Fenomenológia terjengős bevezetésekkel

Mint ismeretes, valaki szúnyogot ültetett Titus (39 – 81) római császár fejébe. A szóbeszéd szerint a római istenek büntették ezzel a zsidó háború (68 – 70) jeruzsálemi lezárásában elkövetett kegyetlenkedéseiért és fennhéjázásáért, de Suetonius (69? – 130?) nem tud erről[1]. A Felső Magyar-Országi Minerva című Nemzeti Folyó-Írásban 1830-ban Edvi Illés Pál (1793 – 1871) evangélikus prédikátor és akadémikus így foglalja össze a történteket:

Mit csináljon Brutus?

Paweł Działyński (1560 – 1609), 1597-ben az akkor hivatalosan huszonnyolc éve fennálló Rzeczpospolita nagykövete az Egyesült Tartományokban (Hollandiában) a hírek szerint elegánsan öltözködő, szellemes társalgó volt. A híreket I. Erzsébet (1533 – 1603) kapta, azzal együtt, hogy a lengyel diplomata az ő udvarába készül látogatást tenni. A királynő nagy várakozással nézett az esemény elébe.

^{Veronese (1528 – 1588) vagy követője: II. Bajazid (1447 – 1512)}

Akiknek nem árt a kor

ENOBARBUS
…
Age cannot wither her, nor custome stale
Her infinite variety: other women cloy
The appetites they feede, but she makes hungry,
Where most she satisfies. For vildest things
Become themselues in her, that the holy Priests
Blesse her, when she is Riggish.

Shakespeare (1564 – 1616): THE TRAGEDIE OF Anthonie, and Cleopatra. II / 2
(Folio 1, 1623) 1606?[1]

ENOBARBUS
…
E nőnek kor nem árt; a megszokás
Örök varázsát nem koptatja el.
Más nő keblén a vágy, ha jóllakott,
Elalszik; itt új vágyra gyúl; mivel
E nőn a rút is oly dicső, hogy a
Pap is megáldja, míg bujálkodik!

Antonius és Cleopatra, II / 2

Szász Károly (1828 – 1905) fordítása, 1866?[2]

^{Giovanni Battista Tiepolo  (1696 – 1770): Antonius és Kleopatra találkozása (1746-47)}

Most, amikor VII. Kleopatra Filopator (Atyaszerető, esetleg: Atyja által szeretett), röviden: Kleopatra (Kr.e. 70? – 30) körül napi politikai indulatok hullámzanak[3], nem a terelés szándékával, amire szerény eszközeimmel amúgy sem vállalkozhatnék, újólag az „Enobarbus”-problémára is felhívom az esetleges ny. olvasó figyelmét.

Három jó (?) király – 3.: II. Juba

ἂγχουροι μεγάλαι κόσμου χθόνες, ἃς διὰ Νεῖλος
πιμπλάμενος μελάνων τέμνει ἀπ᾿ Αἰθιόπων,
ἀμφότεραι βασιλῆας ἐκοινώσασθε γάμοισιν,
ἓν γένος Αἰγύπτου καὶ Λιβύης θέμεναι.
ἐκ πατέρων εἴη παισὶν πάλι τοῖσιν ἀνάκτων
ἔμπεδον ἠπείροις σκῆπτρον ἐπ᾿ ἀμφοτέραις.

Κριναγόρας ὁ Μυτιληναῖος (70 π.Χ. – 18 μ.Χ.):
επίγραμμα στον γάμο της Κλεοπάτρας και της Ἰούβας (25? 20-19? π.Χ.)[1]

hankuroi megalai kormu khtones, as dia Neilos
pimplamenos melanon temnei ap’ Aithiopon,
amfoterai basoleas ekoinosasthe gamoisin,
hen genos Aigyptu kai Libyes themenai.
ek pateron eie paisin pali toisin anakton
hempedon epeirois skeptron ep’ amfoterais.

