Parerga és paralipomena a mesterséges agy festményraktárából

A Parerga und Paralipomena előszavát Schopenhauer (1788 – 1860) 1850 decemberében fejezte be, a kétkötetes művet a következő évben adták ki, a hat nagyobb esszét tartalmazó Parergát és a 31 rövidebbet felvonultató Paralipomenát.[1] Nem teljes magyar fordítását nem kevesebb mint hat fordító munkájával nálunk 1924-ben kaphatta kezébe az olvasó egy 1920-as szemelvény után, Parerga és paralipomena. Kisebb filozófiai írások címmel.[2]
A mű címe az ógörög πάρεργον, parergon, „para-munka”, azaz „mellékeredmény”[3] és a παραλειπομένων, paraleipomenon, „kihagyás” (a fő törzsből, de függelékként megjelentetve)[4] szavak többes számaiból áll össze, azaz mintha szerény igényű és célkitűzésű lenne. Ennek okát abban valószínűsítem, hogy Schopenhauer nem akarta elterelni a figyelmet tulajdon főművéről, A világ mint akarat és képzetről, mely első kötetének ősváltozata 1819-ben jelent meg, de a nagy művet mestere szinte egész életében formálgatta. Korábbi munkáinak sikertelensége miatt a korántsem jelentéktelen esszégyűjteményre nagyon nehezen talált kiadót, végül összesen 750 példányra szerződött, honorárium nélkül.[5]
A mesterséges intelligenciával festetett képeim egy része nehezen lenne egyéb címszó alá csoportosítható, mint „mellékeredmény” vagy „függelék”. A teljesen ártatlan Arthur Schopenhauer dramaturgiai szerepe ezzel le is zárul.

Zu

Sa naqba imuru…

Szinleqi Unninni (Kr.e. XIII. sz.?): Gilgames-eposz, I. tábla

Aki a mélységet [vagy: mindent] látta…

Komoróczy Géza fordítása (1963)[1]

He who has seen everything…

Maureen Gallery Kovacs fordítása (1989)[2]

Aki mindent látott…

Zászlós Levente fordítása (2004)[3]

Van abban valami jelkép, hogy az ember első írásos eposzemlékének első szavai egy olyan személyről beszélnek, aki már mindent látott, aki számára a megismerés befejezett tény. A tizenkét kőtábla eredeti szövegének keletkezési ideje bizonytalan Kr.e. 2150 és 1400 között.  Első ma ismert lejegyzője, Szinleqi Unninni nem „közönséges” írnok volt, de többek feltételezésével szemben nem is masmassu, varázslópap, hanem, legalábbis amint Gilgamesh and Heroes at Troy: Myth, History and Education in the Invention of Tradition, Gilgames és a trójai hősök. Mítosz, történelem és nevelés a hagyomány megalkotása során című, 2017-ben megjelent tanulmányában Stephanie Dailey írja, kalu, azaz siratópap. Az elmélet nem tőle származik. Dailey Paul-Alain Beaulieu 2000-ben megjelent The descendants of Sin-leqi-unnini, Szinleqi Unninni utódai című tanulmányára hivatkozik.[4]
Maga Gilgames, az opállá nemesült fatörzs, a legnagyobb valószínűség szerint emberként kezdte beláthatatlan ívű pályafutását a kultúrtörténetben. A korai dinasztikus kornak[5] is az elején, azaz valamivel Kr.e. 2900 után lehetett a sumer Unug (akkád nyelven: Uruk) városállam királya. Apja, Lugalbanda pap-király neve feltűnik két sumer költeményben, melyek megelőzik a Gilgames-eposzt. Lugalbanda, talán a történet érdekességének fenntartása céljából, varázslói képességekkel is bírt. A Gilgames név sumér eredetije, Bilgames annyit tesz, „a vérrokon hős”. A Kr.e. XXII. században élt unugi sumér király, Utu-hengal védőistenévé tette Gilgamest, akinek tisztelete Ur környékére is kiterjedt.[6]
A szöveg akkád változatát Austen Henry Layard (1817 – 1894) találta meg 1849-ben Ninivében az Assur-ban-apli (Asszurbanipál, Kr.e. 685? – 627) könyvtárában[7]. Layard expedíciójának célja biblikus események tárgyi bizonyítékának feltárása volt, de ehelyett a biblikus kornak a biblia szóhasználata szerint vett időszaka előtti események (például a vízözön) mitikus lejegyzéseire találtak rá.[8] Például Lilit a Bibliában hapax legomenonként, azaz egyszeri említéssel szerepel a Kr.e. VIII. században élt „első” Ézsaiásnál. Ez azonban nem ennyire egyszerű. A héberben:

