Beethoven barátai és búcsúja

Mint már említettük, Beethoven (1770 – 1827) kezdeti rokonszenve Napóleon (1769 – 1821) iránt elpárolgott, és egészen biztosan nem olyan körülmények között, ahogy az a „romantikus” vagy „konyhai” ál-zenetörténetben kereng. A két „császár” (egyiküket, a nagyobbat, idézőjelek nélkül is emlegethetnénk) sorsa azonban különösen összefonódott.

József és testvérei: hálás és hálátlan utókorok

John Perceval (1683 – 1748), Egmont earlje

A inimitable composition…
Utánozhatatlan kompozíció…

John Perceval Händel (1685 – 1759) József és testvérei (1743, HWV59) című oratóriumáról (1744)[1]

---

Jákób fia, József története hatalmas részét teszi ki A teremtés könyvének: a harminchetedik könyvtől végig (az ötvenedikig) erről olvasunk, természetesen a feszültséget fenntartó vagy fokozó leágazásokkal, mint amilyen Ónán esete a harmincnyolcadik könyvben. Hogy lehet-e ezt dióhéjban elmesélni? Bizonyosan nem, de a továbbiakhoz elengedhetetlen egy kis emlékezetfrissítés. Jákób öregen nemzi Józsefet (Benjámint még öregebben, ezért nem „józsefnek”, hanem „benjáminnak” mondják egy családban az elkényeztetett legkisebb gyerekeket[2]), szívéhez így különösen közel áll.

Mahler és Bécs

Háromszorosan is hazátlan vagyok. Cseh születésűként Ausztriában, osztrákként németek közt, és zsidóként az egész világon.

Alma Maria Mahler (1879 – 1964) Gustav Mahlert idézve.
Gustav Mahler. Emlékek és levelek (1946)

Egy korábbi írásunkban homályos ígéretet tettünk Mahler és az őt ért bécsi antiszemita támadások ügyének valamelyes felderítésére.
Ha egy pillanatra a zsidó-keresztény kultúrát zsidó és keresztény kultúraként, azaz kettejük közös részeként (a Tórán, a haftárákon és Jézusnak erre alapozott tanításain keresztül) értelmezzük, meg kell állapítsuk, Mahlert ez a hit- és kultúrréteg nem érintette meg. Már feltéve, hogy Mahleren az utóromantika kiemelkedő szerzőjét és nem magánembert értjük.

Mahler apai ágú dédapja, Abraham Jakub Mahler (1720 – 1800) sahter, azaz rituális metsző volt a csehországi Chmelnában[1], de Mahler már világias szellemben nevelkedett, őt magát egyesek „útkereső agnosztikusként” jellemzik.[2] Ez azonban valamennyivel bonyolultabb.

Az áldott Josepha Barbara

von der Tochter also; wen ein Maler den Teufel recht natürlich Malen wollte, so müste er zu ihrem gesicht zuflucht nehmen. – sie ist dick wie eine bauerdirne; schwizt also daß man speien möchte… – da braucht man Weinstein! – so abscheulig, schmutzig, und grauslich![1]

És most a lányuk! Ha festő az ördögöt természethűen akarná festeni, csak az ő arcához forduljon. Kövér, mint egy libás asszony, izzad, hogy hányingert kap az ember tőle… Borkőre lenne szüksége, annyira pocsék, piszkos és visszariasztó!

Mozart (1756 – 1791) Bécsből apjához, Leopold Mozarthoz (1719 – 1787) Salzburgba, 1781. augusztus 22

Kovács János (1930 – 2001) Mozart breviáriumának (1961) átdolgozásával közreadja Kárpáti János (2017)[2]

Kovács – Kárpáti az itt idézett utolsó mondatban, az eredeti mondatszerkezeten változtatva, azt sugallja, mintha Mozart szerint a borkővel elűzhető lenne pocsékság, piszok és visszariadás. Az eredeti szövegben a borkőről tehát ennyi áll: – da braucht man Weinstein! –.

