Zene kategória bejegyzései

Mesteri auditív inkorrektségek

Testetlenül vonul végig, mint angyalok éneke a csöndes éjben.

Julius August Philipp Spitta (1841 – 1894):
Johann Sebastian Bach (1873, 1880).
C-dúr prelúdium (a BWV846-ból)[1]

Anna Magdalena Bach (1701 – 1760)

Anna Magdalena Bach (1701 – 1760)

A kromatikus skála dúr és moll hangnemeire 1722-ben komponált első prelúdium és fúga-gyűjtemény, Bach (1685 – 1750) Wohltemperierte Klavier-ja (BWV846-869)[2] máig vitán felül legnépszerűbb (és különféle feldolgozásokat is elszenvedő) darabja a sorozat élén álló C-dúr prelúdium és fúga (BWV846). 2014-ben ugyan nagy és „korrekt” társadalmi vita bontakozott ki akörül, hogy a valódi komponista nem más, mint Bach második felesége, Anna Magdalena, olyan erejű érvek felvonultatásával, hogy a kor kottamásolóinak kézlendülete másmilyen volt, mint Anna Magdalena vonalvezetése, következésképpen ő nem másolója, hanem tényleges szerzője is a népszerű darabnak.[3] A feltételezést, melynek „szakirodalma” óriási, a mai napig sem sikerült bebizonyítani.[4] Bach négy év ismeretség után, 1721-ben vette feleségül Anna Magdalenát[5], akinek hozzájárulása ahhoz, hogy Bach műve ma az ember legértékesebb kultúrkincsei közé tartozik, vagy hogy egyáltalán megszületett, felbecsülhetetlen. Ezek az akciók azonban talán még Anna Magdalena Bach szent emlékezetét is kikezdhetik. A prelúdium szerepel az Anna Magdalena számára 1725-ben készített második Notenbüchleinben, ami azonban sajátos módon önmagában nem bizonyítaná Bach szerzőségét, hiszen a kottáskönyvecske számos szerző műveiből összeállított válogatás. Többek között az énektanítók könnyen szolmizálható „kedvenc” Bach-„műve”, a G-dúr menüett (BWV Anh114) is szerepel benne Petzoldtól (1677 – 1733?):

Komolyabban megfontolandó azonban, hogy a prelúdium ősváltozatát (BWV846a) számos további (és megkérdőjelezetlenül Bachtól származó) művek társaságában már ott találjuk Bach egyik fia, Wilhelm Friedemann (1710 – 1784) számára 1720-tól összeállított tankönyvében, a Klavierbüchleinben[6]:

De felhozok egy másik érvet is Bach szerzősége mellett. Ez mai témánk kiindulópontja. Bővebben…

Reklámok

Ahasvérusom, ó, aludj már

ESTHER

J’ose vous implorer, et pour ma propre vie,
Et pour les tristes jours d’un peuple infortuné
Qu’à périr avec moi vous avez condamné.

Racine (1639 – 1699): Esther (1689), III / 4[1]

ESZTER

Könyörgök, nagy király, ó engedd meg, hogy éljek!
Esdek boldogtalan, megkínzott népemért,
Melyet ítéleted halálos súlya ért!

Eszter, III / 4. Bencze László fordítása (1941)[2]

Eszter történetét már érintettük. A Purim („Sorsvetés”) nemcsak a perzsák halálos fenyegetésétől megszabadult zsidó nép örömünnepe ádár 14-én[3], hanem a kereszténységé is, mely óriási nyomot hagyott mindkét valláskör kultúrájában. Mint írtuk, a biblikus hagyomány a népirtásra készülő perzsa uralkodót, Ahasvérust Xerxesszel, azaz I. Khsajarsával (Kr.e. 519 – 465) azonosítja, bár halála megelőzi a más becslések szerint Kr.e. 450 körül történt eseményeket. És mivel az öröm és a csúfondárosság nem állnak olyan távol egymástól, mint szeretnénk, német földön, mint Komoróczy Géza kisebb dátumbeli pontatlanságokkal terhelt szócikkéből (Eszter könyve) megtudhatjuk, egy sajátos műfaj is kibontakozott Eszter eredetileg ugyancsak zord történetéből. Ennek legjelentősebb darabja Goethe (1710 – 1782) 1773-ban írt, majd 1778-ban átdolgozott Schönbartspielje, azaz trufája, a Jahrmarktsfest zu Plundersweilern (egy átdolgozását A mundérvásárhelyi búcsú címmel fordította le Bodolay Géza[4], noha a falu neve szó szerint „Szemétfalva” lenne).

