Frank Castorf Bayreuthban

Wagner (1813 – 1883) 1848 és 1874 között komponált monumentális tetralógiája, A nibelung gyűrűje (WWV86) Wagner korának élénk nibelung-kutatásának okvetlenül legértékesebb gyümölcse.

a Nibelung-ének C kézirata (Donaueschingen, 1220-50)

Szigfrid halála a Nibelung-ének K kéziratából (bécsi piarista kézirat, 1480-90)

Az alapul vett (és alaposan átformált) Nibelung-ének első írásos emléke a XIII. század elejéről származik[1], több epizódja szoros párhuzamban áll a szintén akkoriban lejegyzett Edda-énekkel. Nem vitás, hogy maguk az énekek jóval korábbiak. Mint már megpendítettük, a történet meglepő hasonlóságot mutat a leírt változat előtt bő hatszáz évvel korábban, 591-re befejezett Historiae (Korunk története) című, Tours-i Szent Gergely (538 – 594) által írt nagy jelentőségű művel, abban is Tours-i Szent Gergely kortársának, Austrasiai Brünhildének (543? – 613) rémtörténeteivel. Sőt, mint láttuk, Brünhilde és a Nibelung-ének Brünnhildéje halála is hasonló, bár ez értelemszerűen nem szerepelhetett Tours-i Szent Gergely történetírásában.

Bayreuth képekben

Callot (1592 – 1635): Sárkány szekeret vontat

A háború borzalmait megrajzoló Callot meseszerű metszeteiről és rajzairól is híres. Ezek ihlették meg E. T. A. Hoffmannt (1776 – 1822) 1814-15-ben élete egyik legjelentősebb novelláskötete megírására, melyet 1819-ben Fantáziadarabok Callot modorában címmel adtak ki. Pályája elején E. T. A. Hoffmannt Jean Paul (1763 – 1825) támogatta. Nem volt meglepő, hogy egy 1813-as új kiadás előszavának megírására őt kérték fel (Fantasie-Stücke in Callots Manier. Mit einer Vorrede von Jean Paul, azaz: Fantáziadarabok Callot modorában. Jean Paul előszavával).[1] Ennek az évnek novemberében így ír:

E. T. A. Hoffmann ismerői és barátai, továbbá a könyvében fellelhető, önmagáért beszélő minden zenei hozzáértés és átszellemültség bízvást nagy zeneművészként állítják őt elénk. Minél jobbat és minél egyénibbet! A napisten mindezidáig a jobb kezével osztotta a költői, a bal kezével a zenei adományt, két különböző, egymástól oly távoli személynek, hogy eddig a pillanatig még mindig várnunk kell arra az emberre, aki egy igazi operát költ és komponál egy személyben.

Írja tehát ezt Jean Paul 1813-ban, Wagner születési évében.[2] Bayreuthban, ahol 1804 óta lakott.

Homály és napfény: Haydn-vonósnégyesek

Minden idők leghíresebb vonósnégyes-tétele, állítja Howard Chandler Robbins Landon (1926 – 2009) és Alan Walker Tyson (1926 – 2000), Haydn op.3 Nr.5-ös (HobIII:17) F-dúr művének 2., Andante cantabile tétele, a népszerű Szerenád.[1] (2009 óta a helyzet megváltozásáról nincs értesülésünk.)

A tétel éppen abban a kétféle értelemben híres, amelyben Beethoven (1770 – 1827) Für Elise-e (WoO59).

Rejtelmek ha zengenek Mozart első itáliai útján

A man who has not been in Italy, is always conscious of an inferiority, from his not having seen what it is expected a man should see.

James Boswell (1740 – 1795): Life of Johnson[1]

Aki nem járt Itáliában, kisebbrendűségi érzéstől szenved amiatt, hogy nem látta azt, amiről elvárható, hogy lássa.

Doktor Johnson (1709 – 1784) élete 

Mozart három itáliai útja mind az ifjúkorára esik, apja, Leopold (1719 – 1787) aprólékos és tökéletes szervezésében. Salzburg azokban az időkben erőteljesen támogatta zenészeinek, elsősorban természetesen énekeseinek itáliai tanulmányútjait, az itáliai zene bemutatását a számukra, oktatásuknak mintegy lezárásaként. A gyermek Mozart esete természetesen más volt. Oktatásának lezárása nem merült fel. A „bemutatás” nem elsősorban az itáliai zeneművészet bemutatását jelentette az ő számára, éppen ellenkezőleg: az ő bemutatását az olasz zenei világnak és társadalomnak, és, korabeli kifejezéssel, a Grand Tour, „nagy út” megszervezésével az itáliai kultúra bemutatását a legfogékonyabb szellemi korát élő Mozartnak. Johnson idézett mondásának szellemében.

