Melléknapok

EDWARD
Dazzle mine eyes, or do I see three suns?

RICHARD
Three glorious suns, each one a perfect sun;
Not separated with the racking clouds,
But sever’d in a pale clear-shining sky.
See, see! they join, embrace, and seem to kiss,
As if they vow’d some league inviolable:
Now are they but one lamp, one light, one sun.
In this the heaven figures some event.

EDWARD
’Tis wondrous strange, the like yet never heard of.
I think it cites us, brother, to the field,
That we, the sons of brave Plantagenet,
Each one already blazing by our meeds,
Should notwithstanding join our lights together
And over-shine the earth as this the world.
Whate’er it bodes, henceforward will I bear
Upon my target three fair-shining suns.

Shakespeare (1564 – 1616): Henry VI, III / II / 1 (1591)[1]

EDVÁRD
Szemem káprázik? Három nap van ott!

RIKHÁRD
Három sugárzó teljes nap, igen!
El nem borítják felhők járati,
Elválva tisztán halvány derüs égtől.
Nézd, nézd! csókolva egymást ölelik,
Mikéntha szent frigy esküjét fogadnák.
Most mind a három egy láng, egy nap, egy fény!
Nagy eseményt jósolnak az egek.

EDVÁRD
Még soh’se hallott ritka csoda ez.
Ugy gondolom, a harczba hí, öcsém!
Hogy mi, a hős Plantagenet fiai,
Külön ragyogással fénylve mindegyik,
Most súgarunkat mégis egyesítsük
S a földre szórjuk, mint az a világra.
Bármit jelent, ezentúl pajzsomon
Három napistent hordok czímerűl.

VI. Henrik, III / II / 1. Lőrinczy Lehr Zsigmond (1841 – 1871) fordítása[2]

Hogy nem jelképként vagy a győzelemben reménykedő „yorkista” főszereplők elragadtatásaként helyes értelmeznünk a hallottakat, azt a quarto színpadi előírása is bizonyítja. Bonyolult mechanizmussal, melyet csak ebben a drámában alkalmaztak, három napot vontak a magasba.[3] Ennél fontosabb maga az égi jelenség, amely a szemükbe tűnt.

melléknapok New Ulmban (a zenitkörüli ív kis látható szakaszával)

Az éter tömör története

Thyestes

tu, summe caeli rector, aetheriae potens
dominator aulae, nubibus totum horridis
conuolue mundum…

Seneca (Kr.e. 4 – 65): Thyestes, V. (62)[1]

Thyestes

Te, magas ég ura! Hatalmas isten.
Ki trónolsz ott fenn aether-palotádban.
Borítsd a földet szörnyű fellegekkel.

Radó Antal (1862 – 1944) fordítása (1885)[2]

Ugolino della Gherardescával, Donoratico grófjával (1210? – 1289) ellentétben a legendás Thyestes valóban evett gyermekeiből, ha tudtán kívül is, és erről tudomást szerezve fordul az éter lakójához, a hatalmas istenhez.
Az éternek sok története van, és ezek mindegyike annyira szövevényes, hogy részletezésük reménytelenül nagy terjedelmű lenne. Legfeljebb egy tömör kivonatra vállalkozhatunk, abban a reményben, hogy nem éppen ellenkezőleg, hézagos lesz az ismertető.

Lego ergo Cartesius sum, de aggodalomra nincs ok

Borges (1899 – 1986) 1925-ben megjelent, az életmű szempontjából döntő jelentőségű, La encrucijada de Berkeley („Berkeley válaszúton”) című esszéje magyarul 1996-ban jelent meg a Nagyvilágban Scholz László fordításában Berkeley dilemmája címmel.[1] Sok más művével együtt ez is fellelhető volt az internet végtelen pampáin, ám mára visszaszorult a Gutenberg-galaxisba. Ott viszont szélsebesen terjed, egyre több válogatásban megtalálhatjuk.

Ingolák – csak bátraknak

Adam Smith (1723 – 1790)

A latin anguilla, „angolna” szóból fejlődött ki a magyar elnevezés, melynek egy erdélyi tájnyelvi alakját, az „ingolnát” tekintik az „ingola” szó közvetlen elődjének. Bár az ingolák, melyek külön osztályt alkotnak, alakilag valóban emlékeztetnek az angolnákra, ez nem jelent élettani rokonságot. Azzal nem lenne elegáns érvelnünk, hogy az ingola körszájú, az angolna pedig hal, hiszen a rendszertan se körszájúakat, se halakat nem ismer. De az kétségtelen, hogy az angolna a csontoshalak létező osztályához tartozik.

az arktiszi ingola (Lethenteron camtschaticum, szó szerint „kamcsatkai renyhe bélszakasz”) körszája

Az ingola korábbi társneve a ma már nem használt orsóhal, még korábban, a középkorban prikhalnak mondták az alnémet Prick, „hegyes tüske” szó alapján; életmódjával erre rá is szolgált.[1]

