A kétféle paradicsomillat

Az ibolyafélék családja, tudományos nevén, August Johann Georg Karl Batsch (1761 – 1802) röviddel halála előtt alkotott „zenélő” szavával, a Violaceae[1] az egész világon elterjedt, leszámítva a hőség és a fagy sivatagait[2]. Legismertebb faja, az illatos ibolya jellegzetesen európai, de mérsékelt égövön máshol is megjelenik.[3] Illatanyagának felfedezése és szintetizálása forradalmasította az illatszeripart, mert megmutatta, hogy – legalábbis bizonyos körülmények között, az igények egy bizonyos fokán – a molekuláris előállítás nagyiparilag is járható út. A felfedezést a kémiai szintézis kiemelkedő alakja, Johann Karl Wilhelm Ferdinand Tiemann (1848 – 1899) tette 1893-ban.[4] Az illatanyagnak a „jonón” nevet adta, amelynek magyarázatával a tudományos világ a jelek szerint nemigen bíbelődik, bizonyára azért, mert természetes. Az ibolya görög nevei között a sokadik az ίο, io.[5] A közelebbi vizsgálat kimutatja, hogy az ibolya illatanyagának 57%-át kétféle jonón, az α- és a β-jonón adja.[6] Ezek az aromás vegyületek egy kettős kötés helyzetében különböznek, társukkal, a γ-jonónnal együtt, melyet az ibolya vegykonyhája nem állít elő, de megtaláljuk különféle zamatos gyümölcsökben, így a hüvelyesek családjába tartozó tamarinduszban.[7]

jonónok

A jonónok a rózsa illóolajának is alkotói, ennek megfelelően a rózsaketonok szélesebb illatszeripari kategóriájába tartoznak. Ha az α-jonón ketongyökét a gyűrűhöz közelebb hozzuk (mondani könnyű, előállítani kevésbé), egy másik rózsaketont, a damaszkont kapjuk (nevében nem nehéz felismernünk a damaszkuszi rózsát[8]), és az ezzel rokon izomerek széles családja található meg a rózsa illatában.[9]

Birsmagvak és loknik

Poor thing! Her hair can have no bandoline ever since, I should fancy. What a brave girl too not to shriek or faint!  

Blackmore (1825 – 1900): Cripps, the Carrier: A Woodland Tale (1876). Chapter XVIII – A Flash of Light[1]

Szegény pára! Azóta se kellett bandoline a hajára, tűnődöm. És micsoda bátor lány! Nem sikított, nem ájult el…

Cripps, a fuvaros. Erdővidéki történet. XVIII. fejezet: Felvillanás

birsalma és magvai

A rózsafélék családjába tartozó birsnemzetség tudományos nevét, a Cydoniát Philip Miller (1691 – 1771) állította a gyümölcs vélt származási helye, a krétai Kydonia neve alapján. Az összefüggéseket már támadt alkalmunk részletezni. A birsalma magvát az orvostudomány külön cydonium névvel is illeti például Balogh Kálmán (1835 – 1888) 1883-ban kiadott Orvosi Műszótárában.[2] Bár, mint magyar kutatók egy csoportja beszámol róla, Daniela Alesiani és munkatársai 2010-ben kimutatták a magvak kivonatának veseráksejtek burjánzását gátló képességét[3], az orvostudomány régi keletű érdeklődése nem ennek a hatásnak szól. A cydoniumból nyákot lehet kivonni.[4] Ennek pedig a gyógyászaton és a konyhaművészeten[5] túl egy harmadik tudományág is nagy hasznát veszi. 