Krinagoras o Mytilenaios:
epigramma ston gamo tes Kleopatras kai tes Iubas

Két nagy szomszédját a világnak, melyet a Nílus
Bő vize választ el sötét etióptól,
Fejedelmek házassága teszi eggyé,
Egyiptom és Líbia egybekeltek most,
Szüleik nyomán a fiak
Uralják a földeket erős jogarukkal!

Epigramma Kleopátra és Juba házasságkötésére

^{II. Juba (Kr.e. 52? – Kr.u. 23)}

Nem ez az első alkalom, hogy II. Jubával foglalkozom. Beszámoltam uralmáról Numídiában és a szomszédos Mauretaniában, és házasságkötését is megemlítettem a Marcus Antoniustól (Kr.e. 83 – 30) és VII. Kleopatra Filopatortól (Atyaszerető, esetleg: Atyja által szeretett, Kr.e. 70? – 30) született hercegnővel, II. Kleopatra Selenével („Hold”, Kr.e. 40 – Kr.u. 5?), akinek élete szintén dúskál eseményekben, és sorsa jelképesen kapcsolódik össze a ptolemaidák alkonyával. Érdekesen és egyben II. Juba általános megítélésével összhangban említi meg a házasságot Plutarkhos (46? – 127?) a Párhuzamos életrajzok Antoniusról szóló fejezetének 87., utolsó szakaszában:

Három jó (?) király – 2.: III. Attalos Filometor Euergetes

Τευθρανίδης, ὦ κλῆρον ἀεὶ πατρώιον ἴσχων,
κέκλυθι μηδ’ ἄμνηστον ἀπ’ οὔατος ὕμνον ἐρύξῃς,
Ἄτταλ’, ἐπεί σεο ῥίζαν ἐπέκλυον Ἡρακλῆος
ἐξέτι Λυσιδίκης τε περίφρονος, ἣν Πελοπηίς
Ἱπποδάμη ἐφύτευσεν ὅτ’ Ἀπίδος ἤρατο τιμήν.

Νίκανδρος ὁ Κολοφώνιος (αι II. π.Χ.): ύμνος στον ’Aτταλο[1]

Teuthranides, o kleron aei patroion hiskhon,
keklythi med’hamneston ap’huatos hymnon erixes,
Attal’, epei seo rhizan epeklyon Herakleos
exeti Lysidikes te perifronos, hen Pelopeis
Hippodame efyteusen hot’Apidos herato timen.

Nikandros o Kolofonios (ai II. p.X.): hymnos ston ’Attalo

Teuthranosi sarj, te ki mindörökké bírod atyáid örökét,
Halld himnuszom, és ne száműzd feledésbe füledtől,
Attalos, mert hallám, Herakles és
Bölcs Lysidike utóda vagy, és így Argost megnyerő,
Hippodameiát elnyerő Pelopstól eredsz.

Nikandros: Himnusz Attaloshoz

A Πέργαμον, Pergamon helynevet előgörög eredetűnek gondolják és a πύργος, pyrgos, „torony”, „őrtorony”, „erőd” szóra igyekeznek visszavezetni.[2] Maga a πύργος, pyrgos először Homerosnál (Kr.e. VIII.) bukkan fel. Például itt:

Αἴας δ᾽ ἐγγύθεν ἦλθε φέρων σάκος ἠΰτε πύργον
χάλκεον ἑπταβόειον…

Ἰλιάς, H[3]

Aias d’engythen elthe feron sakos eute pyrgon
khalkeon heptaboeion…

Ilias, E

S Aiász jött közelébe, torony-nagyságu paizzsal,
hétbikabőrü, rezes volt ez…

Ilias, VII.

Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[4]

Ugyanebben az énekben egy további feltűnését magának Aiaxnak jelzőjeként már idéztem. Ugyanott említettem a πύργος, pyrgos ködbe vésző eredetét. (Vannak, akik az urartui burgana, „oszlop”, „oltár”, „alap” szót sejtik mögötte, míg mások a Burg, „vár” szó csodás elterjedéséhez kötik.)[5]

Fejezetek a taps történetéből

Terentius (Kr.e. 185? – 159?) görög eredetire (ἑαυτόν τιμωρούμενος) alapozott Heautontimorumenos[1](vagy Heauton Timorumenos, Önként bűnhödő, Az önmagát kínzó vagy Önmarcangoló) című színjátéka így fejeződik be az V. felvonásban:

CLITIPHO
Syro ignoscas volo

CHREMES
Fiat.