A „trufa” az olasz truffa, „becsapás” szóból származik, ami a „tréfa” szavunk alapja is.[5] Nincs köze a gímgombafélék családjába tartozó szarvasgombához. Feltehetőleg a latin triumphus, „diadal” szóból ered[6], ellentétben a szarvasgomba francia szavával, a truffe-fel, mely a latin tuber, „cső” szóra megy vissza[7].

Bővebben…

Pusztaityúkok, Bruckner, sziklárok és futárok

A Napóleon (1769 – 1821) unokaöccse, Canino és Musignano hercege, Charles Lucien Bonaparte (1803 – 1857) által 1831-ben felállított pusztaityúkfélék családja[1] Közép-Ázsiától az indiai szubkontinensen át majdnem a teljes arab világ érintésével Afrikáig és Ibériáig népesíti be a Földet; Afrikában, Szaúd-Arábiában a legforróbb területeket (érthetően, hiszen bár könnyű röptű, alapvetően mégis földi életmódhoz szokott madarak családja) kihagyja. Már többször láttuk, hogy a családéhoz hasonló életterű és életmódú fajok különösen szívósak, ami esetünkben annyit tesz, egyetlen fajuk sem veszélyeztetett, és jó négyszáz év óta nem jegyezték fel ide tartozó fajok kipusztulását.[2] Bővebben…

Létünk reggelén őrt áll: Kapuvári Béla

Kapuvári Béla (1913? – 1977)

Kapuvári Béla (1913? – 1977)

Kordokumentumok tanulmányozásával arra a következtetésre jutunk, Kapuvári Béla egyhúrú költő volt. De ahogy egy húron pendülni, úgy egy húron pendíteni is többféle módon lehet. Technika kérdése.
Kezdjük a rövid körbetekintést Kapuvári fordítói életművével. Az orosz nyelvet, amennyire ebből megítélhetjük, anyanyelvi szinten beszélte. Egy rejtőzködő nevű blogíró (nem kedveljük az ilyesmit) – beceneve talán TroA –, aki mindamellett vitathatatlanul kitűnő russzisztikus, Kormos Istváné (1923 – 1977) mellett Kapuvári fordítását is nagyra értékeli Puskin (1799 – 1837) 1831-ben írt Mese Szaltán cárról című verséről.[1] Az erdélyi Művelődési Útmutató (később: Művelődés) és rajta keresztül a művelődésre és útmutatóra vágyó dolgozó nép sokat köszönhet Kapuvári fordításainak. Lássunk előbb kettőt az újságban közöltekből! Mindkettőt teljes terjedelemben közlöm, mert bár színvonaluk egyenetlen és egyes részleteik zamatosabbak a helyenként álmosító alapanyagnál, mégsem volt szívem kicenzúrázni a korra kevésbé jellemző töltelékanyagot. Scsipacsov (1898 – 1980) Hajnalodik című párrímes költeményét Kapuvári így ülteti át a magyar nyelvbe:

Bővebben…

Megdöglött, mint valami barom: Mozart és Voltaire

Mozart (1756 – 1791) portréja 1777-ből a pápai Aranysarkantyús Rend lovagkeresztjével

Mozart (1756 – 1791) portréja 1777-ből a pápai Aranysarkantyús Rend lovagkeresztjével

Hogy Mozart lelke mélyén mennyire volt anti-Voltaire-iánus (vagy, Tamás Gáspár Miklós mára elcsépelődött faux pas-jával, „nettó” anti-Voltaire-iánus), csak a titkok legnagyobb ismerője mondhatná meg. Neveltetése, hite ismeretében ez semmiképpen nem kizárható. Mindenesetre ez a kitétele mellbevágó:

Nun gebe ich ihnen eine nachricht die sie vielleicht schon wissen werden, daß nehmlich der gottlose und Erz=spizbub voltaire so zu sagen wie ein hund – wie ein vieh crepirt ist – das ist der lohn![1]

Györffy Miklós

Györffy Miklós

Most pedig tudatok önnel egy olyan hírt, amelyről tán hallott már, nevezetesen, hogy kimúlt, akár a kutya, az istentelen és cégéres gazember, Voltaire, megdöglött, mint valami barom – ez hát a díja!

