Ha Schubert (1797 – 1828) hatalmas életművére gondolunk, bizonyára elszorul a szívünk, életében milyen kevés kétkezes zongoraművét adták ki. Három szonátáját: az 1825-ben komponált a-mollt (op.42 D845) és a „gasteini” D-dúrt (op.53 D850), majd az egy évre rá komponált G-dúrt (op.78 D894). Alfred Brendel ezekhez még hozzáteszi felsorolásában az 1822-ben írt C-dúr (Wanderer-) fantáziát (op.15 D760), az 1827-ben komponált op.90 D899-es Négy impromptu közül az első kettőt és az 1823 és 28 között keletkezett Moments musicaux-t (D780).[1]
A bécsi Artaria Kiadót az Artaria testvérek 1770-ben alapították. Ez csak a jogi kezdet, az olasz Artaria család ekkor már régóta foglalkozott műkereskedelemmel. Ekkor azonban teljes egészében a zeneműkiadás felé fordultak.[1] Természetes, ha egy kiadó üzletpolitikáját, különösen a kezdeti években, akkor már ismert szerzők megnyerésének vágya határozza meg, aminek levét ifjú tehetségek isszák meg, de olykor a tapasztalt, idősebb művészek is, mint ez, bizonyos értelemben, Haydnnal (1732 – 1809) is megesett. Bővebben… →
Vouchsafe, O Lord to keep us this night without sin…[3]
Bűntől ez éjen őrizz minket…
Te Deumokról már beszéltünk, megemlítve, hogy eredetük távolba és ködbe vész. Szövege egyes részletei más liturgiai alkalmakba is beszivárogtak, ha kell, alkalmi változtatással. Mint példáink is mutatják, ha már olyan rövid idő volt hátra a napból, hogy kevéssé volt valószínű bűnbe esni, a rugalmas böjti vecsernye inkább bűntelen éjszakáért könyörgött. Joseph Sargent zenetörténész nyilvánvalóan emlékezetből idézi Händel (1685 – 1759) egy Te Deumát, amikor az „éjszakai” szövegváltozatot említi, miközben nyomtatásban nem messze említésétől ott áll az eredeti szöveg is a „nappali” változattal.[4]Bővebben… →
Swift (1667 – 1745) életében a művelt világban magától értetődő volt Vergilius (Kr.e. 70 – Kr.e. 19) mélyre ható ismerete. Mint életrajzírója, Swift keresztfia, a színész és színigazgató Thomas Sheridan (1719 – 1788) 1784-ben megjelent The life of the Rev. Dr. Jonathan Swift, Dean of St. Patrick’s (Dr. Jonathan Swift tiszteletes, a Szent Patrik Székesegyház diakónusa élete) című életrajzának VII. szakaszából (Various Anecdotes of Swift, Különféle Swift-anekdoták) kiderül[1], Swift ismerete Vergiliusról még a műveltektől akkor elvártakon is túlment. Bővebben… →
Egy rendőr, aki azelőtt teremőr volt a képviselőházban, vigyorogva mondá
– Átkozottul ismerős gúnyák!
És verte a homlokát, hogy eszébe jusson, melyiknek ki a gazdája?
De a legfeltűnőbb volt két egész egyforma kabát…
Mikszáth (1847 – 1910): A felsőkabátok esete (1884)[1]
Bevezetésképpen éljük át Mikszáth rendőrének szenvedését néhány példán keresztül. Hallgassuk meg először a hugenotta menekült családi hátterű Johann André (1741 – 1799) op.81 Nr.1-es D-dúr fuvolanégyesét a XVIII. század végéről.
A filmhez csatolt kép a zeneszerzőt ábrázolja Lips (1758 – 1817) svájci rézmetsző képén:
A papa (ismét bot nélkül) felkelt, ivott egyet a Soult által sarkantyúpengetve kínált pohárból és ravasz mosollyal odaült a zongorához. A Gotterhaltét játszotta.
Haydn (1832 – 1809) „utolsó jelentős művének” mondják az 1803 júniusában befejezetlenül, két tételesen maradt d-moll vonósnégyest (op.103 HobIII:83)[2], melynek különösen első, dalformájú tétele remekmű a maga nosztalgiába hajló, Haydnra nem valló hangvételével:
Valójában minden jel arra mutat, hogy élete hátralevő közel hat évében Haydn már egyáltalán nem komponált, jelentéktelen művet sem. Ma Haydn utolsó éveit tekintjük át röviden. Bővebben… →
Amikor tegnapi rövid bevezetőnkben azt ígértük, ma Byrd (1543? – 1623) egyik „szent énekével” foglalkozunk, még azt a nehézséget sem említettük, hogy nem teljesen világos, egy vagy két műről van-e szó. Kétségtelen ugyanis, hogy az 1589-es, azaz a későbbi Cantiones sacrae (Szent énekek) két egymást követő, kifejezetten nagyböjti motettájáról van szó (a 21-es és a 22-es sorszámúakról)[1], de nemcsak a zenei rokonságuk szembeötlő: két egymást követő Ézsaiás-vers megzenésítései.
Ye sacred Muses, race of Jove, whom Music’s lore delighteth, Come down from crystal heav’ns aboveto earth where sorrow dwelleth, In mourning weeds, with tears in eyes: Tallis is dead, and Music dies.
Szent múzsák, Jupiter sarjai, kiknek a zene folyása örömet okoz,
Szálljatok kristály mennyboltotokból hozzánk, hol siralom lakoz,
Gyászruhában, könnyel szemetekben: Tallis meghalt, meghal a zene
Tanítómesteréről, utóbb atyai munkatársáról, Tallisról (1505? – 1585) Byrd ezt a fájdalmas kijelentést egy olyan korszakban tette, melynek egyházi zenéjéhez még ő is hozzáteendő volt, méghozzá a Tallis utáni angol későreneszánsz legnagyobb szerzőjeként. Bővebben… →
A Te Deum laudamus, Téged, Isten, dicsérünk igen régi, legalább a IV. századig nyomon követhető ókeresztény himnusz, melyet már 1000 körül kezdtek nemzeti nyelvekre fordítani.
A legrégebbi fennmaradt magyar változat 1526-ból való, a Peer-kódexben található. A kódex a nevét a régiséggyűjtő Peer Jakab (1750 – 1792) piarista áldozárról kapta, akinek 1787-ben a birtokában volt.[1]
Egyházi és világi ünnepléseknek egyaránt része volt a Te Deum eléneklése, és mind a mai napig ünnepek alkalmával adják elő.[2]Bővebben… →
Bach (1685 – 1750) Weinen, klagen, sorgen, zagen (Sírni, keseregni, aggódni, csüggedni, BWV12) kezdetű kantátáját 1714 húsvét utáni harmadik vasárnapjára írta, tehát nem a húsvéti időszakra. A különféle szöveges forrásokból táplálkozó kantáta nyitókórusának versét Bach egyik legfontosabb szövegírója, Salomo Franck (1659 – 1725) költötte.[1]
A dallamvonalat Bach az 1724-től lényegében haláláig csiszolgatott h-moll mise (BWV232) Crucifixusában használja újra, azaz a húsvéti misztérium megjelenítéseként. Az ősforrásról azonban Bernhard Paumgartner (1887 – 1971) 1966-ban különös következtetésre jut. Bővebben… →
A tantrum, bővebben temper tantrum gyermekkori dühroham, melynek bagatellizáló „hiszti” fordítását már csak ízlésbeli okokból is vissza kell utasítsuk, ráadásul komoly dologról van szó. A gyermek alig kezd el totyogni, máris hajlamos lehet időnként tantrumokra. A dühkitörések három éves kora körül tetőződnek, de még sokáig elhúzódhatnak. Különféle okokat sorol fel a tudomány: a lábra állással kitör addigi kötöttségeiből; valami kizökkenti megszokott életritmusából[3]; egyszerűen az agya még nincs azon a fejlettségi szinten, hogy átláthatná a dühöngés helytelenségét[4]. Bár ez utóbbi logikai értelemben nem tűnik kielégítőnek (egy három éves gyerek belátása valóban fejletlen, de a dühroham mégiscsak gyakoribb magatartásuk a szintén értelmetlen német idealista fejtegetéseknél, amit viszont egyáltalán nem figyelhetünk meg a köreikben), sőt, hiányolom a lehetséges okok közül azt, hogy a gyermek valamit akarna, aminek a teljesítésére az adott körülmények között nem kínálkozik lehetőség, ezek csak lapszéli, laikus, tudománytalan kommentárok a részemről. Bővebben… →
Jeroboám erős férfiú vala; és látván Salamon, hogy az ő szolgája az ő dolgában szorgalmatos, reá bízá a József háza gondviselésének egész terhét.
1Kir11:28[1]
A harkályfélék családjába tartozó nyaktekercset angolul röviden wrynecknek, bővebben Eurasian wrynecknek hívják, azaz szinte ugyanígy, csak az angol olykor (ellentétben a magyarral, amelyik soha) elé teszi az „eurázsiai” jelzőt is. (Ezzel az angol legalább indokolni tudja, miért tartozik a nyaktekercs a nyaktekercsek nemébe.) Ettől függetlenül Ázsia jellemzően nem nyújt otthont ennek a madárnak, mely Európában és Északnyugat-Afrikában elterjedt. Fő tápláléka a hangya (elfogásához kis horgok fejlődtek a nyaktekercs nyelvcsúcsán). Másik csodás képességét a neve tükrözi: a fejének akrobatikus elforgatását. De fotográfiai versenyfeladat lehetne a megörökítése is: tollazata még közvetlen közelről is fakéregre emlékeztető.[2] Nem lehetett népszerűtlen az ógörögök körében: besorolták Afrodite szerelemistennő kísérő madarai közé (a veréb, a galamb a hattyú és a fecske különös társaságában – közülük csak a hattyú családja szorul tisztázásra: réceféle).[3] A nemnek is, a fajnak is (Jynx torquilla) Linnétől (1707 – 1778) származik a tudományos neve.[4] A fajnév eredete – nem meglepően – a latin torquere, „tekerni”.[5] A nemnév, a Jynx a madár ógörög ἴυγξ, hiynx nevéből latinosodott iynxszé (illetve jynxszé). A görög madárnév eredete az ἰύζειν, iyzein, „kiáltani”, „vijjogni”.[6] Ez bizonyára hangutánzó szó, Ludwig Preller (1809 – 1861) a németbe juchenként teszi át[7], melynek jelentése „ujjongani” (a juche az azonos értelmű a magyar „juhé” kiáltás eredete). Magának a madárnak a német neve, a Wendehals is „nyaktekercs”, lévén a wenden, „körbeforgatni” és a Hals, „nyak” összetétele. De már fel is sejlik kiegészítő jelentése: a véleményüket váltogató, köpönyegforgató emberekre is használják.[8] Az angolokat balsejtelemmel tölthette el a nyaktekercs rikoltása. A görögből a latin közvetítésével öröklött jynx eredeti alakból keletkező jinx ugyanis „vészmadarat” jelöl”, átvitt értelemben „bűbájt”, „ráolvasást”[9]. Bővebben… →
I have just now bin at Mr. Handel’s operetta, at which were the King and all the St. James’s royall family and a very good house. I don’t think it mett with the applause it deserves, as I think there are a great many good songs in it…
Épp’ most voltam Händel uram operettjén, amelyen jelen volt a király és a teljes királyi palota, nagyon szép házzal. Nem hiszem, hogy azt az elismerést kapta, amelyet megérdemel, mert szerintem nagyon sok jó ária van benne…
Thomas Harris (1695 – 1801) öccsének, James Harris-nek (1709 – 1780), 1740. november 22
A Szent Jakab-palota (a királyi család lakhelye) 1763-ban Bowles (1712 – 1767) képén
We have had nothing new yet but the Operetta of Hymen, in my opinion the worst of all Handel’s Compositions, yet Half the songs are good.
Semmi újat nem kaptunk, leszámítva egy operettet Hymenről, szerintem Händel legrosszabb művét, bár az áriák fele jó.
Charles Jennens (1700 –1773) James Harris-nek, 1740. december 29[1]
Csak egyetlen pillanatra időzzünk el annál a ténynél, hogy Händel jeles grammatikus és képviselő barátjának, James Harris-nek a Händelért szintén rajongó bátyja, Thomas Harris Purcell (1659 – 1695) halálának évében született, és 106 évesen, Lortzing (1801 – 1851) születésének évében halt meg.
(Nemcsak a bemutató közönsége, de a korabeli lapok is operettnek nevezték a darabot annak rövidsége miatt. Semmi köze a később híressé váló műfajhoz.)
Händel (1685 – 1759) a virágzó 1738-as évben komponálta két legnagyobb ószövetségi oratóriumát: május 22-étől a Sault (HWV53), melynek első két részének vázlata a harmadik körvonalaival együtt augusztus 15-ére lett kész, míg a teljes mű szeptember 27-én öltött formát, október elseje és november elseje között az Izrael Egyiptombant (HWV54).
Kissé szokatlan és provokatív stílusban azt próbálom alátámasztani, mennyire könnyű egy-egy Beethoven (1770 – 1827)-szimfóniatételt felismerni annak egyetlen hangjából. Meglepően. Ennél kevésbé meglepő tulajdon ármányom, kiváltképp a sorozat végén, amellyel a nehezedő sorrendű kérdéseket felteszem.
A harkályfélék családjába tartozó 