A Weinstein, nem vitás, jól láthatóan is „borkő”, kevésbé jól láthatóan kálium-tartarát. (Különféle nyelvi-fogalmi leágazásait már tárgyaltuk.) Bár a fogkő, orvosi keveréknyelven dentális calculus nem tartalmaz borkövet (az ásványianyag-összetevő a kalcium-foszfát)[3], a tartar angolul, a Weinstein németül „borkövet” és „fogkövet” is jelent. Ez a jelentés itt aligha játszhat szerepet, és a borkőnek mosóhatása sincs. Súrolóhatása azonban kitűnő[4], és így fogporok, vagy manapság fogtabletták összetevője.[5] Így szerintem a levélnek ezen az épületes pontján Mozart inkább fogporra gondolhatott.

Az italáldozattól a felelősségig

Az indoeurópai spend- gyök jelentése „szertartást végezni”, „áldozatot bemutatni”, amiből egyebek közt az ógörög σπονδή, sponde, „italáldozat” származik; ezt pontosabban „öntési áldozatnak” mondhatnánk, mert lényege a felsőbb hatalmaknak szánt porció földre loccsantása, és ilyenként alapanyagul magvak is szolgálhatnak[1]. Minthogy az áldozatban a teremtmény mindig a szövetséget is megújítja az égiekkel, ebből a szóból „szerződés”, sőt „fegyverszünet” is lett.[2] (A latin megfelelő, a libatio eredetét már megtárgyaltuk.) Minthogy áldozatbemutatások ünnepélyes keretek között zajlottak (és a hangulatot esetleg a ki nem löttyintett italmennyiség is emelte), az italáldozatot rendszerint ének is kísérte, melynek spondaikus lejtéséből vonatkoztatták el a σπονδεῖος, spondeios, azaz „szpondeusz” (– –) verslábat.[3] Az indoeurópai gyök előitáliai közvetítéssel a latinban a spondere, „fogadalmat” vagy „házassági esküt” tenni, „garantálni”, vagy hétköznapilag: „ígérni”.[4] Így a latin sponsus „vőlegény”, a sponsa „menyasszony”. Az olasz sposa, „menyasszony” ez utóbbiból ered[5], míg a szintén a latinból jövő angol spouse már a nem megjelölése nélkül „hitvest” jelent[6]. A sponsor eredeti jelentése szerint „a szerződés zálogául szolgáló személy”, röviden „kezes”, és ebből alakult ki a „keresztszülő” kánonjogi latin neveként is a sponsor.[7] A maihoz hasonló, ennél valamelyest „őszintébb” értelme a szónak csak 1931-ben alakult ki: azt hívták „szponzornak”, aki rádióműsort fizet[8], cégét hirdetendő.

A Boswell nővérek 1931-ben: Helvetia “Vet” (1911 – 1988), Connee (1907 – 1976), Martha (1905 – 1958)

A Boswell Sisters (Boswell nővérek) 1931-ben indult rádiósorozatának szponzora a Baker’s Chocolate volt.[9]

Sorscsapások és örök megbékélések

 

Csao ren guiju dzsin,
Jan nyao ci csu din.[1]

A favágó majd’ mind visszatért,
Madarak ülnek valahol a ködben.

Meng Hao-zsan: Tingre várva

Mindenekelőtt – bűn! – elmesélem, miről szól Mahler (1860 – 1911) 1908-9-ben komponált Dal a Földről című, alkalmatlan kifejezéssel „szimfonikus dalciklusának” utolsó, hatodik dala, a Búcsú.
A hegyvonulat mögé száll a nap, hűvös árnyékaival közelít az este. (Itt a hold ezüst bárkája következik, ami prózában elviselhetetlen lenne.) A patak zenélve csobog, halványulnak a szirmok, minden vágy álmodni akar. A berki madárka is elhallgat, szinte „percre pontosan” egy évezreddel Goethéé (1710 – 1782) előtt. Fenyőim alatt barátomra várok, qinemmel (körülbelül: lantommal) kezemben, fel-alá járva, hogy közösen élvezzük az estét. Leszáll lováról, és búcsúitallal kínál. De merre mész tovább és miért? Tompa hangon feleli: engem a földi szerencse elkerült. Nyugalomra vágyom, otthonomba, a hegyek közé térek. Utolsó órámra várok. De jönni fog a tavasz, és a megújulás örök.

