Zene kategória bejegyzései

Szerencsétlen és szerencsés hajózások

Sőt a kétségbeesett hajómról is azt mondom: „glückliche Fahrt” – szerencsés utazás – és a kormányosnak egy jelzőt adok: „ruhige Bootsmann” – az én szenvedésem vonuljon szinte sejthetetlen és láthatatlan háttérbe: maradjon helyette a polgári „bon voyage”, hiszen a legnagyobb művészek úgyis tudják, hogy harmonikus műalkotás ennél többet nem bír el. Ha őszinte lennék: elnyelne a káosz, viszont a mélyérzésű olvasó a legszürkébb szavak mögött is sejti kedélyem legkeservesebb viharait.

Szentkuthy Miklós (1908 – 1988): Arc és álarc (1962),
Kilencedik fejezet[1]

Goethe (1749 – 1832) 1796-ban egy kisebb jelentőségű pályatársának, Friederike Helene Ungernek (1741? – 1813) meleg hangú levélben köszöni meg a tőle kapott Zelter (1758 – 1832)-dalokat, melyeket a zeneszerző az ő verseire írt, és hozzá is teszi, hogy ezek után nem tudja magát visszatartani dalok publikálásától az az évi, Schiller (1759 – 1805) által kiadandó Musenalmanachban (Múzsa-évkönyv).[2]

Bővebben…

Hősiesülés: az ifjabb Cato

Az öngyilkosságot egyformán a legnagyobb gyávaságnak és a legnagyobb bátorságnak tartják, a legnagyobb erénynek és a legnagyobb bűnnek. Cato szóban és tettben magasztalta.

Kosztolányi (1885 – 1936): „Az öngyilkos”. Pesti Hírlap, 1933[1]

(A magáról rendszerint diszkréten hallgató Kosztolányi halálos betegségének első tünetei hónapokkal az öngyilkosságról frivolan szóló cikke előtt jelentkeztek. Talán a mélyben, a tudat alatt benne is megfordulhatott a gondolat, bár a kegyetlen küzdelmet végigvitte.[2])

Utica Tuniszban

A Julius Caesar (Kr.e. 100 – 44) ellen Libyán át felvonuló ifjabb Catóval (Kr.e. 95 – Kr.e. 46) mint az ott honos amfiszbéna életmódjának klasszikus megfigyelőjével már találkoztunk. A nagy római polgárháborúban Pompeius (Kr.e. 106 – 48) oldalán állt, és nem vitás, hogy az a szilárdság, amelyet Pompeius halála után tanúsított Caesar ambíciói ellen, római jellemre vall. Megerősítette pozícióit a karthágói Uticában (világosan felismerve, hogy Rómába nem teheti a lábát), és nem hódolt be a győztesnek. Kétségtelen ugyanakkor, hogy életében nem annyira tartásáról, mint „nagy természetéről” volt nevezetes (erről bökversek maradtak fenn), és semmiféle olyan színezete nem volt szembenállásának Julius Caesarral fennálló konfliktusukban, hogy kettejük közül ő lett volna a nép szabadságának oltalmazója az egyeduralkodói hatalomra törő ellenfelével szemben. Julius Caesar nem értette ifjabb Cato viselkedését, amikor felvonult Utica ellen. A város ura ugyanis se nem oldott kereket, se a védekezés jeleiről nem adott jelet. Caesar kapott hírt azonban másról: Bővebben…

Hegedűs egy minszki háztetőn

Az idő elszállt,
Nem irgalmaz,
Ami elmúlt.
Az ágak már
Utunkra hajoltak…

Fefer: Ifjúság[1]

Alekszej Mihajlovics Granovszkij (1890 – 1937)

Slojme Mihajlovics Mihoelsz nehéz korszak nagy színésze volt. Alekszej Mihajlovics Granovszkij színésztársulatából alakult 1920-ban a Московский Государственный Еврейский Театр[2], azaz Moszkvai Állami Zsidó Színház, ismert betűszóval a GOSZET, melynek Mihoelsz vezető színésze lett, majd amikor Granovszkij 1928-ban úgy döntött, Németországban folytatja tovább életét, őt nevezték ki az igazgatójának is.[3] Chagall (1887 – 1985) hosszú időn át a legszorosabban együttműködött a színházzal, pannókat festett. Maga a festő is csak később, 1973-ban tudta meg, hogy a színház 1950-es felszámolását követően a műveit megőrizték.[4]

Chagall: Hegedűs a háztetőn (a GOSZET számára, 1920)

