Sofokles címkéhez tartozó bejegyzések

A hírnök halála

Áldozatot kívánt bemutatni, ezért Likhasz nevű hírnökét hazaküldte Trakhiszba, hogy hozzon neki díszes öltözetet. Déianeira a hírnöktől értesült az Iole-történetről, és mivel attól tartott, hogy Iolét jobban fogja kedvelni Héraklész, bekente az inget Nesszosz kifolyt vérével – az állítólagos szerelmi varázsszerrel. Héraklész felöltötte az inget, és hozzálátott az áldozat bemutatásához. Az ing azonban átmelegedett, és a hüdra mérge marni kezdte Héraklész bőrét. Héraklész ekkor a lábánál fogva a magasba emelte Likhaszt és letaszította a szirtfokról…

Athéni Apollodoros (Kr.e. 180? – 120?): Mitológia, II/VII/7.
Horváth Judit fordítása[1]

Euenos. A híd még nem állt Nessos idején

Néhány szóval nem árt megemlékezni a végzet Likhas halálához vezető útjának fontosabb állomásairól. A fiatal házasok, Herakles és Deianeira az etoliai Euenos folyóhoz érve, olvassuk a Mitológia megelőző szakaszában, Nessos kentaurt találják ott, aki az istenek rendeléséből az odaérkezőket segíti át a túlpartra. Amikor azonban Nessos erőszakoskodni próbált Deianeirával,

„…Nem menekülsz, bármint bizakodj is mén-inaidban:
sebbel tartóztatlak fel, nem lábbal.” E szókat
tett bizonyítja: a messzeszökő hátába nyilat lő:
átszaladott mellén is a nyíl, vashorga kiállott.
Az kiszakítja, s a két lukon át szökkent ki a vére,
lernai hydra veszett mérgével gennyesedetten.
Fölmeri ezt Nessus: „Boszulatlan – mondja magában –
nem halok”, és ingét, mit a forró vér telefröcskölt,
adja a rablott nőnek mint szerelemre-hevítőt.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások IX.

A bosszú tehát „ógörögebb”, mint elsőre gondolnánk: nem mérgezne Nessos vére, ha Herakles meg nem öli a mérgező váladékú lernai hydrát, és annak mérgével be nem keni nyilait. Ovidius változata tömörít. Itt Deianeira nem külön edényben fogja fel a méreggel gennyesedett vért, hanem közvetlenül Nessos ingét teszi el (meg kell jegyezzük, mindkét esetben különös, hogy kerülhette ez el férje figyelmét). Sőt, ha Athéni Apollodoros változatánál maradunk, annak szerzője különös gondot fordít arra, hogy Nessos a nedvet szerelmi varázsszerként hitelesen hitesse el. A haldoklás sok képességet erősít meg, tudjuk, olykor meglepő formákban. Elég az hozzá, és itt alkalmasabb lesz nem interpretálnom, hanem szó szerint idéznem a forrást, ha (Deianeirának) szerelmi varázsszerre van szüksége Héraklésszel szemben, az ő földre lövellt ondóját vegyítse össze a sebéből kiömlő vérrel. (Meg kell jegyezzem, ennek a pittoreszk halálos lövellésének a képzőművészeti ábrázolásával nem találkoztam.) És szintén a Mitológiából értesülhetünk arról is: nem kellett sokáig várni rá, hogy Heraklest magát is elérje végzete. Oikhaliát bevéve Herakles a fejedelem, Eurytos leányát, Iolét elrabolja, és amikor erről Deianeira a hírnök Likhastól értesül, akkor féltékenységében veti be a varázsszert. Amint az Átváltozások IX. könyvében olvassuk Likhas sorsa beteljesedéséről,

S íme Lichast, aki nagyremegőn egy sziklaüregben
rejtőzött, meglátja, egész dühe ellene támad:
„Gyilkos ajándékot hoztál, te Lichas, te leszel hát
az, ki halálom okozza?” Amaz sápadva, vacogva
mentegetőzik a bajnok előtt remegő dadogással.
Ekkor az esdekelőt s térdét megölelni törekvőt
Alcides felkapja, körül megpörgeti többször,
és hadigépeknél hevesebben a habba hajítja.
Az meg röptében merevenné válik a légben;
mint hűs szél az esőt, mondják, faggyal teszi hóvá,
majd puha hópelyhek perdülnek s összetömődnek,
egybeszilárdulnak s így válnak jégzivatarrá:
ő, amikor testét az erős karok elhajitották,
vértelenül féltében, s nedvtől fosztva egészen,
sziklává merevült – ezt mondja felőle a régmúlt.
Euboiánál még ma is egy kis szirt hegye nyúl ki
szintre az örvényből, s ott őrizi emberalakját;
erre hajós, minthogyha csak érezhetne, sosem lép,
s hívja Lichas néven.

Ovidius: Átváltozások IX.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordításai[2]

Euboiai-tenger (öböl)

A haldokló Herakles úgy rendeli, Iolét fia, Hyllos vegye nőül. Ezúttal a mellékszereplő, Likhas sorsát akarjuk kiemelni. Három példán keresztül: egy-egy reneszánsz, barokk és klasszicista mű vizsgálatával.