Beethoven-kéziratok (és rejtélyes eltűnéseik)

Nohl, Pohl, Kohl mit Grazie in infinitum!
Nietzsche (1844 – 1900): Ecce homo (1888), VIII / 2[1]

Nohl, Pohl, Kohl …kegyelmében mindörökké!

(Nohl, Pohl, Kohl, in infinitum kecsesek!
Horváth Géza fordítása[2])

Domenico Artaria (1775 – 1842) és Tobias Haslinger (1787 – 1842)

Anton Felix Schindler (1795 – 1864), Beethoven (1770 – 1827) ügyeinek fáradhatatlan önkéntes intézője, akinek beszámolóihoz legtöbbször kétség férkőzik, úgy ír Beethoven hagyatéki árveréséről 1827 novemberében, hogy azon a két fő résztvevő Domenico Artaria  és Tobias Haslinger voltak, akik a hagyaték felét-felét, de „legalább a harmadrészeket” elvitték.[3] A hagyaték legfontosabb része addig kiadatlan művekből és vázlatokból állt. 

Melléknapok

EDWARD
Dazzle mine eyes, or do I see three suns?

RICHARD
Three glorious suns, each one a perfect sun;
Not separated with the racking clouds,
But sever’d in a pale clear-shining sky.
See, see! they join, embrace, and seem to kiss,
As if they vow’d some league inviolable:
Now are they but one lamp, one light, one sun.
In this the heaven figures some event.

EDWARD
’Tis wondrous strange, the like yet never heard of.
I think it cites us, brother, to the field,
That we, the sons of brave Plantagenet,
Each one already blazing by our meeds,
Should notwithstanding join our lights together
And over-shine the earth as this the world.
Whate’er it bodes, henceforward will I bear
Upon my target three fair-shining suns.

Shakespeare (1564 – 1616): Henry VI, III / II / 1 (1591)[1]

EDVÁRD
Szemem káprázik? Három nap van ott!

RIKHÁRD
Három sugárzó teljes nap, igen!
El nem borítják felhők járati,
Elválva tisztán halvány derüs égtől.
Nézd, nézd! csókolva egymást ölelik,
Mikéntha szent frigy esküjét fogadnák.
Most mind a három egy láng, egy nap, egy fény!
Nagy eseményt jósolnak az egek.

EDVÁRD
Még soh’se hallott ritka csoda ez.
Ugy gondolom, a harczba hí, öcsém!
Hogy mi, a hős Plantagenet fiai,
Külön ragyogással fénylve mindegyik,
Most súgarunkat mégis egyesítsük
S a földre szórjuk, mint az a világra.
Bármit jelent, ezentúl pajzsomon
Három napistent hordok czímerűl.

VI. Henrik, III / II / 1. Lőrinczy Lehr Zsigmond (1841 – 1871) fordítása[2]

Hogy nem jelképként vagy a győzelemben reménykedő „yorkista” főszereplők elragadtatásaként helyes értelmeznünk a hallottakat, azt a quarto színpadi előírása is bizonyítja. Bonyolult mechanizmussal, melyet csak ebben a drámában alkalmaztak, három napot vontak a magasba.[3] Ennél fontosabb maga az égi jelenség, amely a szemükbe tűnt.

melléknapok New Ulmban (a zenitkörüli ív kis látható szakaszával)

Fontszázezres lélegzetvételek

2016 novemberében a Sotheby’s aukcióján egy névtelenségbe burkolódzó vásárló négy és fél millió fontért vette meg Mahler (1860 – 1911) 1888 és 1894 között komponált II. szimfóniájának 232 oldalas kéziratát, és ezzel a kották aukciós piacán a legnagyobb volumenű üzletet kötötte egyetlen műre.[1]

Ám ezúttal az aukció vérbő botrányával foglalkozunk. Miért nem kelt el Beethoven (1770 – 1827) h-moll Allegrettójának (WoO210) kézirata, melyet várakozások 200 ezer font értékűre taksáltak?

A pirog és családja

А какими пирогами накормит моя старуха! Что за пироги, если б вы только знали: сахар, совершенный сахар!