Györffy Miklós fordítása (1991)[2]

 

Most olyan hírről számolok be, amiről talán már tud: hogy az istentelen fő-fő-gazember Voltaire, hogy úgy mondjam, mint egy kutya, mint egy állat elpusztult – ez a méltó jutalma!

Kovács János (1930 – 2001) Mozart breviáriumának (1961) átdolgozásával közreadja Kárpáti János (2017)[3]

Voltaire (1694 – 1778) hatása Ausztriában is jelentős volt. Megosztotta a szellemi elitet, de távolról sem olyan vadul, mint gondolnánk (mai aktuálpolitikai tapasztalatainkból kiindulva). Az ifjú Mozart lelkes és meggyőződéses támogatója, Friedrich Melchior Grimm báró (1723 – 1787) elkötelezett és nyílt Voltaire-iánus volt[4] (erről természetesen Mozart apja is tudott), és ez a legkevésbé sem aggasztotta a Mozart családot, amikor Grimm segítségét igénybe vette. Mi több, hogy végre ezt is eláruljuk, Mozart a fenti sorokat apjához 1778. július 3-án intézte Párizsból, ahol egy tapodtat sem tudott volna tenni az ott élő Grimm család támogatása és ajánlólevelei nélkül. (Azokkal együtt sem ment sokra. Mozart nem szenvedhette, ha semmibe veszik. De erről maga a tőle egyre inkább elhidegülő báró is panaszkodik Mozart apjának[5].)[6] Hogy a huszonharmadik évében járó Mozart még „szinte gyerek”? Kétségtelen, hogy vannak, akik élete végéig juvenilisként tekintenek rá. De hát nem sokra a levél megírása után komponálja élete egyik legnagyobb és legtragikusabb művét, az a-moll szonátát (K310/300d)[7]:

Ez természetesen nem zárna ki bizonyos „egyenlőtlen fejlődést” Mozart szellemi életében. Azonban a valóság ennél sokkal szövevényesebb. Biztosra veszem, hogy Mozart szavai Voltaire haláláról nem szívből jönnek. Bővebben…

A hölgyestike hölgye, európai kunkorokkal

Lippay János (1606 – 1666) az 1664-ben kinyomtatott Posoni kert című műve I. könyvének XII. részében így ír a káposztafélék családjába tartozó hölgyestikéről:

Viola nocturna, Etszaki viola. A’ virághja ollyan formájú, mint az nyári viola, haj színü; nappal semmi szaga nincsen; hanem mihelt el enyészik a’ nap, mingyárt ollyan szép gyönyörüséges illattat (illattal) bövölködik egész étszaka úgy hogy, ha az szobába viszi ember, bétölti azt jó illattal.[1]

a hölgyestike két színváltozata

a hölgyestike két színváltozata

Bővebben…

A mirliton tánca

Az est egy későbbi szakaszában az egész társaság kisebb-nagyobb „mirlitonokkal” (nádsípokkal) fegyverkezett fel, és ezeken a kicsiny, színtelen hangú eszközökön, melyek némelyike cukorból készült, az orosz kürtzene hangzásvilágában előadta a Demofoon-nyitányt. A dobokat két palacsintasütő képviselte.

A Pierre Luc Charles Cicéri muralistánál 1818. március 20-án tartott összejövetelt, folytatja beszámolóját Moscheles (1794 – 1870), Beethoven (1770 – 1827) tanítványa, egy héttel később megismételték, amikor is a korábbi esten is jelen levő Cherubini (1760 – 1842) komolyabb szerepet is vállalt 1788-as operanyitányának parodisztikus előadásában.[1]

Pierre Luc Charles Cicéri (1782 – 1868): színpadkép Meyerbeer (1791 – 1864) Ördög Róbertje III. felvonása 2. jelenetéhez (1831)

Pierre Luc Charles Cicéri (1782 – 1868): színpadkép Meyerbeer (1791 – 1864) Ördög Róbertje III. felvonása 2. jelenetéhez (1831)

