Händel címkéhez tartozó bejegyzések

Faramond és Faramondo

Faramond (365? – 430)

Le vireton empenné siffla et vint se ficher dans le bras gauche du bossu, Quasimodo ne s’en émut pas plus que d’une égratignure au roi Pharamond.

 Victor Hugo (1802 – 1885): Notre-Dame de Paris 1482[1] (1831). X/4. Un maladroit ami

A tollas nyílvessző kirepült, és sziszegve fúródott a púpos bal karjába. Quasimodo annyit sem törődött a nyíllal, mintha az Faramond király szobrát karcolta volna meg.

A párizsi Notre-Dame. X/4: Az ügyetlen jó barát. Vázsonyi Endre (1906 – 1986) fordítása (1960)[2]

I. Nagy Szent Leó pápa (390? – 461) titkárának, Aquitániai Szent Prospernek (390? – 455?) az Epitoma chronicorumja, Summája, utólag kapott ismertebb nevén a Chronicon Prosperi, Prosper-krónika[3] így ír Faramondról:

Bővebben…

Reklámok

Birsmagvak és loknik

Poor thing! Her hair can have no bandoline ever since, I should fancy. What a brave girl too not to shriek or faint!  

Blackmore (1825 – 1900): Cripps, the Carrier: A Woodland Tale (1876). Chapter XVIII – A Flash of Light[1]

Szegény pára! Azóta se kellett bandoline a hajára, tűnődöm. És micsoda bátor lány! Nem sikított, nem ájult el…

Cripps, a fuvaros. Erdővidéki történet. XVIII. fejezet: Felvillanás

birsalma és magvai

A rózsafélék családjába tartozó birsnemzetség tudományos nevét, a Cydoniát Philip Miller (1691 – 1771) állította a gyümölcs vélt származási helye, a krétai Kydonia neve alapján. Az összefüggéseket már támadt alkalmunk részletezni. A birsalma magvát az orvostudomány külön cydonium névvel is illeti például Balogh Kálmán (1835 – 1888) 1883-ban kiadott Orvosi Műszótárában.[2] Bár, mint magyar kutatók egy csoportja beszámol róla, Daniela Alesiani és munkatársai 2010-ben kimutatták a magvak kivonatának veseráksejtek burjánzását gátló képességét[3], az orvostudomány régi keletű érdeklődése nem ennek a hatásnak szól. A cydoniumból nyákot lehet kivonni.[4] Ennek pedig a gyógyászaton és a konyhaművészeten[5] túl egy harmadik tudományág is nagy hasznát veszi.  Bővebben…

Az erő és az erdő dalai

Да, Мы Ленина, Сталина премя…

Igen, mi, Lenin, Sztálin törzsökéből…

Jevgenyij Aronovics Dolmatovszkij (1915 – 1994): Dal az erdőkről, 1949

Да, Мы Ленинской партии премя…

Igen, mi, a lenini párt törzsökéből…

Ismeretlen cenzor a XX. századból: Dal az erdőkről, 1956

A hivatalos december 21-ei (vagy a valóságosnak tűnő december 18-ai[1]) Nagy Születésnapot Füst Milán (1888 – 1967) hangulatos, de legalábbis hangulatot teremtő lírai költeménye előlegezi meg a Népszava 1949. december 15-ei számában, elhelyezkedése szerint mintegy bevezetve a cikket, mellyel ma bővebben foglalkozunk:

