John Gould címkéhez tartozó bejegyzések

A pókvadász és rokonsága

ezüstfülű napmadár

ezüstfülű napmadár

Az indiai-nepáli térség kutatója, Brian Houghton Hodgson (1801? – 1894) miniszterrezidens 1837-ben – ahogy az már lenni szokott – nem adta magyarázatát annak, hogy a napmadarak nemének miért adta a Mesia nevet a legismertebb fajuk, a napmadárfélék családjába tartozó, Himalájában, Burmában és Dél-Kínában élő ezüstfülű napmadár[1] Mesia argantaurisszá keresztelésével[2]. (Legalább a fajnév világos.) Tudománytörténészek feltételezése szerint egy nepáli „névről” – ez a név, a मेसिया, Mesia nem női keresztnév, ami sajnálatos, mert ekkor cserébe a nepáli hölgy megkaphatta volna a „kismadaram” nevet, hanem egy rádzsasztáni település[3] a nepáli határtól mintegy 500 km-re nyugatra –, de homályosan, minden mélyebb indokolás nélkül görög néveredet is felmerült.[4] Később a nem fajait áthelyezték a Charles Swainson (1796 – 1871) tiszteletes által – nevével a gébicsfélékről szólva már találkoztunk – már 1832-ben megalapított Leiothrixba.[5] Ez utóbbi név visszafejthető: a latin leio-, „sima” és az ógörög θρίξ, thrix, „haj” határozottan költői összetétele[6] – hiszen a napmadaraknak egyetlen szál haja sincs, ami meggörbülhetne, de nem vitás, hogy az embernek kedve támadna megsimogatni közülük egy-kettőt. Az angol hétköznapi név mégis mindmáig megmaradt mesiának. Úgy szép az élet, ha bonyolult: sunbirdjük, „napmadaruk” is van, de az magyarul a nektármadár, pontosabban a nektármadárfélék családja.

Gould-nektármadár

Gould-nektármadár

Bővebben…

Pusztaityúkok, Bruckner, sziklárok és futárok

A Napóleon (1769 – 1821) unokaöccse, Canino és Musignano hercege, Charles Lucien Bonaparte (1803 – 1857) által 1831-ben felállított pusztaityúkfélék családja[1] Közép-Ázsiától az indiai szubkontinensen át majdnem a teljes arab világ érintésével Afrikáig és Ibériáig népesíti be a Földet; Afrikában, Szaúd-Arábiában a legforróbb területeket (érthetően, hiszen bár könnyű röptű, alapvetően mégis földi életmódhoz szokott madarak családja) kihagyja. Már többször láttuk, hogy a családéhoz hasonló életterű és életmódú fajok különösen szívósak, ami esetünkben annyit tesz, egyetlen fajuk sem veszélyeztetett, és jó négyszáz év óta nem jegyezték fel ide tartozó fajok kipusztulását.[2] Bővebben…

Hermes és smaragdzöld csillogások

Nem mint te Hermaon, ’s mint Hebe aranyhajával,
Nem mint boldog lakód, lethei szent virány,
Borítva láttam ott az ifjút glóriával,
’S plátói lélekként fellengett a’ leány.

Kölcsey (1790 – 1838): Ideál (1813)

A Merkúr meteorológiai viszonyairól ad hírt forrásunk. Tekintve, hogy térfogata is, tömege is csak mintegy 5 és fél%-a a Földének[1], valamint hogy a Naphoz legközelebb keringő bolygó, légköre meglehetősen vékony. Hidrogénből, héliumból, oxigénből, nátriumból, kalciumból, káliumból és vízből áll, és annak megértéséhez, hogy ezek az összetevők miért nem esnek vadul egymásnak, azt kell tudnunk, hogy a légköri nyomás a földiének egykvadrilliomoda, azaz a molekulák találkozása ünnepszámba megy (de még a Merkúron is vannak ünnepek, amit a légköri vízpára bizonyít). A Nap sugárzása, azaz az átadott hő szerepet játszik ugyan a légkör ritkaságában, de feltételezik, hogy annak anyagai eleve a napszélből származnak. A hőmérséklet mintegy 430° C és -170° C között ugrál attól függően, éppen süti a Nap a mért felületet vagy sem. Bővebben…