Гоголь (1809 – 1852): Вечера на хуторе близ Диканьки (1832),
K. I, Ч. 1, Предисловие[1]

És amilyen piroggal etetett az én asszonykám! Micsoda pirog, ha tudnátok: cukor, valóságos cukor!

Gogol: Esték a majorban Dikanyka mellett,
I. könyv, 1. rész, Előszó

Berkosz (1861 – 1919): Dikanyka

A mű későbbi fejezeteiből az is kiderül, hogy a sütéshez az asszonyka az író kéziratait (egy készülő regény felét) használta fel papíralátétként. Ilyenképpen az író úgy járt, mint az ismert, de alátámasztatlan anekdota szerint pár évvel korábban Beethoven (1770 – 1827) a Missa Solemnis (op.123) 1823-ra befejezett partitúrájával, melynek kottalapjait a kalucsnijából húzta elő, vagy, szintén megerősítetlenül, Händel (1685 – 1759), akinek parókájába a fodrász az 1741-ben komponált Messiás (HWV56) kottáját csavarta. (Az első történet nem elképzelhetetlen, a második, tekintettel a kották értékére, annál inkább, még ha beleszámítjuk a grandiózus oratórium hűvös londoni fogadtatását[2] is.) Mottónk kiválasztása természetesen teljesen önkényes. Az orosz irodalomban a pirog éppoly központi szerepet játszik, mint a magyarban a húsleves vagy az angolban a pudding.

X. századi sötétségek: Taksonytól Telemannig

A IX. század császári történelméről szóló rövid áttekintésünket azzal a baljós sejtetéssel fejeztük be, hogy a X. század új típusú sötétségeit ott és akkor nem vizsgáljuk. Ennek jött most el helye és ideje. Ebben éppúgy Cremonai Liudprand (920? – 972?) történetíró munkáira támaszkodunk, mint akkor.
II. Berengár (913? – 966) fellázadt Provence-i vagy Arles-i Hugó (882 – 948) itáliai uralma ellen. Aligha tudott volna sikereket elérni Taksony nélkül:

Taksony (931?- 973?)

Berengár a magyaroktól békét vásárol. Ez időben a magyarok Taxis királyuk vezérlete alatt nagy sereggel Itáliába törtek és Berengár tíz véka pénzt adott nekik. De ebből is hasznot merített Berengár, mert megsarczolta a templomokat…

Cremonai Liudprand: Visszafizetés. Jurkovich Emil (1857 – 1936) fordítása[1]

Trónjáról Berengár nem taszította le, a névleges uralmat még Hugó fia, II. Lothár (926 – 950) is élvezhette rövid élete utolsó éveiben. Uralmának megerősítéseképpen feleségül vette Itáliai vagy Burgundiai Szent Adelaidét (931 –  999).

Szerencsétlen és szerencsés hajózások

Sőt a kétségbeesett hajómról is azt mondom: „glückliche Fahrt” – szerencsés utazás – és a kormányosnak egy jelzőt adok: „ruhige Bootsmann” – az én szenvedésem vonuljon szinte sejthetetlen és láthatatlan háttérbe: maradjon helyette a polgári „bon voyage”, hiszen a legnagyobb művészek úgyis tudják, hogy harmonikus műalkotás ennél többet nem bír el. Ha őszinte lennék: elnyelne a káosz, viszont a mélyérzésű olvasó a legszürkébb szavak mögött is sejti kedélyem legkeservesebb viharait.

Szentkuthy Miklós (1908 – 1988): Arc és álarc (1962),
Kilencedik fejezet[1]

Goethe (1749 – 1832) 1796-ban egy kisebb jelentőségű pályatársának, Friederike Helene Ungernek (1741? – 1813) meleg hangú levélben köszöni meg a tőle kapott Zelter (1758 – 1832)-dalokat, melyeket a zeneszerző az ő verseire írt, és hozzá is teszi, hogy ezek után nem tudja magát visszatartani dalok publikálásától az az évi, Schiller (1759 – 1805) által kiadandó Musenalmanachban (Múzsa-évkönyv).[2]

Hősiesülés: az ifjabb Cato

Az öngyilkosságot egyformán a legnagyobb gyávaságnak és a legnagyobb bátorságnak tartják, a legnagyobb erénynek és a legnagyobb bűnnek. Cato szóban és tettben magasztalta.

