Zene kategória bejegyzései

Brahms, Mahler és az utolsó örvény Bad Ischlben

Bad Ischl 1855-ben

Első, 1262-es említése alapján a régióban ha ősinek nem is, de réginek, megjelenésében patinásnak mondható Salzkammergut üdülővidékének elvitathatatlan központja a Traun és az Ischler összefolyásánál Bad Ischl. Nemcsak szelíd természeti szépsége miatt, hanem elsősorban sós, jódos és kénes hőforrásai alapján vált népszerű gyógyüdülőhellyé a XIX. századtól. Néhány nevezetes, a jólét felső fokát mutató villája:

a látens tartományúrnői hatalommal bíró Erzsébet – Seilern és Aspang birodalmi grófnőjeként Széchenyi István gróffal (1791 – 1860) sógorkomaságban áll – és Ferenc József (1830 – 1916) villái

ifj. Johann Strauss villája egykor és ma

Lehár Ferenc (1870 – 1948) villája

Kálmán Imre (1882 – 1953) villája

Természetesen sok más jól menő művész is tartott fenn itt palotaszámba menő nyaralót vagy állandó lakhelyet, így többek között Nestroy (1801 – 1862), de mégis úgy tűnik, hogy elsősorban a könnyűzene korabeli nagymesterei áldozták vagyonuk egy részét az ittlakásra. A fenti sort kiegészíti Oscar Nathan Straus (1870 – 1954) háza.

Bővebben…

Reklámok

Faramond és Faramondo

Faramond (365? – 430)

Le vireton empenné siffla et vint se ficher dans le bras gauche du bossu, Quasimodo ne s’en émut pas plus que d’une égratignure au roi Pharamond.

 Victor Hugo (1802 – 1885): Notre-Dame de Paris 1482[1] (1831). X/4. Un maladroit ami

A tollas nyílvessző kirepült, és sziszegve fúródott a púpos bal karjába. Quasimodo annyit sem törődött a nyíllal, mintha az Faramond király szobrát karcolta volna meg.

A párizsi Notre-Dame. X/4: Az ügyetlen jó barát. Vázsonyi Endre (1906 – 1986) fordítása (1960)[2]

I. Nagy Szent Leó pápa (390? – 461) titkárának, Aquitániai Szent Prospernek (390? – 455?) az Epitoma chronicorumja, Summája, utólag kapott ismertebb nevén a Chronicon Prosperi, Prosper-krónika[3] így ír Faramondról:

Bővebben…

Brahms életéről és élete első vonóshatosáról

Schumann (1810 – 1856) 1853-ban kitűnő érzékkel fedezte fel az ifjú Brahmsban (1833 – 1897) a zsenit. Brahms apjának, a zenei képességekkel szintén megáldott Johann Jakob Brahmsnak (1806 – 1872) az ifjút „a múzsák kegyeltjeként” jellemezte.[1] Azonban a kiváló zeneesztéta, Jan Swafford találgatása, hogy Schumann érdeklődése fiatal tehetségek, így a szerinte „lányos külsejű” Brahms iránt is, egyéb töltetekkel is bírt, nem több rosszul sikerült polgárpukkasztásnál.[2] Ebben az évben ismerkedett meg Brahms a Düsseldorfban élő Schumann családdal. Abban a rajongó odaadásban, amellyel Schumann lánya, Eugenie Schumann (1851 – 1938) a hozzájuk sokszor és sokáig ellátogató komponista lélegzetelállító tornamutatványait leírja, ha életrajzi okokból szerelmet nem is következtethetünk, rajongó szeretetet igen.[3] Anyja, a zeneszerző-zongoraművésznő Clara Schumann azonban szerelemre lobbant. Valószínűleg sosem fogjuk megtudni, meddig ment el a mindkettejükben fellángoló érzés. Schumann halála után a család Brahms társaságában Svájcba látogatott. Brahms nyilvánvalóvá tette, hogy nem venné feleségül Clarát, bármennyire is szereti.

