Dante címkéhez tartozó bejegyzések

Bárók és bírók. A korona hányattatásai

Così fatta, mi disse: «Il mondo m’ebbe
giù poco tempo; e se più fosse stato,
molto sarà di mal, che non sarebbe…»

Dante (1265? – 1321): Divina Commedia,
Paradiso, Canto otto / 17.: Carlo Martello d’Angiò[1]

„Lenn nem sok évig éltem” – szólt e lángban –
„de, hogyha tovább éltem volna lenn,
most kevesebb baj lenne a világban…”

Dante: Isteni színjáték,
Paradicsom, Nyolcadik ének / 17.: Anjou Martell Károly.
Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása[2]

A francia, de legalábbis franciás műveltségű, ismeretlen dömés baráttól származó 1308-as Anonymi Descriptio Europae Orientalis (Kelet-Európa leírása egy névtelentől)[3] bő teret szentel Szicília (továbbá Nápoly, Albánia és Jeruzsálem) királya, sok más terület hűbérura, IX. Szent Lajos (1214? – 1270) kevésbé szent öccse, Anjou Károly (1226 – 1285) aspirációinak. Anjou Károly politikájával korábban már nyílt alkalmunk részletesebben is megismerkedni. Szemet vetett ha nem is mindjárt a bizánci trónra, de jelentős konstantinápolyi befolyásra feltétlenül. Messzire tekintett: aggasztották „a vas és arany” cseh királya, II. (Nagy) Přemysl Ottokár (1232 – 1278) kiterjedt hadmozdulatai[4], melyek olykor még a belső viszályok ellenére is hatalmas és erős magyar koronát is zaklatták. A nagy cseh király nyolcad-árpád házi magyar volt: apai nagyanyja, Magyarországi Konstancia (1180? – 1240) III. Béla (1148? – 1196) lánya.[5] Bővebben…

Reklámok

Dante és a császár

A II. Hohenstaufen Frigyes római császár (1194 – 1250) és a Szentszék feszült viszonyáról, majd a császári címben őt követő fiáról, IV. Konrádról (1228 – 1254) már írtunk. Ez után hosszú interregnum állt be egészen 1273-ig. Ennek a legkevésbé sem a pápák vonakodása volt az oka a császárkoronázástól. Nem lett volna sok módjuk vonakodni, ha a német fejedelemségek ki tudtak volna állítani egy legalább általuk egységesen elfogadott, erős német királyt. Erre azonban nem voltak képesek. Közel két évtized állandó belvillongással, a központi hatalom szétforgácsolódásával telt, majd amikor feltűnt egy ambiciózus, de csekély birtokokkal és befolyással rendelkező jelölt, Habsburg Rudolf (1218 – 1291), kompromisszumosan megválasztották, és annak sem lett akadálya, hogy annyi év után a római császári tisztet is betöltse. A Habsburg-ház erősödése is szerepet játszhatott abban, hogy a fejedelmek bizalma néhány császár után ismét egy gyengének ígérkező, kis és helyileg-nyelvileg elszigetelt birtokú luxemburgi gróf, az ilyenképpen német királlyá választott VII. Luxemburgi Henrik felé fordult.[1]

A hét választófejedelem megszavazza Henriket. Balduineum, 1341

Bővebben…

A világot fenyegető hajsza

Küldeni most mindenki az én Laelapsom akarja
(így hívták a kutyát). Köteléről régen akart már
elszabadulni, nyakával rég feszitette a fékét.
Még alig engedtük szabadon, már látni se tudtuk,
merre rohan. Forró fövenyen csak a lábnyoma látszott,
ő maga már tovatűnt. Sebesebben dárda sem illan,
megcsóvált szíjból a kavics sose száll sebesebben,
krétai ívről sem szökken sebesebben a vessző.
Domb magasul meredek csúccsal közepén a mezőnek;
fölsietek rá, hogy lássam különös rohanásuk;
már-már szinte fogoly, s a fogak közül illan el ismét,
úgy látszott, az a vad.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások VII.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Zeus a maga bikahátán elrabolt Európát, vallja Pausanias Periegetes („Leíró”, 110? – 180?) Görögország leírása című műve IX. könyve 19. fejezetének 1. szakaszában, a beóciai Theba melletti Teumessosban rejtegette (amely város is, hegy is[2], így gyaníthatjuk, hogy inkább ez utóbbiban).

