Händel címkéhez tartozó bejegyzések

A kucsmás szíbia és néhányan, akikhez nincs köze


szentségtörőt ki diccsel övez, becsül,
   népámitó fejére méltán
       hullnak a mennyei büntetések.

Alkaios (Kr. e. 630? – Kr.e. 570?): Szentségtörőt ki diccsel övez…
Majtényi Zoltán fordítása (1984)[1]

A napmadárfélék családjába tartozó kucsmás szíbia elsődleges élőhelye a nepáli Himalája 1500-3000 méter magasságú sávjának erdősége, bár a téli hideg elől 600 méter „mélységbe” is le-lebocsátkozik, sőt, Pakisztán és India területén is megfigyelik[2]. Mint ahogy többször láttuk, a zord körülményekhez szokott madarakat az ember térnyerése kevésbé fenyegeti. Így van ez a kucsmás szíbiával is.[3] Életmódjáról forrásaink keveset közölnek. A tojó és a hím küllemre hasonlók. Ez arra utaló jel, hogy a tollazat fajmegkülönböztető jegy, nem a szexuális kiválasztódás eszköze, amire bizonyos fokig számíthatunk is zordabb megélhetés és többféle énekesmadár egymáshoz közel élése esetén. A kucsmás szíbia rovarokkal táplálkozik: vagy az ágról veti rá magát áldozatára, vagy a fakéreg repedéseiből teremti elő a saját és a családja megélhetését. Kisebb csapatokban szálldos, táplálékszerzésében nem aggasztja más fajok jelenléte.

kucsmás szíbia

kucsmás szíbia

Bővebben…

Alacsony és magas barokkok

Kicsi, de fárasztó „szvitünk” után, amelyben – korábbi beszámolókat követően – az elmúlt napokban három hasonló eredetű és fejlődésű barokk táncot vizsgáltunk (a passacagliát, a chaconne-t és a sarabande-ot), szélesítünk a látószögön és magát a barokkot nézzük meg közelebbről. Pontosabban a „barokkot”, hiszen ha a teljes életünket a barokk vizsgálatának szentelnénk, azzal sem tennénk egy kis lépésnél többet megértése és megismerése felé. Vagyis a „barokk” szó eredetvizsgálatára helyezzük a hangsúlyt. Valamelyest iskolás a korszak kijelölése, amit zenében 1600 körüli kezdettől 1750-ig tesznek[1] – hová tegyük Händel (1685 – 1759) 1751-ben komponált Jephtháját (HWV70)? –, az építészetben a XVI. század végétől a XVIII. század végéig[2] és így tovább. A hangulatot sztochasztikusan alapozzuk meg. Azt a művet hozzuk fel példának, amelyet a „barokk” szó begépelésekor a népszerű filmmegosztó felkínál. Kíváncsian várom. (Van tippem.) Bővebben…

Sarabande az obszcenitás tetőfokán

A zarabanda is a dance, with liquor.
Fergusson (1888 – 1964): Guatemala (1949)[1]

A zarabanda tánc szesszel.

A Curt Sachs (1881 – 1959) által 1933-ban felállított elmélet szerint[2] a passacaglia, a chaconne és a sarabande újvilági eredetű táncok. Az első kettővel az elmúlt napokban foglalkoztunk.
Régi hagyomány, hogy az etimológusok, hangzás alapján, a spanyol zarabanda szót, melyből az európai elnevezések kiáradtak, a perzsa سربند, sarband szóra vezetik vissza, mely egy tánc elnevezése. A perzsa név előtagja „fej”, utótagja „pánt”[3], együtt, mondhatni, „hajpánt”. Bővebben…

A passacaglia tüze

Úgy ítéli a zenetudomány, a passacaglia elterjedésének kezdetén, a XVII. századi Spanyolországban rossz hírű, vélhetőleg ennek megfelelően kellően tüzes (¾ ütemű) tánc volt. Neve eredetéről megoszlanak a vélemények. Az egyik iskola tanítása szerint az olasz passo di gallo, „kakaslépés” áll a hátterében[1] (és így képet alkothatunk a tánc jellegéről is), míg az alternatív hipotézis szerint már a spanyol eredeti, a pasacalle is megmagyarázza a szó jelentését, mely a pasar, „lépni” és calle, „utca” szavakból olvadt össze.[2] A rossz hírű tánc azonban beszivárgott az udvarokba is. A legrangosabb szerzők kezdtek vele foglalkozni.

