Händel címkéhez tartozó bejegyzések

Wagner, Schopenhauer és Freud álmai

O laß den Traum, an den der Jüngling glaubte,
Vergiß, wo frische Alpenrosen stehn,
Der deutschen Freiheit Rose, die bestaubte!

Herwegh (1817 – 1875): Gedichte eines Lebendigen, I / 2. (1841)
An A. A. L. Follen in Zürich als er nach Deutschland übersiedeln wollte[1]

Ó, hagyd az álmot, az ifjúi reményt,
Felejtsd, hol virít a friss alpesi rózsa,
Német szabadság – hiába kaptál nektárfényt!

Egy élőlény versei, I/2.
A zürichi August Adolf Ludwig Follenhez (1794 – 1855), hogy Némethonba költözött

Amint a nagy wagnerológus (és wagneriánus) Stephen Moss felidézi, 1854-ben került sor Wagner (1813 – 1883) életének legnagyobb eseményére, már ahogy ezt később ő maga látta és láttatta: barátja, a költő Herwegh ekkor hívta fel figyelmét Schopenhauer (1788 – 1860) munkásságára.[2] A hatás kivételes és elhatározó volt – írta Wagner. Ez a hatás nem merült ki az érett Wagner műveit átjáró humanizmusra, de a mélyben húzódó filozófiai alapra sem az álmok, a megváltás, a tudás, a gondolat körül, melyeket szellemi mesterétől vett át. Helyesebben: mélyített el, hiszen, mint maga is megjegyzi, itt „egymásra találásról” volt szó (mint Karl Siegfried Guthke megjegyzi, az életben, test szerinti valójukban ilyen találkozásra soha nem került sor[3]), és ezek a gondolatok Wagnert korábbi műveiben is foglalkoztatták. Bővebben…

Reklámok

Egy szél megszelídül

Jó szelet is küldött számukra bagolyszemü Pallasz,
jólfúvó Zephüroszt, mely a borszinü tengeren át zúg.

Homeros (Kr.e. VIII. sz.): Odysseia, II
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Rembrandt (1606 – 1669) (?): Pallas Athene vagy Fegyveres portréja 1655(?)

A négy égtáj szeleinek kisebb istenségeit, a Ἄνεμοι-t (Hanemoi, „szelek”) Eos hajnalistennő szülte a csillagok atyjának, Astraiosnak, aki történetesen a férje is volt; és bár mindannyian kicsinek születünk a természet rendeléséből, a négy szél legalábbis hatalomban továbbra is kicsi maradt, mivel Zeus parancsa a szelek ura, Aiolos alá rendelte őket.[2] Figyelemre méltó, hogy a kérdés elvitathatatlan szakértője, a Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodos csak három gyermek születését említi ebből az alkalomból az Istenek születésében:

Asztraiosznak erőslelkű szeleket szül a Hajnal:
tisztító Zephürosz, Boreasz, sebesen tovaszálló,
és Notosz, istennő istentől szülte e hármat.

Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[3]

A negyedik, Euros (fizikai értelemben is vehető) státusa bizonytalan: a keleti és a délkeleti szél istenének is tartják. Jelentősége kisebb volt testvéreiénél, őt ritkábban hívták segítségül a tengerészek.[4]

Adamantios Korais (1748 – 1833) szélrózsája az antik szóhasználatokkal (1796?)

Homeros azonban mindannyiukat felvonultatja, amikor Odysseus tutajának kalamitásait írja meg az V. énekben. Szintén Devecseri Gábor fordításában:

…így hányták a tutajt a futó szelek erre meg arra:
s hol Boreásznak dobta Notosz, hogy kényire hordja,
hol Zephürosznak az Eurosz, hogy kergesse előre.[5]

Bővebben…

Évezredek kisebb-nagyobb zsarnokai

GLOUCESTER
I cannot tell: the world is grown so bad,
That wrens make prey where eagles dare not perch:
Since every Jack became a gentleman
There’s many a gentle person made a Jack.

