A Messiás a kontinensen

Karácsony táján „kikerülhetetlenül” elmeditálunk Händel (1685 – 1759) mondhatni legmegbecsültebb művéről, az 1741-ben komponált Messiásról (HWV56), holott az egyrészt nem szezonális oratórium, másrészt éppúgy túlmutatna minden aktualitáson, mint ahogy sok más remekmű, amely egy-egy ünnephez valamelyest köthető. Jézus születése természetesen a mű I. részének fő témája:

A kórus néhány hónappal korábbi előképe a Nò, di voi non vo’ fidarmi, Nem, nem akarok bízni benned kezdetű olasz duettben (HWV189):

Parerga és paralipomena a mesterséges agy festményraktárából

A Parerga und Paralipomena előszavát Schopenhauer (1788 – 1860) 1850 decemberében fejezte be, a kétkötetes művet a következő évben adták ki, a hat nagyobb esszét tartalmazó Parergát és a 31 rövidebbet felvonultató Paralipomenát.[1] Nem teljes magyar fordítását nem kevesebb mint hat fordító munkájával nálunk 1924-ben kaphatta kezébe az olvasó egy 1920-as szemelvény után, Parerga és paralipomena. Kisebb filozófiai írások címmel.[2]
A mű címe az ógörög πάρεργον, parergon, „para-munka”, azaz „mellékeredmény”[3] és a παραλειπομένων, paraleipomenon, „kihagyás” (a fő törzsből, de függelékként megjelentetve)[4] szavak többes számaiból áll össze, azaz mintha szerény igényű és célkitűzésű lenne. Ennek okát abban valószínűsítem, hogy Schopenhauer nem akarta elterelni a figyelmet tulajdon főművéről, A világ mint akarat és képzetről, mely első kötetének ősváltozata 1819-ben jelent meg, de a nagy művet mestere szinte egész életében formálgatta. Korábbi munkáinak sikertelensége miatt a korántsem jelentéktelen esszégyűjteményre nagyon nehezen talált kiadót, végül összesen 750 példányra szerződött, honorárium nélkül.[5]
A mesterséges intelligenciával festetett képeim egy része nehezen lenne egyéb címszó alá csoportosítható, mint „mellékeredmény” vagy „függelék”. A teljesen ártatlan Arthur Schopenhauer dramaturgiai szerepe ezzel le is zárul.

Akiknek nem árt a kor

ENOBARBUS
…
Age cannot wither her, nor custome stale
Her infinite variety: other women cloy
The appetites they feede, but she makes hungry,
Where most she satisfies. For vildest things
Become themselues in her, that the holy Priests
Blesse her, when she is Riggish.

Shakespeare (1564 – 1616): THE TRAGEDIE OF Anthonie, and Cleopatra. II / 2
(Folio 1, 1623) 1606?[1]

ENOBARBUS
…
E nőnek kor nem árt; a megszokás
Örök varázsát nem koptatja el.
Más nő keblén a vágy, ha jóllakott,
Elalszik; itt új vágyra gyúl; mivel
E nőn a rút is oly dicső, hogy a
Pap is megáldja, míg bujálkodik!

Antonius és Cleopatra, II / 2

Szász Károly (1828 – 1905) fordítása, 1866?[2]

^{Giovanni Battista Tiepolo  (1696 – 1770): Antonius és Kleopatra találkozása (1746-47)}

Most, amikor VII. Kleopatra Filopator (Atyaszerető, esetleg: Atyja által szeretett), röviden: Kleopatra (Kr.e. 70? – 30) körül napi politikai indulatok hullámzanak[3], nem a terelés szándékával, amire szerény eszközeimmel amúgy sem vállalkozhatnék, újólag az „Enobarbus”-problémára is felhívom az esetleges ny. olvasó figyelmét.

