Zene kategória bejegyzései

Ember! Figyelj a szóra! És a zenére…

Man darf vielleicht den ganzen Zarathustra unter die Musik rechnen; – sicherlich war eine Wiedergeburt in der Kunst zu hören, eine Vorausbedingung dazu.

Nietzsche: Ecce Homo (1888). Also sprach Zarathustra

Talán az egész Zarathustra a zene körébe sorolható: az újjászülető meghallás a művészetben egész biztosan előföltétele volt művemnek.

Ecce Homo. Imígyen szóla Zarathustra.
Horváth Géza fordítása (1994)[1]

Munch (1863 – 1944): Friedrich Nietzsche (1844 – 1900) képmása (1906)

Munch (1863 – 1944): Friedrich Nietzsche (1844 – 1900) képmása

A heidelbergi romantika kimagasló alakja, Carl Joachim Friedrich Ludwig Achim, Arnim szabadura (1781 – 1831) 1805-ben kiadott Des Knaben Wunderhornja, azaz A fiú csodakürtje című verseskötete Mahlerre (1860 – 1911) gyakorolt mély hatásáról nemrég írtunk. A Wunderhorn-szimfóniákba: az 1894-re, 1896-ra és 1900-ra befejezett II. („Feltámadás-”), III., illetve IV. szimfóniái merítenek a versek ihlette dalok zenei anyagából.[2] Mindhárom szimfónia egy-egy teljes tétele egy dal (az első ilyenről ugyanott írtunk). A III. szimfónia daltétele, más átvételekkel ellentétben, nem tartozik a Wunderhorn-dalok ciklusához. Bővebben…

Nyúlpástétom és magány

Accablé de paresse et de mélancolie,
Je resve dans un lict ou je suis fagoté,
Comme un lievre sans os qui dort dans un pasté,
Ou comme un Dom Quichot en sa morne folie

Marc-Antoine Girard, sieur de Saint-Amant (1594 – 1661):
Le Paresseux (1631)[1]

Legyűr már a lustaság és mélakór,
Ágyamhoz kötve ímhol ábrándozom,
Mint valami csonttalan nyúlpástétom*,
Vagy mint unott őrületű Donkihót.

*) verbatim mint kicsontozott nyúl a pástétomban

Saint-Amant szabadura: A lusta

nyúlpástétom és Ménard (1862–1930): Magány

nyúlpástétom és Ménard (1862–1930): Magány

A XVII. század hatalmas francia költőcsapatából Saint-Amant szabadura abszurd és őszinte verseivel emelkedik ki. Dolgos protestáns kereskedő-tengerész családból származott (bátyja egészen Jáváig eljutó matróz, apja tengerészből lett sikeres üvegkereskedő), melyben az unalom, a lustaság ábrázolását, versbe foglalását bizonyára semmiféle kitörő lelkesedés nem fogadta. De Saint-Amant, ha anyagilag nem is, de térbelileg hamar levált a családjáról. Örökölve a világjáró hajlamot ifjú korában, lehetőségei teljében, nagy európai utazásokat tett. Iskolázottsága természetesen kitűnő volt, ő mégis azzal kérkedett, hogy még a klasszikus nyelveken sem beszél. A művelt világban ez nemcsak bemutatkozás, de azonnali búcsú is volt akkortájt, de ő effélével nem törődve mégis utat talált magának a szellemi élet felső köreihez. Bővebben…

A tellúr és a szelén

Koch Sándor (1896 – 1983) 1952-ben kiadott monográfiájában, A magyar ásványtan történetében részletekbe menően, magyar nézőpontból, beszámol a tellúr felfedezéséről. Id. Frivaldszky János (1730 – 1784) – keresztnevét Koch következetesen Józsefként emlegeti –, Erdély legöregebb jelentős mineralógusa[1] 1767-ben kiadott Minero-logia magni principatus Transylvaniae seu metalla, semi-metalla, sulphura, salia, lapides & aquae conscripta, Az Erdélyi Nagyfejedelemség mineralógiája, azaz fémei, félfémei, kénásványai, sói, kövei és vizei leírása című kötetében már említi a dél-erdélyi Nagyág (románul: Săcărâmb) melletti Szekeremb-hegy egy ásványát Nagyaker-erz néven.