Mesteri auditív inkorrektségek

Testetlenül vonul végig, mint angyalok éneke a csöndes éjben.

Julius August Philipp Spitta (1841 – 1894):
Johann Sebastian Bach (1873, 1880).
C-dúr prelúdium (a BWV846-ból)[1]

Anna Magdalena Bach (1701 – 1760)

A kromatikus skála dúr és moll hangnemeire 1722-ben komponált első prelúdium és fúga-gyűjtemény, Bach (1685 – 1750) Wohltemperierte Klavier-ja (BWV846-869)[2] máig vitán felül legnépszerűbb (és különféle feldolgozásokat is elszenvedő) darabja a sorozat élén álló C-dúr prelúdium és fúga (BWV846). 2014-ben ugyan nagy és „korrekt” társadalmi vita bontakozott ki akörül, hogy a valódi komponista nem más, mint Bach második felesége, Anna Magdalena, olyan erejű érvek felvonultatásával, hogy a kor kottamásolóinak kézlendülete másmilyen volt, mint Anna Magdalena vonalvezetése, következésképpen ő nem másolója, hanem tényleges szerzője is a népszerű darabnak.[3] A feltételezést, melynek „szakirodalma” óriási, a mai napig sem sikerült bebizonyítani.[4] Bach négy év ismeretség után, 1721-ben vette feleségül Anna Magdalenát[5], akinek hozzájárulása ahhoz, hogy Bach műve ma az ember legértékesebb kultúrkincsei közé tartozik, vagy hogy egyáltalán megszületett, felbecsülhetetlen. Ezek az akciók azonban talán még Anna Magdalena Bach szent emlékezetét is kikezdhetik. A prelúdium szerepel az Anna Magdalena számára 1725-ben készített második Notenbüchleinben, ami azonban sajátos módon önmagában nem bizonyítaná Bach szerzőségét, hiszen a kottáskönyvecske számos szerző műveiből összeállított válogatás. Többek között az énektanítók könnyen szolmizálható „kedvenc” Bach-„műve”, a G-dúr menüett (BWV Anh114) is szerepel benne Petzoldtól (1677 – 1733?):

Komolyabban megfontolandó azonban, hogy a prelúdium ősváltozatát (BWV846a) számos további (és megkérdőjelezetlenül Bachtól származó) művek társaságában már ott találjuk Bach egyik fia, Wilhelm Friedemann (1710 – 1784) számára 1720-tól összeállított tankönyvében, a Klavierbüchleinben[6]:

De felhozok egy másik érvet is Bach szerzősége mellett. Ez mai témánk kiindulópontja.

Ahasvérusom, ó, aludj már

ESTHER
…
J’ose vous implorer, et pour ma propre vie,
Et pour les tristes jours d’un peuple infortuné
Qu’à périr avec moi vous avez condamné.

Racine (1639 – 1699): Esther (1689), III / 4[1]

ESZTER
…
Könyörgök, nagy király, ó engedd meg, hogy éljek!
Esdek boldogtalan, megkínzott népemért,
Melyet ítéleted halálos súlya ért!

Eszter, III / 4. Bencze László fordítása (1941)[2]