Bővebben…

Reklámok

A szfinx évszázadai

Οἰδίπους

ἐπεί, φέρ᾽ εἰπέ, ποῦ σὺ μάντις εἶ σαφής;
πῶς οὐκ, ὅθ᾽ ἡ ῥαψῳδὸς ἐνθάδ᾽ ἦν κύων,
ηὔδας τι τοῖσδ᾽ ἀστοῖσιν ἐκλυτήριον;
καίτοι τό γ᾽ αἴνιγμ᾽ οὐχὶ τοὐπιόντος ἦν
ἀνδρὸς διειπεῖν, ἀλλὰ μαντείας ἔδει:
ἣν οὔτ᾽ ἀπ᾽ οἰωνῶν σὺ προυφάνης ἔχων
οὔτ᾽ ἐκ θεῶν του γνωτόν: ἀλλ᾽ ἐγὼ μολών,
ὁ μηδὲν εἰδὼς Οἰδίπους, ἔπαυσά νιν,
γνώμῃ κυρήσας οὐδ᾽ ἀπ᾽, οἰωνῶν μαθών…

Σοφοκλής (497? π.Χ. – 405?): Oιδίπους τύραννος[1], στις αρχές του 420 χρόνια π.Χ.

Oidipus

epei, fer’ eipe, pu sy pantis ei safes;
pos uk, hoth’ e rapsodos enthad’ en kyon,
mydas ti toisd’ astoisin eklyterion;
kaitoi to g’ainige’ ukhi tupiontos en
andros dieipein,alla manteias hedei:
en út’ ap’ oionon sy prufanes hekhon
út’ ek theon tu gnoton: all’ ego molon,
o meden eidos Oidipus, hepausa nin,
gnome kyresas ud’ ap’, oionon mathon…

Sofokles: Oidipus tyrannos, stis arhes tu 420 hronia p.Kh.

Oedipus

Szólj hát ugyan, hol a híres jóserőd?
Mért nem tudtál, mikor itt volt a dalnok eb,
a városnak valami mentőt mondani?
Nem jövevénynek illett bizony a talányt
megoldani: ez jóslás dolga volt, amit
te sem madárból nem látszott, hogy értenél,
sem isten-ihletésből; akkor jöttem én,
én, a tudatlan Oedipus, s megoldtam azt
pusztán eszemmel, nem madárjelek szerint.

Oedipus király (a Kr.e. 420-as évek elején).
Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása (1931)[2]

Sofokles mesteri megformálásában nemcsak Oidipus kettős természetű, aki meg is akarja tudni nem is atyja, Laios halálának körülményeit, hanem így vagy úgy szinte mindegyik fontosabb szereplő, így a vak jós, Teiresias is, aki retteg is – nem is az igazság feltárásától. Párbeszédük drámai csúcspontján a rettenetes kétely mardosásában Oidipus teljesen „mai emberként” viselkedik: hőzöngve, a tárgytól elcsapongva emlegeti fel tulajdon sikerét a szfinx titkának feltárásában.  Bővebben…

A Kilenc Nővér rövid története

As to the Freemasons, unless she will believe me when I assure her that they are in general a very harmless sort of People; and have no principles or Practices that are inconsistent with Religion or good Manners, I know no Way of giving my Mother a better Opinion of them than she seems to have at present, (since it is not allow’d that Women should be admitted into that secret Society).

Benjamin Franklin to Josiah (1657 – 1745) and Abiah Franklin (1667 – 1752), April 13. 1738[1]

„Ami pedig a szabadkőműveseket illeti, hacsak el nem fogja hinni nekem, amikor biztosítom őt arról, hogy ez általában véve igen ártalmatlan emberfajta, továbbá se elveik, se gyakorlatuk nem összeférhetetlen a vallással és a jó modorral, nem tudok más utat-módot arra, hogy alakíthatnék ki Anyámban jobb véleményt róluk e mostaninál (minthogy nőket nem engednek be ebbe a titkos társaságba).”

Benjamin Franklin levele szüleihez, 1738. április 13-án

Benjamin Franklin belülről ismerte a szabadkőműves társaságok életét, és mind a keresztény, mind a szabadkőműves erkölcs, de legfőképp maga Benjamin Franklin jelleme kizárja, hogy kételkedjünk szavaiban. Anyját, az Old South Church of Christ[2] odaadó hívőjét azok után akarja megnyugtatni, hogy keserűen kifakadt: egyik fiam ariánus, másik fiam arminiánus.