Nagyág

Nagyág

Kiderült, hogy a „levélércnek” hívott kőzet azonos a korábban Facebaján talált, mindközönségesen és beszédesen „problematikus fémnek”, metallum problematicumnak mondott ásvánnyal, melyet Anton von Svab (1703 – 1768) 1748-ban tévesen antimonércnek hitt. A tudós ásványgyűjtő Born Ignác (1742 – 1791) lovag[2]hívta fel ezekre az ásványokra, köztük az írásércre (a rajta mutatkozó rajzolat alapján) az erdélyi mineralógia „atyja”, Reichensteini Müller Ferenc József (1740 – 1826) figyelmét. Bővebben…

Még két szó az ünnepi nyitányról

Nincs ezen a világon olyan esztétikai rendszer, amely többre ne értékelné Brahms (1833 – 1897) 1880 nyarán komponált különösen erőteljes és koncentrált d-moll Tragikus nyitányát (op.81) a közvetlenül előtte, ugyanezen a nyáron komponált G-dúr Akadémiai ünnepi nyitánynál (op.80), ennél a szívvidító, zeneileg igénytelen egyvelegnél. A későbbi nyitányt erőteljes belemagyarázással „vezeklésként” is felfoghatjuk.

De mit tehetünk, „sunyiverzális” szempontjainknak jobban megfelel az Akadémiai ünnepi nyitány, hiszen rejtett, olykor szerteágazó összefüggések előbányászása célunk és reményünk. A benne feldolgozott első diákdalt, mely ma mikronéz himnusz, kínzó aprólékossággal már körbejártuk, ugyancsak, évekkel korábban, a művet betetőző negyediket, a Gaudeamus igiturt (Rajta, ifjak) is, úgyhogy, szigorú időrendi szabály szerint, igazán észszerű a második és harmadik ott szereplő dalról is szót ejtenünk, kicsit talán konvencionálisan a felhangzásuk sorrendjében. Bővebben…

Alábocsátkozás a különbség zongorázásának abisszusába

Amikor a „ha zongorázni tudnám a különbséget” felsóhajtást halljuk, elsőre az merül fel bennünk, miért nem klarinétozni vagy tárogatózni. Magyarnótás lelkünkhöz jobban illene. De a nyelvet ki lehet gúnyolni, meg lehet tagadni, becsapni azonban nem lehet. Az eredeti sóhaj ugyanis így hangzott: „ha a különbséget zongorázni tudnám…!”. Ennek így van zenéje, lejtése, klarinéttal nincs. Esetleg a zongorát helyettesíthetnénk trombitával (merész zeneszerzői elképzelés!), de úgy nem az igazi. Sokan le is kerekítik a sóhajt. Abból indulnak ki, hogy az a különbség nyilvánvalóan nagy, félelmetes lehet (a különbségek sajátos világában ezek persze könnyebbek az egészen apróknál), és így az elzongorázása ugyancsak embert kívánó feladat. Így a végződés, könnyen (de érdektelenül) ellenőrizhetően leginkább „én lennék (a) Liszt Ferenc (1811 – 1886)”, de feltűnik Szvjatoszlav Teofilovics Rihter (1915 – 1997), Fischer Annie (1914 – 1995), Ránki Dezső, Kocsis Zoltán (1952 – 2016) és Arthur Rubinstein (1887 – 1982) neve is, Richard Clayderman (megnyugvásunkra) pedig elbújhatna mögöttünk. Szintén könnyen ellenőrizhetjük, hogy a magyar az egyedüli világnyelv, amelyben emlegetik. Itt azonban a kulturális élet teljességébe behatolt. Ott látjuk teozófusok észrevételeiben[1], sporttudósításokban[2], a világhírű dobos, Tommy Víg nálunk 2019-ben bemutatott vásznán (14-es tétel, kikiáltási ára 36 000.- Ft)[3], jócskán beszüremkedett a mezőgazdaságba[4], továbbá a lágylézer-felhasználók művészi eszköztárába[5]. Vajon honnan eredhet a kiszólás? Bővebben…

Bellerofon utolsó repülőútja

A híresztelés, hogy a nagy görög hős, Bellerofon (vagy, például Homerosnál, Bellerofontes) saját maga dédapja, tévedésen alapszik. Bellerofon evilági feltételezett apja Glaukos korinthosi király, míg apai ágú unokája is Glaukos, de egy másik: a lykiai herceg, aki Trója alatt régi vendégbarátjával, Diomedesszel kerül szembe, és így a küzdelmet feladják, sőt, fegyvert cserélnek; mivel az ő fegyverzete aranyból volt, Diomedesé bronzból, ezt rég óta rossz cserének tekintik, és elterjedt erről az „aranyat bronzért” kifejezés. (Fegyverként a bronz természetesen sokkal hasznosabb, mint a lágy, de irdatlan súlyú arany.) Homeros (Kr.e. VIII. sz.) az Iliász VI. énekében mindenesetre még rézfegyverről ír bronz helyett, különleges görög kereskedői zamattal.

Ekkor azonban Glaukosz eszét Kronidész elorozta,
mert ez aranyfegyvert nyujtott át Tűdeidésznek
rézért, százökör-étékűt a kilencökör-árért.

Bővebben…

B3-teszt

BapHa posztmodern korunkban még megőrződött valami gyermekkorunk egyik kulcsszavának, a „jobbnak” az értelméből, akkor ímmel-ámmal kijelenthetjük, hogy Beethoven (1770 – 1827) 32 zongoraszonátája közül az utolsóként, 1822-re befejezett c-moll (op.111) „jobb” a grandiózus sorozat nyitódarabjánál, az 1795-ben komponált f-mollnál (op.2 Nr.1). (A „jobb” szó itt kevéssé alkalmas a különbség leírására. Ami engem illet, szívesebben mondanám az f-mollt kékebbnek, a c-mollt feketébbnek.) Már a nyitódarab is fergetegesen nagyszerű. Ha erre természetesnek tűnik az az érv, hogy azért, mert ez Beethovennek nem az első zongoraszonátája, hiszen 1782-83-ban már megírta a sorozathoz később a zeneesztéták által hozzá nem gondolt, opusszámmal sem ellátott három Választófejedelmi szonátát (WoO47), akkor gondoljunk arra, hogy már ez a három korai szonáta is nagyszerű. Ha a műveket korábban nem hallgató hangverseny-látogató elfelejti elolvasni a műsorfüzetből az életrajzi körülményeket, akkor nem a fejét enyhén balra döntve, kedves és megértő mosollyal hallgatja végig az előadásukat, hanem igazi meglepetéssel.
Mai tesztünkben a „nagy 32”-sorozat első feléből választunk ki szerkezeti alapon tíz részletet, nevezetesen a menüettek vagy scherzók trióját, azaz középrészét. (Mivel már a második szonátában, azaz a szintén 1795-ben írt op.2 Nr.2-es A-dúrban scherzo-tételt találunk, „a menüettől a scherzóig” típusú felszínes meséskönyveket halkan becsukhatjuk. Annyi kétségtelen, hogy az érett zeneszerző műveiben jellemzőbb a scherzo-típus.) Azonosításukat nehezebbé teszi, hogy ezek az általában rövid szakaszok sok esetben szöges ellentétben állnak nemcsak a tétel, hanem az egész szonáta karakterével. Tekintve, hogy ilyen jellegű tételrész távolról sem egyetemesen fordul elő a szonátákban, nem az első tíz szonátát választottuk.

megfejtések


Korábbi Beethoven-tesztjeink:

szimfóniák

az első két zongoraverseny


Urlicht és Urquell: Ősfény és ősforrás

A heidelbergi romantika kimagasló alakja, Carl Joachim Friedrich Ludwig Achim, Arnim szabadura (1781 – 1831) 1805-ben kiadott Des Knaben Wunderhornja, azaz A fiú csodakürtje – mely eddig sem kerülte el figyelmünket – alcíme szerint (Alte deutsche Lieder, Régi német dalok) a romantikus mozgalom éledő érdeklődését mutatja a népköltészet iránt. Nem titok, hogy akkor ezek a dalok nem voltak annyira régiek: egy részük kisebb jelentőségű XVII. századi költőktől származik, más részüket Arnim és sógora, Clemens Wenzeslaus Brentano de La Roche (1778 – 1842) „átfogalmazta”, hogy – Arnim szavaival – „kiigazítsák az igazolt történeti egyenetlenségeket”[1]. Módszerük kivívta a filológusok haragját, de Goethéét (1749 – 1832), akinek a kötet ajánlása szól, nem. Ő felismerte a gyűjtemény mély költőiségét ebben a formájában is.[2] Bővebben…

A kucsmás szíbia és néhányan, akikhez nincs köze


szentségtörőt ki diccsel övez, becsül,
   népámitó fejére méltán
       hullnak a mennyei büntetések.

Alkaios (Kr. e. 630? – Kr.e. 570?): Szentségtörőt ki diccsel övez…
Majtényi Zoltán fordítása (1984)[1]

A napmadárfélék családjába tartozó kucsmás szíbia elsődleges élőhelye a nepáli Himalája 1500-3000 méter magasságú sávjának erdősége, bár a téli hideg elől 600 méter „mélységbe” is le-lebocsátkozik, sőt, Pakisztán és India területén is megfigyelik[2]. Mint ahogy többször láttuk, a zord körülményekhez szokott madarakat az ember térnyerése kevésbé fenyegeti. Így van ez a kucsmás szíbiával is.[3] Életmódjáról forrásaink keveset közölnek. A tojó és a hím küllemre hasonlók. Ez arra utaló jel, hogy a tollazat fajmegkülönböztető jegy, nem a szexuális kiválasztódás eszköze, amire bizonyos fokig számíthatunk is zordabb megélhetés és többféle énekesmadár egymáshoz közel élése esetén. A kucsmás szíbia rovarokkal táplálkozik: vagy az ágról veti rá magát áldozatára, vagy a fakéreg repedéseiből teremti elő a saját és a családja megélhetését. Kisebb csapatokban szálldos, táplálékszerzésében nem aggasztja más fajok jelenléte.

kucsmás szíbia

kucsmás szíbia

Bővebben…

Alacsony és magas barokkok

Kicsi, de fárasztó „szvitünk” után, amelyben – korábbi beszámolókat követően – az elmúlt napokban három hasonló eredetű és fejlődésű barokk táncot vizsgáltunk (a passacagliát, a chaconne-t és a sarabande-ot), szélesítünk a látószögön és magát a barokkot nézzük meg közelebbről. Pontosabban a „barokkot”, hiszen ha a teljes életünket a barokk vizsgálatának szentelnénk, azzal sem tennénk egy kis lépésnél többet megértése és megismerése felé. Vagyis a „barokk” szó eredetvizsgálatára helyezzük a hangsúlyt. Valamelyest iskolás a korszak kijelölése, amit zenében 1600 körüli kezdettől 1750-ig tesznek[1] – hová tegyük Händel (1685 – 1759) 1751-ben komponált Jephtháját (HWV70)? –, az építészetben a XVI. század végétől a XVIII. század végéig[2] és így tovább. A hangulatot sztochasztikusan alapozzuk meg. Azt a művet hozzuk fel példának, amelyet a „barokk” szó begépelésekor a népszerű filmmegosztó felkínál. Kíváncsian várom. (Van tippem.) Bővebben…

Sarabande az obszcenitás tetőfokán

A zarabanda is a dance, with liquor.
Fergusson (1888 – 1964): Guatemala (1949)[1]

A zarabanda tánc szesszel.

A Curt Sachs (1881 – 1959) által 1933-ban felállított elmélet szerint[2] a passacaglia, a chaconne és a sarabande újvilági eredetű táncok. Az első kettővel az elmúlt napokban foglalkoztunk.
Régi hagyomány, hogy az etimológusok, hangzás alapján, a spanyol zarabanda szót, melyből az európai elnevezések kiáradtak, a perzsa سربند, sarband szóra vezetik vissza, mely egy tánc elnevezése. A perzsa név előtagja „fej”, utótagja „pánt”[3], együtt, mondhatni, „hajpánt”. Bővebben…

Ahol a chaconne árad

El balle de la Chacona
Encierra la vida bona.

Cervantes (1547 – 1616): La ilustre fregona[1]
(entre 1590 y 1612, publicado en 1613)

hol árad a chacona,
ott a víg élet folyója.