A kétféle Boszporusz – 1.: a kétféle kimmerek

Ió fellép, tehén-alakban, homlokán szarvval, riadt tekintettel

IÓ
Mily föld ez? A népe milyen? Kit kell
látnom e szirthez kötve, amint rá
szél ostora csap?
Mi a bűn, amiért szenvednie kell?
Bújdosva hová
tévedtem el én, nyomorult lány?
Jaj, jaj,
fulánkot engedett belém a bőgöly,
s Argoszt látom megint, a Föld szülöttét,
ezerszemű pásztoromat, segíts meg, ó, Zeusz!
…

PROMÉTHEUSZ
…
Amerre szűk kaput nyitott a tengerár,
a kimmer földszoroshoz érsz, bátran haladj
el ott s a Maiótiszt keresztülgázolod.
…

Aiskhylos (Kr.e. 525 – 456): Leláncolt Prométheusz (Kr. 479 v. után)
Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása (1965)[1]

A Fekete- és Márvány-tengert összekötő Boszporusz jelentése „tehéngázló”, melyet a Zeusz által elcsábított, majd Hera elől menekülő, tehénné változtatott Io zaklatott sorsa magyaráz. Erről a zaklatott sorsról Ál-Apollodoros (Kr.e. 180? – 120?)  Mitológiájának II. könyve 1. fejezete is beszámol:

Héra bögölyt küldött a tehénre, aki először a róla elnevezett Ión-öbölhöz ért, majd Illűrián át a Haimosz-hegységet maga mögött hagyva keresztülment a thrákiai szoroson, amelyet azóta Boszporosznak hívnak. Innen Szkűthiába, majd a kimmerek földjére ért.

Horváth Judit fordítása[2]

Van azonban egy másik ilyen nevű hely a glóbuson, mi több, hosszú időn át virágzó királyság:

Szörny az érme másik oldalán: IV. Antiokhos Epifanes

^Magnesia

Nemrég a hanuka eredetével foglalkozva természetesen nem hagyhattam ki Makkabeus Júdás (Kr.e. 190? – 160) diadalmas szabadságharcát, az ezt feldolgozó egyik legtökéletesebb Händel (1585 – 1759)-oratóriumot, az 1746-os cullodeni diadalt követő ünnepléssorozat legmaradandóbb alkotását, a Judas Maccabaeust (HWV63) – melybe nem merülhet bele csöbör anélkül, hogy kincsekkel dúsan megrakodva érkezne fel[1] – , és ez utóbbinak történelmi előzményeit. Sokkal szűkszavúbbnak bizonyultam magának a szabadságharcnak a történelmi előzményeivel és körülményeivel. Thomas Morell (1703 – 1784) szövegíró maga sem fektet erre nagyobb súlyt.

Ideje tehát, hogy egy kicsit ezzel a történettel is megismerkedjünk, ezúttal az ellenponttal, a villain IV. Antiokhos Epifanes („Isteni érkezésű”, Kr.e. 215 – 164) királlyal a középpontban.

Az antigonidák végnapjai – befejezés

Tegnapelőtt az antigonidák színre lépésével foglalatoskodtam abból a célból, hogy előkészületeket tegyek a végnapjaik bemutatására.

Fejezetek a taps történetéből

Terentius (Kr.e. 185? – 159?) görög eredetire (ἑαυτόν τιμωρούμενος) alapozott Heautontimorumenos[1](vagy Heauton Timorumenos, Önként bűnhödő, Az önmagát kínzó vagy Önmarcangoló) című színjátéka így fejeződik be az V. felvonásban:

CLITIPHO
Syro ignoscas volo

CHREMES
Fiat.

Om[2]
Vos valete, et plaudite![3]

CLITIPHO
Kérlek, bocsásd
Meg Syrusnak, mit érettem művelt.

CHREMES.
Legyen. Viduljatok s tapsoljatok!

Kis Sándor (1854 – 1904) fordítása, 1895

Választásom önkényes: Terentius szokása volt, hogy a darabjait a „tapsoljatok” felszólítással rekessze be.[4] A taps története azonban sokkal messzebbre nyúlik.

Bach és a rasztafariánusok

^{az etióp császári zászló}

Bach (1685 – 1750) egyik „oroszlános” kantátájával (BWV161) a közelmúltban foglalkoztam. Ezúttal kicsit bővebben tekintem át a témát.