Bővebben…

Illír földön

Ez idő tájban érkeztek meg a carnusok, histriaiak és az iapides nép követei, s bejelentették, hogy Cassius consul tőlük először kalauzokat követelt, akik megmutatják az utat, amelyen seregét elvezetheti Macedoniába, majd békésen elvonult tőlük, mint aki máshol óhajt háborút folytatni. De útközben visszafordult, ellenség módjára járta be földjeiket, mindenütt gyilkosság, rablás és gyújtogatás jelezte útját, s ők a mai napig sem értik, miért tekintette őket a consul ellenségnek.
azt válaszolták, hogy a senatus egyrészt nem tudott előre a felpanaszolt eseményekről, másrészt nem helyesli, ami történt. Viszont jogtalan eljárás lenne távollétében tárgyalás nélkül elítélni egy volt consult, mikor az az állam szolgálatában van távol. Ha majd C. Cassius visszatér Macedoniából, s ők jelenlétében óhajtanak vádat emelni ellene, a senatus megvizsgálja az ügyet, s azon lesz, hogy elégtételt kapjanak
Azt is elhatározták, hogy a követeknek fejenként kétezer ast küldenek ajándékba, a két királyi fivér pedig a következő különleges adományokat kapta: egy-egy öt font aranyból készült nyakláncot, öt, huszonöt font súlyú ezüstedényt, két felszerszámozott lovat lovászokkal együtt, továbbá lovassági fegyvereket és hadiköpenyeket, s ruhákat a kíséretükben levő szabadoknak és rabszolgáknak.

Titus Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17): A római nép története a város alapításától. XLIII. könyv, V. fejezet, 2-3. szakasz

Muraközy Gyula (1892 – 1961) fordítása[1]

Titus Liviust idézni könnyű, de röviden idézni képtelenség. A (még így is tömörített) szemelvényből azt látjuk, a késő köztársasági szenátus rendkívül nemesen bánik a kissé „megszaladt” hatalmú tisztviselőivel, és a béke kedvéért ha nem is a kárvallottakat, de azok korrupt vezetőit és követeit a maga szempontjából olcsón lekenyerezi. Nem is ragaszkodtak tovább az utólagos kivizsgáláshoz, és Caius Cassius Longinust valóban nem is vonták kérdőre csalárd tettéért. Legalábbis ez nem fért rá Titus Livius végtelen lapmezejére.


Caius Cassius Longinus (Kr.e. 87? – 42)

Itt álljunk meg egy pillanatra. Igen, ez az a Cassius, akit a Julius Caesar (Kr.e. 100 – 44) elleni merényletben játszott szerepéért Dante (1265? – 1321) azért vet a pokol legmélyére, egyenesen Lucifer szájába Iskarióti Júdással († 33?) és Brutusszal (Kr.e. 85 – Kr.e. 42) együtt, mert szent felfogása szerint a legsúlyosabb bűn annak elárulása, aki szeret bennünket, megbízik bennünk:

„   …Júdás az Iskarióti.
Feje benn van, lába kilóg a száján.
A másik kettő, kiknek feje lóg ki:
az Brutus – a fekete szájból ez csügg,
ládd, hogy nyújtózik, nem tud szót se szólni.
Meg Cassius – nézd azt a vastag testüt.
De már az éj közelget; már mi mostan
mindent láttunk, utunkat újra kezdjük.

Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása[2]

Cassius vérében volt az árulás, az a fajta is, amellyel egy felsőbb bugyorban eléldegélhetett volna az idők végezetéig, és a legrosszabb fajta is.


De fordítsuk figyelmünket az egyik panaszos nép, az iapides felé, tegnapi ígéretünk szerint.  Bővebben…

Non omnis moriantur

A székesegyház roppant tornyai:
Négy óriási felkiáltójel

Egy kövön jártatom a szememet,
Emlékkő egyszerűbb már nem lehet.
Rajta halványan két művész neve,
Megtudom, hogy mult század közepe…
Egyik fuvola, a másik fagot, –
És mind a kettő milyen rég halott.

Nem nagy nevek, és nem zene-titánok…

Reményik Sándor (1890 – 1941):
Non omnis moriar[1]

Dante (1265? – 1321) Paradicsomának fordításáért Babits (1883 – 1941) jókora honoráriumot kapott, amit, magát pénzügyi antitalentumnak érezvén, költő barátjára, a szintén a Nyugat „aranykorának” illusztris alakjára, Nagy Zoltánra (1884 – 1945) bízott, aki nemcsak neves ügyvéd, de tehetséges befektető is volt, így a talentumot megtöbbszörözte. Ezen a pénzen vásárolta meg a Babits család 1924-ben[2] Toldezsán Istvánné Mészáros Ilonától[3] Esztergomban az Elő- (vagy Arany-) hegyen (ma: Babits-hegy) a Sissler út (ma: Babits út) mellett azt a telket a présházzal (ma: a Magyar Nemzeti Múzeum Babits Emlékháza), melyben haláláig nyarait töltötte, és amelyben sok fontos verse megszületett.[4] Nagy Zoltánt, aki túlélte az üldöztetéseket, egy betörő verte agyon 1945 nyári éjjelén a lakásán.[5] Gazdag életútjának ezt a váratlanul tragikus végállomását nem mulaszthatjuk el felidézni egy olyan megemlékezésben, mely a sors és halál útjai körül forog.  Bővebben…

Ne gyakorolj nyomást a harlekinkaticára!

Imputet ipse deus nectar mihi; fiet acetum,
Et Vaticani perfida vappa cadi.

Martialis (38? – 104?): Epigrammatum, Liber XII / XLVIII[1]

Isten töltene bár nektárt nekem, úgy is ecet
Válna az, amelynél a vatikáni se jobb.

Epigrammák, XII. könyv, 48.
Csengery János (1856 – 1945) fordítása[2]

A harlekinkatica mindaddig élte nyugodt, katicaszerű életét Japánban és Kelet-Kína egyes pontjain[3], amíg a levéltetvek ellenségei (akik nem biológiai ellenségei voltak, bár indíttatásuk biológiai volt) az 1980-as, 90-es években úgy nem döntöttek, hogy Észak-Amerika keleti partvidékén is meghonosítják[4]. Nyugat-Európában hasonló elhatározásra jutottak, onnan 2008-ban Magyarországra is átterjedt. Az invázió kártétele nagy: a katicák megsínylik jelenlétét, sőt, a bortermelők is. Martialis mintha csak az ő panaszukat énekelte volna meg a mottónkban. (Népszerűségének az sem használ, hogy allergiás megbetegedések forrása, különösen ha elárasztja a lakást.) De amíg eljutunk odáig, nézzük meg a harlekinkatica nyelvi összefüggéseit. Bővebben…

Kit nem evett meg Ugolino gróf?

”Padre, assai ci fia men doglia
se tu mangi di noi: tu ne vestisti
queste misere carni, e tu le spoglia”.

Dante (1265? – 1321): Divina Commedia,
l’Inferno, Canto trentatreesimo / 1.: Il racconto del conte Ugolino[1]

„Atyánk, nem lesz szivünknek ennyi búja,
ha minket eszel! Te ruháztad csontunk
e vézna hússal: – vedd magadhoz újra!”

Dante: Isteni színjáték,
Pokol, Harmincharmadik ének / 1.: Ugolino.
Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása[2]

a Biblioteca Riccardiana Firenzében

Riccardo Romolo Riccardi (1558 – 1612) 1600-ban alapította Firenzében a ma is virágzó Biblioteca Riccardianát, azaz a Riccardi Könyvtárat.[3] Bővebben…

Néhány lófark

Az efedrin és egyes származékai felgyorsítják a metabolizmust, így voltak, akik abban reménykedtek (rosszabb esetben: erre másokban reményt ébresztettek), hogy szedésével látványos fogyást tudnak elérni. (A nem látványos fogyás értelmetlen.) Az anyagcsere teljes rendszerének felgyorsulása azonban többek között szaporább pulzussal is jár, a szív túlterhelésével, valamint olyan további súlyos szervezeti elváltozásokkal, melyeknek rémtörténeteiről számos beszámolót olvashatunk a kárvallott hiszékenyek részéről.[1] Mindamellett méregnek nem nevezhetjük, mert bár hatása avatatlanok, sarlatánok kezében végzetessé válhat, egyfelől időben észrevéve a bajt a szervezetből idővel ellenanyag bevétele nélkül is kiürül, másfelől mikroszkopikus adagokban különféle testi bajok gyógyítója, például asztmásokon segít a hörgőtágító hatásával. Ez utóbbit már évezredekkel ezelőtt felismerték. Bővebben…

Tasso és neve

CANTO l’arme pietose e ’l capitano
che ’l gran sepolcro liberò di CRISTO.
Molto egli oprò co ’l senno e con la mano,
molto soffrí nel glorioso acquisto;
e in van l’Inferno vi s’oppose, e in vano
s’armò d’Asia e di Libia il popol misto.
Il Ciel gli diè favore, e sotto a i santi
segni ridusse i suoi compagni erranti.

Tasso (1544 – 1595): Gerusalemme liberata, I. (1581)

Éneklem a szent harcot, a vezért,
Ki Üdvezítőnk sírját visszavette.
Sokat tön ésszel, kézzel ő ezért,
Sok szenvedésbe telt nagyhírü tette.
Hiába kelt Pokol, hiába mért
Világ két része végcsapást felette:
Őt nem hagyá az ég, s zászlai
Alá megtértek bolygó társai.

Arany János (1817 – 1882) fordítása[1]

Tasso ősi családja igen tehetős lett az által, hogy szerepet vittek az európai postaszolgáltatás megszervezésében.[2] Bővebben…

A lantán és a letargia

Itt ennek neve Léthe; túlra látszik
   Eunoé; – s aki nem issza vízét
   mindkettőnek: üdv arra nem sugárzik.

Dante (1265? – 1321): Isteni színjáték – Purgatórium, XXVIII.
Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása[1]

1-lethe

Lethe (Alaszka). Robert Fiske Griggs (1881 – 1962) névadása 1917-ben

Amint arról már megemlékeztünk, a nem sokkal korábban felfedezett Ceres kisbolygóról nevezte el Jöns Jakob Berzelius (1779 – 1848) 1803-ban a cériumot tartalmazó „földet”, azaz a cériumoxidot ceriának. Egy mintát jóval később, 1839-ben átadott tanítványának, Carl Gustaf Mosandernek (1797 – 1858) annak reményében, hogy a föld tisztátalan, és abban további ritkaföldfémek jelenlétére lehet következtetni. Így is lett, a vegyi úton elkülönített újabb földet Berzelius el is nevezte lanthanának, a görög λανθάνω, lanthano, „rejtett” szóból. Bővebben…

A Priáp és izmusa

Vere rosa, autumno pomis, aestate frequentor
spicis: una mihi est horrida pestis hiemps;
nam frigus metuo et vereor ne ligneus ignem
hic deus ignavis praebeat agricolis.

Vergilius (Kr.e. 70 – Kr.e. 19) (?): Priapeia, I.[1]

Őszre gyümölcsöt, nyárra kalászt, tavaszodva virágot
oly sokan aggatnak rám: csak a tél iszonyú.
Mert rémít a hideg, s – isten-létemre – ijesztő,
hogy tüzifául hord majd el a lomha paraszt.

Priapus-versek I. Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[2]

Vergilius sokat foglalkozik (a görögösen szólva) Priapos tiszteletet parancsoló alakjával – ezzel függhet össze, hogy (olykor) neki tulajdonítják a stilárisan nem rá valló Priapus-verseket.[3] Priapos szüleiről széles körű népi találgatások bontakoztak ki a görög hitvilágban.[4] A leggyakoribb változat szerint anyja Afrodite – apaként a törvényes hitves, Hefaistos nem merül fel –, és Hera, a házi tűzhely őre, aki Paris ítélete miatt amúgy is megorrolt Afroditére, a szerelemistennőn végigsimított varázslatos kézmozdulatával elérte, hogy a gyermek különös torzszülöttként jöjjön a világra. Bővebben…

Az élet rövidségének hosszú útja

Horatius (Kr.e. 65 – Kr.e. 8): Thaliarchushoz

Ne bánd, a holnap mit hoz; akármire
ébreszt a sors, vedd tiszta haszonnak; és
ne vesd meg, ne kerüld, barátom,
a szerelem gyönyörét s a táncot,

míg rá nem őszül ifju fejedre a
mogorva vénség! Hívnak a versenyek,
s ilyenkor édes sugdolózni
titkon az alkonyi félhomályban…

Szabó Lőrinc (1900 – 1957) fordítása[1]

A De brevitate vitae (Az élet rövidségéről) című himnuszt kezdő soráról Gaudeamus igiturként (Örvendjünk hát) jobban ismerjük. És bár Seneca (Kr.e. 4 – 65) azonos című sztoikus, filozofikus művét forrásnak hihetnénk, erről szó sincs: az emelkedett gondolatokban bővelkedő Seneca-mű pontosan az ellenkező tanácsokkal szolgál.[2]1 graduates A himnusz sokkal inkább illik hangulatilag a mottóként idézett, Thaliarchushoz („az ifjúság vezéréhez”) írt horatiusi ódához. A fiatalság és öregség ilyen szembeállításából vonja le ugyanezt a következtetést. És, persze, „gondold meg, és igyál”: hol vannak, akik előttünk járták ezt a sártekét? Leszálltak a mélybe, vagy fel a magasba, ne velük foglalkozzunk. Éljen továbbá az akadémia, a tanárok, a diákok, a leendő diákok, valamint, mindükkel együttes terjedelemben a készséges, szép leányok, és még páran, például a köztársaság![3]  Bővebben…

A pelikán vére

„Ez az, ki édes keblén heverészett
pelikánunknak; s kit szent feladatra
Krisztus keresztről szólított s idézett”…

Dante (1265? – 1321): Isteni színjáték – Paradicsom, XXV. [1]
Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása

1 cenaculum-pelican XIVA fiókáit önnön vérével tápláló pelikán a középkori bestiáriumok és a képzőművészet rendszeresen visszatérő témája („toposza”). Kultúrtörténete hatalmas kiterjedésű (irodalmi vonatkozásait nem is érintjük), mely a keresztény világban kikerülhetetlenül rohant bele a „nostro pellicano”, a bennünket, gyermekeit vérével tápláló 2 konyvJézus jelképébe. Ami „a” Cenaculum, Jézus utolsó vacsorájának kegyes emlékezetű (XIV. századi) helyszíne oszlopfőjén még nem tolakodó szimbólum, az később mint „égi pelikán” visszariasztó vadhajtásokba torkollt.[2] Magának a pelikán szónak a „fejtésével” már foglalatoskodtunk. Ám Aristoteles (Kr.e. 384 – 322) Állattanában (Kr.e. 350) a pelikánnal foglalkozó fejtegetések, dacára Aristoteles olykori mesélő hajlamának, meg sem pendítik a pelikán önfeláldozását. Érdemes kicsit közelebbről megvizsgálnunk, hogy verhetett gyökeret az elképzelés. Bővebben…

Két alabástrom

Méne ő hozzá egy asszony, akinél vala drága kenetnek alabástrom szelencéje, és az ő fejére tölté, amint az asztalnál ül vala.

Máté26:7[1]

Alabástromból mint ásványból is két alapvetően különböző fajtát ismerünk; a szó eredetmagyarázatából is.

1 alabaster

A két alabástrom: a régi és az új

Bővebben…

Égi intelem

1 moneta

So at the view of sad Moneta’s brow
I ach’d to see what things the hollow brain
Behind enwombed…

Szomorú Moneta homlokán
Fájón láttam, mi fészkel agyának
Mélyébe zárva benn…

 Keats (1795 – 1821): Hyperion bukása (1819)

 

A monetáris, money, mint (pénzverde) szavak közös eredete Iuno Moneta temploma, ahol az SPQR Kr.e. 273-ban pénzverdét állított fel, mely az I. századig, Augustus (Kr.e. 63 – Kr.u. 14) auspiciumáig működött. Bővebben…