Az egyháztörténet néhány édes kínja

Bernardo m’accennava, e sorridea, 
    perch’io guardassi suso; ma io era 
    già per me stesso tal qual ei volea…

Dante (1265? – 1321): Divina Commedia,
Paradiso, Canto trentatreesimo / 17.: L’ Empireo[1]

Bernát mosolygott és kezével intett,
    hogy nézzek fölfelé; de szomju lelkem
    magától is már intése szerint tett.

Paradicsom, Harmincharmadik ének / 17.: Mennyország.
Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása[2]

^{Doré (1832 – 1883): Empíreum. Dante (1265? – 1321) és Clairvaux-i Szent Bernát (1090 – 1153) a Paradicsom kapujában. Illusztráció az Isteni színjáték utolsó énekéhez, 1868}

A dulcis dolor, az „édes kín” szókapcsolat latin megfelelője, amint tegnap említettem, legalábbis számomra fellelhetetlen a latin nyelvű antik irodalomban. Messzire kellett mennem, a késő latin egyházi szövegekig, hogy rábukkanjak első alkalmazására – ismét hangsúlyozom, hogy ez számomra az első. Nem kizárható, hogy ez a formula ebből a közegből „áradt ki” a szépirodalomba. Megtörtént ez már komolyabb esetekben is: a „személy” fogalma is egyházi berkekben formálódott ki. Önként adódik, hogy a sorozat mai epizódját ezeknek az egyházi megjelenéseknek „szenteljem”.

Requiem: nyelvi-liturgiai-zenei eredetek

^{Silvestre (1621 – 1691): Az Hôtel de Soissons Párizsban}

Tegnap, Kéry László (1920 – 1992) akadémikus Hamlet-elemzéséből szemelgetve bemutattam, hogy a Shakespeare (1564 – 1616)-i Quietus nem „nyúgalmat” jelent, mint Arany János (1817 – 1882) fordításában, hanem „nyugtát”, és a szó az adósság rendezésére hivatott Quietus est, „rendezve”, szó szerint „megnyugtatva” rövidülése. Azaz a quietus eredeti értelme szerint (passzív) befejezett igenév (melléknéviként értve: „rendezett”, határozóiként: „rendezve”) a quiescere, „pihenni”, „nyugodni”, „szünetet tartani”[1] főnévi igenévből, mely „főnevesült” az angolban.

A báró óva int

Gyermekes függés korlátolt elméjü emberektől, nemcsak önállásunktól foszt meg, hanem — ’s ezt nem kell feledni — éltünk’ jelentőségét keskenyiti. Mélyebb buvárlat életczéljainkba ’s kötelességeinkbe, komolyan ’s óva int ollykor bennünket, kikapni egyéniségünket a’ közös számból.

Jósika Miklós (1794 – 1865) báró: Szív’ rejtelmei.
Második rész. Adolfine, XVI. (1845)[1]

^{Liezen-Mayer (1839 – 1898): Rákóczi Rodostóban}

A nyelvtudomány szókapcsolatként ismeri el az „óva intést”[2], de a jelek szerint ez idáig nem tárta fel az eredetét. Szinnyei József (1857 – 1943) 1884-ben szerepelteti Finn-magyar szótárában:

A mára elcsépeltté vált kifejezés csengése egykor meglehetősen orotund volt, mindenféle szónok (képviselő, üléslevezető elnök) harci fegyvere, így például hídvégi Mikó Imre (1805 – 1876) gróf, az 1867-ben alapított Magyar Történelmi Társulat első elnöke a társulat tudományos folyóiratában[3] közölt 1868-as elnöki beszédében már hangsúlyozza:

Jeles korai Shakespeare (1564 – 1616)-fordítónk, Szász Károly (1828 – 1905) 1862-ben a Budapesti Szemlében „közleményeket” jelentetett meg HORÁCZ. – Irói élet- és jellemrajz címmel. A másodikban ezt jegyzi meg:

A fruges consumere nati Horatius (Kr.e. 65 – Kr.e. 8) Levelei (Epistulae) Kr.e. 20-ban közreadott I. kötetének II. leveléből származó, gyakran idézett kifejezés. Virág Benedek (1752 – 1830) 1815-ös fordításában: akik csak arra születtek, hogy kenyeret fogyasszanak.[4]
Természetesen az irodalom még „fentebb stíljétől” sem volt idegen a fordulat.

A kémény: felbukkanás

Kéményügyi nyomozásunk első epizódjában a kezdetekre összpontosítunk.
Különösen becses nyelvemlékünk, az 1395 körül írt 1316 szócikkes Besztercei szójegyzék újkori másolói sajnálatos módon éppen azt a kettős oldalt felejtették ki művükből, mely a „kémény” szóval foglalkozik.[1] Közvetett utalás mindenesetre fellelhető. Barabás Jenő (1920 – 1994) a Magyar Nyelv Szó- és szólásmagyarázatok rovatában 1987-ben így ír erről:

Szuharkultúrák

balzsamos szuhar

A családjának is nevet adó szuhar nem a mediterrán éghajlatot kedveli.[1] Diószegi Sámuel (1761 – 1813) református lelkész és sógora, Fazekas Mihály (1766 – 1828) 1807-es nagy közös vállalkozásában, a Magyar Fűvész Könyvben már szerepel.[2] A Czuczor-Fogarasi a nem Linnétől (1717 – 1778) származó tudományos nevét, a Cistust[3] a görög eredetire, a κίστος-ra (kistos) vezeti vissza. A κίστος-ról, más írásmóddal κίσθος-ról (kistos) feltételezik, hogy egy távoli rokonra, a zellerfélék családjába tartozó borostyánra alkalmazott előhellén eredetű görög szó, a κισσός, kissos[4] módosulása[5]. Bár a Czuczor-Fogarasi szelleme, többször láttuk, vállalkozó, ezúttal nem mennek bele a magyar név elemzésébe.[6] Szerencsénkre azonban a szuhart összehúzó, erősítő és sebgyógyító hatásai miatt Diószegi felvette az 1813-as  Orvosi füvész könyv, mint a Magyar füvész könyv praktikai része című munkájába is. A hatásoknak tulajdonítja a növény korábban használatos nevét, a „tetemtóldót”. (Megjegyzem, ez a szóképzés sem mindennapi. A tetemet megelőző gyógyászati státuszt „tóldották”.) A „szuhar” szó magyarázatát így adja meg:

Mimózák, ártatlanok és elkeseredett küzdelem

A Károli-biblia így fordítja a Deuteronomium egy versét:

Csinálék azért ládát sittim-fából, és faragék két kőtáblát is, az előbbiekhez hasonlókat; és felmenék a hegyre, és a két kőtábla kezemben vala.[1]

Ugyanez az ökumenikus bibliafordításban:

Csináltam hát egy ládát akácfából, aztán kifaragtam két kőtáblát, olyanokat, mint az előzők voltak, majd a két táblával a kezemben fölmentem a hegyre.

5Móz10:3[2]

Ugyanezt a különbséget látjuk a fa bibliai megjelenésének minden pontján a két fordításban.[3]
Az Ószövetség egy későbbi igehelyén ezt olvassuk:

És majd azon a napon a hegyek musttal csepegnek és a halmok tejjel folynak, és a Júda minden medre bő vízzel ömledez, és forrás fakad az Úrnak házából, és megöntözi a Sittimnek völgyét.