A Hegedűs a háztetőnt Chagall három változatban festette meg: 1912-ben, 1920-ban és 1923-24-ben. A téma legkorábban 1908-ban jelenik meg a Halott című képen: a gyertyákkal körülölelt ravatal felett a háztetőn hegedűs játszik. De a szintén 1924-ben festett Halál című képén egy gyászmenetnek a hegedűs szintén a háztetőn hegedül, és ehhez Chagall hozzáfűzte, utalva a mondásra, „…mint hegedűs a háztetőn…”. Az 1920-as változatot Chagall a színház számára készítette. Vityebszkben, Chagall kora ifjúságának helyszínén a hegedűs ott játszott minden sorsfordulónál, és ahogy a mondás tartotta, az élet olyan, mint a hegedűs játéka a háztetőn: csiholj elő egy kedves dallamot anélkül, hogy kitörnéd a nyakad.[5] Sólem Áléhem (1859 – 1916) az 1894-ben írt Tóbiás, a tejesemberben ehhez címszereplőjén keresztül még hozzáfűzi: a hagyomány és haladás közt is úgy ingadozunk, mint hegedűs a háztetőn.[6] Bővebben…

Kedves éj

Egy-egy művészeti korszak körülhatárolásának valószínűleg a legrosszabb módja a kezdőpontja és végpontja kijelölése, majd az ebben az időszakban született művek ide sorolása; ez még rugalmas felfogásban is („mutat ugyan másféle jegyeket”, „előfutár”) tarthatatlan. Stílusjegyek alapján eldönteni a besorolást ennél jobb ugyan, de még mindig rosszabb annál, ha nem erőltetjük a kategorizálást. A legnagyobb veszély ugyanis abban rejlik, hogy egy-egy időszakhoz egy-egy stílust rendelve, majd azok „főbb jellemzőit” megállapítva magára az időszakra teszünk elfogadhatatlan általánosságú észrevételeket. Az előbbire példa az érettségizőknek ajánlott „összefoglaló” a barokkról, mely előbb leveri a cölöpöket (1600-1750), majd a „képzőművészet” fejezetben leszögezi: célja meghökkentés, túlzott hatások, mai szemmel nézve giccs.[1] Szegény Rembrandt (1606 – 1669)… A második típusba tartozik az 1715-től a XIX. század első negyedéig taksált rokokóról formált ítélet.[2] Forrásunk szerint a rokokó a földi élet örömeit tükrözi, az egyéni boldogság érzetét fejezi ki vagy az ezek utáni vágyakozást. Bölcseleti alapja az epikureizmus, a hedonizmus.[3] A jellemzés legnagyobb hibája a szűkkeblűség. Sokkal közelebb áll hozzám a nagy kontratenor, Max Emanuel Cenčić véleménye, amikor Rokoko című albumának előzetesében elmondja: hiába is Jeanne-Antoinette Poisson de Pompadour márkinő (1721 – 1764) boltozatos hajkoronája vagy a korszak társadalmilag szerencsés elitjének fényűzése jut eszünkbe a „rokokó” szóról, egy olyan zeneszerző, mint Hasse (1699 – 1783) világos módon se nem barokk, se nem klasszikus (klasszicista). Tehát annak dacára, hogy a rokokóhoz fűződő átfogólagos értékítéleteinknek kifinomult, átszellemült zenéje nem felel meg (bár annak pompáját tükrözi), mégsem tehetünk mást, mint hogy rokokó szerzőnek mondjuk.

Bővebben…

Nike és Wagner

A megváltás oratóriuma

Thomas Mann (1875 – 1955) a Parsifalról (WWV111, 1882),
a Richard Wagner szenvedése és nagysága című tanulmánykötetben (1933)[1]

A Magyarországon annyi év után is szokatlannak számító csütörtök délután négy órai kezdettel vezényelte el Fischer Ádám a Parsifalt, ami a „munka hátországában” még így is telt házat vonzott. Nem az előadásról emlékezünk meg ezúttal, hanem a műsorfüzetről.[2] Bővebben…

Hippokrene

Kezdjük a dalt immár Helikón Múzsái nevével!
Ők lakják e hegyet, Helikón magas, isteni ormát,
kék, ibolyásszínű forrás partján kicsi lábbal
járják táncukat és oltára körül Kroniónnak.
Ők miután Hippukréné, Permésszosz avagy szent
Olmeiosz vize gyöngéd tagjaikat mosogatta,
rendbeszedik szép tánckarukat Helikón magas ormán,
édes vágyat kelt ez a kar, dobbannak a lábak.

