Sofokles címkéhez tartozó bejegyzések

A szfinx évszázadai

Οἰδίπους

ἐπεί, φέρ᾽ εἰπέ, ποῦ σὺ μάντις εἶ σαφής;
πῶς οὐκ, ὅθ᾽ ἡ ῥαψῳδὸς ἐνθάδ᾽ ἦν κύων,
ηὔδας τι τοῖσδ᾽ ἀστοῖσιν ἐκλυτήριον;
καίτοι τό γ᾽ αἴνιγμ᾽ οὐχὶ τοὐπιόντος ἦν
ἀνδρὸς διειπεῖν, ἀλλὰ μαντείας ἔδει:
ἣν οὔτ᾽ ἀπ᾽ οἰωνῶν σὺ προυφάνης ἔχων
οὔτ᾽ ἐκ θεῶν του γνωτόν: ἀλλ᾽ ἐγὼ μολών,
ὁ μηδὲν εἰδὼς Οἰδίπους, ἔπαυσά νιν,
γνώμῃ κυρήσας οὐδ᾽ ἀπ᾽, οἰωνῶν μαθών…

Σοφοκλής (497? π.Χ. – 405?): Oιδίπους τύραννος[1], στις αρχές του 420 χρόνια π.Χ.

Oidipus

epei, fer’ eipe, pu sy pantis ei safes;
pos uk, hoth’ e rapsodos enthad’ en kyon,
mydas ti toisd’ astoisin eklyterion;
kaitoi to g’ainige’ ukhi tupiontos en
andros dieipein,alla manteias hedei:
en út’ ap’ oionon sy prufanes hekhon
út’ ek theon tu gnoton: all’ ego molon,
o meden eidos Oidipus, hepausa nin,
gnome kyresas ud’ ap’, oionon mathon…

Sofokles: Oidipus tyrannos, stis arhes tu 420 hronia p.Kh.

Oedipus

Szólj hát ugyan, hol a híres jóserőd?
Mért nem tudtál, mikor itt volt a dalnok eb,
a városnak valami mentőt mondani?
Nem jövevénynek illett bizony a talányt
megoldani: ez jóslás dolga volt, amit
te sem madárból nem látszott, hogy értenél,
sem isten-ihletésből; akkor jöttem én,
én, a tudatlan Oedipus, s megoldtam azt
pusztán eszemmel, nem madárjelek szerint.

Oedipus király (a Kr.e. 420-as évek elején).
Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása (1931)[2]

Sofokles mesteri megformálásában nemcsak Oidipus kettős természetű, aki meg is akarja tudni nem is atyja, Laios halálának körülményeit, hanem így vagy úgy szinte mindegyik fontosabb szereplő, így a vak jós, Teiresias is, aki retteg is – nem is az igazság feltárásától. Párbeszédük drámai csúcspontján a rettenetes kétely mardosásában Oidipus teljesen „mai emberként” viselkedik: hőzöngve, a tárgytól elcsapongva emlegeti fel tulajdon sikerét a szfinx titkának feltárásában.  Bővebben…

Reklámok

A Kilenc Nővér rövid története

As to the Freemasons, unless she will believe me when I assure her that they are in general a very harmless sort of People; and have no principles or Practices that are inconsistent with Religion or good Manners, I know no Way of giving my Mother a better Opinion of them than she seems to have at present, (since it is not allow’d that Women should be admitted into that secret Society).

Benjamin Franklin to Josiah (1657 – 1745) and Abiah Franklin (1667 – 1752), April 13. 1738[1]

„Ami pedig a szabadkőműveseket illeti, hacsak el nem fogja hinni nekem, amikor biztosítom őt arról, hogy ez általában véve igen ártalmatlan emberfajta, továbbá se elveik, se gyakorlatuk nem összeférhetetlen a vallással és a jó modorral, nem tudok más utat-módot arra, hogy alakíthatnék ki Anyámban jobb véleményt róluk e mostaninál (minthogy nőket nem engednek be ebbe a titkos társaságba).”

Benjamin Franklin levele szüleihez, 1738. április 13-án

Benjamin Franklin belülről ismerte a szabadkőműves társaságok életét, és mind a keresztény, mind a szabadkőműves erkölcs, de legfőképp maga Benjamin Franklin jelleme kizárja, hogy kételkedjünk szavaiban. Anyját, az Old South Church of Christ[2] odaadó hívőjét azok után akarja megnyugtatni, hogy keserűen kifakadt: egyik fiam ariánus, másik fiam arminiánus.

A lybiai Areios presbiter (260? – 336) tanaival már többször foglalkoztunk. Jacobus Arminiusról (Jacob Harmensen, 1560 – 1609) itt annyit elég lesz megemlíteni, hogy radikális vallásmegújító volt, akinek nézetei rokonok voltak Kálvinéival (1509 – 1564), azzal a legérzékenyebb különbséggel, amint ezt a kor vallásvitái a bizánci mintákat megszégyenítő alapossággal kimutatták, hogy Arminius képesnek látta az embert ellenállni az isteni akaratnak, Kálvin nem.[3]

Franklin élete úgyszólván nyitott könyv[4], melyben néhány lap talán összetapadt az idők folyamán. A kevésbé ismert fejezetek egyikébe pillantunk bele. Bővebben…

A vadkantól a kotuliliomig

1 gyongytyuk

Kalydonban azzal kezdődtek a bajok, hogy a király, Oineus nem adta meg a kellő tiszteletet Artemisnek, a vadászat istennőjének: nem füstölt tömjént az oltárán. Az istenek a teljes istentagadást is elnézik, de ha személyre szólónak vélik a sértést, azt nem szenvedhetik.

2 vaso-francois-caccia-al-cinghiale-calidonio

François-váza Kr.e. 570 körül. Meleagros kegyelemdöfése

Artemis hatalmas vadkant küldött Kalydon földjeire – csak jellemzésül, Ovidiust (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) idézve: nála a bikák se nagyobbak, szemei vérben és tűzben forognak, sörtéi mint gerelyek, marján rekedt zajjal hömpölyög le a tajték, fogai akkorák, mint az elefántagyar, lombok kapnak lángra mennyköves leheletétől. A dramaturgia évezredes szabályai szerint mindez azt jelenti, embert próbáló küzdelemben, de legyőzik. Így is lett: Meleagros, a királyfi a vadászatra meghívta az argonautákat, akik – bölcsen – kilenc napos lakomával nyitották a munkát (sokan közülük utoljára lakmároztak). A vadkan addig is Kalydon földjét rontotta. Végül egy völgykatlanban sikerült felzavarniuk, és a szépséges Atalante nyilától sebzetten az alig palástolt szerelmében megmámorosodott királyfi teríti le (a vadkant).

Rubens

Rubens (1577 – 1640): Kalydoni vadkanvadászat

A préda javát átengedi a szűznek, amire háborúság tör ki közte és egy vagy két nagybátyja között; véletlenül vagy sem (ez is változattól függ) megöli őt vagy őket. Amint ezt anyja, Althaia hírül veszi, bosszút esküszik, és vívódások után elvágja Meleagros élete fonalát.[1] Ovidius változata a szebb: a királyfi születésekor megjelennek a moirák, és egy fahasábot vetnek a tűzre. A királyfi addig él, amíg a hasáb el nem ég. Anyja azonnal kikapja a tűzből, vízzel locsolja, és úgy vigyáz rá mint második gyermekére. Ám most előveszi és tűzbe veti. Meleagrost belső tűz emészti el, és lelke úgy száll el testéből, ahogy az utolsó pára a hasábról.

Bővebben…

A görög kórusról

korus

A bristoli Isten dicsősége-katedrális kórusa

A görög dráma fogalmainak egyik legnagyobb – finoman fogalmazva – átértelmezése, hogy a kar vagy kórus vigyázzállásban, görögösnek elképzelt fehér öltözékben áll a színpad hátterében, hogy megtegye kommentárjait. Valójában a görög kórus tánckar volt.  Bővebben…

Antigoné és daru

…a mélyben, legbelül,
 A lányra bukkanunk, nyakán hurok feszül,
 Úgy függ: kötélnek szép fátylát sodorta meg.
 Haimón beléje kapaszkodva földre rogy,
 Siratva Alvilágra szállt menyasszonyát,
 Elátkozott nászágyát, atyja tetteit.
 Ez, megpillantva őket, feljajdul, s bemegy,
 S hangos panasszal így szólítja meg fiát:
 “Szerencsétlen te, mit teszel, minek vagy itt?
 Miért akarnád önmagad megrontani?
 Mint istenhez könyörgök, jer velem, fiam!”
 De ő atyjára vad tekintettel mered,
 Szót sem felel, hanem némán arcába köp,
 És kardját két marokra fogja ellene,
 Ezt fürgesége menti meg, s akkor szegény
 Fiú dühében önmagát pusztítja el;
 Saját keblébe mártja fegyverét s a lányt
 Magához vonja elhaló karjával is.

Sofokles: Antigone (Kr.e. 441)

Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása

1 Sofokles

Sofokles (Kr.e. 497? – 405?)

ianouil001p1

Anouilh (1910 – 1987)

Antigone sorsát Anouilh is feldolgozza azonos című, a megszállt Franciaországban 1944. február 6-án bemutatott különös prózadrámájában. Különösnek mondom, mert ugyan általánosan elismert tény, hogy ilyen tárgyú mű megírása és előadása önmagában is tiltakozás volt az absztrakt és a konkrét zsarnokság ellen, mégis Kreon sokrétű alakjában bizonyos fatalista törvénytisztelet is felmerül motívumként – felerősítve a Sofokles darabjában már elmondott érveket -, és ugyancsak felerősíti Kreonnak az antik drámaelődből származó beállítását, hogy Antigone valójában szántszándékkal keresi a halált, anyja, egyben nagyanyja, Iokaste sorsát alapul véve. Bővebben…