Sámson és Kleopatra: barokk trópusok

^{Kozlovszkij (1753 – 1802) Sámson szétfeszíti az oroszlán állkapcsait (1802) című szobrának aranyozott másolata a petrodvoreci Nagypalota kertjének szökőkútfigurájaként}

Az esetleges ny. olvasó láthatta már példáját a barokk költészet esetenkénti túlfinomultságának. A barokk énekes műfajok nyelvezetére ez a fajta szövevényesség kevéssé jellemző. Természetesen rengeteg bennük a klasszikus utalás, mint azt mutattam már a kaszpi tigris, „Hyrcania bestiája” felidézésével:

Vagy gondolhatunk a pelikán jelképére, melyet egykor szintén részleteztem:

A Händel (1685 – 1759)-idézetek sorába egy Bach (1685 – 1750)-művet ékelek, a viszonylag korai, 1716-ban, Mária megtisztulásának ünnepére komponált Komm, du süße Todesstunde (BWV161), Jöjj, halálom édes órája kezdetű kantáta nyitó áriájával:

Thomas Hardy és a bánat édes madara

The chief members of Mellstock parish choir were standing in a group in front of Mr. Penny’s workshop in the lower village.

A mellstocki plébánia kórusának főbb tagjai Mr. Penny műhelye előtt csoportosultak az alfaluban.
…
’…We’ll have no secrets from each other, darling, will we ever? – no secret at all.’
’None from today’, said Fancy. ’Hark! what’s that?’
From a neighbouring thicket was suddenly heard to issue in a loud, musical, and liquid voice –
’Tippiwit! swe-e-et! ki-ki-ki! Come hither, come hither, come hither!’
’Oh, ’tis the nightingale,’ murmured she, and thought of a secret she would never tell.

– Nem lesznek titkaink egymás előtt, édes, igaz? Semmi titkunk.
– Mától fogva semmi – mondta Fancy. – De hallgasd csak! Mi ez?
Egy közeli bozótosból egyszer csak hangos, zenélő, áradó hang csendült fel.
– Csipcsirip! szí-í-í! ki-ki-ki! Ide jöjj, ide mind, ide hozzánk!
– Ó, az édes madár – mormogta, és egy titokra gondolt, amit soha nem fog elmondani.

Hardy (1840 – 1928)[1]: Under the Greenwood Tree, Or, the Mellstock Quire (1872)
A gyepen, avagy a mellstocki kórus

^{A stinsfordi Szent Mihály-templom}

A hornpipe. Álljunk meg egy hangra!

^{Watteau (1684 – 1731): La danse champêtre (Tánc a kertben, hagyományos angol címén: The Country-Dance, 1706 és 10 között)}

Minden kontratánc közül alighanem ez a leghíresebb, de hogy a legnagyobb karriert ez futotta be, ahhoz semmi kétség nem férhet:

Az esetleges ny. olvasó iránti kíméletből nem sorolom felbukkanásait Beethoven (1770 – 1827) életművében, egyetlen továbbit leszámítva, mert ez kevéssé ismert.

A Hamburgi Bach csodái

Er ist der Vater, wir die Bub’n. Wer von uns was Rechtes kann, hat von ihm gelernt.

Ő az apa, mi vagyunk a gyerekek. Mi, akik valamit jól tudunk csinálni, tőle tanultunk.

Mozart (1756 – 1791) állítólagos mondása Carl Philipp Emanuel Bachról (1714 – 1788)[1]

^{Ruths (1825 – 1905): Hamburg kikötője a Baumhausszal (1850 körül). Neve nem az építőanyagára utal, hanem a kikötői szállítmányokéra, amelynek felügyelő hivatalnokai dolgoztak itt egykor}

Hamburgban 1779-ben Medizinisches Armeninstitut, Szegények Egészségügyi Ellátó Rendszere alakult az elszegényedett városiak ingyenes gyógykezelésére. Ez 1788-ig állt fenn, a szegények gondozásáról szóló rendelkezés megszületéséig. Abban az évben fiatal orvosok Hamburg kulturális központjában, a XVII. században emelt Baumhausban hazafias szövetséget alapítottak. Egészségügyi reformjuk centrumában a szegények egészségügyi ellátása állt.[2]
Természetesen nemcsak az elszegényedett polgárok szorultak támogatásra, hanem azok is, akik őket támogatták ingyen és bérmentve. Ebben szorgoskodott Carl Philipp Emanuel Bach. 1767-ben halt meg keresztapja, az őt nagyban segítő Telemann (1681 – 1767), aki Hamburg zeneigazgatója volt, azaz az öt fő templom és a Johanneum, a patinás tanintézet[3] zenei életének irányítója.
Az iskola a nevét csak a XIX. században kapta 1529-es alapítójáról, Luther  (1483 – 1546) barátjáról, Johannes Bugenhagenről (1485 – 1558), akit Hamburg reformátoraként is emlegetnek.[4]