Illatok keletről

virginiai vagy nagylevelű csodamogyoró

Gentischer Gábor bemutatja a csoda- vagy varázsmogyoró-fák nemzetségének főbb fajait.[1] Mondhatni, az elnevezés nem indokolatlan: a virginiai vagy nagylevelű varázsmogyoró csersava a bőr összehúzása révén vérzést csillapít, a bőrre frissítően hat.[2] És bár az ősi vízérkutatáshoz elengedhetetlen, villás kiképzésű varázsvesszőt (dowsing-rod) előszeretettel alakítják ki varázsmogyoró-vesszőkből[3], és ennek igenis köze lehet a varázsmogyoró varázserejébe vetett hitnek, ki kell jelentsük, hogy a varázsmogyorónak nemcsak az élettana, de a szóeredete is nélkülöz mindenféle varázslatos elemet. A XVI. századtól használt witch hazel, „boszorkánymogyoró” előtagjának eredete minden bizonnyal az indoeurópai weik-, „hajlítani” gyökre támaszkodó azonos értelmű óangol wican, amelyből a wice származik. Ezzel az utóbbi szóval illettek mindenféle hajlékony ágú fát.[4] A nemzetközi elterjedés során a magyar nyelvbe értelemszerűen nem az óangolból jutott, hanem gyaníthatóan a német Zaubernuss, „varázsdió” lehetett a közvetlen előzmény. De a varázsmogyoró-fák sem nőnek az égig: például az orosz név mit sem őriz a szó csodájából. Ottani neve гамамелиса, ami persze a legkevésbé sem véletlen. Az ógörög ἁμαμηλίς, hamamelis a ᾰ̔́μᾰ, hama, „-val” és a μῆλον, melon, „alma” összetételeként az „almával egyidejűleg virágzó” növény[5], feltehetőleg a rózsafélék családjába tartozó naspolya[6]. Az, hogy a varázsmogyorók nemzetségének Linné (1707 – 1778) a Hamamelis nevet adta, már a kor etimológiai érettségi viszonyait tükrözi.[7] A csoda- vagy varázsmogyoró adja a nevét a maga családjának, a Hamamelidaceae-nek, melyet Robert Brown (1773 – 1858) kreált.[8]

Jók-rosszak az egresről

Hosszabb bevezetőnkben a bengefélék családjába tartozó zsidótövisbogyó, más nevein kínai datolya vagy jujuba csak a mai tárgyunkkal némiképpen rejtélyes kapcsolata miatt kap helyet.

Őshazája Kína, ahol már jó négyezer éve fogyasztják. Némely országnak van nemzeti gyümölcse. Köztük van Kína is, melynek, gondolkodására jellemzően, mindjárt két ilyen gyümölcse is van, egy „fő-” és egy „al-”. (Mert ahol ősi kultúra van, ott rendszerint ősi hivatali szemlélet is van.) Az elsődleges kínai nemzeti gyümölcs, első hallásra talán meglepő módon, egy küllőfolyondárféle: a Dél-Kínában bőségben termesztett kivi. A másodlagos viszont a kínai datolya.[1] A különféle források egyetértenek[2] abban, hogy Európába a gyümölcsöt Sextus Papinus consul († 40) hozta be Syria provinciából[3], egy olyan korban, melyben az egzotikus csemegék iránti fogékonyság az egekbe szökött. Ebben semmi meglepőt nem találunk, de mégis óvatosan kell kezeljük az értesülést, méghozzá nyelvi okokból. Szemerényi Oszvald (1913 – 1996) a „jujuba” szót a „hárs” jelentésű perzsa زیزفون‎, zajzafun szóból vezeti le. Ezt ugyan elvitatják (és helyette az „ismeretlen eredetet” javasolják) – a mályvafélék családja, melybe a hárs is tartozik, messze esik a bengeféléktől –, de a francia jujube szót a görögöknél is jövevényszóként használt ζίζυφον, zizifon szóból származtatják, a latin teljes átugrásával, olyanképpen, hogy a középkori latin vette át a franciától a szót jujuba alakban.[4] Ha elfogadjuk ezt a levezetést, akkor felmerül, hogy miért is ismerték a görögök előbb a szót a rómaiaknál, ha egyszer római konzul hozta Európába a gyümölcsöt a császárkorban. Id. Plinius (23 – 79) így használja ezt a szót A természet históriája XVII. könyve 14. fejezetében:

et zizipha grano seruntur Aprili mense.[5]

A jujubafát április hónapban elültetett magjáról termesztik.

Azaz id. Plinius a görög szót használja. Vagy ismerték a görögök a gyümölcsöt egy ideje (a megismerkedés természetesen történhetett a Sextus Papinus és id. Plinius kora közti néhány évtizedben is), vagy éppen a görögök vették át a rómaiaktól a Sextus Papinus által ezek szerint Syriából „behurcolt” szót. Az mindenesetre tanulságos, hogy egy-egy egzotikus gyümölcs ismerete viszonylag rövid időn belül a birodalom távoli pontjaira is eljutott. A tudományos besorolást Linné (1707 – 1778) végezte el, de a Rhamnus jujuba és Rhamnus zizyphus neveket is használta (a rhamnus a benge latin neve). A növényt Gustav Karl Wilhelm Hermann Karsten (1817 – 1908) javaslatára áthelyezték a Philip Miller (1691 – 1771) által kreált Ziziphus nemzetségbe, így a különös helyesírású Ziziphus zizyphus tudományos névhez jutottak.[6] Mai formája a görög és latin elnevezéseket békében egyesítő Ziziphus jujuba.[7]
Az Adam Lonicer (1528 – 1586) matematikus munkájára támaszkodó  Horhi Melius Peter (1532 – 1572) református püspök a HERBARIVM. AZ FAKNAC FVVEKNEC NEVEKRŐL, TERMÉSZETEKről, és hasznairól címmel posztumusz (1578) megjelent életveszélyes, alapművében, „idegenségének” sűrű hangoztatásával már ír a jujubáról és hasznáról[8]:

varjútövis és borsópadlizsán

De vissza id. Plinius fejtegetéseihez, hiszen célunk az, hogy észrevegyük a jujuba és az egres közti laza kapcsolatot. Az általa itt emlegetett tuberről feltételezik, hogy a jujuba egy fajtája. Erről a gyümölcsről írja id. Plinius, hogy beojtással is termesztik, egyebek mellett egy calabrix nevű növénybe. Egyáltalán nem magától értetődő, mi is ez a növény. Egyes elképzelések szerint a szintén bengeféle varjútövis, mások szerint a burgonyafélék családjába tartozó vadpadlizsán vagy borsópadlizsán[9], végül Jacques D’Aléchamps (1513 – 1588) a ribiszkefélék családjába tartozó egresre gyanakszik (hogy végre révbe érjünk). 

Szennák és Szaanák

Szanaát látni kell, bármilyen hosszú is az út, mely odavezet, bármilyen mélyre is süllyed a tikkadt teve térde a kimerültségtől.

régi jemeni mondás[1]

Amikor Pedanios Dioskorides (40 – 90) a Gyógyászati anyagok című műve I. könyvének 12. fejezetében – Περί Κασσίας, Peri kasias – A kassziáról és különféle alakjáról ír, nagy teret engedve az illatuk jellemzésének (mely a rózsától a kecskéig „ível”), általános magyarázat szerint a babérfélék családjába tartozó kassziák nemzetségére gondol. Vagy legalábbis a nemzetség egyes fajaira, mint például a magyarban kasszia (babérkasszia, fahéjkasszia) néven is emlegetett kínai fahéjra.[2] A 13. fejezet a Περί Κινναμώμου, Peri kinnamomu, és afelől ember fiának soha nem volt kétsége még, hogy ide a fahéjként ismert fűszernövények tartoznak (melyek, eltérően a kassziáktól, édes ízt is hordoznak). Dioskorides bőségesen sorolja a kassziák illatozásnál is fontosabb gyógyhatásait, beleértve a vérzéscsillapítást, a vizelethajtást és a méhnyaktágítást is, és teljességgel mellőzve a hashajtást, amit szerény adagolásban természetesen hiába is várnánk el a kasszisztól.[3] Mégis voltak, akik úgy tartották, a leírás mögött a pillangósvirágúak családjába tartozó szenna nemzetség keresendő, melynek első és legfontosabb hatása éppen a hashajtás.[4] Ez a hit olyan erővel munkált, hogy a szennák egyes fajait Linné (1707 – 1778) a kassziák nemzetsége alá sorolta. Végül Philip Miller (1691 – 1771) tisztázó javaslata győzedelmeskedett, és ezeket a „kiszökött” fajokat javaslatára az őket megillető helyre, a szennák nemzetségébe sorolták.[5] Ugyanakkor voltak, akik hősiesen ellenálltak a kísértésnek, és a Dioskorides-féle kassziákat annak tekintették, amik. Mint arról már megemlékeztünk, II. Fülöp (1527 – 1598) 1555-ben, még trónörökösként kapott egy borjúbőrre írt példányt a Gyógyászati anyagokból, Andrés Laguna de Segovia (1499 – 1559) fordításában, amelyben a szóban fogó fejezet spanyol címe De la Cassia, azaz A kassziáról.[6]

Nyár és éger

Ἠὼς δ᾽ ἐκ λεχέων παρ᾽ ἀγαυοῦ Τιθωνοῖο
ὤρνυθ᾽…

Ὅμηρος (αι VIII. π.Χ.): Ὀδύσσεια, E[1]

Heos, d’ek lekheon par’agauu Tithonoio
ornyth’…

Éósz, ágyáról, gyönyörű Títhónosza mellől
fölserkent…

Homeros (Kr.e. VIII.sz.): Odysseia, V.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