Ebben a jelentős életkori különbség nem biztos, hogy szerepet játszott. Brahms számára a minta ismerős volt, anyja, Johanna Henrike Christiane Nissen (1789 – 1865) tizenhét évvel volt idősebb Brahms apjánál.

Ezt követően kapcsolatuk lazult, de soha nem szűnt meg, sőt, újból és újból felizzott. Eugenie életében utoljára anyja sírjánál látta Brahmsot.[4]


A másik nő, aki meghatározó szerepet játszott Brahms életében, Agathe von Siebold szopránénekesnő volt. 1858 nyarán ismertették össze őket közös barátaik. Szeptemberben Clara keserűen vette észre, hogy kart karba öltve sétálnak. Meg volt győződve róla, hogy a szép hangja csábította el Brahmsot.[5]
Azokban az években Brahms kudarcot kudarcra halmozott, melyek közül legkeservesebb az 1858-ban komponált I. (d-moll) zongoraverseny (op.15) jéghideg fogadtatása volt. Tragikus kezdő taktusaiban, mint barátai megerősítik, Schumann halálát gyászolja[6]:

Érzéseiről később tőle szokatlan kitárulkozással számol be barátjának, az Angliában befutott zeneszerző-karmester-baritonistának, Henschelnek (1850 – 1934). Őt nem zavarja egy-egy kudarc után az üres lakásába hazatérni, sőt. Hiszen tisztában van bukott darabjai értékével és jövőjével; de annak puszta gondolatától is, hogy egy őt szerető hitves elkezdje vigasztalni és bátorítani, máris a pokolban érzi magát.

Clara Schumann (1819 – 1896) és Agathe von Siebold (1835 – 1909)

A tőle emiatt idővel eltávolodó Agathével még nyíltabban közli, hogy nem óhajtja béklyóba verni magát. De szerelmük a II. (G-dúr) vonóshatos (op.36) 1864-65-ös komponálási időszakában még töretlen, olyannyira, hogy Brahms a keresztnév „megkomponálható” betűiből (A-G-A-H-E) a nyitótétel fontos témáját állítja elő:

És így már majdnem a második témánknál vagyunk.  Bővebben…

Birsmagvak és loknik

Poor thing! Her hair can have no bandoline ever since, I should fancy. What a brave girl too not to shriek or faint!  

Blackmore (1825 – 1900): Cripps, the Carrier: A Woodland Tale (1876). Chapter XVIII – A Flash of Light[1]

Szegény pára! Azóta se kellett bandoline a hajára, tűnődöm. És micsoda bátor lány! Nem sikított, nem ájult el…

Cripps, a fuvaros. Erdővidéki történet. XVIII. fejezet: Felvillanás

birsalma és magvai

A rózsafélék családjába tartozó birsnemzetség tudományos nevét, a Cydoniát Philip Miller (1691 – 1771) állította a gyümölcs vélt származási helye, a krétai Kydonia neve alapján. Az összefüggéseket már támadt alkalmunk részletezni. A birsalma magvát az orvostudomány külön cydonium névvel is illeti például Balogh Kálmán (1835 – 1888) 1883-ban kiadott Orvosi Műszótárában.[2] Bár, mint magyar kutatók egy csoportja beszámol róla, Daniela Alesiani és munkatársai 2010-ben kimutatták a magvak kivonatának veseráksejtek burjánzását gátló képességét[3], az orvostudomány régi keletű érdeklődése nem ennek a hatásnak szól. A cydoniumból nyákot lehet kivonni.[4] Ennek pedig a gyógyászaton és a konyhaművészeten[5] túl egy harmadik tudományág is nagy hasznát veszi.  Bővebben…

Lebegő nőalakok a kettős császár körül

Születésem és halálom: ennyi a teljes élettörténetem.

