A hitehagyás hitehagyása, kisebb zavarokkal

Arhetorius, Apollinaris, Themistius balgatag vélekedése az; hogy akárki mit valljon, nem árt az üdvösségnek.

ISTENI IGAZSÁGRA VEZÉRLŐ KALAÚZ
MELYET ÍRT PÁZMÁNY PÉTER
JEZSUITÁK RENDIN VALÓ TANÍTÓ
Nyomtatták Pozsonyban
MDCXIII
ELŐLJÁRÓ LEVÉL
A Kegyes Olvasónak Istentűl üdvösség, tőlem tisztesség[1]

Elöljáróban jegyezzük meg: Arhetorius nem vélekedhetett balgatagon semmiről, mivel nem létezett. A hálátlan utókor vonta össze a határozott névelőt Apollinaris jelzőjével. Az ifjabb (Laodikaiai) Apollinaris († 390) vihart kavart „logológiájával”, Logos-tanával már többször is foglalkoztunk. Ő és apja, id. Apollinaris Julianus Apostata (331 – 363) alatt retorikai alapokon dolgozta át a szentírást.[2]
Julianus Apostata antipodusa volt nagybátyjának, Nagy Konstantinnak (272 – 337): kora ifjúságától keresztény volt, de csakhamar elfordult a keresztény tanoktól; művelt volt és filozofikus hajlamú; és legalább a kezdetekben toleráns a másképp gondolkodókkal.[3] Hűséges tisztjének, Varronianusnak a fiáról, a szintén fontos tisztségeket betöltő Iovianusról  apologéták azt terjesztették, keresztényi hűsége miatt a császár elmozdította hivatalából, de ez megerősíthetetlen. Mindenesetre, vagy mert megbocsátást nyert, vagy mert soha nem is esett ki az uralkodói kegyből, együtt vonult fel a császárral II. Nagy Sapur szaszanida király ellen.[4] Feltehetően apja érdemeire tekintettel őt kiáltották ki császárnak.

szembenálló felek: Iovianus (331 – 364) és II. Nagy Sapur (310? – 379)

Visszatérőben a perzsa hadszíntérről konstantinápolyi küldöttség, benne a kor jelentős pogány filozófusa és szónoklattanára, Libanios (314? – 393?) sietett az üdvözlésére. Figyelemre méltó, hogy Libanios vagy százötven tanítványa között kiemelkedő keresztény gondolkodókat is találunk, mint amilyen a doctor eucharisticus (az oltáriszentség doktora), Konstantinápoly érseke, Aranyszájú Szent János (347 – 407) és a későbbi mopsuestiai püspök, Magyarázó Tódor (350? – 428).[5] Utóbbi a valaha élt nagyon kis számú keresztény gondolkodók közé tartozik, akik a Föld laposságát vallották; Aranyszájú Szent János egzotikus véleményformálásából nem világlik ki, ő mit tart erről. (A kérdést korábban már taglaltuk.) Libanios felpanaszolja, hogy a kor másik nagy gondolkodója és szónoka, a szintén pogány Themisthios (317 – 387) nem nyilvánította ki fájdalmát Julianus halálán; ő maga, mint Themisthiosnak írja, csak a sírásban nyert vigasztalást, beszélni, írni is képtelen volt, és csak Isten a tudója, valaha enyhül-e fájdalma. (Nem enyhült, de legalább is nagyon sokáig nem tudta elfogadni a végzet akaratát.)
Ha a „visszarendeződés” miatti szorongása is ott szerepelt mélabúja okai között, ez legalábbis a gondolkodók személyes életvitelét illetően alaptalannak bizonyult: az új császár, Iovianus a háttérbe szorított püspökök visszahívását követően még elődjeinél is toleránsabbnak bizonyult. (A nyilvános pogány áldozatbemutatásokat nem tűrte, de a vélemény szabadságának elkötelezettje volt.)[6] Themisthios vonakodása a tiszteletadástól általánosan elfogadott nézet szerint nem volt véletlen. Olyannyira tartott attól, hogy az új császár erőszakkal fojtja el a nem keresztény meggyőződést, hogy elhatározta, mindaddig nem keresi az uralkodó kegyeit, amíg az ki nem nyilvánítja toleranciáját. Erre azonban rövidesen sor került.[7] Themisthios emelkedett hangú szónoklatai a gondolkodás szabadságának örök érvényű hirdetői, ezek közül is a híres „ötödik” emelkedik ki, amelyben lelkére köti a császárnak (akinek művét ajánlotta) a filozofikus türelem gyakorlását.[8]
Az emelkedett gondolkodású, szelíd császár életét a sors azonban rövidre szabta. Találgatják, ebben szerepe volt-e a békének, melyet II. Nagy Sapurral kötött annak ajánlatára 363-ban. Erről a békéről a valamivel később élt nagy történetíró, Ammianus Marcellinus (330?  – 400?) úgy nyilatkozik, szükséges volt, mégis gyalázatos.[9] Valójában az a 295-ben megkötött béke volt gyalázatos (foedus), amit 295-ben Diocletianus (244 – 311) kényszerített Perzsiára, és amelynek emlékére felvette a Persicus maximus melléknevet.[10] Az erősödő perzsa birodalom állandó fenyegetettséget jelentett Rómára, így Iovianus jobbnak látta garantálni a kereszténylakta mezopotámiai területek megőrzését a keletiek feladásáért cserébe. A béke igazi kárvallottja Róma hű szövetségese, II. Arszakész (†368?) örmény király volt.[11]

Iovianus szomorú végzetéről külön alkalommal emlékezünk meg.


[1] http://mek.oszk.hu/06700/06793/06793.htm#75

[2] két Apollinaris

[3] https://www.britannica.com/biography/Julian-Roman-emperor

[4] https://www.roman-emperors.org/jovian.htm

[5] Libanios tanítványai

[6] http://lexikon.katolikus.hu/J/Jovianus.html

[7] Libanios fájdalma

[8] Themisthios nézetei

[9] Római antikvitások, XXV / 10

[10] Persicus maximus

[11] a második gyalázatos béke

One response to “A hitehagyás hitehagyása, kisebb zavarokkal

  1. Visszajelzés: Mesék egy császár haláláról | SUNYIVERZUM

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s