Hans Mattauch 2001-ben lenyűgöző nyomozati szakaszt követően tárja fel a mirliton szó eredetét és kezdeti beáramlását a francia irodalomba. De la Motte grófnő (1756 – 1791) Inês de Castro (1320? – 1355) meggyilkolt „posztumusz” portugál királynéről írt szomorújátékával foglalkoznak Marie Anne de Vichy-Chamrond du Deffand márkinő (1697 – 1780) irodalmi levelei, melyek (szerencsénkre) jócskán elkalandoznak aktuális apróságok felemlegetése felé. Bővebben…

B–M-teszt

Gyerekkorunk igézetei között volt némely oktatónknak, rokonunknak az a beállítása, hogy Bruckner (1824 – 1896) és Mahler (1860 – 1911) művészete a legszorosabb rokonságban állnak egymással. Aztán ahogy felcserepedtünk, világossá vált előttünk ennek a feltételezésnek a megalapozatlansága. Azt ugyan nem állíthatjuk, hogy a két szerző ég és föld (csak abban a formában, hogy mindketten ég és föld), de világlátásuk és eszköztáruk teljesen eltér egymástól. És még egy kis időnek kell eltelnie annak belátásáig, hogy Mahler „tudott” Brucknerről, és kisebb-nagyobb szerkezeti megoldásokban éppúgy hasznát vette, mint Mozartét (1756 – 1791), Beethovenét (1770 – 1827), Chopinét (1810 – 1848), Wagnerét (1813 – 1883) és Brahmsét (1833 – 1897). Sem a „kilenc szimfóniás szerzők misztériumának” (átkának) tárgyalásába[1], sem maguknak a hatalmas műveknek az elemzésébe nem fogunk, és soron következő rejtvényünkből kihagyjuk a legismertebb „slágereket”:

Mindamellett a mélyben húzódó rokonság mellett a nagyság bemutatására is törekszünk.

megfejtések


[1] a kilencedik szimfónia átka

Don Carlos és Izolda

Mindig is ott lebegett egy kis párhuzam Trisztán és Izolda, valamint Don Carlos (1545 – 1568) és Valois Erzsébet (1545 – 1568) egyaránt (de másképp) fiktív szerelmi történetei között. Gottfried von Strassburg († 1215?) 1210 körül írt Tristan und Isoltja, Trisztán és Izoldája, amint Adrian Stevens 1990-ben rámutat, a krónikai elbeszélés igényével íródott, de a történelmi párhuzamok legfeljebb sejtelmesek.[1] A Don Carlos-történet szereplői létező történelmi személyek ugyan, csak éppen kevés számú történetileg is igaz mondat akad benne. Wagner (1813 – 1883) cselekménye (WWV90) 1859-re készült el. Verdi (1813 – 1901) Don Carlosát a kilenc hónapig tartó próbálás és a látványos színpadra állítás dacára is vértelennek tartották. 1867. március 11-ei párizsi ősbemutatóját a párizsi Császári Operában[2] 662 nappal követi a Barna könyv, Cosima Wagner (1837 – 1930) naplójának megnyitása. (Szentestére, harmincegyedik születésnapjára tervezte, de ez újév napjára tolódott, mert Luzernben nem kapott megfelelő üres példányt.) A naplóból megtudjuk, Wagner mennyire csodálta a Don Carlost. Idős korában eljátszással egybekötött felolvasásokat is tartott belőle, mindvégig gondosan kerülve Verdi nevének kiejtését (ezzel a névvel máskor is különösen ökonomikusan bánt). Hódolata megállt Schiller (1759 – 1805) sokáig csiszolt, 1787-re befejezett remekművénél.[3] Bővebben…

Parsifal: ki az a Grál?

PARSIFAL
Wer ist der Gral?

GURNEMANZ
Das sagt mich nicht;
doch, bist du selbst zu ihm erkoren,
bleibt dir die Kunde unverloren.

Wagner (1813 – 1883): Parsifal (WWV111), I. (1882)[1]

PARSIFAL
Ki az a Grál?

GURNEMANZ
Nincs arra szó,
de téged ha magának választ,
megkapod bizton majd a választ.

Kereszty István László (1860 – 1944) és Lányi Viktor Géza (1889 – 1962) fordítása[2]

Egy kerevet szélén enyhe Janikovszky-gúzsba kötött fehér ruhás alakot látunk. Gawan lenne, aki ohn’ Urlaub, engedély nélkül kiszökött a lovagok „hőstelepéről”, hogy másodszorra hatásosabb gyógygyökeret találjon Amfortas sebére, ezzel kitéve magát Klingsor hálójának? Csak gyaníthatjuk. Nagy utat nem kellett bejárnia: mindhárom felvonás ugyanabban a keresztény bazilikában játszódik, kis dekorációváltásokkal. Feltehető, hogy a 2016-os bemutató előtt néhány hónappal felrobbantott moszuli dömés órás templomban.[3] Mark Ronan is moszuli kolostorra gyanakszik.[4]

Az impozáns antik feszületgyűjteménnyel bíró Klingsor időnként görcsösen keleteli magát, és imaszünetben ütemtelenül veri szőnyegével a harcképtelenné tett lovagot. Ez, vagy a fekete öltözéküktől megszabaduló[5] hurik bájtánca okozza-e a Zöld Dombon az ugrásszerűen megerősített rendőri jelenlétet (és belépéskor a szigorú személyazonosság-ellenőrzést), nem megállapítható.

Parsifal, ősbemutató. Pavel Vasziljevics Zsukovszkij (1845 – 1912) színpadképe az opera második felvonásának varázskerti jelenetéhez (a ravellói kert alapján)

Parsifal, ősbemutató. Pavel Vasziljevics Zsukovszkij (1845 – 1912) színpadképe az opera második felvonásának varázskerti jelenetéhez (a ravellói kert alapján)

Bővebben…

Iboga: a halottlátás bokra

Bergzabern

Bad Bergzabern

A művészekben, tudósokban bővelkedő, rajnai palotagrófsági (ma: rajna-vidék-pfalzi) Bergzabern (ma: Bad Bergzabern) eredetéről XVI. századi magyarázók megpróbálták bebizonyítani, hogy római eredetű, sőt még római nevet is kreáltak mellé: Tabernae Montanae. Tény, hogy magát a Rajna-vidéket megszállták a rómaiak, de a városka római eredetéről nem maradtak fenn bizonyítékok.[1] A „taverna” szó eredetével már foglalkoztunk; ha egy-egy római település nevében megjelent, az legfeljebb áttételesen utalt mai tavernákra és azokhoz kapcsolódó tivornyákra: katonai táborokat („sátrakat”) jelöltek ezzel a szóval.[2]
A bergzaberni Conrad Hubert (1507 – 1577) teológus, a strassburgi (ma: strasbourg-i) Tamás templom vikáriusa 1540-ben kiadott, Allein zu dir, Herr Jesu Christ (Csak benned bízom, Jézusom[3]) kezdetű himnuszára írt korált dolgozta fel Bach (1685 – 1750) 1724-ben egy kantátája (BWV33) nyitókórusában[4]:

Bővebben…

Cymbeline és Euryanthe

Suetonius (69? – 130?) a Császáréletrajzai Caliguláról (12 – 41) szóló IV. fejezetének 44. szakaszában számol be a következő epizódról, a császárral szemben táplált érzéseit szemmel láthatólag véka alá nem rejtve:

Adminius, Cynobellinus brit király fia, akit apja elkergetett hazulról, szerény kis csapattal átszökött hozzá, és oltalmába ajánlotta magát; erre Caligula olyan kérkedő levelet küldött Rómába, mintha az egész szigetország megadta volna magát; lelkére kötötte továbbá a futároknak, hogy kocsijukkal a Forumon keresztül egész a senatus ülésterméig elhajtassanak, és üzenetét csakis Mars templomában, a senatus jelenlétében nyújtsák át a consuloknak. 

Kis Ferencné (1916 – 1962) fordítása[1]

Cynobellinus (vagy Cunobelinus, † Kr.e. 42?) valójában belga „király” volt, hogy a misztikumot tovább fokozzuk. (Neve egyes vélemények szerint a kelta breton „kutya erős”-ből származik.[2]) A mai Belgium területén letelepedett belgák régióját a Kr.e. I. századi sikeres római hódítások után Gallia Belgica néven provinciává tették. A belga törzsek addigra már nyugatra is terjeszkedtek, a catuvellauni törzs[3] a mai Londontól északra vetette meg a lábát. Híres vezérük volt Tasciovanus († Kr.e. 9?). Fővárosuk Verlamio volt, a későbbi római Verulamium.  Bővebben…