II. Napóleon, halála közeledvén

Daffinger (1790 – 1849): II. Napóleon (1811 – 1832), Reichstadt hercege, osztrák egyenruhában

A Tuileriák kertjébe vonszolt száz ágyú üdvlövése köszöntötte Napóleon első és egyetlen törvényes gyermekének megszületését a palotában. A párizsiak lélegzetüket visszafojtva számlálták a lövéseket. Huszonkettő! Az üdvrivalgás felülmúlhatatlan volt. Ha az ágyúk a huszonegyedik lövésnél elhallgatnak, az lánygyermeket üdvözölt volna. (De a tömeg nem.) A kertben Sophie Blanchard (1778 – 1819) emelkedett a magasba hidrogéntöltésű ballonján, a charlière-en[1], Jacques Alexandre César Charles (1746 – 1823) találmányán, hogy onnan szórja szerte az örömhírt bejelentő cédulákat. Bővebben…

Híradások a halálról

Trois grands lys Trois grand lys sur ma tombe sans croix
Trois blancs lys poudrés d’or que le vent effarouche
Arrosés seulement quand un ciel noir les douche
Majestueux et beaux comme sceptres des rois…

Apollinaire (1880 – 1918): Le suicidé (1900 – 17)[1]

Három szép liliom jeltelen síromon
Három aranyporos liliom mit a szél ver
S nem öntöz csak az ég zord zápora vizével
Három büszke jogar tündöklik csillogón…

Az öngyilkos. Rónay György (1913 – 1978) fordítása[2]

Muszorgszkij (1839 – 1881) A halál dalai és táncai című ciklusát 1875 és 1877 között komponálta Golenyiscsev-Kutuzov (1848 – 1913) verseire. (A költő 1873-tól volt jó barátja.[3]) A megrázó mű mindig is az orosz fatalizmus dédelgetett kedvence volt. Muszorgszkijnak nem volt kenyere a hangszerelés, így többen úgy gondolták, leghelyesebb lenne zenekari kísérettel ellátni a dalciklust. Sosztakovics (1906 – 1975) nem volt megelégedve az eredménnyel, ezért 1962-ben a maga kezébe vette az ügyet. Nemcsak meghangszerelte a művet, de ki is bővítette azt. Az eredményül kapott sötét tónusú kompozíció, ha lehet, az eredetinél is drámaibb hatású.

Bővebben…

Újabb hősök, újabb hősi énekek: kiszolgálni sem könnyű

И ворчит Илья сердито:
          ”Ну, Владимир, что ж?
     Посмотрю я, без Ильи-то
          Как ты проживешь?”

Алексей Константинович Толстой (1817 – 1875):
Баллады, былины, притчи (1870). Илья Муромец[1]

Felfortyan hát bőszen Ilja:
„Mi van, Vlagyimir?!
Lássuk csak, hogy mire futja
Neked nélkülem!”

Alekszej Tolsztoj:
Balladák, bilinák, példázatok. Ilja Muromec

Legutóbb Sosztakovics (1906 – 1975) műveiről szólva megemlékeztünk a Szovjet Művészet 1949. decemberi számának egy cikkéről, mely a Szovjet Zeneművészek Szövetségének elnöke, Tyihon Nyikolajevics Hrennyikov (1913 – 2007) december 7-ei beszédének За новый подъем советской музыки, A szovjet zene újabb felemeléséért című utánközlése (és melynek kivonata már 15-én megjelent a Népszavában). A beszédnek kétségkívül legfontosabb része Sosztakovicsnak az az évben komponált Dal az erdőkről (op.81) című oratóriumának lekezelő és álságos hangú méltatása. Az SzK(b)P februári határozatának „lefordítása” azonban sok más aktuális kérdéssel is foglalkozott, például az elkanászodott Loksin (1920 – 1987) legfrissebb alkotásával. Mielőtt belemennénk a zamatos ügy részleteibe, ismerkedjünk meg Loksin életének főbb állomásaival.