 A nevezetes mosogatólány. A dal Weöres Sándor (1913 – 1989) fordítása[2]
(megjelent: 1958)

Zeneesztétáknak fejtörést okoz különbséget tenni a passacaglia és a chaconne között. Amivé ezek a táncok a barokk zeneszerzői gyakorlatban alakultak, valamiféle konvergenciát mutatnak. Rendszerint variáció formájú darabok, méltóságteljes, ¾ ütemű stilizált táncok, és annyit lehet mondani, hogy a passacaglia basso ostinatója hajlamos magasba kalandozni, míg a chaconne-é a „földön”, a groundon marad.[3]

Adams (1853 – 1920): Chaconne-t játszó csellista és egy leány

Adams (1853 – 1920): Chaconne-t játszó csellista és egy leány

A „chaconne”, spanyolul chacona szó eredetéül forrásunk a baszk chucun, „csinos” szót valószínűsíti.[4] Bizonytalansága indokolt, mert igaz ugyan, hogy ez a levezetés futótűzszerűen terjed, ám ez a baszk szó semmiféle más összefüggésben, mint ebben a magyarázatban nem bukkan fel. Joan Corominas (1905 – 1997) 1954-ben Torres Naharro (1485? – 1520) egy 1517-ben kiadott népies dalában a

Diganvos una chacota
Que andavan por la dehesa

Mondd el most te viccesen,
Mit is művelsz ott a réten…

sorokra bukkan, és ebből a pajzán célzásból a chacota, „tréfa” szóra mint eredetre következtet.[5] Álláspontja ma már népszerűtlen. Legbiztosabb Szlonimszkij (1894 – 1995) óvatos megközelítésére hagyatkoznunk: a szó eredetét rejtély övezi.

Bővebben…

A passacaglia tüze

Úgy ítéli a zenetudomány, a passacaglia elterjedésének kezdetén, a XVII. századi Spanyolországban rossz hírű, vélhetőleg ennek megfelelően kellően tüzes (¾ ütemű) tánc volt. Neve eredetéről megoszlanak a vélemények. Az egyik iskola tanítása szerint az olasz passo di gallo, „kakaslépés” áll a hátterében[1] (és így képet alkothatunk a tánc jellegéről is), míg az alternatív hipotézis szerint már a spanyol eredeti, a pasacalle is megmagyarázza a szó jelentését, mely a pasar, „lépni” és calle, „utca” szavakból olvadt össze.[2] A rossz hírű tánc azonban beszivárgott az udvarokba is. A legrangosabb szerzők kezdtek vele foglalkozni.

Frescobaldi (1583 – 1643) szülővárosa, Ferrara 1600-ban

Frescobaldi (1583 – 1643) szülővárosa, Ferrara 1600-ban

Bővebben…

Panaszok a mélyben

Olykor-olykor apró, de sokáig élő zeneszerzői fogásokra látunk példát. Van, amikor olyan apró a fogás, hogy még becézik is, mint az általunk már vizsgált passus duriusculus esetén. Ma olyan eszközt nézünk meg közelebbről, melynek egy változata kis leegyszerűsítéssel a passus duriusculus részének tekinthető. Bővebben…

Beethoven hárfái

Erdogant a német kormány, közvetítőn keresztül, azzal bízta meg, hogy tulajdonítsa el Beethoven (1770 – 1827) 1809-ben komponált Esz-dúr („Hárfa”) vonósnégyesének (op.74) nagy értékű kéziratát a krakkói Jagelló Egyetemről, és juttassa azt vissza eredeti német birtokába. Egyetlen árulkodó betű azonban felkeltheti esetleges ny. olvasóim gyanakvását: a megbízott vezetékneve nem Erdoğan, sőt, keresztneve is van, nem is akármilyen: Gunther, és az általunk legutóbb (a Beethoven-évfordulón) emlegetett London Vonósnégyes másodhegedűse – volt. Csak volt, mert egy radikális ötletátvitel után (anyagi megszorultságában inkább a maga számára lopta el a kottát) Gunther Erdogan egy terrortámadásban életét vesztette. Gondolhatnánk. De ez a történet Janet White Beethoven’s String Quartet Opus 74 ‘The Harp’, Beethoven Esz-dúr („Hárfa”) vonósnégyese (op.74) című regényének alapgondolata, mellyel a szerzőnő tavaly elnyerte a BookLife 5000 $ jutalmazású[1] díját.[2]
Bővebben…