Om[2]
Vos valete, et plaudite![3]

CLITIPHO
Kérlek, bocsásd
Meg Syrusnak, mit érettem művelt.

CHREMES.
Legyen. Viduljatok s tapsoljatok!

Kis Sándor (1854 – 1904) fordítása, 1895

Választásom önkényes: Terentius szokása volt, hogy a darabjait a „tapsoljatok” felszólítással rekessze be.[4] A taps története azonban sokkal messzebbre nyúlik.

Halszag a köbön: búcsú a szeleukidáktól

A bőség érzetét felidéző lencse, bab, borsó[1], mák, sokpikkelyű hal népszerű hagyományos karácsonyi-szilveszteri-újévi eledelek, egyikük-másikuk egyéb társult hiedelmekkel[2]. Erről jut eszembe a szeleukidák végső ideje.

Köpenyek, ráják. A gázharisnya is érintve

^{Medović (1857 – 1893): Bacchanália (1890)}

Caligula (12 – 41) a római császárság történetében körülbelül ugyanolyan „jó hírnek” örvend, mint VI. Sándor (1431 – 1503) a római pápaságéban. Suetonius (69? – 130?) a Caesarok élete neki szentelt fejezete 52. szakaszában a viseletét is felrója neki:

Saepe depictas gemmatasque indutus paenulas, manuleatus et armillatus in publicum processit; aliquando sericatus et cycladatus…[1]

Gyakran tarka hímzéses, drágakővel kivarrott, hosszú ujjas paenulában mutatkozott nyilvános helyen, karpereccel karján, olykor selyemruhában…

Kis Ferencné (1916 – 1962) fordítása[2]
(A paenula ujjatlan, hosszú, zárt köpeny téli hordásra.[3])

Gallienus (218? – 268) is jellegzetes „rossz császár” volt, amennyiben elfogadhatjuk a IV. században írt Historia Augusta olvasmányos, de ellenőrizhetetlen megállapításait a róla és fiáról, Saloninus Gallienus (242? – 260) császárról írt fejezet 16. szakaszában. Az, hogy nyáridőben naponta 6-7 fürdést, „akár” napi 3-4 ezer katona megöletésének sztálini szigorát tulajdonítja neki a feljegyzés, nem támasztja alá a krónikás szavahihetőségét.

Mantelibus aureis semper stravit.[4]

Mindig arannyal szőtt abroszokkal terített.

Takács Levente fordítása[5]

Szavannacerkófók. Egy báró, egy gróf, egy márki, néhány herceg, egy király, egy császár, istenek, sőt: Beethoven

Franciaország még nem jutott el odáig a divatban, hogy, mint az angol nemesség, ócska papucsokkal és régi facipőkkel dobálja meg az uj házasok postakocsiját, Churchill emlékezetére, Marlborough vagy Malbrouck emlékezetére, akit esküvője napján meg akart verni dühös nagynénje, ami szerencsét hozott neki. A mi nászszertartásainkon még nem szerepel a facipő és a papucs, de türelem, ha a jó izlés terjed, erre is rákerül a sor.

Victor Hugo (1802 – 1885): A nyomorultak (1862). VII-VIII. kötet.
Ötödik rész: Jean Valjean. Hatodik könyv: Fehér éjszaka. I. 1833 február 16.
Éber László (1871 – 1935) és Csillay Kálmán (1863 – ?) fordítása (1930)[1]

A cerkóffélék családjába tartozó szavannacerkóf (más néven afrikai zöld majom) nemzetséget, tudományos nevén a Chlorocebust John Edward Gray (1800 – 1875) állította fel 1870-ben. A név megfejtése nem igényel furfangos észjárást. Az előtagot adó χλωρός, khloros ógörög szó jelentése „halványzöld”[2], a –cebus utótag ógörög eredetije a hosszúfarkú majmokat jelölő κῆβος, kebos[3] szó.[4] Az Afrika szavannáin elterjedt hat faj kicsiny átfedésű élettereit mutatja egy hatszerzős, 2013-as tudományos cikk[5] ábrája.[6] A cerkóffélék erősen szociális hajlamúak, de más fajok, így a szintén „családtag” páviánok közelségét is kerülik, sőt – ami a például a szavannacerkófokat illeti – legszorosabb nemzetségbeli rokonaikét is. Szavannai életmódjuk csak annyit jelent, hogy nem az erdőket lakják, szívükhöz természetesen közel állnak a vízforrások, azaz a folyópartok, mocsarak, és táplálékforrásként az erdőszéleket sem vetik meg.[7]
A szavannacerkófok hat faja közül az egyik mindjárt a „szavannacerkóf” névre hallgat, de a többi is az, bizonyos jelzőkkel: Malbrouck-, Bale-hegységi, déli, sárgahasú és tantalus-.

• 

  szavannacerkóf

• 

  Malbrouck-szavannacerkóf

• 

  Bale-hegységi szavannacerkóf

• 

  déli szavannacerkóf

• 

  sárgahasú szavannacerkóf

• 

  tantalus-szavannacerkóf

a szavannacerkóf fajok

Álságokon át az első Chylusig

Elias Avery Lowe (1879 – 1969) paleográfus egy írásmódot, melyet a VIII. század közepétől a XIII. századig használtak latin szövegek lejegyzésére, és melyet a korábbi elmélet szerint Monte Cassino bencés kolostorában fejlesztettek ki, majd ebből finomodott a X. században a Bariban alkalmazott formájúra, földrajzi okból, hiszen kimutatása szerint Dél-Itáliából százával kerültek elő ilyen kéziratok[1], beneventói írásnak nevezett. Ligatúráival (elkötéseivel, kötőíveivel), rövidítési stílusával kimondottan szép, igényes hatást tesz[2], ennek ellenére a „hírhedten nehezen kibetűzhető” jelzővel illetik.

Cymbeline és Euryanthe

Suetonius (69? – 130?) a Császáréletrajzai Caliguláról (12 – 41) szóló IV. fejezetének 44. szakaszában számol be a következő epizódról, a császárral szemben táplált érzéseit szemmel láthatólag véka alá nem rejtve:

Adminius, Cynobellinus brit király fia, akit apja elkergetett hazulról, szerény kis csapattal átszökött hozzá, és oltalmába ajánlotta magát; erre Caligula olyan kérkedő levelet küldött Rómába, mintha az egész szigetország megadta volna magát; lelkére kötötte továbbá a futároknak, hogy kocsijukkal a Forumon keresztül egész a senatus ülésterméig elhajtassanak, és üzenetét csakis Mars templomában, a senatus jelenlétében nyújtsák át a consuloknak. 

Kis Ferencné (1916 – 1962) fordítása[1]

Cynobellinus (vagy Cunobelinus, † Kr.e. 42?) valójában belga „király” volt, hogy a misztikumot tovább fokozzuk. (Neve egyes vélemények szerint a kelta breton „kutya erős”-ből származik.[2]) A mai Belgium területén letelepedett belgák régióját a Kr.e. I. századi sikeres római hódítások után Gallia Belgica néven provinciává tették. A belga törzsek addigra már nyugatra is terjeszkedtek, a catuvellauni törzs[3] a mai Londontól északra vetette meg a lábát. Híres vezérük volt Tasciovanus († Kr.e. 9?). Fővárosuk Verlamio volt, a későbbi római Verulamium. 