Bővebben…

Az erő és az erdő dalai

Да, Мы Ленина, Сталина премя…

Igen, mi, Lenin, Sztálin törzsökéből…

Jevgenyij Aronovics Dolmatovszkij (1915 – 1994): Dal az erdőkről, 1949

Да, Мы Ленинской партии премя…

Igen, mi, a lenini párt törzsökéből…

Ismeretlen cenzor a XX. századból: Dal az erdőkről, 1956

A hivatalos december 21-ei (vagy a valóságosnak tűnő december 18-ai[1]) Nagy Születésnapot Füst Milán (1888 – 1967) hangulatos, de legalábbis hangulatot teremtő lírai költeménye előlegezi meg a Népszava 1949. december 15-ei számában, elhelyezkedése szerint mintegy bevezetve a cikket, mellyel ma bővebben foglalkozunk:

Bővebben…

Prokofjev és utolsó szimfóniája

Mikor Prokofjev 1918. májusában úgy gondolta, inkább külföldön próbálna szerencsét, Anatolij Vasziljevics Lunacsarszkij (1875 – 1933) közoktatásügyi népbiztos ezt a választ adta neki:

Ön forradalmár a zenében, mi forradalmárok vagyunk a valóságban. Együtt kellene működnünk. De ha Amerikába kíván menni, nem állok az útjába.

Sztravinszkij (1882 – 1971) ismert nyilatkozata, melyben saját maga után a legnagyobb kortárs orosz zeneszerzőnek (az ő érett kori műveivel máskülönben nem rokonszenvező) Prokofjevet mondta, valamelyest visszhangozza azt az esetet, amikor az angol zeneművész, Philip Cipriani Hambly Potter (1792 – 1871) kérdésére, hogy ki Beethovent (1770 – 1827) leszámítva a legnagyobb élő zeneszerző, a megkérdezett Beethoven Cherubinit (1760 – 1842) jelölte meg[1]. A világos párhuzam a válasz „biztonsága”: mindkét zeneszerző olyan „másodikat” jelölt meg, akivel alapvető stiláris okokból nem álltak konkurenciában.
Akármennyire is rá szegeződött a világ szeme, felmerülhet, miképpen fordulhatott elő, hogy Prokofjev hosszú időn át ki-be látogatott nem kevéssé veszélyes hazájába, míg végleg haza nem települt. Magyarázatul azt adják meg forrásaink, hogy nem állt szemben a rendszerrel, mi több, a zeneművészet „utazó nagykövete” volt; más kérdés, hogy 1939 után ilyen funkcióra nem volt szükség többé (és azt követően Prokofjev soha nem is ment külföldre).[2] Ráadásul Prokofjev san franciscói útja nem volt sikeres, mi több, bántotta őt, hogy még mindig „fenegyereknek” tekintik, ami tizenöt évvel korábban még igaz volt, addigra azonban már, a maga szavaival, a háta mögött hagyta. Sztravinszkij gigászi tehetsége addigra mozdíthatatlanul beágyazódott, vele képtelen volt felvenni a versenyt. 1929-től a későbbi korok embertelenségeihez viszonyítva türelmesnek mondható Lunacsarszkijt elmozdították posztjáról, és a zenei élet irányítását a RAPM (Российская Ассоциация Пролетарских Музыкантов, Proletár Zenészek Oroszországi Egyesülete) vette át. Akkor még nem lehetett sejteni, hogy a kulturális életet ekkortájt behálózó hasonló irányító szervek brutalitása éppen az egész rendszer végső elfajulásának előhírnöke. Ezt Prokofjev sem vette észre, a mindenfelől jelentkező kritikusi értetlenség rovására írta, de a nemtelenül támadó magatartás annak ellenére folytatódott, hogy otthoni barátai védelmükbe igyekeztek venni őt. A tragikus sorsot ért Vszevolod Emiljevics Mejerhold (1874 – 1940) – mindhiába – egyenesen „a mi előretolt nyugati helyőrségünknek” nevezte őt. (Akaratlanul is bizonyos alappal.) De ezek a jelek nem tántorították el az egyre mélyebb honvágytól szenvedő Prokofjevet a végleges hazatéréstől. Végtére is, aki a nyugvópontot, a biztonságot keresi az életben, szembesülve például a párizsi közönség napról napra változó szeszélyével[3], vágyakozásában hajlamos éppen a biztonsági kockázatok jeleit elhessegetni magától. És bár a harmincas évek elejétől a Keresztény Tudomány (Christian Science) híve lett, melyhez élete végéig ragaszkodott, ez nem akadályozta meg abban, hogy hazatérve, a túlélés érdekében, tömegdalok sokaságával[4], Sztálint (1878 – 1953) dicsőítő pohárköszöntővel (Zdravica, op.85, Sztálin 60. születésnapjára) ne vegye ki részét az általános elnyomásból.