Eszter történetét már érintettük. A Purim („Sorsvetés”) nemcsak a perzsák halálos fenyegetésétől megszabadult zsidó nép örömünnepe ádár 14-én[3], hanem a kereszténységé is, mely óriási nyomot hagyott mindkét valláskör kultúrájában. Mint írtuk, a biblikus hagyomány a népirtásra készülő perzsa uralkodót, Ahasvérust Xerxesszel, azaz I. Khsajarsával (Kr.e. 519 – 465) azonosítja, bár halála megelőzi a más becslések szerint Kr.e. 450 körül történt eseményeket. És mivel az öröm és a csúfondárosság nem állnak olyan távol egymástól, mint szeretnénk, német földön, mint Komoróczy Géza kisebb dátumbeli pontatlanságokkal terhelt szócikkéből (Eszter könyve) megtudhatjuk, egy sajátos műfaj is kibontakozott Eszter eredetileg ugyancsak zord történetéből. Ennek legjelentősebb darabja Goethe (1710 – 1782) 1773-ban írt, majd 1778-ban átdolgozott Schönbartspielje, azaz trufája, a Jahrmarktsfest zu Plundersweilern (egy átdolgozását A mundérvásárhelyi búcsú címmel fordította le Bodolay Géza[4], noha a falu neve szó szerint „Szemétfalva” lenne).

A „trufa” az olasz truffa, „becsapás” szóból származik, ami a „tréfa” szavunk alapja is.[5] Nincs köze a gímgombafélék családjába tartozó szarvasgombához. Feltehetőleg a latin triumphus, „diadal” szóból ered[6], ellentétben a szarvasgomba francia szavával, a truffe-fel, mely a latin tuber, „cső” szóra megy vissza[7].

Pusztaityúkok, Bruckner, sziklárok és futárok

A Napóleon (1769 – 1821) unokaöccse, Canino és Musignano hercege, Charles Lucien Bonaparte (1803 – 1857) által 1831-ben felállított pusztaityúkfélék családja[1] Közép-Ázsiától az indiai szubkontinensen át majdnem a teljes arab világ érintésével Afrikáig és Ibériáig népesíti be a Földet; Afrikában, Szaúd-Arábiában a legforróbb területeket (érthetően, hiszen bár könnyű röptű, alapvetően mégis földi életmódhoz szokott madarak családja) kihagyja. Már többször láttuk, hogy a családéhoz hasonló életterű és életmódú fajok különösen szívósak, ami esetünkben annyit tesz, egyetlen fajuk sem veszélyeztetett, és jó négyszáz év óta nem jegyezték fel ide tartozó fajok kipusztulását.[2]

Létünk reggelén őrt áll: Kapuvári Béla

Kapuvári Béla (1913? – 1977)

Kordokumentumok tanulmányozásával arra a következtetésre jutunk, Kapuvári Béla egyhúrú költő volt. De ahogy egy húron pendülni, úgy egy húron pendíteni is többféle módon lehet. Technika kérdése.
Kezdjük a rövid körbetekintést Kapuvári fordítói életművével. Az orosz nyelvet, amennyire ebből megítélhetjük, anyanyelvi szinten beszélte. Egy rejtőzködő nevű blogíró (nem kedveljük az ilyesmit) – beceneve talán TroA –, aki mindamellett vitathatatlanul kitűnő russzisztikus, Kormos Istváné (1923 – 1977) mellett Kapuvári fordítását is nagyra értékeli Puskin (1799 – 1837) 1831-ben írt Mese Szaltán cárról című verséről.[1] Az erdélyi Művelődési Útmutató (később: Művelődés) és rajta keresztül a művelődésre és útmutatóra vágyó dolgozó nép sokat köszönhet Kapuvári fordításainak. Lássunk előbb kettőt az újságban közöltekből! Mindkettőt teljes terjedelemben közlöm, mert bár színvonaluk egyenetlen és egyes részleteik zamatosabbak a helyenként álmosító alapanyagnál, mégsem volt szívem kicenzúrázni a korra kevésbé jellemző töltelékanyagot. Scsipacsov (1898 – 1980) Hajnalodik című párrímes költeményét Kapuvári így ülteti át a magyar nyelvbe:

Megdöglött, mint valami barom: Mozart és Voltaire

Mozart (1756 – 1791) portréja 1777-ből a pápai Aranysarkantyús Rend lovagkeresztjével

Hogy Mozart lelke mélyén mennyire volt anti-Voltaire-iánus (vagy, Tamás Gáspár Miklós mára elcsépelődött faux pas-jával, „nettó” anti-Voltaire-iánus), csak a titkok legnagyobb ismerője mondhatná meg. Neveltetése, hite ismeretében ez semmiképpen nem kizárható. Mindenesetre ez a kitétele mellbevágó:

Nun gebe ich ihnen eine nachricht die sie vielleicht schon wissen werden, daß nehmlich der gottlose und Erz=spizbub voltaire so zu sagen wie ein hund – wie ein vieh crepirt ist – das ist der lohn![1]

Györffy Miklós

Most pedig tudatok önnel egy olyan hírt, amelyről tán hallott már, nevezetesen, hogy kimúlt, akár a kutya, az istentelen és cégéres gazember, Voltaire, megdöglött, mint valami barom – ez hát a díja!

Györffy Miklós fordítása (1991)[2]

 

Most olyan hírről számolok be, amiről talán már tud: hogy az istentelen fő-fő-gazember Voltaire, hogy úgy mondjam, mint egy kutya, mint egy állat elpusztult – ez a méltó jutalma!

Kovács János (1930 – 2001) Mozart breviáriumának (1961) átdolgozásával közreadja Kárpáti János (2017)[3]

Voltaire (1694 – 1778) hatása Ausztriában is jelentős volt. Megosztotta a szellemi elitet, de távolról sem olyan vadul, mint gondolnánk (mai aktuálpolitikai tapasztalatainkból kiindulva). Az ifjú Mozart lelkes és meggyőződéses támogatója, Friedrich Melchior Grimm báró (1723 – 1787) elkötelezett és nyílt Voltaire-iánus volt[4] (erről természetesen Mozart apja is tudott), és ez a legkevésbé sem aggasztotta a Mozart családot, amikor Grimm segítségét igénybe vette. Mi több, hogy végre ezt is eláruljuk, Mozart a fenti sorokat apjához 1778. július 3-án intézte Párizsból, ahol egy tapodtat sem tudott volna tenni az ott élő Grimm család támogatása és ajánlólevelei nélkül. (Azokkal együtt sem ment sokra. Mozart nem szenvedhette, ha semmibe veszik. De erről maga a tőle egyre inkább elhidegülő báró is panaszkodik Mozart apjának[5].)[6] Hogy a huszonharmadik évében járó Mozart még „szinte gyerek”? Kétségtelen, hogy vannak, akik élete végéig juvenilisként tekintenek rá. De hát nem sokra a levél megírása után komponálja élete egyik legnagyobb és legtragikusabb művét, az a-moll szonátát (K310/300d)[7]:

Ez természetesen nem zárna ki bizonyos „egyenlőtlen fejlődést” Mozart szellemi életében. Azonban a valóság ennél sokkal szövevényesebb. Biztosra veszem, hogy Mozart szavai Voltaire haláláról nem szívből jönnek.

A hölgyestike hölgye, európai kunkorokkal

Lippay János (1606 – 1666) az 1664-ben kinyomtatott Posoni kert című műve I. könyvének XII. részében így ír a káposztafélék családjába tartozó hölgyestikéről:

Viola nocturna, Etszaki viola. A’ virághja ollyan formájú, mint az nyári viola, haj színü; nappal semmi szaga nincsen; hanem mihelt el enyészik a’ nap, mingyárt ollyan szép gyönyörüséges illattat (illattal) bövölködik egész étszaka úgy hogy, ha az szobába viszi ember, bétölti azt jó illattal.[1]

a hölgyestike két színváltozata

A mirliton tánca

Az est egy későbbi szakaszában az egész társaság kisebb-nagyobb „mirlitonokkal” (nádsípokkal) fegyverkezett fel, és ezeken a kicsiny, színtelen hangú eszközökön, melyek némelyike cukorból készült, az orosz kürtzene hangzásvilágában előadta a Demofoon-nyitányt. A dobokat két palacsintasütő képviselte.