Frescobaldi (1583 – 1643) szülővárosa, Ferrara 1600-ban

Frescobaldi (1583 – 1643) szülővárosa, Ferrara 1600-ban

Bővebben…

A béke és jóakarat elágazásai

Frank J. Hanna III vállalkozó a Martin Bodmer (1899 – 1971) által alapított genfi könyvtártól megvásárolt egy papiruszt[1], melyet – családi alapítványán keresztül – 2007-ben a Vatikánnak adományozott. XVI. Benedek pápa ezért a Nagy Szent Gergely (540? – 604)-rend nagykeresztjének lovagjává nevezte ki.[2] Az ilyenképpen Hanna-papirusz néven is emlegetett irat keletkezésének idejéről viták zajlanak, de bizonyos szűkebb konszenzus 225 körülire teszi. A görög nyelvű dokumentum a János-evangélium részleteivel együtt a Lukács-evangélium töredékét tartalmazza. Ez a Lukács-evangélium legrégebbi ismert forrása. Bővebben…

Zenei „háttérhatalmak”

A nagyszerű Bach (1685 – 1750)-kutatóról, Julius August Philipp Spittáról (1841 – 1894) – akinek szép szavaival már találkoztunk – az a hír járja, Telemann (1681 – 1767) iránt táplált ellenszenve nevetséges hibába hajszolja. Míg Telemann egyházi kantátáit leszólja, Bachnak egy olyan, ebbe a műfajba eső művét dicsőíti, melyről utóbb kiderült, Telemann alkotása.[1] Magának a Bach-monográfiának a tanulmányozása azonban árnyalja a képet.
Bővebben…

Hill doktor elborul

A híres Dr. Hillt megvetik és elhagyják mindazok, akik régebben ismerték, mégpedig botrányos nyelvére és a hazudozásban felmutatott jártasságára tekintettel.
Emanuel Mendez da Costa (1717 – 1791) Peter Ascaniusnak (1723 – 1803)[1]

Nem hinném, hogy valaha is volt élő ember, aki nála nagyobb arcátlansággal vagy tudatlansággal írt volna. Egyedüli mentsége, hogy az írás a létfeltétele volt.
Peter Ascanius John Hillről (1714 – 1775) [2]

az alapos, az őszinte, a szerény Dr. H-ll…
Smollett (1721 – 1771) John Hillről[3]

Nemrég kilátásba helyeztük, hogy kísérletet teszünk sir John Hill szövevényekben gazdag, különleges életének rövid felvillantására.
Roy Sydney Porter (1946 – 2002) egy 1983-ban publikált kettős recenziójában George Sebastian Rousseau könyveire reflektál. Az egyik Hill leveleinek és kisebb írásainak sajtó alá rendezése, a másik egy esszégyűjtemény Smollettről, Hill ősellenségéről[4]. Smollett nemrég mint lehetséges Plinius Tertius bukkant fel rövid megemlékezéseink sorában. Különös módon (kicsi a világ?) Hill neve Plinius Quartuséval, azaz Emanuel Mendez da Costáéval is összefonódik. Maga sir John Hill bízvást válhatott volna Plinius Quintusszá, ha áldozatul nem esik – önmagának. Ezt fogjuk most közelebbről szemügyre venni.
Mert Hill élete mégiscsak gazdagabb annál, hogy ma egyedül arra emlékezzünk, ő a történelemben az első ember, aki rákbetegségét összekapcsolják a dohányzással[5].
Bővebben…

Bőgés, brummogás és sóvárgás. A bramar

Oratio Toscanella (1510 – 1580) többnyelvű (köznyelvi olasz, latin, spanyol, flamand e altre lingue), 1568-ban kiadott szótára több szócikkben is tárgyal szóösszetételeket a bramarral, azaz „vággyal”, „sóvárgással”. Sajátos módon nem említi a honvágyat, de felsorolja az „utazási vágyat”. Ott találjuk az étvágyat, a „házasodási vágyat” (ez finomításnak tűnik), a társak utáni vágyat, és, tisztesség ne essék szólván, a „pisingert”.[1] A bramar a barokk operák egyik kulcsszava. Händel (1685 – 1759), láttuk, nem szenvedett ettől. Ez természetesen nem akadályozta meg abban, hogy olasz nyelvű énekes műveinek sokaságában nagy átéléssel ábrázolja a bramart.