Az élet rövidségének hosszú útja

Horatius (Kr.e. 65 – Kr.e. 8): Thaliarchushoz

Ne bánd, a holnap mit hoz; akármire
ébreszt a sors, vedd tiszta haszonnak; és
ne vesd meg, ne kerüld, barátom,
a szerelem gyönyörét s a táncot,

míg rá nem őszül ifju fejedre a
mogorva vénség! Hívnak a versenyek,
s ilyenkor édes sugdolózni
titkon az alkonyi félhomályban…

Szabó Lőrinc (1900 – 1957) fordítása[1]

A De brevitate vitae (Az élet rövidségéről) című himnuszt kezdő soráról Gaudeamus igiturként (Örvendjünk hát) jobban ismerjük. És bár Seneca (Kr.e. 4 – 65) azonos című sztoikus, filozofikus művét forrásnak hihetnénk, erről szó sincs: az emelkedett gondolatokban bővelkedő Seneca-mű pontosan az ellenkező tanácsokkal szolgál.[2] A himnusz sokkal inkább illik hangulatilag a mottóként idézett, Thaliarchushoz („az ifjúság vezéréhez”) írt horatiusi ódához. A fiatalság és öregség ilyen szembeállításából vonja le ugyanezt a következtetést. És, persze, „gondold meg, és igyál”: hol vannak, akik előttünk járták ezt a sártekét? Leszálltak a mélybe, vagy fel a magasba, ne velük foglalkozzunk. Éljen továbbá az akadémia, a tanárok, a diákok, a leendő diákok, valamint, mindükkel együttes terjedelemben a készséges, szép leányok, és még páran, például a köztársaság![3] 

Hősök és állatok az Iliászból

 És hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből,
nagyhírű Hektór máglyája köré seregeltek.
Majd miután oda gyűltek s együtt volt valamennyi,
máglyatüzét oltván legelőször lángszinü borral
végig, ahol csak a tűz pusztított, ennek utána
tiszta fehér csontját testvérei, társai szedték
össze kesergés közt, s arcukról hullt a kövér könny.

Homeros (Kr.e. VIII.sz.): Iliász
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Az Iliász dicsőségét nemcsak a hősei hirdetik mindörökké, de azok az állatok is, amelyeket tisztelettől indítva biológusok róluk neveztek el. Vizsgáljuk három szereplő sorsát, és ezzel párhuzamosan a nevüket viselő állatokat.

Arbiter

 ELSŐ FEJEZET
Petronius délfelé ébredt fel, s mint rendesen, most is nagyon fáradt volt. Az előző napon Nerónál volt lakomán, amely a késő éjszakába nyúlt. Egy idő óta egészsége kezdett megromlani. Ő maga mondta, hogy reggelenként szinte dermedten ébred, a gondolatait nem bírja összeszedni. De a reggeli fürdő s a hozzáértő rabszolgák által végzett gondos masszázs fokozatosan felfrissítette lomha vérének keringését, őt magát felébresztette, magához térítette, s annyira visszaadta erejét, hogy az elaeothesiumból, vagyis a fürdő utolsó terméből már szellemileg felüdülve és vidáman csillogó szemmel, teljes életkedvvel, megifjodva, elegánsan, mintegy újjászületve távozott, s oly utolérhetetlen volt, hogy maga Otho sem vetekedhetett
vele, egyszóval valóban az volt, aminek nevezték: arbiter elegantiarum.

Sienkiewicz (1846 – 1916): Quo vadis
Mészáros István (1890 – 1964) fordítása

Petronius Arbiter (27? – 66)

(Gaius, Caius v. Titus) Petronius Arbiter az Arbiter, bővebben arbiter elegantiarum, vagyis a választékosság mestere melléknevet vagy Tacitustól (56 – 117), vagy magától Nero császártól (37 – 68) kapta. Nero udvarának megbecsült alakja volt, a császárt lenyűgözte finom stílusa, amit ő is, és nyomában sok alattvaló is utánozni kezdett, a testtartását is beleértve. Az újkorban sokan tisztelettel emlékeznek meg írói vénájáról (vénájával még találkozunk), de egyetlen fennmaradt töredéke, a Satyricon valószínűleg hamisítvány – 1450 körüli kéziratban maradt fenn, mely a XVII. században vált ismertté, és bár témaválasztása, a Nero-kor émelyítően szabados, felszínes társasági élete akár a szerzősége mellett is szólhatna, stílusa alapvetően idegen Petronius koráétól. Más forrás arra, hogy a töredék tőle származna, nincs, mint a kézirat megjelölése a szerzőségéről. A Fellini-Satyricon (1969) csodálatos hűséggel ragadja meg a mű hangulatát, hangvételét.

Trimalchio lakomája a Fellini-Satyriconból