Fätäl aúr: Beethoven Nagy-Britanniába toppan

• 

Beethoven fogadtatása Nagy-Britanniában a XIX. század elejétől igen széles körű volt, mely meghívásokban, megrendelésekben is testet öltött. Mikor korábbi tanítványa, Ferdinand Ries (1784 – 1838) 1818 tavaszán két szimfóniát rendelt tőle és egy londoni utazásra is felkérte, a felkínált 300 guineát (mai pénzben mintegy 13 és fél millió Ft-ot[1], de ez csalóka) talán kevesellhette, mert külön díjazást kötött ki egy útikísérő számára. Ezt visszautasították, de a távolmaradás okai között nyilván ott volt az aggodalom is unokaöccse Karl (1806 – 1858) iránt. Az, hogy angol szimfóniafelkérések (és Beethoven saját kezdeményezései efféle felkérésekre) milyen hatással voltak Beethoven munkásságára, szövevényes, és például az 1824-re befejezett Kilencedik szimfónia (op.125) ismertetésekor már érintettem. Beethovennek számos egyéb műve mögött áll brit felkérés. Például az 1813-ban komponált Wellingtons Sieg oder die Schlacht bei Vittoria (Wellington diadala, avagy a vitoriai csata, op.91)[2] című „csataszimfónia” általa készített zongoraátiratát Robert Birchall (1750? – 1819) adta ki Beethoven’s Grand Battle Sinfonia, Beethoven nagy csataszimfóniája (Hess97) címmel. A mű valójában zongorás trió, mert két ágyút is el kell sütni előadása közben.[3] Beethoven határozott óhaja az volt, hogy a londoni és bécsi kiadás időpontja napra egyezzék meg (a kettős kiadások nem számítottak ritkaságnak), de 1816 januárjában a londoni kiadás mégis néhány héttel megelőzte a bécsit. A közvetítő Beethoven barátja, Salomon (1745 – 1815) volt, a Filharmóniai Társaság alapító tagja, akinek döntő szerepe volt Haydn (1732 – 1809) londoni útjainak megszervezésében is.

• 

  Beethoven-ház

Salomon szülőháza a Bonngasse 515, azaz ugyanaz, amely Beethovené.[4]

A svéd dal

^{Schwind  (1804 – 1871): Schubertiáda (1868)}

Beethoven (1770 – 1827) 1825-ben szerzett cisz-moll vonósnégyesét (op.131) talán játszották a jelenlétében privát előadáson, de nincs rá adat, hogy nyilvánosság előtt 1835 előtt megszólalt.[1] A Beethoven bűvöletében élő, de stílusában autonóm Schubert (1797 – 1828) zenész barátaitól néhány nappal halála előtt kikönyörögte, hogy eljátsszák neki, így ő az elsők között volt, akik hallhatták. (Egyes vélemények biztosra veszik, hogy tételesen az első volt.) Hallatán így kiáltott fel: ezek után mi marad nekünk megkomponálnivaló?![2] Olyannyira a mű hatása alá került, hogy zenész barátai aggódni kezdtek az egészségéért.

Ezzel mindössze illusztrálni szerettem volna azt a tiszteletet és odaadást, amelyet Schubert tanúsított Beethoven iránt.
Schubert kései, 1827 novemberében elkészült Esz-dúr triójában (op.100), melyet a kedvenc művei közé sorolt, különös emléket állít Beethovennek.

Legendák vidám kovácsai

I have been obliged to publish some of the following Lessons, because surrepticious and incorrect Copies of them had got Abroad. I have added several new ones to make the Work more useful, which if it meets with a favourable Reception; I will still proceed to publish more, reckoning it my duty, with my Small Talent, to serve a Nation from which I have receiv’d so Generous a protection.

Kötelességemnek éreztem kiadni ezeket a gyakorlatokat, mivel titokban és tökéletlenül másolt példányai kerültek külföldre. Több újat is adtam hozzájuk, hogy a munkát hasznosabbá tegyem, amely, ha kedvező fogadtatásra talál, újabbak kiadásával fogom folytatni, kötelességemnek érezvén kicsiny tehetségemmel szolgálni egy nemzetet, melytől olyan nagylelkű támogatást kaptam.

Händel (1685 – 1759) a Nagy csembalószvitekhez (HWV426-433) írt előszavában (1720)[1]