Bővebben…

Sebészek és őrmesterek

Otthon, a Jókayékkal átellenben lakó Tóth Jakab kirurgus, kit »csontösszetevő ember«-nek is neveztek a komáromiak, kezelésbe vette a fájó kulcscsontot, de az éles fájdalmak napokig tartottak.

Mikszáth (1847 – 1910): Jókai Mór élete és kora.
I. rész, 7.fejezet (A Pilvax-asztal)[1]

Az angol surgeon, „sebész” szó az ófrancia surgienen át érkezett az azonos jelentésű latin chirurgus szóból, mely az ógörög χείρ, kheir, „kéz” és ἔργον, hergon, „munka” összetétele, utalva a sebész „munkás kezeinek” „kézimunkájára”.[2] Ha valakinek még mindig kétségei lennének a surgeon és a mi „kirurgus” szavunk közös eredetéről, tanulmányozza az angol szó egy elavult alternatív alakját, a chirurgeont.[3]


Egészen más a francia surgeon, „vízér” szó eredete. Az első keresztes hadjárat 1097-es dorylaioni csatájáról a kegyes emlékezet szerint maga a wessexi Zarándok Szent Richárd írta a hatalmas terjedelmű Chanson d’Antioche-ot (Antiókhiai ének), melyet azonban a jeles trubadúr, Gandor de Douai átírt. Az ő változatában „forrás” értelemben már szerepel a sorjon szó, mely gazdag változatokon keresztül végül Kálvin (1509 – 1564) 1541-es Institution de la religion chrestienne (A keresztény vallás rendszere, mely az 1539-es Christianae religionis institutio maga készítette francia fordítása) című alapművében éri el mai alakját[4]: l’ame d’Adam estoit un surgeon de l’essence de Dieu (Ádám lelke Isten lényegéből fakadó forrás).[5]


Singer Sargent (1856 – 1925) : Fiatal lány

Tévednénk, ha ezek után azt gondolnánk, a patinás angol Sargent családnév, melyet számos híresség visel, így például John Singer Sargent és sir Harold Malcolm Watts Sargent (1895 – 1967), ebből a foglalkozásból ered. A királyi kúria feljegyzései között 1221-ben már szerepel egy Robert le Serjaunt, és ebből arra gyanakodhatnánk, ha foglalkozás is az eredete a családnévnek, akkor az legalábbis valamely előkelő hivatás lehetett. Bár a nyelvi fejlődés útjai kanyargósak, a foglalkozás ezúttal póriasabb: szolga, mai szóval servant, mely az azonos értelmű ófrancia-középangol sergentből eredt, a latin servire, „szolgálni” szóra alapozva.[6] Maga a latin „szolga” szó, a servus indoeurópai eredetű, a ser-wo-, „őr” szóból, melynek előtagja talán a ser-, „összekötni” gyökkel áll összefüggésben.[7]

Bővebben…

Antropomorf sárkánytan: a mandragóra

Kapj el hullócsillagot,
Ejtsd meg az alraunát,
Találd meg: mi elmúlott,
Ki metszett ördögpatát…

John Donne (1572 – 1631): Dal

John Donne Dalának[1] első négy sora is elég ahhoz, hogy kitaláljuk, analógiáit arra hozza fel, milyen nehéz női hűséget találni. Ez a „horizontszűkülés” mégis kissé kiábrándító a hol bizarr, hol mélyen érző sorok után, melyeket a zeneirodalom nem hagyhat kihasználatlanul. A King’s Singers egykori énekese, Bob Chilcott nemes feldolgozásában:

A burgonyafélék családjába tartozó alrauna vagy mandragóra kultúrtörténetének legkiválóbb és legodaadóbb feltárásai után a jó ízlés mindennél szigorúbb tilalmába ütközik ezek megismétlésének gyerekes kísérlete. Ezért a terület vizsgálatát a lehető legrövidebbre korlátozzuk, kizárólag a legfontosabb tényekre összpontosítva, hogy tulajdonképpeni célunkhoz, a nyelvi vizsgálódásokhoz közelebb kerülhessünk általa. Bővebben…

Kerekre nyílt szájak korszakai

Grais ingenium, Grais dedit ore rotundo
Musa loqui, praeter laudem nullius avaris.
Romani pueri longis rationibus assem
discunt in partis centum diducere.

Horatius (A.Ch. 65 – A.Ch. 8):
Epistula ad Pisones de arte poetica (A.Ch. 23 – 20)

Szellemet és szép nyelvet adott görögöknek a Múzsa,
hol jó hírnévnél egyebet nem kért soha senki.
Rómában mire oktatják fiainkat? A rézpénzt
(as-t) hogy kell száz részre kiosztani.

Ars poetica
Bede Opika Anna (1926 – 2009) fordítása[1]

Ahogy óva intettünk a „rekalcitráns” szó túlterjesztő értelmű használatától, legalább ennyire óvatosnak kell lennünk az orotunddal is, mely szerencsénkre még nem hatolt be elszigetelt nyelvünkbe. 1926-ban kiadott művében, A Dictionary of Modern English Usage-ben (A modern angol nyelvhasználat szótára) Henry Watson Fowler (1858 – 1933) különösnek találja terjedését éppen azok körében, akiknek, műveltségüknek köszönhetően, fel kellene ismerniük rosszul formáltságát. A szó, teszi hozzá, egyszerre borzalmas mind képzésében, mind használatának tudálékosságában.[2] A „fellengzős” értelemben használt orotund a késő XVIII. századtól tűnik fel az angol szóhasználatban[3], és Fowler minden nyelvféltő intelme dacára ma is él és virul. Bővebben…

Hősök, árulók = árulók, hősök

Hogy egy diktatúra propagandájának talapzata a történelem, olyan „súlyú” megállapítás, mint tükörképe: egy diktatúra történelemképének talapzata a propaganda. Mint Job Mestrom mondja Arminius a nemzeti szocializmusban című diplomamunkájában, nem a semmiből jönnek elő a gigantikus példázatok. Nézzük ezt egy fontos és híres példán keresztül. Bandel (1800 – 1876), nyilvánvalóan a napóleoni harcok hosszan tartó hazafias hangulatától és a német egység iránt vágytól fűtötten már 1819 óta dédelgette magában terveit egy emlékmű elkészítéséről Arminiusnak (Kr.e. 18? – 21) hódolva, aki a német ajkakon a Hermann névre hallgatott. Detmold mellett 1838-ban láthatott hozzá a munkálatokhoz, de a gigászi mű elkészítése finanszírozási nehézségekbe ütközött, így csak 1875-ben leplezhették le. A nácizmus nagy előddé tette „Hermann” alakját, hangsúlyozottan nem germán, hanem német hőssé, és az emlékmű náci gyűlések kultikus helyszínévé vált.[1] (A Hermann asszociatív névalak legalább a XVI. századtól kimutatható.)

a Hermannsdenkmal (Arminius-emlékmű) a náci propaganda szolgálatában

Bővebben…

A hírnök halála

Áldozatot kívánt bemutatni, ezért Likhasz nevű hírnökét hazaküldte Trakhiszba, hogy hozzon neki díszes öltözetet. Déianeira a hírnöktől értesült az Iole-történetről, és mivel attól tartott, hogy Iolét jobban fogja kedvelni Héraklész, bekente az inget Nesszosz kifolyt vérével – az állítólagos szerelmi varázsszerrel. Héraklész felöltötte az inget, és hozzálátott az áldozat bemutatásához. Az ing azonban átmelegedett, és a hüdra mérge marni kezdte Héraklész bőrét. Héraklész ekkor a lábánál fogva a magasba emelte Likhaszt és letaszította a szirtfokról…