Bővebben…

Harmadik és negyedik Pliniusok

Amint már írtuk, George Berkeley (1684 – 1753) gazdag filozófiai-tudományos oeuvre-jéből a maga idejében a leghatásosabb és legnépszerűbb az 1744-es, lázzal járó ragály megfékezéséül írt  Siris: A Chain of Philosophical Reflexions and Inquiries concerning the Virtues of Tar Water, Lánc: természettudományos észrevételek és vizsgálatok láncolata a kátrányvíz előnyeiről. A mű természetesen nagyban támaszkodik id. Plinius (23 – 79) nagyhatású művére, A természet históriájára.[1] A leveleiről és Traianus (53 – 117)-panegyricusáról (100) híres, tudományban azonban járatlan ifj. Pliniusról (61? – 113?), azaz Plinius Secundusról, a nagy Plinius unokaöccséről nem esik szó a terjedelmes életműben.[2] A kortársak nem véletlenül kapcsolták össze Berkeley és id. Plinius nevét. Bővebben…

Barokk illatok

Legutóbbi bűzbirodalmi túránk, a bakszagok vizsgálata után a sors nem engedi a vásári élcelődést. Bach-szagokat nem vizsgálhatunk. Bach (1685 – 1750) ezt az ingert nem szerepelteti műveiben, az illatok forrásairól, tömjénről és mirháról természetesen szó esik a háromkirályokra tett utalások alkalmával, így az 1724-ben komponált BWV65-ös kantátában

és a Karácsonyi oratórium (BWV248) 1735 vízkeresztjére komponált hatodik kantátájában[1]. Ha édes illatokkal keresünk megnyugvást, Händellel (1685 – 1759) ezúttal jobban járunk.
Brockes (1680 – 1747) szövegei a barokk zeneszerzés számára bőséges ihletforrások. Minden kétséget kizáróan a Keiser (1684 – 1739) számára írt passiója, a Der für die Sünde der Welt gemarterte und sterbende Jesus (A világ bűneiért szenvedő és életét adó Jézus) mind közül a legnagyobb hatású, számunkra is megkerülhetetlenül. Keiser még az évben meg is írta oratóriumát.

A nagy terjedelmű szöveget, mint forrásunk írja, legalább tíz német zeneszerző megzenésítette.[2] Köztük van Händel is, aki 1715-16 táján írta meg rá oratóriumát (HWV48), melyet feltehetőleg 1719-ben mutattak be először Hamburgban.

Az idézett szövegrész Bach 1724-ben komponált János-passiójában (BWV245) is megjelenik. Felépítése, dallamvilága erősen emlékeztet Händelére:

Bach jól ismerte Händel oratóriumát, többször elő is adta Lipcsében, sőt, egy pasticcióba is belegyúrta hét számát. De ezekre az előadásokra 1746-tól kezdődően került sor[3], és nem biztos, hogy Bach Händel művét már 1724 nagyhetében is ismerte. Ennek a Brockes-műnek azonban nincs köze mai tárgyunkhoz, és csak azért említettük futólag, mert kihagyhatatlan, ha Händel Brockes-recepciójáról beszélünk. Bővebben…