Joe3:18[4]

Ugyan nem lenne helyes, ha a fordítás a szóeredet alapján adná meg a magyar nevet, forrásunk rámutat, hogy a sittim-fa valóban kedveli a vádikat, azaz a patakok által kivájt völgyeket, így biztosra vehetjük, hogy az Ószövetségben oly nagy szerepet kapó völgy és a fa neve valamiképpen összefügg.
Bár a régi bibliafordításokat időről időre revideálják, Károli Gáspár (1529? – 1591) eredetileg is a „sittim-fa” („Sittim fa”) alakot használja.[5] Aligha tehetne másként. A pillangósvirágúak családjába tarozó akácfát nemcsak Mózes, de ő sem ismerhette.

A piócáról és a fecskéről – szabadon

A címben mára ígért két rokonszenves állatot kizárólag latin nevük (hirudo, hirundo) hasonlósága hozza össze, „egyszer ezt is ki kell vizsgálni”-alapon.

Kalandra fel!

A χαραδριὸς, kharadrios a mai görögben a lilefélék családjába tartozó bíbicet jelenti, de ehhez hosszú, érdekes utat kellett befutnia. Nekiugrunk.

bíbic

Vetély, salak, kilövellt sugarak

– önző vágy, irígy akarat,
ez a Vénség része. A szívnek csúf salakja marad.

Babits Mihály (1883 – 1941): Nyugtalanság völgye (1920).
A jóság dala (Versek darócban), 2.[1]

„Vet” szavunk eredete a messzi homályba vész. Nem zárják ki, de nem is bizonyítják, hogy finnugor származású. Ebből gyakorító képzéssel fakad a „vetél” („dobál” értelemben). A tájnyelvben az „ellik”-kel megegyező értelemben is használták, később azonban ez leszűkült az életképtelen magzatok világra hozatalára, melyet a nőstény mintegy „eldob” magától. Forrásunk a „vetélkedésről” azt állítja, az egymásnak „vetett” érvekből kialakult szó, a vetélytárs így vitapartner. Ugyanakkor id. Szily Kálmán (1838 – 1924) A magyar nyelvújítás szótára című munkája 1902-es első kiadásának vetély címszavánál azt írja, a „lóverseny” szó egyik alakulata, a „lóvetéhez” hasonlóan. Ezt érdemesebb kicsit közelebbről is megvizsgálnunk.

Jók-rosszak az egresről

Hosszabb bevezetőnkben a bengefélék családjába tartozó zsidótövisbogyó, más nevein kínai datolya vagy jujuba csak a mai tárgyunkkal némiképpen rejtélyes kapcsolata miatt kap helyet.

Őshazája Kína, ahol már jó négyezer éve fogyasztják. Némely országnak van nemzeti gyümölcse. Köztük van Kína is, melynek, gondolkodására jellemzően, mindjárt két ilyen gyümölcse is van, egy „fő-” és egy „al-”. (Mert ahol ősi kultúra van, ott rendszerint ősi hivatali szemlélet is van.) Az elsődleges kínai nemzeti gyümölcs, első hallásra talán meglepő módon, egy küllőfolyondárféle: a Dél-Kínában bőségben termesztett kivi. A másodlagos viszont a kínai datolya.[1] A különféle források egyetértenek[2] abban, hogy Európába a gyümölcsöt Sextus Papinus consul († 40) hozta be Syria provinciából[3], egy olyan korban, melyben az egzotikus csemegék iránti fogékonyság az egekbe szökött. Ebben semmi meglepőt nem találunk, de mégis óvatosan kell kezeljük az értesülést, méghozzá nyelvi okokból. Szemerényi Oszvald (1913 – 1996) a „jujuba” szót a „hárs” jelentésű perzsa زیزفون‎, zajzafun szóból vezeti le. Ezt ugyan elvitatják (és helyette az „ismeretlen eredetet” javasolják) – a mályvafélék családja, melybe a hárs is tartozik, messze esik a bengeféléktől –, de a francia jujube szót a görögöknél is jövevényszóként használt ζίζυφον, zizifon szóból származtatják, a latin teljes átugrásával, olyanképpen, hogy a középkori latin vette át a franciától a szót jujuba alakban.[4] Ha elfogadjuk ezt a levezetést, akkor felmerül, hogy miért is ismerték a görögök előbb a szót a rómaiaknál, ha egyszer római konzul hozta Európába a gyümölcsöt a császárkorban. Id. Plinius (23 – 79) így használja ezt a szót A természet históriája XVII. könyve 14. fejezetében:

et zizipha grano seruntur Aprili mense.[5]

A jujubafát április hónapban elültetett magjáról termesztik.