Athéni Apollodoros (Kr.e. 180? – 120?): Mitológia, II/VII/7.
Horváth Judit fordítása[1]

Euenos. A híd még nem állt Nessos idején

Néhány szóval nem árt megemlékezni a végzet Likhas halálához vezető útjának fontosabb állomásairól. A fiatal házasok, Herakles és Deianeira az etoliai Euenos folyóhoz érve, olvassuk a Mitológia megelőző szakaszában, Nessos kentaurt találják ott, aki az istenek rendeléséből az odaérkezőket segíti át a túlpartra. Amikor azonban Nessos erőszakoskodni próbált Deianeirával,

„…Nem menekülsz, bármint bizakodj is mén-inaidban:
sebbel tartóztatlak fel, nem lábbal.” E szókat
tett bizonyítja: a messzeszökő hátába nyilat lő:
átszaladott mellén is a nyíl, vashorga kiállott.
Az kiszakítja, s a két lukon át szökkent ki a vére,
lernai hydra veszett mérgével gennyesedetten.
Fölmeri ezt Nessus: „Boszulatlan – mondja magában –
nem halok”, és ingét, mit a forró vér telefröcskölt,
adja a rablott nőnek mint szerelemre-hevítőt.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások IX.

A bosszú tehát „ógörögebb”, mint elsőre gondolnánk: nem mérgezne Nessos vére, ha Herakles meg nem öli a mérgező váladékú lernai hydrát, és annak mérgével be nem keni nyilait. Ovidius változata tömörít. Itt Deianeira nem külön edényben fogja fel a méreggel gennyesedett vért, hanem közvetlenül Nessos ingét teszi el (meg kell jegyezzük, mindkét esetben különös, hogy kerülhette ez el férje figyelmét). Sőt, ha Athéni Apollodoros változatánál maradunk, annak szerzője különös gondot fordít arra, hogy Nessos a nedvet szerelmi varázsszerként hitelesen hitesse el. A haldoklás sok képességet erősít meg, tudjuk, olykor meglepő formákban. Elég az hozzá, és itt alkalmasabb lesz nem interpretálnom, hanem szó szerint idéznem a forrást, ha (Deianeirának) szerelmi varázsszerre van szüksége Héraklésszel szemben, az ő földre lövellt ondóját vegyítse össze a sebéből kiömlő vérrel. (Meg kell jegyezzem, ennek a pittoreszk halálos lövellésének a képzőművészeti ábrázolásával nem találkoztam.) És szintén a Mitológiából értesülhetünk arról is: nem kellett sokáig várni rá, hogy Heraklest magát is elérje végzete. Oikhaliát bevéve Herakles a fejedelem, Eurytos leányát, Iolét elrabolja, és amikor erről Deianeira a hírnök Likhastól értesül, akkor féltékenységében veti be a varázsszert. Amint az Átváltozások IX. könyvében olvassuk Likhas sorsa beteljesedéséről,

S íme Lichast, aki nagyremegőn egy sziklaüregben
rejtőzött, meglátja, egész dühe ellene támad:
„Gyilkos ajándékot hoztál, te Lichas, te leszel hát
az, ki halálom okozza?” Amaz sápadva, vacogva
mentegetőzik a bajnok előtt remegő dadogással.
Ekkor az esdekelőt s térdét megölelni törekvőt
Alcides felkapja, körül megpörgeti többször,
és hadigépeknél hevesebben a habba hajítja.
Az meg röptében merevenné válik a légben;
mint hűs szél az esőt, mondják, faggyal teszi hóvá,
majd puha hópelyhek perdülnek s összetömődnek,
egybeszilárdulnak s így válnak jégzivatarrá:
ő, amikor testét az erős karok elhajitották,
vértelenül féltében, s nedvtől fosztva egészen,
sziklává merevült – ezt mondja felőle a régmúlt.
Euboiánál még ma is egy kis szirt hegye nyúl ki
szintre az örvényből, s ott őrizi emberalakját;
erre hajós, minthogyha csak érezhetne, sosem lép,
s hívja Lichas néven.

Ovidius: Átváltozások IX.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordításai[2]

Euboiai-tenger (öböl)

A haldokló Herakles úgy rendeli, Iolét fia, Hyllos vegye nőül. Ezúttal a mellékszereplő, Likhas sorsát akarjuk kiemelni. Három példán keresztül: egy-egy reneszánsz, barokk és klasszicista mű vizsgálatával.

Bővebben…

Sestos hősei


»Ich erkenn’ euch, ernste Mächte!
Strenge treibt ihr eure Rechte,
Furchtbar, unerbittlich ein.
Früh schon ist mein Lauf beschlossen;
Doch das Glück hab’ ich genossen,
Und das schönste Loos war mein.
Lebend hab’ ich deinem Tempel
Mich geweiht als Priesterin;
Dir ein freudig Opfer sterb’ ich,
Venus, große Königin!«

Und mit fliegendem Gewande
Schwingt sie von des Thurmes Rande
In die Meerfluth sich hinab.
Hoch in seinen Fluthenreichen
Wälzt der Gott die heil’gen Leichen,
Und er selber ist ihr Grab.
Und mit seinem Raub zufrieden,
Zieht er freudig fort und gießt
Aus der unerschöpften Urne
Seinen Strom, der ewig fließt.

Schiller (1759 – 1805): Hero und Leander (1801)[1]


„Ismerlek, komor hatalmak!
Léptek – és a vér megalvad:
hull a könny – és nincs remény.
Gyorsan véget ért a pályám,
de a boldogság volt pálmám,
és a legszebb sors enyém.
Élve templomod papnője
voltam, tömjén-füstölő,
s mint víg áldozat halok meg,
Vénus, nagy királyi nő!”

S a torony szélén megállva,
lendül már, lobog ruhája,
mint a mélység csillaga.
S birodalmára hajolva,
a szent holtakat sodorja
Isten, s ő a sír maga.
Zsákmánya fölött derülten,
úszik a nagy vízen át,
s a mérhetetlen urnából
önti örök folyamát.

Héró és Leánder. Gulyás Pál (1899 – 1944) fordítása[2]

A venetói Rovigóból származó, de Urbinóban működő érett reneszánsz kori keramikus, Francesco Xanto Avelli (1486? – 1582) életéről keveset tudunk, noha bőséges életműve maradt ránk. Fennmaradt jegyzői jelentés szerint 1530-ban alkotótársaival munkaszövetségre léptek, hogy kedvezőbb fizetést érjenek el. Életének egy hosszú szakaszában az általa készített tálakat kézjegyével látta el, ami akkoriban szokatlan volt, és feltehetőleg munkaügyi szorgoskodása vezetett ide: 1530-től a nagyobb műhelyfenntartók feketelistára tették, és így közvetlenül kellett megkeresnie kenyerét. Ilyen esetekben nagyobb gondot kell fordítani a szerzői jogok védelmére. 1532-ben a Pucci család számára készített dísztála a sestosi lány történetét dolgozza fel. Emlékeikben elbizonytalanodók számára a tál hátoldalán feleleveníti az esetet, és forrását, id. Pliniust (23 – 79) is megjelöli. Kicsinyített képünket kattintással erősen ajánlott felnagyítani, mert a hullámzó teljesítményű művész remekművét ismerhetjük meg benne. A reneszánsz mester alakkidolgozása elnagyolt, de a kompozíció egysége, a színvilág és a láttató erő feledteti ezt a hátrányt. Ráadásul ügyesen gondot fordított a tányér mélyedésének beleszámítására a perspektívába, és a forma kedvéért (hiszen még egy gazdag családról sem feltételezhető, hogy efféle dísztálat rendeltetésszerűen használjon) a tányér peremén a „rezonőröket” helyezi el. Azaz ha történetesen az étel elfedné a fő témát, a nézőnek ne támadjon kellemetlen érzése, hogy félig kerül (merül) bele az eseményekbe.[3] Bővebben…