Shakespeare (1564 – 1616): King Richard III (1591? 1592?). I / 3[1]

GLOSTER
Én nem tudom. Felfordult a világ:
Hol nem mer a sas, ökörszemek rabolnak;
Mióta minden fajankó nemes lett,
Sok jó nemesből fajankót csinálnak.

Szigligeti Ede (1814 – 1878) fordítása[2]

GLOSTER
Nem tudom – züllött a világ s ökörszem
Prédál ott, hol a sas se mer leszállni:
Mióta minden bugrisból nemes lett,
Sok nemes úr bugrissá változott.

Vas István (1910 – 1991) fordítása[3]

Komédiaíró művészetének legkiemelkedőbb darabjában, a Kr.e. 414-ben bemutatott Madarakban (’Ορνιθες, Hornithes) Aristofanes (Kr.e. 446? – Kr.e. 386) két kiábrándult athéni kalandort, Pisthetairost (Rábeszélő) és Heuelpidest (Reménykedő) állítja elénk, akik a földi világról felemelkedve megalapítják „Felhőkakukvárt”. A darab egy különösen nagy kultúrtörténeti jelentőségű részletében ezt olvassuk: Bővebben…

Szerelmi és szerelemgyűlölő delíriumok

Chlorisnak számos ógörög lányt hívtak.[1] Tekintsünk most el az emberi lényektől, és fordítsuk figyelmünket közülük mai hősnőnkre, a nimfára, aki az elíziumi mezőkön élt, és ő vált a rómaiak Flora istennőjévé, ahogy arról Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) is megemlékezik a Fasti (Római naptár) V. könyvében:

Chloris eram quae Flora vocor: corrupta Latino
nominis est nostri littera Graeca sono.
Chloris eram, nymphe campi felicis, ubi audis
rem fortunatis ante fuisse viris.
[2]

Flora vagyok, Chloris voltam. Nem tudta a latin száj
mindenben helyesen mondani a nevemet.
Chloris voltam, nympha a boldogság mezején, hol
Boldogan élt egykor régen az emberi nem.

Gaál László (1891 – 1964) fordítása[3] Bővebben…

Bayreuth képekben

Callot (1592 – 1635): Sárkány szekeret vontat

A háború borzalmait megrajzoló Callot meseszerű metszeteiről és rajzairól is híres. Ezek ihlették meg E. T. A. Hoffmannt (1776 – 1822) 1814-15-ben élete egyik legjelentősebb novelláskötete megírására, melyet 1819-ben Fantáziadarabok Callot modorában címmel adtak ki. Pályája elején E. T. A. Hoffmannt Jean Paul (1763 – 1825) támogatta. Nem volt meglepő, hogy egy 1813-as új kiadás előszavának megírására őt kérték fel (Fantasie-Stücke in Callots Manier. Mit einer Vorrede von Jean Paul, azaz: Fantáziadarabok Callot modorában. Jean Paul előszavával).[1] Ennek az évnek novemberében így ír:

E. T. A. Hoffmann ismerői és barátai, továbbá a könyvében fellelhető, önmagáért beszélő minden zenei hozzáértés és átszellemültség bízvást nagy zeneművészként állítják őt elénk. Minél jobbat és minél egyénibbet! A napisten mindezidáig a jobb kezével osztotta a költői, a bal kezével a zenei adományt, két különböző, egymástól oly távoli személynek, hogy eddig a pillanatig még mindig várnunk kell arra az emberre, aki egy igazi operát költ és komponál egy személyben.

Írja tehát ezt Jean Paul 1813-ban, Wagner születési évében.[2] Bayreuthban, ahol 1804 óta lakott. Bővebben…

A pirog és családja

А какими пирогами накормит моя старуха! Что за пироги, если б вы только знали: сахар, совершенный сахар!

Гоголь (1809 – 1852): Вечера на хуторе близ Диканьки (1832),
K. I, Ч. 1, Предисловие[1]

És amilyen piroggal etetett az én asszonykám! Micsoda pirog, ha tudnátok: cukor, valóságos cukor!

