Nyugtával

Az 1789-ben elkezdett, 1790. január 26-án bemutatott Così fan tutte (ossia La scuola degli amanti), Mind így csinálják (avagy A szerelmesek iskolája, K588) a „mozarti ötök” oszlopaként ma már halhatatlan. Mint Mozart (1756 – 1791) mondja nyájas ellenlábasáról, Salieri (1750 – 1825) lekicsinyelte a témát, de ette a méreg, hogy Mozart a komponálására adta a fejét.[1] A politikailag inkorrekt darab akár prózaként is élvezhető szövegét Lorenzo Da Ponte (1749 – 1838) írta. Példánk az I. felvonás 4. képe kvintettjének egy pillanatát mutatja. A cinikus rezonőr, aki a „női hűség” fogalmának értelmetlenségét akarja bebizonyítani, megrendezi az ehhez szükséges háttérjeleneteket, és a látszólag a harctérre induló ifjú, a maguk igazában bízó házas férfiakhoz így szól:

DON ALFONSO
sottovoce ai due amanti
Saldo, amico:
Finem lauda.[2]

DON ALFONSO
(fojtott hangon a két szerelmeshez
Kitartás, barátom:)
Kár örülni, majd a végén!

A zárójeles részen kívül: Lányi Viktor Géza (1889 – 1962) fordítása alapján[3]

A zene szerkezetében is fontos szerepet játszó finem lauda, másképpen lauda finem, „a véget dicsérd”, magyarán „nyugtával dicsérd a napot” eredetét vizsgáljuk, ahogyan legutóbb a respice finemét („lásd a véget”). Alapvető különbségekkel, nehezebb terepen.

A béke és jóakarat elágazásai

Frank J. Hanna III vállalkozó a Martin Bodmer (1899 – 1971) által alapított genfi könyvtártól megvásárolt egy papiruszt[1], melyet – családi alapítványán keresztül – 2007-ben a Vatikánnak adományozott. XVI. Benedek pápa ezért a Nagy Szent Gergely (540? – 604)-rend nagykeresztjének lovagjává nevezte ki.[2] Az ilyenképpen Hanna-papirusz néven is emlegetett irat keletkezésének idejéről viták zajlanak, de bizonyos szűkebb konszenzus 225 körülire teszi. A görög nyelvű dokumentum a János-evangélium részleteivel együtt a Lukács-evangélium töredékét tartalmazza. Ez a Lukács-evangélium legrégebbi ismert forrása.

Eltűnés és villámlás

Időről-időre egyszerű zeneszerzői ötletekre példákat hozunk fel. Ha ezer ilyet ellesnénk vagy kitalálnánk, akár Clementi (1752 – 1832) epigonjává is válhatnánk valamekkora tehetség birtokában, a kellő szorgalommal. Ezúttal a dallamátadás egy fortélyát lessük el.

Zenei „háttérhatalmak”

A nagyszerű Bach (1685 – 1750)-kutatóról, Julius August Philipp Spittáról (1841 – 1894) – akinek szép szavaival már találkoztunk – az a hír járja, Telemann (1681 – 1767) iránt táplált ellenszenve nevetséges hibába hajszolja. Míg Telemann egyházi kantátáit leszólja, Bachnak egy olyan, ebbe a műfajba eső művét dicsőíti, melyről utóbb kiderült, Telemann alkotása.[1] Magának a Bach-monográfiának a tanulmányozása azonban árnyalja a képet.

Bőgés, brummogás és sóvárgás. A bramar

Oratio Toscanella (1510 – 1580) többnyelvű (köznyelvi olasz, latin, spanyol, flamand e altre lingue), 1568-ban kiadott szótára több szócikkben is tárgyal szóösszetételeket a bramarral, azaz „vággyal”, „sóvárgással”. Sajátos módon nem említi a honvágyat, de felsorolja az „utazási vágyat”. Ott találjuk az étvágyat, a „házasodási vágyat” (ez finomításnak tűnik), a társak utáni vágyat, és, tisztesség ne essék szólván, a „pisingert”.[1] A bramar a barokk operák egyik kulcsszava. Händel (1685 – 1759), láttuk, nem szenvedett ettől. Ez természetesen nem akadályozta meg abban, hogy olasz nyelvű énekes műveinek sokaságában nagy átéléssel ábrázolja a bramart.

Harmadik és negyedik Pliniusok

Amint már írtuk, George Berkeley (1684 – 1753) gazdag filozófiai-tudományos oeuvre-jéből a maga idejében a leghatásosabb és legnépszerűbb az 1744-es, lázzal járó ragály megfékezéséül írt  Siris: A Chain of Philosophical Reflexions and Inquiries concerning the Virtues of Tar Water, Lánc: természettudományos észrevételek és vizsgálatok láncolata a kátrányvíz előnyeiről. A mű természetesen nagyban támaszkodik id. Plinius (23 – 79) nagyhatású művére, A természet históriájára.[1] A leveleiről és Traianus (53 – 117)-panegyricusáról (100) híres, tudományban azonban járatlan ifj. Pliniusról (61? – 113?), azaz Plinius Secundusról, a nagy Plinius unokaöccséről nem esik szó a terjedelmes életműben.[2] A kortársak nem véletlenül kapcsolták össze Berkeley és id. Plinius nevét.

Barokk illatok

Legutóbbi bűzbirodalmi túránk, a bakszagok vizsgálata után a sors nem engedi a vásári élcelődést. Bach-szagokat nem vizsgálhatunk. Bach (1685 – 1750) ezt az ingert nem szerepelteti műveiben, az illatok forrásairól, tömjénről és mirháról természetesen szó esik a háromkirályokra tett utalások alkalmával, így az 1724-ben komponált BWV65-ös kantátában

és a Karácsonyi oratórium (BWV248) 1735 vízkeresztjére komponált hatodik kantátájában[1]. Ha édes illatokkal keresünk megnyugvást, Händellel (1685 – 1759) ezúttal jobban járunk.
Brockes (1680 – 1747) szövegei a barokk zeneszerzés számára bőséges ihletforrások. Minden kétséget kizáróan a Keiser (1684 – 1739) számára írt passiója, a Der für die Sünde der Welt gemarterte und sterbende Jesus (A világ bűneiért szenvedő és életét adó Jézus) mind közül a legnagyobb hatású, számunkra is megkerülhetetlenül. Keiser még az évben meg is írta oratóriumát.

A nagy terjedelmű szöveget, mint forrásunk írja, legalább tíz német zeneszerző megzenésítette.[2] Köztük van Händel is, aki 1715-16 táján írta meg rá oratóriumát (HWV48), melyet feltehetőleg 1719-ben mutattak be először Hamburgban.

Az idézett szövegrész Bach 1724-ben komponált János-passiójában (BWV245) is megjelenik. Felépítése, dallamvilága erősen emlékeztet Händelére:

Bach jól ismerte Händel oratóriumát, többször elő is adta Lipcsében, sőt, egy pasticcióba is belegyúrta hét számát. De ezekre az előadásokra 1746-tól kezdődően került sor[3], és nem biztos, hogy Bach Händel művét már 1724 nagyhetében is ismerte. Ennek a Brockes-műnek azonban nincs köze mai tárgyunkhoz, és csak azért említettük futólag, mert kihagyhatatlan, ha Händel Brockes-recepciójáról beszélünk.

Egy különös János-passió

Nem tudom, mi vagyok, nem az, amit tudok,
semmi és valami, kis pont és kör vagyok.

Angelus Silesius (1624 – 1677): Arkangyali vándor – részlet

Szabó Lőrinc (1900 – 1957) fordítása[1]

A rendkívüli szellemi képességekkel megáldott francia Guillaume Postel (1510 – 1581), bár nézetei hol misztikusak, hol merészek voltak, közmegbecsültségnek örvendett kortársai körében. Navarrai Margit (1492 – 1549) megbízásából afrikai és közel-keleti utakat tett, ahol kitűnő érzékkel nagy értékű iratokat gyűjtött. Térképet is készített[2] (áttekinthetősége misztikájához fogható). Róla írt, 1981-ben kiadott monográfiájának a szerző, Marion Leathers Kuntz (1924 – 2010) a GUILLAUME POSTEL. Prophet of the Restitution of All Things. His Life and Thought (GUILLAUME POSTEL. A mindenek újjáteremtetésének[3] prófétája. Élete és gondolatai) címet adta. Guillaume Postel nem egyszerűen teológus volt. Kuntz megítélése szerint több volt annál, már-már illik rá a prófétai jelző. Guillaume Postel katolicizmusához nem fér kétség, de a pápaság visszaéléseit ostorozva elvitatta Róma jogát az egyház vezetésére.[4] Ő az, akiről a továbbiakban nem beszélünk. Erre jó okunk van.

Kis Prae-poszt, Richard Strauss-szal

Már írtunk Szentkuthy Miklós (1908 – 1988) húszévesen elkezdett, 1934 májusában megjelent második regényének, a Prae-nek egy otromba fogadtatásáról Nagykállói Kállay Miklós (1885 – 1955) tollából a Nemzeti Újságban, egy héttel a megjelenés után. Sőt, a kritikus utána sem eresztette a témát. Néhány napra rá az újság kísérő hetilapjában, a Képes Krónikában már hozzáteszi hars értékeléséhez: olykor mégis meglepő költői víziókra, képekre talál (feltehetőleg tovább jutott az olvasásban), és amikor a könyörületes író a mindaddig teljesen tagolatlan áradathoz egy kis füzetben tartalommutatót bocsát ki, abba is beleköt. Szentkuthy ezt rezzenetlen arccal fogadta. Más kérdés, hogy amikor pár hónappal később, de még mindig abszurd rövidségű idő elteltével, szeptember 16-án a Nyugatban[1] a méltán tisztelt irodalomtörténész, Halász Gábor (1901 – 1945) rövid, de értő és alapvetően méltató értékelésében azt írja a regényről,

persze idegállapotból remekmű is születhetett volna, nemcsak élvezetes diagnózis. De az ötoldalak lélegzetelállító tűzijátékát ötvenoldalas sötétségek követik és az indokolatlan túlméretezés csak ront a helyzeten, a legbátrabb olvasókat is megfélemlíti[2],

ez nemcsak bántó, de végkövetkeztetésében kétségkívül találó is.

Egymásra találások és melkhisédekiánus eltévelyedések

Rubens (1577 – 1640): Ábrahám és Melkhisédek találkozása (1616-17?)

Amikor körülbelül négyezer évvel ezelőtt Ábrám, a későbbi Ábrahám visszatért csatájából, melyben Elászár királyát, Khédorlaomert és szövetségeseit győzte le, kijött elébe Szodoma királya a Sáve (azaz a király) völgyébe, és

Melkhisédek pedig Sálem királya, kenyeret és bort hoza; ő pedig a Magasságos Istennek papja vala.

1Móz14:18[1]

A longobárd királyság emelkedése és bukása

A vinnileket a hagyományos magyarázat alapján hosszú szakállukról nevezték el longobárdoknak vagy langobárdoknak, amit nem zárhatunk ki, de a törzs, germán lévén, Odint vallotta főistenének, akinek a longbärtr, „hosszú szakállú” az egyik mellékneve volt. Wilhelm Bruckner (1870 – 1952) az 1895-ben írt Die Sprache der Langobarden (A longobárdok nyelve) című műve bevezetőjének 6.§-ában azon a véleményen van, hogy a szvévek leágazásai[1], de Karl Müllenhof (1818 – 1884) úgy tartja, az ingaevon törzscsoportba tartoznak, és előtörténetük szorosan összefonódik Jütland népeiével.[2] A Rothari (616? – 652) longobárd király által 643-ban kibocsátott törvénykönyv, az Edictum Rothari (Rothari rendelete) előszavaként szolgáló történelmi összefoglaló a longobárdokat mindenesetre „skandináv”, azaz északi eredetű népeknek mondja. Velleius Paterculus (Kr.e.19 – 31) a Róma története II. könyve 106. fejezetében a longobárdokat minden más germánnál vadabbaknak mondja.[3] Ahogy Tacitus (56 – 117) a Germania 40. fejezetében jellemzi őket:

Ezzel szemben a langobardokat csekély számuk teszi híressé: igen sok és igen erős törzs övezi őket, ezért nem engedékenységgel, hanem a harc és a veszély vállalásával gondoskodnak biztonságukról.

Borzsák István (1914 – 2007) fordítása[4]

A Strauss család és a gekkók családja

Amint arról milliók és milliók sok év első napján meggyőződhetnek, Josef Strauss Delejes erők, avagy Titokzatos vonzerők (op.173) című keringőjét és a szerzővel vérségi kötelékben nem álló Richard Strauss (1864 – 1949) 1910-re befejezett Rózsalovagjának (op.59) egy keringőjét titokzatos erők fűzik egymáshoz. Erről már említést tettünk. De lássuk kicsit közelebbről, melyek is azok a delejes erők, amelyek a mű megkomponálására ihlették a Strauss dinasztia különös sorsú tagját!

Médiasiker és molylepkék a pácban

I went to the Opera Sosarmis, made by Hendel, which takes with the town, and that justly, for it is one of the best I ever heard.

Elmentem Händel operájára, a Sosarmesre, mely magával ragadja a várost, és joggal, mert ez az egyik legjobb, amit valaha hallottam.

John Perceval (1683 – 1748), Egmont earlje naplóbejegyzése
(1732. február 22-én)[1]

Ki gondolná, hogy Händel (1685 – 1759), annyi megindító és emelkedett operai, de leginkább oratóriumi basszusáriáján kívül a hangfekvést olyasmire is használta, ami a barokk kisebb szerzőitől nem meglepő, de egy Bachtól (1685 – 1750) már teljesen elképzelhetetlen? Mintha csak a jeles basszista, Ludwig Fischer (1745 – 1845) 1802-es „kompozícióját” előlegezné meg:

Szalonna mint motívum

SCHULMEISTER
…
”Ceciderunt in profundum summus Aristoteles, Plato et Euripides.”

ISKOLAMESTER
…
„A nagy Aristoteles, Platon és Euripides mind a mélybe zuhantak.”

Fehre (1718 – 1772): A zeneiskola-mester (1751)[1]

Egyszerűbb elmék, amikor közvetlen környezetük hétköznapi tárgyaival (lekvárral, szalonnával) találkoznak, azokat emlékezetükben megőrzik, hogy adandó alkalommal rigmusfaragásaikba beillesszék. Mielőtt ócska és érdektelen szellemtelenségként elhessegetnénk magunktól ennek a késztetésnek a puszta emlegetését is, gondoljunk arra, hogy a beszéd kialakulásának idején (mely párbeszédek folytatásához úgy 50-100 ezer éve juthatott el[2]) hatalmas evolúciós előnyhöz jutott, aki ügyesen fűzte a szót, és ravasz asszociációival meggyőzte beszédpartnerét életrevalóságáról. Zord körülmények között az éles elme megélést segítő szerephez jut, és ennek becsületét mutatják az ember legősibb eposzai és népmeséi is. Ennek az időnek korcs maradványa az, amikor egy magyar ember nem képes kimondani a „vegyes” szót anélkül, hogy rögtön hozzá ne fűzné: „felvágott” (derültség a nézőtéren), vagy amikor egy brit, amikor a plain („sima”) után kényszeresen a vanilla („vanília”) szót illeszti, visszaemlékezve gyerekkora fagylaltrendeléseire.
A magyarban különösen népszerűek a „nyolcas” verssorok különféle formái, így nem szabad csodálnunk, hogy akadtak, akik a kisiskolákban belénk vert szolmizáció keserves emlékét rigmusokba oltva igyekeztek feloldani. A rigmus pedig sokszor durva és alávaló. A sokszerzős Dohány utcai seriff előadásáról Sipos Péter 2013-ban így ír:

Némán ülünk a lassan kivilágosodó az előadóhellyé varázsolt egykori középiskolai osztályteremben. Néhányan szipognak, mások csendben törölgetik könnyeiket. Vagy öt percen át senki nem mozdul a helyéről. A színészek még a teljes sötétségben a gyerekkoromból ismerős „dó-re-mi-fá-szó-lá-ti-dó, szalonnát eszik a zsidó” épületes szövegű skálázásból komponált (egyébként fantasztikus ritmusú) számot előadva már kiosontak a folyosóra. Taps nincs. Másfél óra sötétség után nem is lehet tapsolni.[3]

Egy évvel később Eörsi Mátyás azt meséli el, milyen hatást váltott ki apjából, Eörsi Gyula (1922 – 1992) jogtudósból[4], amikor otthon elszavalta a versikét.[5] Ennek a versikének hasonló színvonalú folytatását is kiötlötték, inkább nem idézem. A mi „iskolamesterünk” annak idején szalonnát falatozó rigóval tanította.
A fel- és leszálló ág mint gyerekkori emlék sűrűn felbukkan akár szándékos emlékeztető, akár önkéntelen gesztus formájában a „valódi” zeneművészetben is. Néhány, merőben önkényesen válogatott példában vesszük szemügyre. Még csak nem is teljesen időrendben.

Beethoven búcsúi

Napi munkám bevégeztetett. Ha volna orvos, aki segíthetne rajtam, his name shall be called Wonderful (hívják nevét: csodálatosnak, Ézs9:6[1])!

Beethoven (1770 – 1827) a halála előtti hónapban, februárban egyik orvosa, Andreas Ignaz Wawruch (1782 – 1842) biztatására, hogy a jó idővel majd egészsége is helyreáll[2]

Beethoven egy búcsújáról írtunk legutóbb. Kései alkotói korszakában a programmegjelölés nélküli búcsúhangok felerősödnek. Az egyik leghíresebb példa az 1821 és 22 között írt c-moll szonáta (op.111)[3] második, befejező tétele, az Arietta. Adagio molto semplice cantabile:

Egy másik, nem kevésbé emlékezetes pillanat az 1826-ban komponált F-dúr vonósnégyes (op.135)[4] harmadik, Lento assai, cantante e tranquillo tétele:

Mahler (1860 – 1911), aki, mint többször láttuk, szívesen használt idézeteket és vendégdallamokat, ezt tette meg 1896-os III. szimfóniája[5] VI. tételének, azaz a finalénak (Langsam, ruhevoll. Empfunden – Lassan, nyugalommal telten. Érzéssel) alapmotívumául. A mű Mahler adta programja szerint ez a tétel: „amit a szeretet mond nekem”[6].

És ha Beethoven, vagy valaki az ő „osztályából” búcsúzik, akkor amitől búcsúzik, csak az élet lehet – merül fel önkéntelenül romantikus észjárású emberek elméjében. Ez minden alapot nélkülöz.