Hesiodos: Istenek születése
Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[1]

Houasse (1645? – 1710): A múzsák megmutatják Hippokrenét Pallas Athenének

Lóitató Budapest XII. kerületében

A Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodos egyik főművének legelejét látjuk, melyben, mint az invokáció egyik legősibb formájában a múzsákat emlegeti. Ez alkalommal a Helikon-hegy bűvös forrásával, Hippokrenével foglalkozunk. Bár a forrás nevének megfejtése nem nehéz: ἵππου κρήνη, hippu krene, „lóforrás”[2], ez alapján valamiféle „lóitató” eredetre gyanakodhatnánk, a mitológia igazsága erősebb. Mely nélkül kiszikkadna évezredek művészetének ihlete. Keletkezésére nézve szorítkozzunk a szikár tényekre, amelyekről sokan, például Strabon (Kr.e. 64? – Kr.u. 24?), az egyik legnagyobb görög geográfus a Földrajzi feljegyzések VIII. könyve VI. fejezete is beszámol. Történt ugyanis, hogy Pegazus, mikor lendületet vett a Helikonra kaptatáshoz, patájával úgy rúgta meg az egyik sziklát, hogy abból (ehhez illő néven) Hippokrene, a tisztavizű forrás fakadt.[3] És bár a következő évezredek mint a költői ihlet forrására tekintenek rá[4], kezdjük áttekintésünket egy tragikus eseménnyel, mely itt történt. ΕΙΣ ΛΟΥΤΡΑ ΤΗΣ ΠΑΛΛΑΔΟΣ, Eis lutra tes Pallados, azaz Pallasz fürdőjéhez című nagyszabású himnuszában Kallimakhos (Kr.e. 305? – 240?) az eset leírását balladai hangot megütve kezdi: Bővebben…

Távoli fuvolaszó

Theba alapításáról már megemlékeztünk; ma a még az ókori viszonyok közt is tragikusnak mondható bukásának rövid összefoglalójával kezdjük. Bővebben…

Vivaldi hullám- és nem-hullám-természete

A barokk hullámokról általánosságban és átfogóan írni reménytelen próbálkozás lenne. Dacára minden fuocónak és fiammának, terrának és pratónak, ventónak és zeffirettónak, a barokk legotthonosabban a vízben mozog, ez a legkedvesebb őseleme. (Mondhatjuk ezt azzal együtt, hogy rokonszenve a víz lakóira nemigen terjed ki. Az őselemek lakói: halak, vakondokok, főnixek mind elbújhatnak az ég madarainak átütő barokk sikerei mögött.) Vivaldi (1678 – 1741) 1725-ben kiadott op.8-as Il cimento dell’armonia e dell’inventione („A harmónia és találékonyság erőpróbája”) sorozatában a Négy évszak után azonnal tengeri vihar sújt le az RV253-as Esz dúr hegedűversenyben[1]:

Bővebben…

Alto Giove és a hullámok

adspice, sim quantus: non est hoc corpore maior
Iuppiter in caelo, nam vos narrare soletis
nescio quem regnare Iovem[1]

Nézd, be magas vagyok én: nálam Jupiter se sudárabb
fönn, a nagy égben – mert szoktátok mondani mindig,
hogy valamely Jupiter fő ott…

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Metamorphoses / Átváltozások, XIII.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

Batoni (1708 – 1787): Acis és Galatea (1761)

Devecseri Gábor ezúttal mintha kissé elügyetlenkedné a kétértelműséggel a fordítást. Maga Ovidius az Acis és Galatea szerelmébe otrombán belerondító, végül Acis életét kioltó Kyklops tuskóságát meggyőzően jellemzi szófordulataival. Ovidius változata az eseményekről mély nyomot hagyott a kultúrtörténetben. Ennek, rövid bevezetőt követően, egyetlen szálát vizsgáljuk meg, amikor a költői ihlet Jupitert egészen más összefüggésben is a mítoszba helyezi. Bővebben…

Londoni, bécsi, jénai szimfóniák

Johann Nepomuk Kafka (1819 – 1886) korának megbecsült szalonzene-szerzője volt, néhány művét ma is előadják. (Nem áll rokonságban az irodalomtörténet meghatározó alakjával, bár szülőhelyeiket, Nové Město nad Metujít és Prágát csak 120 km választja el egymástól.[1])

Bővebben…

Kit nem evett meg Ugolino gróf?

”Padre, assai ci fia men doglia
se tu mangi di noi: tu ne vestisti
queste misere carni, e tu le spoglia”.

Dante (1265? – 1321): Divina Commedia,
l’Inferno, Canto trentatreesimo / 1.: Il racconto del conte Ugolino[1]

„Atyánk, nem lesz szivünknek ennyi búja,
ha minket eszel! Te ruháztad csontunk
e vézna hússal: – vedd magadhoz újra!”