Gogol: Esték a majorban Dikanyka mellett,
I. könyv, 1. rész, Előszó

Berkosz (1861 – 1919): Dikanyka

A mű későbbi fejezeteiből az is kiderül, hogy a sütéshez az asszonyka az író kéziratait (egy készülő regény felét) használta fel papíralátétként. Ilyenképpen az író úgy járt, mint az ismert, de alátámasztatlan anekdota szerint pár évvel korábban Beethoven (1770 – 1827) a Missa Solemnis (op.123) 1823-ra befejezett partitúrájával, melynek kottalapjait a kalucsnijából húzta elő, vagy, szintén megerősítetlenül, Händel (1685 – 1759), akinek parókájába a fodrász az 1741-ben komponált Messiás (HWV56) kottáját csavarta. (Az első történet nem elképzelhetetlen, a második, tekintettel a kották értékére, annál inkább, még ha beleszámítjuk a grandiózus oratórium hűvös londoni fogadtatását[2] is.) Mottónk kiválasztása természetesen teljesen önkényes. Az orosz irodalomban a pirog éppoly központi szerepet játszik, mint a magyarban a húsleves vagy az angolban a pudding. Bővebben…

X. századi sötétségek: Taksonytól Telemannig

A IX. század császári történelméről szóló rövid áttekintésünket azzal a baljós sejtetéssel fejeztük be, hogy a X. század új típusú sötétségeit ott és akkor nem vizsgáljuk. Ennek jött most el helye és ideje. Ebben éppúgy Cremonai Liudprand (920? – 972?) történetíró munkáira támaszkodunk, mint akkor.
II. Berengár (913? – 966) fellázadt Provence-i vagy Arles-i Hugó (882 – 948) itáliai uralma ellen. Aligha tudott volna sikereket elérni Taksony nélkül:

Taksony (931?- 973?)

Berengár a magyaroktól békét vásárol. Ez időben a magyarok Taxis királyuk vezérlete alatt nagy sereggel Itáliába törtek és Berengár tíz véka pénzt adott nekik. De ebből is hasznot merített Berengár, mert megsarczolta a templomokat…

Cremonai Liudprand: Visszafizetés. Jurkovich Emil (1857 – 1936) fordítása[1]

Trónjáról Berengár nem taszította le, a névleges uralmat még Hugó fia, II. Lothár (926 – 950) is élvezhette rövid élete utolsó éveiben. Uralmának megerősítéseképpen feleségül vette Itáliai vagy Burgundiai Szent Adelaidét (931 –  999).

Bővebben…

Alto Giove és a hullámok

adspice, sim quantus: non est hoc corpore maior
Iuppiter in caelo, nam vos narrare soletis
nescio quem regnare Iovem[1]

Nézd, be magas vagyok én: nálam Jupiter se sudárabb
fönn, a nagy égben – mert szoktátok mondani mindig,
hogy valamely Jupiter fő ott…

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Metamorphoses / Átváltozások, XIII.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

Batoni (1708 – 1787): Acis és Galatea (1761)

Devecseri Gábor ezúttal mintha kissé elügyetlenkedné a kétértelműséggel a fordítást. Maga Ovidius az Acis és Galatea szerelmébe otrombán belerondító, végül Acis életét kioltó Kyklops tuskóságát meggyőzően jellemzi szófordulataival. Ovidius változata az eseményekről mély nyomot hagyott a kultúrtörténetben. Ennek, rövid bevezetőt követően, egyetlen szálát vizsgáljuk meg, amikor a költői ihlet Jupitert egészen más összefüggésben is a mítoszba helyezi. Bővebben…

Az éter tömör története

Thyestes

tu, summe caeli rector, aetheriae potens
dominator aulae, nubibus totum horridis
conuolue mundum…

Seneca (Kr.e. 4 – 65): Thyestes, V. (62)[1]

Thyestes

Te, magas ég ura! Hatalmas isten.
Ki trónolsz ott fenn aether-palotádban.
Borítsd a földet szörnyű fellegekkel.