Ianus diadalútja

Ianus görög előzmény és párhuzam nélküli római isten, és legalább a gyakran emlegetettek körében ilyenként egyedülálló. Vannak azonban, akik párhuzamokat találnak közte és egy etruszk isten, Culcans között. Joseph Campbell (1904 – 1987) elmélete szerint a rómaiak vallásos kultuszainak a legtávolabbi múltba vesző alapja a ház körüli és háztartásban segítő istenek tisztelete, mely, bővülő körökben, össznépi szertartásokká és teljes hitvilággá emelkedett. Egyes felfogások szerint Ianus tisztelete ezekben az ősi időkben gyökeredzik, az „árkád”, „ajtó” jelentésű ianua szóról[1] kapta nevét mint a ház bejáratának őre. Az ianua feltehetőleg a messze ágazó indoeurópai hey-, „menni” gyök leszármazottja.[2] James George Frazer (1854 – 1941) azonban úgy tartja, maga az ianua szó származik Ianus nevéből. Érvelése szerint a nyugati „bejárat”, „kapu” szavak olyan formai egységet mutatnak a megfelelő angol door szóval, hogy ennek ianua alakú leágazása elképzelhetetlen. Ianus alakja mindenesetre innen spiritualizálódott: az érkezés és távozás őréből a vég és a kezdet, azaz újrakezdés kétarcú (bifrons) istene lett.

XVIII. századi olasz Ianus-márványszobor az Ermitázsban

XVIII. századi olasz Ianus-márványszobor az Ermitázsban

Bővebben…

Wagner és Nietzsche perihéliuma: a boldogok szigete

Wagner 1868 novemberének legelején (elsején vagy másodikán) rokonlátogatásra Lipcsébe utazott. Két nővére, Luise Konztanze (1805 – 1872) színésznő – akit előbb keresett fel – és Ottilie Wilhelmine ugyanabban a háztömbben laktak[1], és hogy életrajzíró zenetörténészeket összezavarjanak, mindketten a nagyhírű Friedrich Arnold Brockhaus (1772 – 1823) könyvkiadó fiaihoz mentek feleségül: Luise 1828-ban Friedrichhez (1800 – 1865), Ottilie a nagy orientalistához, Zoroaster (Kr.e. 628? – 551?)-kutatóhoz, Hermannhoz (1806 – 1877).[2] Wagner magánéleti idilljét közéleti nehézségek árnyékolták be. Már két gyermeke született Liszt Cosimától (1837 – 1930), barátja, Hans von Bülow (1830 – 1894) feleségétől. A félreérthetetlenül homoszexuális II. Lajos (1845 – 1886) még félreérthetetlenebb vonzalma Wagner iránt kezdett kényelmetlen perceket okozni a bajor királyi költségvetésnek. A király ottalvó vendég is volt Wagner tribscheni otthonában 1866 májusában. De mindez így együtt is legyűrhető kényelmetlenség lett volna, ha a király nemcsak erőszakos, hanem erős is. Ereje híján azonban II. Lajost 1865 decemberében arra kényszerítették, hogy szabadítsa meg Münchent Wagner jelenlététől. Keserűségében lemondását és Wagner követését tervezte, amiről a praktikus észjárású zeneszerző sürgősen lebeszélte.[3] Bővebben…

Szigfrid, III. felvonás

Egy 1857. június 28-án keltezett, Liszthez (1811 – 1886) írt levelében Wagner (1813 – 1883) azt írja, ifjú Szigfridjét szépséges erdei magányba vezette, és otthagyta őt egy hárs alatt, majd szívből fakadt könnyek között elhagyta őt – de hol is lehetne Szigfrid ennél jobb helyen? Két hét után mégis visszatér a kompozícióhoz, és a Szigfrid (WWV86C) második felvonásából hiányzó taktusokat még papírra veti. Derrick Robert Puffett (1946 – 1996) úgy fogalmaz, Wagner nem akarta elveszíteni a fonalat. Gyaníthatjuk, inkább attól tartott, hogy egy előre nem látható szünet A nibelung gyűrűje kompozíciós munkájában stílusát alapvetően megváltoztathatja, és ez a változás inkább essen két amúgy is karakteresen eltérő mondandójú felvonás közé. Augusztus 9-ére végez a vázlatokkal. Bővebben…