Dante: Isteni színjáték,
Pokol, Harmincharmadik ének / 1.: Ugolino.
Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása[2]

a Biblioteca Riccardiana Firenzében

Riccardo Romolo Riccardi (1558 – 1612) 1600-ban alapította Firenzében a ma is virágzó Biblioteca Riccardianát, azaz a Riccardi Könyvtárat.[3] Bővebben…

Jeruzsálemi hó

1 Mikor pedig megvénhedt és megöregedett Dávid király, bár leplekkel takargatták be, mégsem bírt felmelegedni.
1Kir:1[1]

A Királyok első könyve ezzel a mondattal kezdődik. Dávid (Kr.e. 1040? – 970) takarójáról az egyik leghíresebb zsoltár, a Mindenható himnusza[2] gyapjúhoz hasonló hótakarója jut eszünkbe. A 147. zsoltárt a tizenkettedik sornál olykor kettévágják, és így az eredeti két külön zsoltárként szerepel a Zsoltárok könyvében, nem beszélve egyéb számozásbeli eltérésektől. A himnikus zsoltár a Teremtő jótéteményeit dicsőíti, melyet népével tesz, szembeállítva a gonoszok bűneinek megtorlásával. Jótéteményeinek sorában ez is szerepel:

Olyan havat ád, mint a gyapjú, és szórja a deret, mint a port.
Zsolt147:16[3] Bővebben…

Istenek: nehéz út a megszületésig

A három bécsi klasszikus szerző véleménye egymásról népszerű betétje a bármelyikükről is szóló életrajzi feldolgozásoknak. Az ifjú Beethovent (1770 – 1827) mind Haydn (1732 – 1809), mind Mozart (1756 – 1791) nagyra becsülte, Mozartot Haydn és Beethoven valósággal istenítette (leszámítva Beethoven fenntartásait Mozart „frivol” operáival szemben), Haydnt is nagyra értékelte mind Mozart, mind Beethoven. Ez így természetes, legalább a zsenik tartsanak össze. (Ezekkel az értékítéletekkel mi is foglalkoztunk már.) A mester-tanítvány kapcsolat azonban ürmöt csöpögtetett Beethoven és Haydn baráti viszonyába, sajátos odi et amo hangulatot teremtve közöttük. Haydn művészi koncepciója mindvégig a szentírási értelemben vett talentumok kamatoztatása, azok tökélyre fejlesztése műveiben, míg Beethoven nem engedte meg magának a magánember és művész szétválasztásának luxusát. Haydn 1794-ben írt utolsó (Esz-dúr, HobXVI:52), Beethoven 1795-ben írt első (f-moll, op.2 Nr.1), Haydnnak ajánlott zongoraszonátájának Adagio tételei leírják az áthidalhatatlan különbséget a két felfogás között.

Bővebben…

Boldog boldogtalanító: a seregély

Drudwy dirion
Heda’n union
Draw ymhell dros y tonnau mân
Dos a’m gwyngân i Bendigeidfran
Drudwy fechan yn y man.

Branwen ferch Llŷr

Seregély, kedves,
Repülj egyenest,
Messze-messze, hullámokon át
Panaszdalommal köszöntsd Bendigeidfrant,
Kicsi seregély, ez vár rád!

Branwen, Llŷr leánya[1]

Bendigeidfran („áldott holló[2]), Britannia hatalmas királya az ír királyhoz, Matholwchhoz adja húgát, Branwent („ragyogó holló[3]). Megneheztel a tárgyalásból kihagyott féltestvérük, a gonosz Efnisien, és Matholwch lovain áll szörnyű bosszút.
Így kezdődik az ifjú walesi bárdok napokban általunk is idézett nagy gyűjteményének, a Mabinogionnak a XIV. századi lejegyzésből ismert, de jóval korábban keletkezett második ága, a Branwen, Llŷr leánya.[4] A történetben kulcsszerephez jut egy beszélő seregély, mely üzenetet hordoz az ír fogságban sínylődő Branwen és bátyja, Bendigeidfran között. Bővebben…

Csendünk

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Ady Endre (1877 – 1919): Az Úr érkezése
(Az Illés szekerén / A Sion-hegy alatt, 1908)[1]

Elsőre talán meglepő az advent egyik legemlékezetesebb magyar versének idézése az egyházi évnek ebben az időszakában. A vers azonban félreérthetetlen Jeremiás (Kr.e. VII-VI.sz.)-reminiszcencia. A Magyar Bibliatársulat újfordításában, azaz a református változatban:

26 Jó csendben várni az ÚR szabadítására.
Jsir3[2]

A katolikusban a Szent István Társulat változatában ugyanez:

26 Jó csendben várni az Úrra, mert ő megszabadít.[3]

Ady Jeremiás-tisztelete jól ismert volt kortársai előtt. Ő maga így ír erről:

Jeremiás, az én legkedvesebb prófétám és költőm ezt írja: „Tekints meg, óh, Uram, mert gyötrelemben vagyok, az én belső részeim elepedtek, elfordult az én szívem énbennem: mert ellened rugódoztam – ott kinn fegyver pusztít, otthon halál vagyon.”

Jeremiás siralmai – mindig. Pesti Napló 1915. december 25.[4]

Bővebben…