A Pierre Luc Charles Cicéri muralistánál 1818. március 20-án tartott összejövetelt, folytatja beszámolóját Moscheles (1794 – 1870), Beethoven (1770 – 1827) tanítványa, egy héttel később megismételték, amikor is a korábbi esten is jelen levő Cherubini (1760 – 1842) komolyabb szerepet is vállalt 1788-as operanyitányának parodisztikus előadásában.[1]

Pierre Luc Charles Cicéri (1782 – 1868): színpadkép Meyerbeer (1791 – 1864) Ördög Róbertje III. felvonása 2. jelenetéhez (1831)

Hans Mattauch 2001-ben lenyűgöző nyomozati szakaszt követően tárja fel a mirliton szó eredetét és kezdeti beáramlását a francia irodalomba. De la Motte grófnő (1756 – 1791) Inês de Castro (1320? – 1355) meggyilkolt „posztumusz” portugál királynéről írt szomorújátékával foglalkoznak Marie Anne de Vichy-Chamrond du Deffand márkinő (1697 – 1780) irodalmi levelei, melyek (szerencsénkre) jócskán elkalandoznak aktuális apróságok felemlegetése felé.

B–M-teszt

Gyerekkorunk igézetei között volt némely oktatónknak, rokonunknak az a beállítása, hogy Bruckner (1824 – 1896) és Mahler (1860 – 1911) művészete a legszorosabb rokonságban állnak egymással. Aztán ahogy felcserepedtünk, világossá vált előttünk ennek a feltételezésnek a megalapozatlansága. Azt ugyan nem állíthatjuk, hogy a két szerző ég és föld (csak abban a formában, hogy mindketten ég és föld), de világlátásuk és eszköztáruk teljesen eltér egymástól. És még egy kis időnek kell eltelnie annak belátásáig, hogy Mahler „tudott” Brucknerről, és kisebb-nagyobb szerkezeti megoldásokban éppúgy hasznát vette, mint Mozartét (1756 – 1791), Beethovenét (1770 – 1827), Chopinét (1810 – 1848), Wagnerét (1813 – 1883) és Brahmsét (1833 – 1897). Sem a „kilenc szimfóniás szerzők misztériumának” (átkának) tárgyalásába[1], sem maguknak a hatalmas műveknek az elemzésébe nem fogunk, és soron következő rejtvényünkből kihagyjuk a legismertebb „slágereket”:

Mindamellett a mélyben húzódó rokonság mellett a nagyság bemutatására is törekszünk.

megfejtések

---

[1] a kilencedik szimfónia átka

Don Carlos és Izolda

Mindig is ott lebegett egy kis párhuzam Trisztán és Izolda, valamint Don Carlos (1545 – 1568) és Valois Erzsébet (1545 – 1568) egyaránt (de másképp) fiktív szerelmi történetei között. Gottfried von Strassburg († 1215?) 1210 körül írt Tristan und Isoltja, Trisztán és Izoldája, amint Adrian Stevens 1990-ben rámutat, a krónikai elbeszélés igényével íródott, de a történelmi párhuzamok legfeljebb sejtelmesek.[1] A Don Carlos-történet szereplői létező történelmi személyek ugyan, csak éppen kevés számú történetileg is igaz mondat akad benne. Wagner (1813 – 1883) cselekménye (WWV90) 1859-re készült el. Verdi (1813 – 1901) Don Carlosát a kilenc hónapig tartó próbálás és a látványos színpadra állítás dacára is vértelennek tartották. 1867. március 11-ei párizsi ősbemutatóját a párizsi Császári Operában[2] 662 nappal követi a Barna könyv, Cosima Wagner (1837 – 1930) naplójának megnyitása. (Szentestére, harmincegyedik születésnapjára tervezte, de ez újév napjára tolódott, mert Luzernben nem kapott megfelelő üres példányt.) A naplóból megtudjuk, Wagner mennyire csodálta a Don Carlost. Idős korában eljátszással egybekötött felolvasásokat is tartott belőle, mindvégig gondosan kerülve Verdi nevének kiejtését (ezzel a névvel máskor is különösen ökonomikusan bánt). Hódolata megállt Schiller (1759 – 1805) sokáig csiszolt, 1787-re befejezett remekművénél.[3]