A lybiai Areios presbiter (260? – 336) tanaival már többször foglalkoztunk. Jacobus Arminiusról (Jacob Harmensen, 1560 – 1609) itt annyit elég lesz megemlíteni, hogy radikális vallásmegújító volt, akinek nézetei rokonok voltak Kálvinéival (1509 – 1564), azzal a legérzékenyebb különbséggel, amint ezt a kor vallásvitái a bizánci mintákat megszégyenítő alapossággal kimutatták, hogy Arminius képesnek látta az embert ellenállni az isteni akaratnak, Kálvin nem.[3]

Franklin élete úgyszólván nyitott könyv[4], melyben néhány lap talán összetapadt az idők folyamán. A kevésbé ismert fejezetek egyikébe pillantunk bele. Bővebben…

A vadkantól a kotuliliomig

1 gyongytyuk

Kalydonban azzal kezdődtek a bajok, hogy a király, Oineus nem adta meg a kellő tiszteletet Artemisnek, a vadászat istennőjének: nem füstölt tömjént az oltárán. Az istenek a teljes istentagadást is elnézik, de ha személyre szólónak vélik a sértést, azt nem szenvedhetik.

2 vaso-francois-caccia-al-cinghiale-calidonio

François-váza Kr.e. 570 körül. Meleagros kegyelemdöfése

Artemis hatalmas vadkant küldött Kalydon földjeire – csak jellemzésül, Ovidiust (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) idézve: nála a bikák se nagyobbak, szemei vérben és tűzben forognak, sörtéi mint gerelyek, marján rekedt zajjal hömpölyög le a tajték, fogai akkorák, mint az elefántagyar, lombok kapnak lángra mennyköves leheletétől. A dramaturgia évezredes szabályai szerint mindez azt jelenti, embert próbáló küzdelemben, de legyőzik. Így is lett: Meleagros, a királyfi a vadászatra meghívta az argonautákat, akik – bölcsen – kilenc napos lakomával nyitották a munkát (sokan közülük utoljára lakmároztak). A vadkan addig is Kalydon földjét rontotta. Végül egy völgykatlanban sikerült felzavarniuk, és a szépséges Atalante nyilától sebzetten az alig palástolt szerelmében megmámorosodott királyfi teríti le (a vadkant).

Rubens

Rubens (1577 – 1640): Kalydoni vadkanvadászat

A préda javát átengedi a szűznek, amire háborúság tör ki közte és egy vagy két nagybátyja között; véletlenül vagy sem (ez is változattól függ) megöli őt vagy őket. Amint ezt anyja, Althaia hírül veszi, bosszút esküszik, és vívódások után elvágja Meleagros élete fonalát.[1] Ovidius változata a szebb: a királyfi születésekor megjelennek a moirák, és egy fahasábot vetnek a tűzre. A királyfi addig él, amíg a hasáb el nem ég. Anyja azonnal kikapja a tűzből, vízzel locsolja, és úgy vigyáz rá mint második gyermekére. Ám most előveszi és tűzbe veti. Meleagrost belső tűz emészti el, és lelke úgy száll el testéből, ahogy az utolsó pára a hasábról.

Bővebben…

A görög kórusról

korus

A bristoli Isten dicsősége-katedrális kórusa

A görög dráma fogalmainak egyik legnagyobb – finoman fogalmazva – átértelmezése, hogy a kar vagy kórus vigyázzállásban, görögösnek elképzelt fehér öltözékben áll a színpad hátterében, hogy megtegye kommentárjait. Valójában a görög kórus tánckar volt.  Bővebben…

Antigoné és daru

…a mélyben, legbelül,
A lányra bukkanunk, nyakán hurok feszül,
Úgy függ: kötélnek szép fátylát sodorta meg.
Haimón beléje kapaszkodva földre rogy,
Siratva Alvilágra szállt menyasszonyát,
Elátkozott nászágyát, atyja tetteit.
Ez, megpillantva őket, feljajdul, s bemegy,
S hangos panasszal így szólítja meg fiát:
“Szerencsétlen te, mit teszel, minek vagy itt?
Miért akarnád önmagad megrontani?
Mint istenhez könyörgök, jer velem, fiam!”
De ő atyjára vad tekintettel mered,
Szót sem felel, hanem némán arcába köp,
És kardját két marokra fogja ellene,
Ezt fürgesége menti meg, s akkor szegény
Fiú dühében önmagát pusztítja el;
Saját keblébe mártja fegyverét s a lányt
Magához vonja elhaló karjával is.

Sofokles: Antigone (Kr.e. 441)

Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása

1 Sofokles

Sofokles (Kr.e. 497? – 405?)

ianouil001p1

Anouilh (1910 – 1987)

Antigone sorsát Anouilh is feldolgozza azonos című, a megszállt Franciaországban 1944. február 6-án bemutatott különös prózadrámájában. Különösnek mondom, mert ugyan általánosan elismert tény, hogy ilyen tárgyú mű megírása és előadása önmagában is tiltakozás volt az absztrakt és a konkrét zsarnokság ellen, mégis Kreon sokrétű alakjában bizonyos fatalista törvénytisztelet is felmerül motívumként –felerősítve a Sofokles darabjában már elmondott érveket –, és ugyancsak felerősíti Kreonnak az antik drámaelődből származó beállítását, hogy Antigone valójában szántszándékkal keresi a halált, anyja, egyben nagyanyja, Iokaste sorsát alapul véve. Bővebben…