Azaz id. Plinius a görög szót használja. Vagy ismerték a görögök a gyümölcsöt egy ideje (a megismerkedés természetesen történhetett a Sextus Papinus és id. Plinius kora közti néhány évtizedben is), vagy éppen a görögök vették át a rómaiaktól a Sextus Papinus által ezek szerint Syriából „behurcolt” szót. Az mindenesetre tanulságos, hogy egy-egy egzotikus gyümölcs ismerete viszonylag rövid időn belül a birodalom távoli pontjaira is eljutott. A tudományos besorolást Linné (1707 – 1778) végezte el, de a Rhamnus jujuba és Rhamnus zizyphus neveket is használta (a rhamnus a benge latin neve). A növényt Gustav Karl Wilhelm Hermann Karsten (1817 – 1908) javaslatára áthelyezték a Philip Miller (1691 – 1771) által kreált Ziziphus nemzetségbe, így a különös helyesírású Ziziphus zizyphus tudományos névhez jutottak.[6] Mai formája a görög és latin elnevezéseket békében egyesítő Ziziphus jujuba.[7]
Az Adam Lonicer (1528 – 1586) matematikus munkájára támaszkodó  Horhi Melius Peter (1532 – 1572) református püspök a HERBARIVM. AZ FAKNAC FVVEKNEC NEVEKRŐL, TERMÉSZETEKről, és hasznairól címmel posztumusz (1578) megjelent életveszélyes, alapművében, „idegenségének” sűrű hangoztatásával már ír a jujubáról és hasznáról[8]:

varjútövis és borsópadlizsán

De vissza id. Plinius fejtegetéseihez, hiszen célunk az, hogy észrevegyük a jujuba és az egres közti laza kapcsolatot. Az általa itt emlegetett tuberről feltételezik, hogy a jujuba egy fajtája. Erről a gyümölcsről írja id. Plinius, hogy beojtással is termesztik, egyebek mellett egy calabrix nevű növénybe. Egyáltalán nem magától értetődő, mi is ez a növény. Egyes elképzelések szerint a szintén bengeféle varjútövis, mások szerint a burgonyafélék családjába tartozó vadpadlizsán vagy borsópadlizsán[9], végül Jacques D’Aléchamps (1513 – 1588) a ribiszkefélék családjába tartozó egresre gyanakszik (hogy végre révbe érjünk). 

Négy szarvas

[1] כְּאַיָּל, תַּעֲרֹג עַל-אֲפִיקֵי-מָיִם–    כֵּן נַפְשִׁי תַעֲרֹג אֵלֶיךָ אֱלֹהִים
Kail terg el apiki mim – ken nepfi terg alik alhim.

quemadmodum desiderat cervus ad fontes aquarum ita desiderat anima mea ad te Deus[2]

Sicut cervus desiderat ad fontes aquarum, ita desiderat anima mea ad te Deus.[3]

Mint a szarvas kivánkozik a folyóvizekre, úgy kivánkozik az én lelkem hozzád, oh Isten!