Radó Antal (1862 – 1944) fordítása (1885)[2]

Ugolino della Gherardescával, Donoratico grófjával (1210? – 1289) ellentétben a legendás Thyestes valóban evett gyermekeiből, ha tudtán kívül is, és erről tudomást szerezve fordul az éter lakójához, a hatalmas istenhez.
Az éternek sok története van, és ezek mindegyike annyira szövevényes, hogy részletezésük reménytelenül nagy terjedelmű lenne. Legfeljebb egy tömör kivonatra vállalkozhatunk, abban a reményben, hogy nem éppen ellenkezőleg, hézagos lesz az ismertető. Bővebben…

Metastasio boldog évszázada

Ne’ giorni tuoi felici
ricordati di me!
Perché così mi dici,
anima mia, perché?

Boldog napjaidban is
emlékezz rám!
Miért mondod ezt nekem,
lelkem, miért?

Metastasio (1698 – 1782): L’Olimpiade (Olimpia), I/10[1]

Metastasio, joggal kijelenthetjük, minden idők legsikeresebb librettistája volt. Nem kizárólag operákat komponáltak műveiből, hanem kantátákat és különféle ünnepi játékokat. Opera seria-szövegkönyveinek száma huszonhét, ami szerénynek tűnhet, ha egy-egy barokk zeneszerző operáinak számával vetjük egybe – Händel (1685 – 1759) például negyvenkettőnél állt meg –, de ha (a matematikusok szóhasználatával) multiplicitásokkal együtt számoljuk, akkor több mint ezer operát találunk, melynek ő írta a szövegét. Költőóriásként tisztelték Európa-szerte, nemcsak Itáliában, de elsősorban Franciaországban. Legnagyobb műve, közmegegyezés alapján, az 1733-ban írt Olimpiade (Olimpia), mely ugyan  történetben az olimpiai játékot háttérbe szorítja a szerelmi vonulatok melett, német nyelvterületen mégis hangsúlyozottan Olimpiai játékok címen adták elő. A szövegkönyvnek több mint ötven megzenésítője akadt a megírását követő bő száz évben. Eredetileg Caldara (1670? – 1736) számára készült a szövegkönyv.

Bővebben…

Át a kín kapuján

Per le porte del tormento
passan l’anime a gioir.
Sta ‘l contento del cordoglio
sul confine.
Non v’è rosa senza spine
né piacer senza martir.

Át a kín kapuján
mennek a lelkek a vígságba.
Ez a bajok végének
öröme.
Nincsen rózsa tövis nélkül,
sem öröm szenvedés nélkül.

Händel (1685 – 1759): Sosarme rè di Media (HWV30)[1], II/8

Földművelő, Igazságos vagy Költő Dénes (1261 – 1325), a Coimbrai Egyetem alapítója bölcs uralmát megnehezítette az a belháborúság, amely törvényes fia, a trónörökös, a későbbi IV. (Bátor vagy Vad) Alfonz (1290 – 1357) és természetes fia, Portugáliai Afonso Sanches (1289 – 1329) között robbant ki. A fegyelmezetlen atya ugyanis a szerelemgyereket favorizálta a trónörökössel szemben, aki tartott egy státusváltás lehetőségétől. Végül győztesen került ki a konfliktusból. Fiának és leendő utódának, I. (Kegyetlen vagy Igazságos) Péternek a helyzete bizonyos fokig emlékeztet apai nagyatyjáéra. Fia, a későbbi I. (Szép) Ferdinánd (1345 – 1383) gyenge fizikumú, beteges gyerek volt. A már házas trónörökös, Péter beleszeretett egy nemes származású, de házasságon kívül született udvarhölgybe, Inês de Castróba (1325 – 1355). Gyermekük, Portugáliai János (1349 – 1397) viruló egészségnek örvendett. A király, IV. (Bátor vagy Vad) Alfonz rosszat sejtett. Várt egy ideig, hogy bővérű fia beteljen az udvarhölggyel, de mindhiába. Az uralkodási képességek a még kiskorú fiúk között világosan mutatták a törvénytelen gyermek fölényét. A nemesség ráadásul tartott a kasztíliai befolyás erősödésétől, ugyanis a királyné, Villenai Constanza Manuel (1315? – 1345) onnan érkezett, és várható volt, hogy egy konfliktusban a fattyú oldalára állnak. A királyné korai halála fokozta a király veszélyérzetét. Rabságba vetette, majd lefejeztette Inês de Castrót. A véres tett végrehajtói közül kettőt Péter elfogatott és nyilvános szívkitépésre ítélt. Ez azonban a történelem menetét már nem befolyásolta. Utóda I. (Szép) Ferdinánd lett.[2]