Tegnap is Eos és Tithonos történetével kezdtük rövid összefoglalónkat a kabócákról. Ma, ezzel a kis utalással, hasonlóképpen teszünk az égerfák vizsgálata előtt. Ha ugyanis tovább olvassuk az Odysseus tutajáról szóló varázsos éneket, ebbe a nagy jelentőségű leírásba ütközünk:

ὕλη δὲ σπέος ἀμφὶ πεφύκει τηλεθόωσα,
κλήθρη τ᾽ αἴγειρός τε καὶ εὐώδης κυπάρισσος.
ἔνθα δέ τ᾽ ὄρνιθες τανυσίπτεροι εὐνάζοντο…

Ὅμηρος: Ὀδύσσεια, E[3]

hyle de speos amfi pefykei telethoosa,
klethre t’aigeiros te kai euodes kyparissos.
hentha de t’hornithes tanysipteroi eunazonto…

Azaz, Devecseri Gábor fordításában:

Kétoldalt viruló erdő állt sűrün a barlang
mellett, nyárfa meg égerfa s jóillatu ciprus,
rajta a szárnyaikat táró madarak raja fészkelt…

Homeros más helyen is szívesen említi együtt a nyárt és az égert, noha nem közeli rokonok: a nyár a fűzfafélék, az éger a nyírfafélék családjába tartozik. (Ráadásul még a rendbe sorolásuk is eltér: a fűzfafélék malpighicserje-virágúak, a nyírfafélék bükkfavirágúak.)

Rakéták a kertben

Tegnapi rakétautunk után térjünk vissza a természetbe. A fűfafélék családjába tartozó, rakétavirágnak is mondott fürtös fáklyaliliom a kertekben és a vázákban éppúgy a dísznövények konfliktusmentes, kissé petyhüdt életét éli, mint a taxonómiában és a nyelvben. Ahogy azt már olyannyiszor láttuk, Linné (1717 – 1778) eredeti besorolását az élet átírta Lorenz Oken (1779 – 1851) személyében 1841-ben. A tudományos név innentől Kniphofia uvaria.[1] A Dél-Afrikából származó, egykor egzotikus növény nemneve tiszteletadás Johann Hieronymus Kniphof (1704 –1763) német botanikusnak.[2] (Így legalább ötletet kapunk a kiejtésére.) A nemet Conrad Moench (1744 – 1805) állította fel.[3] Az uvaria fajnév a latin uva, „szőlő” szóból származik, a termés alakjára utalva.[4] Kis színt visz a szokványos történetbe az angol megnevezés: red hot poker, „vörösen izzó piszkavas”.
A botanika egy másik „rakétájának”, az angolok által rocketnek, a magyarok által „borsmustárnak”, „fehéres” vagy „kerti mustárnak” nevezett rucola, rukola vagy rukkola (mindegyik változat szabályos[5]) nyelvtörténete lényegesen gazdagabb.

Lótuszevők

Mentek, s elkeveredtek azonnal a lótuszevőkkel,
kik nem terveztek számukra gonosz veszedelmet,
ámde megízleltették vélük a jóizü lótuszt.
És közülük ki a mézédes termést meg is ette,
már nem akart hírt adni nekünk, nem akart hazatérni,
ott kívánt az örökre maradni a lótuszevőknél,
egyre a lótuszt szedni, feledve a szép hazatérést.

Homeros (Kr.e. VIII. sz.): Odysseia, IX.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

A Henry George Liddell (1811 – 1898) és Robert Scott (1811 – 1887) szerkesztette Görög-angol lexikon (A Greek-English Lexicon), melyet sir Henry Stuart Jones (1867 – 1939) bővített ki Roderick McKenzie (1887 – 1937) közreműködésével, tíz növényt is felsorol, melyet a görögök a λωτός, lotos szóval illettek[2]:

eperhere, szarvaskerep, bakszarvúfű, bakszarvú lepkeszeg, egy görög görögszénafaj, egy szicíliai somkórófaj, kecskezanót, fehér tündérrózsa, keleti ostorfa, jujuba

A λωτός, lotos feltehetőleg héber eredetű, ott a מירה, luat szó „mirhát” jelent.[3] A bemutatott tíz növény közt akad fűszer, akad gyógynövény (például a szarvaskerep kétségkívül az idegeket nyugtatja[4]), de a költői látomásban bemutatott gondűző hatást egyikükkel sem lehet elérni. A Liddell-Scott is, más források is amellett teszik le a voksukat, hogy Homeros lótuszevői a tízediket, a jujubát fogyaszthatták.

A csodatévő luffatök

Sok erénye mellett forrásunk kisebb hibát is elkövet a luffákról szólva. A tökfélék mintegy 850 fajt számláló családjába tartozó Luffa nemzetséget „lopótöknek” fordítja (bár lektortalan korunkban lehetséges, hogy egy gépíró hallotta félre a „luffatököt”), miközben a helyes megnevezés a „szivacstök”. A nem legismertebb fajának, a hengeres szivacstöknek, más néven gyógyszivacsnak, halostöknek vagy luffatöknek két tudományos neve is forog: a hivatalos Luffa aegyptiaca, „egyiptomi luffa” és a Luffa cylindrica, „hengeres luffa”. A nemet is, a fajt is Philip Miller (1691 – 1771) határozta meg.[1] A nemnév egyiptomi arab eredetű. A لُوفَ, luf jelenti magát a növényt, a لُوفَة, lufa a többes számú alak, ebből alakult az újlatin luffa.[2]

Maraton és édeskömény

…He flung down his shield,
Ran like fire once more: and the space ’twixt the Fennel-field
And Athens was stubble again, a field which a fire runs through,
Till in he broke: ”Rejoice, we conquer!”

Browning (1812 – 1889): Pheidippides[1] (1879)

…Pajzsát a földre levetette ő,
Még egyszer, mint tűz, iramodik: a tér a köménymező
És Athén közt tarlóvá lett, mit felemészt a láng,
Míg kiszakadt belőle: győztünk! vigadjunk hát!

Νενικήκαμεν! (Nenikekamen!) Győztünk! Feidippides († Kr.e. 490) szobra a maratoni országúton

Erős közvetett bizonyítékunk van rá, hogy a költemény címadója, Feidippides († Kr.e. 490) a görögök maratoni csatanyerése után nem rohant az onnan mintegy 40 kilométerre fekvő Athén piacára ezzel a diadalkiáltással ajkán mint utolsó szóval: a mesélés, színezés iránt rendkívül fogékony Herodotos (Kr.e. 484? – 425) nem tud az esetről.[2] Ahogy a legendás történet eredetét visszafejtik, kiagyalójának Plutarkhos (46? – 127?) tűnik.[3] Browning verse mindamellett óriási hatást gyakorolt Michel Jules Alfred Bréal (1832 – 1915) akadémikusra és Pierre de Frédyre, Coubertin bárójára (1863 – 1937), a jelenkori olimpiai játékok atyjaira, hogy a maratonfutást felvették a műsorszámok közé.[4] 

Goji, az élet meghoszabbítója

Holddal esti csillag, vélem
Égő szerelem van.[1]

Petőfi (1823 – 1849): Szerelem vándorai (1844)

A burgonyafélék családjának számos nemzetsége (például a nadragulyák, maszlagok, beléndekek, dohányok) híres a barátságtalan terméséről, és ebben élen jár a csucsorok neme, benne kedves és jól eső fajunkkal, a krumplival.

Ebbe a családba tartozik a Linné (1707 – 1778) által megalkotott nem, az ördögcérnáké is.

A birs és a becsület

A birs ősi kultúrnövény. Közönséges (közvetlen) fogyasztásra is nagyon rég óta használják, de igazi lendületet a termesztésére az adott, hogy felismerték a cukor konzerváló hatását.[1] Rutilius Taurus Aemilianus Palladius (395? – 460?) évszázadokon át haszonnal forgatott művében, az Opus agriculturae-ben (A mezőgazdaság) részletesen beszámol a birs termesztéséről és a kifőzött gyümölcs levének besűrítésével előállt birsalmasajtról.[2] Már írtunk róla, hogy Szent Johanna (1412 – 1431) kedvenc csemegéje volt a birsalmasajt.

Arról is írtunk már, hogy „birs” szavunk eredete a nyelvtudomány számára ma még hozzáférhetetlen. Más, szerencsésebb népek azonban bővelkednek az olykor egymásnak is ellentmondó névmagyarázatokban.

Akiknek beletört a bicskája a körtébe

„Körte” szavunk eredete a ködbe vész. Feltehetően a honfoglalást megelőző idők török szavából származik, és ugyan rokon hangzású a megfelelő kun kertme és nogaj kertpe szavakkal, nem onnan ered, hanem feltehetően mindannyian egy közös keleti forrásból. A XVIII. században dobódott ki a „körtve” v-je.[1]