A longobárd királyság emelkedése és bukása

A vinnileket a hagyományos magyarázat alapján hosszú szakállukról nevezték el longobárdoknak vagy langobárdoknak, amit nem zárhatunk ki, de a törzs, germán lévén, Odint vallotta főistenének, akinek a longbärtr, „hosszú szakállú” az egyik mellékneve volt. Wilhelm Bruckner (1870 – 1952) az 1895-ben írt Die Sprache der Langobarden (A longobárdok nyelve) című műve bevezetőjének 6.§-ában azon a véleményen van, hogy a szvévek leágazásai[1], de Karl Müllenhof (1818 – 1884) úgy tartja, az ingaevon törzscsoportba tartoznak, és előtörténetük szorosan összefonódik Jütland népeiével.[2] A Rothari (616? – 652) longobárd király által 643-ban kibocsátott törvénykönyv, az Edictum Rothari (Rothari rendelete) előszavaként szolgáló történelmi összefoglaló a longobárdokat mindenesetre „skandináv”, azaz északi eredetű népeknek mondja. Velleius Paterculus (Kr.e.19 – 31) a Róma története II. könyve 106. fejezetében a longobárdokat minden más germánnál vadabbaknak mondja.[3] Ahogy Tacitus (56 – 117) a Germania 40. fejezetében jellemzi őket:

Ezzel szemben a langobardokat csekély számuk teszi híressé: igen sok és igen erős törzs övezi őket, ezért nem engedékenységgel, hanem a harc és a veszély vállalásával gondoskodnak biztonságukról.

Borzsák István (1914 – 2007) fordítása[4]

Bővebben…

Médiasiker és molylepkék a pácban

I went to the Opera Sosarmis, made by Hendel, which takes with the town, and that justly, for it is one of the best I ever heard.

Elmentem Händel operájára, a Sosarmesre, mely magával ragadja a várost, és joggal, mert ez az egyik legjobb, amit valaha hallottam.

John Perceval (1683 – 1748), Egmont earlje naplóbejegyzése
(1732. február 22-én)[1]

Ki gondolná, hogy Händel (1685 – 1759), annyi megindító és emelkedett operai, de leginkább oratóriumi basszusáriáján kívül a hangfekvést olyasmire is használta, ami a barokk kisebb szerzőitől nem meglepő, de egy Bachtól (1685 – 1750) már teljesen elképzelhetetlen? Mintha csak a jeles basszista, Ludwig Fischer (1745 – 1845) 1802-es „kompozícióját” előlegezné meg:

Bővebben…

Szalonna mint motívum

SCHULMEISTER

”Ceciderunt in profundum summus Aristoteles, Plato et Euripides.”

ISKOLAMESTER

„A nagy Aristoteles, Platon és Euripides mind a mélybe zuhantak.”

Fehre (1718 – 1772): A zeneiskola-mester (1751)[1]

Egyszerűbb elmék, amikor közvetlen környezetük hétköznapi tárgyaival (lekvárral, szalonnával) találkoznak, azokat emlékezetükben megőrzik, hogy adandó alkalommal rigmusfaragásaikba beillesszék. Mielőtt ócska és érdektelen szellemtelenségként elhessegetnénk magunktól ennek a késztetésnek a puszta emlegetését is, gondoljunk arra, hogy a beszéd kialakulásának idején (mely párbeszédek folytatásához úgy 50-100 ezer éve juthatott el[2]) hatalmas evolúciós előnyhöz jutott, aki ügyesen fűzte a szót, és ravasz asszociációival meggyőzte beszédpartnerét életrevalóságáról. Zord körülmények között az éles elme megélést segítő szerephez jut, és ennek becsületét mutatják az ember legősibb eposzai és népmeséi is. Ennek az időnek korcs maradványa az, amikor egy magyar ember nem képes kimondani a „vegyes” szót anélkül, hogy rögtön hozzá ne fűzné: „felvágott” (derültség a nézőtéren), vagy amikor egy brit, amikor a plain („sima”) után kényszeresen a vanilla („vanília”) szót illeszti, visszaemlékezve gyerekkora fagylaltrendeléseire.
A magyarban különösen népszerűek a „nyolcas” verssorok különféle formái, így nem szabad csodálnunk, hogy akadtak, akik a kisiskolákban belénk vert szolmizáció keserves emlékét rigmusokba oltva igyekeztek feloldani. A rigmus pedig sokszor durva és alávaló. A sokszerzős Dohány utcai seriff előadásáról Sipos Péter 2013-ban így ír:

Némán ülünk a lassan kivilágosodó az előadóhellyé varázsolt egykori középiskolai osztályteremben. Néhányan szipognak, mások csendben törölgetik könnyeiket. Vagy öt percen át senki nem mozdul a helyéről. A színészek még a teljes sötétségben a gyerekkoromból ismerős „dó-re-mi-fá-szó-lá-ti-dó, szalonnát eszik a zsidó” épületes szövegű skálázásból komponált (egyébként fantasztikus ritmusú) számot előadva már kiosontak a folyosóra. Taps nincs. Másfél óra sötétség után nem is lehet tapsolni.[3]

Egy évvel később Eörsi Mátyás azt meséli el, milyen hatást váltott ki apjából, Eörsi Gyula (1922 – 1992) jogtudósból[4], amikor otthon elszavalta a versikét.[5] Ennek a versikének hasonló színvonalú folytatását is kiötlötték, inkább nem idézem. A mi „iskolamesterünk” annak idején szalonnát falatozó rigóval tanította.
A fel- és leszálló ág mint gyerekkori emlék sűrűn felbukkan akár szándékos emlékeztető, akár önkéntelen gesztus formájában a „valódi” zeneművészetben is. Néhány, merőben önkényesen válogatott példában vesszük szemügyre. Még csak nem is teljesen időrendben. Bővebben…

Beethoven búcsúi

Napi munkám bevégeztetett. Ha volna orvos, aki segíthetne rajtam, his name shall be called Wonderful (hívják nevét: csodálatosnak, Ézs9:6[1])!

Beethoven (1770 – 1827) a halála előtti hónapban, februárban egyik orvosa, Andreas Ignaz Wawruch (1782 – 1842) biztatására, hogy a jó idővel majd egészsége is helyreáll[2]

Beethoven egy búcsújáról írtunk legutóbb. Kései alkotói korszakában a programmegjelölés nélküli búcsúhangok felerősödnek. Az egyik leghíresebb példa az 1821 és 22 között írt c-moll szonáta (op.111)[3] második, befejező tétele, az Arietta. Adagio molto semplice cantabile:

Egy másik, nem kevésbé emlékezetes pillanat az 1826-ban komponált F-dúr vonósnégyes (op.135)[4] harmadik, Lento assai, cantante e tranquillo tétele:

Mahler (1860 – 1911), aki, mint többször láttuk, szívesen használt idézeteket és vendégdallamokat, ezt tette meg 1896-os III. szimfóniája[5] VI. tételének, azaz a finalénak (Langsam, ruhevoll. Empfunden – Lassan, nyugalommal telten. Érzéssel) alapmotívumául. A mű Mahler adta programja szerint ez a tétel: „amit a szeretet mond nekem”[6].

És ha Beethoven, vagy valaki az ő „osztályából” búcsúzik, akkor amitől búcsúzik, csak az élet lehet – merül fel önkéntelenül romantikus észjárású emberek elméjében. Ez minden alapot nélkülöz. Bővebben…

József és testvérei: hálás és hálátlan utókorok

John Perceval (1683 – 1748), Egmont earlje

John Perceval (1683 – 1748), Egmont earlje

A inimitable composition
Utánozhatatlan kompozíció…

John Perceval Händel (1685 – 1759) József és testvérei (1743, HWV59) című oratóriumáról (1744)[1]


Jákób fia, József története hatalmas részét teszi ki A teremtés könyvének: a harminchetedik könyvtől végig (az ötvenedikig) erről olvasunk, természetesen a feszültséget fenntartó vagy fokozó leágazásokkal, mint amilyen Ónán esete a harmincnyolcadik könyvben. Hogy lehet-e ezt dióhéjban elmesélni? Bizonyosan nem, de a továbbiakhoz elengedhetetlen egy kis emlékezetfrissítés. Jákób öregen nemzi Józsefet (Benjámint még öregebben, ezért nem „józsefnek”, hanem „benjáminnak” mondják egy családban az elkényeztetett legkisebb gyerekeket[2]), szívéhez így különösen közel áll. Bővebben…