Bővebben…

Hősök, árulók = árulók, hősök

Hogy egy diktatúra propagandájának talapzata a történelem, olyan „súlyú” megállapítás, mint tükörképe: egy diktatúra történelemképének talapzata a propaganda. Mint Job Mestrom mondja Arminius a nemzeti szocializmusban című diplomamunkájában, nem a semmiből jönnek elő a gigantikus példázatok. Nézzük ezt egy fontos és híres példán keresztül. Bandel (1800 – 1876), nyilvánvalóan a napóleoni harcok hosszan tartó hazafias hangulatától és a német egység iránt vágytól fűtötten már 1819 óta dédelgette magában terveit egy emlékmű elkészítéséről Arminiusnak (Kr.e. 18? – 21) hódolva, aki a német ajkakon a Hermann névre hallgatott. Detmold mellett 1838-ban láthatott hozzá a munkálatokhoz, de a gigászi mű elkészítése finanszírozási nehézségekbe ütközött, így csak 1875-ben leplezhették le. A nácizmus nagy előddé tette „Hermann” alakját, hangsúlyozottan nem germán, hanem német hőssé, és az emlékmű náci gyűlések kultikus helyszínévé vált.[1] (A Hermann asszociatív névalak legalább a XVI. századtól kimutatható.)

a Hermannsdenkmal (Arminius-emlékmű) a náci propaganda szolgálatában

Bővebben…

A hírnök halála

Áldozatot kívánt bemutatni, ezért Likhasz nevű hírnökét hazaküldte Trakhiszba, hogy hozzon neki díszes öltözetet. Déianeira a hírnöktől értesült az Iole-történetről, és mivel attól tartott, hogy Iolét jobban fogja kedvelni Héraklész, bekente az inget Nesszosz kifolyt vérével – az állítólagos szerelmi varázsszerrel. Héraklész felöltötte az inget, és hozzálátott az áldozat bemutatásához. Az ing azonban átmelegedett, és a hüdra mérge marni kezdte Héraklész bőrét. Héraklész ekkor a lábánál fogva a magasba emelte Likhaszt és letaszította a szirtfokról…

Athéni Apollodoros (Kr.e. 180? – 120?): Mitológia, II/VII/7.
Horváth Judit fordítása[1]

Euenos. A híd még nem állt Nessos idején

Néhány szóval nem árt megemlékezni a végzet Likhas halálához vezető útjának fontosabb állomásairól. A fiatal házasok, Herakles és Deianeira az etoliai Euenos folyóhoz érve, olvassuk a Mitológia megelőző szakaszában, Nessos kentaurt találják ott, aki az istenek rendeléséből az odaérkezőket segíti át a túlpartra. Amikor azonban Nessos erőszakoskodni próbált Deianeirával,

„…Nem menekülsz, bármint bizakodj is mén-inaidban:
sebbel tartóztatlak fel, nem lábbal.” E szókat
tett bizonyítja: a messzeszökő hátába nyilat lő:
átszaladott mellén is a nyíl, vashorga kiállott.
Az kiszakítja, s a két lukon át szökkent ki a vére,
lernai hydra veszett mérgével gennyesedetten.
Fölmeri ezt Nessus: „Boszulatlan – mondja magában –
nem halok”, és ingét, mit a forró vér telefröcskölt,
adja a rablott nőnek mint szerelemre-hevítőt.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások IX.

A bosszú tehát „ógörögebb”, mint elsőre gondolnánk: nem mérgezne Nessos vére, ha Herakles meg nem öli a mérgező váladékú lernai hydrát, és annak mérgével be nem keni nyilait. Ovidius változata tömörít. Itt Deianeira nem külön edényben fogja fel a méreggel gennyesedett vért, hanem közvetlenül Nessos ingét teszi el (meg kell jegyezzük, mindkét esetben különös, hogy kerülhette ez el férje figyelmét). Sőt, ha Athéni Apollodoros változatánál maradunk, annak szerzője különös gondot fordít arra, hogy Nessos a nedvet szerelmi varázsszerként hitelesen hitesse el. A haldoklás sok képességet erősít meg, tudjuk, olykor meglepő formákban. Elég az hozzá, és itt alkalmasabb lesz nem interpretálnom, hanem szó szerint idéznem a forrást, ha (Deianeirának) szerelmi varázsszerre van szüksége Héraklésszel szemben, az ő földre lövellt ondóját vegyítse össze a sebéből kiömlő vérrel. (Meg kell jegyezzem, ennek a pittoreszk halálos lövellésének a képzőművészeti ábrázolásával nem találkoztam.) És szintén a Mitológiából értesülhetünk arról is: nem kellett sokáig várni rá, hogy Heraklest magát is elérje végzete. Oikhaliát bevéve Herakles a fejedelem, Eurytos leányát, Iolét elrabolja, és amikor erről Deianeira a hírnök Likhastól értesül, akkor féltékenységében veti be a varázsszert. Amint az Átváltozások IX. könyvében olvassuk Likhas sorsa beteljesedéséről,

S íme Lichast, aki nagyremegőn egy sziklaüregben
rejtőzött, meglátja, egész dühe ellene támad:
„Gyilkos ajándékot hoztál, te Lichas, te leszel hát
az, ki halálom okozza?” Amaz sápadva, vacogva
mentegetőzik a bajnok előtt remegő dadogással.
Ekkor az esdekelőt s térdét megölelni törekvőt
Alcides felkapja, körül megpörgeti többször,
és hadigépeknél hevesebben a habba hajítja.
Az meg röptében merevenné válik a légben;
mint hűs szél az esőt, mondják, faggyal teszi hóvá,
majd puha hópelyhek perdülnek s összetömődnek,
egybeszilárdulnak s így válnak jégzivatarrá:
ő, amikor testét az erős karok elhajitották,
vértelenül féltében, s nedvtől fosztva egészen,
sziklává merevült – ezt mondja felőle a régmúlt.
Euboiánál még ma is egy kis szirt hegye nyúl ki
szintre az örvényből, s ott őrizi emberalakját;
erre hajós, minthogyha csak érezhetne, sosem lép,
s hívja Lichas néven.

Ovidius: Átváltozások IX.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordításai[2]

Euboiai-tenger (öböl)

A haldokló Herakles úgy rendeli, Iolét fia, Hyllos vegye nőül. Ezúttal a mellékszereplő, Likhas sorsát akarjuk kiemelni. Három példán keresztül: egy-egy reneszánsz, barokk és klasszicista mű vizsgálatával.

Bővebben…

Négy szarvas

[1] כְּאַיָּל, תַּעֲרֹג עַל-אֲפִיקֵי-מָיִם–    כֵּן נַפְשִׁי תַעֲרֹג אֵלֶיךָ אֱלֹהִים
Kail terg el apiki mim – ken nepfi terg alik alhim.

quemadmodum desiderat cervus ad fontes aquarum ita desiderat anima mea ad te Deus[2]

Sicut cervus desiderat ad fontes aquarum, ita desiderat anima mea ad te Deus.[3]

Mint a szarvas kivánkozik a folyóvizekre, úgy kivánkozik az én lelkem hozzád, oh Isten!

Zsolt.42:2[4]

A zsoltárszámozások eltéréseinek okát már érintettük. A héber eredetit tartjuk meg, melyet Károli (1529? – 1591) is átvett. Láttunk már példát olyan igehelyre, melynek a zenetörténetben nincs kiterjedt hagyománya, és sokkal többet, mely mély nyomot hagyott abban. Ez utóbbiak közé tartozik az idézett Dávid (Kr.e. 1040? – 970)-zsoltár, de bizonyosra veszik, hogy a 10. versben emlegetett ellenség (Miért kell gyászban járnom ellenség háborgatása miatt?) Asszíria vagy Babilon, tehát a tényleges szerző nem Dávid.[5] A második idézet Szent Jeromos (347? – 420?) Vulgatájából való, a harmadik viszont azt mutatja, hogy az órómai pszaltérium (azaz a Karoling-kor előttről származó hagyományos római zsoltároskönyv[6]) kissé eltérő megszövegezést alkalmaz. Szent Beda Venerabilis (672 – 735) is erre a szövegre támaszkodik bibliamagyarázatában[7], és a zenei feldolgozások is inkább ehhez nyúlnak a barokkot megelőző korokban.
A zsidó ünnepkörben a zsoltár eléneklése az őszi nagyünnepek sorába tartozó nyolc napos sátoros ünnep (szukkót)[8] része.[9] A katolikus hagyomány a zsoltárt húsvét vigíliájához, a Feltámadás első ünnepléséhez köti.[10]
És hogy mi magyarázza a szarvas költői képét? A doctor gratiae (a kegyelem doktora), Szent Ágoston (354 – 430) nyomán egy másik egyháztanító, a jezsuita Bellarmin Szent Róbert bíboros (1542 – 1621) ezt „négyszeres okkal” támasztja alá. A szarvas mint a kígyók esküdt ellensége eleve jó hírnévnek örvend, másfelől a legmagasabb ormokra hág, ha vadász üldözi, továbbá természetes ösztönből magára veszi Pál apostol (5? – 67) intelmét a galatákhoz írt levél 6. verséből (egymás terhét hordozzátok)[11], és melegszívűen segíti bajba jutott vagy kifáradt társait. Mindeközben azonban maga is kimerül, és szomját óriási mennyiségű forrásvízzel csillapítja.
Nincs azonban az a kegyes magyarázat, amely számot tudna adni a zsoltár folytatásának szépségéről a zeneirodalomban. A számos példa közül négyet vizsgálunk meg közelebbről.  Bővebben…

Händel kisebb Te Deumai

Vouchsafe, O Lord to keep us this day without sin[1]

Bűntől e nap őrizz minket[2]

Vouchsafe, O Lord to keep us this night without sin[3]

Bűntől ez éjen őrizz minket…

Te Deumokról már beszéltünk, megemlítve, hogy eredetük távolba és ködbe vész. Szövege egyes részletei más liturgiai alkalmakba is beszivárogtak, ha kell, alkalmi változtatással. Mint példáink is mutatják, ha már olyan rövid idő volt hátra a napból, hogy kevéssé volt valószínű bűnbe esni, a rugalmas böjti vecsernye inkább bűntelen éjszakáért könyörgött. Joseph Sargent zenetörténész nyilvánvalóan emlékezetből idézi Händel (1685 – 1759) egy Te Deumát, amikor az „éjszakai” szövegváltozatot említi, miközben nyomtatásban nem messze említésétől ott áll az eredeti szöveg is a „nappali” változattal.[4] Bővebben…

Rosszkedvünk üres

Amint nemrégi bejegyzésünkben sejteni engedtük, ezúttal Shakespeare (1564 – 1616) legfrissebb és jelenleg legzajosabb lebukásáról írunk.  Bővebben…

Urio hallgatása közben

A Te Deum laudamus, Téged, Isten, dicsérünk igen régi, legalább a IV. századig nyomon követhető ókeresztény himnusz, melyet már 1000 körül kezdtek nemzeti nyelvekre fordítani.

A legrégebbi fennmaradt magyar változat 1526-ból való, a Peer-kódexben található. A kódex a nevét a régiséggyűjtő Peer Jakab (1750 – 1792) piarista áldozárról kapta, akinek 1787-ben a birtokában volt.[1]

Egyházi és világi ünnepléseknek egyaránt része volt a Te Deum eléneklése, és mind a mai napig ünnepek alkalmával adják elő.[2] Bővebben…

Nehéz futam

Bach (1685 – 1750) Weinen, klagen, sorgen, zagen (Sírni, keseregni, aggódni, csüggedni, BWV12) kezdetű kantátáját 1714 húsvét utáni harmadik vasárnapjára írta, tehát nem a húsvéti időszakra. A különféle szöveges forrásokból táplálkozó kantáta nyitókórusának versét Bach egyik legfontosabb szövegírója, Salomo Franck (1659 – 1725) költötte.[1]

A dallamvonalat Bach az 1724-től lényegében haláláig csiszolgatott h-moll mise (BWV232) Crucifixusában használja újra, azaz a húsvéti misztérium megjelenítéseként. Az ősforrásról azonban Bernhard Paumgartner (1887 – 1971) 1966-ban különös következtetésre jut. Bővebben…

Hymen és a kalózok

I have just now bin at Mr. Handel’s operetta, at which were the King and all the St. James’s royall family and a very good house. I don’t think it mett with the applause it deserves, as I think there are a great many good songs in it

Épp’ most voltam Händel uram operettjén, amelyen jelen volt a király és a teljes királyi palota, nagyon szép házzal. Nem hiszem, hogy azt az elismerést kapta, amelyet megérdemel, mert szerintem nagyon sok jó ária van benne…

Thomas Harris (1695 – 1801) öccsének, James Harris-nek (1709 – 1780), 1740. november 22

A Szent Jakab-palota (a királyi család lakhelye) 1763-ban Bowles (1712 – 1767) képén

We have had nothing new yet but the Operetta of Hymen, in my opinion the worst of all Handel’s Compositions, yet Half the songs are good.

Semmi újat nem kaptunk, leszámítva egy operettet Hymenről, szerintem Händel legrosszabb művét, bár az áriák fele jó.

Charles Jennens (1700 – 1773) James Harris-nek, 1740. december 29[1]

Csak egyetlen pillanatra időzzünk el annál a ténynél, hogy Händel jeles grammatikus és képviselő barátjának, James Harris-nek a Händelért szintén rajongó bátyja, Thomas Harris Purcell (1659 – 1695) halálának évében született, és 106 évesen, Lortzing (1801 – 1851) születésének évében halt meg.
(Nemcsak a bemutató közönsége, de a korabeli lapok is operettnek nevezték a darabot annak rövidsége miatt. Semmi köze a később híressé váló műfajhoz.)
Händel (1685 – 1759) a virágzó 1738-as évben komponálta két legnagyobb ószövetségi oratóriumát: május 22-étől a Sault (HWV53), melynek első két részének vázlata a harmadik körvonalaival együtt augusztus 15-ére lett kész, míg a teljes mű szeptember 27-én öltött formát, október elseje és november elseje között az Izrael Egyiptombant (HWV54).

Bővebben…

Könnyű klasszikus műfajokról

Az ifjú Haydn (1732 – 1809) szimfónia előtti korszakában számtalan divertimentót komponált. A szó az olasz divertire, „szórakoztatni” szóból származik, az pedig a latin diverteréből, melynek jelentése „elterelni”.[1] Ez a szórakozás és szórakozottság, azaz „elterelt figyelem” mély lelki kapcsolatára utal. Az első ismert divertimentót Grossi (1634? – 1688) írta 1681-ben, és meg is magyarázza, hogy olyan szórakoztató zenéről van itt szó, melyet szobákban adnak elő (ez a „kamarazene” szó magyarázata is), illetve asztali felszolgálások alkalmával – ebből pedig a Tafelmusik, asztali zene műfaja ered, melynek leghíresebb képviselője Telemann (1681 – 1767).

Az idézett mű Händel (1685 – 1750) fantáziáját is megmozgatta:

De erről itt és most csak zárójelben. Bővebben…

Wagner, Schopenhauer és Freud álmai

O laß den Traum, an den der Jüngling glaubte,
Vergiß, wo frische Alpenrosen stehn,
Der deutschen Freiheit Rose, die bestaubte!

Herwegh (1817 – 1875): Gedichte eines Lebendigen, I / 2. (1841)
An A. A. L. Follen in Zürich als er nach Deutschland übersiedeln wollte[1]

Ó, hagyd az álmot, az ifjúi reményt,
Felejtsd, hol virít a friss alpesi rózsa,
Német szabadság – hiába kaptál nektárfényt!

Egy élőlény versei, I/2.
A zürichi August Adolf Ludwig Follenhez (1794 – 1855), hogy Némethonba költözött

Amint a nagy wagnerológus (és wagneriánus) Stephen Moss felidézi, 1854-ben került sor Wagner (1813 – 1883) életének legnagyobb eseményére, már ahogy ezt később ő maga látta és láttatta: barátja, a költő Herwegh ekkor hívta fel figyelmét Schopenhauer (1788 – 1860) munkásságára.[2] A hatás kivételes és elhatározó volt – írta Wagner. Ez a hatás nem merült ki az érett Wagner műveit átjáró humanizmusra, de a mélyben húzódó filozófiai alapra sem az álmok, a megváltás, a tudás, a gondolat körül, melyeket szellemi mesterétől vett át. Helyesebben: mélyített el, hiszen, mint maga is megjegyzi, itt „egymásra találásról” volt szó (mint Karl Siegfried Guthke megjegyzi, az életben, test szerinti valójukban ilyen találkozásra soha nem került sor[3]), és ezek a gondolatok Wagnert korábbi műveiben is foglalkoztatták. Bővebben…

Egy szél megszelídül

Jó szelet is küldött számukra bagolyszemü Pallasz,
jólfúvó Zephüroszt, mely a borszinü tengeren át zúg.

Homeros (Kr.e. VIII. sz.): Odysseia, II
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Rembrandt (1606 – 1669) (?): Pallas Athene vagy Fegyveres portréja 1655(?)

A négy égtáj szeleinek kisebb istenségeit, a Ἄνεμοι-t (Hanemoi, „szelek”) Eos hajnalistennő szülte a csillagok atyjának, Astraiosnak, aki történetesen a férje is volt; és bár mindannyian kicsinek születünk a természet rendeléséből, a négy szél legalábbis hatalomban továbbra is kicsi maradt, mivel Zeus parancsa a szelek ura, Aiolos alá rendelte őket.[2] Figyelemre méltó, hogy a kérdés elvitathatatlan szakértője, a Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodos csak három gyermek születését említi ebből az alkalomból az Istenek születésében:

Asztraiosznak erőslelkű szeleket szül a Hajnal:
tisztító Zephürosz, Boreasz, sebesen tovaszálló,
és Notosz, istennő istentől szülte e hármat.

Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[3]

A negyedik, Euros (fizikai értelemben is vehető) státusa bizonytalan: a keleti és a délkeleti szél istenének is tartják. Jelentősége kisebb volt testvéreiénél, őt ritkábban hívták segítségül a tengerészek.[4]

Adamantios Korais (1748 – 1833) szélrózsája az antik szóhasználatokkal (1796?)

Homeros azonban mindannyiukat felvonultatja, amikor Odysseus tutajának kalamitásait írja meg az V. énekben. Szintén Devecseri Gábor fordításában:

…így hányták a tutajt a futó szelek erre meg arra:
s hol Boreásznak dobta Notosz, hogy kényire hordja,
hol Zephürosznak az Eurosz, hogy kergesse előre.[5]

Bővebben…

Évezredek kisebb-nagyobb zsarnokai

GLOUCESTER
I cannot tell: the world is grown so bad,
That wrens make prey where eagles dare not perch:
Since every Jack became a gentleman
There’s many a gentle person made a Jack.

Shakespeare (1564 – 1616): King Richard III (1591? 1592?). I / 3[1]

GLOSTER
Én nem tudom. Felfordult a világ:
Hol nem mer a sas, ökörszemek rabolnak;
Mióta minden fajankó nemes lett,
Sok jó nemesből fajankót csinálnak.

Szigligeti Ede (1814 – 1878) fordítása[2]

GLOSTER
Nem tudom – züllött a világ s ökörszem
Prédál ott, hol a sas se mer leszállni:
Mióta minden bugrisból nemes lett,
Sok nemes úr bugrissá változott.

Vas István (1910 – 1991) fordítása[3]

Komédiaíró művészetének legkiemelkedőbb darabjában, a Kr.e. 414-ben bemutatott Madarakban (’Ορνιθες, Hornithes) Aristofanes (Kr.e. 446? – Kr.e. 386) két kiábrándult athéni kalandort, Pisthetairost (Rábeszélő) és Heuelpidest (Reménykedő) állítja elénk, akik a földi világról felemelkedve megalapítják „Felhőkakukvárt”. A darab egy különösen nagy kultúrtörténeti jelentőségű részletében ezt olvassuk: Bővebben…