Zsolt.42:2[4]

A zsoltárszámozások eltéréseinek okát már érintettük. A héber eredetit tartjuk meg, melyet Károli (1529? – 1591) is átvett. Láttunk már példát olyan igehelyre, melynek a zenetörténetben nincs kiterjedt hagyománya, és sokkal többet, mely mély nyomot hagyott abban. Ez utóbbiak közé tartozik az idézett Dávid (Kr.e. 1040? – 970)-zsoltár, de bizonyosra veszik, hogy a 10. versben emlegetett ellenség (Miért kell gyászban járnom ellenség háborgatása miatt?) Asszíria vagy Babilon, tehát a tényleges szerző nem Dávid.[5] A második idézet Szent Jeromos (347? – 420?) Vulgatájából való, a harmadik viszont azt mutatja, hogy az órómai pszaltérium (azaz a Karoling-kor előttről származó hagyományos római zsoltároskönyv[6]) kissé eltérő megszövegezést alkalmaz. Szent Beda Venerabilis (672 – 735) is erre a szövegre támaszkodik bibliamagyarázatában[7], és a zenei feldolgozások is inkább ehhez nyúlnak a barokkot megelőző korokban.
A zsidó ünnepkörben a zsoltár eléneklése az őszi nagyünnepek sorába tartozó nyolc napos sátoros ünnep (szukkót)[8] része.[9] A katolikus hagyomány a zsoltárt húsvét vigíliájához, a Feltámadás első ünnepléséhez köti.[10]
És hogy mi magyarázza a szarvas költői képét? A doctor gratiae (a kegyelem doktora), Szent Ágoston (354 – 430) nyomán egy másik egyháztanító, a jezsuita Bellarmin Szent Róbert bíboros (1542 – 1621) ezt „négyszeres okkal” támasztja alá. A szarvas mint a kígyók esküdt ellensége eleve jó hírnévnek örvend, másfelől a legmagasabb ormokra hág, ha vadász üldözi, továbbá természetes ösztönből magára veszi Pál apostol (5? – 67) intelmét a galatákhoz írt levél 6. verséből (egymás terhét hordozzátok)[11], és melegszívűen segíti bajba jutott vagy kifáradt társait. Mindeközben azonban maga is kimerül, és szomját óriási mennyiségű forrásvízzel csillapítja.
Nincs azonban az a kegyes magyarázat, amely számot tudna adni a zsoltár folytatásának szépségéről a zeneirodalomban. A számos példa közül négyet vizsgálunk meg közelebbről. 

A nafta

Abseron

A kőolaj és származékai felhasználásának kultúrtörténete óriási, még felvázolni is nagy munka. A történetnek csak a legelejét vizsgáljuk meg közelebbről.
Mir-Juszif Mir-Babajev azeri professzor II. (Nagy) Kurussal (Kyros, Kr.e. 600? – 530) indítja a történelmi áttekintőt. A nagy perzsa uralkodó az Abseron-félsziget olaját várak, városok felgyújtására használta harcaiban.[1] Bő száz évre rá Herodotos (Kr.e. 484? – 425) a Történelem I. könyvének 179. fejezetében arról számol be, hogy Babilon falainak építéséhez a közelben (akkori és ottani viszonyok közepette: nyolc napi járásra), Is (ma: Hit) mellett talált természetes bitument is felhasználták.[2]

Is (Hit)

A kova és az istenek születése

αἶψα δὲ ποιήσασα γένος πολιοῦ ἀδάμαντος
τεῦξε μέγα δρέπανον καὶ ἐπέφραδε παισὶ φίλοισιν·
(aipsa de poiesasa genos poliu adamantos
teuxe mega drepanon kai epefrade paisi filoisin)

Ἡσίοδος: ΘΕΟΓΟΝΙΑ (Hesiodos: Theogonia)[1]

Forthwith she made the element of grey flint
and shaped a great sickle, and told her plan to her dear sons.

Hugh Gerard Evelyn-White (1884 – 1924) fordítása[2]

Szürke acélt hoz gyorsan létre, belőle az első
sarlót elkészítve, övéinek ily szavakat mond…

Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[3]

Amikor nemrég annak részleteibe bocsátkoztunk, miképpen jött világra az égi Afrodite, azaz Urania, nem terjedt ki figyelmünk az összes körülményre, hiszen az messzire sodort volna bennünket akkori vizsgálatunk tárgyától. Most először megnézzük, hogy jutott hozzá Kronos a sarlóhoz, amellyel zsarnoki, kannibál atyját, Uranost ivartalanította.