1-siremlekek

I. (Kegyetlen vagy Igazságos) Péter (1320 – 1367) és Inês de Castro (1325 – 1355) síremléke az alcobaçai Szűz Mária-kolostorban

Bővebben…

Tasso és neve

CANTO l’arme pietose e ’l capitano
che ’l gran sepolcro liberò di CRISTO.
Molto egli oprò co ’l senno e con la mano,
molto soffrí nel glorioso acquisto;
e in van l’Inferno vi s’oppose, e in vano
s’armò d’Asia e di Libia il popol misto.
Il Ciel gli diè favore, e sotto a i santi
segni ridusse i suoi compagni erranti.

Tasso (1544 – 1595): Gerusalemme liberata, I. (1581)

Éneklem a szent harcot, a vezért,
Ki Üdvezítőnk sírját visszavette.
Sokat tön ésszel, kézzel ő ezért,
Sok szenvedésbe telt nagyhírü tette.
Hiába kelt Pokol, hiába mért
Világ két része végcsapást felette:
Őt nem hagyá az ég, s zászlai
Alá megtértek bolygó társai.

Arany János (1817 – 1882) fordítása[1]

Tasso ősi családja igen tehetős lett az által, hogy szerepet vittek az európai postaszolgáltatás megszervezésében.[2] Bővebben…

Julius Caesar és egyiptomi vadászhadteste

Händel (1685 – 1758) 1724-re befejezett legjobb operájával, a Julius Caesarral (Giulio Cesare in Egitto, HWV17) már többször foglalkoztunk, a történelmi körülményekkel is, amelyek Nicola Francesco Haym (1678 – 1729) latin szerzőkre alapozó szövegkönyve mögött állnak. Mi több, egyik híres áriáját az I. felvonás 8. jelenetéből is idéztük már (ugyanott), amelyet ezúttal kicsit közelebbről is megvizsgálunk. A szövege így hangzik:

Va tacito e nascosto,
quand’avido è di preda,
l’astuto cacciator.
E chi è mal far disposto,
non brama ch’alcun (che si) veda
l’inganno del suo cor.[1]

Azaz:

Halkan és rejtőzve közelít
mikor zsákmányra éhes,
a ravasz vadász.
És aki felkészületlen,
nem töri magát, hogy észrevegye
szíve csalárdságát. Bővebben…

A nagyúr újabb eltévelyedése

Händel (1685 – 1759) opera- és oratóriumszereplői, tudjuk, olykor egészen más környezetben is feltűnnek, mint ahol megszoktuk őket. I. Khsajarsa, azaz Xerxes például nemcsak egyik utolsó operájának, az 1738-ban bemutatott Xerxesnek (HWV40) címszereplője, de Ahasvérus néven fontos szerepet játszik Händel első biblikus tárgyú oratóriumában, az 1718-ban írt (és az oratóriumi formához jobban igazodó módon 1732-ben átírt) Eszterben (HWV50a-b) is. A biblikus hagyomány ugyanis Xerxest Ahasvérussal azonosítja.

2 Esther-before-Ahasuerus

Artemisia Gentileschi (1593 – 1656?): Eszter Ahasvérus (Kr.e. 518 – 465) előtt

Az oratórium a bibliai történetbe ott kapcsolódik be, ahol Ahasvérus már kiválasztotta magának új feleségét, Esztert, aki ebből a pozíciójából, bár asszonyi önrendelkezése feláldozása árán, hatékonyan megvédheti népét, a zsidóságot az ellene törő Hámán népirtó tervei ellen. Az Úr útjai különösek: a lehetőség Eszter és népe előtt amiatt nyílik meg, mert Xerxes elbocsátja korábbi feleségét, Vástit.[1] Az elbocsátás körülményei különösek. Nemrég ritka eltévelyedés gyanúja alól igyekeztünk kimenteni Xerxest: a dendrofília „vádja” alól. Ezúttal nem lesz ennyire könnyű dolgunk: Vásti elbocsátásához a jelek szerint Xerxes egy másik nemi eltévelyedése vezetett. Bővebben…

Xerxes leszek, fát nevelek

1 DendrRecitativo
Frondi tenere e belle,
del mio platano amato,
per voi risplenda il Fato.
Tuoni, lampi e procelle
non v’oltraggino mai la cara pace
nè giunga a profanarvi mostro rapace.
Arioso
Ombra mai fù di vegetabile
cara ed amabile soave più.[1]

Recitativo
Gyönge és gyönyörű leveleidre,
én szeretett platánom,
áradjon a szerencse.
Mennydörgés, villám és viharok
meg ne zavarják édes békéd,
szentségedet dúló szelek ne háborgassák.
Arioso
Nem élt még növény,
melynek árnyán kedvesebb, nyájasabb,
édesebb lett volna nekem.

Händel (1685 – 1759): Xerxes HWV40, I/1

Händel párezer áriájából ezt az egyet mindenki ismeri, akit 12-14. életéve az iskolapadban ért, ha az „igazi” áriák közé a legalább annyira igazi ariosókat is besoroljuk. A dallamot Largóként aposztrofálják az oktatási rendszer bizonyos szintjein, valójában (és helyesen előadva) Larghetto, azaz nélkülözi a múlt századi barokk-felfogás patetikus nyújtását.
Nicolò Minato (1627? – 1698) Xerse című szövegkönyvére Cavalli (1602 – 1676) írt először nagy sikerű operát Velencében 1654-ben.

A szövegkönyvet negyven évvel később Silvio Stampiglia (1664 – 1725) átdolgozott Rómában Bononcini (1670 – 1747) első operája számára. Szövegkönyvek felújítása nem volt ritka a barokk korban, de több emberöltőt kiszolgáló szövegre alig van példa. Még a kisebb időszakokat átívelő átdolgozások is gondot fordítottak az eredeti változatok tréfás részleteinek alapos megnyirbálására, két okból is. Egyrészt megváltozott az ízlés, és a „komoly operákban”, opera seriákban a közönség rossz néven vette a komolytalanságot. Másrészt az operaszínpadi humor szélsebesen elavul. A kora barokk humoros betéteket ma már inkább megértő türelemmel fogadjuk, mint lelkes kacajjal. A Xerxes szövegkönyve azonban többé-kevésbé átvészelte ezeket a máskor szokásos és természetes vágásokat. Ennek megfelelően Händel Xerxesének gyakori besorolása „vígopera”, bár műfajilag ez éppúgy túlzás. Mint Harold Powers (1928 – 2007) finoman rámutat, egy kicsit többről is szó van, mint a szövegkönyv átvételéről. (Händel operájának szövegkönyvírója, azaz az átdolgozó ismeretlen.) Bononcini operájának számos részlete jelenik meg Händel művében, maga a nyitó arioso is:

Ám ha valahol érvényes Händel cinikusnak tűnő magyarázata a „kölcsönzéseire” („jobb kezekben lesz az nálam”), itt okvetlenül. A finom tollú, de a jelentős barokk operaszerzők mellett kicsit erőtlen komponistává érő Bononcini első operája ugyan magán hordozza a későbbi nagy művek derűjét, mégis tipikus szárnypróbálgatás, amelyre ráfér egy kis vérátömlesztés.[2] Ám a továbbiakban nem a Kr.e. 480-ban játszódó egész művel (és keserves fogadtatásával) foglalkozunk, hanem, kis kitérőkkel, a címszereplő általunk is hallható rejtelmes betegségével. Már ha igazak a találgatások. Bővebben…