ben jelent meg, és akkora hatást tett a kor jeles arachnológus házaspárja, George Williams Peckham és Elizabeth Maria Gifford Peckham rá két évre már négy póknemzetségnek adott nevet az ugrópókok családjában a mű szereplőire alapozva, formai-jellembeli hasonlóságra a legkisebb tekintet nélkül:

póknemzetségek: Akela, Bagheera, Messua, Nagaina

A mára 25 fajra zsugorodott „dzsungel”-csoport[2] egyetlen képviselőjére irányítjuk a figyelmünket, melynek fajneve éppen az ihlető mű írója, Kipling nevéből ered: a Bagheera kiplingire. Ez a különösen ravasz faj ugyanis javarészt elállt a ragadozástól. Belenyúlt egy bámulatra méltó együttélésbe, méghozzá a jelek szerint átütő sikerrel.  Bővebben…

Repcsény és repkény

A’ mi illeti a Hedera Poeticát, készen vagyon annak neve a’ Székelyeknél, kik igaz Magyar nyelvel szoktunk születtetni. Repkény-fa nálunk az ő neve, úgy tetszik, az egyéb fákra való fel-folyásától avagy repülésétől. Nem tudtam ezt a’ Nevet (sem) akkor, mikor Téli Bokréta nevű Botanica Prédikációmat (mellyből egynek útat igyekezem keresni az Úrhoz való juttatására) kinyomtatták: sem mikor Főtiszt. Mólnár János Apátur ösztönös kérésére dolgoztam a Botanica Nomenclaturát. melyet az az Ur a’ Magyar Könyv-Házban ki-adott.

középajtai és árkosi Benkő Jósef (1740 – 1814) levele Kazinczyhoz (1759 – 1831) 1784-ben[1]

repce

A káposztafélék családjába tartozó repce és a zellerfélék családjába tartozó répa megnevezéseinek közös eredetét már vizsgáltuk. Szikszai-Fabricius Balázs (1530? – 1576) a Nomenclaturában 1590-ben már „repczin” névvel emlegeti a káposztafélék családjába tartozó repcsényt, melyen ma egy egész nemet értünk. Vörös Éva érdekes okfejtése a szó eredetéről az analogikus fejlődés elvén nyugszik. Ezek szerint a szintén káposztaféle repce szava volt az eredete, és belejátszhatott a német Rübe, „répa” és az ebből fejlődő Rübsen, „repce” (bár láthatóan itt a „repce” volt a későbbi szó). Ezek a szavak szépségükben azonban nem vetekedhetnek a repcsény tájszólási „repcsont” alakjával.[2] Ezt a rövid bevezetést leginkább azért tartottam szükségesnek, hogy mintegy „tiltakozzak” a szóhasználatban elő-előforduló „repcsény”-„repkény” keveredés ellen.

magyar repcsény

Bővebben…

Realgár: férfias gyógy- és pusztító erő

Károly a levélre mutatott. Homais elolvasta. Tehát arzenikumot vett be.

– Nos – folytatta a gyógyszerész – akkor hát meg kellene ejteni a vegyelemzést.

Mert tudta, hogy a mérgezések eseteiben vegyelemzést szoktak csinálni.

Flaubert (1821 – 1880): Bovaryné (1857), III / VIII
Ambrus Zoltán (1861 – 1932) fordítása (1907)[1]

A „mérgek királya”, a „királyok mérge”, hogy ebben a lakrimális témában az évszázadok frivol hangján szólaljunk meg, az arzén, népszerűségét nemcsak megbonthatatlanságának, színtelenségének, ízetlenségének és szagtalanságának köszönheti[2], hanem annak is, hogy hajlamos felszaporodni a szervezetben, és így, ételmérgezéshez külsőleg amúgy is hasonló végzetes hatását az előkóstolók azonnali, figyelemfelhívó halála nélkül, apró adagokban adagolva is kifejtheti. Kiváltképp oxidja, a fehér arzén, az arzén-trioxid, As2O3. Egytized gramm már halálhoz vezethet. Kultúrtörténete e minőségében impozáns. Ugyanakkor megfelelő körülmények között vannak, akik egyre emelkedő adagokkal magukat hozzászoktatják jelenlétéhez, mert hitük szerint az arzén megerősíti szervezetüket. Svájci hegylakók heti egy vajas kenyérrel szeretik fogyasztani ebből a célból. Végül már a gyengék halálos adagjának tripláját is elviselik.[3] Az arzén a sejtek anyagcseréjét kezdi ki. Nagy adagban a gyors halált hányás, vérnyomásesés, kóma előzi meg[4], lassú, például szennyezett ivóvízen át történt mérgezések sűrűn vezetnek rákhoz, szív- és keringési károsodásokhoz[5].
Mindamellett a svájci pásztorok szokása nem puszta hiedelmen alapul.

1800-ban lólepra ellenszeréül javasolják az arzénes tapaszt:

Végy realgárt, más néven arzént és disznó jól kiklopfolt szalonnáját; olajjal dolgozd egybe enyhe lángon; majd, miután a ló fejét egyenesen a tűzhely fölé vontad, kend be az érintett helyet tollal, két óra hosszáig áztatásnak kitéve azt; majd főzz ki bojtorjángyökeret vizeletben, és azzal mosd le a kenetet; majd bevégezvén adj a lónak húst a javából, hogy kitartásra buzdítsad és bátorítsad; és mindezt végezd el hat napig másnaponta.[6]

realgár

Ha ez nem is győz meg bennünket elsőre az arzén gyógyhatásáról, gondoljunk Paul Ehrlichre (1854 – 1915), aki azt vallotta, célzott arzénadagolással a legmakacsabb kórokozók ellen is felvehető a harc[7], és ebből kiindulva fejlesztette ki 1910-re a vérbaj ellen hatékonyan alkalmazott Salvarsanját. (Mint mondta, nincs ebben rendkívüli: hét év kudarcot egy pillanat szerencse követett.)[8] (Jól sejtjük: a gyógyszer neve a latin salvare, „megmenteni” és a német Arsenik, „arzén” összeolvasztásával: „megmentő arzén”.[9])
De azok után, hogy az arzén egy fontos ásványával, az auripigmenttel már megismerkedtünk, ma figyelmünket az arzénes tapasz receptjében imént olvasott másik fontos arzénásvány, a realgár felé fordítjuk.  Bővebben…