Csak a méreg Pannóniában

Uralkodókról szóló kisebb belső és csak lazán összefüggő sorozatunkban ezúttal I. Valentinianus római császárról (321 – 375) lesz szó. Róla legutóbb akkor beszéltünk, amikor elődje, Iovianus (331 – 364) rejtélyes halálát vizsgáltuk (és abban ártatlannak találtuk). I. Valentinianus, mint írtuk, feddhetetlen erkölcsű és erényes uralkodó volt, de most, amikor uralmát és szintén nem közönséges halálát egy kicsit közelebbről is megvizsgáljuk, ezt a tömör megállapítást ha vissza nem is vonjuk, valamelyest árnyaljuk. Fő forrásunk ezúttal is Ammianus Marcellinus (330?  – 400?) Római antikvitásai. A XXVIII. könyv első két fejezete foglalkozik a császár uralmával. 

Swift, Vergilius

Swift (1667 – 1745) életében a művelt világban magától értetődő volt Vergilius (Kr.e. 70 –  Kr.e. 19) mélyre ható ismerete. Mint életrajzírója, Swift keresztfia, a színész és színigazgató Thomas Sheridan (1719 – 1788) 1784-ben megjelent The life of the Rev. Dr. Jonathan Swift, Dean of St. Patrick’s (Dr. Jonathan Swift tiszteletes, a Szent Patrik Székesegyház diakónusa élete) című életrajzának VII. szakaszából (Various Anecdotes of Swift, Különféle Swift-anekdoták) kiderül[1], Swift ismerete Vergiliusról még a műveltektől akkor elvártakon is túlment. 

Hősiesülés: az ifjabb Cato

Az öngyilkosságot egyformán a legnagyobb gyávaságnak és a legnagyobb bátorságnak tartják, a legnagyobb erénynek és a legnagyobb bűnnek. Cato szóban és tettben magasztalta.

Kosztolányi (1885 – 1936): „Az öngyilkos”. Pesti Hírlap, 1933[1]

(A magáról rendszerint diszkréten hallgató Kosztolányi halálos betegségének első tünetei hónapokkal az öngyilkosságról frivolan szóló cikke előtt jelentkeztek. Talán a mélyben, a tudat alatt benne is megfordulhatott a gondolat, bár a kegyetlen küzdelmet végigvitte.[2])

Utica Tuniszban

A Julius Caesar (Kr.e. 100 – 44) ellen Libyán át felvonuló ifjabb Catóval (Kr.e. 95 – Kr.e. 46) mint az ott honos amfiszbéna életmódjának klasszikus megfigyelőjével már találkoztunk. A nagy római polgárháborúban Pompeius (Kr.e. 106 – 48) oldalán állt, és nem vitás, hogy az a szilárdság, amelyet Pompeius halála után tanúsított Caesar ambíciói ellen, római jellemre vall. Megerősítette pozícióit a karthágói Uticában (világosan felismerve, hogy Rómába nem teheti a lábát), és nem hódolt be a győztesnek. Kétségtelen ugyanakkor, hogy életében nem annyira tartásáról, mint „nagy természetéről” volt nevezetes (erről bökversek maradtak fenn), és semmiféle olyan színezete nem volt szembenállásának Julius Caesarral fennálló konfliktusukban, hogy kettejük közül ő lett volna a nép szabadságának oltalmazója az egyeduralkodói hatalomra törő ellenfelével szemben. Julius Caesar nem értette ifjabb Cato viselkedését, amikor felvonult Utica ellen. A város ura ugyanis se nem oldott kereket, se a védekezés jeleiről nem adott jelet. Caesar kapott hírt azonban másról:

Kifacsart szállóigék

Már foglalkoztunk kifacsarodott szállóigékkel. Hozzáillesztünk eddigi sovány gyűjteményünkhöz még három tudatosan vállalt kifacsarást, mindet az érett Nietzsche (1844 – 1900) részéről. Ha valaki a szócsavarásokat baljós előjelként tekinti a szócsavaró elméjének jövőjére nézve, a tudomány által alá nem támasztott nézetet vall, de esetünkben mégis rátapintana a szomorú igazságra. Nietzsche első két idézendő műve „utolsó békeévében”, 1888-ban íródott, amennyire egy súlyos fejfájásokkal, hányingerrel, szédüléssel és szegénységgel zsúfolt, alapvetően szomorú és magányos időszak tekinthető egyáltalán békésnek. Messziről indulunk.