Kosztolányi (1885 – 1936): „Az öngyilkos”. Pesti Hírlap, 1933[1]

(A magáról rendszerint diszkréten hallgató Kosztolányi halálos betegségének első tünetei hónapokkal az öngyilkosságról frivolan szóló cikke előtt jelentkeztek. Talán a mélyben, a tudat alatt benne is megfordulhatott a gondolat, bár a kegyetlen küzdelmet végigvitte.[2])

Utica Tuniszban

A Julius Caesar (Kr.e. 100 – 44) ellen Libyán át felvonuló ifjabb Catóval (Kr.e. 95 – Kr.e. 46) mint az ott honos amfiszbéna életmódjának klasszikus megfigyelőjével már találkoztunk. A nagy római polgárháborúban Pompeius (Kr.e. 106 – 48) oldalán állt, és nem vitás, hogy az a szilárdság, amelyet Pompeius halála után tanúsított Caesar ambíciói ellen, római jellemre vall. Megerősítette pozícióit a karthágói Uticában (világosan felismerve, hogy Rómába nem teheti a lábát), és nem hódolt be a győztesnek. Kétségtelen ugyanakkor, hogy életében nem annyira tartásáról, mint „nagy természetéről” volt nevezetes (erről bökversek maradtak fenn), és semmiféle olyan színezete nem volt szembenállásának Julius Caesarral fennálló konfliktusukban, hogy kettejük közül ő lett volna a nép szabadságának oltalmazója az egyeduralkodói hatalomra törő ellenfelével szemben. Julius Caesar nem értette ifjabb Cato viselkedését, amikor felvonult Utica ellen. A város ura ugyanis se nem oldott kereket, se a védekezés jeleiről nem adott jelet. Caesar kapott hírt azonban másról:

Hegedűs egy minszki háztetőn

Az idő elszállt,
Nem irgalmaz,
Ami elmúlt.
Az ágak már
Utunkra hajoltak…

Fefer: Ifjúság[1]

Alekszej Mihajlovics Granovszkij (1890 – 1937)

Slojme Mihajlovics Mihoelsz nehéz korszak nagy színésze volt. Alekszej Mihajlovics Granovszkij színésztársulatából alakult 1920-ban a Московский Государственный Еврейский Театр[2], azaz Moszkvai Állami Zsidó Színház, ismert betűszóval a GOSZET, melynek Mihoelsz vezető színésze lett, majd amikor Granovszkij 1928-ban úgy döntött, Németországban folytatja tovább életét, őt nevezték ki az igazgatójának is.[3] Chagall (1887 – 1985) hosszú időn át a legszorosabban együttműködött a színházzal, pannókat festett. Maga a festő is csak később, 1973-ban tudta meg, hogy a színház 1950-es felszámolását követően a műveit megőrizték.[4]

Chagall: Hegedűs a háztetőn (a GOSZET számára, 1920)

A Hegedűs a háztetőnt Chagall három változatban festette meg: 1912-ben, 1920-ban és 1923-24-ben. A téma legkorábban 1908-ban jelenik meg a Halott című képen: a gyertyákkal körülölelt ravatal felett a háztetőn hegedűs játszik. De a szintén 1924-ben festett Halál című képén egy gyászmenetnek a hegedűs szintén a háztetőn hegedül, és ehhez Chagall hozzáfűzte, utalva a mondásra, „…mint hegedűs a háztetőn…”. Az 1920-as változatot Chagall a színház számára készítette. Vityebszkben, Chagall kora ifjúságának helyszínén a hegedűs ott játszott minden sorsfordulónál, és ahogy a mondás tartotta, az élet olyan, mint a hegedűs játéka a háztetőn: csiholj elő egy kedves dallamot anélkül, hogy kitörnéd a nyakad.[5] Sólem Áléhem (1859 – 1916) az 1894-ben írt Tóbiás, a tejesemberben ehhez címszereplőjén keresztül még hozzáfűzi: a hagyomány és haladás közt is úgy ingadozunk, mint hegedűs a háztetőn.[6]

Kedves éj

Egy-egy művészeti korszak körülhatárolásának valószínűleg a legrosszabb módja a kezdőpontja és végpontja kijelölése, majd az ebben az időszakban született művek ide sorolása; ez még rugalmas felfogásban is („mutat ugyan másféle jegyeket”, „előfutár”) tarthatatlan. Stílusjegyek alapján eldönteni a besorolást ennél jobb ugyan, de még mindig rosszabb annál, ha nem erőltetjük a kategorizálást. A legnagyobb veszély ugyanis abban rejlik, hogy egy-egy időszakhoz egy-egy stílust rendelve, majd azok „főbb jellemzőit” megállapítva magára az időszakra teszünk elfogadhatatlan általánosságú észrevételeket. Az előbbire példa az érettségizőknek ajánlott „összefoglaló” a barokkról, mely előbb leveri a cölöpöket (1600-1750), majd a „képzőművészet” fejezetben leszögezi: célja meghökkentés, túlzott hatások, mai szemmel nézve giccs.[1] Szegény Rembrandt (1606 – 1669)… A második típusba tartozik az 1715-től a XIX. század első negyedéig taksált rokokóról formált ítélet.[2] Forrásunk szerint a rokokó a földi élet örömeit tükrözi, az egyéni boldogság érzetét fejezi ki – vagy az ezek utáni vágyakozást. Bölcseleti alapja az epikureizmus, a hedonizmus.[3] A jellemzés legnagyobb hibája a szűkkeblűség. Sokkal közelebb áll hozzám a nagy kontratenor, Max Emanuel Cenčić véleménye, amikor Rokoko című albumának előzetesében elmondja: hiába is Jeanne-Antoinette Poisson de Pompadour márkinő (1721 – 1764) boltozatos hajkoronája vagy a korszak társadalmilag szerencsés elitjének fényűzése jut eszünkbe a „rokokó” szóról, egy olyan zeneszerző, mint Hasse (1699 – 1783) világos módon se nem barokk, se nem klasszikus (klasszicista). Tehát annak dacára, hogy a rokokóhoz fűződő átfogólagos értékítéleteinknek kifinomult, átszellemült zenéje nem felel meg (bár annak pompáját tükrözi), mégsem tehetünk mást, mint hogy rokokó szerzőnek mondjuk.

Nike és Wagner

A megváltás oratóriuma

Thomas Mann (1875 – 1955) a Parsifalról (WWV111, 1882),
a Richard Wagner szenvedése és nagysága című tanulmánykötetben (1933)[1]

A Magyarországon annyi év után is szokatlannak számító csütörtök délután négy órai kezdettel vezényelte el Fischer Ádám a Parsifalt, ami a „munka hátországában” még így is telt házat vonzott. Nem az előadásról emlékezünk meg ezúttal, hanem a műsorfüzetről.[2]

Hippokrene

Kezdjük a dalt immár Helikón Múzsái nevével!
Ők lakják e hegyet, Helikón magas, isteni ormát,
kék, ibolyásszínű forrás partján kicsi lábbal
járják táncukat és oltára körül Kroniónnak.
Ők miután Hippukréné, Permésszosz avagy szent
Olmeiosz vize gyöngéd tagjaikat mosogatta,
rendbeszedik szép tánckarukat Helikón magas ormán,
édes vágyat kelt ez a kar, dobbannak a lábak.

Hesiodos: Istenek születése
Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[1]

Houasse (1645? – 1710): A múzsák megmutatják Hippokrenét Pallas Athenének

Lóitató Budapest XII. kerületében

A Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodos egyik főművének legelejét látjuk, melyben, mint az invokáció egyik legősibb formájában a múzsákat emlegeti. Ez alkalommal a Helikon-hegy bűvös forrásával, Hippokrenével foglalkozunk. Bár a forrás nevének megfejtése nem nehéz: ἵππου κρήνη, hippu krene, „lóforrás”[2], ez alapján valamiféle „lóitató” eredetre gyanakodhatnánk, a mitológia igazsága erősebb. Mely nélkül kiszikkadna évezredek művészetének ihlete. Keletkezésére nézve szorítkozzunk a szikár tényekre, amelyekről sokan, például Strabon (Kr.e. 64? – Kr.u. 24?), az egyik legnagyobb görög geográfus a Földrajzi feljegyzések VIII. könyve VI. fejezete is beszámol. Történt ugyanis, hogy Pegazus, mikor lendületet vett a Helikonra kaptatáshoz, patájával úgy rúgta meg az egyik sziklát, hogy abból (ehhez illő néven) Hippokrene, a tisztavizű forrás fakadt.[3] És bár a következő évezredek mint a költői ihlet forrására tekintenek rá[4], kezdjük áttekintésünket egy tragikus eseménnyel, mely itt történt. ΕΙΣ ΛΟΥΤΡΑ ΤΗΣ ΠΑΛΛΑΔΟΣ, Eis lutra tes Pallados, azaz Pallasz fürdőjéhez című nagyszabású himnuszában Kallimakhos (Kr.e. 305? – 240?) az eset leírását balladai hangot megütve kezdi: